2014. augusztus 30., szombat

Az ID "ékverése"

Úgy tűnik, az Intelligent Design (ID) mozgalom lendülete mintha alábbhagyott volna Magyarországon: weboldalukat nem nagyon frissítik, az előadások megritkultak, újabb könyvek nincsenek, a közoktatást célzó terveiket visszavonták. Az amerikai háttér eredeti elképzeléseiről az ÉK-dokumentumban lehet olvasni, ami sajnos etikai aggodalmakra ad okot a mozgalommal kapcsolatban.

Képzelje el az olvasó a következő szituációt: egy hotelszobában találnak egy holttestet. A kiérkező rendőrök azt látják, hogy a holttest mellett egy zavaros tekintetű férfi ül, kezéről csöpög a vér, a holttest hátából pedig egy nagy kés áll ki. A férfit azonmód letartóztatják, az esetből természetesen bírósági ügy lesz. A bíróságon a történet részletei is összeállnak, megvan az indíték, megvan az elkövetéshez használt tárgy, rajta az elkövető ujjlenyomataival, megvan maga a gyilkos is, aki beismerő vallomást tesz. Minden tiszta és egyértelmű tehát, és ahogy az várható, az elkövetőt elítélik. Ám az elkövető ügyvédje szólásra jelentkezik, mondván, hogy elégedetlen az ítélettel, itt csúnyán megvezetik az embereket, szemfényvesztés történik. Ameddig ugyanis nincs háromdimenziós, full color videófelvétel a történtekről dolby surround minőségű hanggal, addig az egész ítéletet meg kell semmisíteni és nem szabad komolyan venni, mert itt az igazságszolgáltatás rendszerének egésze mondott csődöt. Nem is biztos, hogy gyilkosság történt, lehet hogy a fickó valahogyan a saját hátába döfte a kést.

Azt hiszem egy ilyen "ellenvélemény" után semmi meglepőt nem kellene találnunk abban, ha az ügyvéd urat fejcsóválásokat követően felszólítanának, hogy üljön le és fogja be a száját. Nos, a kreacionizmus és az ID érveinek jó része egy ilyen ügyvéd eljárásmódjára emlékeztet. A tudomány elméletei nagyjából koherensek, de nagyon komplexek is. Egy olyan komplexitású elméleten, mint ami az evolúció köré felépült, mindig lehet majd réseket találni, hiszen az újabb és újabb felfedezések kérdések tucatjait hozzák magukkal. Ahol pedig sok a kérdés, ott nagy a bizonytalanság is: az ID és a kreacionizmus ezt a fajta bizonytalanságot akarja szétfeszíteni. Jól tanúskodik erről a ma már hírhedtté vált ÉK-dokumentum, melyből egyértelműen kiderül a mozgalom célkitűzése. Nem véletlenül nevezik ÉK-nek: az előbb említett kis résekbe akar éket verni, hogy így szétdarabolja a tudományos kutatást. Az ÉK-dokumentumot nem ateisták vagy az ID ellenfelei, hanem az ID fellegvára, a Discovery Institute és az ID mozgalom szellemi vezetői készítették. Az ID célja saját bevallása szerint ideológiai indíttatású: a dokumentumban az olvasható, hogy az evolúcióelméletet ki akarják szorítani, mégpedig "agresszív PR program" segítségével, hogy az Isten általi teremtés legyen a népszerűbb. Valóban ez lenne a megoldás? Vajon így kellene felvenni a kesztyűt a tudomány állításaival szemben?

Talán mondani sem kell, hogy az ID magyarországi változata, mely csupán a külföldi mozgalom érveit ismétli, és nem igazán önálló konstrukció, ugyancsak nem tudományos forradalmat szeretett volna elérni, hanem ideológiait: az iskolai oktatásban követelt helyet magának. (Mivel ehhez kevésnek bizonyultak, azóta ezt a célkitűzést visszavonták). Ennyit a tényekről, melyek félreérthetetlenek számomra és meggyőzően bizonyítják, hogy itt alapvetően nem tudományos mozgalomról, hanem ideológiai háttérből építkező szellemi irányzatról van szó.Úgy tűnik, az ID-nek van egy bemutatkozó verziója önmagáról a nagyközönség felé, mely a tudományosságról szól, és a mozgalom követői felé is, melyben beismerten ideológiai harcra szólítanak fel.

Mondani sem kell, legyen akármennyire jó vagy rossz az evolúcióelmélet, a paradigmaváltások nem így működnek. Szabad nekimenni az evolúciónak, szabad felhalmozni bizonyítékokat vele szemben, szabad nagyobb magyarázóerejű tudományos elméletet alkotni, de ehhez egyrészt a megfelelő jogosítványok megszerzése szükséges, másrészt tudományos eredmények, kézzelfogható, számszerűsített tények kellenének. Az eleve elkötelezett, ráadásul írásban is rögzített, elfogult alapállás pedig súlyosan megkérdőjelezi számomra az ID minden kritikájának jogosságát és komolyságát. Külön fájdalom, hogy a mozgalom tagjainak jó része keresztény.

