2014. március 26., szerda

Posztmodern prédikáció - hát van ilyen?

Az előző bejegyzés elméleti okoskodása után megpróbálkozom egy konkrétabb felvetéssel: a prédikáció egyfajta posztmodern verziójára szeretném felhívni a figyelmet. Hihetetlen mennyiségű prédikáció hangzik el hétről-hétre a nagyvilágban, mégpedig többnyire azonos formátumban: a pap vagy lelkész felmegy a szószékre, valószínűleg felolvas egy részletet a Bibliából és elkezd érvelni mellette. Mi lenne, ha ezen változtatnánk?

Valahogy hozzászoktunk már, hogy az igehirdetőnek kifejezetten dolga a kifejtett témát bizonygatni. A klasszikus prédikáció tulajdonképpen egyfajta bizonyítási eljárás, melyben a tanító az általa felolvasott bibliai textus mondanivalója mellett érvel - ha elég jól teszi, akkor hallgatói még élvezhetik is, ellenkező esetben nyitott szemekkel alszanak. Ez a fajta "most megmondom nektek az igazat és alá is támasztom a véleményemet" típusú igehirdetés tipikusan a modern korszak sajátja. A felvilágosodás racionalitása, a tudományos látásmódból eredő szigorú bizonyítási kényszer annyira karakterizálta a világot, hogy a prédikátorok is úgy érzik, ha törik ha szakad, nekik bizonygatni és érvelni kell a szószéken. Csakhogy mi már a posztmodernben élünk!

Ráadásul Jézus esetében egészen mást látunk. Talán a zsinagógai eset mutat valami halvány egyezést egy mai igehirdetéssel, amikor Krisztus felolvasott a "szószékről" Ézsaiás könyvéből egy részletet, és utána magyarázta azt - de még itt sem teljes a párhuzam az akkori és egy mai szituáció között. 

Ezt leszámítva Jézus nem nagyon prédikált úgy, hogy bejelentett egy textust vagy témát, aztán elkezdte bizonyítani mindenféle érvekkel annak igazát. Jézus alapvető módszere inkább a történetmesélés volt: egy totálisan egyszerű, sokszor természeti képekkel feldúsított sztorin keresztül, a szájbarágás szándéka nélkül óriási horderejű igazságokat közölt hallgatóival. Jézus történetekben gondolkozott, nem kifejtős-tudományos-érvelős igehirdetésekben. És ugyanerre vállalkozik a posztmodern prédikáció is.

A témáról Matin Nicol írt egy csapnivalóan rossz könyvet Dramatizált homiletika címmel, ám felvetése, miszerint a posztmodern világban igény lenne az igehirdetés megreformálására, szerintem nem rossz elképzelés. A teológián én is foglalkoztam egy fél évet azzal, hogy összehozzak egy posztmodern igehirdetés-vázlatot, és őszintén megsúgom, szenvedtem közben. Egyszerűen az agyam annyira ráállt a tételszerű-kinyilatkoztatós verzióra, hogy nehezen tudtam átvenni, nem utolsó sorban elhinni, hogy lehet ezt másképp is csinálni. 

A posztmodern prédikáció némileg kötődik Jézus premodern korához abban a tekintetben, hogy az igehirdetés nem okfejtésből, hanem leginkább történetszerű kialakításból áll. Történet alatt azonban nem feltétlenül bibliai történetet kell érteni: lehet az a mindennapi életből származó, esetleg teljesen fiktív sztori is, mely keretet ad bizonyos dolgok kimondásához. Tehát nem egy adott textust kifejtése, elmesélése, előadása a cél, hanem a mondanivaló kiemelése, sokszor akár interaktív, sőt vizuális eszközökkel. Ne felejtsük el, hogy a posztmodern kor jellegzetessége, hogy az emberek vizuális világban élnek, és az a jelenség, hogy valaki áll egy teremben egy mikrofon mögött és beszél, többségüket nem érdekli túlságosan. A posztmodern prédikációt ezért totálisan máshogyan kell felépíteni, mint egy klasszikus igehirdetést, és máshogyan is mondja el az igehirdető - sokszor bevonva a hallgatókat is. Bevallom, amikor először találkoztam a posztmodern homiletikával, első reakcióm a tiltakozás volt. Azt hittem színházat akarunk csinálni a prédikációból, felhígítva annak tartalmát és szórakoztató délutáni matinét adni az embereknek. De tényleg nem erről van szó. Egy halálosan egyszerű, történetmesélésre épülő, akár vizualizált és interaktív prédikáció számos előnnyel bír a klasszikus megoldásokhoz képest: egyrészt tanulatlan, írástudatlan emberek is könnyen megértik, másrészt gyerekektől felnőttekig mindenkihez képes szólni, nem utolsó sorban pedig sokkal inkább fenntartja a figyelmet, mint a szimpla, kongó emberi beszéd.

