Maga a gyerekbántalmazás...

Furcsa bejegyzést írok most, mert furcsa világot élünk Magyarországon, ahol éppen furcsa dolgok történnek. Azért mondom, hogy ez a gondolatmenet furcsa lesz, mert úgy szeretnék "megvédeni" egy rendezvényt, hogy eközben jómagam soha el nem mennék rá, sőt a mögöttes ideológiai szándékaival is bajom van: ez pedig a Pride, a melegek utcai vonulása, a szivárványos parádé a budapesti utcákon, amit éppen betiltani, de legalábbis ellehetetleníteni szeretnének. Persze a "védőbeszédem" nem is a Pride mellett szól, hanem inkább valami ellen, ami most éppen a Pride kapcsán került ismét előtérbe...

Jól emlékszem arra, hogy évtizedekkel ezelőtt a Hit Gyülekezete testületileg kiált Jehova Tanúi mellett, mégpedig akkor, amikor a politikai hangulat valamiért a "szekták" ellen fordult Magyarországon. A hitesek - hozzáteszem, teljesen érthetően - úgy gondolták, bizonyos szempontból kötelességük megszólalni és védőbeszédet mondani a klasszikus keresztény trinitástant tagadó vallási közösség mellett. Szó sincsen arról, hogy a Hit Gyülekezete teológiai szempontból egyetértett volna azzal, amit és ahogyan a Tanúk hirdettek. Egyszerűen csak úgy gondolták, nem akarnak olyan világban élni, ahol egy vallási közösséget állami eszközökkel presszionálnak - mert ha ezt megteszik Jehova Tanúival, talán meg fogják tenni később a Hit Gyülekezetével is. A kiállás formailag tehát a Tanúk mellett történt, valójában azonban a vallási kisebbségek szabad vallásgyakorlata és a demokrácia keretei által nyújtott szólásszabadság állt a támogató szándék hátterében.

Valami ehhez hasonlót érzek most a melegek kapcsán. Őszinte leszek, engem konkrétan nem érdekel a Pride. Sehogyan sem érintette az életem, a hétköznapjaim, a megélt valóságomat, és egész pontosan nulla egész nulla százalékban van hatással rám. Van véleményem a homoszexualitásról, van teológiai álláspontom bizonyos ide kapcsolódó problémákról, van életfelfogásom a téma elvi és gyakorlati kérdései kapcsán. Látom a nyugati tendenciákat az egyházban és azon kívül is, érzékelem a kihívást, amit mindez jelent a kereszténység számára. Szó sincsen arról, hogy valamiféle személyes hiányérzet töltene el a jövőben, ha nem lenne többé Pride a budapesti utcákon. Igazából tehát a szó minden értelmében kívülálló vagyok a Pride egész jelenségét tekintve.

Tulajdonképpen nem is a Pride mellett szeretnék kiállni, hanem azon jelenséggel szemben, ami karhatalmi, politikai, törvényi eszközökkel kívánja megtiltani egy kisebbségnek, hogy magát  a társadalom terében artikulálja - ráadásul olyan módon, ahogyan egyébként már sok éve teszi. Ha van is ebben személyes, engem érintő dolog, az nem más, minthogy természetemnél fogva utálom a kényszerítést, és egyáltalán nem tetszik, amikor egy országban a politika túlságosan direkt módon beleszól a dolgokba, megmondja miben kell hinni, miről mit kell gondolni, kinek szabad megmutatnia magát és kinek nem. Az ilyen politika infantilizálja a társadalmat, kiskorúként kezeli az embereket, hiszen helyettük akar dönteni az életükről, atyáskodva föléjük borulni és diktálni az erkölcsi szabályokat. Ez a jelenség számomra önmagában is aggasztóbb a Pride-nál, főleg ha a hitemet is vastagon belekutyulják, de van itt még valami, ami ennél is rosszabb: a hipokrita viselkedés az egész hátterében.

Azt ugyanis utálom, nem is kicsit, viszont nagyon. Az a képmutatás pedig, ami gyerekek háta mögé bújik, kifejezetten émelyítő, ráadásul igencsak kontraproduktív tett.