2014. augusztus 27., szerda

A mítosz és a történelem kapcsolata

Amikor a bibliai őstörténettel foglalkozunk, könnyű és gyors léptekben eljutunk addig a pontig, hogy a szöveg mitikus elemeket tartalmaz. Ám ezen a ponton általában meg is rekedünk, vagy éppen parttalan vitába kezdünk a mítosz kifejezéstől idegenkedőkkel, akik határozottan történelmi leírásról beszélnek. A zavart többek között az is okozza, hogy nem látszik világosan a mítosz és a történelem viszonya. Egy kis tömény agyalás következik az egyik legizgalmasabb műfajról!

Úgy gondolom, hogy a következő állításokkal igen nehéz vitatkoznia annak, aki elmélyülten tanulmányozta az őstörténetet:
1. Minden vallás tartalmaz valamilyen formában mítoszt. Azt is mondhatjuk, hogy mítosz nélküli vallás nem létezik. A judaizmus és a kereszténység sem kivétel.
2. A mítosz népszerű műfaj volt az ókori Közel-Keleten, a Biblia szövege és világképe pedig egyszerre hasonlít a mítoszok szövegeire és világképére, és a deszakralizáló szövegrészek miatt különbözik is azoktól. A mítoszt speciális célokra használták.

3. A mítosz alapvető célja az üzenetközvetítés és a magyarázat - nem a történetírás. Ezért alapvetően nem is a részletek pontosságára törekszik.
Ha a fenti három pontban a következtetéseim megállják a helyüket, akkor ez többféle következménnyel is jár a mítosz és a történelem viszonyát illetően. Először is a mítosz és a történelem között számos meghatározó különbség van. A mitikus gondolkodás általában szakrális jellegű, azaz valamilyen hitrendszerhez köthető, ebből következően kapcsolódik a természetfeletti szférához. A mítoszban emiatt komoly szerephez jutnak a nem evilági elemek. Ez röviden azt jelenti, hogy a mítosz több pontján eleve nem kapcsolódik a fizikai valósághoz, ezáltal pedig a történelemhez sem.

A mítosz ciklikus, azaz újra és újra ismétlődik, ez pedig azt is jelenti, hogy kultikus céljai vannak: ezáltal teszi lehetővé, hogy egy ősi esemény mindig aktuális legyen az újabb és újabb generációknak. Képeivel, színes történeteivel igényli, hogy aki találkozik vele, bevonódjon a cselekménybe.

Ami azonban szerintem a legfontosabb, hogy a mítosz - sem Izraelben, sem máshol - nem történelmi krónika volt. Nem pusztán azért, mert műfajától idegen a jegyzőkönyvekre jellemző precíz gondolkodás: a krónikaírás Izraelben csak Krisztus előtt mintegy tíz évszázaddal kezdődött, amikor a zsidóság - felhagyva a korábbi egalitárius és törzsi berendezkedéssel - állammá szerveződött. Ez nagyjából Dávid király uralkodását jelenti. (Persze az, hogy milyen jellegű történetírásról beszélünk ettől az időtől kezdve, ugyancsak megérne egy bejegyzést...) Ez volt az az időszak, amikor az addig felhalmozódott mítoszokkal, legendákkal, történetekkel elkezdtek foglalkozni.

Mindez nem azt jelenti, hogy egy mítosz mögött nem állhatnak valós, ténylegesen lejátszódott események: ismerünk olyan mítoszokat, melyek történelmi emlékeket őriznek, de a fentiekben leírtak miatt alapvetően nem lehet egy mítosz történetiségét igazolni vagy cáfolni. A Bibliával kapcsolatban azért is különösen nehéz a helyzet, mert kettős hozzáállást tanúsít: egyszerre vitatkozik és használja a mítoszokat. Míg a teremtéstörténet egyes esetben demitizál, azaz megfoszt dolgokat a mitikusságuktól (például az égitestek nem istenségek, csupán teremtett elemek), sokkal több esetben felhasználja és ha kell, átalakítja a mítoszok elemeit saját céljaira (ilyen például a háromszintű világ elképzelése, vagy Isten és a káosz küzdelme). Azt egyébként érdemes megjegyezni, hogy amikor a Biblia megfosztja a természetet az isteni rangjától és pusztán teremtett valóságként ábrázolja, jó táptalajt is teremt a tudományos gondolkodás számára: hiszen ami profán, és nem szent, ahhoz szabad hozzányúlni, azt lehet kutatni, vizsgálni, elemezni. Talán nem is véletlen, hogy a modern tudományosság nem a hinduizmusból vagy a buddhizmusból, hanem monoteista talajból nőtt ki... (Nyilván ennek sok más oka is van...)