Vajon mennyire fog elterjedni a posztmodern igehirdetés a szószékeken?

23 megjegyzés :

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon érdekes a felvetés, más szóhasználattal bár, de én is modernségre szoktam vágyni.

    A katolikus miséken kétféle prédikációt hallok: 1. az evangéliumi rész alapján a pap tízszer elismétli a hittankönyv összefoglalását; 2. az evangéliumi rész alapján a pap az életbeli alkalmazásról és valós dilemmáinkról beszél. Mondanom sem kell talán, hogy az 1. unalmas és semmitmondó, a 2. pedig friss, eleven, izgalmas.

    A különbséget nem a modern, hanem az életteli szóval fognám meg. A hittan ismétlése arról szól, hogy tök mindegy, mi van az aznapi részletben, vegyük át újra, hogy Jézus a megváltó, az Atya a végtelen szeretet, a Fiú Őbenne, Ő a Fiúban, a Szentlélek bennük, mi szintén, így üdvözülhetünk, ámen! Ehhez nem kell a konkrét evangéliumi részlet, mivel elvonatkoztat tőle, sematizál, és érdektelenné teszi a kereszténységet még a hívők számára is. Megerősíti azt a szakadást, ami számos keresztény fejében van a "most vasárnap van, most egy órára hívő vagyok, shoppingolás előtt" és a "most hétköznap van, most általános ember vagyok, mint a világiak" állapot között.

    A lenyűgöző prédikáció pedig élettel, élménnyel, hétköznapi helyzetekkel teli, amelyekben keresztényként nehéz döntéseket kell hoznunk, és ezekhez keresünk útmutatást Jézus tanításából. Jézus nem volt sematikus, nem elvont elvekkel untatta a hallgatóságát. Jézus tanítványai hús-vér emberek voltak, mint mi, nem matematikusok, nem erkölcscsőszök, és egyikük szájában sem aludt meg a tej. Ugyanúgy tanácstalankodtak, vetélkedtek és irigykedtek, hergelték magukat és értetlenkedtek, mint mi. A Mesterük pedig nem egy kétezer éve elporladt nagy szakállú bölcs (mint Buddha vagy Lao Ce), hanem egy élő fiatal férfi, aki számunkra is ugyanolyan eleven, ugyanúgy az érhetetlenség és az elfogadhatatlanság határán tanító, ugyanúgy elképesztő, felemelő, erőt, reményt és távlatot adó, mint számukra. Vagyis talán nem annyira a prédikáció vagy a homíliai megközelítés, mint maga az élő Jézus a posztmodern.

    VálaszTörlés
  3. Laci, kimondtál egy bűvös szót: elvont. Na ez az egyik olyan, ami a modern prédikációt a posztmoderntől gyakran képes megkülönböztetni!

    Figyeld meg, hogy a klasszikus igehirdetésekben sokszor elvont módon beszélnek (pl. ha Lázár feltámasztásáról van szó, akkor átvitt értelemben azt mondja a prédikátor: "Isten a te halott szellemi életedet is előszólítja a sírból". Vagyis a feltámadást elvontan kezeli.)

    Az elvont beszéd nem azt jelenti, hogy rossz lenne, de tapasztalatom szerint egyszerű emberek nem képesek megérteni. Nem mindenki tud elvonatkoztatni, úgyhogy az emelkedett, tudományos, érvelős, és elvont szpícs helyett sokszor jobb a posztmodern egyszerű, látványos, letisztult beszéde. (Ami persze nem jelenti azt, hogy tilos elvont módon beszélni).

