Megmondom

Mennyire volt kemény a babiloni fogság?

2012-02-24T01:34:00.003-08:00

Szögre akasztott hárfák, üldögélő és síró emberek, totális letargia... Ezek a képek peregnek a bibliaolvasó előtt, amikor a babiloni fogságra gondol. Amikor először olvastam ezt a nem túl dicsőséges történetet, én is azt képzeltem, hogy a szegény zsidókat szinte az auschwitzi haláltáboroknak megfelelő raboskodásra ragadta el a gonosz babiloni birodalom. Ám lehet, hogy maga a fogság nem is volt kemény?

A dátum és az események ismertek: i.e. 587-ben a Babiloni Birodalom kifosztotta Jeruzsálemet, a népet (köztük Ezékiel prófétát) fogságba hurcolták, a fellázadó Cidkijját megvakították és deportálták. Azt is tudjuk, hogy a foglyokat több hullámban ragadták el, s ezek egyikében végül a szinte ikonikusnak mondható jeruzsálemi templomot is porig rombolták, mely Izrael vallásgyakorlásában központi szerepet játszott.

Amikor a fogságban lévők meghallották a hírt, hogy odaveszett a templom, teljesen magukba zuhantak. A tény, miszerint a Jahve személyéhez köthető épület elpusztult, óriási csüggedést váltott ki, ami végigsöpört a foglyokon és erős kételkedést váltott ki a nemzet jövőjét illetően. Természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy Istent a templom nélkül már szinte el sem tudták képzelni. Ennek a hozzáállásnak a fonákságára Jeremiás figyelmeztette is őket korábban:

"Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt!" (Jer 7:4)

Azonban ketté kell itt választani két dolgot: a fogságot és a szenvedést. Nagyon úgy néz ki, Izrael fiai a fogságban nem magától a fogságtól szenvedtek elsősorban, hanem attól a tudattól, hogy a népük megszűnhet, mivel Jeruzsálem és a templom odaveszett.

Gyerekként én mindig úgy képzeltem a babiloni fogságot, mint valami haláltábort, ahol ütik-vágják a zsidókat, ostorral kényszerítik őket munkára és sokakat kivégeznek közülük. A világért sem akarom elbagatelizálni a helyzetet, de a dolog úgy néz ki, a fogságban lévő zsidóknak nem voltak túl kemények a körülményeik. Nincs rá semmiféle bizonyíték, hogy durva üldöztetést vagy különleges nehézségeket kellett elszenvedniük. Épp ellenkezőleg: nem szóródtak szét, hanem együtt maradtak, elkerülve ezzel az asszimilációt. Engedélyt kaptak, hogy megtartsák megszokott életvitelüket és politikai rendszerüket, és a véneik fennhatósága alatt éljenek (Ez 8:1). Földműveléssel, építéssel foglalkoztak - amivel korábban mindig is. A babiloniak a zsidóknak olyan településeket jelöltek ki, melyekben csak ők lakhattak. Vallási szertartásaik ugyan valamennyire korlátozva voltak, mivel a templomtól elszakadtak - de tudjuk, hogy éppen ezért alakult ki a zsinagógák hálózata, melyek Jézus idejére már igen elterjedtnek számítottak. Sokan kezdtek megbékélni helyzetükkel, házakat építettek maguknak, kényelmesen letelepedtek fogságuk helyén, bár az tény, hogy a nosztalgikus vágyakozás sosem szűnt meg saját országukba.

Minden jel szerint a babiloni fogság nehézsége tehát inkább volt szellemi-mentális és vallási, mintsem fizikai. Egészen addig, míg Isten ezt a kérdést is megnyugtató módon megoldotta számukra...

A Hamasz fia és Isten Fia

2012-02-20T01:45:00.000-08:00

Moszab Hasszán Juszef, a Hamasz palesztin terrorszervezet vezetőjének fia megírta, amit meg kellett írnia. A Hamasz fia sokkal több egy bestsellernél, tényfeltáró könyv a közel-keleti helyzetről, a palesztin-zsidó konfliktus gyökereiről és az iszlámról egyaránt. Letehetetlen, székhez szegező, felrázó.

Keresztényként szeretem a zsidókat, és nem tudok mihez kezdeni azzal, amikor hívő emberek antiszemita kiszólásokat engednek meg maguknak. Ugyanakkor hozzá kell tennem: semmivel nem zavar kevésbé a keresztény sajtó egyoldalúsága, mely a palesztin oldalon állók fejére szarvakat, lábaikra patákat rajzol. Ha zsidókat vagy muszlimokat minősítünk, vajon eszünkbe jut, hogy ilyenkor több százmillió emberről mondunk ki sommás véleményt? Mennyire vehető komolyan egy olyan álláspont, mely az egyik oldalon szenteket, a másikon szörnyetegeket vizionál?

A palesztin Moszab Hasszán Juszef nálunk sokkal jobban átlátja mindkét nép helyzetét és könyvéből árad is a bennfentes hitelességének illata. Juszef kisgyermek korától fogva benne élt a legdurvább terrorcselekmény sorozatok sűrű hálójában. Édesapja a Hamasz elnevezésű palesztin terrorszervezet egyik feje, ám igen meglepő módon soha, senkivel nem bánt erőszakosan. A Koránt tanítja, mint muszlim vallási vezető, az emberek szeretik kedvessége és nyitottsága miatt. Amiben bűnös, hogy nem emeli fel szavát a brutalitás ellen, így annak néma cinkosává válik. Ezeken a lapokon zsidók és palesztinok egyaránt elszenvedői és okozói saját fájdalmuknak. Amikor egy mecsetbe gépfegyverrel betérő és öldöklő izraeli férfiről olvasunk az épp úgy elutasítást vált ki belőlünk, mint amikor a Héber Egyetemen palesztin merénylők cafatokra szaggatnak zsidó diákokat. Ekkor azt gondoljuk, ebben a partiban nincsenek győztesek meg igazak, hanem többnyire vesztesek meg ártatlanok vannak, akik sok esetben saját népük hangadóinak ostobasága miatt szenvednek.

A Hamasz fia tehát felkavaró könyv. Egy olyan palesztin srác története, aki antiszemitizmussal a szívében nőtt fel, ám az izraeli Sin Bét kémhálózat beépítette sorai közé, így végül számtalan merényletet megelőzött és saját - főként terrorista - honfitársait az izraeliek kezére játszotta. Akadt köztük olyan, aki személyes jóbarátja volt, s bár nehéz elhinni, de ha éppen nem bombát gyártott, fát lehetett vágni a hátán. Alapvetően kedves és gondoskodó családapák vadulnak meg a két népcsoport közti állandó utálat miatt. Aki egyik pillanatban a gyerekeivel játszik, a következőben gépfegyverrel oltja ki emberek életét. Tíz évnyi kémkedés után Juszef kiszállt ebből a lelkileg és fizikailag is elviselhetetlen közegből, az ügynökösködéssel járó kettős életmódból, és jelenleg az Egyesült Államokban menedékjogot kapva éli az életét.

Juszef megrázó élettörténete hátterében azonban egy sokkal jelentősebb dolog is történt: a muszlim hittől eljutott Jézus Krisztusig, bemerítkezett és keresztény lett. Egy muszlim vallási vezető fia, aki elkötelezett szolgája volt Allahnak, nem kis kockázatot vállal egy ilyen döntéssel. Az iszlám országokban az állami törvény ugyanis a Koránon alapuló saria, mely hazaárulásnak minősíti a vallás elhagyását. A hazaárulóra pedig kitagadás és kivégzés vár - a halál sok esetben akkor is utoléri, ha egy nyugati demokráciába menekül.

Juszef érzékletesen írja le, hogy Allah valójában milyen könyörtelen isten, szemben Jézussal, aki leginkább az izraeli-palesztin konfliktusban ismeretlen "szeresd ellenségedet" tanításával hívta fel magára a figyelmet. A szerző egy keresztényekből álló kis csoport révén ismerte meg a Bibliát és azon keresztül a kereszténységet. Ezek után egy ideig még nem fogadta el Krisztus istenségét, viszont fokozatosan távolodott el Allahtól. Állítása szerint az iszlám hitet úgy kell elképzelni, mint egy létrát, melynek legfelső fokán állnak a vallás csúcsát elérők, vagyis a dzsihádot végrehajtók. A mérsékeltebbek egy-két fokkal lejjebb ácsorognak - ők a legveszélyesebbek, mert kiszámíthatatlan hogy hirtelen felfelé vagy lefelé indulnak meg a létrán.

A Hamasz fia olyan könyv, ami fájdalmas sebhelyeket tár fel még azok számára is, akik több ezer kilométerre tartózkodnak a ma is zajló eseményektől. Az olvasó érzi a lőporszagot, hallja a robbanásokat, a tankok lánctalpának nyikorgását. Átérzi a családok félelmét, a börtönkínzások fájdalmát és ezek hátterében igazán felszabadítóan világítanak Jézus igaz szavai az ellenség szeretetéről, melyek balzsamként hatnak a borzalomban. Ez a könyv működik, állásfoglalásra késztet, megszólít. Mindenkinek igencsak ajánlom, ha valódi sorsokról és problémákról akar olvasni.

(Moszab Hasszán Juszef: A Hamasz fia, Immanuel kiadó, 304 oldal)

Kiút a liberalizmusból

2012-02-17T01:04:00.008-08:00

Az előző bejegyzésben a fundamentalizmus hozzáállásáról esett szó, de merőben igazságtalan lenne elhallgatni a "másik oldal", azaz a liberalizmus buktatóit. Ha a fundikat joggal vádolják azzal, hogy szélsőséges hangot ütnek meg és az egész világot szögletesen szemlélik, akkor a liberálisan gondolkodókra azt lehet mondani, hogy természetellenesen viselkednek. Kemény szavak?

Hadd kezdjem egy viccel! Vasárnapi iskolából megy haza a gyerek, anyja kérdezi, miről tanultak. "Hát arról," - kezdi a gyerek - " amikor Mózes ott állt a Vörös-tenger partján, suhintott egyet bottal a kezében, erre több tucat katona megjelent. Gyorsan összeraktak egy pontonhidat, amin az összes izraelita átgyalogolt, közben alá is aknázták az egészet. Aztán jött a fáraó a katonáival, ráhajtott a hídra és az aknákkal együtt szépen felrobbantak". Anyuka összeráncolja a szemöldökét, aztán visszakérdez: "Tényleg erről volt szó?". Gyerek szemlesütve: "Hát nem egészen, de ha azt elmondanám, biztos nem hinnéd el...".

Anekdotába öntve nekem ez az egyik tipikus sajátossága a szélsőséges liberalizmusnak a teológiában. Minden csodát ki akar váltani valami elfogadhatóbb magyarázattal, még ott is, ahol erre semmi szükség. Rendben van, hogy a Biblia nyelvezete néhol valóban képies, allegorikus, nem literális, a liberalizmus "szabadsága" azonban nem válogat. Saját magát tisztítószernek nevezi, közben sósav, ami lemar mindent a legalsó rétegekig. Elegendő a Jézus szeminárium munkásságára gondolni, akik Jézus szinte minden kijelentését kiforgatták.

A másik észrevételem az, hogy az igazán elkötelezett liberálisok (a keresztények is) nagyon nehezen tűrnek meg bármiféle szabályt maguk körül. Mindenben kontrollt és elnyomást szimatolnak, ami a dolgokat mederben kívánja tartani. Az, hogy a valóságnak rendje van, nehezen elhordozható a szabadelvűség atmoszférájában. Ezért nevezem én a szélsőséges libsiket természetellenesnek, hiszen nem kellene nagy erőfeszítést tenniük ahhoz, hogy észrevegyék: a körülöttük lévő világ szabályszerű módon, törvények alapján is működik. Ha úgy képzeljük, hogy a fundik a szűk játszóterük korlátai között mozognak, akkor a libsik leugrálnak a feneketlen szakadékokba.

Rudolf Bultmann

Ilyen "leugrálós" teológus számomra Ruldolf Bultmann is, aki 1884-ben született Németországban. Ő találta ki a formakritikai módszert, ami eredendően nem nevezhető bűnösnek, ám Bultmannt arra vezette, hogy Jézus lejegyzett mondásainak többségét maga Jézus tulajdonképpen soha nem mondta. Szkeptikussá vált, kételkedni kezdett abban, hogy Jézus életéről bármit is megtudhatunk. Pál állítását, hogy Krisztust már "nem test szerint ismerjük" (2Kor 5:16) úgy magyarázta, hogy Pált nem érdekelte a történelmi Jézus. Ez a hozzáállás vitte el demitologizálási programjához, amikor megpróbálta a csodák tartalmától "megtisztítani" az Újszövetséget. Ezt írta:

"Képtelenség villanylámpát és rádiót használni, az orvosi és sebészeti felfedezések lehetőségeivel élni, ugyanakkor hinni a lelkek és csodák újszövetségi világában."

Érdekes módon egyébként Bultmann sokat bírálta a liberálisokat, szerinte ugyanis nem kiküszöbölni kell az evangélium "mitologikus elemeit", hanem értelmezni. Mindez meglátásom szerint szellemi csődhöz vezetett. Rudolf Bultmann később már Jézus megtestesülésének, kiengesztelésének, feltámadásának és második eljövetelének hagyományos tanítására is rásütötte a "mítosz" bélyegét. A feltámadást, mint történelmi eseményt "teljességgel felfoghatatlannak" mondja, végül nem is fogadja el, csak a kereszthalált.

Amikor először hallottam minderről, bennem nem is az merült fel, hogy Bultmann milyen teológus lehetett, hanem inkább az, mennyire lehet őt kereszténynek nevezni? Utálok ilyen kérdéseket feltenni, mert nem szeretek rájuk válaszolni. Mindenesetre az ő példája jól mutatja, hogy az elvtelen liberalizmus és szabadelvűség lassú sodrása hova juttathatja el az embert.

A fundiság és a liberalizmus között vajon létezik-e "egészséges középút"? Bár a mérhetetlent nem lehet mérni, de ha létezne egy skála 1-től 10-ig, ahol az "1" az elkötelezett fundamentalistát, a "10" pedig a hasonló liberalistát jelenti, hova tennétek saját magatokat rajta?

Kiút a fundiságból

2012-02-15T00:35:00.000-08:00

Nem vagyok fundamentalista, és ez annak is köszönhető, hogy az elmúlt években egyre több árnyoldalát láttam meg a radikális gondolkodásnak. A fundamentalizmus, vagy röviden "fundiság" sokkal több a kereszténység egyik ágánál: inkább egyfajta világértelmezés, a valóságról alkotott kép, melyhez erős érzelmek tapadnak. Benne voltam, tudom milyen, és azt gondolom jobb nélküle, mint vele. Hogyan lehet kijutni belőle?

Az ismerősi körömben - mivel főként kisegyházi körökben mozgok - igen sok fundamentalista hívő található. Vannak köztük radikálisabbak, visszafogottabbak, hajlékonyabbak és nehezen mozdíthatók, kedvesek és arrogánsak. A közös pont bennük tapasztalataim szerint az, hogy többségük nagyon nehezen képes elviselni a tényt, miszerint létezik más felfogás is a sajátján túl. Az igazi, mondhatni mélyen meggyökerezett fundi pedig hozza a radikalitás hangvételét is. Két sajátossága van. Egyrészt már eldöntötte, hogy bizonyos kérdésekben mi az igazság, és ettől ha esik, ha fúj, semmiféle körülmények között sem hajlandó eltérni. Másrészt ha tudomása is van az esetleges többi álláspontról, azokra szélsőségesen reagál: leszólja, keményen megítéli, lehetősége szerint még inzultálja is azokat, akik nem az ő nézeteit osztják. A fundamentalizmus természetesen nem csak a kereszténységben létezik: ez egy stílus, egy szellemi áramlat, ami más világvallásokban, sőt az élet egyéb területein is teret nyert. Kár lenne elhallgatni, hogy a fundamentalizmusnak van valós alapja, sőt létjogosultsága is: például Jézus Krisztusban, halálában és feltámadásában vagy hisz az ember vagy nem. Akadnak olyan kérdések, melyekben dönteni kell és nincs lehetőség a maszatolásra. A legtöbb dolog azonban - meglátásom szerint - nem ilyen.

