2012. február 24., péntek

Mennyire volt kemény a babiloni fogság?

Szögre akasztott hárfák, üldögélő és síró emberek, totális letargia... Ezek a képek peregnek a bibliaolvasó előtt, amikor a babiloni fogságra gondol. Amikor először olvastam ezt a nem túl dicsőséges történetet, én is azt képzeltem, hogy a szegény zsidókat szinte az auschwitzi haláltáboroknak megfelelő raboskodásra ragadta el a gonosz babiloni birodalom. Ám lehet, hogy maga a fogság nem is volt kemény?

A dátum és az események ismertek: i.e. 587-ben a Babiloni Birodalom kifosztotta Jeruzsálemet, a népet (köztük Ezékiel prófétát) fogságba hurcolták, a fellázadó Cidkijját megvakították és deportálták. Azt is tudjuk, hogy a foglyokat több hullámban ragadták el, s ezek egyikében végül a szinte ikonikusnak mondható jeruzsálemi templomot is porig rombolták, mely Izrael vallásgyakorlásában központi szerepet játszott.

Amikor a fogságban lévők meghallották a hírt, hogy odaveszett a templom, teljesen magukba zuhantak. A tény, miszerint a Jahve személyéhez köthető épület elpusztult, óriási csüggedést váltott ki, ami végigsöpört a foglyokon és erős kételkedést váltott ki a nemzet jövőjét illetően. Természetesen ehhez az is hozzájárult, hogy Istent a templom nélkül már szinte el sem tudták képzelni. Ennek a hozzáállásnak a fonákságára Jeremiás figyelmeztette is őket korábban:
"Ne bízzatok ilyen hazug szavakban: az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma van itt!" (Jer 7:4)
Azonban ketté kell itt választani két dolgot: a fogságot és a szenvedést. Nagyon úgy néz ki, Izrael fiai a fogságban nem magától a fogságtól szenvedtek elsősorban, hanem attól a tudattól, hogy a népük megszűnhet, mivel Jeruzsálem és a templom odaveszett.

Gyerekként én mindig úgy képzeltem a babiloni fogságot, mint valami haláltábort, ahol ütik-vágják a zsidókat, ostorral kényszerítik őket munkára és sokakat kivégeznek közülük. A világért sem akarom elbagatelizálni a helyzetet, de a dolog úgy néz ki, a fogságban lévő zsidóknak nem voltak túl kemények a körülményeik. Nincs rá semmiféle bizonyíték, hogy durva üldöztetést vagy különleges nehézségeket kellett elszenvedniük. Épp ellenkezőleg: nem szóródtak szét, hanem együtt maradtak, elkerülve ezzel az asszimilációt. Engedélyt kaptak, hogy megtartsák megszokott életvitelüket és politikai rendszerüket, és a véneik fennhatósága alatt éljenek (Ez 8:1). Földműveléssel, építéssel foglalkoztak - amivel korábban mindig is. A babiloniak a zsidóknak olyan településeket jelöltek ki, melyekben csak ők lakhattak. Vallási szertartásaik ugyan valamennyire korlátozva voltak, mivel a templomtól elszakadtak - de tudjuk, hogy éppen ezért alakult ki a zsinagógák hálózata, melyek Jézus idejére már igen elterjedtnek számítottak. Sokan kezdtek megbékélni helyzetükkel, házakat építettek maguknak, kényelmesen letelepedtek fogságuk helyén, bár az tény, hogy a nosztalgikus vágyakozás sosem szűnt meg saját országukba.

Minden jel szerint a babiloni fogság nehézsége tehát inkább volt szellemi-mentális és vallási, mintsem fizikai. Egészen addig, míg Isten ezt a kérdést is megnyugtató módon megoldotta számukra...

2012. február 20., hétfő

A Hamasz fia és Isten Fia

Moszab Hasszán Juszef, a Hamasz palesztin terrorszervezet vezetőjének fia megírta, amit meg kellett írnia. A Hamasz fia sokkal több egy bestsellernél, tényfeltáró könyv a közel-keleti helyzetről, a palesztin-zsidó konfliktus gyökereiről és az iszlámról egyaránt. Letehetetlen, székhez szegező, felrázó.