Hiszen miről is van szó valójában? Tényleg félteni kell a gyerekeket azért, mert Magyarország néhány utcáján az év egyetlen napjának bizonyos óráiban egyszer végigvonul egy tömeg - amiben valamikor a többség nem is melegekből, hanem velük szimpatizáló heteroszexuális emberekből áll? Tudom persze, hogy a homoszexualitásnak ennél erősebb a jelenléte, de maga a Pride, ami a legszélesebb nyilvánosság felé mutatja meg magát, tudomásom szerint lényegileg ennyi. Az összes program, ami a téma kapcsán zajlik, már nem az utcán, hanem zárt falak között zajlik. Valóban ez károsítja a magyarországi fiatalok lelkét? Ettől megy tönkre a gyerekek élete, futnak zátonyra családi kapcsolataik, emiatt romlik meg az erkölcsi gondolkodásuk?

Aligha hiszem, hogy épeszű ember komolyan gondolhatja mindezt. És bizony azt sem hiszem, hogy a Pride korlátozását célzó hatalom valójában a gyerekek megóvása kedvéért igyekezne tiltani a rendezvényt. Tulajdonképpen ez idegesít engem a leginkább. Mert mindez csak a felszín maszlaga, egy manifeszt hazugság, diplomáciai köntösbe bújtatott képmutató szöveg. Az ördög megint látens módon van jelen, de a kénkőszag azért érezhető az egész mögött. Ami történik, rámutat arra a borzalmas tényre, hogy a gyerekek mára eszközzé váltak a politikusok kezében. A hatalom nem a gyerekeket szereti, hanem azt a lehetőséget, hogy felhasználhatja őket a saját politikai ambíciói megvalósításához: ha ráolvassa valakire a "pedofil" jelzőt, annak az embernek megtörik a karrierje, ha bedobja a frázist, hogy valami "a gyerekek érdekében" zajlik, azzal elnémítani igyekszik minden kérdést. Hiszen ki az az ütődött, aki merne ellenkezni a kicsik megvédésével? Így aztán elég azt mondani a Pride kapcsán, hogy biztosan káros a gyerekekre - és innentől téma lezárva, hiszen senki nem akarna egy gyereket bántalmazni!

Ez bizony ördögi logika. Mármint az, hogy a gyerekek instrumentalizálódtak a hatalmi játszmákban, gyerekeket instrumentalizálni politikai célok kivívásához pedig maga a gyerekbántalmazás. 

Kendőzetlenül fogalmazok: a kormány minden megnyilatkozásából az süt, hogy alapvetően utálja a meleg embereket. Legszívesebben kilőné őket a Holdra, megszabadulna tőlük, kiszorítaná mindegyiküket ahonnan csak lehet. Ezt azonban mégsem mondhatja és nem teheti meg egy magát demokráciaként definiáló európai közegben, ahol a szalonképesség látszatára is ügyelni szükséges. A spindiktatúra tehát elbábozza az igazi demokráciát, kénytelen bizonyos határokon belül maradni és onnan vicsorgatja rájuk a fogait, valamint jogszabályokkal, populizmussal, ideológiai szósszal leöntve igyekszik átvinni az akaratát a gyűlöletes csoportokkal szemben. A helyzetet úgy tudom összefoglalni, hogy Magyarországon a politikai hatalom most épp a gyerekek háta mögé bújva próbálja utálni és vegzálni a melegeket. De valamit mintha nem venne számításba: ezzel a hozzáállással hosszú távon éppen megágyaz annak, amit elkerülni igyekszik. Nem látok a jövőbe, de ha ez a hatalom menni fog, akkor valószínűleg egy fékeveszett liberalizmus követi majd - amolyan "most mi jövünk" fajta. Az pedig kinek lesz jó?

Tovább

Puzsér és a pedofília - miről szól ez az egész?

Csak röviden a tények: Puzsér Róbert tegnap találkozott volna Magyar Péterrel, hogy utóbbi kormányzóképességével kapcsolatban folytasson szélesebb közönség előtt vitát. Több ezer jegy elkelt a rendezvényre, ami azonban végül elmaradt. Magyar Péter és a Tisza úgy határozott, be se lép a diskurzusba, mivel előkerült egy nagyjából hat évvel ezelőtti felvétel, amiben Puzsér Róbert arról beszél, a pedofil hajlam önmagában még nem bűn, hanem csak a ténylegesen megvalósult pedofília az. Vagyis úgy tűnik, mintha Puzsér relativizálni kívánná a pedofília kérdését, a kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig Magyar Péter elhatározta, ő nem kíván egy színpadon mutatkozni egy pedofíliát relativizálóval.