    Kíváncsi lennék, hogy Magyarországon hány közösségben zajlik legalább alkalmanként posztmodern igehirdetés...? Megnéznék egy ilyet!

    VálaszTörlés
  4. Hű, de jó téma! Az előző bejegyzésed után már nagyon vártam ezt a részt. Sokat küzdök a posztmodern világ/gondolkodás/felfogás által támasztott követelményekkel, és bevallom, nem találom a megoldást. Hallottam nem egy posztmodern prédikációt (pl. Matin Nicoltól is), de mindig azt éreztem, hogy az elméletet valahogy nem sikerül átvinni a gyakorlatba. A legtöbbször azt láttam problémának, hogy annyira képies és egyszerűsítő volt a nyelvezet, hogy a valódi tartalmat súlytalanná tette. Úgy juttatott el egy végkövetkeztetésre, hogy nem építette fel az odáig vezető utat. Leginkább élményt akart nyújtani, ami viszont elég múlandónak bizonyult.

    Abban biztos vagyok, hogy a posztmodern prédikáció jó irány, csak a helyes alkalmazás módját nem találom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, igen, én is egyelőre itt tartok. Az előző félévben az MA-képzésben tanultam posztmodern homiletikát, de nem mindig sikerült megértenem miről van szó. Egyszerűen nem tudtam átállni agyban. Viszont én is pont ugyanezt éreztem, hogy kiforratlan, de helyes iránynak tűnik a dolog.

      Egyébként ha szabad kérdezni, miről szólt az általad hallott prédikáció? Mit lehet tudni a részleteiről? Mi történt?

      Törlés
    2. "Egyébként ha szabad kérdezni, miről szólt az általad hallott prédikáció? Mit lehet tudni a részleteiről? Mi történt?"

      Nos, itt kezdődik a valódi probléma, mert fogalmam sincs. Oké, abszolút esélyes, hogy én vagyok a hibás a dologban, de annyira nem jött át, hogy nem maradt meg belőle semmi (pedig közvetlenül utána hallgattam egy zavaros kritikai elemzést Gadamer homiletikájáról és arra emlékszem). Nicol professzort egy teológiai konferencián hallottam a posztban említett könyv bemutatójának apropóján. Ami megmaradt az az, hogy színes szivacsból készült kockákat, kúpokat és gúlákat pakolt egymás mellé, és valami dramaturgiáról beszélt az evangéliumok kapcsán, de ennél többre nem emlékszem. Néhány évvel később egy tanítványát hallottam két alkalommal prédikálni, de azok az alkalmak sem tetttek rám komoly benyomást. A szemléltetőeszközök mindegyik esetben nagy szerepet játszottak, de úgy éreztem, hogy egyben főszerepet is, ami megölte a mondanivalót.

      Én leginkább egy prezentációhoz tudnám hasonlítani az általam látottakat. A lényeg az volt, hogy valamilyen szemléltetőeszköz adta meg az alapot az üzenet átadásához. Három lényeges különbséget tudtam megkülönböztetni: 1. profán kiindulási pont, 2. egyszerű nyelvezet, 3. nem csak üzenet, hanem hangulat átadása. Mindezt végig különféle szemléltetőeszközökkel kísérve.

      Törlés
    3. Köszi a választ! Az azért sokat elmond, hogy három alkalommal is részt vettél ilyesmin, és egyszer sem jött le konkrét mondanivaló. Lehet, hogy túl nagy hangsúlyt helyeztek a vizualitásra?

      Ha nem lenne bennem a fentebb említett érzés arról, hogy helyes irány lehet a posztmodern homiletika, akkor letennék a dologról. Ráadásul mondhatom, nem a jelenlegi igehirdetési gyakorlatok miatti rossz szájíz indukálja ezt az érzést: tényleg látok ebben perspektívát, csak még nem tudom merre van az arra.