Keresztényként szeretem a zsidókat, és nem tudok mihez kezdeni azzal, amikor hívő emberek antiszemita kiszólásokat engednek meg maguknak. Ugyanakkor hozzá kell tennem: semmivel nem zavar kevésbé a keresztény sajtó egyoldalúsága, mely a palesztin oldalon állók fejére szarvakat, lábaikra patákat rajzol. Ha zsidókat vagy muszlimokat minősítünk, vajon eszünkbe jut, hogy ilyenkor több százmillió emberről mondunk ki sommás véleményt? Mennyire vehető komolyan egy olyan álláspont, mely az egyik oldalon szenteket, a másikon szörnyetegeket vizionál?

A palesztin Moszab Hasszán Juszef nálunk sokkal jobban átlátja mindkét nép helyzetét és könyvéből árad is a bennfentes hitelességének illata. Juszef kisgyermek korától fogva benne élt a legdurvább terrorcselekmény sorozatok sűrű hálójában. Édesapja a Hamasz elnevezésű palesztin terrorszervezet egyik feje, ám igen meglepő módon soha, senkivel nem bánt erőszakosan. A Koránt tanítja, mint muszlim vallási vezető, az emberek szeretik kedvessége és nyitottsága miatt. Amiben bűnös, hogy nem emeli fel szavát a brutalitás ellen, így annak néma cinkosává válik. Ezeken a lapokon zsidók és palesztinok egyaránt elszenvedői és okozói saját fájdalmuknak. Amikor egy mecsetbe gépfegyverrel betérő és öldöklő izraeli férfiről olvasunk az épp úgy elutasítást vált ki belőlünk, mint amikor a Héber Egyetemen palesztin merénylők cafatokra szaggatnak zsidó diákokat. Ekkor azt gondoljuk, ebben a partiban nincsenek győztesek meg igazak, hanem többnyire vesztesek meg ártatlanok vannak, akik sok esetben saját népük hangadóinak ostobasága miatt szenvednek.

A Hamasz fia tehát felkavaró könyv. Egy olyan palesztin srác története, aki antiszemitizmussal a szívében nőtt fel, ám az izraeli Sin Bét kémhálózat beépítette sorai közé, így végül számtalan merényletet megelőzött és saját - főként terrorista - honfitársait az izraeliek kezére játszotta. Akadt köztük olyan, aki személyes jóbarátja volt, s bár nehéz elhinni, de ha éppen nem bombát gyártott, fát lehetett vágni a hátán. Alapvetően kedves és gondoskodó családapák vadulnak meg a két népcsoport közti állandó utálat miatt. Aki egyik pillanatban a gyerekeivel játszik, a következőben gépfegyverrel oltja ki emberek életét. Tíz évnyi kémkedés után Juszef kiszállt ebből a lelkileg és fizikailag is elviselhetetlen közegből, az ügynökösködéssel járó kettős életmódból, és jelenleg az Egyesült Államokban menedékjogot kapva éli az életét.

Juszef megrázó élettörténete hátterében azonban egy sokkal jelentősebb dolog is történt: a muszlim hittől eljutott Jézus Krisztusig, bemerítkezett és keresztény lett. Egy muszlim vallási vezető fia, aki elkötelezett szolgája volt Allahnak, nem kis kockázatot vállal egy ilyen döntéssel. Az iszlám országokban az állami törvény ugyanis a Koránon alapuló saria, mely hazaárulásnak minősíti a vallás elhagyását. A hazaárulóra pedig kitagadás és kivégzés vár - a halál sok esetben akkor is utoléri, ha egy nyugati demokráciába menekül.

Juszef érzékletesen írja le, hogy Allah valójában milyen könyörtelen isten, szemben Jézussal, aki leginkább az izraeli-palesztin konfliktusban ismeretlen "szeresd ellenségedet" tanításával hívta fel magára a figyelmet. A szerző egy keresztényekből álló kis csoport révén ismerte meg a Bibliát és azon keresztül a kereszténységet. Ezek után egy ideig még nem fogadta el Krisztus istenségét, viszont fokozatosan távolodott el Allahtól. Állítása szerint az iszlám hitet úgy kell elképzelni, mint egy létrát, melynek legfelső fokán állnak a vallás csúcsát elérők, vagyis a dzsihádot végrehajtók. A mérsékeltebbek egy-két fokkal lejjebb ácsorognak - ők a legveszélyesebbek, mert kiszámíthatatlan hogy hirtelen felfelé vagy lefelé indulnak meg a létrán.

