Józsi, ez nem volt szép

E hónap elején zajlott egy meglehetősen heves szóváltásokba fulladt vitaest a bővölködés evangéliumáról, ahol ezt a látásmódot többek között Nagy József, a Hit Gyülekezete ismert evangélistája képviselte. Ahogy magam is leírtam saját "élménybeszámolómban", sajnos nem igazán jól: a teológiai felkészületlenséget ellenőrizhetetlen anekdotákkal sikerült pótolni, az igazi érvekre gyakran lesajnáló stílusban megfogalmazott feleletek érkeztek. Nade azért ami most történt, arra nem számítottam...

Kedves Józsi, több óra időkeret állt a te rendelkezésedre is, hogy értelmezhetően kifejtsd miről szól a bővölködés teológia, mi a lényege a kontinuacionizmusnak, mire alapozod az ajándék-jellegű karizmák mai működéséről szóló meggyőződésedet. Nyugodtan felkészülhettél volna előre vitapartnereid állításaiból, utánajárhattál volna a szakirodalomban annak, mit mond és mit nem mond a szesszacionizmus, és milyen ellenérvek sorjáznak a bővölködésteológiával szemben. Megnézhettél és elolvashattál volna fellelhető anyagokat vitapartnereid eddigi szerepléseiből - ez teljesen fair és korrekt eljárás.

Egyszóval, csak rajtad múlott mibe mennyi energiát öntesz bele, ha már elfogadtál egy meghívást egy teológiai vitaestre. És ha a fentiekből láthatóan semmit nem tettél meg, abszolút nulla energiabefektetéssel érkeztél az estére, valamint nekem úgy tűnik, azt sem értetted meg igazán amit a vitapartnereid neked mondtak, akkor nem igazán tisztességes úgy távozni, hogy utólag gyalázod azokat, akikkel egy asztalhoz ültél.

Nehéz ugyanis másként értelmezni egy olyan, láthatóan széles közönség előtt tett állásfoglalást (ami egész pontosan 31:23-tól nézhető), amiben a szesszacionista oldal tagjait materialistáknak, farizeusoknak, hitehagyottaknak bélyegzed. Még azt is elmondod rájuk, hogy "nagy farizeusok" (40:37), akik okosnak hiszik magukat, ráadásul tagadják a csodák és gyógyulások lehetőségét. A csodatagadás felemlegetése már csak azért is érdekes, mert ha jól emlékszem összesen hétszer(!) mondták el vitapartnereid, hogy nem tagadják a csodákat, abszolút elhiszik, hogy Isten csodás módon ma is beavatkozhat - azt nem hiszik, hogy ezt olyan módon és jelleggel teszi (ajándékszerűen), ahogyan az apostoli korban. Abban nem bíznak, hogy Isten egyszerűen "odaadja" például a gyógyítás ajándékát valakinek, aki ezt követően mindenkit képes meggyógyítani és tetszése szerint megérinti a betegeket, azok pedig "menetrendszerűen" egészségesek lesznek. A szesszacionizmus nem a csodákat tagadja, hanem az ajándékszerű működést. Hiába jelentették ki azonban  mindezt világosan az asztal egyik oldalán, folyamatosan azzal szembesítették őket, miszerint a csodák tagadói.

Józsi, ne haragudj, de ha egyszerű magyar mondatok értelmezése ekkora gondot okoz, hogyan szeretnél embereket tanítani? Ha egy végtelenül szimpla kijelentés értelmezése, amit szinte újra meg újra az arcodba szajkóznak, ennyire nehezen érthető, milyen módon tudsz akkor komplex hitigazságokról, Isten kegyelméről, akár gyógyításáról és szabadításáról másokat oktatni?

Én magam nem vagyok szesszacionista, azt hiszem tudtam volna sok dolgot mondani Kiss Máté evangélikus és Szabó László református lelkészeknek ebben a kérdésben. De azt nem csináltam volna velük, hogy utólag egy másik nyilvánosság előtt farizeusnak és hitetlennek nevezem őket. Tudod, már csak azért sem, mert a téged hallgató emberek jó eséllyel simán elhiszik amit mondasz és nem fognak utánajárni a szavaid hitelességének, ami ezúttal gyakorlatilag egyenlő a nullával.

Szóval Józsi, ez nem volt szép. Vitatkozni egészséges, értelmes, szükséges és fontos tevékenység. Egyetérteni sem kell a többiekkel, szabad más véleményt artikulálni, de minősíteni és pocskondiázni úriemberhez és az Úr emberéhez egyaránt méltatlan dolog. Méltatlan hozzád is, kedves Józsi.

Tovább

Bővölködésvita - érvekben szűkölködve

Ha csak olyanokkal beszélsz és olyanoknak beszélsz, akik isszák a szavaidat, akkor nem fogod tudni biztosan miben van igazad és miben tévedsz! Ez volt az egyik konklúzióm annak a vitaestnek a kapcsán, amelyen a közelmúltban járhattam Fináli Gábor rabbinak és az Ábrahám Sátra Zsinagógának köszönhetően. A vita elvileg a bővölködésteológia két oldalát mutatta meg, de azt mondom, inkább más dolgokat hozott a felszínre...

Azt tapasztalom, komoly témák egy idő után gumicsonttá válnak: s talán már itt tart valamennyire az amerikai egyházi közegből "ideérkezett" prosperitás teológia, avagy a nálunk inkább bővölködés evangéliuma néven elhíresült szellemi áramlat. Sokat diskuráltunk már róla, felemlegettük a ferdítéseit, fejünket csóváltuk a maguknak sugárhajtású repülőgépeket vásároló amerikai "sztárprédikátorok" miatt, kijelentettük mennyire rossz Istenből pénzosztó automatát csinálni, megfosztva őt a szuverenitásától. Néha az az érzésem, túltárgyaltuk a témát, elmondtunk már róla mindent, amit érdemes elmondani.

Igaz ami igaz, olyanra nem emlékszem, hogy nyilvános vitára is sor került volna Magyarországon a bővölködésteológiát támogató és ellenző oldalak között. Fináli Gábor  rabbi remek kezdeményezésére azonban most erre is sor került. Négyen ültek az asztalnál, a Hit Gyülekezetét reprezentáló(?) Nagy József evangélista, a szabadkeresztény Gere József, illetve velük szemben a prosperitás teológiát elutasító oldalon Kiss Máté evangélikus lelkész, valamint Szabó László református lelkész. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy milyen nagyra értékelem Fináli Gábor azon kezdeményezéseit, miszerint egy zsidó zsinagógába rendszeresen invitál keresztényeket ilyen típusú vitaestekre - tessenek példát venni róla!)

Én pedig nézőként - bevallom őszintén - kissé tudathasadásos állapotban hallgattam ezt az egészet. Merthogy keresztény identitásomat tekintve leginkább pünkösdinek tartom magam (még ha nem is vagyok egy az egyben hitvallásos pünkösdi), mégis abszolút az volt az alapélményem, hogy a nagyegyházakat képviselő oldallal értek egyet a kérdések jó részében. A helyzet egész egyszerűen az, hogy a bővölködésteológia  az erre fogékony kisegyházakat fertőzte meg leginkább és az igazi szellemi pusztítást is az ő köreikben vitte véghez. Ennek oka nyilván sokféle, de ami az egész este folyamán eszembe jutott, hogy az egyik ezek közül nyilván a szisztematikus és következetes teológia hiánya. A kisegyházak a nagyokhoz képest viszonylag laza szervezeti és teológiai formákban működnek, aminek van számos előnye, ugyanakkor komoly hátránya, hogy mindenféle szellemi áramlat, szenzációs marhaság akadálytalanul képes felvevő közeget találni a soraikban. Hát még az olyan gondolatok, miszerint ha sokat dobsz a perselybe, kapsz egy Mercédeszt a Jóistentől! Ki ne szeretné ezt hallani?

Szóval, mivel nincs igazán kidolgozott teológiai rendszer és nincs olyasféle szilárd hitvallás, mint a sokszor lesajnált történelmi egyházakban, ez nemcsak könnyedén nyit ajtót mindenféle vadhajtásos szellemi irányzat importálása előtt, hanem a lazaság miatt maguk a pünkösdi-karizmatikusok se látják mindig miben miért hisznek, vannak-e egyháztörténeti előzményei a hitük bizonyos elemeinek, és úgy egyáltalán milyen veszélyei lehetnek némely gyülekezetekbe betörő szellemi áramlatnak.

A vitaest azonban mégsem a tulajdonképpeni téma miatt volt számomra tanulságos, hanem inkább olyan általános vitatechnikai jelenségek miatt, melyek sajnos jól mutatták a neoprotestáns fél rendezetlenségét. Nem szeretném őket sem kioktatni (milyen alapon is tenném?), viszont néhány pontban leírom a saját konklúzióimat az eset kapcsán, melyek szerintem fontos ismérvét képezik egy színvonalas vitának:

1. Vitára úgy szerencsés megérkezni, hogy nemcsak a saját, hanem a vitapartner álláspontjából is készültem. Nem azért, mert "kémkedek" a "másik oldal" után, hanem azért, mert ez így tisztességes: hiszen ha azt sem tudom mit állít a vitapartnerem, mit keresek az asztalnál?

2. Egy vitában ugyan a másik emberrel vitatkozom, de nem a személyével, hanem az állításaival foglalkozom. Nem fair minősíteni, különösen nem leminősíteni a másikat - olyat kijelentve például, hogy míg én "nyolcszáz lóerős motoron" száguldok, ők csak "gyalog mennek". Ez egyszerűen bunkóság. Bocsánat, de nincs rá jobb kifejezésem.

3. A vitában érvek ütköznek érvekkel, az érvek mögött pedig elvek állnak. Nem szerencsés a saját álláspontomat anekdotákra építeni - azaz a vita folyamán sehogyan sem ellenőrizhető, lenyomozhatatlan, kideríthetetlen csodás történetekre. Persze illusztrációként jó dolog felhasználni egy-egy narratívát, de ezek nem képezhetik egy teológiai diskurzus gerincét.

Sajnos a fenti három pont egyikét sem sikerült megvalósítania a kisegyházi oldal résztvevőinek, sőt Nagy József és Gere József mindhárom tekintetben többször is belecsúszott újra meg újra ugyanabba a hibába. Bár meglátásom szerint a bővölködésteológiához csak közvetve kapcsolódik a szesszacionista-kontinuacionista vita anyaga a csodás karizmákról (az egész diskurzus egy ponton meglehetősen elcsúszott ebbe az irányba), az egész este sodrásában mégis előkerült a nyelveken szólás és a gyógyítás kérdése - és ami a legborzasztóbb, hogy még ezekben a témákban is az asztal nagyegyházi fele hozta az értelmezhető érveket, noha az ember arra számítana, a kisegyházi fél járatosabb az ilyen kérdésekben.

A vitaest élesen rávilágított arra, hogy borzasztóan kevés élményekkel, sztorikkal, dramatizált narratívákkal rendelkezni - ha nincs ezek mögött egy valamennyire átgondolt és összerakott teológia. És ahogy a bevezetőben említettem, az is kevés, ha mi pünkösdi-karizmatikusok mindig a "saját közönségünk előtt játszunk": mert amikor kilépünk a kényelmes közegünkből és mérlegre tesznek minket, láthatóan könnyűnek találtatunk. Vajon a pünkösdi-karizmatikus mozgalom számára mikor érkezik el az a pillanat, amikor pénzt, időt, energiát lesz hajlandó fordítani egy szisztematikus és sajátosan kisegyházi dogmatikai rendszer felépítésére? Angolszász nyelvterületen vannak már ilyen kezdeményezések, de jó lenne ha nem maradnánk le teljesen ezügyben Magyarországon sem. 

