Mit jelent a nyitottan gondolkodó keresztény?

Richard Bauckham misszióról szóló könyvecskéjében felvet egy fontos gondolatot, amely túlmutat a misszió keretein. Olyannyira túlmutat, hogy érzésem szerint az emberi gondolkodás egyik potenciális adottságát ragadja meg, amelyet ha jól használunk, falakat dönthetünk le, de ha rosszul, szakadékokba zuhanhatunk. Az ember nyitott gondolkodásáról van szó, amit egyesek (főleg az ateisták) összeférhetetlennek tartanak a kereszténységgel, a konzervatívabban látók pedig általában veszélyes gödörként festenek le. De mit jelent valójában nyitottan gondolkodni?

Kezdjük kicsit talán messzebbről, vagyis Bauckham könyvénél! Már csak azért is, mert azt hiszem a misszió, mint tevékenység bizonyos módon pont erre a paradoxonra épül: a zártságra és a nyitottságra. A misszió valahol annyit tesz, hogy egy dogmatikájába bezárt egyház akar nyitott lenni azok számára, akik még nem hisznek. Egy hagyományaiba burkolt és azt változatlanságban tartó kereszténység kíván rugalmas és elfogadó magtartást tanúsítani a kívülállók felé. A zárt és a nyitott: ezek ellentétes tendenciáknak tűnnek, és ezért úgy gondolkodunk róluk, hogy egymást felülírják, kioltják, ezért együtt életképtelenek és hamisak.

Ez azonban nem igaz. Az egymással ellentétes tendenciák nem feltétlenül egymást kioltóak. Lehetnek egymást erősítők is. Pontosan ez történik a misszióban, ami egy látszólag ellentmondásos jelenségre épül: a partikuláris és az univerzális együttműködésére. Isten személyében és az üdvtörténetben egyszerre érvényesül a kettő. Hogyan? Például, Isten a Szentírás szerint a Mindenség Ura - miközben "Izrael Istenének", vagy "Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének" is nevezi a szöveg. A Biblia szerint Isten betölti az egeket - ám ezzel egyidőben a "népe között lakozik", sőt valamiképpen bennünk személyesen is. Jól látható tehát, hogy a partikuláris és az univerzális egyszerre fér meg a színpadon, de önmagában nem ez az érdekes, hanem ami ebből kialakul a Szentírásban.

Ahogy Bauckham is írja, Isten céljai soha nem érnek véget a partikulárisnál, hanem az egyik partikuláristól a másik felé haladva mindig az univerzális felé mozdulnak. Ez tökéletesen így van. Egyszerűbben kifejezve, a kicsiny kezdet mindig a nagyobb felé mutat, a szűk lehetőségek mindig a tágabbak felé, sőt még bizonyos fogalmak (mint például az üdvösség) egyre gazdagodó jelentéskészlettel rendelkeznek, ahogy az Újszövetség felé haladunk és még azon is túl. Egy apró dogmatikai példa erre a keresztség körüli vita. A gyermekkeresztség mellett érvelők szokták mondani, hogy nem helyes kizárni a csöppségeket a keresztségből már csak azért sem, mert ha az Ószövetség bevonta őket a szövetségbe (a körülmetélkedés révén), akkor az Újszövetség sem zárhatja ki őket. Miért nem? Mert az Újszövetség mindig a nagyobb nyitottság felé mutat, mindig tágítja a lehetőségeket, mindig hozzátesz a meglévőhöz. Ha a gyerekeket közel engedte magához Isten a régi szövetségben, akkor miért tartaná őket távol magától az újban?

Ez az elv szerintem nagyon alapvető és döntő koncepció a Bibliában, és az iránya visszafordíthatatlan, ráadásul mindig a fokozódó nyitottság felé mutat. A Biblia elítéli a rabszolgaságot? Nem, de ahogy haladunk az Ószövetségtől az Újszövetségig, látszanak a tendencia körvonalai, melyek leginkább az enyhülés, sőt talán a megszűnés felé mutatnak: Krisztusban tulajdonképpen már nincs is szolga vagy szabad. Ugyanez a helyzet a nőkkel való bánásmóddal, vagy éppen azzal, hogy az evangélium nemcsak a zsidóságé, hanem a Föld végső határáig el kell jutnia. A zártabbtól, a szűkebbtől megyünk a tágabb és nyitottabb felé.

Nyitott kereszténynek lenni úgy gondolom valami olyasmit jelent, hogy az ember felismeri ezt a kibontakozást és beáll annak a sodrába. Nem véletlenül használtam a sodrás kifejezést, mert ha az ember nem uralja bizonyos mértékben ennek a folyónak az erejét, akkor az olyan módon ragadhatja magával, hogy végül sziklához csapja. Ezért aztán máris jönnek a kérdések: milyen változók korlátozzák ezt a nyitottságot - hiszen abszolút nyitottságról nem beszélhetünk? Ha túlságosan nyitottak vagyunk, nem oldja ez fel végül a hitünk dogmatikai tartalmát? Vajon hogyan jutott el az egyház egy becsontosodott és monolitikus változatlansághoz, ha a saját Szentírásában ott van ez a tendencia? Hogyan lehet megtalálni valamiféle vállalható középértéket, amikor nyitottan gondolkodunk, miközben ragaszkodunk a hitünk tartalmához?

Én a magam részéről azt hiszem a kereszténységnek vannak bizonyos támpontjai a sodrás kezeléséhez. Erről szól végülis a dogmatikánk, az ezen alapuló hitvallásaink és valahol persze a belső meggyőződéseink és gondolkodási hajlamaink. Úgy is mondhatnám, mindezek jelentik a csónakmotort vagy evezőlapátot, amely irányíthat bennünket a sodrásban. Az azonban nem mindegy, hogy a sodrást akarjuk uralni, miközben kihasználjuk annak dinamikáját, vagy a folyót szeretnénk megállítani. Az első esetben az ember elfogadja, hogy van sodrás, azt nem tartja az ellenségének sem, a rendelkezésére álló eszközöket pedig arra használja, hogy a habjain előrehaladjon és irányban maradjon. A második esetben ugyanakkor a kibontakozás és nyitottság felé mutató tendenciák, azaz a fentebb említett partikuláristól az univerzális felé hajló tendencia maga idegesíti, és gátat akar emelni a folyó sodrása előtt.

Az a gyanúm, hogy a kereszténység sokszor nem szimpatizált a sodrás tényével és legszívesebben megállította volna annak menetét. Számomra ez különbözteti meg egymástól a nyitottan és zártan gondolkodó keresztényt: az egyik a dogmatikáját és hitbeli meggyőződéseit a navigálásra használja fel, a másik azt figyeli, hogyan lehetne vele dolgokat bezárni, újra leszűkíteni. Nem mindegy hova tartozunk.