      Törlés
    4. Talán az a legnagyobb nehézsége ennek a módszernek, hogy csak alapelveket tudunk megfogalmazni - mint pl. a vizualitásra épülő gondolkodásmódhoz való alkalmazkodás, történetmondás stb. - de konkrét módszertant nagyon nehéz, vagy talán lehetetlen is kialakítani. Ennek oka szerintem, hogy a posztmodern homiletika/prédikáció valójában a kreatív gondolkodásra épül, ami módszertanilag leírhatatlan. Ha mégis valahogyan meg szeretnénk fogalmazni a lényegét, akkor azt én egy kérdéssel tudnám megtenni: Hogyan tudod az aktuális üzenetet különböző segédeszközök segítségével érthető, megfogható, vagy akár katartikus módon megjeleníteni?

      Tapasztalatom szerint ehhez egy nagyon kényes egyensúlyt kell megteremteni, hogy a végeredmény ne színházi előadás, és ne is valamiféle szánalmas bohóckodás legyen. Nagyon könnyű valamelyik végletbe csúszni, amivel az a gond, hogy az üzenet elveszi az élét vagy akár nevetségessé is válik.

      Törlés
    5. Egyetértek a leírtakkal. Az egyensúly csupán az egyik nehézség: ha valaki rendszeresen posztmodern módon akar prédikálni, óriási kihívás elé állítja magát. Azért hétről-hétre valami kreatívval, valami vizuálisan megfelelővel előrukkolni hatalmas feladat. Nem mindenki ilyen alkat: az ilyesmihez sokkal több készség egyidejű jelenléte kell, mint simán kiállni és beszélni.

      Törlés
    6. A témával kapcsolatos szakirodalom nem véletlenül gondolkodik munkacsoportokban az egyéni felkészülés helyett. Még, ha valaki lenne is olyan kreatív superman, hogy hétről hétre ki tudna rukkolni valami ütőssel, a megvalósítás még akkor is óriási munka.
      Két, általam is hosszabb távon kipróbált utat látnék célravezetőnek a gyakorlati megvalósításban. Az egyik az igehirdető tanulását, a másik konkrétan az alkalmak előkészítését szolgálja.

      Néhány hónapig teológus kollégákkal egymás prédikációit hallgattuk és értékeltük ki előre megadott szempontok szerint. Egy összejövetelen három prédikációt hallgattunk meg és "szedtünk szét" dogmatikai, retorikai stb. szempontok szerint. Tíz évig tanultam gyakorlati teológiát, de ezeken az alkalmakon tanultam a legtöbbet. Az értékelési szempontok "gyilkosak" voltak, néhányan már az elején meg is sértődtek, de aki bírta a kritikát és tanulni akart, az rengeteget fejlődött azalatt a néhány hónap alatt. Szerintem a posztmodern igehirdetést is csak így lehetne megtanulni.

      A másik egy hetenkénti összejövetel volt, ahol igehirdetők dobták bele a közösbe a hétvégi prédikációhoz összeszedett infókat, ötleteket, amiből mindenki azt valósított meg, amit akart. Szerintem ez jó példája volt egy hazánkban is megvalósítható műhelymunkának. Ilyen környezetben simán szét lehetne osztani a szemléltetőeszközök elkészítését is, amit aztán a többiek is felhasználhatnának. Nyolc ember mégiscsak kreatívabb mint egy...

      Bocs, csak próbálom gyakorlatiasítani a kérdést.

      Törlés
    7. Attila, ha szabad még egyet kérdezni: mik voltak azok az "előre megadott szempontok", melyek szerint kiértékeltétek a prédikációkat? Nagyon jónak találom az ötletet, akkor is ha "gyilkosak" voltak a megbeszéléseitek. :-)

      Törlés
    8. A pontos felsoroláshoz elő kellene ásnom a jegyzeteimet, de amire emlékszem, hogy formai és tartalmi szempontokat egyaránt figyelembe vettünk. Formai: beszédtempó, szemkontaktus, hangerő, érthetőség, menyire kötődik az előadó a jegyzetéhez (le kellett írni a prédikációt, aztán megtanulni), természetesség, hallgatóság bevonása stb. A tartalmi szempontok között szerepelt a textushoz való ragaszkodás, a dogmatikai helyesség, az üzenet egy mondatban való megfogalmazhatósága, a prédikáció elágazásai, példák, szemléltetések voltak-e, adtak-e a tartalomhoz stb. Az igehirdetőnek előre le kellett írnia, hogy mi az az üzenet, amit át akar adni és a végén egyeztettük, hogy átjött-e. Tudom, száraznak tűnik, némelyek kifogásolták, hogy nem elég "lelki" az alkalom, mert a prédikációt nem lehet kilóban mérni, de szerintem igenis vannak kommunikációs formák, amiket kőkeményen tanulni kell.