Összefoglalva én úgy látom, az édenkerti elbeszélés alapvetően mítosz. A perdöntő bizonyítékok szintjén kideríthetetlen, hogy mennyiben vannak történelmi gyökerei, de a Szentírás nem is ilyen igénnyel közli, hanem az üzenetei miatt. Amikor valaki igét hirdet, amiben Ádámról, Éváról és a bűnbeesésről beszél, általában magától értetődően a teológiai mondanivalóra koncentrál, és nem azt kezdi el elemezni, milyen történelmi háttere van a szövegnek, volt köldöke Ádámnak vagy sem, hogyan beszélt a kígyó hangszálak nélkül, és ehhez hasonló sületlenségek. Pál és az Újszövetség sem kezd hosszas magyarázkodásba Ádám történetiségéről, hanem egyszerűen használja a szöveget úgy, ahogy van. Persze ennek az is az oka, hogy bizony még az újszövetségi időkben is népszerű volt a mitikus gondolkodás, a bibliai szerzők pedig nem idegenkedtek a műfajtól. Mindezen túl Pál alapvetően tipológiai és nem történelmi értelemben használja Ádám személyét, hogy mondanivalóját kifejezze. Tartsa valaki létezőnek, vagy nem létezőnek, valós személynek vagy a tudomány "mitokondriális Ádámjának", a mítosz üzenete szerintem minden esetben az, hogy az ember miatt a bűn része ennek a világnak, amire csak Krisztus halála volt megoldás.

2014. augusztus 24., vasárnap

Fogak a vaginában

Senki ne ijedjen meg a címtől, nem bolondultam meg és nem is kívánok valamiféle abszurd botrányt csapni a blog olvasottsága érdekében. Amiről együtt gondolkodhatunk, az nem a női nemi szervek, hanem inkább a mítoszok anatómiájához tartozik, és meglátásom szerint érinti az előző bejegyzésben tárgyalt édenkerti elbeszélést is.

Ádám és Éva története, valamint a bibliai őstörténet perikópái alapvetően mítoszok. A kutatók többsége számára ez nem okoz semmiféle megütközést, őket az lepné meg jobban, ha ennek az ellenkezője derülne ki a textusokról, azaz szikár történelmi beszámolóként kellene bánni velük.

Ahogy a blog egy korábbi bejegyzésében már írtam róla, itt lenne az ideje, hogy másként gondoljunk a mítoszokra. A kereszténységben kudarcot vallott próbálkozás volt, amikor megpróbálták a Biblia szövegét demitologizálni (azaz minden mitikus tartalomtól megfosztani), ezzel létrehozva egy steril és teljesen halott szöveget, megkopasztva a spirituális dimenzióitól. Ugyanilyen kudarcnak érzem, amikor tagadni próbálják a mítoszok jelenlétét, és az elbeszélésekbe projektálnak természettudományt, történelmet és modern elemeket, melyeket az nem meglepő módon ki is vet magából. A helyes megoldás talán a remitologizálás lehet, azaz a mítoszok jelenlétét elismerve megpróbáljuk megkeresni azok normális helyét és szerepét, ezzel a lehető legjobban lecsiszolva az előző két hibás szemléletmód szálkáit. Nyilvánvaló, hogy ez nem egyszerű feladat, és azt hiszem a munka megkezdéséig az evangéliumi bázison álló hívőknek még van egy fontos teendőjük is: a félelem és tagadás kettősét leküzdve meg kell ismerkedniük a mítoszok világával, szerepével, hatásmechanizmusaival.

Ebben a rövid bejegyzésben csak egy egyszerű példát mutatok arra, hogyan működnek a mítoszok. Gyakori érv az őstörténet történelmisége mellett, hogy a bibliai elbeszélést a világ sok táján ismerik. Én leginkább az özönvíz története kapcsán hallom ezt a felvetést, miszerint a sztori olyan széles körben közismert, hogy az már önmagában cáfolja mitikusságát: ha ennyi nép tudatában él valami, az csakis történelmi leírás lehet. 
Mineke Schipper több száz mítoszt tanulmányozott kutatásai során

A mítoszok alapvető sajátossága azonban éppen az, hogy széles körben terjednek, terjedésük során pedig egyfajta belső magot megőrizve újra és újra változtatják a történet részleteit. Férfiak számára egyszerre megmosolygtató és elborzasztó lehet a női vaginát érintő mítoszok csoportja, melyről Mineke Schipper professzorasszony egyik könyvében tesz említést. Az alaphelyzet szerint a vaginában fogak voltak, melyeknek rendeltetésük alapján végezniük kellett az ellenlábasnak számító férfiakkal. A maorik odáig mentek, hogy a "halál házának" nevezték a női nemi szervet. A mítosz szibériai verziójában azt olvassuk, hogy már messziről hallatszik, ahogy a nő szoknyája alatt a vagina csattogtatja a fogait. A kutatók persze megpróbálták elképzelni milyen szorongás uralhatta a férfiakat, amiért ilyesmit kitaláltak, mindenesetre az biztos, hogy a mítosz rendkívül népszerűnek bizonyult: Amerikától Ázsiáig mindenhol előfordul, a legtöbb változat Indiában található, de van Közép-, Kelet- és Délkelet-Ázsiában, Tajvanon, Szamoán, a Fülöp-szigeteken és máshol is. A probléma és alaphelyzet általában minden változatban hasonló, a probléma megoldása azonban változó. Az egyik történetben a hős az egész vaginát kivágja, hogy alatta egy másikat találjon, ami már veszélytelennek tűnik. Más változatokban savanyú bogyót itatnak a lányokkal és azok tönkreteszik a fogakat. Egy harmadik verzió szerint pedig maguk a nők tesznek meg mindent azért, hogy kitörjék a nem kívánatos fogsort. Az eredmény minden esetben a harmonikus nemi élet lesz.