A jó hosszú vitaest teljes felvételét itt tudjátok megnézni! Csak erős idegzetűek számára ajánlom! :-)

Tovább

Van isten? Még nincs...

A közelmúltban egy kerekasztal-beszélgetés keretében leülhettem a mesterséges intelligenciáról eszmecserét folytatni két tehetséges fiatalemberrel: egyikük egy művész, másikuk a MI-t kutató mérnök volt. Jómagam képviseltem a teológiai-etikai szempontokat, s bár nem vitaműsorról volt szó, kicsit azért mégis átmentünk ilyesmibe, amikor a mesterséges intelligenciát felhasználó filozófia szóba került.

A technológiai forradalmakat kutató egyik prominens személyiség, az amerikai Marshall McLuhan azt állította, hogy a technikai találmányok mindig kulturális változást vonnak maguk után. Ezek a változások ráadásul szinte berobbannak és nem fokozatosan jelennek meg a civilizáció történetében: gondoljunk csak a nyomtatás feltalálására, a televízió és a tömegmédia beköszöntére, vagy az internet megjelenésére - ezek szinte "egyik pillanatról a másikra" jelentek meg a színen. És ahogy megjelentek, magukkal vonták egy új korszak beköszöntét, melyben komplett társadalmak változtak meg gyökeresen és mélyrehatóan. A technológia töréspontok lelki-szellemi, társadalmi, kulturális vízválasztók, feldúlják a fogyasztási szokásainkat, befolyásolják a világról alkotott képünket, megváltoztatnak mindent.

Nos, szerintem a mesterséges intelligencia színre lépése egy mcluhani értelemben vett fordulat újabb állomásának tekinthető. Úgy vélem, korszakváltás határán vagyunk. Persze nem tegnap óta csiszolgatják már a technológiát (érdekesség, de már Commodore Plus/4-en is volt Eliza néven egy beszélgetős kis program!), de mintha mostanság - konkrétan a kissé túlmisztifikált ChatGPT megjelenésével - robbanna ez a bomba. A ChatGPT-t persze antropomorfizáljuk, azaz felruházzuk emberi vonásokkal, belelátunk olyasmiket is, ami nincs benne - mert emberként közelítünk hozzá. Már arról is lehet olvasni, hogy valaki öngyilkosságot követett el miatta, no meg az egész MI veszélyessége miatt a fejlesztések leállítását is sürgetik egyesek. Hozzáteszem, az előző mondatban említett két dolgot óvatossággal érdemes kezelni: egyrészt nincs az a hülyeség, ami miatt ne lenne valaki öngyilkos (ami inkább az öngyilkosságot elkövetőről árul el dolgokat), másrészt az MI fejlesztését nem lehet leállítani, még a felvetés is nonszensz. Ezek a példák inkább rólunk, emberi lényekről beszélnek, mintsem az MI-technológia veszélyeiről. Ahogy a matematikus Hanna Fry mondta:

"Egyelőre a gonosz mesterséges intelligencia miatti aggodalom kissé olyan, mintha a Mars túlnépesedése miatt aggódnánk."

Nem akarom elbagatellizálni vagy letagadni a mesterséges intelligencia veszélyeit - a bevezetőben említett kerekasztal-beszélgetésben is számos ilyen szempont előkerült, például az, hogy nem szerencsés, ha ez a technológia túl kevés cég vagy hatalmi forrás kezében összpontosul. 

Én a veszélyeket máshol keresem.

Keresztényként számomra a berzenkedés nem is annyira a mesterséges intelligencia kapcsán merül fel, hanem a gyakran mögötte álló és terjedő filozófia, vagyis a transzhumanizmus okán - melyet egyébként maga a ChatGPT is úgy emleget, mint amivel erősen össze van kapcsolva. Leegyszerűsítve a dolgot, a transzhumanizmus az ember tökéletesítését, az emberi lét kiterjesztését, az életidő radikális meghosszabbítását tűzi zászlajára. Az egyébként ateista Julian Huxley mondta egyszer: "Hiszek a transzhumanizmusban: ha egyszer elegendő ember lesz majd, aki igazán ki tudja ezt mondani, akkor az emberi faj egy új típusú létezés küszöbéhez ért…" Az ilyesfajta krédók is azt sejtetik velem, hogy a transzhumanizmus egyfajta új vallásként is szeretne színpadra kerülni, ami a régi vallásokat kiszorítja.  Érdemes David Pearce, a Transzhumanista Világszövetség egyik alapítójának azon gondolatát is megfontolni, miszerint a transzhumanizmus a gyönyörök élvezetének kitágításáról szól - amit ő "hedonisztikus imperatívusznak" nevez. A vallásosságra való törekvés számomra az olyan, szerintem illúzióként felvázolt jövőképekben is tetten érhető, amikor a technológia fejlődése már a halhatatlanságot is biztosítani fogja számunkra - így aztán homo sapiensből egyszercsak homo deusok, egyfajta "istenemberek" leszünk. Talán már az olvasó is hallotta a transzhumanista szöveget, miszerint valaki megkérdezi: "van isten?" - mire érkezik a válasz: "még nincs". 

Összeseperve és summázva a fenti gondolatmenetet tehát valami olyasmiről van szó, hogy a transzhumanizmus szívesen felhasználná az MI-t abban a törekvésében, hogy bennünket egyfajta "istenekké" tegyen. Magunk fölé emeljük a mesterséges intelligenciát, hogy aztán az minket emeljen fel elképzelhetetlen magasságokba, ahol már a halhatatlanságot is megtaláljuk magunknak. Mindez persze inkább úgy hangzik, mint valamiféle alsópolcos science-fiction mozi forgatókönyve, pedig a transzhumanisták komolyan gondolják.

Bevallom őszintén, nem sok vonzó és emberi vonást találok egy ilyen techno-vallásban, sőt inkább van benne valami taszító, embertelen, rideg és élettelen. A transzhumanizmust a magam részéről egyébként ugyanúgy valláspótléknak tartom, mint a szcientizmust vagy más kriptovallásos viselkedéseket. Az MI egyelőre nem veszélyes önmagában, ami veszélyessé teheti az a teremtője, vagyis mi emberek, akik a transzhumanizmust felhasználva létrehozhatunk egy olyan technikát, ami nem biztos hogy jó irányba visz el bennünket a hátán.

A bevezetőben említett beszélgetést itt tudod visszanézni.

Tovább

Ez volt az?

Tulajdonképpen két évtizednél is több rákészülés, szervezőmunka, lelkesedés előzte meg az idei EzAzANap fesztivál világrajövetelét, melyet az éveken át tartó vírushelyzet miatt kétszer is le kellett fújniuk a szervezőknek. Ám a tegnapi nap során legalábbis abban áttörést történt, hogy végre sor kerülhetett a dicsőítő rendezvényre: a nemzet oltárának kikiáltott óriásszínpadon számos "világsztár" és mintegy negyvenezer néző énekelte, hogy Jézus úr Magyarország felett.

Indulás előtt elhatároztam, hogy megpróbálom félretenni azokat a teológiai kisiklásokat, melyek véleményem szerint az egész "ezazanapos" mozgolódást, illetve a dicsőítő mozgalomnak nevezett, klasszikusan tengerentúlról érkező neoprotestáns irányzatot jellemzik. A következő bejegyzésben szeretnék majd ezzel foglalkozni, mert nagyon fontos kérdésnek tartom - de nem akartam, hogy a tegnapi élmény erről szóljon és ez határozza meg a viszonyulásomat a rendezvényhez. Egyszerűen úgy mentem ki, hogy most egy keresztény fesztiválra érkezem, ahol az emberek Isten iránti szeretetüket akarják megmutatni, és közben jól érzik magukat. Ehhez jó zenészek jó zenéket játszanak, profi körítéssel, megfelelő színpadképpel, magával ragadó jelenléttel. Őszintén szólva nekem az EzAzANap mindig is ezt jelentette, mert a köré épített magasztos szózatokat sosem tudtam komolyan venni, és nem is látom nyomát annak Magyarországon, hogy bármi értékelhető erő lenne bennük.

Maradjunk tehát a keresztény fesztivál fogalmánál, és aki nem akarja végigküzdeni ezt a bejegyzést, annak máris leírom: ezt az élményt végső soron sikerült nyújtania a szervezőknek. Se többet, se kevesebbet. Az idei Nap pont olyan volt, mint az összes eddigi, csak egy nagyobb stadionban, több emberrel, feszesebb tempóval és szélesebb időkeretben. 

Utóbbi egyébként dicséretére válhat a szervezőknek. Ritkán látni olyan alkalmat, ahol szinte semmi üresjárat nincs, pergően követik egymást a színpadi produkciók, és végül az egész gigantikus rendezvény csaknem perc pontosan zárul. Ehhez a legőszintébben gratulálok, emelem a kalapomat a lebonyolításban segédkezők előtt - az ilyesféle hozzáértés mindenképpen jó üzenet, ami masszív profizmusról árulkodik. És akkor odakerült az "i" tetejére a pont is: bár időm egyelőre nem volt rá, de már első átlapozgatásra úgy tűnik, hogy az este végén kiosztott "Jézus Biblia" ugyancsak remekül sikerült. Mint könyv is jól forgatható, igényes kiadvány, teológiai értelemben pedig kiváló koncepció volt az összes szentírási könyvet Jézus személyéhez kapcsolni, mintegy Krisztus karakterén keresztül bemutatni és magyarázni a teljes Bibliát.

Ami azonban innen következik, az többnyire már zenei ízlés és vérmérséklet kérdése. Bár nem keresztény Megasztárról volt szó, azért az ember mégis úgy hallgatja az egymást váltó énekeseket és bandákat, hogy közben értékeli magában a hallottakat. Kiemelek én is néhány pontot a saját benyomásaimnak megfelelően.

Így tehát Ez Az A Nap volt, amikor ki kell mondani, hogy Pintér Béla messze nagyobb élményt nyújtott a legendás zenésznek számító Michael W. Smith-nél. Amikor fiatal srác voltam, rongyosra hallgattam Smitty albumait. Ő az az ember, aki ha nem tér meg és fordul Isten felé, simán világsztár lehetett volna belőle, a popzene élvonalában, kiszorítva onnan az óriásokat. Szerencsére nem ez történt és meg kell hagyni, hogy Smith fénykorában zsinórban tette le a remek zenéket, de nemcsak a popzenében vagy az instrumentális muzsikálásban alkotott nagyot, hanem a dicsőítés is jól passzolt a karakteréhez. Nem voltam felkészülve arra, hogy ilyen harmatos produkciót fogunk látni tőle - a dalok jó részében nem is énekelt, csak félsorokat kiabált be a nézőknek és aztán többnyire vezényelte a tömeg éneklését. Elképzelhető, hogy valami betegség gyötörte(?), a hangosítás is elég rossz volt, mindenesetre most először éreztem csalódottnak magam miatta. 

És ha már Pintér Béla nevét említem, elárulom hogy számomra messze ő a leghitelesebb magyar keresztény zenész, akit a szervezők jó érzékkel pozicionáltak az egész nap záróblokkjának környékére. Bélát régóta ismerem személyesen és biztosan állítom, hogy színpadon kívül ugyanaz az ember, mint amilyennek a színpadon látjuk: egy mesterkéltség nélküli, őszinte személyiség. Ráadásul saját dalokat ír és ad elő, nem a közkedvelt slágereket dolgozza fel, évtizedes pályafutás van a háta mögött, és teljesen mindegy hány éves, még mindig szétcsattan a dinamikától. Igazán megérdemelte a teltházat, a többi magyar produkció jó része erősen felejthető volt hozzá képest. (Leszámítva az olyan egyedi ízeket, mint amilyen például az Új Forrás zenekar népzenei produkciója volt.)