Talán mondani sem kell, hogy egy fundamentalistával - mivel ő eldöntötte mi az igazság - nagyon nehéz értelmes, hosszú távú eszmecserét folytatni. A kérdéseket, a világot, a problémákat szögletesen látja és ami a megfelelő árnyalásban tálalná számára ezeket, attól általában elzárkózik. Azt tapasztaltam, hogy a körülöttem élő fundikkal tulajdonképpen semmi lényeges, húsbavágó kérdésben nem vagyok képes mélyen beszélgetni. A téma szinte tetszőleges lehet, nem csak "vallási kérdésekről" van szó! Média? Erkölcstelen. Politikusok? Hazudnak. Más vallásúak? Démonikusak. Homokosok? Tűzre velük. Konzervatívok? Vallásoskodók. Liberálisok? Erkölcstelenek. A sort tetszőleges hosszúságban lehet folytatni...

Vajon létezik-e menekülő útvonal a fundamentalizmusból?

David du Plessis

Sokat töprengtem ezen és arra jutottam, hogy Isten a radikális helyzetbe nagyon sokszor radikálisan nyúl bele. Ami nem hajlik, az törik. Sokan persze leélik az egész életüket a saját maguk által kreált szűk ketrecben, de van amikor Isten megadja a lehetőséget a menekülésre. Mindez akkor jutott eszembe, amikor elolvastam David du Plessis rövid életrajzát. Plessis egy Dél-Afrikai születésű, pünkösdi prédikátor és teológus volt, aki az Egyesült Államokban telepedett le. Tizenhat évesen megtért és két évvel később megtapasztalta a Szentlélek-keresztséget is. Prédikátorként azonban igen mereven gondolkodott. Minden más felfogással szemben bezárkózó, kategorikusan elutasító, azaz klasszikusan fundamentalista magatartást tanúsított. Ekkor azonban történt egy kisebb tragédia az életében: súlyos autóbaleset érte, csúnyán összetört, kemény megpróbáltatásokon ment keresztül. Felépülési folyamata ezen a durva eseményen keresztül a gondolkodásmódjára is kihatott: a megtört állapotából nyitottság bontakozott ki. A balesetből talpra állva elkezdett figyelni mások véleményére is, felvette a kapcsolatot a sajátjától eltérő gondolkodású keresztényekkel. Hídépítő lett, s bár határozottan megmaradt a pünkösdi karaktere, egymás után hívták meg különféle teológiákra tanítani. Szolgált református, katolikus, evangélikus helyeken is. Abban, hogy a pünkösdiek és a katolikusok egyáltalán szóba álltak egymással, komoly szerepe van David du Plessis hozzáállásának. Persze ezeken a találkozókon is sokat beszélt pünkösdről, ami miatt ráragadt a "Mr. Pentecost" (Mr. Pünkösd) becenév is. A II. Vatikáni zsinaton megfigyelőként vett részt, taktikája az volt, hogy direkt közel állt valamelyik püspökhöz, hogy az hátrafordulva meglökje a kávéscsészéjét, így a bocsánatkérésből beszélgetés kerekedett ki. :-)

Távol álljon tőlem, hogy fenyegető módon lépjek fel, de néha arra gondolok, csak ilyen radikális dolgok vezethetnek ahhoz, hogy valaki képes legyen változni. Pedig egészen biztos vagyok abban, hogy lenne más út is.

Átok rátok?

2012-02-10T01:59:00.000-08:00

Töltsd el arcukat gyalázattal! Szégyenüljenek meg és zavarodjanak össze örökre! Isten, törd össze a fogakat szájukban! Száradjanak el, mint a széttaposott fű! Fiai legyenek árvákká és felesége özveggyé! Örvend majd az igaz, amikor látja a bosszút és a bűnösök vérében mossa lábait. Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet.

Igen, mindannyian tudjuk, hogy a fenti brutális mondatok a Bibliából, konkrétabban a Zsoltárok Könyvéből származnak. A besorolásuk szerint átokzsoltároknak nevezett szövegek nem kevés embernél verték ki a biztosítékot, szkeptikusok pedig többek között ennek mentén szeretik előhozni, hogy az "Ószövetség Istene" egy szörnyeteg, aki jelentősen különbözik az Újszövetség Istenétől. Utóbbi gondolat mentén alkotta meg saját kánonját a 2. századi keresztény-gnosztikus Marcion, aki ugyanezt a differenciát vélte felfedezni és a két szövetséghez két különböző Istent csatolt.

Az átokzsoltárok nehéz falatok. Úgy tűnik, mintha a zsoltáros egy vérengző Istenhez fohászkodna azért, hogy saját bosszúvágyát kielégítse. Az evangéliumban elhangzó "szeresd ellenséged" parancs mellé téve csakugyan nagy a kontraszt a két szemléletmódban. Van megoldás erre a kettősségre?

Ha abszolút válasz nem is, de vélemények azért léteznek. Egyesek szerint egy az egyben el kell felejtenünk ezeket a szövegeket, hiszen a jézusi etika "felülírta" őket: ma már szeretnünk kell az ellenfeleinket és nem átkozni. Az Újszövetség felől nézve az átokzsoltárok csak egy letűnt kor maradványai, melyeknek megvolt a maguk helye az üdvtörténetben. Mások szerint az ilyesféle átkozódás példa lehet, ha másban nem, hát abban hogy az ember még a dühét és keserűségét is Isten elé viheti, anélkül hogy az tettlegességbe fajulna. Ahogy korábban írtam róla, az acting out-ban, azaz egyfajta pszichés kitörési pontban az ember felszabadul, közben pedig nem okoz kárt másoknak. Az Isten elé vitt harag egyfajta mederben tartása - ebből a szemszögből nézve ez a szerepe az átokzsoltároknak. Azután olyan hangot is hallani, miszerint nincs semmiféle gond a szitkozódással, hiszen az Újszövetségben is előfordul egy-egy durva kiszólás, például amikor Pál a galatákhoz írt levélben a hamis evangéliumot hirdetőkre is átkot kíván.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a hangsúlyokat tekintve mindenképpen van különbség az ószövetségi és újszövetségi felfogás között. Mennyiségi kérdésként nézve tény, hogy az átokmondás kevésbé jelenik meg az Újszövetségben. Maga Jézus - aki végül is a keresztény ember hitének alapköve - csak egyetlen alkalommal élt ezzel a lehetőséggel, akkor sem emberre, hanem egy fügefára alkalmazva azt.

A súlyos átokmondás ugyanakkor csak abban az esetben lehet valamiféle exkluzív különlegesség, ha elfelejtjük az ószövetségi történelmi kontextust. Az Izraelt körülvevő civilizációk vallási sajátosságai között bizony megtalálni ezt a nyers eszközt. Az egyiptomi vallási szövegekben nagy számban fordulnak elő átkozódások. Ilyenek például a "kiközösítő szövegek"-nek nevezettek. Az egyiptomiak ellenségeik nevét átkokkal együtt cserépedényekre írták, majd ezeket rituálisan összetörték. Az edény összetörése az ellenség pusztulását akarta kifejezni. Az átokszövegek tehát elterjedtek voltak és nem csupán a dühkitörések miatt használták őket (mint manapság, ha valaki rácsap az ujjára a kalapáccsal), hanem egy adott ország, nemzet vagy éppen egy ember védelme érdekében mondták őket. Ha valaki megsértette valamely dolog vagy személy integritását, számíthatott arra, hogy megátkozzák.

Nem meglepő módon a zsidók átokzsoltárai hangvételükben nagyon hasonlók a körülöttük élő népek átkozódásaihoz - azzal a fontos különbséggel, hogy a mágikus-démonikus betoldásoktól megfosztották őket. A zsidók úgy vélték, hogy az átok nem "önműködően" teljesedik be, mint valami szellemi mechanizmus, hanem annak hátterében Jahve áll.

Nem akarom tovább ragozni, de kíváncsi lennék a ti véleményetekre ezzel az egész átkozódásos témával kapcsolatban - különös tekintettel arra, hogy milyen mai vonatkozásai lehetnek a kérdésnek.

Az Ősevangélium

2012-02-05T04:12:00.000-08:00

Hány evangélium van a Szentírásban? A legtöbben valószínűleg rávágnák, hogy négy (Máté, Márk, Lukács és János írásai), sokan pedig sietnének is kijavítani ezt a gondolatot, mondván evangélium csak egy van, négyféle leírásban. Nos, a Biblia legelején létezik egy rövid kis szakasz, amit a teológusok ugyancsak az evangélium, mégpedig a protoevangélium névvel illetnek.

Nagy divat mostanság különféle mozisikerek esetében, hogy nem folytatást, hanem előzményfilmet forgatnak, megmutatva mi történhetett az addig közismert első epizód előtt. Ha nem is ennyire komplexen, de az evangéliumnak is vannak előzményei (tulajdonképpen valahol maga az Ószövetség is az...), ezek közül pedig a Genezis könyvéből szoktak idézni két verset, ami az ősevangélium nevet is viseli:

"Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod." (Ter 3:14-15)

Ezek a szavak akkor hangzanak el, amikor a bűnbeesés után Isten a kígyón számon kéri tettét és egyben kiporciózza a rá váró büntetést. A keresztény hagyományok úgy magyarázzák mindezt a gondolatot, miszerint az "asszony utóda" nem más, mint Jézus Krisztus, aki az ősi kígyó - vagyis a Sátán - fejére tapos, miközben az Őt magát is megsebesíti. Biztosan sokan emlékeznek Mel Gibson Passiójából arra a jelenetre, amikor a Gecsemáné kertbe bekúszó kígyó fejét Jézus összezúzza. Ennek az aprócska epizódnak a Teremtés könyvében tehát üdvtörténeti jelentése lehet - legalábbis ez a felfogás már az ókori zsidóságban is felvetette a Messiás személyét. A héber utód (ivadék) szó a szöveg folytatásában (ő) hímneművé válik az addigi semleges nem helyett. Az asszony ivadéka tehát értelmezést kap: ez alkalmat adott arra, hogy például a Messiásra is utalást lássanak a szövegben a zsidó olvasók.

A szöveg persze egy mindennapi jelenségből indul ki, ahogy az ember a kígyót mint élőlényt tapasztalja a mindennapokban: a kígyó megmarja az embert, elsősorban a sarkán, hiszen azt könnyedén eléri, az ember pedig a támadó fejét akarja eltiporni. Kettőjük küzdelme ugyanakkor nem nevezhető döntetlennek! A kígyót a fején éri a csapás: a ró's (fej) kifejezés jelentése "lényeg, summa, csúcs", vagyis az Ellenség központi része, mely ha összezúzódik, az teljes vereséget jelent számára. Pál maga hivatkozik is erre a versre a Római levélben:

"A békesség Istene pedig összezúzza a Sátánt lábatok alatt hamarosan." (Róm 16:20)

A protoevangéliummal kapcsolatban persze a legfontosabb az, hogy remekül tipizálja Isten üdvtervét. Keresztényként mondhatjuk, hogy a jelek szerint Isten már a történelem kezdetén elhatározta: a bűnre válaszul elküldi Jézust, az asszony utódját, hogy lerontsa az ördög munkáját. Ha ezt az elgondolást valaki elfogadja, akkor az egész Ószövetséget olvasva felfedezhet egy hatalmas, apró mozaikokból kibontakozó történetet, melyet a kereszténységben üdvtörténetnek neveznek. Az ősevangélium ennek a lenyűgöző kalandnak csak a kezdete.

Az egyik leginkább félremagyarázott műfaj...

2012-02-02T02:24:00.000-08:00

Iskolai kötelzettségek miatt kénytelen voltam az utóbbi héten Jézus példázataival foglalkozni. Persze nem szenvedtem nagyon ettől a körülménytől, mert mindig is tetszettek azok a sziporkázó, provokatív és képszerű történetek, melyek az evangéliumon belül szép számban megtalálhatók. Annak ellenére, hogy egy kifejezetten népszerű műfajról van szó, a példázatokat mégis elég sokan félreértik.

A korabeli rabbik is előszeretettel használták: a Haggada tartalmában mintegy 4000 példázat található (állítólag Rabbi Meir volt a példázatok mestere, aki a legenda szerint 300 féle rókahasonlatot tudott), de a műfaj gyökerei az Ószövetségben is megtalálhatók. A példázat kifejezés egyébként a héber másál szóból származik, mely "összehasonlítást" jelent. Eszerint a példázat dolgokat tesz egymás mellé és arra készteti a hallgatóját, hogy azokat vesse össze saját életével. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a példázatok történetei nem a nép szórakoztatását, hanem sokszor inkább a provokálást, elgondolkodtatást, mérlegelést akarták elérni. Maga Jézus is szerette ezt a műfajt és elég sokat is használta tanításai során. Nem véletlenül írja Márk:

"Még sok hasonló példázatban hirdette nekik az igét úgy, amint megérthették. Példázat nélkül nem is szólt hozzájuk, maguk között azonban tanítványainak megmagyarázott mindent."
(Mk 4:33-34)

Már ebből az idézetből is nyilvánvaló, hogy Jézus korabeli hallgatói (például saját tanítványai) előtt sem volt mindig tiszta egy-egy példázat jelentése. Több ezer év távlatából pláne nincs mit csodálkozni azon, hogy bizonyos példázatok nehezen érthetők és gyakran félre is magyarázzák őket. Hozzánk képest azonban még mindig előnyökkel indul egy olyan ember, aki az eredeti környezeti viszonyok között hallhatta Jézus szavait. Szigeti Jenő példázatokról írt anyagában például az egyik példázat kapcsán megemlíti:

"A menyegzői ruha példázata sem érthető a korabeli helyzet ismerete nélkül. A mi viszonyaink között kegyetlenség az utcáról behívott vendégtől számon kérni a menyegzői ruhát. Keleten a menyegzői ruha tisztára mosott ruhát jelentett. A nagy melegben könnyen száradt a ruha, így nem volt nagy akadály a legszegényebb embertől sem ez a követelmény. A példázat szerint itt az utcáról behívott vendég nem valami különleges követelményt sért, hanem a legelemibb illemszabályt; nem tisztálkodott."

A példázatok tehát korabeli körülményeket alapul vevő, sok esetben provokatív, választ váró történetek voltak, érdemes azonban észrevenni azt is, hogy az evangéliumokban ezek a sztorik mindig egyfajta megszerkesztett keretben helyezkednek el:

(1) Történik valamilyen esemény
(2) Jézus reagál az eseményre és elmond egy üzenetet azzal kapcsolatban
(3) Végül az illusztrációhoz hozzátesz egy példázatot

Ez a fenti, tipikus elrendezés erősen arra ösztönzi az embert, hogy Jézus példázatait ne önmagukban, hanem mindig a szövegkörnyezettel együtt kezdje értelmezni. Kikhez beszélt Jézus, amikor a példázat elhangzott? Mi történt előtte és utána? Minden evangélistánál ugyanez a kontextus fordul elő vagy sem? Ha kiszedjük a példázatot ebből a környezetből, azzal a tartalma is sérülhet, de legalábbis a provokatív élét veszíti el.

Ahogy látom, a megértést az is nehezíti, hogy más a kép és más a valóság. Nyilván a kettő között van átfedés, de a példázatban elmeséltek nem feltétlenül a valóságban megtörtént eseményeket rögzítenek. A példázat a valóság egy-egy elemét fejti ki képszerűen, amit megragadva az olvasó azt összehasonlíthatja saját életével. Ha mást ragad meg belőle és a lényegtelenebb elemekre koncentrál, abból mindenféle torzulás keletkezhet. (Ezt tette például Szent Ágoston az irgalmas samaritánus példázatával, aki minden egyes szereplőnek megfeleltetett valakit, így például a fogadós szerinte Pál apostolt jelképezte).

Azt hiszem bevezetőnek ennyi elég - viszont szeretnék megnézni közelebbről némely példázatot, úgyhogy folytatása hamarosan következik!

Fel Felé az Agapéban

2012-01-29T11:24:00.000-08:00

Az az ember, akinek sok nehézsége van az életben, bőven kap ízelítőt milyen érzés mindenféle testi-lelki problémák súlya alatt görnyedezni. Én úgy gondolom, hogy Jézus nagyon profi abban, hogyan kell szellemileg agyonütött, búskomor és életunt embereket felemelni a padlóról - és azt hiszem ebben a feladatban nagyon számítana a gyülekezetekre is. Az Agapénál valamit megsejthettek ezzel kapcsolatban...