      Törlés
  5. Jó téma valóban, de így még mindig túl elméleti a felvetés. Kellene találni legalább egy jó példát arra, amiről itt szó van. Valaki küld egy szuper linket?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazad van, ezek csak elméletek, amik mentén kialakítható egy jó gyakorlat, de én sem tudok jó példát mutatni rá. Azt látom, hogy szükség van valamiféle paradigmaváltásra, de a jó példát még nem találtam meg. :(

      Törlés
    2. Találtam egy szerintem jó példát: https://www.youtube.com/watch?v=Ic5INd9B1DE

      Törlés
  6. "Kíváncsi lennék, hogy Magyarországon hány közösségben zajlik legalább alkalmanként posztmodern igehirdetés...? Megnéznék egy ilyet!"

    Ugorj be egyszer hozzánk... :-P :-D

    VálaszTörlés
  7. Nyilván lehet és kell tanulni a prédikálást, ez régi műfaj, a retorikát az ókor óta oktatják. Mindig a kor figyelmi igényeihez és a megváltozott tartalomhoz kell igazítani. Szót kell azonban ejteni még két fontos dologról: a prédikálásra alkalmassá tevő, született hangi, agyi és más testi adottságokról - és a belső lelki tartalékról. A testi adottságok nagyon fontosak, és igazán csak akkor fejleszthetők, ha valamennyire megvannak. Létezik olyan ember, aki bár szeretné, de nem lehet jó szónok, tanulással sem. A másik: lelkészekről, gyülekezetvezetőkről lévén szó többségében: szükséges a prédikáció mögötti lelki raktár, ami nem fogyhat ki. Mert ha kifogy, jön a rutinból prédikálás, amit hamarosan a hallgatóság is megérez. Az imaháttérnek, a karizmatikus kisugárzásnak át kell jönnie a mondandón, mert az az, ami igazán magával ragadja a hallgatókat. Nem tudom, milyen iskolázottsága van pl. Pál Ferinek vagy Böjte Csabának - de azért vonzanak tömegeket, mert hihetetlenül erős, hittel teli kisugárzásuk van. (Ennek ellenére őket is rajta lehet kapni, hogy időről-időre kiégettebben, rutinból beszélnek, ha túlvállalják magukat.) Itt van pl. egy iskolapéldája a számomra szimpatikus "posztmodern" prédikációnak - noha nem templomi közegben zajlott, de ez talán a kisegyházi körülményekhez közelebb is áll - pedig a befogadókészség szempontjából maratoninak számító, egyórás beszédről van szó. https://www.youtube.com/watch?v=zdz1OkscDOc

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lívia, kapsz egy külön pirospontot tőlem a Pál Feri előadásáért: ebből a témából szeretnék majd doktorálni, amiről itt beszél. (A Fowler-féle hitfázisok) Nem is tudtam, hogy tartott előadást ilyen kérdésekről.

      Ugyanakkor nekem ez az előadás egyrészt nem tűnik prédikációnak (ahhoz túlságosan tudományos), másrészt posztmodernnek sem. Pál Feri egy jól beszélő, jó képességekkel megáldott előadó. Számos ilyen stílusú igehirdetést találsz a kisegyházaknál - mondhatni ez a "hangulati irány" az alap.
      Posztmodern például akkor lett volna, ha történeteket mesél, bevonva a hallgatókat, közben vizuális eszközöket használ, stb...