Aztán Ez volt Az a Nap, amikor kénytelen voltam a magam számára elismerni, hogy a klasszikus gospel zene is lehet jó - pedig őszintén szólva ezt a stílust ki nem állhatom. A London Community Gospel Choir színpadi jelenléte viszont bőven elérte az ingerküszöbömet. Eltekintve attól, hogy a színpadon éneklő hölgyek látványáról az jutott eszembe, jó részük a fél kezével összemorzsolt volna, hihetetlenül sodró és hiteles muzsikát toltak. Egyszerűen felgyalogoltak és mintegy negyed órán át magukkal rántották az egész stadiont, mint valami zenei orkán.

Ez volt Az a Nap is, amikor az egyre öregedő, de még mindig jól kinéző Martin Smith egyszerre adott egy nagy kanál nosztalgiát az egykori Delirious? remek slágereiből, és igazolta mindenki szeme láttára, hogy még mindig vannak benne zenei ötletek. Nem mellesleg a jobbján álló, vágott szemű fiatal gitároslány nálam simán elvitte a nap legjobb gitárosa díjat - önmagában is jelenség volt, hát még amikor a hangszerén játszott. Aztán Ez a Nap megint rivaldafénybe állította az ausztráliai Planetshakerst, akikhez már én érzem magam kicsit öregnek. Mégis, kortól függetlenül az elektronikus hangzással megbolondított, alapvetően hangszeres dicsőítésük élőben remekül működik, a színpadi showelemek pedig rengeteget dobnak az egész hangulatán. Velük kapcsolatban még azt is fontosnak érzem kiemelni, hogy a rövidke műsoridejükből "feláldoztak" perceket arra, hogy egy újabb sláger előadása helyett egy bizonyságtétel szólaljon meg. Több koncertjükön voltam már, és felfigyeltem arra a tényre, hogy bármennyire is a "bulizenekar" képét sugározzák magukból, tudatosan igyekeznek ellensúlyozni ezt az imidzset a komolyabb üzeneteikkel.

Komolyabb üzenetekkel egyébként prózában is próbálkoztak a szervezők, de néhány frappáns gondolattól eltekintve bevallom őszintén, ezek inkább a színpadi beállások közötti holtidő kitöltésére voltak alkalmasak. Frázisokat, félkész prédikációkat hallottam, itt-ott érdekes hasonlatokkal, de átütő erőt én bizony egyikben sem fedeztem fel. Amikor a színpadon együtt imádkoztak a különféle felekezetek képviselői, meglehetősen furcsa látvány volt, hogy többen mintha felolvasták volna a saját imaszövegüket - nem volt valami meggyőző, de ez a kérdés már az egész teológiai-szellemi hátteréhez tartozik, amiről majd a következő bejegyzésben részletesebben szeretnék írni.

És akkor még egyszer: milyen is volt Ez a Nap? Alapvetően mindenkinek olyan, ahogyan magát érezni kívánta. Ha lehántjuk a habkönnyű és közhelyeket puffogtató spirituális réteget, egy tisztességesen és profin összerakott fesztivált kapunk, ami teljesen korrektül megállt a maga lábán. Volt itt minden, ami szem-szájnak és fülnek ingere. Tomboló és sodró rockmuzsika, népzene, versmondás, rapbetét, showműsor, imádság, bibliaosztogatás, fénytechnika - és még egy kis eső is zúdult a nyakunkba, ha már olyan sokat énekeltünk róla. Miközben a "szivárványos" Pride vonult a főváros egy másik pontján, szellemi értelemben az igazi színesség a Puskás Ferenc Stadionban mutatta meg magát. Keresztény megabuli volt ez, a szó nemes értelmében. Tudom, ez nem hangzik túlságosan szent kifejezésnek, pedig ha őszinték vagyunk, néha igenis fontos és jó dolog elengedni magunkat és a ránk rakódott napi görcseink alól felszabadulni. Ebben az értelemben hiteles felszabadítási lehetőség volt Ez a Nap az ország legnagyobb oltáránál, a nemzet stadionjában. 

Tovább

Eldőlt a kérdés: van Isten!

Ott ül ez a két ember, Nagy Gergely református teológus és Waldmann Tamás (a Magyar Ateista Társaság elnöke) a Mika Tivadar Mulatóban, és egymással szájkaratézik. Maratoni távon: mintegy három és fél órán(!) keresztül, ami gigászi csatát sejtet - de aztán kiderül, ez sajnos csak a látszat... A két fél vitáját végignézve viszont ki merem jelenteni, hogy végre eldőlt a kérdés, lehullt a lepel, pont került a mondat végére: megtudtuk, hogy biztosan van Isten.

Persze mindig is sejtettük, hogy létezik, mi keresztények eddig is ezen a véleményen voltunk. De ha úgy vesszük, hogy Nagy Gergely a keresztény istenképet, míg Waldmann Tamás a kőkemény ateizmust képviselte, hát bizony legalábbis nehéz lesz kettőjük beszélgetése után azt állítani, hogy isten nem létezik. Mindketten rendíthetetlen hívőnek tűntek, ahogy azok is, csak az egyikük állítja, a másikuk tagadja, hogy az.

Kétségtelen azonban, hogy az már más lapra tartozik, kinek mit jelent az isteni szubsztancia. A feleslegesen hosszú vitából, ahol igazi szellemi mérkőzés helyett mindkét fél ugyanazokat a köröket futotta és sokszor bocsátkozott önismétlésbe, vagy éppen egymás gondolatmenetét megszakítva belebeszéltek a másik fejtegetésébe, nem volt teljesen egyértelmű hol is vannak azok a bizonyos sarokpontok. De azért mégiscsak ki lehetett találni.

Nagy Gergely nézeteit persze régóta ismerheti, aki az általa szervezett vitákat követi. Mondhatni ő a hagyományos(?) kálvinista teológiát követi, amit az amerikai evangelikál mozgalomra jellemző nézetekkel és lelkiséggel színez, az egészet pedig gyakran a klasszikus apologetika irányzatának érvelési stílusával és témáival próbál védeni. Waldmann Tamás nézetei tulajdonképpen ugyanígy tipikusnak tűntek számomra, ugyanakkor még engem is meglepett az a mindenek felett álló szcientizmus, ami minden második mondatából áradt. Bár ő maga -  a korrektség kedvéért - tagadta, hogy a tudományt egyfajta hitjellegű lelkesedéssel követné (szó szerint kijelentette, hogy nem szcientista és nem csak a tudományos megismerést tartja legitim útnak), az egész vita összképe gyökeresen mást mutatott. Magyarul: csak igen erős torzításokkal lehetne levonni más elképzelést, minthogy a jelek szerint Waldmann minden kérdést tudományos módszertannal akar megfogni - vagyis hiába állítja az ellenkezőjét, masszív szcientizmus hatja át a gondolkodását. És persze - ebben sincs semmi meglepő annak, aki szokott ilyen vitákat nézni - a természettudományos gondolkodást és módszertant teljesen igyekszik összemosni az ateizmussal, vagyis egy egzaktságra törekvő és egyébként eszméletlenül lebilincselő módszertant (a tudományt) egy harcos ideológiával (az új ateizmussal) kutyul össze.

Így tehát két hívő ember vitatkozott egymással, egyikük keresztényként Jézusban, másikuk ateistaként a tudományos módszertanban hisz. Még erre is azt mondanám, nincs benne semmi újdonság, sem szégyen: hiszen minden ember valamiképpen megjelöl bizalmi forrásokat és bázisokat, melyekre ráépíti az életét, a kriptovallásos buzgalom pedig mindenkiben kisebb-nagyobb mértékben jelen van. Emberi természetünknél fogva bizonyos, vallásokra jellemző tisztelettel tudunk fordulni általunk kiválasztott dolgok felé, és ehhez egyáltalán nem kell szó szerint vallásosnak lenni. Az ember egyfajta hódolattal és áhítattal reagál olyan jelenségekre, melyekről azt érzi, meghaladják a saját határait, túllépnek rajta és ezért csodálattal töltik el. Van, akinek ehhez elég egy popsztárra bámulnia, másoknak meg a vallásos hit kell, megint mások pártokat, mozgalmakat, eszméket követnek így - nem azért, mert buták és befolyásolhatók, hanem mert emberi lények. "Valakit szolgálnod kell" - énekelte annak idején Bob Dylan, fején találva ezzel ama bizonyos szöget. Nos, a helyzet az, hogy maga a tudomány ugyanígy megfelel ennek a képnek, mivel "egyénfeletti", nagyobb a legnagyobb tudósnál is. Az egyén fölé magasodik, sőt a társadalmakon túllépő, példátlan és sikeres emberi vállalkozás. Természetes hát, ha az egyén valamiféle elragadtatottsággal fordul felé - és ha igényes ateista, valahol ez még érthető is. Hiszen isten(ek) híjján  az embernek valahol csak ki kell elégítenie az áhítatra kalibrált természetéből fakadó vágyait. Ahogy a mondás tartja: "vallást nem vagy csak vallással lehet helyettesíteni". Így van ez kitalálva.

A probléma abból van, hogy Waldmann és az új ateisták ezt a nyilvánvaló tényt agresszív retorikával próbálják letagadni, és úgy állítják be, hogy a nézeteik pusztán a hideg logikából következnek, nincs bennük semmiféle hitjellegű komponens, még a gondolat is sértő és katasztrofális! A Mika Tivadar mulatóban zajlott irgalmatlan hosszú vitaestből nem ez derült ki, hanem tökéletesen az ellenkezője. Azonban míg Nagy Gergely láthatóan alaposan felkészülve érkezett meg (és most nem az általa emlegetett tanulmányokra gondolok - nézőként azt sem tudom milyen megállapodás született ezek használhatóságáról a vita előtt), világos és felépített retorikával rendelkezett, tudatosan olvassa és felkészül az ateisták irodalmából is, addig vitapartnere szinte egyetlen érvét sem volt képes befogadható formába önteni, a kereszténységről pedig láthatóan előítéletei voltak, ismeretei csak nagyon haloványan. Pedig voltak azért jó felvetések ateista oldalról is - a lélekképzetekről szóló, mellékszálnak lefokozott eszmecsere számomra mindenképp ide tartozik, és egyébként megérne egy önálló estet is. (Mellékesen jegyzem meg, hogy pont a lélekről szóló elképzelésekről jelent meg négy nagyon vaskos kötet magyar nyelven az elmúlt években...) 

Három és fél óra borzasztó hosszú idő, de mégis villanásnyinak tűnik, ha az ember egy ízig-vérig izgalmas vita küzdő feleit nézheti és hallgathatja. Sajnos erről itt és most szó sem volt: egy fölös indulatoktól sem mentes, odapörkölős, politizálós, szétesett beszóláscunami volt inkább az egész, amiből legalább annyi tiszta lett a végén, mindenkinek megvan a maga istene, nevezze magát hívőnek vagy ateistának.

A vitát megnézheted ide kattintva!

Tovább

Mennyire volt szent Szent István?

Az ünnepeknek köszönhetően alkalmam volt részt venni egy rendezvényen, ahol Szent István királyunkról hallottam érdekes dolgokat dalban, versben, prózában egyaránt. Nos, készséggel beismerem, hogy nem vagyok egy lumen a magyar történelemtudásomat illetően, mégis úgy gondolom, Szent István többször is megfordulhatott a sírjában - például akkor, amikor a kereszténységgel hozták furcsa összefüggésekbe...

A részletekre már nem pontosan emlékszem, de a lényeg még nem kopott ki a fejemből: az említett eseményen nyomatékosan és többször is elhangzott az az imádság, amivel Szent Istvánhoz fordultak. Az imában többek között arra kérték a halott királyt, hogy erősítse meg a magyarok életfáját. Legyenek ennek a fának a gyökerei nagyon stabilak, hiszen ez köt bennünket, magyarokat össze, és ennek a fának az ágai rügyezzenek, növekedjenek, óvjanak minket, hogy igaz magyar emberként továbbvihessük ennek a népnek a történelmét.