Ezúttal a pestszentlőrinci Agapé gyülekezetben fordultam meg, ráadásul olyan istentisztelet résztvevője lehettem, ami számomra mindig az egyik legpozitívabb élmény: huszonegy új tesó bemerítkezését nézhettem végig az egyébként elég hosszú, mintegy két és félórás alkalom során. Nem is az egész istentisztelet menetrendjéről, a bemerítés aktusának megtörténtéről vagy az egyébként kiváló igehirdetés témájáról szeretnék írni - ezek mind olyan dolgok, hogy ha valaki látta, akkor örömmel nyugtázta őket, ha pedig kimaradt belőle, nem lehet pusztán utólag elmesélni. Inkább arról a lelkületről és hozzáállásról tennék említést, ami az Agapé sajátja.

Mindjárt itt van vezető lelkészük, Perjesi István. Nagyon régóta ismerem őt, számtalan prédikációját volt alkalmam végigülni. Ha pisztollyal kényszerítenének se tudnék egyet sem mondani ezek közül, ahol ne éreztem volna azt a mindent elsöprő derűt, életkedvet és bátorítást, ami ebből az emberből árad. Emlékszem István egyik emlékezetes igehirdetésére, amikor Ehud-ról, a Bírák könyve egyik bírájáról beszélt. Aki olvasta, tudja hogy az a sztori mindennek nevezhető, csak felemelőnek nem: annál inkább egy klasszikus ószövetségi, erőszakkal és vérrel terhelt rövid epizód, ami tökéletesen passzol a bírák korszakának nyers szituációjába. Nos, ennek ellenére István szolgálata által olyan igehirdetés kerekedett belőle, hogy az még egy agyhalott zombi arcára is mosolyt kanyarítana. Tanulságos, hogy míg egyesek kezében a Biblia pozitív történetei és szakaszai is agyoncsapott és lesújtó üzenetté változnak, addig az igazán tehetségesek épp fordítva csinálják: a brutális szentírási passzusokból is olyan módon formálnak prédikációt, hogy az ember felbátorodik tőle.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom az Agapé gyülekezetben tapasztalható légkört és szellemi atmoszférát, akkor azt mondanám: lelkesítő. Az állandóan panaszkodó, vélt és valós fájdalmakkal teli, terheket cipelő magyar emberek számára íme itt egy gyülekezet, ami felemeli őket a koszos padlóról és életkedvet önt beléjük. Ez pedig, tisztelt hölgyeim és uraim, hatalmas fegyvertény.

Igazságtalan lennék azonban, ha csak Perjesi Istvánt emelném ki, hiszen láttam ma egy egyszerű, de nagyszerű dicsőítő zenekart, akik nem félnek a sokszor szimpla dicsőítő nótákat reggae-s vagy jazz-es elemekkel megbolondítani, aztán hallottam a bemerítkező tesóktól is nagyon kedves és életrevaló bizonyságtételeket. Ezt a pontot szeretném hangsúlyozni, mert én legalábbis mindig borzasztóan szeretem hallgatni a friss keresztények élménybeszámolóit. Még nem tapad rájuk semmi kegyes máz, szirupos kánaániság, kimódolt hangnem. A maguk egyszerűségében viszont hasítanak és ütnek, azaz épp olyanok, amilyennek lenniük kell.

Az Agapé gyülekezetben tett látogatásom régen átélt érzelmeket keltett bennem: körbenéztem a teremben és arra a következtetésre jutottam, hogy büszke vagyok arra, hogy keresztény lehetek. Ilyesmi velem nem túl sűrűn fordul elő, ha az egyház általános állapotára koncentrálok, ezért úgy nyúlok érte, mint egy falat kenyérért. Milyen jó is lenne, ha ez az érzés lenne a kiindulási alap - de egyelőre az is boldogító, hogy vannak helyek, ahol még nem veszett ki egészen.

Amikor kitör agresszió

2012-01-23T09:55:00.000-08:00

Mindenki ismer agresszív embereket, de egyértelműen és röviden igen nehéz összefoglalni mit nevezhetünk agressziónak. Egyesek szerint a stressz felszabadításának eszköze, mások az önfenntartás motorját látják benne, megint mások szimplán a bűn egy formáját. Nagyon nehéz különbséget tenni agresszív indulatok között - merthogy többféle létezik belőlük.

Azt hiszem a legtöbben úgy gondoljuk, hogy amikor Jézus ostorral verte ki a kufárokat a templomból, azt nem lehet szelíd cselekedetnek nevezni. Mégsem hasonlítjuk ahhoz, mint amikor egy náci katonatiszt dühében zsidókat ölt meg. Ha én felképelem a gyerekemet, talán azt mondhatjuk rá, az egy agresszív cselekedet: de nem soroljuk egy kategóriába azokkal, akik részegen hazamennek és szó szerint szétverik a családjukat.

A megboldogult Gyökössy Endre bácsi Magunkról magunknak című klasszikussá vált könyvében ír egy pszichiáter barátjáról, aki megkérdezte tőle: "Ugye ti hívő keresztények is robbantok valahogy?". Gyökössy válasza három oldalú volt. Azt mondta, hogy robbanunk kifelé, mint a vulkán, ami a tüzet meg a hamut szórja a környezetére. Ezzel sokszor a hozzánk legközelebb állókat tesszük beteggé, szorongóvá, vagy éppen idegessé. Aztán robbanunk befelé is, ami azt jelenti, hogy magunkat gyötörjük, nem ritkán tönkretéve gyomrunkat, szívünket, idegrendszerünket, tehát a saját testünket. Ahogy ő írja: "ha hallgat a száj, kiáltanak a szervek". Végül pedig van kevert robbanás is, ami röviden annyit tesz: ahol nem lehet kifelé robbanni, ott lenyeljük a békát ameddig bírjuk, aztán ott adjuk ki a mérgünket, ahol tudjuk.

Nade mi a megoldás? Gyógyszert szedni? Fegyelmezni magunkat? Nyilván ezek is egyfajta válaszok. Engem persze most az a jelenség érdekel, amit acting out-nak hívnak, vagyis az indulatok valamilyen kitörésének módja, ami nem feltétlenül negatív. (Vajon ilyen volt, amikor Jézus felkiáltott a kereszten, hogy Isten miért hagyta el?). Ilyen lehetett, amikor a zsoltárok szerzői "dühösen" kifakadtak Isten előtt mondjuk ellenségeikkel kapcsolatban. Ezen a módon tehát egy kereszténynek van egy negyedik robbanási pontja is: Isten, akinek mindent elmondhat. Ez egy olyan erőforrás, amivel egy nem hívő ember nem rendelkezik. Isten előtt viszont lehet őszintén kifakadni, megmondani a véleményünket, pestiesen szólva "kiönteni a bilit". Érdekes, hogy Isten arra figyelmezteti Jób barátait a könyv végén, hogy haragszik rájuk. Ennek oka az, hogy "nem szóltak felőlem igazán, mint Jób". Jób beszéde elég sok kesergést hordozott (nem csoda), kemény szavakat is, mégis Isten haragja nem sújtott le rá. Sőt, el is ismerte a szenvedő ember panaszáradatát. Szerintem mi magyarok szorgalmasak vagyunk panaszkodásban, de gyatrák vagyunk a minőségi "kirobbanások" tekintetében. Panaszkodni is tudni kell...

Lehet, hogy az acting out nem is rossz?

A tékozló fiú esete - "B" verzió

2012-01-17T05:17:00.000-08:00

Új rovatot indítok a blogban "Mi lett volna ha...?" címmel, melyben ismert (vagy kevésbé ismert) bibliai történetek alternatív verzióját írom meg. :-) Mielőtt valaki félreérti: ezek az én agyszüleményeim, az eredeti sztorik a Szentírásban olvashatók! Célom természetesen nem a karikírozás, hanem az elgondolkodtatás, de ezt szerintem magatoktól is kitaláljátok! :-) Elsőként a tékozló fiú történetét nézzük meg... Mi lett volna, ha másképp alakul?

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Az apa megtette, a fiú pedig elköltözött egy távoli vidékre, a pénzt pedig elszórta, mert bulizósfiatal vala. Ezután pediglen nagy éhínség támadt arrafelé, úgyhogy éhezni kezdett. Szívesen evett volna a disznók eledeléből, de még abból se kapott. És ímé, ekkor bevillaná neki, hogy az apja gazdag és talán ha belátja hibáját, megbocsát neki. Útra is kelt és elért az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, és ráeresztette Morzsit meg Fülest, a két pitbullját vala. A fiú pedig a két belécsimpaszkodó ebbel eltántorgá apja színe elé és ezt mondá: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy”. Az apa pedig ímé végignéze a fián és haragosan harsogva (be)szóla néki: „Viperafajzat! Szétszórtad mindazt, ami adtam néked és még van arcberendezésed idetolakodni? Az árnyékszéknek különb szaga van tenálad, de béresnek talán így is jó leszel”. Azzal kényszeríté, hogy ledolgozza az eltékozolt pénzt, mert meg van írva: senkinek semmivel ne tartozzatok. Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a kutyák ugatását és az Atya ordítását. Előhívott egy szolgát és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. A szolga így felelt: „A testvéred jött meg, és apád ráküldte a Morzsit meg a Fülest, azután befogta munkásnak”. Ekkor az megharagudott és ezt mondta apjának: „Látod, hány esztendeje szolgálok neked, de soha nem adtál nekem még egy üdülési csekket sem! Ez meg hazajön a bulizásból és még munkát is adsz vala neki?”. „Igazad van fiam” – felelte az atyja, azzal fogta és elzavarta kisebbik fiát, ráküldve a két kutyát, egy tucatnyi hízott borjút, meg az összes béresét, majd odafordult idősebb fiához és ezt mondta: „Na, most már vígadhatunk és örülhetünk”.

Original: Luk 15:11-31

Stílustanulmány

2012-01-14T07:37:00.000-08:00

"Mindenki, aki ok nélkül neheztel a testvérére, bírói ítélet alá fog esni; aki azt mondja a testvérének: "Te szemét!", az a legfelsőbb bíróság ítélete alá fog esni; aki pedig azt mondja: "Te hülye!", az a tüzes gyehennába kerül" - mondja valójában Jézus Máté evangéliumában, a mai kor fülének talán természetesebbül hangzó fordításban, jól érzékeltetve az eredeti helyzet élességét. Bár sokszor nem látjuk a magyar fordításokban, a Szentírás sok helyen valójában durva szavakkal operál.

Az előbb említett példa is sokkal inkább illeszkedik a szleng, sőt alpári kategóriába, mint ahogy azt gondolnánk. A "Te szemét!" kifejezés helyett a ráka szó értelmében állhatna "Te köpnivaló!", "Te sötét bunkó!", esetleg "Te hülye állat!" is - mindegyik erőteljesebben adná vissza a szöveg igazi mondanivalóját az általunk közismert bolond szót felcserélve.

A Biblia szövegében előfordul az eufemisztikus tartalom, amit "szépítő jellegű beszédnek" lehetne nevezni és egyfajta módon egy-egy durva (nem feltétlenül szleng vagy trágár) kifejezés élét szeretné tompítani. Az eufemizmus elég sokféle formában és helyen jelentkezik. Jó példa, amikor egy bibliai szereplő esküt tett. Ebben az esetben vagy "felemelte a kezét" (5Móz 32:40), vagy az illető (akinek az esküt tette) tenyerébe csapott (Péld 6:1), a számunkra legfurcsább verzióban pedig "a csípője alá tette a kezét". A bibliai szöveg itt már eufemisztikusan igyekszik egy nyers dolgot finomítani, mert a héber eredetiben a "nemi szerve alá tette a kezét" kifejezés szerepel. A nemi szerv alá helyezett kéz az eskü kontextusában azt jelenti, amit ma nagyjából így mondanánk: "vesszen el minden utódom (ne tudjak gyereket csinálni), ha nem teszem meg, amit ígértem!". A Biblia olvasóit meg akarták kímélni az ilyesféle megjegyzésektől, ezért finomítottak a szövegen.

Az eredetileg éles kifejezések között aztán mindenféle előfordul (a próféták például a férfiakat néhol "falra hugyozóknak" nevezik), de az egyik legismertebb eufemizmus Jób könyvéből való. Jób felesége, látva férje szenvedését, így fakad ki:

"Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!" (Jób 2:9)

A héber szöveg azonban eufemisztikus és eredetileg nem az "átkozd meg", hanem az "áldd meg" szavakat hozza a brk ige használatával. A szöveg írója igen durvának érezhette a gondolatot is, hogy Isten megátkozását leírja, ezért nyúlt ehhez az eszközhöz és a szövegkörnyezetből enged következtetni eredeti szándékaira.

Jómagam nem vagyok híve a káromkodásnak, alpári stílusnak, vagy közönséges beszédnek (épp eleget hallottam a körülöttem lévő emberek szájából mindenfélét eddigi életem során), mégis néha sajnálom, hogy "kiszedték" a Szentírás szövegéből a különféle fordítások a nyersebb kifejezéseket. Ezeknek ugyanis épp az volt a céljuk, hogy az ájtatoskodó nyelvezet helyett a kendőzetlen és nyílt megszólalást lehetővé tegyék. Megszüntetésükkel talán sok esetben az élét veszik el egy-egy eredetileg sokkolóbb szakasznak.

Bátor (vagy inkább vakmerő?) igehirdetőknek ajánlom, hogy egyszer próbáljanak meg egy-egy eredetileg "odamondós" szöveget mai szavakkal felolvasni - ha nem is az egész gyülekezet előtt, hanem első nekifutásra csak kisebb közösségben. :-) A reakciókra azonban előre készüljenek fel és senkinek ne árulják el, hogy a tippet tőlem hallották... :-P

Tévedés... vagy adottság?

2012-01-10T11:23:00.000-08:00

Nem véletlenül mondják a hozzáértők, hogy a Biblia eredeti szövegének ismerete és az egész történelmi kontextus sokat segíthet a megértésben. Ebben a "mélyebb rétegben" van eltemetve az a világ, melyben a Szentírás szavai leíródtak. Most egy kicsit kekeckedő példát szeretnék felhozni, ami egy héber kifejezés köré épül és a világ teremtésével kapcsolatos.

A Teremtés könyvének első fejezetét mindannyian ismerjük - nekem ez az egyik kedvenc részem a Bibliából, s mielőtt bárki félreértené, ezúttal nem szeretnék egy újabb kreacionista-evolúcionista vitát kavarni belőle. Egy apró érdekességet viszont mutatnék! Mindenki olvasta a következő verset:

"Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön." (Ter 1:11)

Azon túl, hogy érdemes megfigyelni a tényt, miszerint a növényeket nem Isten közvetlen teremtése, hanem a föld "hajtja ki magából", van itt még egy érdekesség. Ez pedig az, hogy a növények teremtése a harmadik napon, míg az állatok és az ember megalkotása az ötödik-hatodik napon történt. Miért kellett az élővilágtól "különválasztva" kezelni a növényzetet?

A magyarázat az ókori világképben keresendő: az akkori korban ugyanis a növényeket nem tekintették élőlényeknek. Miért nem? Ezen a ponton lehet előszedni a fentebb már említett héber kifejezést, a nefes szót, mely összesen 755 alkalommal fordul elő az Ószövetségben. Még csak meg sem kísérlem részletezni mit jelenthet - de azt jó látni, hogy a bibliai antropológiában ez egy igen alapvető kifejezés. Leegyszerűsítve a nefes tulajdonképpen az élőlényeket, ritka esetben a lelket, inkább a torkot, nyakat, de még jobban a lélegzetet jelenti. Amikor a Biblia azt írja, hogy "hozzád emelem Uram nefesemet", akkor mi azt "lélek"-nek adjuk vissza, valójában azonban inkább az ember életének teljességét takarja. A nefes ugyanakkor az állatokra (a torkukra, lélegzetükre és életükre) is használt kifejezés, ezt többek között a 3Mózes 24:17 is írja, amikor egy állat nefesének agyonütéséről, azaz életének kioltásáról van szó.

A bibliai világkép szerint tehát az élőt és az élettelent a nefes különbözteti meg egymástól, az ókori szemléletben ez pedig azt takarta, hogy ami él, az szükségképpen lélegzik is. Mivel a növények esetében nem tapasztaltak lélegzést, ezért a növényeket nem sorolták az élővilághoz. Ez abból is látszik, hogy a bűneset előtt a teremtéstörténet alapján nem volt halál és az élővilág tagjai nem pusztították egymást - a növények elfogyasztása azonban nem számított valami élő dolog kioltásának, hiszen a növények nem számítottak élőlénynek.