A Hamasz fia olyan könyv, ami fájdalmas sebhelyeket tár fel még azok számára is, akik több ezer kilométerre tartózkodnak a ma is zajló eseményektől. Az olvasó érzi a lőporszagot, hallja a robbanásokat, a tankok lánctalpának nyikorgását. Átérzi a családok félelmét, a börtönkínzások fájdalmát és ezek hátterében igazán felszabadítóan világítanak Jézus igaz szavai az ellenség szeretetéről, melyek balzsamként hatnak a borzalomban. Ez a könyv működik, állásfoglalásra késztet, megszólít. Mindenkinek igencsak ajánlom, ha valódi sorsokról és problémákról akar olvasni.

(Moszab Hasszán Juszef: A Hamasz fia, Immanuel kiadó, 304 oldal)

2012. február 17., péntek

Kiút a liberalizmusból

Az előző bejegyzésben a fundamentalizmus hozzáállásáról esett szó, de merőben igazságtalan lenne elhallgatni a "másik oldal", azaz a liberalizmus buktatóit. Ha a fundikat joggal vádolják azzal, hogy szélsőséges hangot ütnek meg és az egész világot szögletesen szemlélik, akkor a liberálisan gondolkodókra azt lehet mondani, hogy természetellenesen viselkednek. Kemény szavak?

Hadd kezdjem egy viccel! Vasárnapi iskolából megy haza a gyerek, anyja kérdezi, miről tanultak. "Hát arról," - kezdi a gyerek - " amikor Mózes ott állt a Vörös-tenger partján, suhintott egyet bottal a kezében, erre több tucat katona megjelent. Gyorsan összeraktak egy pontonhidat, amin az összes izraelita átgyalogolt, közben alá is aknázták az egészet. Aztán jött a fáraó a katonáival, ráhajtott a hídra és az aknákkal együtt szépen felrobbantak". Anyuka összeráncolja a szemöldökét, aztán visszakérdez: "Tényleg erről volt szó?". Gyerek szemlesütve: "Hát nem egészen, de ha azt elmondanám, biztos nem hinnéd el...".

Anekdotába öntve nekem ez az egyik tipikus sajátossága a szélsőséges liberalizmusnak a teológiában. Minden csodát ki akar váltani valami elfogadhatóbb magyarázattal, még ott is, ahol erre semmi szükség. Rendben van, hogy a Biblia nyelvezete néhol valóban képies, allegorikus, nem literális, a liberalizmus "szabadsága" azonban nem válogat. Saját magát tisztítószernek nevezi, közben sósav, ami lemar mindent a legalsó rétegekig. Elegendő a Jézus szeminárium munkásságára gondolni, akik Jézus szinte minden kijelentését kiforgatták.

A másik észrevételem az, hogy az igazán elkötelezett liberálisok (a keresztények is) nagyon nehezen tűrnek meg bármiféle szabályt maguk körül. Mindenben kontrollt és elnyomást szimatolnak, ami a dolgokat mederben kívánja tartani. Az, hogy a valóságnak rendje van, nehezen elhordozható a szabadelvűség atmoszférájában. Ezért nevezem én a szélsőséges libsiket természetellenesnek, hiszen nem kellene nagy erőfeszítést tenniük ahhoz, hogy észrevegyék: a körülöttük lévő világ szabályszerű módon, törvények alapján is működik. Ha úgy képzeljük, hogy a fundik a szűk játszóterük korlátai között mozognak, akkor a libsik leugrálnak a feneketlen szakadékokba.

