Olvasom Szabó Eszter Anna kiváló írását, és közben ráismerek az internetre: illetve a világháló közösségi kommunikációjának egyik markáns vonására. Nem tudom, hogy a jelenségnek van-e magyarított elnevezése, de nem is ez a lényeg. A whataboutism ugyanis érzésem szerint a keresztény tematikájú kommunikációban még kontrasztosabban képes megjelenni, főleg ahol vitás jellegű kérdések kerülnek felszínre.
Nyilvánvalóan az az első kérdés: egyáltalán mi ez a whataboutism? Ha szeretnénk magyarul visszaadni a furcsán egybeírt szó jelentését, nagyjából az "és mi van azzal, hogy...?" mondattöredékben tudnánk megtenni. A jelenséget talán úgy lehetne legjobban körbeírni, hogy adott egy konkrét téma amiről emberek egy csoportja beszélget, vagy egy cikk, ami erről a témáról szól, és kis idő múlva mindezt körbeveszik az irreleváns megszólalások arról, miszerint másról kellene inkább beszélni, mást kellene hangsúlyozni, mást kellene témaként bemutatni. A whataboutism megkísérli tehát olyan módon jelentéktelenné zsugorítani az éppen megbeszélés alatt álló kérdést, hogy rámutat a vitapartner számára kényelmetlen témákra. Kábé úgy, mintha egy rasszistától valaki megkérdezné, miért nem szereti a cigányokat - és azt a választ kapná, milyen brutális nemzetellenesség megy Magyarországon és miért nem inkább arról beszélünk? Mondok egy másik példát is.
Tegyük fel, hogy elkészítek egy bejegyzést arról, micsoda probléma is manapság, hogy az emberek relativizálják az erkölcsöt és lassan már azt sem lehet tudni mi a jó és rossz - pedig a bibliai etika segíthetne ebben eligazodni. Nos, előbb-utóbb jó eséllyel érkezik majd egy megszólalás, miszerint nem a bibliai etikáról kellene beszélni, hanem arról, hogy az egyház micsoda bűnöket követett el az elmúlt évezredekben: kereszteshadjáratok, pedofília, inkvizíció, stb... Hát miért nem inkább ezekről beszélünk?
Nos, ez a whataboutism lényege. Elkerülni egy témát úgy, hogy behozunk egy irreleváns szálat a beszélgetésbe és megpróbáljuk áttenni arra a hangsúlyt. Nagyon jó közéleti példa erre, amit Szabó Eszter Anna említ Donald Trump kapcsán. Amikor egy jobboldali újságíró Putyint gyilkosnak nevezte, Trump simán annyit reagált erre, hogy "Sok gyilkos létezik. Nálunk is vannak bőven. Mit gondoltak, hogy a mi országunk olyan ártatlan?" Nyilván semmi köze nincs ennek Putyin gyilkos-mivoltjához, és az is igaz, hogy érdemes söprögetni Amerikának a saját háza táján. De ez akkor is csak whataboutism, a téma terelése, áthangolása, direkt félrecsúsztatása.
Vegyük azonban észre, hogy a whataboutism gyakran felér egy beismeréssel. Igen, kommunikációs hiba, retorikai fogás, de valahol a mélyén sokszor ott van annak a csendes jóváhagyása, hogy aki él ezzel az eszközzel, nem tud fogást találni egy bemutatott témán, esetleg hiányos érvkészlettel rendelkezik, de mivel ezt mégis kellemetlen lenne beismerni, így megpróbál újabb és újabb topikokat képbe hozni - hátha azok elhalványítják az eredeti felvetést. A whataboutism tipikusan a csoportkommunikációban előforduló jelenség és annak is egyik típusához tartozik. Kommunikációs szakemberek szerint amikor egy csoport egy problémával foglalkozik, tipikusan háromféle kommunikációs stílus karakterizálja az eszmecseréjüket. Az egyik az előrevivő kommunikáció (vagyis amikor olyan hozzászólás érkezik, amely nemcsak a téma elevenébe vág, de segíti is a továbbgondolkodást). A másik a hátráltató kommunikáció (ennek egyik formája a whataboutism), illetve a helyreigazító kommunikáció. Nem lesz meglepő, hogy a három közül a legnagyobb szerepe a legutolsónak van: éspedig azért, mert a legtöbb kommunikáció egy csoportban sok esetben hátráltató jellegű, így a folyamatos kiigazítás igénye jelentősen megnő.
Ismét egy példával élve, képzeljünk el egy csoportot, ahol egy diskurzus zajlik, mert felmerült a probléma, hogy az egyik presbiter nem viselkedik mindig helyesen a nyilvánosság előtt. Az előrevivő kommunikátor tipikusan olyan dolgokat vet majd fel, miszerint az említett presbitert elsőként négyszemközt kellene figyelmeztetni, aztán ha erre nem hallgat, jó lenne ha egy időre letenné a szolgálatot, stb... A hátráltató kommunikációra jó illusztráció lehet, ha ebben a helyzetben valaki elkezd beszélni arról, milyen etimológiai jelentősége volt a középkorban a "presbiter" szó jelentésének, illetve hogy senki sem tökéletes, inkább ki kellene vizsgálni Mari néni és Pista bácsi ügyét, akik túl halkan köszönnek, amikor megérkeznek a gyülekezetbe és ez sokakat bánt (ez maga a whataboutism) - azzal mikor és ki fog foglalkozni? A helyreigazító kommunikátor ilyen esetekben szólal meg, és ha szorult bele egy kis jóindulat, nagyjából ezt fogja mondani: "valóban, Mari néni és Pista bácsi ügye is fontos, de haladjunk szépen sorjában: most az egyik presbiter konkrét dolgáról van szó, javaslom ma csak ezzel foglalkozzunk!"
Természetesen a legfárasztóbb szerep a helyreigazító kommunikátoré, főleg mivel elég erős sodrásban kell megszólalnia. Nos, mindez klasszul hangzik, de szerintem nem igazán működik az interneten. A netes fórumok - főleg a közösségi oldalak - egyértelműen a zubogó kommentáradatra vannak optimalizálva és remek vadászterületet kínálnak a trolloknak, a broadcastingoló üzenetszóróknak, vagy ahogy most hívtam őket, a hátráltató kommunikátoroknak. Mégpedig olyan volumenben, hogy csaknem képtelenség egy-egy hozzászóláscunamiban bárkinek is helyreigazító módon megszólalnia.
Ez a tény azonban felértékel az én szememben minden előrevivő kommunikációt. Nem szokásom itt a blogban sem nagyon senkit fegyelmezni és inteni: azt gondolom felnőtt emberként oda kell kijutnunk, hogy mindenki magát moderálja egy-egy beszélgetésben és a netes keret ezt is várja tőlünk. Végső soron a mi döntésünk, hogy a három kommunikációs forma közül melyikbe lépünk be és mennyire akarjuk elkerülni a whataboutism csalogatását. Én mindenesetre erre törekszem.