Ma már természetesen tudjuk, hogy a növények is élőlények és ez alapján merül fel a provokatív kérdés: téved a Szentírás, amikor olyan módon láttatja velünk a természetet, amiben csak az állatok és az emberek képezik az élők fogalmát? Hogyan látjátok?

Baráti hangok a múltból

2012-01-07T10:40:00.000-08:00

Haver, cimbi, koma, pajtás... vagyis barát. No nem a szó szerzetesi értelmében, hanem két ember közti bizalomra épülő viszonyban, ami nem csöpögősen szirupos, hanem normális, a nemiség határait tiszteletben tartó jó viszonyt feltételez. Ehh, még ezt az egyszerű dolgot is meg kell magyaráznom - de mit csináljak, ha egy ilyen hülye világban élünk?

Ha azt halljuk, hogy két ember között mély kapcsolat van, akkor egyből a szerelemre vagy az erotikára gondolunk. Nyilván azért is lehet ez, mert a jelen korban mindent teljes mértékben átsző a szexualitás ereje és az olyan fogalmak, mint a "barátság" leginkább az ivócimborák, a felszínes, vállveregetős kapcsolatok szintjére erodálódtak. A minap két ókori egyházi személyiség, konkrétan Nagy Szent Vazul és Nazianoszi Szent Gergely baráti viszonyáról olvastam egy szöveget. Utóbbi egy beszédet is tartott, melyben barátjáról, Vazulról értekezett. Olyanokat mondott el benne, amiért a mai világban simán rámondanák, hogy homoszexuális. Csak pár hatásos idézet a szövegből (dőlt betűvel kiemelve a "sikamlós" részeket):

"Akkoriban nemcsak magam vettem körül csodálattal az én nagy Vazulomat, mivel láttam erkölcsi komolyságát, érett és bölcs beszédét, hanem hasonló viselkedésre bírtam másokat is, akik kevésbé ismerték őt... Amikor idők múltával kölcsönös vonzalmunkat feltártuk egymás előtt, és azt is, hogy a filozófiáért lelkesedünk, akkor már mindene lettünk egymásnak: lakótársak, elválaszthatatlan barátok voltunk, egyetértettünk, egyformán gondolkodtunk, és napról napra forróbbá és erősebbé szőttük egymás közt a szeretet szálait."

Szerintem sok mai olvasó szemében botrányosnak tűnhet, hogy valaki a barátjáról ilyen módon ír. Valahogy azt gondoljuk, hogy a barátság nem annak a színtere, ahol ezen a módon illendő lenne kifejezni az érzelmeket. Vagy ez csak a mai kor felvilágosult, nyugati demokráciákban élő világpolgárának a véleménye? Akárhogyis van, Vazul és Gergely kapcsolatának leírása ma az azonos neműek vonzalmának retorikájához idomul. Nekem is vannak haverjaim, sőt remélem, hogy barátaim, de ha így beszélnék róluk, nem is tudom mit gondolnának rólam. A beszéd későbbi szakasza is ehhez hasonló:

"Úgy tetszett, hogy egy lélek lakik kettőnkben, két testet éltetve egyszerre... ...nekünk mégis nyugodtan elhiheti bárki, hogy mindketten egymásban és egymásnál éltünk. "

A legtöbben talán azt mondanánk, ez a fogalmazás már beteges - nem lehet azonban, hogy inkább ők voltak az egészségesek? Mindehhez azt is hozzátehetjük, hogy Nagy Szent Vazul és Nazianoszi Szent Gergely a skandallumnak hangzó szavak mellett azt is büszkén vállalták, hogy keresztény emberek - mondani sem kell, az ilyesfajta büszkeség (sokrétű okok miatt) mára kiveszett a hívőkből:

"Az embereknek más és más nevük van, amelyet vagy a szüleiktől kaptak, vagy maguk szereztek az életben tanúsított törekvéseik, illetve elért eredményeik alapján. Nekünk viszont az volt nagy dicsőségünk és nagy nevünk, hogy Krisztus-követők legyünk, és kereszténynek hívjanak minket".

Szerintetek mi számít barátságnak és mi különbözteti meg a puszta cimboraságtól? Tényleg csak egyetlen igazi barátja lehet valakinek az életben? És a témával kapcsolatos igen vitatott kérdés: létezhet-e barátság lány és fiú között?

Néhány kritikai megjegyzés Frank Viola könyve kapcsán

2012-01-05T01:03:00.000-08:00

Frank Viola

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, alapvetően szimpatikus számomra a természetes gyülekezet fogalma, melyről Frank Viola legfrissebb botránykönyvében kellő alapossággal említést tesz. Viola elképzelése tömören összefoglalva annyi, hogy a gyülekezet intézményes formája életképtelen, mindig is az volt, mindig is az lesz. Az Újszövetség bár tud pásztorokról, de nem emeli ki ezek fontosságát, valamint kis létszámú, interaktív közösségekről beszél, akik házicsoport jelleggel jártak össze, ahol a tagok mindegyike aktív volt. Ha belegondolunk, mindez azt jelenti, hogy egyrészt nincs szükség a klérusra és fizetett szolgálókra, másrészt az egész egyház mindent rosszul csinált az elmúlt majdnem kétezer évben, ami ekkléziológiai területet érint.

Jól emlékszem saját magamra, amikor elsőéves teológushallgatóként a kezembe került egyik kedvenc modern teológusom, Alister McGrath tankönyve. McGrath a könyv első fejezetében a teológia tárgyalását a következő módon vezette be:

"Ha valaki a keresztény teológia nagy kérdéseiről gondolkodik, bizonyosan hamar felfedezi, hogy szinte mindegyikkel foglalkoztak már korábban. A teológiát nemigen lehet úgy művelni, mintha ezt korábban még sohasem tették volna."

Mélyen megmaradtak bennem ezek a mondatok. Semmi különösen forradalmi megállapítás nincs bennük, mégis úgy véltem, hogy igen fontosak és alapvetőek. Nyilván mindenki megérti, hogy egy mai teológus, egyházi személy, vagy bárki aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, szükségképpen mások vállán állva néz a távolba. Nem tehetünk úgy, mintha előttünk senki nem lett volna: ezt a luxust még maga Jézus sem engedte meg magának, hiszen bár újat hozott, mégis biztosította az Ószövetség kontinuitását. Ha pedig Krisztus nem nyilvánította semmisnek a korábbiakban elhangzottakat, akkor ugyan ki lehet az egyházban az, aki erre feljogosítva érezheti magát?

Éppen ezért a magam részéről úgy vagyok vele, ha valaki egyszercsak feltűnik, és kardinális kérdésekben előáll azzal, hogy mindenki mindent rosszul csinált az elmúlt évezredekben, de majd illetékes emberként ő rendet tesz a sorok között, akkor azért elkerekedik a szemem. Egy kis gyanakvás talán megengedhető ilyen esetben. Frank Viola teljesen kimeríti ezt a kategóriát: végigolvasva a könyvét az az ember benyomása, hogy Viola az egész egyháztörténelemmel és a mai teljes kereszténységgel szemben fogalmazta meg önmagát.

Nincs kapacitásom arra, hogy minden részletre kitérő kritikát írjak, ezért csak néhány rövid reflexiót engedjetek meg, pár kiragadott gondolat kapcsán. A könyv apró tévedéseit most mellőzném (mint például az Elohim istennév emlegetését, mely többesszámú formája miatt a szerző szerint a Szentháromságra utal - már a Biblia legelején. A legtöbb hozzáértő nem osztja ezt a nézetet: az ószövetségi zsidóságban a Szentháromság fogalma a szigorú monoteizmus miatt nem nagyon merülhetett fel, sőt egyenesen felháborító lett volna).

Viola egyik megközelítése az, hogy az újszövetségi gyülekezetek tulajdonképpen házicsoportok voltak. Igazán csak egy kis létszámú közösségben oldható meg, hogy a tagok mindegyike aktív résztvevője legyen egy istentiszteletnek - minél nagyobb a tömeg, ez annál nehezebben kivitelezhető. Ezért az ideális kvóta nagyjából 20 fő körül mozoghat - a könyv ezt nem konkretizálja, mondanivalójából viszont ez következik. Nos, szúrópróbaszerűen utánanéztem a korinthusi gyülekezetnek, mellyel talán senki nem foglalkozott olyan mélyen, mint Dr. Cserháti Sándor igen vaskos, kétkötetes munkájában. Vizsgáljuk meg, hogy ez a gyülekezet valóban egy kicsi házicsoport volt vagy sem!

A korinthusi közösség zsidó, de túlnyomó többségében pogány emberekből állhatott, akik valóban házi közösségként funkcionáltak, ami annyit jelent, hogy valaki házánál jöttek össze. Ez a valaki Gájusz lehetett, aki az egész gyülekezetet vendégül látta (Róm 16:23). Létszámukat illetően eltérő vélemények léteznek. James D. G. Dunn szerint "nem lehettek többen három-négy tucatnál", míg Schrage úgy látja "gondos becslés után alig lehet száznál több gyülekezeti taggal számolni". Az első korinthusi levél bizonyos részei, az Apostolok Cselekedetei és a Római levél szakaszai alapján nagyjából egy tucat konkrét, név szerint említett tagot is ismerünk. Szó esik Kriszpuszról, Gájuszról, Sztefanászról, Akviláról és Priszkáról, valamint Khloé embereiről. Különösen fontos megemlíteni, hogy előkerül a "házanépe" kifejezés is az előző nevek kapcsán. Amikor az Újszövetség valaki házanépéről beszél, akkor ez sokkal nagyobb kört takar, mint amire mi elsőre talán gondolnánk. A házanép fogalmába nem csak a fel- és lemenő rokonok, házastársak és gyerekek, hanem a rabszolgák, felszabadított rabszolgák, és a kliensnek nevezettek (a házigazdák lekötelezettjei) is beletartoztak. Az 1Kor 7 szerint számolnunk kell házastársakkal, családokkal is a korinthusi közösségben. Pál következő szavait is érdemes megfigyelni az úrvacsorát illetően:

"Ezért betegek és erőtlenek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan." (1Kor 11:30)

Bár a "sok" és a "számos" nem egzakt kifejezések, azért valószínűleg nem három-négy emberre gondolhatott Pál, amikor ezeket a szavakat leírta... Ahogy azt is tudjuk, hogy a korinthusi közösség négyfelé szakadt: egyesek Pált, mások Apollóst, Kéfást vagy Krisztust követték. Ez is egy nagyobb csoportot feltételez. Összegezve azt látjuk, hogy a korinthusi gyülekezet a legóvatosabb becslések szerint is bőven meghaladhatta egy házicsoport átlagos létszámát. Amikor arról van szó, hogy Gájusz házában jönnek össze, ott sem egy panelház lakására kell gondolni, hanem egy átriummal (belső udvarral) rendelkező épületre.

Számomra mindebből az következik, hogy felesleges azt erőltetni, hogy minden újszövetségi közösség egy pici, lakásméretű házicsoport lett volna. Azonban ha ezt elfogadjuk, akkor eleve meg kell kérdőjeleznünk Viola némely állítását, már ami az intimitást és az interaktivitást illeti.

Ugyancsak problémás, hogy az Újszövetség az "egyház" fogalmát nem egységesen alkalmazza. Valamikor egy helyi közösségre érti, valamikor a teljes Testre, valamikor egy város vagy városok csoportjára. Az ApCsel 9:31 például az egyházról beszél, de egész Júdeát, Samáriát és Galileát érti alatta. A gyülekezeti tisztségekkel kapcsolatban pedig elég jól körvonalazható egy folyamat, melyet Charles C. Ryrie alapján a következő módon lehetne modellezni:

(1) Az egyház kezdetén még nyilvántartották a megtérők, csatlakozók számát (ApCsel 2:41, 4:4)
(2) Hamarosan a létszám növekedése miatt szükségesnek látszott segítőket választani (ApCsel 6:1-7), ami az egész gyülekezet véleménye szerint helyes döntés volt. Ezen a ponton máris megjelenik egyfajta feladatkör, a hozzá tartozó felelősökkel.
(3) Végül azt is látjuk, hogy a növekedés hozta magával az intézményesülést és igen rövid idő alatt Pál már felvigyázókról, vénekről beszél és tanít.

Az első egyház története ezen a ponton ér véget a Szentírásban, a többit már az egyháztörténelemből láthatjuk. Frank Viola egyik fő érve úgy szól, hogy nincs szükség pásztorokra és intézményre, mert ezek a jelenségek, tisztségek, struktúrák nem léteztek az Újszövetség idején, hanem csak később alakultak ki. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a "pásztori levelek" kifejezés is - mely a Timóteushoz és Titushoz írt levelekre vonatkozik - megtévesztő és csak a XVIII. században erőszakolták rá ezekre az iratokra.

Ezeket az érveket én rossznak tartom. Való igaz, hogy a "pásztori levelek" címke 1703-ból származik egy bizonyos D.N. Berdot-tól (bár hozzáteszem, hogy korábban már Aquinói Tamás is használta ezt az elnevezést), az azonban már csak rosszindulatú spekuláció, hogy ezt azért "találta ki az egyház", hogy a lelkipásztori szakmának kreáljon valami múltat. A helyzet mögött nincs ilyen összeesküvés, a megoldás gyomorforgatóan egyszerű. A pásztori leveleket azért nevezik pásztori leveleknek, mert az évszázadok során a kutatók úgy látták, hogy ezek az iratok a keresztény pásztorlás egyfajta őstípusai, kiindulópontjai, prototípusai. Ezt az elnevezést a szakma frappánsnak vélte és el is fogadta.

A másik problémám Frank Viola érvével, hogy nem engedi meg a fejlődést. Ugyan miért baj az, ha egy fogalom vagy akár egy hivatás még nem létezett az újszövetségi időkben, de az emberi történelem során aztán megjelent? Az, hogy valami önmagában nem része az Újszövetségnek (ami egy adott történelmi pillanatban keletkezett és ezért nyilván csak az akkori állapotokból indulhatott ki és azokat tükrözheti), nem vonja automatikusan magával, hogy ami utána következik, az feltétlenül degeneratív és rossz lenne. Ilyen alapon ugyanis azt is mondhatnám, hogy a Biblia kifejezetten tiltja az autózást: az Újszövetség csak a gyalog, vagy a szamár- és lóháton való közlekedést támogatja és nem tud a gépesített helyváltoztatásról. Ezt még azzal is alátámaszthatom, hogy az autózás környezetszennyező, drága és feléli az erőforrásainkat, vagyis ellenkezik Isten teremtett rendjével. Következtetés: aki autót használ keresztényként, a Biblia tanításával szemben cselekszik és bűnt követ el.

Sok más gondolatom is felmerült Frank Viola könyve kapcsán, de az olvasóknak is szeretnék teret biztosítani a reagálásra. Mindenesetre úgy gondolom, a kötetet feltétlenül érdemes elolvasni, mert tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy építő vitákat generáljon, feldúlja kicsit a lelkünket, ami a továbblépés elengedhetetlen feltétele. A baráti, szoros kapcsolatokra és szeretetre épülő természetes gyülekezet fogalma pedig minden kritika ellenére nagyon tetszik nekem - bárcsak egyre több helyen valósulhatna meg!

Nem tetszik a rendszer?

2012-01-03T10:26:00.000-08:00

Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy igazi botránykönyv jelent meg a tavalyi év végén - én meg úgy gondoltam, valami ütős témával nyitom meg a blog 2012-es évét. A botrányt Frank Viola ekkléziológiai eszmefuttatása okozhatja, ami egyeseknek ismerős, másoknak forradalmi, megint másoknak felháborító teológiai nézeteket tartalmaz. Nagyon csodálkoznék, ha a magyar ekklézsia szó nélkül menne el a kötet mellett.

A Gyülekezet újragondolása borítójának belső felén maga a kiadó se volt rest figyelmeztetést elhelyezni, miszerint nem mindenben osztják a szerző véleményét és mindenki csak a saját felelősségére olvassa a könyvet. Nyugodtan merem állítani, hogy ez a megjegyzés nem puszta marketingfogás, mely a felcsigázott olvasónak kellő lendületet kíván biztosítani az olvasáshoz. Frank Viola szerzeménye erősen csípni fogja sok olvasó szemét, főleg ha az illető hivatásos minőségben dolgozik az egyházban.