Rudolf Bultmann
Ilyen "leugrálós" teológus számomra Ruldolf Bultmann is, aki 1884-ben született Németországban. Ő találta ki a formakritikai módszert, ami eredendően nem nevezhető bűnösnek, ám Bultmannt arra vezette, hogy Jézus lejegyzett mondásainak többségét maga Jézus tulajdonképpen soha nem mondta. Szkeptikussá vált, kételkedni kezdett abban, hogy Jézus életéről bármit is megtudhatunk. Pál állítását, hogy Krisztust már "nem test szerint ismerjük" (2Kor 5:16) úgy magyarázta, hogy Pált nem érdekelte a történelmi Jézus. Ez a hozzáállás vitte el demitologizálási programjához, amikor megpróbálta a csodák tartalmától "megtisztítani" az Újszövetséget.  Ezt írta:
"Képtelenség villanylámpát és rádiót használni, az orvosi és sebészeti felfedezések lehetőségeivel élni, ugyanakkor hinni a lelkek és csodák újszövetségi világában."
Érdekes módon egyébként Bultmann sokat bírálta a liberálisokat, szerinte ugyanis nem kiküszöbölni kell az evangélium "mitologikus elemeit", hanem értelmezni. Mindez meglátásom szerint szellemi csődhöz vezetett. Rudolf Bultmann később már Jézus megtestesülésének, kiengesztelésének, feltámadásának és második eljövetelének hagyományos tanítására is rásütötte a "mítosz" bélyegét. A feltámadást, mint történelmi eseményt "teljességgel felfoghatatlannak" mondja, végül nem is fogadja el, csak a kereszthalált.

Amikor először hallottam minderről, bennem nem is az merült fel, hogy Bultmann milyen teológus lehetett, hanem inkább az, mennyire lehet őt kereszténynek nevezni? Utálok ilyen kérdéseket feltenni, mert nem szeretek rájuk válaszolni. Mindenesetre az ő példája jól mutatja, hogy az elvtelen liberalizmus és szabadelvűség lassú sodrása hova juttathatja el az embert.

A fundiság és a liberalizmus között vajon létezik-e "egészséges középút"? Bár a mérhetetlent nem lehet mérni, de ha létezne egy skála 1-től 10-ig, ahol az "1" az elkötelezett fundamentalistát, a "10" pedig a hasonló liberalistát jelenti, hova tennétek saját magatokat rajta?

2012. február 15., szerda

Kiút a fundiságból

Nem vagyok fundamentalista, és ez annak is köszönhető, hogy az elmúlt években egyre több árnyoldalát láttam meg a radikális gondolkodásnak. A fundamentalizmus, vagy röviden "fundiság" sokkal több a kereszténység egyik ágánál: inkább egyfajta világértelmezés, a valóságról alkotott kép, melyhez erős érzelmek tapadnak. Benne voltam, tudom milyen, és azt gondolom jobb nélküle, mint vele. Hogyan lehet kijutni belőle?

Az ismerősi körömben - mivel főként kisegyházi körökben mozgok - igen sok fundamentalista hívő található. Vannak köztük radikálisabbak, visszafogottabbak, hajlékonyabbak és nehezen mozdíthatók, kedvesek és arrogánsak. A közös pont bennük tapasztalataim szerint az, hogy többségük nagyon nehezen képes elviselni a tényt, miszerint létezik más felfogás is a sajátján túl. Az igazi, mondhatni mélyen meggyökerezett fundi pedig hozza a radikalitás hangvételét is. Két sajátossága van. Egyrészt már eldöntötte, hogy bizonyos kérdésekben mi az igazság, és ettől ha esik, ha fúj, semmiféle körülmények között sem hajlandó eltérni. Másrészt ha tudomása is van az esetleges többi álláspontról, azokra szélsőségesen reagál: leszólja, keményen megítéli, lehetősége szerint még inzultálja is azokat, akik nem az ő nézeteit osztják. A fundamentalizmus természetesen nem csak a kereszténységben létezik: ez egy stílus, egy szellemi áramlat, ami más világvallásokban, sőt az élet egyéb területein is teret nyert. Kár lenne elhallgatni, hogy a fundamentalizmusnak van valós alapja, sőt létjogosultsága is: például Jézus Krisztusban, halálában és feltámadásában vagy hisz az ember vagy nem. Akadnak olyan kérdések, melyekben dönteni kell és nincs lehetőség a maszatolásra. A legtöbb dolog azonban - meglátásom szerint - nem ilyen.