Ha valaki két lábban a földön jár és figyeli a hazai közbeszédben zajló vitákat, eszmecseréket, kardvillanásokat, többféle tényre is felfigyelhetett. Az egyik, hogy nagyon nem mindegy, hol találjuk meg egy-egy téma optikáját és képesek vagyunk-e észlelni, valójában mi a szándéka, a mögöttes indítéka a sokszor késhegyre menő csatározásoknak. Mert lehet úgy is vitát folytatni, érveket mondani, kérdésekről beszélgetni, hogy igazából az egész katalizátora nem az adott kérdések rendbetétele és tisztázása, hanem valami teljesen más. Keresztény példával élve, pontosan ilyesmit látunk Jézus esetében, amikor a farizeusok faggatják. Sokféle dolgot kérdeznek tőle, például azt is, szabad-e a császárnak adót fizetni? Nyilvánvaló, hogy a kérdezőket nem az adófizetéssel kapcsolatos gazdasági megfontolások izgatták - merthogy szerettek volna engedelmes alattvalónak bizonyulni a Római Birodalomban. Talán az érdekelte őket elsősorban, Jézus igazi messiás-e, aki nyíltan szembeszáll a rómaiakkal vagy sem. De leginkább arról van szó, hogy élvezettel szorították sarokba a Mestert, és elégedetten szemlélték, hogyan vágja ki magát ebből a helyzetből.

Puzsér Robi "pedofilügye" sem a pedofília kérdéséről szól. Efelől ne legyen semmi kétségünk! Egyébként elképesztőnek találom, hogy a pedofília maga ennyire bevett téma lett Magyarországon, mintha olyasféle, napi szintű kérdésről lenne szó, amivel az átlagember úton-útfélen szembesül. Nincsenek a farzsebemben pontos statisztikák, nem szeretek fogadásokat kötni sem, most mégis ki merem jelenteni: komolyabb összeget tennék fel arra, hogy a pedofíliánál sokkal nagyobb erkölcsi problémák szennyezik az emberi lelkeket mifelénk. A pedofília, mint az ártatlan kicsikkel szemben elkövetett bűncselekmény, elképesztően gusztustalan és mondani sem kell, akármilyen formájában elítélendő tett. Mellékesen, pont egy olyan dolog, amiben leginkább az elmúlt évek tapasztalatai szerint maga a keresztény kormányzat érintett.

Szeretnék világosan fogalmazni: a klasszikus keresztény bűntan értelmében az ember nemcsak tettekben képes vétkezni, de gondolatokban is. Krisztus úgy beszélt, ha valaki csak vágyakozva tekint más asszonyára, az már paráznának nevezhető. Felhorkanhatunk erre, micsoda szigorúság ezt tanítani, mindazonáltal a jézusi etika tűpontosan mutat rá arra, hogy a bűnök az ember gondolatvilágában születnek, amit a konkrét tettek csupán következményként jelenítenek meg. Ahogy a blog korábbi írásaiban fejtegettem, a bűn a keresztény teológia értelmezése szerint alapvetően nem szimplán cselekedet, amit a jogrendszerünk szankcionál. Sőt, nem is pusztán erkölcsi természetű cselekmény, amelyet össztársadalmilag elítélünk. Ezeknél sokkal rosszabb a helyzet: a bűn lételemünk, a természetünk része, alapvető meghatározottságunk, orientáló erő az életünkben.

Éppen ezért talán most némiképp vitatkoznék Puzsér Róberttel, mert miközben igaza van abban, hogy maga a hajlam még nem bűn, annak bármilyen - akár gondolati szintű - megélése már az. Szerinte ha egy ember önkielégítést folytat, és ehhez gyerekekről készült képeket használ fel, az nem számít bűnnek, mivel abban senki sem sérül meg. Egy beteg hajlamokkal rendelkező ember tettének hívhatjuk ugyan az ilyesmit, de ennél nincs többről szó. Természetesen Robinak nem kell osztania a kereszténység erkölcsi meglátásait, én viszont nem tudok másból kiindulni. Nincs igaza szerintem abban, hogy (keresztény) erkölcsi értelemben ne lenne bűn, amit a gyermekfotókra önkielégítő ember végez. Lehet, hogy a szó fizikai értelmében nem sérül meg közben egyetlen gyermek sem - a szó erkölcsi-jézusi értelmében viszont kiéli a hajlamait, tehát bűnt követ el. Címkézzen akárki maradinak, én ezt gondolom.