A könyv bevezetője lelkipásztorok számára meredek kijelentésekkel kezdődik: a szerző közli, hogy nemes egyszerűséggel otthagyta az intézményes egyházat. Távozásával kapcsolatban nem késlekedik néhány indokot is megnevezni:

"Miért hagytam ott az intézményes gyülekezetet? Azzal kezdeném, hogy rettenetesen meguntam a vasárnapi istentiszteleteket. Ez mindenhol igaz volt, ahová csak jártam, felekezeti (vagy felekezet nélküli) hovatartozástól függetlenül. Emellett nagyon kevés szellemi fejlődést láttam azoknak az életében, akik ezekbe a gyülekezetekbe jártak... Ráadásul valami mélyen bennem olyan gyülekezeti élményre vágyott, amilyenről az Újszövetségben olvastam. Ezt pedig egyik hagyományos gyülekezetben sem találtam meg."

Nos, Frank Viola sietve hozzáteszi, hogy nem az egyházat, hanem csupán annak intézményes formáját hagyta ott, immár tizennégy éve. A könyv koncepciója részben erre az alapelgondolásra épül, miszerint erős különbség van az intézményes gyülekezeti struktúra és a természetes szervezésű, leginkább házicsoportra emlékeztető felépítés között. A szerző meglátása szerint ez nem egyszerűen csak felépítésben jelentkező differencia, hanem olyan sajátosság, ami keményen rányomja a bélyegét a két egyházszerkezet szellemi nívójára is. Mit jelent ez konkrétan?

A könyv pontosan ezt magyarázza végig. Viola az Újszövetség által bemutatott modell alapján úgy véli, a mai egyház - a legtradícionálisabb katolikustól a legszabadelvűbb kisegyházig - köszönőviszonyban sincs Jézus és az apostolok eredeti elképzelésével, akik a gyülekezetben organikus, élő, kapcsolatokra alapuló közösséget láttak, és nem egy rendezvénysorozatokra épülő vallásos intézményt. Ez a különbség aztán jelentkezik minden területen. Az újszövetségi gyülekezetek összejövetelei alapvetően arra épültek, hogy a jelenlévők kölcsönösen építik egymást és nem passzívan végigülik az alkalmakat: "Hogy van hát atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek" (1Kor 14:26). Ahogy a szerző írja:

"A Szentírásban elénk táruló rendszeres gyülekezeti összejövetelek minden tag számára lehetővé tették a részvételt Krisztus testének a felépítésében (Ef 4:16). Nem volt olyan vezető, aki kiemelkedett volna a többiek közül, vagy központi szerepet játszott volna. A mai gyakorlattal ellentétben, nem mindig ugyanaz az ember végezte a tanítást hétről hétre a gyülekezet összejövetelén, hanem minden egyes tagnak joga, kiváltsága és kötelessége is volt, hogy szolgáljon, amikor összegyülekeznek".

A könyv hangsúlyozza, hogy az egykori istentiszteletek menetét bár szabályok irányították, de nem volt egy adott ember dominanciája alá vetve. A mai intézményes keretek viszont már a gyülekezeti termek, épületek, templomok kialakításával is arra ösztönöznek, hogy az emberek java része egyetlen pontra - a szószékre - összpontosítson és egy rendezvény programjának vesse alá magát az aktív részvétel helyett. Ehhez hasonlóan intézményesült az úrvacsora gyakorlata és szinte minden más is.

A könyvnek ezek az állításai úgy vélem, még nem fognak túl nagy viharokat kavarni - logikusnak hangzik, hogy egy kisebb létszámú közösségben megvalósítható, egy több száz fős gyülekezetben pedig ha még ha akarnánk se kivitelezhető, hogy a tagok mindannyian aktívak legyenek, kötetlenül beszéljenek-kérdezzenek, prófétáljanak - egyszóval aktív közösségi formában éljék meg a hitüket. A könyv második fele azonban még ennél is tovább megy, amikor az állítja, az intézményesülés történelmi folyamatában a legnagyobb lökést egy mesterségesen meghúzott töréspont hozta: amikor kialakult a laikusok és a klérus rétege. Ez azt jelentette, hogy megjelentek fizetett keresztény szolgálók, akik "értettek a hithez" és ők kezdtek tanítani, vezetni, irányítani szinte mindent az egész Testben. Mellettük pedig megmaradtak a laikusok, a nem annyira hozzáértők, akik háttérbe szorultak és egyszerűen elfogadták a klérus véleményét. Frank Viola úgy látja, hogy az Újszövetség alapján semmi szükség fizetett lelkészekre, papokra, plébánosokra, egyházi tanítókra, mert ez csak a klérus-laikus réteg szakadékát tágítja és az Újszövetség ezt a felosztást sosem támogatta. A kérdés persze azonnal felmerül: a Biblia ír presbiterekről, pásztorokról, vénekről - akkor hogyan kell mindezt érteni? Nos, a kötet részletesen foglalkozik ezzel a témával (terjedelmi okokból nem szeretném felvezetni a kérdést) és az eredeti görög szöveg és a kontextus alapján meg is magyarázza ezek szerepét.

Bevallom őszintén, ambivalens érzésekkel tettem le a könyvet, bár hazudnék, ha nem árulnám el, hogy a szerző alapvető meglátásaival a természetes gyülekezeti struktúra és a szoros testvéri közösség kérdését illetően kifejezetten szimpatizálok. Nagyon tetszett a könyvben, hogy bár erősen provokatív témákkal foglalkozik, mégis a lelkisége, a hangvétele kifejezetten normális és építő. Azt hiszem, ez még inkább fogja bőszíteni azokat, akiknek teológiai ellenvetéseik lesznek a leírtakkal kapcsolatban... Bár az előzőekben direkt a vitaindító és bicskanyitogatónak tűnő gondolatokat idéztem, a könyv nagy része nem ezekkel foglalkozik, hanem igen üdítő módon az Újszövetséget elemzi és bemutat több olyan természetes gyülekezetet, melyek jelenleg hálózatként működnek a világban. Ezek a gyülekezetek - még ha botladoznak is néha és csinálnak ügyetlen dolgokat - igyekeznek visszatérni a kisebb létszámú, újszövetségi közösségek mintájához, ahol nem volt szigorú hierarchia, nem voltak szakik és hozzá nem értők, hanem mindenki hozzátehette a közösségi élethez, ami a sajátja. Érdemes ezeket a részeket kiemelt figyelemmel olvasni.

A könyv botrányt fog okozni, ebben biztos vagyok. Ha a jelenlegi egyháztörvényekre, az átalakulásokra, kihívásokra gondolunk, melyek az egyházat mostanság érik, vajon lehetetlenség, hogy egy ilyen munka is része annak a folyamatnak, ami az állóvíz felkavarását generálja? Szerintem nem. Viola művét olyan fontosnak és bátornak érzem, hogy a következő bejegyzésben is még vele kívánok foglalkozni - egyben leírnám néhány kritikámat is a kötettel kapcsolatban. Addig is várom a ti véleményeteket!

(Frank Viola: A gyülekezet újragondolása, Imádság Háza, 250 oldal)

Ajándéktippek karácsonyra :-)

2011-12-21T23:53:00.000-08:00

Minden kedves blogolvasómnak nagyon szépen köszönöm, hogy velem tartott ebben az évben. Amellett, hogy boldog karácsonyt és új esztendőt kívánok nektek, gondoskodó szeretettel is fordulok hozzátok: aki még mindig nem vett ajándékot, annak felhívom a figyelmét a most következő lehetőségekre. :-) Az esztétikus, igen fejlett ízlésvilágról árulkodó és praktikus termékek után még egy videot is belinkelek nektek, melyben kiderül, hogy a Vodafone milyen titokzatos és apokaliptikus üzenetet akar suttyomban átadni nekünk. Ez az én ajándékom! Köszönöm a figyelmet, legközelebb januárban folytatjuk....!

Nincs is szebb egy rózsaszín,
Hello Kitty-s keresztnél...

... kivéve, ha maga Jézus néz ránk
egy hátitáskáról.

A pápamacit katolikus olvasóknak ajánlom

Hölgyeknek egy igazi magassarkú

Végezetül pedig tanulmányozzuk át együtt mi köze lehet a Vodafone-nak és Balázsnak az utolsó időkhöz:

Az ember vallásos képességei és a harcos ateizmus

2011-12-18T03:07:00.000-08:00

Világszerte egyre erősödőben van a harcos ateizmus, azaz az istentagadás egy olyan változata, mely nem merül ki a passzív ellenkezésben, hanem propagandaszerűen száll szembe a teizmus minden formájával. Mivel a nyílt konfrontáció sokakban ellenérzéseket kelthet, ezért az ilyen próbálkozások a higgadt, tudományos alapú szkepticizmus álarcában zajlanak. Vajon jó dolog a vallástagadás?

Valaki egyszer - legalább annyira szellemesen, mint igazi komolysággal - azt mondta, hogy a szexen és Istenen kívül nincs is igazán téma, amiről beszélni érdemes. Valóban azt látjuk, hogy ez a két terület alapvetően kitölti az emberek gondolatvilágát, a harcos ateizmus azonban abból indul ki, hogy az "istenkérdés" felesleges és destruktív módon hátráltatja az emberiség fejlődését. A harcos ateizmushoz hol nyíltan cinikus és rágalmazó, hol akadémikus köpenybe bújtatott diplomatikus hangvétel társul - attól is függően, milyen vérmérsékletű ember áll a hátterében. (Szabados Ádám kiváló blogjában zajlik is egy ateista-teista jellegű vita az ismert ateista, Christopher Hitchens halála kapcsán.)

Vajon tényleg felesleges a vallás? Olyan dolog, amitől meg kell szabadulni vagy inkább az emberi léthez elengedhetetlenül hozzátartozó elem?

Az ateisták szeretik úgy beállítani ezt a kérdést, hogy a tudományos szemléletmódból egyenesen következik a vallások háttérbe szorulása és elértéktelenedése. Nos, ha a tudomány területén maradunk, véleményem szerint a vallások kutatásának egyik legjobb tudományos eszköze a vallástudomány. Egyik legismertebb kutatója John Bowker, aki a Lancaster University vallástudományi tanszékének professzora volt, jelenleg pedig a Gresham College kutatója. Számtalan vallástudományi művet írt, amiért HarperCollins díjat is kapott. Világvallásokkal foglalkozó egyik könyvében a következőt írja:

"A vallások sohasem fognak eltűnni, hiszen alapjában véve mindannyian vallásosak vagyunk: a vallásosságra való hajlam ugyanúgy veleszületett része az embernek, mint sok más alapvető képesség, legyen szó a nyelvhasználatról, a táplálkozásról vagy a nemi fejlődésről. Rendelkezünk az összes olyan képességgel, melyeket együttesen vallásos képességeknek nevezünk"

Carl Gustav Jung

Bowker állítását még kiegészíthetnénk a világhírű pszichiáter, Carl Gustav Jung meglátásaival, aki egyébként az analitikus lélektan megteremtője volt, ráadásul Freud tanítványa, akit finoman szólva nem nevezhetünk hívőnek. Meglepő módon Jung bár a freudi pszichoanalízis alapjairól indult, mégis egész más utakra talált. Hozzá kell tenni, hogy Jung a vallással mint pszichiáter csak úgy foglalkozott, mint a pszichében jelentkező jelenséggel, bár küssnachti házának homlokzatára ezt véste: "Vocatus atque non vocatus Deus aderit", azaz híva vagy hívatlanul, Isten mindig jelen van. Úgy vélte, hogy az ember "gyógyíthatatlanul vallásos lény", akihez alapvetően hozzátartozik a vallásos gondolkodás. Fokozandó ezt a gondolatot, ezt mondta egy lelkészeknek tartott előadásában:

"Az élet derekán túl lévő betegeim közül nem volt egy sem, akinek végső problémája ne a vallásos beállítottsága lett volna. Bizony, végső fokon mindegyikük azért beteg, mert elvesztette azt, amit az élő vallás minden idők hívőjének adott, és egyikük sem gyógyult meg addig, amíg hitét vissza nem nyerte."

Úgy tűnik tehát, hogy az ember vallásos képességei alapvető tartozéknak számítanak ebben az életben, melytől ha megfosztják - legalábbis Jung szerint - az beteg tudatállapothoz vezet. Innen szemlélve a kérdést, a harcos ateizmus nem más, mint harsány kísérlet arra, hogy az embert egy eredendően hozzá tartozó dologtól elvágja. Tényleg ez lenne a fejlődés és haladás útja? És egy másik kérdés: ha a világ kisebbik része elkötelezett ateista, míg a "másik oldalon" az emberek többsége hisz valamilyen természetfeletti létezésben, akkor vajon kinek kell magyarázkodnia? (Ezt a kérdést persze azért óvatosan teszem fel, mert úgy gondolom, az emberiség legnagyobb részének nincs semmiféle kialakult meggyőződése, hanem a maga módján hisz. Tehát valóban nem meggyőződéses ateista, de nem is rendelkezik jól kialakult vallásos világképpel).

Alister McGrath, az oxfordi egyetem teológiaprofesszora sokat foglalkozott ezekkel a kérdésekkel és az elmúlt évszázadok történelmének alapján a megvalósult ateista társadalmakkal kapcsolatban - mint amilyen például a kommunizmus volt - azt mondja:

"Az ateizmus vonzerejét nemzedékek számára az jelentette, hogy szabadítás kínált. Azt ígérte, hogy a leigázott és kizsákmányolt tömegeket megszabadítja az állam és az egyház kegyetlen elnyomásától. De az ateizmus, ahol csak hatalomra jutott, mindenütt könyörtelennek és türelmetlennek mutatkozott, s ezzel szertefoszlott a felszabadító voltába vetett bizalom. A prométheuszi szabadítótól megundorodtak."

Bevallom őszintén, pontosan ezt a fajta arroganciát és könyörtelenséget vélem kihallani némely ateista hangjából. Elgondolkodtató, hogy vajon mennyire élhető világ lenne a miénk, ha a vallás és a hit, mint tényező teljesen kiveszne belőle?

Bolygótisztítók

2011-12-15T00:43:00.000-08:00

Nem csinálok titkot belőle, hogy teológusként érdekelnek más vallások is, ám a szcientológia mindeddig teljes homály volt számomra. Tudomásom szerint ezzel nem vagyok egyedül: a valláskutatók sem írtak túl sok tanulmányt az L. Ron Hubbard sci-fi író által létrehozott filozófiai áramlatról, lévén maga az egyház igen zárt, még saját tagjai előtt is. Most azonban egy könyv kapcsán lehetőségem volt kicsit a kulisszák mögé nézni: olyasfajta izgatottsággal olvastam el Bonyai Péter írását, mint amikor egy biológus új fajt fedez fel, ráfekteti a vizsgálóasztalra, kézbe veszi a szikét és nekiáll a munkának.

Mindenekelőtt megtudtam, hogy én egy wog vagyok. Ezzel a negatív jelzővel illetik a szcientológiában azokat, akik nem tagjai az egyháznak (mint a kereszténységben a "világiak"), mely természetesen az egyedüli igaz felismerésre jutott. A wogok nem tudnak arról, amiről a szcientológia tagjai igen: nevezetesen, hogy az ember szellemi valóság, mely három alkotórészből áll. Ez pedig a test, az elme és a thetán. Utóbbi tulajdonképpen maga az igazi személyiségünk, mely csupán magára vette és használja a fizikai valónkat. A szcientológia szerint ebben a világban rengeteg elnyomással, bűnnel, problémával kell szembesülnünk, a célunk pedig az, hogy ezektől megszabadulva elérhessük a clear, azaz megtisztult szintet, majd eljussunk a teljes szabadság állapotába. Ezt a folyamatot a szcientológia egy hídon való átkeléshez hasonlítja, melynek egyik pillérétől indulunk és szépen lassan átballagunk a másik oldalra. A hídon elindulva először jön mindenféle méregtelenítési folyamat (melyekben auditorok segítenek az egyszerű szcientológus hívőnek), majd ha eljutottunk a clear állapotba, kezdődhet a nehezebb szakasz: az úgynevezett OT-szintek elérése, melyek már állítólagos természetfeletti képességek megszerzését jelentik. Ezekből összesen tizenöt van: OT I, OT II... OT XV - utóbbi tulajdonképpen egyfajta isteni képességet jelent, amikor az egyszeri ember puszta szavával teremt vagy rombol - ahogy a Bibliában Isten teszi. A szcientológia titokzatosságához nagyban hozzájárul, hogy maguk a hívek sem tudják pontosan, hogy a clear állapot utáni OT-szinteken mi is található - annyi kiszivárgott, hogy itt kerül szóba Xenu, akit a galaktika urának tekintenek a vallásban.