Schipper gyűjtése jól illusztrálja, hogy a történetek hogyan terjednek népről-népre, kultúráról-kultúrára, s akár földrészről földrészre is. Azt azonban senki nem gondolja, hogy a nők vaginájában tényleg fogak voltak, melyekkel szerencsétlen férfiakat inzultálták. Senki, egy pillanatra sem kezeli szikár történelmi beszámolónak ezeket az archaikus elbeszéléseket pusztán csak azért, mert széles körben elterjedtek. 

A kérdés természetesen adódik: ha a mítosz szerepe nem is feltétlenül a történelmi tényközlés, hanem sokkal inkább az üzenetközvetítés, a műfaj maga kizárja azt, hogy megalapozott történelmi tények álljanak a hátterében?

A következő bejegyzésben erről szeretnék hangosan gondolkodni.

2014. augusztus 19., kedd

Halál a Paradicsomban

Akár egy Agatha Christie regény címe is lehetne, pedig itt nem krimiről van szó! Ha nem is krimi, azért elbeszélés: annak a kérdésnek próbálok utánagondolni, vajon a frissen teremtett idilli élettér, ahol Ádám és Éva halhatatlanságban élték mindennapjaikat, tényleg minden rossztól és haláltól mentes lehetett? A tökéletes világ úgy hangzik, mint egy álom, és meglehet, hogy valóban az...

Tudom, nem írja, hogy alma...
A teológusok jó része Eichorntól és Gablertől kezdve egyszerűen rövidre zárja a kérdést: az Ádám tökéletes állapotáról, és a gyönyörűséges kezdetről szóló textust mitikus szakaszoknak tartják, melyek az ókori Közel-Kelet közös irodalmi tárházából és felfogásából is merítenek az önálló elemek mellett.

Ám most nem ezzel szeretnék foglalkozni. Nem akarom eldönteni, mítosszal vagy történelemmel van dolgunk, hanem naivan hagyom magam sodortatni a narratíva belső logikája által, ami első olvasásra egy olyan világról tudósít, melyben az emberek örökké élnek, nincs halál, nincs nyomorúság, nincsenek bajok és problémák. De valóban egy ilyen világot tár olvasója elé a Biblia - mármint az olyan olvasó elé, aki szigorú literalizmussal közelít a szöveghez? Nem vagyok róla meggyőződve. Vannak gondolataim, spekulációim, észrevételeim. Tisztességtelen lenne ezeket valamiféle szisztematikus teológiaként tálalni, mert többségük csak vázlatpont, ami kérdésekhez vezet. Mindez, hangsúlyozom, abból adódik, ha a szöveget szó szerint veszem. Miért is gondolom azt az eretnekségnek tűnő dolgot, hogy a teremtett világ nem volt, nem lehetett abszolút harmonikus?

(1) - A káosz. A legtöbb keresztény elképzelése szerint a tökéletes világ atmoszférája akkor hullott darabokra, amikor a bűneset bekövetkezett. Ám a Genezis elején arról olvasunk, hogy a teremtés előtt már jelen volt a káosz, amit Isten ugyan visszaszorított, de nem semmisített meg. Vajon nevezhetünk egy világot tökéletesnek, melyben azt lehúzó, fenyegető, romboló erők is érvényesülhetnek, még ha csak a maguk keretei között is?

(2) - Az élet fája és a halhatatlanság. Ádámot a történet alapján a legtöbben halhatatlannak képzeljük el. A szövegből azonban az derül ki, hogy az ember fizikai állapotának konzerválását az élet fája biztosította volna: Isten éppen azért zárja el az ember elől ezt a lehetőséget, nehogy örökké éljen (Gen 3,22). Ha az ember eleve halhatatlannak lett megalkotva, miért lett volna szükség az élet fájára, hogy az ember örökké élhessen? Ha az ember eleve halhatatlan volt, mi értelme lett volna elzárni tőle ezt a lehetőséget? Amennyiben az élet fája biztosítja a testi halhatatlanságot, az egyben azt is jelenti, hogy a halhatatlanság a teremtett embernek nem lehetett inherens tulajdonsága. Vagyis az ember eredendően meg tudott halni. Von Rad megjegyzése elgondolkodtató, amikor a tiltott gyümölcs megízlelésének következményeként kilátásba helyezett halállal kapcsolatban azt írja, hogy a halállal való fenyegetés értelme nem az volt hogy "azon a napon halandóvá váltok", hanem az, hogy meg fogtok halni. A halál úgy került az ember életébe, hogy elveszítette a lehetőségét az örök élet megragadásának, mert azt Isten elzárta előle.

(3) - Tudott vagy kellett? Ha valaki úgy véli, hogy Ádám mégis halhatatlannak lett megalkotva, pontosan milyen módon interpretálja ezt az állapotot? Ádám halhatatlansága sérthetetlenséget is jelentett? Nem tudott meghalni, vagy nem kellett meghalnia? Az előbb említett (2) pontból a történet leírása szerint számomra az derül ki, hogy Ádám képes volt meghalni, de lehetőséget kapott arra is, hogy örökké éljen. Ez azonban azt jelenti, hogy a halál, mint opció a kezdet kezdetén is adottság volt. Az ember élete egy olyan világban zajlott, ahol a káosz erői és Isten jelenléte, a halál és az élet egyaránt jellemző tényezők, a döntés pedig az ember kezében volt.