Talán mondani sem kell, hogy egy fundamentalistával - mivel ő eldöntötte mi az igazság - nagyon nehéz értelmes, hosszú távú eszmecserét folytatni. A kérdéseket, a világot, a problémákat szögletesen látja és ami a megfelelő árnyalásban tálalná számára ezeket, attól általában elzárkózik. Azt tapasztaltam, hogy a körülöttem élő fundikkal tulajdonképpen semmi lényeges, húsbavágó kérdésben nem vagyok képes mélyen beszélgetni. A téma szinte tetszőleges lehet, nem csak "vallási kérdésekről" van szó! Média? Erkölcstelen. Politikusok? Hazudnak. Más vallásúak? Démonikusak. Homokosok? Tűzre velük. Konzervatívok? Vallásoskodók. Liberálisok? Erkölcstelenek. A sort tetszőleges hosszúságban lehet folytatni...

Vajon létezik-e menekülő útvonal a fundamentalizmusból?

David du Plessis
Sokat töprengtem ezen és arra jutottam, hogy Isten a radikális helyzetbe nagyon sokszor radikálisan nyúl bele. Ami nem hajlik, az törik. Sokan persze leélik az egész életüket a saját maguk által kreált szűk ketrecben, de van amikor Isten megadja a lehetőséget a menekülésre. Mindez akkor jutott eszembe, amikor elolvastam David du Plessis rövid életrajzát. Plessis egy Dél-Afrikai születésű, pünkösdi prédikátor és teológus volt, aki az Egyesült Államokban telepedett le. Tizenhat évesen megtért és két évvel később megtapasztalta a Szentlélek-keresztséget is. Prédikátorként azonban igen mereven gondolkodott. Minden más felfogással szemben bezárkózó, kategorikusan elutasító, azaz klasszikusan fundamentalista magatartást tanúsított. Ekkor azonban történt egy kisebb tragédia az életében: súlyos autóbaleset érte, csúnyán összetört, kemény megpróbáltatásokon ment keresztül. Felépülési folyamata ezen a durva eseményen keresztül a gondolkodásmódjára is kihatott: a megtört állapotából nyitottság bontakozott ki. A balesetből talpra állva elkezdett figyelni mások véleményére is, felvette a kapcsolatot a sajátjától eltérő gondolkodású keresztényekkel. Hídépítő lett, s bár határozottan megmaradt a pünkösdi karaktere, egymás után hívták meg különféle teológiákra tanítani. Szolgált református, katolikus, evangélikus helyeken is. Abban, hogy a pünkösdiek és a katolikusok egyáltalán szóba álltak egymással, komoly szerepe van David du Plessis hozzáállásának. Persze ezeken a találkozókon is sokat beszélt pünkösdről, ami miatt ráragadt a "Mr. Pentecost" (Mr. Pünkösd) becenév is. A II. Vatikáni zsinaton megfigyelőként vett részt, taktikája az volt, hogy direkt közel állt valamelyik püspökhöz, hogy az hátrafordulva meglökje a kávéscsészéjét, így a bocsánatkérésből beszélgetés kerekedett ki. :-)

Távol álljon tőlem, hogy fenyegető módon lépjek fel, de néha arra gondolok, csak ilyen radikális dolgok vezethetnek ahhoz, hogy valaki képes legyen változni. Pedig egészen biztos vagyok abban, hogy lenne más út is.

2012. február 10., péntek

Átok rátok?

Töltsd el arcukat gyalázattal! Szégyenüljenek meg és zavarodjanak össze örökre! Isten, törd össze a fogakat szájukban! Száradjanak el, mint a széttaposott fű! Fiai legyenek árvákká és felesége özveggyé! Örvend majd az igaz, amikor látja a bosszút és a bűnösök vérében mossa lábait. Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet.