      De így is köszönöm, nekem pont jól jött! :-)

      Törlés
  8. De hogy ne süthessétek rám, hogy csak katolikus prédikációkat hallgatok, elárulom, hogy a hitgyülis Vidám Vasárnapokba is bele-belehallgatok. Nem mondhatnám, hogy Németh Sándor maratoninál is maratonibb beszédei nagy élményt jelentenének (bár kétségtelenül lehet tanulni belőle, és annak is örülök, hogy most már sokkal kevésbé épülnek ezek a prédikációk a történelmi egyházak szidására). Érdekes szónoki (és közösségépítő) fogásnak tartom viszont, hogy a beszédei nagy részét valós vagy fiktív hallgatói hitbeli kérdésekre adott válaszokként mondja el.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem Sándor prédikációi is túlságosan magasröptűnek és inkább az akadémikus teológia felé húzónak tűnnek, mintsem az átlagos ember átlagos problémáival foglalkozóknak. Tehát túl elméleti, elvont módon beszél, bár az is igaz, már elég régen hallgattam (évekkel ezelőtt) tőle végig egy igehirdetést.

      Amit az előző kommentedben írtál a beszédhez szükséges képességekről, különösen a "belső lelki tartalékról", azt figyelemre méltónak gondolom. Én is azt látom, hogy ez részben született képesség, részben lehet tudatosabbá tenni. És pontosan ezért nem lehet "megtanulni prédikálni": ha valakiben nincs meg erre a tálentum, akkor nincs mire gyúrni, nincs mit erősítenie. (Persze ez sem kőbe vésett szabály, hiszen Isten bármikor bárkit felhasználhat bármire - ám a tapasztalat mérleglén alapvetően mégis megáll, hogy tehetség nélkül nehéz mozdulni...)

      Törlés
  9. Túl jó a téma (na meg a bejegyzés), így kénytelen vagyok a hallgatag olvasók láthatatlanná tévő köpenyét levenni.
    Nem látszik rajta, de ez volt a köszönés. Most pont ennyire futotta. Cserébe a hozzászólás hosszú lesz :)

    A bejegyzés ugyan "csak" a posztmodern prédikációról kívánt szólni, én mégis alapvetően négy különböző, a jelenlegi igehirdetéseket érintő irányvonalat/problémát véltem benne (ill. a kommentekben) felfedezni.

    1, Témaválasztás: túl sok az elvont, magasröptű teologizálás az igehirdetésekben, és kevés a mindennapi gyakorlati kérdéseket érintő téma.

    Ezzel részben egyetértek. Ugyanakkor azért szerintem Jézus tanításai, szavai sem voltak mindig egyszerűen befogadhatók és közérthetőek. János evangéliumában van erre példa bőven; az élő víztől az újjászületésen át a Jézus-és-az-Atya-egy koncepciójáig. Pont Attila írt erről egy szuper posztot (http://www.teologiablog.hu/miert-ertjuk-felre-jezust/).

    Másrészt pedig egy igehirdetés témaválasztása (vagy az adott téma kiválasztandó aspektusa) mögött ideális esetben azért ott van Isten üzenete. Ha nincs isteni üzenet az igehirdetés mögött, akkor - pardon my french - megette a fene az egészet, függetlenül attól, milyen innovatívan adja azt elő az igehirdető.
    Véleményem szerint az igehirdetés kihívása/nehézsége/lényege éppen az, hogy az Istentől kapott üzenetet hogyan tudja az igehirdető a hallgatóknak (célcsoportnak) a számukra legérthetőbben, legjobban befogadhatóan átadni. Ha az adott üzenet történetesen épp egy elvontabb téma (megesik), akkor ez nyilván nehezebb - és gyakran szerintem ennél az akadálynál szoktak inkább elvérezni az igehirdetők.

    2, Előadásmód: az igehirdetők egy jó része nem sajátította el a nyilvános beszédhez, előadáshoz szükséges tudást, vagy alapból (alkatilag, elhívásilag, készségileg, szolgálati ajándékilag) nem is alkalmas az igehirdetésre.
    A retorika - ahogy előttem is megjegyezték - már az ókorban is külön tudománynak minősült, és a prezentálással, előadással, nyilvános beszéddel ma is szakkönyvek, blogok, szakemberek ezrei foglalkoznak. Miért? Azért, mert ez még akkor is egy bonyolult, rengeteg gyakorlást, folyamatos tanulást igénylő terület, ha valakinek történetesen megvannak az adottságai a műveléséhez. Egyáltalán nem magától értetődő az, hogy csak azért, mert én tudom, mit akarok (jó esetben: mit akar az Úr) átadni, gond nélkül át is fogom tudni adni úgy, hogy a célcsoport azt megértse, sőt, meg is jegyezze.