(4) Állatok és növények. A bibliai textus nem említi, hogy Isten az állatokat halhatatlannak alkotta volna, ahogy a növényeket sem. Utóbbiakkal kapcsolatban kifejezetten előrevetíti pusztulásukat is, hiszen táplálékul, eledelül adja az élőlényeknek. (Más kérdés, hogy nem minden növény pusztul el abban az esetben, ha táplálékká válik, hiszen a fű újranő, a gyümölcsfák is újra teremnek… Node mi van a hagymával? :-)) Ám ha a növények már a paradicsomi állapotok kontextusában is elpusztultak, amikor elfogyasztották őket, akkor a teremtett világban jelen volt a biológiai halál. Ráadásul mindez megfelelt a teremtés rendjének, Isten szándékainak. Természetesen ismét hangsúlyozom, mindez csak akkor, ha a szöveget literálisan értelmezzük, hiszen az ókori felfogásban a növények nem számítottak élőlényeknek, mert nem volt lélegzetük.

(5) A kígyó. Maradva a teremtés perikópáinak naiv olvasatánál, a tökéletes állapotnak a „mindennél ravaszabb” kígyó is része volt, ami ugyancsak torzítja az abszolút tökéletesség képét. A kígyó "személyében" egy megtévesztő, gonosz, istenellenes erő jelenléte is ott volt az idilli világ színpadán.

A hangos gondolkodást ezen a ponton időlegesen lezárom. Természetesen a sort további pontokkal is lehetne bővíteni. Amire kísérletet tettem, hogy a teremtéselbeszélést egyszerű leírásként kezeljem, és a szöveg belső világából következően tegyek felvetéseket. Úgy gondolom, ha valaki szigorú literalizmussal kezeli a szentírási elbeszélést, és ragaszkodik annak történelmi valóságához, már annak számára sem nagyon tartható a tökéletes világ képe, benne az automatikusan halhatatlan emberrel, akinek semmiféle problémával sem kellett szembenéznie. Ha okfejtésem nem teljesen légből kapott, akkor viszont akár mítoszként, akár történelemként is kezeljük a szöveget, az számos izgalmas felvetéshez vezet a halál és a romlás kezdeti jelenlétét illetően.

2014. augusztus 15., péntek

A tettes, aki áldozat

Robin Williams
Állítólag Pascal azt mondta, még ha valaki fel is akasztja magát, az is a szenvedés elkerülésére törekszik - csak erre nem talál más módot. Az öngyilkosság kérdése, mely egyfajta ideológiai evolúción esett át az egyházban, még mindig radikális reakciókat vált ki egyes keresztényekből.

"De elárulok egy titkot: bújjanak csak közelebb, közelebb. Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert az menő. Azért írunk és olvasunk verseket, mert mindannyian az emberi fajhoz tartozunk. Az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel! Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság, ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz. De a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem. Ezek azok, amiért érdemes élni." - mondta elképesztően megragadó alakításában a most elhunyt Robin Williams. A kiváló színész, aki tanár úrként még tudta, milyen dolgokért érdemes élni, magánemberként meg akart halni. Az öngyilkosság útját választotta, amikor felakasztotta magát, hogy a fentebb idézet Pascal gondolat szerint ezáltal kerülje el a szenvedést.

Az öngyilkosságra, mint erkölcsi minősítést igénylő tettre a keresztény válasz sokak részéről  egy hangos és azonnali nem. A vélemények szerint az öngyilkos kiveszi a döntés jogát Isten kezéből, bűnt követ el és a kárhozatra kerül. Én azonban nem vagyok ebben a kérdésben ilyen határozott, ennek pedig több oka van.

Kezdjük azzal, hogy maga az öngyilkosság, mint kifejezés a XVI-XVII. század terméke, és mitagadás, nem aratott osztatlan tetszést. A gyilkosokat ugyanis általában elítéljük, de hogyan is lehetne elítélni valakit, aki tettes és áldozat egy személyben? Ez a gondolat szerintem máris rávilágít egy fontos tényre: az öngyilkosságot elkövetőt nem csak gyilkosnak, de áldozatnak is látnunk kell, mármint ha a mérleg mindkét serpenyőjébe hajlandóak vagyunk érveket pakolni. Aki erőteljesen elítéli az öngyilkosságot elkövetőt, az a kifejezésből csak a "gyilkosság" részletet szereti kiemelni, de az "ön" a szó elején figyelmen kívül marad.

Mivel az öngyilkos szó nem volt teljesen megnyugtató, később próbálkoztak meghonosítani helyette a szabad halál elnevezést is, de ezzel kapcsolatban automatikusan felmerült a kérdés: mennyire nevezhető szabad döntésnek, amikor valaki teljes elkeseredésében véget vet a saját életének? Nos, a mai orvostudomány és pszichológia szemléletmódja jelentősen eltér a régiek véleményétől. Míg Platón tiltotta, Arisztotelész gyávának nevezte, Aquinói Tamás bűnnek hívta a szuicid viselkedést, a mai korban ott tartunk, hogy az öngyilkosságot alaphangon betegségnek gondoljuk. Aki saját létének kioltására képes, az beszűkült, egészségtelen tudatállapotban teszi, amit tesz - legalábbis az esetek legnagyobb részében. A beteg és a bűnös pedig két olyan halmaz, ami nem mindig metszi egymást. Ha az öngyilkost betegnek tekintjük, nem bánhatunk vele úgy, mint egy megátalkodott bűnössel - sem próbálkozása előtt, sem után.