Igen, mindannyian tudjuk, hogy a fenti brutális mondatok a Bibliából, konkrétabban a Zsoltárok Könyvéből származnak. A besorolásuk szerint átokzsoltároknak nevezett szövegek nem kevés embernél verték ki a biztosítékot, szkeptikusok pedig többek között ennek mentén szeretik előhozni, hogy az "Ószövetség Istene" egy szörnyeteg, aki jelentősen különbözik az Újszövetség Istenétől. Utóbbi gondolat mentén alkotta meg saját kánonját a 2. századi keresztény-gnosztikus Marcion, aki ugyanezt a differenciát vélte felfedezni és a két szövetséghez két különböző Istent csatolt.

Az átokzsoltárok nehéz falatok. Úgy tűnik, mintha a zsoltáros egy vérengző Istenhez fohászkodna azért, hogy saját bosszúvágyát kielégítse. Az evangéliumban elhangzó "szeresd ellenséged" parancs mellé téve csakugyan nagy a kontraszt a két szemléletmódban. Van megoldás erre a kettősségre?

Ha abszolút válasz nem is, de vélemények azért léteznek. Egyesek szerint egy az egyben el kell felejtenünk ezeket a szövegeket, hiszen a jézusi etika "felülírta" őket: ma már szeretnünk kell az ellenfeleinket és nem átkozni. Az Újszövetség felől nézve az átokzsoltárok csak egy letűnt kor maradványai, melyeknek megvolt a maguk helye az üdvtörténetben. Mások szerint az ilyesféle átkozódás példa lehet, ha másban nem, hát abban hogy az ember még a dühét és keserűségét is Isten elé viheti, anélkül hogy az tettlegességbe fajulna. Ahogy korábban írtam róla, az acting out-ban, azaz egyfajta pszichés kitörési pontban az ember felszabadul, közben pedig nem okoz kárt másoknak. Az Isten elé vitt harag egyfajta mederben tartása - ebből a szemszögből nézve ez a szerepe az átokzsoltároknak. Azután olyan hangot is hallani, miszerint nincs semmiféle gond a szitkozódással, hiszen az Újszövetségben is előfordul egy-egy durva kiszólás, például amikor Pál a galatákhoz írt levélben a hamis evangéliumot hirdetőkre is átkot kíván.

A magam részéről úgy gondolom, hogy a hangsúlyokat tekintve mindenképpen van különbség az ószövetségi és újszövetségi felfogás között. Mennyiségi kérdésként nézve tény, hogy az átokmondás kevésbé jelenik meg az Újszövetségben. Maga Jézus - aki végül is a keresztény ember hitének alapköve - csak egyetlen alkalommal élt ezzel a lehetőséggel, akkor sem emberre, hanem egy fügefára alkalmazva azt.

A súlyos átokmondás ugyanakkor csak abban az esetben lehet valamiféle exkluzív különlegesség, ha elfelejtjük az ószövetségi történelmi kontextust. Az Izraelt körülvevő civilizációk vallási sajátosságai között bizony megtalálni ezt a nyers eszközt. Az egyiptomi vallási szövegekben nagy számban fordulnak elő átkozódások. Ilyenek például a "kiközösítő szövegek"-nek nevezettek. Az egyiptomiak ellenségeik nevét átkokkal együtt cserépedényekre írták, majd ezeket rituálisan összetörték. Az edény összetörése az ellenség pusztulását akarta kifejezni. Az átokszövegek tehát elterjedtek voltak és nem csupán a dühkitörések miatt használták őket (mint manapság, ha valaki rácsap az ujjára a kalapáccsal), hanem egy adott ország, nemzet vagy éppen egy ember védelme érdekében mondták őket. Ha valaki megsértette valamely dolog vagy személy integritását, számíthatott arra, hogy megátkozzák.

Nem meglepő módon a zsidók átokzsoltárai hangvételükben nagyon hasonlók a körülöttük élő népek átkozódásaihoz - azzal a fontos különbséggel, hogy a mágikus-démonikus betoldásoktól megfosztották őket. A zsidók úgy vélték, hogy az átok nem "önműködően" teljesedik be, mint valami szellemi mechanizmus, hanem annak hátterében Jahve áll.