Viszont ezen a ponton ezt a szálat lezárom, és visszautalok a bejegyzésem elején írt optikára. Nem szabad hagyni ugyanis félrevezetni magunkat: a közbeszédben most zajló "Puzsér-borány" nem a pedofíliáról szól. Ez nem egy teoretikus-erkölcsi-értelmiségi vita arról, mikortól kezdődik a pedofília és honnan számít bűnnek. Ebben az értelemben most teljesen mindegy, igaza volt-e hat évvel ezelőtt Puzsér Róbertnek vagy sem. A lényeg a politikai helyzet: Robi kinőtte magát egy hatalmas felületté,  amelyet érdemes használni. Részben műkritikusi és megmondóemberi munkát végez, részben még közszolgálatit is, amikor politikusokkal leül egy asztalhoz társadalmi kérdésekről diskurálni. Magyar Péter sokakhoz eljutott volna a saját gondolataival, ha a tegnapi beszélgetés megvalósul.

Sokkal nagyobb kérdés tehát az a szándék, ami megkísérelte tönkretenni és végül sikeresen megcsáklyázta ezt a találkozót - közben pedig felszínre hozta Magyar Péter stratégiai képességeit is, ahogyan egy ilyen helyzetben reagál. El lehet képzelni, ahogy bizonyos emberek feltűrik az ingujjaikat, leülnek a laptopjaik elé és lázas kutatómunkába fognak. Feltúrják az internet bugyrait, könyvekbe lapoznak bele, újságcikkeket böngésznek csak azért, hogy valami fogást találjanak Puzsér Róberten! Végül hat évnyit kell visszamenni az időben, és a "sors" a kezükre játssza Robi egy régi gondolatömlenyét, amit egy értelmiségi párbeszédben bedobott, pont egy olyan trendi és érzékeny témában, mint a pedofília. Megvan tehát a fegyver a besározáshoz, amivel elejét lehet venni a Puzsér-Magyar beszélgetésnek!

Nos, ha már a pedofíliáról, mint hajlamról beszéltünk: mások bemocskolásáért kutatómunkát végezni, az vajon miféle hajlamról árulkodik? Mondjuk rá azt, hogy a rágalmazó és karaktergyilkoló szándék hajlama még nem bűn? És amikor ezt kiéli valaki, az micsoda? Egy biztos: Puzsér Róbert feljutott arra a szintre, hogy már ezt kell tenni vele szemben. Ha múltbeli szavaival vitatkozom is, el kell ismernem, ki kell érdemelni, fel kell kapaszkodni ahhoz az embernek, hogy nagy csizmák töröljék bele a lábukat. Fogalmazzak úgy, hogy ilyen szempontból dicsőség botrányba keveredni?

Tovább

Mire jó nekünk egy liberális társadalom?

Nem élhetünk ideális világban, mégpedig legalább két okból. Egyrészt azért, mert ideális világ nem létezik, illetve keresztényként azt mondhatjuk: ebben a valóságban semmiképpen nem is létezhet. Másrészt azért, mert mi magunk sem vagyunk ideálisak - egyszerűen szólva a természetünk bűnös. Ám még a nem ideális világban is lehet törekedni az ideális állapotok felé egyénileg és társadalmi szinten egyaránt - a kérdés mármost az, miben jelöljük meg a legtöbben az együttélésünk legjobb formáit...

Nem kenyerem Francis Fukuyama munkássága, nem értek igazán a politikaelmélethez és tudok arról is, hogy az általa írt könyveket heves viták és kritikák övezik. Elolvasva a liberalizmus vesszőfutásáról szóló művét azonban annyiról mindenképpen meggyőződtem, hogy a klasszikus liberalizmus társadalmi programja egyáltalán nem tűnik olyasminek, amitől berzenkedni kellene. Ehhez persze sokaknak le kellene küzdeniük azt a hányingert, amit a "liberális" szó hallatán éreznek magukban.