Az talán ennyiből is látszik, hogy az öngyilkosság igazi velejét nemhogy a dolog lényegét tekintve, hanem már a fogalmak szintjén sem sikerült igazán jól megragadni. Az óvatosság tehát teljesen indokoltnak tűnik ebben a kérdésben.

A szociológia egyik nagy öregje, Durkheim azt mondja, öngyilkosságokra ott kerül sor, ahol az egyén szociális kötődései nagyon gyengék, a társadalom körülötte pedig labilis. Ez a két komponens hatékonyan ráerősít a szuicid magatartásra - és itt ismét felhívnám a figyelmet arra, hogy nemcsak az elkövetőről, hanem a vele nem törődő, közömbös társadalomról is szó van. Durkheim véleménye persze nem ad teljes magyarázatot, és nem is kívánja az életben maradtakra áthárítani a felelősséget, de elgondolkodtató, ha egy társadalomban sok az öngyilkosság. Mi magyarok állítólag elég "jók" vagyunk ebben - ez pedig már nemcsak az öngyilkosokról, hanem mindannyiunkról szól. Vajon amikor kritizáljuk őket, magunkat is készek vagyunk megítélni?

2014. augusztus 13., szerda

A négy felfogás és a hangsúlyok - eszkatológia (3)

A Jelenések Könyve "a legjobb hermeneutikai kiképzőtér" - fogalmazta meg éleslátóan a gondolatot Gerhard Maier, utalva arra a tényre, hogy az Újszövetség talán legvitatottabb művét nem szokták egységes módon megközelíteni. Kiknek van igazuk? Vajon mögöttünk vagy előttünk állnak azok az események, melyeket a könyv tartalmaz? És egyáltalán, valós eseményekről van szó?

Pedig első pillanatban pofonegyszerűnek tűnik a válasz: a világvége előttünk van, tehát a Jelenések Könyve, ami láthatóan a világ végéről szól - a jövőről kell szóljon. A helyzet mégsem ennyire szimpla, amit az a tény is mutat, hogy a könyv értelmezését tekintve alapvetően négyféle iskola hermeneutikája terjedt el:

A préterista szemléletmód szerint a Jelenések szimbólumrendszere - benne a pecsétekkel, trombitákkal, poharakkal és a többivel - csupán saját korára vonatkozik. A könyv szerzője saját korára gondolt, és arra számított, a világvége az ő idejében érkezik el. Nem kell tehát a posztmodern korban jeleket látni, melyek a vég bekövetkezésére mutatnak. Ez az elképzelés tehát múlt időben beszél az eszkatológiáról.

Az idealista gondolat annyira dominánsnak tartja a Jelenések könyve szimbólumait, hogy annak teljes tartalmát csak jelképnek tekinti. Az idealisták szerint nem történelmi kijelentésről van szó, felesleges azon szőrözni, hogy a szimbólumokat a valós világ tényeinek megfeleltessük, mert a textus a jó és a rossz, a kereszténység-pogányság küzdelmét mutatja be, és etikai-lelki üzenete van.

A történelmi iskola követői ezzel szemben úgy vélik, a szöveg pünkösdtől Jézus visszajöveteléig mindent magában foglal: a pecsétek például a Római Birodalom felbomlását, a sáskák alvilági eljövetele a muzulmán támadások képét jelölik. Ez a szemlélet tehát megpróbál minden szimbólumra valamilyen historikus eseményt keresni, hogy az eszkatologikus eseményeket kézzelfoghatóvá tegye.

Végül a futurista hermeneutika szószólói szerint az első három fejezetet leszámítva a Jelenések eszkatologikus epizódjai a "nagy nyomorúság" időszakában fognak majd beteljesedni a jövőben. A szöveget annyira szó szerint értelmezik, amennyire csak lehet, és a mai kor szempontjából teljesen jövőbelinek látják.

Nos, ennyi az alapvető kínálat a Jelenések interpretációjának piacán, s bár nem végeztem elmélyült és hosszan tartó eszkatológiai kutatómunkát, saját véleményem jelenlegi tudásom alapján az, hogy a látásmódok egyike sem nevezhető igazán kielégítőnek. Valahol mindenképpen billeg a létra, a magam részéről azonban nem hiszem, hogy mindegyik felfogásban ugyanannyira. Szubjektív véleményemet megpróbáltam egy hevenyészett ábrán lerajzolni, ahol a legnagyobb kör a számomra legelfogadhatóbb, a legkisebb kör a kevésbé elfogadható válaszokat adja:
A legnagyobb gömböt a préterista, a legkisebbet az idealista kapta. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy véglegesen rögzült az álláspontom, és a préterizmusban csak jót, az idealizmusban csak rosszat látnék. A préteristák hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a történet vége mindenképpen a jövőbe nyúlik (lásd a Jelenések záró fejezeteit), az idealisták ugyanakkor helyesen irányítják a figyelmet erkölcsi kérdésekre.