A hihetetlenül semmitmondó ünnepi hablatty, amiben egy több mint ezer éve meghalt királyt szólítanak fel cselekvésre egy dolog. De azért az életfa és szegény Szent István egy lapon emlegetése, nos, az már valami más lépték. Szegény Szent István ha élne, ebbe biztosan belehalt volna! Hiszen meglehetősen nyilvánvaló a magyar történelemből, hogy az István segítségével megjelenő kereszténység komoly erőfeszítéseket tett az ősmagyar-pogány vallásosság teljes megsemmisítéséért és végső kisöpréséért. A mai vallástudomány számára éppen az okozza a fő nehézséget az ősmagyar hit kutatásában, hogy minden írásos-tárgyi emlékét az István által behozott szerzetesek módszeresen megsemmisítettek. Az életfa pedig abszolút pogány szimbólum, a sámánisztikus ősi hitünk egyik központi motívuma. Arra kérni Szent Istvánt, hogy áldja meg az ősmagyar életfát nagyjából olyan, mintha Szűz Máriához fohászkodna valaki, hogy zsírozza meg a bordélyházak bejárati ajtajait, hadd menjenek egyre könnyedebben szobára a kuncsaftok a lányokkal.

Felülemelkedve ezeken a nonszensz dolgokon azonban felmerült bennem a kérdés, vajon mennyire nevezhető valóban szentnek Szent István király? Természetesen az alapvető tudnivalókat mindannyian ismerjük vele kapcsolatban, hiszen sokat hangoztatják, hogy ő aztán tényleg keresztény király volt, aki magát a kereszténységet is elterjesztette Magyarországon. Karácsony János egyháztörténeti könyve kerek perec így fogalmaz:

"Ő szívvel-lélekkel keresztény volt s mivel a keresztény vallás parancsainak megtartását másoktól is követelte, nemsokára trónralépte után a somogy- és zalamegyei magyarok föllázadtak ellene."

Persze aki kötekedni akar, most rámutathat a fenti idézet ellentmondásos voltára, hiszen egy szívvel-lélekkel keresztény ember nem fogja követelni senki mástól a "keresztény vallás" parancsainak megtartását - mert a hit nem követeléseken keresztül működik. Ám ne feledjük, nem a szekuláris posztmodern világban járunk, hanem a középkorban. Bármennyire nehéz is félretenni egy liberális demokratának a mai viszonyokat, ahol mindenki össze-vissza abban hisz amiben akar, István és korszakának megértéséhez ez elengedhetetlenül szükséges. Egyébként valami hasonló igaz az Ószövetségre is: egy izraelita aligha dönthette el, milyen vallású szeretne lenni. Többnyire azt tette, amit a király mondott és a szellemi irányokat tekintve arra ment, amerre Izrael mint nemzet maga is haladt. Azt látjuk tehát, a nép többnyire együtt mozdult. Ha Jahve felé haladtak, akkor egységesen követték, ha bálványimádásba csúsztak, maga a nép hajlott rossz irányba. (Vannak persze itt-ott kivételek, mint amilyen például Ákán egyéni hangvételű sztorija a kánaánita hódítások ideje alatt.)

Szent Istvánról tudható, hogy a keresztény hit védelmében többször is fegyvert ragadott, püspökségeket alapított, papokat hozatott az országba, a szentmise hallgatására egyenesen kötelezte a népet, a vétkezőket pedig "világ büntetésekkel sujtotta." Őszintén bevallom: egyáltalán nem szimpatikus számomra Szent István karaktere, hihetetlen messze áll tőlem a személyisége, de ez valószínűleg a kettőnk között lévő történelmi távolság miatt van így, hiszen egészen más világban élek, mint amilyet ő megteremteni próbált.

Ugyanakkor minden történelmi hátteret figyelembe véve sem értem azt a nemzeti lelkesedést, ami István királyt körbeveszi. Világos, hogy István aktivitása nélkül egészen más lenne Magyarország, vagy talán ha nem is ő, de hasonló módszerekkel és megoldásokkal egy másik király révén került volna a kereszténység hozzánk. Ez azonban nem teszi befogadhatóbbá és rokonszenvesebbé mindazt, ahogyan István a keresztény hitről gondolkodott és azt elterjesztette. Épp úgy nem, ahogyan Luther Márton antiszemitizmusát sem fogom elfogadni csak azért, mert Luther korában az antiszemitizmus viszonylag elfogadott jelenségnek számított, és hát maga Luther mégis egy hatalmas reformátor volt. Nem és nem: az antiszemitizmus az antiszemitizmus, bárki követi el, a tűzzel-vassal hitterjesztés és a keresztény hitre kényszerítés pedig pontosan az, aminek látszik. Számomra a kereszténység "módszerei" akkor elfogadhatók, ha Krisztus retorikájával, érzéseivel és gondolatiságával vannak telítve - pedig ő sem a mai demokráciákban, hanem egy meglehetősen bárdolatlan ókorban élt.

Nem tudom Szent István mennyire volt szent, ha ezt a szót a bibliai kontextus szerint értjük. Mindazonáltal a rajongást iránta itt és most, a huszonegyedik században meglehetősen abszurdnak tartom.

Tovább

Ez már nem ateizmus

Adódik néha, hogy a dolgok érdekesen összecsengenek az ember életében. Néhány nappal ezelőtt néztem meg a Boldogkői-Nagy vita harmadik fordulóját, miközben az elmúlt hetekben Richard Dawkins (egyébként nem túlságosan izgalmas) önéletrajzi könyvét is bújom, ahol a szerző számos vitaélményét leírja. A kettőnek elvileg semmi köze nincs egymáshoz, ám azt hiszem mégis felsejlett előttem valamiféle nyugtalanító felismerés. Úgy vélem, a kereszténységnek ma már nem ateistákkal kell vitatkoznia, a helyzet megváltozott, az árok mélyült - és egyáltalán nem mindegy, mi erre hogyan reagálunk.

Érdekes kis epizód lehetett Dawkins életében az a pillanat, amikor egy 2006-os előadását követően a nézők soraiból Neil DeGrasse Tyson nyilvánosan kritikát fogalmazott meg a szavaival kapcsolatban. Dawkins ugyanis egy másik tudós szerinte túlságosan vallásos színezetű világképét bírálta, és valószínűleg a bírálat megfogalmazása közben elvethette kissé a sulykot. Neil erre reagálva többek között a következőket fogalmazta meg Dawkinsnak:

"Hadd mondjam meg, hogy az ön megjegyzései rendkívül élesek, de távol áll tőlem, hogy hasonlóan beszéljek önnel... Ugyanakkor ön a nyilvános tudományos ismeretterjesztés professzora, és nem az a feladata, hogy az igazságot közölje a publikummal. Ez két különböző minőség. (...) Egy oktató nemcsak jól tárja fel az igazságot, hanem ösztönzőleg is hat a hallgatóságára. Az ösztönzés nem azt jelenti, hogy "itt vannak a tények, ti pedig vagy idióták vagytok a megemésztésükhöz, vagy nem", hanem azt, hogy "itt vannak a tények, és tegyünk róla, hogy fogékonyak legyetek rájuk". Csak a tények és a fogékonyság együttesének van hatása."

Dawkins jópofáskodó, de meglehetősen erőtlen és vulgáris válaszát nem kívánom idemásolni (aki akarja, elolvashatja a "Gyertyaláng a sötétben" című könyvében), mindazonáltal a vele szemben megfogalmazott tűpontos kritika megszívlelendő igazságot tartalmaz. Egyet nem érteni nem nagy dolog, rámutatni milyen hülye a másik, nos, az pedig alávaló nívótlanság. Mi lenne akkor a helyes? Egyesek szerint az, ha a tényekről és csakis a tényekről esne szó a vitákban. A művészet azonban mégsem a tények pőre bemutatása, hanem a fogékonyság megteremtése - ezt nagyon-nagyon jól látja Neil DeGrasse. Mindig a fogékonyságért kell küzdeni, nem a másik legyőzéséért. A fogékonyság megteremtése visz el a tényekig, szinte magától értetődően, ahogy egy csónakot rátesznek egy áramlatra, és az áramlat majd gondoskodik a többiről.

A fogékonyság megteremtése iránti fogékonyság viszont pontosan az egyik olyan komponens, ami teljes egészében hiányzik az új ateizmus szószólóiból. Ők ugyanis láthatóan nem abban érdekeltek, hogy a fogékonyság légkörét generálják maguk körül. Az új ateizmus eleve nem teremteni akar valamit, hanem lerombolni. Amit ők szeretnének, az a vallás megsemmisítése, a hívő emberek nevetségessé tétele, a teológia porig alázása. Nem a mondanivalójuk melletti fogékonyság, hanem a hittel szembeni undor atmoszféráját munkálják: ez azonban szerintem már nem ateizmus, hanem sokkal több annál. 

Vannak olyan ateisták, akikkel keresztényként is lehet együtt menni egy darabon. Ilyen például a filozófus Szalai Miklós, vagy éppen a kiváló szerző Tim Crane. Nyilvánvaló, hogy egy meggyőződéses keresztény soha nem fog velük sem egyetérteni, de a közös hangot mégis megtalálhatja.

Állítólag Christopher Hitchens önmagát anti-teistaként határozta meg, azaz nem egyszerűen ateistának látta, hanem olyasvalakinek, aki kifejezetten harcol a vallással szemben. Őszintén szólva én még ezt a meghatározást is kevésnek érzem arra, ami most van kibontakozóban, hiszen a teizmus tagadása egy valamiképpen személyes és beavatkozó istenség létének elvetését jelenti. Gyanítom azonban, hogy az új ateisták nem állnak meg ezen a ponton, és legalább ennyire anti-deistáknak nevezhetők. A legjobb kifejezés szerintem - még ha kissé körmönfont és hosszú is - az antiszupernaturalisták lehetne, azaz valami olyan meggyőződés, ami teljes egészében harcol a természetfeletti, mint lehetséges létező ellenében. 

Szinte hallom az olvasóim ellenvetését: "minek új nevet adni az ilyesminek? Minden ateista tagadja a természetfelettit!" Amiért én javaslom ezt a névadást, az a szándékokban és a hangsúlypontok eltolódásában van. Az intellektuálisan igényes ateizmus vallásbírálata érezhetően más, mint az antiszupernaturalisták hangvétele. Egyrészt, az ilyen ateistákon érezhető, hogy alaposan elolvasták a Szentírást vagy más vallások szövegeit, törekedtek a filozófiai jártasságra, és ha nem is professzori szinten, de ismerik az egyháztörténetet, vagy szélesebb értelemben a vallástörténetet. Másrészt, a kiegyensúlyozottabb ateizmus képes a vallás jó oldalára is koncentrálni. Nem csupán a tisztesség kedvéért foglalkozik ezzel, hanem mert őszintén úgy gondolja, vannak értékek a vallásokban. Harmadrészt pedig a tevékenysége nem merül ki pusztán a vallás bírálatában, hanem valamiféle értéktöbbletet is próbál magával hozni - legyen az a humanizmus vagy a tudomány hangsúlyozása. Magától értetődik, hogy az igényesebb ateizmus hangvétele és retorikája is normálisabb és nem valakik legyőzésére, hanem a korábban már említett fogékonyság megteremtésére összpontosít. Szerintem ilyen ateistákra jó példa a korábban említett Szalai Miklós, Tim Crane vagy éppen Kurt Flasch. Egyébként ezek az ateisták nem keserű elzárkózásra, hanem önkritikára ösztönzik a keresztényeket - ami jól mutatja, hogy a fogékonyságot igenis el lehet érni akár a másik oldalon is.