Nos, így lehetne röviden összefoglalni a szcientológia szakrális oldalának lényegét, a többi már az esetleges szakirodalomban olvasható mindazok számára, akik hajlandóak időt áldozni ennek a nem túl régi vallásnak a tanulmányozására. Azért is érdemes így tenni, mert a Szcientológus voltam nem mélyed el túlságosan a részletekben. Bevallom őszintén, ez az oka annak, hogy Bonyai Péter könyve elsőre csalódást okozott: arra számítottam, hogy a személyes élettörténet keretében a szcientológia, mint vallás egyfajta szerkezeti áttekintését kapom kézhez, ám nem ez történt. Ahogy a könyvben haladtam előre, inkább úgy éreztem magam, mintha egy multicég taposómalmának mechanizmusát tanulmányoznám. Értekezletek, pénzügyi beszámolók, szervezetei kérdések, fizetési határidők, PR-rendezvények és persze az ezeket mozgató temérdek pénz került terítékre a kötet lapjain. Kiderült, hogy a Sea Org elnevezésű "szerzetesrend" tulajdonképpen a szcientológia legelkötelezettebb tagjaiból álló gépezet, melynek feladata az értékesítés és a pénz hatékony kezelése. Néha már nem tudtam követni sem azt a bonyolult hierarchiát, melynek alapján az egész szervezet felépül. Ami világos volt, hogy itt rengeteg pénzről van szó, melyet akár válogatott manipulatív technikákkal is be kell hajtani a rendszerben lévőktől - mindezt persze azért az ideológiailag jól megfogalmazott célért, hogy ne csak a szcientológia tagjai, hanem az egész bolygó végül clear legyen.

Aztán rájöttem, a hiba az én elvárásaimban keresendő: Bonyai Péter könyve nem hallgat el semmit és nem beszél félre a vallással kapcsolatban: maga az üzlet a vallás. A könyvet olvasva úgy tűnt, az egész thetán-clear-wog beállítás és az OT-szintek is pusztán azért kellenek, hogy kellő ideológiai muníciót adjanak a gépezet olajozott működéséhez. Normális üzemmenetben persze egy átlagos embernek nehéz lenne eladni a szcientológia irracionális állításait Xenu-ról, thetánról és a Föld bolygó tisztává tételéről: ezért az egész folyamat egy személyiségteszttel, egy kérdőívvel kezdődik. Ha valaki egy ilyen papírt kitölt, azt az eredményt kapja majd, hogy súlyos gondok vannak a személyiségével. Persze nem meglepő módon, a megoldás is azonnal kínálkozik: az elmét méregteleníteni kell, melyet egy bizonyos összeg befizetése után egy tanfolyam keretében meg is tehet az ember... Így kerül be a szcientológiába mindaz, aki valójában csak önmaga életének feljavításával szeretne próbálkozni. A rendszerből kiszállni pedig - legalábbis a hírek szerint - kockázatos: ebből a szempontból nem is értettem, hogyan adhatta Bonyai Péter saját nevét a kötethez. Talán a nyilvánosság leleplező erejében bízik? Mindenesetre társadalmi szinten is érdemes elgondolkodni azon, mihez kellene kezdeni egy olyan egyházzal és vallási mozgalommal, ami önmagába bezárva működtet egy mikrovilágot és fenyegető módon viszonyul azokhoz, akik saját tagjai közül a kilépés mellett döntenek.

(Bonyai Péter: Szcientológus voltam, Heti Válasz kiadó, 212 oldal)

Töréspont közeleg

2011-12-13T00:17:00.000-08:00

A tények, még ha zavarosak is, legtöbbünk előtt közismertek. Január elsejétől megváltozik Magyarországon az, amit a mai nap még egyháznak nevezünk. Persze marad 14 érintetlen rész, a kisebbek, a kevésbé szem előtt lévő gyülekezetek és felekezetek azonban kiesnek a nagy kosárból. Két lelkész már egy hónapja böjtöl (illetve inkább éhségsztrájkol) Strasbourg-ban, de a helyzet egyelőre változatlan.

Izsák-Bács Jeremiás és Soós Péter

Izsák-Bács Jeremiás anabaptista, és Soós Péter evangéliumi lelkész közösen böjtöl Strasbourg-ban, az EU Parlament előtt, mely december 12-15 között ülésezik utoljára ebben az évben. Éhségsztrájkjuk mögött sok ember áll, céljuk pedig az, hogy felhívják a figyelmet arra a tényre, hogy az egyik EU tagállamban éppen közös értékek - szabadság, jogállamiság, demokrácia - súlyos megsértése zajlik. A böjt során tudomásom szerint Jeremiás már legalább 20 kilót fogyott, Péter pedig szükség esetén váltani is szeretné. A hírek szerint Thomas Hammarberg, az Európai Tanács Emberjogi Bizottságának Elnöke fogadta is irodájában Izsák-Bács Jeremiást, támogatásáról biztosította, valamint ígéretet tett, hogy az átadott dokumentumokat eljuttatja az Európai Tanácsban résztvevő 47 tagállam képviseletéhez. A magyar kormány semmit nem reagált a tiltakozásokra, s tulajdonképpen az egész "egyházügyi kérdéssel" nem foglalkozik.

Január elseje mindenképpen töréspont lehet számos kisegyház életében. Az egyháztörvény változására emlékezetem szerint azért volt szükség, hogy az ún. bizniszegyházakat korlátozzák és kizárják a valós hitéleti tevékenységet folytató közösségek köréből. Nevezzük ezt a hivatalos magyarázatnak. A dolog rosszul sült el: számtalan ténylegesen vallási alapon szerveződő, igazi hitéleti tevékenységet folytató, sőt karitatív-szociális munkát is ellátó gyülekezetet ért övön aluli ütésként, hogy a kormány gyakorlatilag kiírta őket az elismert közösségek közül. Egyedül a Hit Gyülekezete maradt mutatóban a pünkösdi-karizmatikus irányzatból, akik egyébként szolidaritási nyilatkozatot is kiadtak a minap, melyben felszólítják a kormányt, hogy gondolják újra az egész egyházügyi törvényt és hozzák meg azokat a rendelkezéseket, melyek a kimaradt felekezeteket is beemelik az elfogadottak jelenleg 14 tagú listájára.

Az egyházügyi helyzet ilyen gyökeres átalakulása szinte minden területen érinti a gyülekezeteket. Nem csak lelkészeik kerülhetnek anyagilag hátrányos helyzetbe, de sokuknak - például a Magyar Pünkösdi Egyháznak vagy a Biblia Szól közösségnek - intézményeik, iskoláik, karitatív szervezeteik is vannak. Nyilván ezek tulajdonlása is kérdésként merül fel, amennyiben a jogfolytonosság (például az egyesületi működés) nem lesz megoldva. A másik oldal a szellemi-társadalmi kérdéseket is érinti: a vallási egyesület, mint kategória sokak szemében a szektássággal, az "igazi egyházakból" való kimaradással lehet egyenlő, ami csökkenteni fogja a bizalmat az ilyen gyülekezetek felé. Tudom, hogy sok szempontból jogosan felvethető kérdés, hogy milyen (szellemi) állapotban vannak a magyar keresztény kisegyházi gyülekezetek, a megalapozatlan gyanakvást azonban nem érdemlik meg. Saját tapasztalatom az, hogy sok esetben többet tesznek azoknál, akiknek sokszorosan több erőforrás áll a rendelkezésükre a cselekvéshez.

Talán itt az idő imádkozni - az biztosan nem árt meg...

Jó a prosti a háznál?

2011-12-09T04:00:00.000-08:00

Hóseás és Gómer

És akkor Isten azt mondta az ő szent prófétájának, Hóseásnak: fogd azt a Gómer nevű csajt és vedd feleségül! A próféta nem tétovázott, legalábbis a Szentírás nem tér ki határozatlanságára, hanem pontosan így cselekedett. Azért nekem lettek volna kérdéseim Istenhez, és úgy gondolom nem vagyok teljesen egyedül ezzel.

Hóseás Izrael utolsó prófétája volt, mielőtt az északi királyságot az asszír birodalom végleg lesöpörte volna a történelem színpadáról. Kortársával, Ámósszal keményen osztották az észt és igyekeztek figyelmeztetni a népet arra, hogy az Istentől való elfordulásnak durva következményei lesznek. Ha csak önmagában nézzük Isten kérését, miszerint Hóseásnak egy prostituáltat kellett feleségül vennie, a dolog borzasztó felháborítónak tűnhet. Hogyan jön ahhoz a szent Isten, hogy erkölcsös prófétáját, aki eleve el kellett zárkózzon minden paráznaságtól, megkérjen egy ilyen dologra?

A teológusok persze - mint szinte minden másban - Hóseás sztorijában is megosztottak. Eichorn és vele együtt sokan nem történelmi eseményként, hanem puszta példázatként értelmezik a próféta könyvében leírtakat, míg például Wellhausen és társai azon a meggyőződésen vannak, hogy a parázna házasság és minden egyéb a valóságban is megtörtént. Háromféle magyarázat létezik a probléma kezeléséhez. Az első kettő tehát az allegorikus értelmezés és a szó szerinti történelmi olvasat, míg a harmadik úgy próbálja feloldani ezt a durva dolgot, hogy Gómer eredetileg nem volt parázna, csak a házasságkötés után vált azzá. Az eredeti szöveg elemzéséből azonban az derül ki, hogy a hölgy kultikus prostituált is lehetett, aki a kornak megfelelő Baal-termékenységi rítusban vett részt. Tehát nem valószínű, hogy megállná helyét az érv Gómer későbbi paráznaságával kapcsolatban. A kutatás inkább azt mutatja nekünk, Hóseás tényleg egy eleve prostituált nőt vett feleségül.

Ez persze botrányszagú. Nem is az a kérdés, hogyan tehet Isten ilyesmit - hiszen azt tehet, amit akar -, sokkal inkább a miért a megfelelő csodálkozásunk kifejezésére. A választ persze ismerjük: Hóseás egész küzdelmes házassága egy nyilvánosságnak szánt szemléltető eszköz volt. Ahogyan Izrael folyamatosan paráználkodott idegen istenekkel és elhagyta urát, Jahvét, úgy Hóseás is megjelenítette ezt a szituációt saját házasságában. A megrendítő történetből persze kiderül, hogy Hóseás irgalmas volt Gómer minden paráznasága ellenére, ahogy Isten terve is pontosan a könyörület és a szeretet az őt elhagyó nép felé.

Engem nem is annyira Isten furcsa kérése rázott meg ebben a romantikus elemeket is tartalmazó történetben, hanem inkább az az önfeláldozás, amit Hóseás bemutatott. Igazi, bevállalós próféta volt, aki ezt a rettentő nehéz feladatot végigküzdötte Isten kedvéért. Ha manapság valaki előállna olyasmivel, hogy Isten útmutatására egy prostit akar feleségül venni, az egyház részéről a legkevesebb a kiközösítés meg a közutálat, az illető komplett befeketítése lenne. Pedig a hóseási üzenet, tartalmát és Isten etikai szemléletmódját tekintve ma is megállja a helyét. Olyan szempontból is, hogy kellő szemléltető eszköz hiányában az információkkal terhelt modern világban egy egyszerű próféciára már senki nem kapja fel a fejét. A durva és provokatív megmozdulások azonban kibillenthetnek az egyensúlyunkból - talán éppen ezért kellett Hóseásnak is azt tennie, amit tett. Bármennyire is furcsálljuk az egészet.

Amikor az egyszerűség nagyszerűség

2011-12-05T23:59:00.000-08:00

Egyháztűznéző körutam első állomása a Golgota Gyülekezet központjába vezetett. Nagyon régóta szerettem volna elmenni és jól megnézni magamnak Magyarország egyik legnépszerűbb kisegyházi közösségének istentiszteletét, és nem is kellett semmiben csalódnom. Ha egyetlen szóban lehetséges összefoglalni, amit ez a gyülekezet nyújtott számomra, az az egyszerűség lehetne, a kifejezés legnemesebb értelmében.

Tizenkét éves kislányom a hónom alá csapva tehát nekivágtam, hogy felmásszam a Golgota hegyére. A Budapest belvárosában, igen forgalmas helyen szerveződő gyülekezet idén ünnepelte huszadik életévét, a fejlődés pedig szó szerint meglátszik rajtuk: az épület bejáratánál fiatalos design csalogatja a népeket. Mint kiderült, vadiúj kávézót nyitottak "Híradó" néven, ahova hétköznap is várják az utca emberét egy jó kávéra, süteményre vagy szendvicsre. Fizetni persze kell, mégis "térítésmentes" a szolgáltatás, mármint abban az értelemben hogy senkire nem kívánják rátukmálni az evangéliumot, aki csak azért tér be, hogy egy kicsit megpihenjen.

Az ajtón belépve jelentős tömeg fogadott, nomeg egy idősebb bácsi, aki koordinálatlan mozgásunkból valószínűleg egyből kiszúrta, hogy még sosem jártunk feléjük. Mindjárt elmagyarázta mit hol találunk, kislányomnak javasolt egy tiniprogramot, aztán a ruhatárhoz navigált bennünket. Az ajtónálló szolgálat tehát hibátlanul működik, külön jó pont, hogy ekkora tömegben is van szemük észrevenni a vendégeket!

A Golgota egyébként az egykor dicsőséges Horizont mozi termét használja, jó pár székkel jelentősen kibővítve. Három istentiszteletet is tartanak vasárnaponként, mert akkora az érdeklődés, de ahogy körbesétáltam, gyerekszolgálat, büfé, a pincében pedig még csocsóasztal is van a Golgota Rádió stúdiója mellett. A több száz fős tömeg nagy része középkorúakból és fiatalabbakból állt: úgy tűnik az aktív dolgozó réteg alkothatja a közösség kemény magját, köztük fiatal családokkal.

A délelőtt tíz órára hirdetett istentisztelet szinte percre pontosan kezdődött. Ahogy kisegyházi körökben megszokott, egy jó félórás dicsőítés nyitotta meg az alkalmat a szokásos dob-gitár-ének felállással kísérve. Talán a reggeli fáradtság okozta vagy éppen rossz napot fogtam ki, de a gyülekezet nagy része nem igazán volt aktív, inkább csak tudomásul vette a zenészek motiválását, érdemben azonban nem reagált rá. A zenebona után rövid hirdetések következtek, majd mikrofon mögé állt a Golgota pásztora, Phil Metzger, hogy hintse a szót. Tudni kell, hogy a "golgisoknál" határozott koncepció mentén forgatják a Szentírást, azaz fejezetről-fejezetre veszik végig az egyes szakaszokat. Felcsigázott, hogy pont egy provokatív és igen kemény vitákra alapot adó igerészről hallhattam prédikációt. A téma az első korinthusi levél alapján az a férfiszívet megdobogtató(?) kijelentés volt, hogy a nőknek hallgatni kell a gyülekezetben. :-) Phil láthatóan lubickolt a helyzetében és a legkisebb idegesség nélkül, a lehető legegyszerűbben tanított. Nem tudni, hogy a hölgyek bekészítettek-e pár krumplit, tojást vagy téglát arra az eshetőségre, ha a pásztor rájuk nézve sértő kiszólásokat tenne, ám elnézve az igen kiegyensúlyozott hangvételt, a muníciót mindenki vihette haza. A prédikáció tartalmáról nem kívánok írni, hiszen az visszahallgatható a gyülekezet weblapján, azonban meg kell említenem, hogy Metzger az egyik legletisztultabban és legkövethetőbben beszélő szpíker, aki valaha elém került. Kellő mértékben humoros és közvetlen, ugyanakkor szókimondó és határozott is. Mellettem ülő kislányom csak néha-néha kalandozott el az igehirdetés alatt, többnyire azonban lelkesen figyelte az üzenetet. Apaként mondom, hogy nagy szó ez. Tizenkét éves tinilányok általában nem éppen a filozofálgatós réteghez tartoznak és minden képes fárasztani őket, ami nem zajos, színes és rózsaszín. Ha már a gyerek is lélekben jelen van, az egy igencsak reménykeltő prédikációt sejtet!