Nem akarom tovább ragozni, de kíváncsi lennék a ti véleményetekre ezzel az egész átkozódásos témával kapcsolatban - különös tekintettel arra, hogy milyen mai vonatkozásai lehetnek a kérdésnek.

2012. február 5., vasárnap

Az Ősevangélium

Hány evangélium van a Szentírásban? A legtöbben valószínűleg rávágnák, hogy négy (Máté, Márk, Lukács és János írásai), sokan pedig sietnének is kijavítani ezt a gondolatot, mondván evangélium csak egy van, négyféle leírásban. Nos, a Biblia legelején létezik egy rövid kis szakasz, amit a teológusok ugyancsak az evangélium, mégpedig a protoevangélium névvel illetnek.

Nagy divat mostanság különféle mozisikerek esetében, hogy nem folytatást, hanem előzményfilmet forgatnak, megmutatva mi történhetett az addig közismert első epizód előtt. Ha nem is ennyire komplexen, de az evangéliumnak is vannak előzményei (tulajdonképpen valahol maga az Ószövetség is az...), ezek közül pedig a Genezis könyvéből szoktak idézni két verset, ami az ősevangélium nevet is viseli:
"Akkor ezt mondta az Úristen a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod." (Ter 3:14-15)
Ezek a szavak akkor hangzanak el, amikor a bűnbeesés után Isten a kígyón számon kéri tettét és egyben kiporciózza a rá váró büntetést. A keresztény hagyományok úgy magyarázzák mindezt a gondolatot, miszerint az "asszony utóda" nem más, mint Jézus Krisztus, aki az ősi kígyó - vagyis a Sátán - fejére tapos, miközben az Őt magát is megsebesíti. Biztosan sokan emlékeznek Mel Gibson Passiójából arra a jelenetre, amikor a Gecsemáné kertbe bekúszó kígyó fejét Jézus összezúzza. Ennek az aprócska epizódnak a Teremtés könyvében tehát üdvtörténeti jelentése lehet - legalábbis ez a felfogás már az ókori zsidóságban is felvetette a Messiás személyét. A héber utód (ivadék) szó a szöveg folytatásában (ő) hímneművé válik az addigi semleges nem helyett. Az asszony ivadéka tehát értelmezést kap: ez alkalmat adott arra, hogy például a Messiásra is utalást lássanak a szövegben a zsidó olvasók.

A szöveg persze egy mindennapi jelenségből indul ki, ahogy az ember a kígyót mint élőlényt tapasztalja a mindennapokban: a kígyó megmarja az embert, elsősorban a sarkán, hiszen azt könnyedén eléri, az ember pedig a támadó fejét akarja eltiporni. Kettőjük küzdelme ugyanakkor nem nevezhető döntetlennek! A kígyót a fején éri a csapás: a ró's (fej) kifejezés jelentése "lényeg, summa, csúcs", vagyis az Ellenség központi része, mely ha összezúzódik, az teljes vereséget jelent számára. Pál maga hivatkozik is erre a versre a Római levélben:
"A békesség Istene pedig összezúzza a Sátánt lábatok alatt hamarosan." (Róm 16:20)
A protoevangéliummal kapcsolatban persze a legfontosabb az, hogy remekül tipizálja Isten üdvtervét. Keresztényként mondhatjuk, hogy a jelek szerint Isten már a történelem kezdetén elhatározta: a bűnre válaszul elküldi Jézust, az asszony utódját, hogy lerontsa az ördög munkáját. Ha ezt az elgondolást valaki elfogadja, akkor az egész Ószövetséget olvasva felfedezhet egy hatalmas, apró mozaikokból kibontakozó történetet, melyet a kereszténységben üdvtörténetnek neveznek. Az ősevangélium ennek a lenyűgöző kalandnak csak a kezdete.

2012. február 2., csütörtök

Az egyik leginkább félremagyarázott műfaj...

Iskolai kötelzettségek miatt kénytelen voltam az utóbbi héten Jézus példázataival foglalkozni. Persze nem szenvedtem nagyon ettől a körülménytől, mert mindig is tetszettek azok a sziporkázó, provokatív és képszerű történetek, melyek az evangéliumon belül szép számban megtalálhatók. Annak ellenére, hogy egy kifejezetten népszerű műfajról van szó, a példázatokat mégis elég sokan félreértik.