Amiért a préterizmus leginkább megnyerte tetszésemet, az egy alapvető bibliaértelmezési szemlélethez köthető. Trivialitás, hogy az újszövetségi iratokat nem nekünk írták, hanem eredeti címzetteiknek. Amikor a szerző vagy írnoka tintába mártotta tollát, elsősorban az adott helyzetből indult ki és az adott helyzetben élőkre is gondolt, mondanivalóját pedig az adottságoknak megfelelően fogalmazta meg. Ez teljesen logikus, elvégre amikor ezt a blogot írom, akkor sem azon jár az eszem, vajon kik és hogyan fogják a bejegyzéseket olvasni évezredek múlva. Semmi okunk arra gondolni, hogy János másként járt el: még látomásai szimbolikája is saját korára jellemző elemeket hoz, a szöveg mondanivalóját és rejtélyesnek tűnő részeit - például a hatszázhatvanhatos számot - pedig meg lehet feleltetni a kornak megfelelő személyekkel, eseményekkel, dolgokkal is. Mindehhez hozzátehetjük, hogy Jézus közeli visszajövetelének várása tipikus jellemzője volt az első egyháznak: a parúziát küszöbön álló eseménynek vélték. Ez pedig azt mutatja, a bibliai szerzők eleve nem is tekintettek a távoli jövőbe, mert arra számítottak, Krisztus visszajön és a történelem lezárul. Mindez persze nem zárja ki, hogy eltekintve János szemléletmódjától, megpróbáljuk a Jelenések mondanivalóját a mi jelenünkből kiindulva a jövőbe kitolni, hiszen a vég nem következett be az első század végén.

Azonban, ha valaki ezt az utat is választja, ami a futurizmusra jellemző, annak is érdemes a préterista alapokat áttekintenie. A préterizmust azért tartom jó kiindulópontnak, mert azt gondolom a helyes értelmezésnek - legyen bármelyik a fenti négy közül - mindig a kortörténetre kell épülnie. A szöveget nem szakíthatjuk el saját idejétől, hogy "belefantáziáljunk" különféle elemeket a mai korból. Természetesen a futurista és a történelmi látásmód is hoz meggondolásra érdemes elképzeléseket, de ezeknek a préterista által hangsúlyozott kontextusban kell nyugodnia.

Végkicsengés (3): tiszteletben tartva mindenki álláspontját úgy vélem, járjunk bármelyik paradigma útján, az alapokat a kortörténeti ismeretekre, a szöveg eredeti kontextusára kell alapoznunk. Ezzel leginkább a préterizmus foglalkozik, melynek - ha nem is értünk egyet minden felvetésével - kortörténethez való ragaszkodását szem előtt kell tartanunk az utolsó idők bogózgatása során.

2014. augusztus 10., vasárnap

Nyitottság, tolerancia, változás

Néha nem egyszerű leírni, ha történik valami az emberrel. Két héttel ezelőtt Kapolcson jártam egy missziós úton, a Művészetek Völgye Fesztivál helyszínén. Nem akarok többről beszámolni, eltúlozva mindazt, amit átéltem, de kevesebbről sem, hogy hidegen tényszerűvé tegyem az eseményeket. Amit biztosan állíthatok: az emberek hajlandók változni.

Ha kettéválik egy tenger, a látványról viszonylag egyszerű beszámolni, csupán le kell írni, hogy a tenger kettévált; innentől a krónikás hátradőlhet, ő elmondta a lényeget, a riport valóságot érintő filozófiai és tudományos problémáiról majd elvitatkoznak, akik akarnak. Vannak azonban olyan dolgok, melyek nem annyira a szem előtt zajlanak, mint egy kettényíló tenger, ám valamiféle ráérzéssel a legtöbben mégis ráhangolódunk ezekre, és úgy éljük meg őket, hogy komoly hatást gyakorolnak az életünkre.

Ha az olvasó nem teljesen érti mi a fenét akarok mondani, a hiba nem az ő készülékében van: csupán ügyetlenül hebegve-habogva azt próbálom kifejezni, hogy a kapolcsi missziós úton olyan élményekben volt részem, amelyekről valószínűleg képtelen leszek itt a blogban kielégítően beszámolni. Ezeket az élményeket nem tudom hideg logikával tálalni, sokukat ugyanis erős érzések hatnak át, ám úgy vélem, ez nem is lehet másképpen, és nem szorul semmilyen magyarázkodásra. Néhány konfettit dobok tehát a levegőbe, színes papírfecniket, hátha valaki egyet-egyet megragadva megízlel valamennyit abból, ami velem történt Kapolcson.