    Ehhez tartozik az is, hogy egy elvont (de akár még egy kevésbé elvont) témát a legjobban gyakorlati példák, kitalált történetek, példázatok (valamint mítoszok, mesék), képek, metaforák, hasonlatok segítségével lehet átadni. Igen, Jézus is folyamatosan ezt csinálta - bár helyenként megnehezítette "kissé" a hallgatóság dolgát azzal, hogy nem magyarázta meg, mit is illusztrál az elmondott példázat. És igen, sajnos sok igehirdető ezt mellőzi (ugyanakkor szerencsére elég sok igehirdetőt hallottam, aki pedig alkalmazza), mivel gyakran kimondottan nehéz jó, nem leegyszerűsítő példázatot stb. találni egy adott üzenethez (ehhez sem árt némi ihlet odafentről). Ide tartozik még szerintem az is, hogy egy elvont témának nem feltétlenül árt a gyakorlati vonatkozásait sem kifejteni.

    Terjedelmi okokból a következő kommentben folytatom :)

    VálaszTörlés
  10. 3, Modern technika vívmányainak a használata: több igehirdetőnek nem tűnt még fel, hogy feltalálták már a számítógépet, projektort, hangkeltésre alkalmas eszközöket satöbbiket, és ezeket akár egy igehirdetés keretein belül is lehet használni.
    Ezzel is egyetértek (bár láttam már bőven példát az ellenkezőjére is), de azért szerintem itt nagyon fontos, hogy a célcsoporthoz és az adott üzenethez igazodóan használja valaki ezeket az eszközöket, ne pedig l'art pour l'art.
    Az emberek vizualitás iránti fogékonyságára pedig akkor is lehet építeni, ha "csak" egy történetet mesélünk el, hiszen - jó esetben - ilyenkor a hallgató képzeletében ugyanúgy megjelenik az igehirdető által leírt kép. Rengeteg olyan előadást, igehirdetést hallottam, amihez egyáltalán nem hiányzott semmilyen prezentáció, mert anélkül volt tökéletes (meg egy csomó olyat is hallottam, amihez nem ártott volna...).

    Nos, ez a három pont szerintem még egyáltalán nem kapcsolódik a posztmodern igehirdetéshez - csak a jó igehirdetéshez (hiszen ezek nem függnek össze az előző bejegyzésben vázolt posztmodern gondolkodásmóddal). Ha ezekkel nem lenne baj, akkor amúgy nem hiszem, hogy sokan panaszkodnának a jelenlegi igehirdetésekre.
    4, Az igehirdetés (még akkor is, ha tele van történetekkel, vizuális elemekkel, miegyébbel) többnyire arról szól, hogy az igehirdető kinyilatkoztat, elmagyaráz, többé-kevésbé szájba rág valami üzenetet. Azaz mindenkire érvényes válaszokat, sémákat ad - pont ahogy a modern (és részben a premodern) gondolkodás megköveteli.
    Hogyan lehetne ezt "posztmodernizálni"? Talán úgy, hogy csak kérdezünk, de nem válaszolunk? Felvetünk egy problémát - akár illusztráljuk egy történettel -, de nem akarjuk megmondani, szájba rágni, hogyan lehetne azt megoldani? Csak egy témára irányítjuk a hallgatóság gondolatait, de nem nyilatkoztatunk ki semmi igazságot? Hagyjuk, hogy Isten Lelke adja meg mindenkinek a választ? Nem rágjuk meg előre a táplálékot, amit lenyomunk a hallgatóság torkán, hanem kemény eledelt adunk nekik, amit meg kell rágniuk? Sült galamb helyett csak élő galambot adunk, amit még meg kell sütni, mielőtt emészteni lehetne?

    VálaszTörlés
  11. Így olvastam a címet: Posztmodern pankráció
    XD

    VálaszTörlés

Megmondhatod te is... de kérlek, NE tedd névtelenül!
(A szerző a beírt kommentek közül bármelyiket előzetes figyelmeztetés és minden magyarázat nélkül törölheti. Kommentedben ne használj túl sok hivatkozást, mert a rendszer automatikusan moderál!)