Mindezek foltokban persze előfordulhatnak az agresszív antiszupernaturalistáknál is, de a hangsúly sosem helyeződik át a vehemens, agresszív, lekezelő attitűdről valami másra. Sőt, a fentebb említett három pont esetében nagyságrendi a különbség. Amit látni, hogy az antiszupernaturalistáknál gyakran hiányzik a Szentírás vagy a vallások szent iratainak még általános ismerete is, a vallásban szinte mákszemnyi többletértéket sem tudnak meglátni, valamint a pozitív értékek esetében - groteszk módon - csaknem vallásos imádattal kerül felemlegetésre a humanizmus és a tudomány.

Én úgy látom, az antiszupernaturalizmus már itt van a küszöbön, sőt talán át is lépte azt. Amivel ezt a bejegyzést zárni szeretném, hogy hangot adjak egy aggodalmamnak, ez azonban már a kereszténységet illeti. Amikor a kereszténység agresszív kihívásokkal találkozik, hajlamos azokra hasonló agresszióval válaszolni. Ha az inga kileng az egyik, akkor kileng a másik irányba is. Sajnos benne van a pakliban, hogy minél agresszívabb formákban mutatkozik az ateizmus, annál agresszívabb reakció érkezik majd a hívőktől. Az agresszió szerintem senkitől sem elfogadható, de keresztényektől különösen visszás. Másra lenne szükség: de mit tehet egy hívő az antiszupernaturalistákkal?

Tovább

Egy boldogtalan néző...

Ez vagyok én: egy tudományfilozófiai vitaest boldogtalan nézője. Pedig szeretem az ilyesmit, szeretem a jó vitákat, szeretem a tudományfilozófiát, sőt szeretem magát a tudományt is. Azt is szeretem, ha két értelmes ember - akik gyökeresen ellentétes szemlélettel rendelkeznek - képes leülni egy asztalhoz és termékeny párbeszédet folytatni. Nos, mindez nem történt meg a Nagy Gergely-Boldogkői Zsolt találkozón, történt viszont helyette valami más...

Nem értek az építészethez, de amennyire nálam tanultabb kollégáimtól hallottam, a gótikus katedrálisok bizonyos bejáratait azért építették alacsonyra, hogy aki ott szeretne belépni a templomtérbe, kénytelen legyen meghajtani a fejét. Nos, ez a kép feltétlenül megragadó. Mintha a megismerési folyamattal kötelezően együtt járna valami hasonló. Bitang nagy közhely jól tudom, de akkor is az élet tanít meg bennünket arra, hogy minél jobban elmerülünk egy adott terület részletkérdéseiben, annál inkább felfogjuk azt is, hogy mennyi mindent nem tudunk még róla. És ha megsejtjük a saját hiányosságainkat, abból semmi más nem jöhet ki normális üzemmenetben, csak az alázat. A tudomány művelése és az alázat: kéz a kézben együtt kell járjanak, én bizony így gondolom.

Boldogkői Zsoltból ezen a vitaesten mindez teljesen hiányzott. Sajnálom, hogy ilyen keményen és őszintén kell fogalmazzak, de egyszerűen ez volt a benyomásom vele kapcsolatban. Pedig Boldogkői Zsolt okos ember,  amit hülyeség lenne hosszasan bizonygatni. Molekuláris biológus, az MTA doktora, igazi tudós, akinek médiaszereplései közül számosat megnéztem, és bár nem értettem egyet mindenben az általa elmondottakkal, azt azért nyugtáztam, amit nyugtázni lehetett. Pontosan ezek miatt vártam nagyon ezt az estét, mert arra számítottam, Nagy Gergely a saját izzadtságában fürödve fog lemászni a színpadról, mivel Boldogkői Zsolt annyira megszorongatja majd a felvetéseivel. Örüljön egyáltalán, hogy szóba áll vele.

Hát nem ez történt, ami pedig történt, arra nem voltam felkészülve! 

Egy olyan tudós állt a színpadon, aki eljött, hogy magabiztosan megmondja a hívőknek, hogy nincs Isten. Ehhez többnyire olyan eszközt választott, ami viccnek is rossz: sokszor gyakorlatilag egy az egyben felmondta Richard Dawkins csapnivaló "filozófiai" érvkészletét, melyet számos alkalommal szétcsavaroztak már - köztük bizony ateista filozófusok is. Szó szerint, talán oldalszám pontossággal meg tudnám jelölni, hogy Boldogkői egy-egy mondata Dawkins "Isteni téveszme" című könyvének melyik oldaláról származott - ez pedig édeskevés egy intellektuális vita során. Nem mintha nem szabadna felhasználni ilyesféle forrásokat egy vitában, de azért valljuk be őszintén, Dawkins régi könyve nem igazán mértékadó, hanem egy populáris bestseller a vallás kérdésében tájékozatlan olvasóközönség számára, melyben sokszor indulati alapon érvel.

Mindehhez csapódott még hozzá, hogy Boldogkőinek láthatóan halvány fogalma sem volt a kereszténység és a Biblia legalapvetőbb állításairól sem, ami meglehetősen furcsa, ha valaki magabiztosan cáfolni kívánja Isten létét. Szerinte például a Szentírás azt mondja, csak Márk volt egyedül Jézus feltámadásának szemtanúja - minden bántó szándék nélkül, ez már azért a vasárnapi iskolás szint alatti teljesítmény. Az (ontológiai) istenérvek kapcsán pedig valamiért nem vette észre, hogy azok konkrét állításokat tesznek Isten vonásaival kapcsolatban - igen, még akkor is, ha ezek az istenérvek egy "általános istenre" vonatkoznak. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy az istenérvek nem értek véget a skolasztikánál, hanem még ma is léteznek. Sőt, az olyan ősrégi eszmefuttatásoknak mint amilyen például Aquinói Tamás öt útja, van továbbcsiszolt és bővített változata is. Erről magyar nyelvű irodalmat ugyancsak lehet olvasni - nincs szükség tehát  arra, hogy valaki nyakig merüljön a teológiában vagy a filozófiában. Nem hiszem, hogy sokan vitatkoznának azzal a kijelentéssel, ha valaki istenérvekről és a Biblia állításairól akar nyilvánosan vitatkozni, akkor ehhez ismernie kell az istenérveket és a Biblia állításait...

Boldogkői Zsoltnak láthatóan az is nehézséget okozott, hogy különbséget tegyen az egész Biblia, vagy a Biblia egy adott értelmezési módszerének elvetése között. Ez különösen az örök gumicsont, a teremtéstörténet témája kapcsán került előtérbe. Ugyancsak közhely, hogy a biblia szövegnek számos értelmezési verziója van (a szó szerinti fundamentalista interpretációtól az allegorikuson át a műfajértelmezésig) - amiről Nagy Gergely vitapartnere láthatóan egyáltalán semmit nem tudott. "Hogyan lehet, hogy előbb volt a fény, mint ahogy Isten megteremtette a Napot?" - hangzik a kérdés, amire könyvespolcokat összerogyasztó mennyiségű biblika teológiai és kommentárirodalom már választ adott, igen, akár magyar nyelven is. 

Pedig Nagy Gergelyt meg lehetett volna szorongatni. Ehhez azonban a Dawkins-kiskáté ismerete szörnyen elégtelen - helyette a vitapartner érveit tartalmazó forrásokat, a teremtéstörténetek egyes értelmezéseinek gyenge oldalait, egyes teológusok és filozófusok kikezdhető eszmefuttatásait kellett volna megtalálni. Vagyis egyszóval és röviden, ismerni kellett volna miről szól a másik oldal érvkészlete, szemléletmódja, világlátása. Érdekes módon egyébként a nézői kérdések között akadt azért olyan, amivel Nagy Gergely láthatóan nem nagyon tudott mihez kezdeni, vagy legalábbis küszködött a válaszadással. Ez azonban nem a nézők dolga lett volna, hanem Boldogkői Zsolt feladata, aki ezért ült a színpadon. Kihagyta a lehetőséget.

A vitaest felvételét itt lehet megnézni.

Tovább

Clark és a méreg

A közelmúltban végignéztem egy meglehetősen eseménydús vitát keresztények és ateisták között, ahol az egyik vitatkozó ateista - egy bizonyos "Dr. Clark" - meglehetősen nagy vehemenciával próbált érvelni az igaza mellett. A vita egy pontján még méregivásra is felszólította a keresztény hallgatóságot (amit valószínűleg nem gondolt komolyan), és a rendezvény végeztével sem csillapodtak le az indulatai. Azt hiszem ez a vehemencia merő túlzás volt - de mégis van benne némi igazság...

Ilyen vitát még nem láttam! Az első és a második gondolatom is az volt, hogy ez az ember nem normális. Pontosabban szólva beteg, mentálisan sérült, komolyan személyiségzavaros. És nem tudja azt sem, hol van. Elvileg egy akadémikus vitarendezvény egyik szónokának hívták, amiből érzelmileg túlfűtött performanszokat csinált. Ha nincs ideje az olvasónak végignézni az egész videót, javaslom, hogy csak a méregivásról szóló szakaszba tekintsen bele (nagyjából 1:32-nél kezdődik és 1:36 körül ér véget), ahol dr. Clark meglóbál egy mérgező folyadékkal teli flakont, ki is tölt belőle egy pohárba, majd felhívással fordul a teremben lévő keresztények felé. Vajon van olyan vállalkozó szellemű hívő, aki megissza ezt a mérget a jelenlévő közönség előtt? Hiszen Jézus megígérte, ha valami halálosat iszunk, nem fog ártani nekünk! Itt van a lehetőség, hogy ne csak a szánkat jártassuk, ne csupán beszéljünk a csodákról, hanem láthatóvá is tegyük őket. Ahogy Clark végül megfogalmazza, ha nem mutatjuk meg miben hiszünk, csak beszélünk a hitről, akkor nincs semmi ok arra, hogy bárki elfogadja annak tartalmát. "Show me, show me, show me!", vagyis "mutasd meg!" - ezt ismételgeti a vitaest végén megállás nélkül Clark keresztény vitapartnerei felé.

Egyesek azt mondják, maga az ördög beszélt ebből a bizonyos Clarkból. Mások megsajnálva őt csak egy szerencsétlen, keserű és felháborodottan követelőző ateistát látnak benne. Valaki szerint pedig emberünk egyszerűen bohócot csinált magából a nyilvánosság előtt. Szerintem viszont Clark egyszerre elrettentő és figyelmeztető példa.

Először is, azt azért jelentsük ki gyorsan, hogy a méregivásos produkció tényleg problémás. Pongyola exegézis kell ugyanis ahhoz, hogy a Márk evangéliuma szövegkritikailag amúgy is vitatott befejező verseiből valaki azt hozza ki, hogy azok valamiféle bazári látványosság kedvéért hangzottak el. Tudomásom szerint a Jézust követő keresztényeknek sem volt szokásuk, hogy mérgező dolgokat igyanak és így bizonygassák a kívülállóknak a hitük valódiságát. A kérdéses szakasz szövegelemzésébe mindazonáltal most nem szeretnék mélyebben belemerülni, mert ez a bejegyzés másról szól, csak a tisztánlátás kedvéért említettem. 

Másodszor, nyilvánvaló szerepzavar, amikor valaki nem tudja hol van, így azt sem, hogy bizonyos szituációkban mi a követendő viselkedés. Ezt azt hiszem nem kell a végtelenségig ragozni: egy intelligens vitában, ami ráadásul tényleg akadémikus struktúrájú, a vitatkozó felek nem akarnak érzelmi hullámok generálásával teátrálisan diadalmaskodni a másik felett, a minimum tisztesség pedig az, hogy esetleg meghallgatják az ellenvéleményeket is (a videó későbbi részéből kiderül, hogy ez nem igazán sikerült dr. Clark-nak), és ha egyszer véget ér a rendezvény, békén hagyják a másikat.