Az igehirdetés után jött számomra a legnagyobb meglepetés: Phil Metzger imádkozott az istenadta népért, majd annyit mondott, hogy mindenkinek legyen egy áldott hete és ezzel nagy hirtelenséggel lezárta az istentiszteletet. Kész, filmszakadás, függöny zárul. Az egész alkalom pontosan 1 óra 20 percig tartott, és őszintén szólva nekem semmiféle hiányérzetem nem támadt! Az emberek felálltak a moziszékekből, nyüzsögni kezdtek, beszélgettek egymással, láthatóan senki nem rohant sehova. Ezt hívják közösségnek.

Summa: A Golgota gyülekezet jelen népszerűségének kulcsa úgy vélem az egyszerűségben rejlik. Minden olajozottan működik, a dicsőítés kockázatmentes, a Szentírást részről-részre haladva veszik, a prédikáció tiszta és világos, az alkalom maga pedig minden sallangot és szellemi mócsingot nélkülöz. Ráadásul rövid és határozott, mint Usztics Mátyás nyilatkozatai. Ez az, amikor az egyszerűség nem megy a tartalom rovására, hanem gatyába rázza a terjengősséget. Élmény volt, menjetek el ti is!

A szerző és szándéka

2011-12-01T11:49:00.000-08:00

A Biblia elbeszélő részeit általában úgy olvassuk, hogy szikár és száraz történelmi tudósítást veszünk kézhez. Dávid megfogta a parittyát, STOP. Jó alaposan megpörgette, STOP. A kő elrepült és fejen találta a nagy mamlasz Góliátot, STOP. Általában azonban nem gondolunk arra, hogy minden egyes leírt mű mögött, törekedjen bármennyire csak a tények átadására, ott lapul a szerzői szándék.

A világban egyetlen nap leforgása alatt is felfoghatatlanul sok esemény történik. Természetesen nincs senki, aki képtelen lenne csak vázlatosan átlátni, hát még átgondolni is huszonnégy óra eseményeit. Trivialitás, hogy amit az esti híradóban elénk tálalnak, az csak körömfeketényi része a világban zajlott friss történéseknek. Lehet, hogy objektív híreket kapunk (jó esetben), de az már szubjektív, hogy a hírforrásokhoz eljutó dömpingből milyen híreket tesznek a tévénéző, rádióhallgató, újságolvasó elé. A megszűrt tartalom az adott hírcsatorna műsorpolitikáján, a nézők összetételén, a szerkesztők elhatározásán és nyilván még más egyéb paramétereken múlik. Mindenesetre az egész mögött egyértelműen egyfajta szándékosság áll, mely meghatározza hogy "mi történt aznap" a nagyvilágban.

Gerhard Lohfink

Akkor most váltsunk témát és ezt az elvet alkalmazzuk a bibliai sztorikra! Ha például az Evangélium leírt verzióit - azaz Máté, Márk, Lukács és János munkáját - nézzük, akkor általában nem gondolunk ilyesmire. Egyszerűen úgy állunk hozzá, hogy a négy szerző mindenféle forrásból, esetleg saját szemtanúként fogta és simán leírta, ami történt. Tényeknek, a lezajlott események szikár riportjának szeretnénk látni a szövegek tartalmát. Ha most eljátszunk a gondolattal, hogy mondjuk a passiótörténetet kamerák rögzítenék és utána mindenféle kommentár nélkül visszanéznénk a felvételt, akkor nyilván sok dolgot megtudnánk - írja Gerhard Lohfink katolikus teológus Jézus utolsó napjáról szóló könyvében. Látnánk a per részleteit, a borzalmas kínzásokat, a kivégzést... De sok dolog, melyek nem láthatók és a "felszín alatt vannak", rejtve maradnának. Ha Jézus egész életét lehetne ilyen módon rögzíteni, nem valószínű, hogy három év teljes történetét valós időben bárki is képes lenne végignézni. Ha mégis megteszi, hogyan érthetné meg az egész megváltás lényegét mindebből? Ha csak ezt a filmet látná és nem ismerné az ószövetségi előzményeket, megértené mit jelent a váltsághalál? Aligha.

És ezen a ponton lép be az értelmező közösség és a szerzői szándék szerepe. Bizony, Jézus története nem egyszerűen történelmi tények sorozata az evangéliumban: hanem történelmi események megszűrt, adott értelmezés szerinti elmesélése, melyet az adott szerző szándéka is befolyásolt. Négyféle leírása ugyanannak az eseménysorozatnak, mintha négy híradót néznénk meg egymás után, kapcsolgatva a csatornák között. A szerzői szándék nem csak a leírt történet eseményeiben (illetve némely kihagyott epizódban), hanem leginkább a hangsúlyváltásokban nyilvánul meg. Például - írja Lohfink - Márk evangéliumában Júdás kezdeményez: hirtelen fölbukkan egy kommandóval, majd odalép Jézushoz, megcsókolja, Jézust megragadják, elviszik. A cselekmény szálait Júdás és a felfegyverzett csapat tartja kézben. A következő jelenetben Jézus kísérőire "irányul a kamera": egyikük levágja a főpap szolgájának fülét. Csak a harmadik jelenetben szólal meg Jézus maga. A pergő történések kicsit máshogyan jelennek meg János evangéliumában: itt is van utalás Júdásra, de az áruló csók elbeszélése kimarad, helyette azonnal Jézus kerül a sztori középpontjába. Itt most Ő irányít, elébe megy a fegyvereseknek. Ráadásul János még fokozza is Jézus "főszerepét" azzal, hogy leírja: a katonák kétszer is a földre esnek előtte. Úgy tűnik, Jézus uralja saját letartóztatását is, ő maga dönti el kinek a kezébe adja a kezdeményezést. János szerzői szándékának ez tökéletesen megfelel.

A tanulság persze nem nehéz: együtt kell olvasni minél több forrást, hogy a teljesebb képhez eljussunk. Az egyes szerzők ugyanis válogattak a számtalan kis esemény, epizód között és a szándékuknak leginkább megfelelőket írták le. Az evangélium és a bibliai elbeszélések szelektívek és nem az egyszerű tényközlésre szorítkoztak, hanem azt tartották szem előtt, hogy üzeneteket adjanak át. Hát nem ez zajlik akkor is, amikor valaki prédikál, tanít vagy bizonyságot tesz? Nem egyszerűen "mond valamit" vagy "felolvas egy részt" a Bibliából, hanem értelmez, kivág, beilleszt, magyaráz. És ha ezt természetesnek vesszük, akkor miért is meglepő egyesek számára, hogy például az evangéliumok szerzői nem csak tényeket írtak le, hanem ugyanígy tettek Jézus sztorijával?

Több, mint tanuló...

2011-11-29T04:53:00.000-08:00

Ha utánaszámolok, egy év leforgása alatt rengeteg tanítást hallgatok végig, olvasok el, sőt esetenként magam is dolgozok ki ilyeneket. Néha úgy érzem, hogy a kereszténység körülöttem egyfajta szakrális iskolapad, ahol a fejtágítás és az ismeretszerzés a legfontosabb teendő. Jézus azonban arra kért bennünket, hogy tanítvánnyá tegyük az embereket, nem tanulóvá. Mi a különbség a kettő között?

A híres "missziós parancsot" Máté evangéliuma utolsó fejezetéből mindannyian ismerjük, de kevesebben gondolunk bele mélyebben, mit is jelenthetett ez a felszólítás az eredeti környezetében. Sokan reflexszerűen úgy gondolják, a tanítvány dolga az, hogy tanuljon: ismerje meg a Bibliát, magoljon minél több igeverset, legyen tisztában az alapismeretekkel. Semmi bajom a tanulással, sőt kifejezetten szeretek tanulni: talán eddigi írásaimból is kiderült, hogy igencsak örömömet lelem a Szentírás boncolgatásában. De mégis azt hiszem, elsősorban nem a tanulás meg a sok ismeret teszi a tanítványt tanítvánnyá. Ma nagyon sok tanuló ül a padokban, de szerintem jóval kevesebb kevesebb tanítvány.

Máté evangéliumában a tanítványság határozottan kiemelt téma a másik két szinoptikushoz képest: Márknál 46-szor, Lukácsnál 37-szer, Máté esetében viszont 73 alkalommal kerül elő a téma. A görög mathétész, azaz tanítvány kifejezés csak itt szerepel felszólító módban és az esetek többségében az akoloutheó (követni) igével van összekötve. Máté tehát úgy vélekedik, a tanítványság és a követés összetartozó fogalmak. De kit követ a tanítvány és miben különbözik a tanulótól?

Tudjuk, hogy Jézus korában tanítványnak az számított, aki egy írástudóhoz ment el tanulni. Míg egy mai tanuló arra törekszik, hogy ismeretet szerezzen egy bizonyos tárgykörben, a tanítvány olyan valaki, aki egy személy behatása előtt nyitja meg magát. Nem egy intézettel, hanem egy tanítómesterrel van dolga, aki számára feltétlen tekintély. A tanuló futólagosan érintkezik saját tanítójával vagy a vele foglalkozó intézménnyel, a tanítvány viszont sorsközösségben él mesterével, ráadásul arra törekszik, hogy egyre jobban hasonlítson rá. A tanuló tehát elsősorban tudni akar, a tanítvány pedig hasonlítani.

Valami ilyesmi lehetett Pál és Timóteus kapcsolata. Az öreg Pál maga mellé vette a fiatalembert, akivel számtalan misszióban és szolgálatban együtt voltak. Kezdetben "testvérünk és Isten szolgája" (1Thessz 3:2) számára Timóteus, aztán már "hű gyermekem az Úrban" (1Kor 4:17), később pedig azt írja róla, hogy úgy volt vele, "mint atyjával a gyermek" (Fil 2:19-22). Ebből nekem az látszik, hogy a fokozatosan mélyülő bizalmi légkör, a kölcsönös és tartós együttműködés, a gyakorlati teendők végzése és a mély, személyes kapcsolat igazán jellemezik a tanítványságot.

Ehhez képest én sokszor azt látom, az emberek egyfajta "szent képzést", bibliai tanfolyamot kapnak, amitől sokat fognak tudni (vagy éppen ellenkezőleg: rendszerezetlenül összekavarodnak bennük a dolgok), idézni képesek a Bibliából, de pusztán ettől nem válnak tanítványokká. A nagy kérdés persze az, milyen körülmények tehetnék lehetővé a mai világban, hogy egy érett, tapasztalt keresztény egyfajta mentorlás keretében szoros életközösségben éljen egy kezdő tanítvány-jelölttel? Kézenfekvőnek látszik, hogy azok a területek tartozhatnak ide, ahol az emberek eleve sok időt töltenek együtt.

Mi a véleményetek erről? Van-e jelene és jövője annak, hogy a szó biblikus értelmében mathétészeket képezzünk tanulók helyett?

Mennyország tourist

2011-11-26T07:10:00.000-08:00

Szeretem a Mennyországot, de haragban vagyok azokkal a könyvekkel, melyek keresztény szlengnyelven fogalmazva akarják a képembe tolni, milyennek is kell látni az odafelvalókat. Todd Burpo vékonyka műve azonban mást ígér: az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereként beharangozott soványka kötet egy kisfiú történetéről szól és a konkurens írásokhoz képest nagyon is földhözragadt.

A szituáció drámai: egy négyéves amerikai kisfiúnak műtét közben leáll a szíve, de az orvosoknak végül sikerül újraéleszteniük. Magához térve Colton Burpo csupa olyasmiről kezd mesélni, amiről nem tudhatott. Nem csak mély bibliaismeretről tesz tanúbizonyságot, de születése előtt meghalt családtagjairól mesél, akikkel állítása szerint a túlvilágon találkozott. A minimum az, hogy a főállásban garázskapuk forgalmazásával foglalkozó, szabadidős lelkipásztor apuka és a tanárnő anyuka torkában megáll az almacsutka: mi történt a gyerekkel? A vasárnapi iskolában a szokottnál is erősebb a tananyag, esetleg a kis lurkó túl nagy dózist kapott az X-Aktákból a szülői hanyagság okán, vagy még az is lehet, hogy tényleg ott járt, ahol sztenderd üzemmenetben nem lehet?

A könyv válasza egyértelmű. Colton a Mennyben volt. Ha mégsem, akkor miért kezd el olyanokat mondani, hogy odafent találkozott a "másik nővérével", noha négyéves kissrácként fogalma sem volt róla, hogy édesanyja korábban elvetélt? Honnan szedte, hogy édesapja elvonult a kórház egyik kis szobájába érte imádkozni, míg az életmentő műtét zajlott? És legfőképp az óvodás gyerekeknek szervezett vasárnapi iskolai tananyag helyett miért idéz mélyebb összefüggéseket az Újszövetségből? A kérdésekre a szerzők szerint csak túlvilági válaszok adhatók, szimpla feleletek aligha. Itt van tehát egy 180 oldalas bizonyíték a túlvilág létezésére? Valóban egy klinikai halálból visszatért helyes kis szőke gyerek tesz majd pontot számtalan teológiai-filozófiai, sőt tudományos területeket érintő vitákra?

Élénk fantáziánkkal képzeljünk el egy mérleget, melynek az egyik serpenyőjébe a könyv valós tartalmát alátámasztó, a másikba pedig az azt cáfoló érveket rakosgatjuk. Colton egy egyszerű, aranyos kisfiúnak tűnik, szavai hitelesen csengenek, a ravasz marketingmenedzser imidzse pedig sehogy sem illik rá: rakjunk egy súlyt a pozitív serpenyőbe, értékelve hogy a gyermeki őszinteség egy ilyen kérdésben különösen nagy erény. Ott van aztán az a tény, hogy egy ilyen témájú könyv feltétlenül valós igényeket elégít ki, elvégre mi lehet izgalmasabb, mint egy pillanatra benézni a függöny mögé és megsejteni valamit az örökkévalóságból? Sajnos a könyvön abszolút érződik, hogy piaci rés tömködésére készült. Számtalan gondolat ismétlődik, bizonyos panelek újra és újra visszaköszönnek, néhol teljesen olyan benyomásom alakult ki, hogy a kötet írói az előre meghatározott terjedelmi kereteket kívánják kitölteni. Bumm, egy súly a negatív serpenyőbe.

Colton olyan dolgokat mond, amiket nem tudhatott. Bevethetjük itt a kollektív tudattalant, az agyműködés leállásának fokozatos fiziológiáját, melyek a klinikai halál különféle eseményeit magyarázzák: nyilván lesz ezekben igazság, de hogyan beszélhet valaki sírdogálva a halott nővéréről, akinek a létezéséről sem tudott? Nem barátaim, legyen ez egy újabb súly a pozitív serpenyőben! Az viszont több, mint baki, amikor hősünk azt mondja, Jézus tenyerében "jelöléseket" látott a Mennyben: hiszen minden műkedvelő teológus rendíthetetlen magabiztossággal integet, hogy Jézusnak nem a tenyerébe ütötték azokat a bizonyos szögeket és ezt már kismilliószor bizonyította a történelem. De ha apuka ezt a figyelemre méltó részletet rosszul írta le, mi a biztosíték hogy a többi apróságban alaposan járt el? Semmi. Puff neki, újabb súly került a negatív serpenyőbe.

A könyv jelentősen eltér az eddigi, hasonló témát boncolgató kötetektől. Nincs semmi olyan benne, ami a mennyei látomásos irodalom zagyvaságait jellemezte és ez igencsak megnyugtató az ezektől meggyűrt olvasók számára. Megadjuk a pontot a pozitív oldalnak, pláne hogy a magyar kiadást nem is keresztény kiadó vállalta fel - az ideológiai elfogultság ezzel legalábbis kizárva. Ugyanakkor óriási tartalmi baki, hogy klinikai halálról semmiféle szó nincs a történetben: ezt csak a könyv hátoldalán szereplő ajánlásban olvashatjuk. Akkor most mi is történt valójában a súlyos műtét közben? A klinikai halál, mint hívószó, kiadói fogás csupán? Negatív pont a másik serpenyőbe!

Egyik szemem sír, a másik nevet. Többet kaptam annál, mint amire kezdetben számítottam, de kevesebbet, mint amit végül szerettem volna. Mintha egy farkaséhes ember kezéből három harapás után kiütnénk a hamburgert: evett is meg nem is, a gyomra már nem korog, de azért éhes maradt.

Az igazság tehát továbbra is odaát van és nem hagyja, hogy egy sovány kiadvány lapjaira beszorítsák. Mindenesetre üdvözlendő, hogy ezzel a könyvvel megtört a megszokott "mennyben járós" könyvek szürke egyhangúsága, ahogy különösen jó érzés volt bepillantani abba, milyen szeretetben és békében szervezi életét a Burpo család a messzi Amerikában. Ha mást nem, ez utóbbit remélhetőleg sokan megirigylik tőlük...