A korabeli rabbik is előszeretettel használták: a Haggada tartalmában mintegy 4000 példázat található (állítólag Rabbi Meir volt a példázatok mestere, aki a legenda szerint 300 féle rókahasonlatot tudott), de a műfaj gyökerei az Ószövetségben is megtalálhatók. A példázat kifejezés egyébként a héber másál szóból származik, mely "összehasonlítást" jelent. Eszerint a példázat dolgokat tesz egymás mellé és arra készteti a hallgatóját, hogy azokat vesse össze saját életével. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a példázatok történetei nem a nép szórakoztatását, hanem sokszor inkább a provokálást, elgondolkodtatást, mérlegelést akarták elérni. Maga Jézus is szerette ezt a műfajt és elég sokat is használta tanításai során. Nem véletlenül írja Márk:
"Még sok hasonló példázatban hirdette nekik az igét úgy, amint megérthették. Példázat nélkül nem is szólt hozzájuk, maguk között azonban tanítványainak megmagyarázott mindent."
(Mk 4:33-34)
Már ebből az idézetből is nyilvánvaló, hogy Jézus korabeli hallgatói (például saját tanítványai) előtt sem volt mindig tiszta egy-egy példázat jelentése. Több ezer év távlatából pláne nincs mit csodálkozni azon, hogy bizonyos példázatok nehezen érthetők és gyakran félre is magyarázzák őket. Hozzánk képest azonban még mindig előnyökkel indul egy olyan ember, aki az eredeti környezeti viszonyok között hallhatta Jézus szavait. Szigeti Jenő példázatokról írt anyagában például az egyik példázat kapcsán megemlíti:
"A menyegzői ruha példázata sem érthető a korabeli helyzet ismerete nélkül. A mi viszonyaink között kegyetlenség az utcáról behívott vendégtől számon kérni a menyegzői ruhát. Keleten a menyegzői ruha tisztára mosott ruhát jelentett. A nagy melegben könnyen száradt a ruha, így nem volt nagy akadály a legszegényebb embertől sem ez a követelmény. A példázat szerint itt az utcáról behívott vendég nem valami különleges követelményt sért, hanem a legelemibb illemszabályt; nem tisztálkodott."
A példázatok tehát korabeli körülményeket alapul vevő, sok esetben provokatív, választ váró történetek voltak, érdemes azonban észrevenni azt is, hogy az evangéliumokban ezek a sztorik mindig egyfajta megszerkesztett keretben helyezkednek el:

(1) Történik valamilyen esemény
(2) Jézus reagál az eseményre és elmond egy üzenetet azzal kapcsolatban
(3) Végül az illusztrációhoz hozzátesz egy példázatot

Ez a fenti, tipikus elrendezés erősen arra ösztönzi az embert, hogy Jézus példázatait ne önmagukban, hanem mindig a szövegkörnyezettel együtt kezdje értelmezni. Kikhez beszélt Jézus, amikor a példázat elhangzott? Mi történt előtte és utána? Minden evangélistánál ugyanez a kontextus fordul elő vagy sem? Ha kiszedjük a példázatot ebből a környezetből, azzal a tartalma is sérülhet, de legalábbis a provokatív élét veszíti el.

Ahogy látom, a megértést az is nehezíti, hogy más a kép és más a valóság. Nyilván a kettő között van átfedés, de a példázatban elmeséltek nem feltétlenül a valóságban megtörtént eseményeket rögzítenek. A példázat a valóság egy-egy elemét fejti ki képszerűen, amit megragadva az olvasó azt összehasonlíthatja saját életével. Ha mást ragad meg belőle és a lényegtelenebb elemekre koncentrál, abból mindenféle torzulás keletkezhet. (Ezt tette például Szent Ágoston az irgalmas samaritánus példázatával, aki minden egyes szereplőnek megfeleltetett valakit, így például a fogadós szerinte Pál apostolt jelképezte).

Azt hiszem bevezetőnek ennyi elég - viszont szeretnék megnézni közelebbről némely példázatot, úgyhogy folytatása hamarosan következik!