Harmadszor azonban, kár lenne szemet hunyni Clark követelőzésének jogossága felett. Ha a túlkapásokat lehámozzuk a megnyilvánulásairól, és félretesszük az exegetikai kisiklásokat, ami megmarad, abban még mindig van jogos igény. Bevallom, teljesen azonosulni tudok Clark azon elvárásával, hogy a kereszténységnek sokkal többet kellene megmutatnia, mintsem megmondania. (Állítom persze mindezt úgy, hogy még a blogom neve is "Megmondom"...) Röhöghetünk rajta, lesajnálhatjuk, meglehet róla a véleményünk - mindazonáltal ez az ember olyasmit vár el tőlünk, amiből nagyon keveset vagyunk képesek prezentálni.

Beszélünk a bibliai csodákról, miközben sok hívő úgy hiszi, azok ideje már valamiféle értelemben lejárt - vagyis nem látszik belőlük semmi. Akik pedig nem így hiszik, azok sem tudnak megbízhatóan felmutatni ilyesmit. Amit látunk, az a legtöbbször még a legjobb esetben is kérdéses. Hirdetjük, hogy már a mustármagnyi hitnek is milyen fantasztikus és hegyeket mozgató ereje van - közben az egyházon éppen az látszik, hogy igencsak híján van az erőnek. Prédikálunk róla, hogy az emberek gondolkodását és életét mennyire átalakítja a hit - közben meg pont az látszik, hogy az emberek állatira nem akarnak megváltozni és sokszor ugyanazokkal a jellemhibákkal küzdenek, amivel küzdöttek a korábbiakban is. Hagyjuk tehát a méregpoharat és a mérgező folyadékkal teli kannát, mert az csak a látszata egy jogos kritikának! Valójában ugyanis erre gondolt Clark, amihez a mérget pusztán illusztrációként használta fel a maga ügyetlen módján. Hogy csak beszélünk, pedig az erő nem igazán a szavainkban, hanem a tetteinkben kellene legyen. Hogy nem arra van szükség a meggyőzéshez, hogy végtelen mennyiségben öntsük a szót azt magyarázva, miért nincsenek csodák, miért nincs gyógyulás, miért nincs igazi változás - miközben egy olyan hitet képviselünk, ami a gyógyulásról, csodákról és változásról szól. Ez az ellentmondás bizony ordító, amit nem lehet akadémikus magaslatokról megoldani, amihez nem elégséges profi teológusok és megrögzött ateisták szócsatájában a másik fölé kerekedni. A meggyőző erő a meggyőző tettekben kellene legyen. Számomra világos, hogy ez a bizonyos Clark erre célzott a színpadias produkciójával, és ez a kérdés bizony ott lóg a kereszténység feje felett a levegőben.

Tovább

A képekhez való képesség

Valljuk be őszintén - én bevallom -, mi protestánsok nehezen tudunk mit kezdeni a képekkel. Mi inkább a bibliai szövegekkel dolgozunk, és ha a kép szót halljuk, akkor is a példázatok vagy narratívák, vagyis bizonyos szövegműfajok képekben gazdag elbeszéléseire asszociálunk. Én azonban most szó szerint képekről, szűkebb értelemben pedig festményekről beszélek, és azt is elmondom miért lenne jó, ha értenénk a nyelvükön.

A protestáns hívők jó része, ha a kép és a kereszténység szavak valahogy egymás mellé kerülnek, talán leginkább az ikonokra vagy a templomokban látható festményekre gondol - és ez a gondolat valószínűleg nem tölti el boldogsággal. Szinte látjuk magunk előtt a képeket csókolgató embereket, vagy éppen a meztelen testeket ábrázoló festményeket. Aztán látjuk magunk előtt a reformáció csupasz templomait, vagy a baptista, a pünkösdi imaházak üres falait, ahol nincs helye az ilyesminek. Leegyszerűsítve, nekünk itt és most a szöveg a fontosabb, amit a végtelenségig elemezhetünk, cincálhatunk, magyarázhatunk, de a képek teológiai okokból is távol kerültek tőlünk.

Ám kár volna elfeledkezni arról, hogy történelmi korokon át a helyzet éppen fordított volt. Az emberek nem olvastak, a szöveg mint olyan szinte semennyire nem izgatta őket, helyette viszont rajongtak a képekért. Tudjuk jól, hogy még a bibliai szöveget is képeken keresztül értették meg. És ha mi is szeretnénk megérteni azt, hogyan és mely dolgokon keresztül jutottunk onnantól ideáig, akkor muszáj lesz megérteni a képek nyelvét. A bejegyzés témája szerint még pontosabban: a festészet nyelvét.

Az elmúlt napokban kitűnő kollégáim társaságában abban a szerencsében volt részem, hogy egy tárlatvezetéssel egybekötött látogatást tehetettem a Szépművészeti Múzeumban. Láttam már ilyesmit, de a tárlatvezetést végző doktor úr lelkesedése és profizmusa most mégis áttörte az eddigi közömbösségem falait. Hatásosan tudta ugyanis megláttatni velem az egyébként elképesztő festmények részletgazdag elemei mögötti tudatos mondanivalót. A gyönyörű festményeket készítő művészeket persze a legtöbben zseniális tehetségnek tartjuk, mert szépen festenek - ami igaz is. A zsenialitásuk azonban nem is a festészeti profizmusukban áll (noha az is elképesztő), hanem inkább abban, hogyan tudnak egyetlen egy festménybe belesűríteni olyan mondanivalót, amit szavakkal csak hosszú prédikációban lehetne kifejezni.

Persze a műelemzők is túlmagyarázzák sokszor a dolgokat, de azért mégiscsak nézze meg az olvasó Ádám és Éva itt látható két festményét, melyet egyébként Dürer egyik kiváló tanítványa, Hans Baldung Grien készített. Grien a 16. században élt, amikor az emberek java része rajongott a férfiakat praktikákkal elcsábító hölgyekért. Első pillantásra az ember nagyjából annyit lát, hogy Ádám izmos, Éva meg szexis, a kígyónak pedig furcsa kinézete van. Ám a képet jobban vizslatva érdemes észrevenni néhány sajátosságot, így például azt is, ami a festészetben meglehetősen tipikus, mégpedig az anakronizmus erős jelenlétét. Ha Ádám és Éva valós történelmi emberek voltak (nagyon kérek mindenkit, hogy most ne vegye elő ezt a vitát!), akkor sem valószínű, hogy így néztek ki. Ádám pont olyan, mint a 16. századi férfiak, szakállviselete a korabeli szatíroké (akkoriban pontosan így ábrázolták őket), Éva leomló hajzuhataga meg inkább hasonlít Vénuszéra, mint arra a karakterére, akit egy bibliaolvasó ember maga elé képzel.

A bűneset már megtörtént, hiszen mindketten falevelekkel takarják a nemi szerveiket, ugyanakkor Éva tekintete nem azt sugallja, mintha nagyon szégyellné magát. No persze most felhorkanhatna egy szigorúan betűhű értelmező: "a Biblia azt írja, hogy szégyellték magukat és elbújtak". Akkor mi most visszakérdezünk: vajon a festő a bibliai történetet akarta egy az egyben ábrázolni, dokumentarista stílusban, vagy annak saját korabeli értelmezési módját festette meg? És pontosan ez az igazán izgalmas egy jó képben, egy végletekig kimunkált festményben, egy remek kompozícióban: hogy nem szimplán dokumentál, hanem elgondolkodtat, hogy akár alternatív ösvényeket vázol fel, hogy valamilyen üzenetet közvetít, amibe persze belekeveredik annak a kornak a történeti helyzete, a művész saját gondolatvilága, egyszóval az a miliő is, amiben a kép keletkezett. Egy elragadó festmény üzenet saját koráról, miközben üzen egy másik korról is, amiről tartalmilag szólni kíván.

Ez bizony izgalmas, de annál sokkal több is egy protestánsnak: kijózanító. Most tegyék a szívükre a kezüket a bibliai textusokat szétmagyarázók: merthogy ők pont ugyanazt csinálják a szövegekkel, mint egy festő a képeivel. Értelmezéseket bontanak ki egy-egy szakaszból, magyarázatokat találnak ki egy perikópához, az igehirdetésekben pedig szavakban festik le mindezt az embereknek. Valahol tehát képekkel dolgoznak, a különbség többnyire annyi, hogy ezeket a szövegek olvasói és hallgatói a fejükben vizualizálják, míg a festők elképesztő munkával felviszik a vászonra. Sokat lehet utóbbi módon is elmondani, és őszintén szólva kissé sajnálom, hogy az egyháznak szinte csakis a katolikus-ortodox fele tud ezzel igazán hatékonyan bánni, holott semmi nem gátolná a többieket sem, hogy ebben előrébb lépjenek. Hát akkor lépjünk!

Tovább

Lyézus!

Nagy Gergely tehetséges ember. Tudják ezt mások is, és utálják érte. Pedig képes volt meggyőzni dr. Orosz László fizikust, aki többször nyilvánosan is kifejtette, nem megy bele semmiféle vitába az "istenkérdésről", hogy széles nyilvánosság előtt belemenjen egy vitába az "istenkérdést" illetően. Mi ez kérem, ha nem tehetség?

Keresztények talán nem fognak örülni, ha azt mondom, nekem kifejezetten szimpatikus a szkeptikus-ateista Orosz László. Az interneten elhíresült kifakadásai (erre és erre gondolok) ugyancsak népszerűvé tették, noha remélhetőleg tudományos és tanári pályafutása révén is sokan ismerik. Az előbb említett videók alapján bár egy szigorú és zord figurának tűnhet, Orosz László élőben nagyon is egy jószívű és normális ember benyomását kelti. Ő nekem amolyan nagypapa-féle karakter, aki a térdére ülteti az unokáit, felteszi az orrára a szemüvegét, és hangosan meséket olvas nekik. Az ilyen emberrel érdemes párbeszédet kezdeményezni, és ahogy eddig élőben láttam-hallgattam, lehet is.

Más kérdés azonban, hogy egy nyilvános vitához a kedves jellem meglehetősen kevésnek bizonyulhat. Néhány nappal ezelőtt a Golgota Gyülekezet nagyterme zsúfolásig megtelt egy Isten létezéséről szóló disputa kapcsán (melyet egyébként roppant érdekes módon az Index élőben(!) közvetített) - vagyis Nagy Gergely és Orosz László vívtak volna verbális csatát egymással. Azért csak volna, mert az egyik fél - számomra igen meglepő módon - teljesen szétesve és zagyván érvelt a másikkal szemben. Hadd legyek őszinte: a professzor úrtól az előzmények fényében nem igazán erre számítottam. Arra gondoltam, hogy Orosz kemény és határozott érvek mentén szembeszáll majd a Nagy által prezentált apologetikai-filozófiai gondolatmenetekkel, mi nézők pedig egy igazán színvonalas szellemi pankrációnak leszünk a felhőtlen élvezői. Hát nem ez történt: irdatlan távolságra kerültünk az intellektuális kielégülés puszta lehetőségétől is! 

Elnézést kérek a blog olvasóitól, de egyszerűen képtelen vagyok most jobb szót találni: amit Orosz László művelt ezen az estén, az az "öntökönszúrás" kétórás drámája volt, színpadon állva, tapsoló nézők előtt, élőben közvetítve.