(Todd Burpo - Lynn Vincent: Igazából Mennyország, XXI. század kiadó, 189 oldal)

Egyháztűznéző - új rovat!

2011-11-22T00:06:00.000-08:00

Új rovatot indítok a blogban "egyháztűznéző" címmel, melynek során személyes élményeimet szeretném leírni mindenféle - többnyire protestáns - gyülekezettel kapcsolatban. Elmondom mire gondoltam és azt is leírom, milyen közösségeket szeretnék meglátogatni - így mindenki tisztában lehet azzal kik forognak veszélyben a közeljövőt tekintve. :-)

Az egyház állapotáról többnyire jó sokat kesergünk, de ezt leginkább saját gyülekezetünk biztonságos (vagy annak hitt) falai között tesszük. Valahol persze, mélyen eltemetve a tudatalatti alsóbb rétegeiben, tisztában vagyunk azzal, hogy a Gyülekezet fogalma nem kizárólag saját csoportunkat és annak holdudvarát jelenti. Ez az alapvető tény néha-néha megpróbál kitüremkedni a felszínre, amikor az egyes felekezetek valamiért találkoznak, de alapvetően mindenki a saját kis belső világában éli meg a hitét.

Rájöttem, hogy ebben a tekintetben én sem vagyok más. Csak a szám jár, de nem tudom pontosan ki mit művel a honi ekklézsiában. Azt látom, még a legbátrabb pásztorok is többnyire annyit tesznek, hogy néha meglátogatnak egy másik gyülekezetet, figyelve arra, hogy az az általuk favorizált kegyességi stílusnak megfelelő legyen! Pünkösdi csak pünkösdihez, baptista csak baptistához passzol. A többiek meg valahol messze vannak, a láthatáron túl.

Elhatároztam, változtatok a dolgon: időt szánok arra, hogy legalább Budapesten átfésüljem a terepet, és lehetőségeim szerint néha-néha megnézzek egy gyülekezetet, milyen is az élet máshol. Szeretnék olyan helyekre is elmenni, melyek egyáltalán nem hasonlítanak saját, szabadkeresztény jellegű közösségem stílusához. Nem az a célom, hogy összeszedjem az összes hibát a különféle gyülekezetekben, hanem csupán annyi, hogy beleszagoljak a levegőjükbe és leírjam ide a blogba mit tapasztaltam.

Egyelőre a következő "étlapot" állítottam össze, melyhez szívesen veszem olvasóim megjegyzéseit, kiegészítéseit, tanácsait:

Csepeli Evangélikus Templom

Élő Ige gyülekezet
Pasaréti Református Templom (Cseri Kálmán)
Hit Gyülekezete
Golgota Gyülekezet
Hegyen Épült Város Gyülekezet
Rózsakert Baptista Közösség
Péceli Pünkösdi Gyülekezet
Új Jeruzsálem Katolikus Karizmatikus Közösség

Eltökélt szándékom, hogy ezeket a közösségeket a "leghétköznapibb hétvégi" istentiszteletük keretében látogassam meg: azt szeretném látni, milyen egy "átlagos" alkalom náluk, ezért az ünnepi eseményeket kerülni fogom. Nem tudom pontosan milyen intenzitással zajlanak majd a látogatásaim, ugyanakkor szívesen megyek többedmagammal: ha szeretnél társulni egy-egy ilyen alkalomra, jelezd és te is gyere velem!
Több szem többet lát, több fül többet hall, több blogger többet post-ol! Nézzük meg együtt mi az ábra Budapesten!

Nyáladdal szolgáld az Urat!

2011-11-18T00:41:00.000-08:00

A minap hallottam a sztorit: egy keresztény üzletembert utolért a derék adóhatóság. Ez a tény már önmagában boldogtalanná teheti az embert, hát még akkor ha vaj van a füle mögött... Nos, hívő emberként olyan megoldást választott, amihez indokot a Bibliában keresett: megjátszotta az ostobát, hogy a hatóság ne büntesse meg - mondván, hogy Dávid király is hülyét csinált magából, ezzel mentve az életét. Jó indok a kamuzásra, ha a Szentírás mögé bújunk?

Dávid kétségtelenül az egyik legkedveltebb hős a Könyv szereplői közül, akár zsidó, akár keresztény olvasóról van szó. A Biblia "Isten szíve szerint való" embernek nevezi, ami persze nem jelenti azt, hogy Dávid abszolút értelemben tökéletes életet élt volna. Így például egyik alkalommal az őt üldöző Saul király elől egészen a zsidók ellenségeinek számító Ákishoz, Gát királyához menekült. Ott persze azonnal felismerték, sőt királynak nevezték (noha hivatalosan még az őt üldöző Saul volt a király), Dávid azonban megrémülve a helyzettől eldöntötte, hogy megjátssza a hülyét. A bibliai szöveg egész pontosan így ír:

"És félkegyelműnek tettette magát előttük, eszelősként viselkedett köztük, firkált az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta. Akkor ezt mondta Ákis az udvari embereknek: Hát nem látjátok, hogy ez az ember bolond? Minek hoztátok ide? Nincs itt elég bolond, idehoztátok még ezt is, hogy a bolondját járja előttem? Egy ilyen kerüljön a házamba?" (1Sám 21:14-16)

Mondhatni, Dávidnak nem sok lehetősége volt: ha Saul elfogja, kivégzi. Arra számított, ha Izrael ellenségeihez menekül, oda talán nem mennek utána - viszont ha felismerik, akkor ott is meghal. Ezért adta az idiótát, amit olyan hitelesen játszott el, hogy Ákis és brigádja bevette a dolgot. Dávid megúszta a kalandot és két zsoltárt is írt: a 34. és 56. zsoltárokban Istennek ad hálát, aki átsegítette ezen a helyzeten.

Vajon ez a bibliai történet feljogosít bennünket arra, hogy adott szituációban színészkedjünk és például az adóhatóság felé eljátsszuk az ostobát?

Utánanéztem többféle kommentárban, hogy az igemagyarázók hogyan értékelik a fenti történetet. Többségük elfogadhatatlannak érezte Dávid viselkedését, még akkor is, ha azt ravaszságnak és a szorult helyzetből való frappáns kimenekülésnek mondanánk. H. Rossier szerint emberünk "természetes bölcsességének" engedett, és amikor azt gondolta, megmenekülhet Saul elől, csak az egyik ellenségét cserélte fel egy másikra. Ahogy DeRothschild megjegyzi, Dávid valószínűleg tisztában volt azzal, hogy az elmebetegeket akkoriban sérthetetlennek tekintették: úgy gondolták, ha már Isten lesújtott rájuk egy ilyen komoly betegséggel, akkor védelmet kell élvezzenek. Ezzel szemben egy kommentár úgy vélekedik, hogy bár a fenti sztori Dávid életének legmélyebb pontja, Isten adta neki az ötletet, hogy az őrülteknek kijáró védelem alá helyezze magát. Sőt ellenségei még azt is hirdették, hogy ő a király...

A kérdés természetesen etikai problémákat vet fel. Szabad hülyét csinálni magunkból, ha elég szorult a helyzet? Csorgassuk mi is a nyálunkat, firkálgassunk, színleljük a tompát? De mi számít "szorult helyzet"-nek? Amikor a zsidókat bújtatók ártatlan képpel hazudtak az őket faggató náci katonáknak, azt valószínűleg legtöbbünk valóban durva szituációnak tartja. De mi legyen az adóhatósággal? :-)

Mi zavar a próféciákban?

2011-11-15T00:36:00.000-08:00

"Ez az év a változások ideje lesz. A legjobb és a legrosszabb idő. 2011 valakinek aratásidő lesz, másnak pedig ítéletidő." - olvasom az egyik próféciában, melyet valaki erre az esztendőre mondott. És megint az jut eszembe, mint a legtöbb ehhez hasonló kijelentéssel kapcsolatban: nem tudok mihez kezdeni vele. Ez a "se veled - se nélküled" állapot, ami a leginkább zavar az ilyesféle jövendölések kapcsán. De mit mond a Biblia?

Tudjuk mindannyian, hogy a próféta dolga nem elsősorban a jövő kijelentése. Maga a próféta elnevezés kétféle formában fordul elő a héber szövegben: a nabi kifejezés azt jelenti, hogy "(ki)hirdetni, közölni", míg a róeh fordítása "látó". A próféta tehát lát valamit, amit Isten mutat neki és azt kihirdeti - ez pedig nem csak a jövőre vonatkozhat. Most azonban kifejezetten a jövőre vonatkozó próféciákkal szeretnék foglalkozni.

A problémám ezekkel a kijelentésekkel nem az, hogy egyértelműen hamisak lennének. A baj inkább ott kezdődik, hogy egyértelműen igaznak se tudom mondani őket. Nem tudok velük semmihez kezdeni. Éppen ezért gyanúsak. Most mire véljek egy olyan próféciát, miszerint a 2011-es év a legjobb lesz, ugyanakkor a legrosszabb is? Valakinek jó alkalom lesz az aratásra (azaz megtérnek emberek, beérnek folyamatok), másnak pedig éppen az ellenkezőjére.

A dolog pont olyan, mintha a 2010-es, a 2009-es vagy tetszőlegesen bármely más évről beszélnénk a legnagyobb általánosságokban. Mit szólnátok például, ha a következő esztendőre a következőket mondanám:
- nehéz év lesz, egyeseknek jobban, másoknak kevésbé
- lesznek keresztények, akik többet imádkoznak majd, mások kevesebbet
- előfordul majd, hogy emberek tüntetnek kormányuk ellen és olyan helyek is lesznek, ahol ez kevésbé lesz jellemző.

Nos, az ilyen üzeneteket terjesztő prófétáról milyen kritériumok alapján lehet eldönteni, hogy Isten szavait tolmácsolja vagy sem? Az ehhez hasonló kijelentések számomra teljességgel megfoghatatlanok és kezelhetetlenek. És azt látom, minél több van forgalomban belőlük, annál jobban növekedik a zűrzavar és értetlenség, a sok, egymásnak ellentmondó magyarázkodás. Persze a bibliai próféták körül is állt a bál, ezt azonban nem az üzenetük többértelműsége és kezelhetetlensége, hanem éppen azok egyértelműsége váltotta ki. Utálták hallgatni Jeremiást és lehazaárulózták konkrét próféciája miatt, végül mégis neki lett igaza.

A Biblia szerintem a próféciák megítélésével kapcsolatban két hibalehetőségre figyelmeztet bennünket. Az egyik, ha figyelmen kívül hagyunk egy próféciát, melyet valóban Isten mondott:

"Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom." (5Móz 18:18-19)

Ez a kijelentés nem csupán az előbb említett hibás szemléletről beszél, hanem önmagában is prófécia, ami Jézus Krisztusban beteljesedett. Az Újszövetség utal is erre az igére:

"Maga Mózes mondta: Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a ti Istenetek, olyat, mint én: őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek." (ApCsel 3:22)

A másik hiba a próféciákkal szemben, ha tekintélyt adunk nekik, noha semmi közük Istenhez. A két eset közül itt valamivel nyersebb szavak hangzanak el, mint az előzőekben:

"Ha pedig egy próféta elbizakodottan olyan igét mond az én nevemben, amelyet nem parancsoltam neki, vagy ha más istenek nevében szól, az a próféta haljon meg! De gondolhatnád magadban: Miről ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az ÚR nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az ÚR mondotta, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!" (5Móz 18:20-22)

Egyértelmű tehát, ha valaki olyasmit állít Isten nevében, amit Isten nem mondott neki, esetleg idegen istenek nevében beszél, az hamis próféta. A kitétel pedig az, hogy egyszerűen nem történnek meg azok az események, melyeket a jövőről szóló prófécia beígért. Az ilyen próféta egyszer hibázhatott, aztán vehette fel a kőálló ruháját...

Manapság azonban rafinált módszerrel úgy fogalmazzák meg a kijelentéseket, hogy nem beszélnek egyértelműen, hiszen csak az egyértelmű beszédet lehet megítélni. A Szentírás kétségtelenül arra kér bennünket, hogy az elhangzott próféciákat ítéljük meg. Ez a puszta felszólítás több dolgot elmond számomra a fent emlegetett értelmezhetetlen üzenetekkel kapcsolatban:

(1) A "megfoghatatlan" próféciákkal szemben sem lehetünk közömbösek, hiszen minden próféciára vonatkozik a megítélés parancsa. A "mittudomén" tehát nem válasz.
(2) A próféciák nem "vegytisztán" szállnak le a mennyből: nem fordulhatunk azzal a bizalommal feléjük, hogy azok alapértelmezetten mind Istentől származnak. Ha így lenne, beszélni sem kellene a megítélésükről.
(3) Az, hogy meg kell ítélni a próféciákat, előfeltételezi, hogy az adott prófécia megítélhető. A Biblia tehát abból indul ki, hogy egyenesen, konkrétan beszél a próféta és kész arra, hogy üzenetét mérlegre tegyék. Nem kérné senki, hogy megítéljük a prófétai kijelentéseket, ha azok nem lennének megítélhetőek.

Mindebből számomra az következik, ha egy próféciáról nem lehet sehogy eldönteni, hogy Istentől származik vagy sem, vagyis a megítélhetőség kritériumának sem felel meg, akkor vagy nem nevezhető próféciának, vagy hamis prófécia. Ez persze csak a szubjektív véleményem, amit megfelelő érvek súlya alatt bármikor hajlandó vagyok korrigálni. :-)

Befejezésül figyelmetekbe ajánlok egy próféciát, mely széles nyilvánosság előtt hangzott el Stefan Driess-től egy gyülekezetben, idén áprilisban. Az egész szöveget nem szeretném idézni, csupán egyetlen gondolatot belőle: "A következő öt évben meg fogjátok látni, hogy Isten megrázza ezt a nemzetet úgy, hogy az emberek azt fogják mondani, semmi sem olyan már, mint amilyen régen volt. Soha nem gondoltuk volna, hogy ez megtörténhet. Egy ember a nemzetetekben, akiben nagyon-nagyon bíztak le fog esni arról a trónról, amit magának épített. És sokakra rászáll az Úr félelme. Az ő családjában baleset történik, egy fiú elvétetik. Ez egy autóbaleset lesz és az újságok írni fognak erről. Majdnem olyan, mint amikor Diana meghalt egy autóbalesetben".

Ezt nevezem én konkrét beszédnek, melyhez ráadásul konkrét dátum is kötődik. Óra indul, a hátralévő 4 és fél évet figyelemmel kísérjük!

Az újdonság erejével

2011-11-14T00:23:00.000-08:00

Hát akkor kezdem tiszta lappal - úgy, hogy közben nem akarom elfelejteni régi blogomat sem. Lassan öt éve annak, hogy blogírásra adtam a fejem. Jó időszak volt, sok jó vitával, néha felesleges beszólásokkal, és néhol igencsak elgondolkodtató beszélgetéssel. :-) Hála Istennek, nomeg nektek, kedves blogtársaim, rengeteg témában írogathattam mindenfélét - amire szép számmal érkeztek a ti kommentjeitek is.

Szóval, kár lett volna abbahagyni, még ha kicsit el is ment a kedvem az egésztől. Régi blogom üzemeltetőjének kapitális hibáját ugyanis egyfajta virtuális arculcsapásként éltem meg. A technika ördögével találkozhattam, aki szerverhiba címszóval felzabálta mintegy három hónapi bejegyzésemet, a hozzájuk tartozó kommentekkel együtt. Alapvetően szeretem gyakorolni a megbocsátást, de még ez sem gátolt meg a váltásban :-) - így kerültem ide, egy új szolgáltató egyelőre biztonságosabbnak hitt keretei közé.

Bízva a remek folytatásban, invitálok mindenkit hogy maradjon velem - mármint ha továbbra is igényt tart a szokásosan alacsony színvonalú, tudományoskodó, feleslegesen kritikus és ömlengősen szószátyár tartalomra. Természetesen - ahogy eddig - főként a Szentírásról, a kereszténységről, illetve más vallásokat érintő témákról szeretnék firkálgatni, de tervezek néhány új rovatot is az eddigiek mellett.

Frissítsétek könyvjelzőiteket és olvassatok, ha van kedvetek! :-)