Az egyik fecnire talán azt a szót vésném, hogy nyitottság. Újfent azzal szembesültem: a világi emberek nem olyan sötétlelkűek, mint amilyennek mi gondoljuk őket. A missziós út délutánjain és estéin különféle programokat szerveztünk, melyekkel az volt az elsődleges célunk, hogy személyes kapcsolatba kerülve beszélgessünk nem hívőkkel az életről, spirituális kérdésekről, és természetesen Istenről. Azt kell mondjam, Kapolcs - valószínűleg a rendezvény milyensége okán is - különbözik az átlagos helyektől, mert az emberek közül sokan nagyon szívesen álltak kötélnek, és hol vitatkozva, hol elfogadóbban, de készséggel szóba álltak velünk. Volt olyan, aki kérlelhetetlen magabiztossággal söpörte le Isten létezésének még az elvi lehetőségét is, ám húsz perc beszélgetés után - bár véleményéből nem engedett - mégis megérzett valamit abból, ami ellen tiltakozott. A könyörtelen ellenfél maszkja mögül hacsak egy röpke negyed órára is, de előbukkant a sebezhető ember képe, aki valójában szívesen venné, ha valaki meggyőzné Istent illetően, és igazi választ adna neki. Nem áltattam magam, hogy én lennék ez az ember, de láttam azt, ha hátrébb lépek és mozgásteret adok Istennek, ő változtat a kőkemény materialisták meggyőződésén.

Egy másik fecnidarabkára valószínűleg a tolerancia szót írnám. A missziós út utolsó estéjén filmklubot szerveztünk az evangélikus egyház kellemesen hűvös pincéjében, ami zsúfolásig megtelt nem hívőkkel - nyilvánvalóan ez a kint tomboló esőnek is köszönhető. (Ámbár meg kell jegyeznem, hogy a Művészetek Völgye alatt az egyháznak nem kell lasszóval fognia a világi érdeklődőket, mert a legtöbb keresztény program is igen látogatott!) A "Felettünk a Föld" című filmet választottuk, ami remek alapanyag egy jó beszélgetéshez. A vetítés elég rosszul indult: a vihar lecsapta az áramot, ügyetlenkedtünk a projektorral, ráadásul a kinti eső szépen elkezdett befolyni a pincébe. Nagy meglepetésemre a történteket igencsak vidáman viselték a résztvevők, azzal viccelődve, hogy mi lett volna, ha a Noé című filmet vetítjük!? A mostoha körülmények megszűnte után végül lement a film, a nézők többsége pedig ottmaradt, és egy legalább másfél órás, intenzíven érdekes, elképesztően élménydús beszélgetés alakult ki közöttünk. Itt nyugodtan elmondhatták ateisták, reinkarnációban hívők, keresztények, félmeztelen hippik, idős nénik, liberális csajok, középkorú anyukák, mit gondolnak az életükről, mit szólnak Jézushoz, hogy vélekednek a hitről és az erkölcsről. Néha én magam sem hittem el, amit láttam! Akadt olyan vendég, aki elkezdett arról beszélni (nem hívőként!), hogyan lehetne jobban kommunikálni az evangéliumot a világban, mások pedig olyan dolgokat ejtettek ki a szájukon, mintha már évek óta megtértek volna. Komolyan, egyik meglepődésemből estem a másikba, az érzéseimet pedig nem tudom jól visszaadni. Elképesztően jó csapat verbuválódott össze az egyébként első pillantásra összeférhetetlennek tűnő emberekből, a hangulat a remeknél is remekebb volt, és egymást követték a frappáns hozzászólások. A beszélgetést az éjszaka eljövetele miatt sajnos le kellett zárnom, de úgy éreztem, akár napokig is együtt maradt volna ez a brigád, mely a legkisebb erőltetés és izzadtságszagú térítgetés nélkül is konszenzusra jutott abban, hogy jó dolog Istenben hinni, jó dolog megbocsátani, és jó dolog szeretni olyan módon, ahogy Isten szeret. 

Végül még egy fecnit megragadnék, és ráfirkantanám a változás kifejezést. Az egyik nagyon kedves hölgy beismerte, hogy a családjában van valaki, akinek nem tud megbocsátani, képtelen erre, és valószínűleg képtelen is marad. Próbáltam neki lelkigondozóként segítséget nyújtani. Természetesen azt tapasztaljuk, hogy az emberek élete nem oldódik meg egy-két lelkigondozástól, de annyiban talán hatással lehetünk rájuk, hogy segítünk nekik egy apró lépéssel elindulni egy olyan irányba, amely végül gyógyuláshoz vezethet. Nos, úgy vélem, ez megtörtént ennél a hölgynél. Elindult arrafelé, amerről korábban azt hitte, oda út sem vezet. Megrendültem, amikor ezt láttam. Az emberek képesek változni.

Úgy érzem, az évek alatt büdös lettem attól, hogy sokféle módon próbálkoztam energiát beleölni dolgokba, amelyek nem működtek. Most pedig megfürödhettem a gördülékenység frissítő zuhanya alatt, pedig ugyanazt csináltam, amit eddig. A hatás kívülről érkezett, nem én generáltam. Pontosabban felülről.

2014. augusztus 1., péntek

Völgyből a partra...

Az elmúlt héten nem mindennapi élményben volt részem: Kapolcson jártam missziós úton, a Művészetek Völgye Fesztivál keretében. Azt kell mondjam, olyan élményekben volt részem, amilyenekben már hosszú évek óta nem: Isten a szemem láttára változtatta meg az embereket. Nekem legalább annyit használt ez az út, mint nekik.


Most azonban nyaralni megyek a Völgyből egy vízpartra, úgyhogy az élménybeszámolóért jövő vasárnapig várnotok kell. Addig is nyugodtan beszélgessetek és írjatok! Szép nyarat mindenkinek!