Tisztázzunk valamit: Nagy Gergely személyét és érveit lehet szeretni vagy nem szeretni - mindazonáltal a felkészültsége vitathatatlan. Ahogy az is, hogy maximálisan tisztelettudóan viszonyult a vitapartneréhez, sőt annak szakterületét is többször elismerte. Nem ezt tette a másik oldal. Orosz azzal indított, hogy a filozófia gyakorlatilag hülyeség, nem tesz le semmit az asztalra, hiszen ezt már Stephen Hawking is megmondta. Márpedig ha Stephen Hawking - aki minden bizonnyal kiváló filozófus volt ugye - valamit megmond, az hétszentség! Az este folyamán ez a gondolat többször is előkerült: nem érdemes filozofálni, nem érdemes filozófiával foglalkozni, filozófiai kijelentéseket tenni sem.

Ehhez az erős proklamációhoz képest Orosz László valahogy nem vette észre saját szavaiban az ordító ellentmondásokat. Nem tűnt fel neki, hogy úgy söpörte le az egész filozófiát az asztalról, hogy nagyjából fél órával később beismerte: tulajdonképpen egyáltalán nem is ért hozzá, nem követi a terület fejleményeit, nem tud róla igazán semmit sem. No és persze az sem tűnt fel neki, hogy annak az elvnek a kifejtése, hogyan kellene gondolkodni és milyen rossz is a filozófia, maga is egy filozófiai megközelítés. No comment.

Ami azonban ennél is rosszabb, hogy Orosz számos alkalommal filozófiai kijelentéseket tett úgy, hogy minden jel szerint ennek nem volt tudatában. Mi másnak nevezzem, amikor valaki a tudomány működéséről tudományfilozófiai alapokon álló megállapításokat fogalmaz meg, vagy amikor tisztán szcientista megjegyzéseket fűz a mondanivalójához. (A szcientizmus az episztemológia egyik formája a filozófiában.) Ezek szerint mégsem olyan rossz dolog ez a filozófia, de természetesen csakis akkor, ha éppen a saját érveinket akarjuk alátámasztani vele...

Mindehhez már csak hab volt a tortán, ahogyan a hit fogalmát Orosz meghatározta. Véleménye szerint a hit ugyanis egyenlő az érzelemmel. Ennyi és nem több: a hit érzelem. Itt már igencsak feszengtem a székemben. Nem túlzok, ha azt mondom, bárki aki tíz percre belelapoz az elmúlt évtizedek meghatározó valláslélektani köteteibe, sokkal többet fog tudni ennél. Nem kell, hogy ezek a művek keresztények legyenek, akár vallásellenes könyvet is kézbe vehetünk, ez egyáltalán nem számít. Nincs a világon egyetlen valláspszichológus sem, aki egy ilyen banálisan rossz kijelentést aláírna.

Nagy Gergely érveinek jó részét már ismerhette az, aki esetleg figyelemmel kísérte a korábbi vitaestek menetét. Amit ő letett az asztalra, azon egyáltalán nem lepődtem meg, s noha érvelését nyilvánvalóan több ponton is meg lehetett volna fogni, erről vitapartnere gyakorlatilag lemondott. Ritkán látni olyat is, amikor valaki megkapja a lehetőséget, hogy 10 percben faggassa a másikat, azt válaszolja, hogy ő nem kíván semmit kérdezni. Végül Orosz még a Nagy által felállított csapdába is szépen besétált, amikor elismerte, hogy a természettudományos megismerési módszer az egyetlen, ami igazából létezik - az ember nem is juthat ismerethez más módon.

Sajnálom, hogy a dolgok ezen az estén így alakultak. Egy jó vita nem a másik legyőzéséről és meggyőzéséről szól, hanem a párbeszédről. Mindazonáltal mégiscsak vitáról van szó, ahol érveknek kell érvekkel szembeállnia. Ez azonban előfeltételezi, hogy mindkét oldal ismeri a másik oldal várható érvkészletét, és még ha nem is szakértő a vitapartner kérdéseiben, azért csak beleássa magát valamennyire. Ketten voltak tehát hivatalosak vitázni ezen az estén: Nagy Gergely és Orosz László. Nagy Gergely felkészült volt. A másik fél hiányában viszont csak maradt az egész olyan, amilyennel színpadon kívül eleget találkozunk: süketek párbeszéde.

Tovább

A véletlen puha párnája a tudományban és a hitünkben

Klasszikus felvetés, hogy a világ és benne minden létező dolog vagy véletlenül jött létre, vagy valaki megalkotta. A kérdés persze elnagyolt, hiszen a véletlen nem feltétlenül áll önmagában (a természeti törvények szükségszerűségét is mellé tehetjük), de mégis nagyon sokan használják ezt a fogalmat - s mintha azért tennének, hogy Isten személyét kiváltsák vele...

Kép innen

A filozofikus kérdés két okból merült fel bennem. Egyrészt, az utóbbi időben részt vettem az Értelmes Hit elnevezésű, frissen indult rendezvénysorozat nyitó alkalmán, ahol többek között kozmológiai érveket hallhattam a világ keletkezéséről - beleértve például a klasszikusnak is nevezhető kalam kozmológiai érvet, mely sokkal többről szól a populárisan közismert, három sorban összefoglalható levezetésnél. (Ha nem tudod miről van szó, itt akár magyar felirattal is gyorsan megnézheted!) A kalam kozmológiai érv alapján egyértelműnek tűnik, hogy a világban zajló események és dolgok, s maga a világ is ok-okozati viszonyban állnak egymással, vagyis nem sok közük van a véletlenhez. Másrészt, beleolvasgattam az ismert katolikus tudós, Jáki Szaniszló egyik igen fárasztó stílusú könyvébe, mely Isten és a kozmológusok kapcsolatát próbálja taglalni. Jáki nyelvezete nekem feleslegesen túlbonyolított, noha remek kérdéseket vet fel - és a remek kérdések között is sokat foglalkozik a véletlen fogalmával, melyet gyakran hasraütésszerűen dobálózva használunk a mindennapi beszédben, de a tudományos elméletek kontextusában is.

Ez azért is furcsa, mert úgy látszik, magával a véletlennel két, egymástól gyökeresen eltérő gondolkodású csoport is haragban áll.

Egyfelől a véletlent nem szeretik emlegetni azok az ateisták, akik az egész valóságot erősen determinisztikusnak vélik, vagyis alapvetően abból indulnak ki, hogy a valóságban zajló események tulajdonképpen meghatározott módon történnek. Másfelől ugyancsak kerülik a véletlen emlegetését például a keresztény hívők, akik minden történés mögött isteni vagy sátáni kéz nyomát feltételezik - de semmiképpen sem a véletlenét. Ez persze igaz más világvallások filozófiájára is - gondoljunk itt például az iszlámban a fátumra, vagyis Allah végzetére, amit nem lehet elkerülni. Egy hívő nem szokta azt mondani egy eseményre, hogy az véletlenül történt meg vele - legfeljebb azt mondja, nem ismeri az esemény kiváltó okát. De valahogyan a szálak - még ha részben titokzatos módon is - Isten kezébe vezetnek vissza.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az emberi gondolkodás történetének nagy részében a véletlent magát "üres szónak", a valódi okok nem tudásának tekintették, azaz egyfajta tudáshiánynak. Később azonban éppen az ellenkezője történt: a magyarázat egyik alapja lett bizonyos tudományos elméleteknél. Kissé paradoxnak tűnik számomra, hogy egy hiánnyal akarunk magyarázni, hiszen maga a magyarázás pont azért történik, hogy egy hiányt megszüntessen, valami addig meg nem értett dolgot megérthetővé tegyen. Érdekes egyébként, hogy még maga Darwin is egyszer ezt írta: "Nem tudom úgy tekinteni az univerzumot, mint a vakvéletlen eredményét". Mielőtt valaki félreérti ezt a kijelentést, meg kell jegyezni, hogy Darwin itt nem egy Teremtő létezésére akart utalni - megjegyzésével inkább arra gondolt, hogy az igazi okokkal kapcsolatban tudatlanok vagyunk. A tudatlanságunk az okokkal kapcsolatban azonban nem az okok hiányára, hanem csak a tudásunk hiányára utal.

Egyszóval és röviden, általánosnak tűnik az a meggyőződés, hogy véletlenen valami olyasmit értünk, ami az okokkal kapcsolatos tudáshiányunkból fakad. Mára azonban a helyzet megváltozott, és a véletlen törvénnyé vált számos gondolkodó eszmefuttatásában. Például a biológus Pierre Delbet még 1913-ban a következőt írta:

Ma a véletlen törvényként, a legáltalánosabb törvényként jelenik meg. Puha párna lett számomra... de ez egy tudományos párna.

Úgy tűnik tehát, hogy a véletlen szerepe jelentősen megváltozott az utóbbi évszázadban. Eddig a magyarázat hiánya volt, ma pedig sokszor magában egy magyarázat a dolgokra. Nem akarom most ezt a bejegyzést tovább bonyolítani a kvantumfizikával és más, egyébként nagyon is témába vágó kérdéssel, de azért egy megjegyzés még idekívánkozik. Ian Barbour azt írja, hogy a kvantumelméletben jelen lévő határozatlanságra háromféle értelmezéssel próbáltak választ adni. Az egyik szerint a világ önmagában teljes mértékben determinált (vagyis minden meghatározott pályán haladva történik), a másik szerint agnosztikusnak kell lennünk ebben a kérdésben (nem tudhatjuk pontosan hogyan működik ilyen szempontból a világ), míg a harmadik természetesen az indeterminált (nem meghatározott pályán haladó) világban hisz. Nem meglepően utóbbiban beszélhetünk leginkább a szabad akaratról. A nagy kérdés az, hogy a keresztény hittel vajon mind a három koncepció összefér? Vannak olyan tudósok, akik azt mondják, ha túl sok helyet adunk a véletlennek, az a materializmust támogatja. Vajon tényleg igazuk lehet? Hívő emberként hogyan viszonyuljunk a véletlenhez?

A hétköznapok szintjén persze gyakran használunk olyan kifejezéseket, hogy "ez véletlenül történt így", esetleg "véletlenül összefutottam Gipsz Jakabbal". Ezzel azonban csak arra utalunk, hogy bizonyos események kimenetelét nem láttuk előre, vagy bizonyos okok következményeivel nem tudtunk számolni. A kérdésem viszont nem az ilyesféle véletlenre vonatkozik, hanem arra, ahogyan ma egyfajta törvényként tekintenek a véletlenre. Keresztényként beépíthető-e egy instabilabb, indetermináltabb világ a keresztény világképünkbe?

Tovább

Össztűz a Budapest Arénában

Ahogy azt sejteni lehetett, ezen a hétvégén a Tűz Konferencia tartja lázban a hazai kereszténység egy jó részét. A karizmatikus körökben ismert Daniel Kolenda, Todd White és Ben Fitzgerald nevével fémjelzett háromnapos esemény ma este ér véget és folyamatos érdeklődés, valamint kritika kíséri. Elmentem, megnéztem, beleszagoltam.

Abban a kiváltságos helyzetben részesülhettem, hogy tegnap este közvetlenül a legelső sorban, a színpad előtt ülve hallgathattam végig Daniel Kolenda evangélista igehirdetését. Amit hallottam, nem nekem szólt, hanem főként és elsősorban olyanoknak, akik talán életükben először vettek részt evangélizáción. Ám Kolenda tiszta és egyszerű szavai eljutottak hozzám is. És bár nem ez volt a prédikáció lényege, hosszú perceken át beszélt egy olyan dologról, amelyről Magyarországon meglátásom szerint most nagyon fontos sokat hallania az embereknek: hogy Isten mennyire szereti a muszlimokat. Szerintem ő sem tudta, hogy ezzel az egyszerű kijelentéssel olyan véleményt artikulált a színpadról, amit ebben az országban most rengetegen képtelenek befogadni. Kolenda elmesélte, hogy Afrika-szerte saját szemével látja muzulmánok tömegeinek a megtérését - a jelenség néhol már-már olyan léptékű, hogy féltékenységet is kivált a helyi keresztényekből, akik úgy érzik, Isten mintha jobban odafordulna a muszlim emberekhez, mint hozzájuk. Nos, a nagy magyar valóságban, ahol az elmúlt években mást sem hallottunk, mint félelemkeltő politikai üzeneteket, melyek sokakat undorral és gyűlölettel töltöttek el a muszlimok felé, egyszerűen jól esett hallanom egy olyan beszámolót, hogy Isten számára mennyire fontosak ezek az emberek.

Még egyszer hangsúlyozom azért, mielőtt valaki félreérti, hogy Daniel Kolenda nem politikai beszédet tartott, hanem annál sokkal többet tett: az evangéliumot hirdette. Igen, tényleg azt, nem többet és nem kevesebbet annál. Tegnap este világosan és félreérthetetlenül az evangélium szólalt meg a színpadról. Ezt azért szeretném ilyen kristálytisztán nyomatékosítani, mert tisztában vagyok vele, hogy sokan keményen kritizálják az egész rendezvényt, rámutatva bizonyos teológiai elhajlásokra, furcsa jelenségekre és zavaros szellemi kontextusokra. Össztűz zúdul a Tűz konferenciára, mégpedig két irányból: az egyik oldalról a bírálók sorjázzák a hibákat, a másik oldalon a rajongók bírálják a bírálókat. Ez azért valahol groteszk. Kolenda a színpadon állva hirdeti az evangéliumot és felkínálja az embereknek a megtérés lehetőségét - azaz hogy csatlakozzanak egy olyan közösséghez, egy olyan egyházhoz, amelynek tagjai ugyanezekben a szent pillanatokban marakodnak és egymást csépelik a háttérben. Én tegnap úgy döntöttem, hogy inkább az evangéliumra figyelek.

Persze azért nem vagyok vak, ne is legyünk azok, hanem lássuk a dolgokat reális fényben. Ben Fitzgerald és Todd White bennem is felvetnek sokféle kérdést, sőt őszintén szólva aggodalmat is. Amit gyógyítás alatt ért a karizmatikus mozgalom, az engem sokszor inkább elkeseredett próbálkozásra emlékeztet, hogy bármi áron győzzük meg önmagunkat arról, milyen egészségesek is lettünk, mert valaki egy mikrofonba belekiabálta hogy meggyógyultunk. Amikor a "tegye fel a kezét, aki meggyógyult" felszólításra több ezer kéz egyszerre a magasba lendül, a tisztességes minimum, hogy ép eszű hívő ember összevonja a szemöldökét és legalább magában megkérdezi, vajon ennyi tényleg elegendő-e kimondani a gyógyulások tényét? Vagy inkább csak jó statisztikát akarunk csinálni magunknak?

A kérdés tehát adódik: akkor milyen is ez az egész rendezvény, jó vagy rossz, pozitív vagy negatív, az igazság fényét tükrözi vagy pusztán arra hasonlító, hamis csillogás? Vagy ahogy kegyesen szoktunk rákérdezni: "Istentől van" vagy "nem Istentől van"?

Ezek a kérdések azért naivak, mert abból a képtelen feltételezésből táplálkoznak, hogy az igazság vegytiszta formában mutatkozik meg ebben a valóságban. Ez lehetetlen és már ott megbukik, hogy a konferencián emberek vesznek részt, akiknek velem együtt sok buta dolguk van - miközben az igazságot őszintén keresik. Az igazság mindig a botladozó, néhol zavaros és sosem tökéletes útkeresések mentén ragyog fel, mert nem történhet másként. A helyes kérdés tehát nem az, hogy jó vagy rossz ez az egész, hanem hogy mi hogyan szeretnénk látni? Nos, a Tűz konferencia ebben a tekintetben pont olyan, mint az összes ehhez hasonló rendezvény: sokféleképpen lehet nézni, számos látószögből értelmezhető, és hogy ezek közül melyiket preferáljuk inkább, az elsősorban és gyakorlatilag a mi döntésünkön múlik. Nézhetjük Todd White furaságait, és akkor kiakadunk, igazolva látjuk a karizmatikusokkal kapcsolatos előítéleteinket, vagy Daniel Kolenda tiszta prédikációját, és akkor megerősítettnek véljük, hogy minden nagyon is rendben van a karizmatikus mozgalomban. Hogy melyiket választjuk, hogy melyik mellett állunk ki, azt pedig leginkább és elsősorban az fogja meghatározni, milyen szándékkal és indulattal közeledünk az egészhez.

Én úgy mentem el tegnap, hogy voltak prekoncepcióim, mégis elsősorban kíváncsiság volt bennem. Nem a gyenge pontokat kerestem, hogy utána magam előtt igazoljam, ugye milyen szörnyű ez az egész, és nem is azért voltam ott, hogy bizonyítékokat gyűjtsek arról, mennyire leszállt a Menny a Földre, hiszen itt kritizálhatatlan emberek állnak a színpadon. Tegnap halat adtak vacsorára a Budapest Arénában: a húsát leszopogattam, de a szálkákat kiköptem. Mindkettőből akadt elegendő.

De azért a tisztesség azt kívánja, hogy megjegyezzem: akár rajongók vagyunk, akár heves ellenzők és szkeptikusok, menjünk el és nézzük meg ezt az egészet a saját szemünkkel mielőtt véleményt formálunk róla! Mert ez így és csak így korrekt.  Leginkább ezért írtam meg ezt a bejegyzést, és "türelmetlen módon" nem vártam meg az egész konferencia végét, ugyanis erre még ma is lehetőség van, hiszen este 7 órától ingyenes lesz a belépés.

Tovább

Konfrontáció, de udvariasan - beszámoló egy vitaestről

Már többször írtam vitaest-élményeimről itt a blogban (például itt és itt), és lehet hogy ezért az olvasó felsóhajt magában: "minek ennyit tudósítani az ilyen vitákról, hiszen mindegyik nagyjából ugyanolyan!" Megmondom én miért: azt szeretném, ha egyre több és több keresztény járna el ilyen alkalmakra, egyre többen hallanának érveket és ellenérveket a hitük kapcsán, és úgy általában is egyre több gondolkodó hívővel találkozhatnék egyház-szerte. Úgyhogy ez itt a reklám, és az élménybeszámoló helye lesz, hátha valaki kedvet kap tőle.

Előbb a száraz tények: a színpadon Waldmann Szabolcs szerző és műfordító, valamint Nagy Gergely református teológus küzdöttek egymással azt a kérdést vizsgálva, vajon a názáreti Jézus Krisztus valós történelmi személy volt-e, és ha igen, tényleg olyannak kell-e látnunk, amilyennek az evangéliumi szövegekben, valamint a páli korpuszban olvasunk róla. Mondhatni tehát, hogy klasszikus apologetikai kérdés került terítékre, amiről az érdeklődők valószínűleg már millió formában olvastak-hallottak, és minden bizonnyal meg is van róla a véleményük. Meglehet, a kérdés már a könyökükön jön ki. Szó mi szó, Jézus személyazonosságával kapcsolatban rengeteg könyv és cikk napvilágot látott mind a szkeptikus, mind a hívő oldalról, és gyakorlatilag erről szól a történeti Jézus-kutatás három hulláma is. A médiaszenzációkról ne is beszéljünk! Az elmúlt évtizedben sokat irkáltak arról, hogy Jézusnak esetleg felesége lehetett (micsoda marhaság, kérem szépen!), előkerült a Júdás-evangéliuma, vagy éppen leporolták Barnabás levelét - és akkor ott vannak a könyv- és filmsikerek Dan Brown tollából. 

Egyszóval, az ember talán úgy érzi, telítődött már a témával, minek ide még egy vitaest, minek ezt a csontot tovább rágcsálni, mi értelme van ezt az ezerszer megforgatott kérdést tovább görgetni magunk előtt?

Nos, hiszi vagy sem az olvasó, a Kálvinista Apologetikai Társaság estje ilyen előzmények után mégis igen élvezetesre és átélhetőre sikeredett, amin őszintén szólva magam is meglepődtem. Igazi, valódi, tartalommal teli és szakmailag is színvonalas vita volt, ami ráadásul azt is vastagon aláhúzta, hogy bizony helye van ma is a konfrontatív apologetikának! Hadd ragadjak le egy kicsit ennél a mondatnál, mert egyáltalán nem egyértelmű!

Az apologetikára úgy divat gondolni manapság, hogy az valamilyen elkeseredett utóvédharc a keresztények soraiban. Az egyház és a keresztény hit visszaszorulóban van, ennek a meghátrálásnak az utolsó védelmi vonala pedig az apologetika, ami jobb híján megkísérli menteni a még menthetőt. Nos, ezen az estén erről szó sem volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Nagy Gergely nem a "kereszténység túlélésére" játszott, s többnyire nem defenzív, hanem offenzív apologetikát művelt, azaz nem szimplán megvédte hitbeli meggyőződését, hanem rendre rámutatott a Jézussal kapcsolatos történeti szkepszis több elemének tarthatatlanságára. Tökéletesen uralta a terepet, tisztán és világosan beszélt, és ami perdöntőnek bizonyult: nagyon alaposan felkészült Waldmann Szabolcs összes jelentős érvéből. Felkészültségének színvonalát komolyan emelte még az a tény is, hogy nem kizárólag hívő kutatók eredményeire, hanem szkeptikus és ateista szerzők munkásságaira is alapozott - vagyis nem érhette az a vád, hogy elfogult forrásokra hivatkozik. Természetesen Waldmann Szabolcsot sem kell bántani: számomra igen sok újdonságot mondott el, néhány felvetése bogarat is ültetett a fülembe (az egyikről azt hiszem hamarosan írni is fogok itt a blogban), hiszen többnyire a valláskutató-műfordító perspektívájából beszélt, és láthatóan nagy tárgyi tudással rendelkezett az ókortörténetről és annak vallási kontextusáról. Mégis egyfolytában az volt az érzésem, hogy Nagy Gergely diktálta a tempót, láthatóan sokkal jobban uralta a témát és az egész estét, mint vitapartnere, aki többször is elszámította magát a rendelkezésére álló időkeretet tekintve (így arra kényszerült, hogy félbehagyja a beszédeit), valamint maga is elismerte, hogy nem annyira járatos az Újszövetség tudományos problémáiban.

Az egész vitáról eszembe jutott, hogy mennyire nehéz annak az apologétának a dolga manapság, aki szeretné a lehető legjobban művelni ezt a műfajt. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az igazi apologéta a teológia polihisztora - mert annyi különböző témában kell tudnia megszólalni. Ha istenérvekről, Isten létezéséről van szó, akkor filozófiai jártasság szükségeltetik. Ha teremtésről és evolúcióról, akkor nem árt áttekintő jelleggel egy kis természettudományos ismeret. Ha Jézusról és az Újszövetségről, akkor jól jön az újszövetségi bevezetéstudomány, történelem, szövegkritika és más tudományok. Mindemellett persze értenie kell a retorikához és a vitatechnikához is. A jó apologéta tehát nagy gyomorral rendelkező, mindenevő figura, és ha nyilván nem is mindentudó, de sokféle ismerettel kell rendelkeznie.

Nos, két értelmes ember ült a színpadon ezen az estén, intellektuálisan színvonalas eszmecserét folytatva, mely egyébként egy vitasorozat nyitó darabja volt Jézus személyéről (a következő rész a feltámadás kérdéseivel foglalkozik majd). Csak ismételni tudom a szervezők többször is hangoztatott felszólítását: gondolkodjunk együtt a hitünkről! Nem kell semmit sem elhinni sem Waldmannak, sem Nagynak - hanem tessék mindennek utánajárni. És el ne felejtsem leírni megint: tessenek eljönni a sorozat következő részére! Még akkor is, ha már mindannyian olvastuk-hallottunk pro és kontra érveket a feltámadásról.

Tovább