Mintha lejárt volna egyes szavak szavatossága: a konzervatív, a nemzeti, a liberális például pont ilyeneknek tűnnek. Az elsőről a maradiságra, a másodikról a szélsőségességre, a harmadikról a parttalan szabadelvűségre asszociálunk. Természetesen mindhárom esetben túlzásól van szó - jelentsük ki tehát az egyértelműt, hogy a konzervatív ember nem maradi, a nemzetét szerető patrióta sem lesz náci, ahogy a liberális sem gondolja úgy, hogy neki mindent szabad. Még akkor sem, ha nyilván mindhárom csoportban akadnak olyanok, akik a velük kapcsolatos sztereotípiákat igencsak jól megtestesítik.

Fukuyama tehát megfogta a liberalizmust és megpróbált egy előítéletekkel vastagon szőtt világban a klasszikusan liberális értékekről és szemléletmódról magas színvonalon beszélni - ez szerintem sikerült is neki. Mégpedig úgy, hogy nem mossa össze a progresszivitást a liberalizmussal (ahogy nálunk ez sajnos megtörténik), és a baloldalra ugyanúgy osztja a kritikát, mint jobbra. A klasszikus liberalizmus ugyanis alapesetben nem baloldali tendencia - más kérdés, hogy nálunk összecsúszott a közbeszédben ez a kettő. A klasszikus liberalizmus az egyéneket felnőttként kezeli és jogokkal látja el - ezek közül a legalapvetőbb az autonómiához való jog, vagyis a választás lehetősége. Eközben pedig a kormányok hatalmát törvények és alkotmányok korlátozzák.

Nos, állandóan ismételgetjük azokat a közhelyeket, miszerint Európa "túlságosan liberális", itt már "mindenkinek mindent tolerálni kell", emellett "a liberálisok szerint mindent szabad" és ez a csomag így együtt minden nyomorunk okozója. Valójában azonban a klasszikus liberalizmus Fukuyama és mások szerint visszaszorulóban van, sőt Kaczynski, Bolsonaro, Erdogan, Trump vagy éppen Orbán Viktor (igen, őt is említi) a választási győzelmük révén megszerzett hatalmukat többek között arra is használják, hogy liberális intézményeket támadjanak. Itt a bíróságok és az igazságszolgáltatás, a tőlük független média és egyéb területek értendőek, melyek a "fékek és egyensúlyok" rendszerében egyébként a kormányokat korlátoznák.

Képtelen vagyok itt Fukuyama igen tömény kis könyvecskéjének még csak a magját is kifejteni, azonban a könyv konklúziója igencsak meglepő lehet azoknak, akik a prekoncepcióik miatt úgy gondolnak a liberális felfogásra, hogy az a "mindent szabad" elvét akarja terjeszteni. Fukuyama ugyanis ezt írja:

"Ha a személyes autonómia az egyén kiteljesedésének forrása, ez még nem jelenti azt, hogy a korlátlan szabadság és a korlátok állandó feloldása még inkább kiteljesíti az embert. Néha a kiteljesedés a korlátok elfogadásából fakad. Az egyéni és közösségi mértéktartás visszanyerése tehát a liberalizmus újjáélesztésének - sőt túlélésének - kulcsa."

Vagyis más szavakkal, nem attól fogsz kiteljesedett életet élni, hogy minden korlát alól mentesnek érzed magad - pont ellenkezőleg, a korlátok felismerése és elfogadása, a mértéktartás maga a kulcsa a kiteljesedésnek. Nos, akinek a "liberális" szóról csakis a "mindent szabad" jut eszébe, talán meglepetten olvashatja Fukuyama gondolatait.

De miért is írtam le mindezt? Mi köze ennek az egyházhoz, a kereszténységhez és a hitünkhöz?

Valahol sok, valahol alig valami. Szinte semmi, ha arra gondolok, hogy a Szentírás által mutatott kép szerint az istenhit és a kereszténység mindenféle államforma, társadalmi berendezkedés miliőjében képes volt virágzani, megmaradni, helyet találni magának. Az ószövetségi idők törzsszövetségi modellje, a dinasztikus királyság vagy éppen a Római Birodalom üldözései között azok, akik követni akarták Istent, mindig megtalálták a maguk helyét. Egyszerűen szólva a kereszténység megléte és előrelépése nem a politikától és a társadalmi szerkezettől függött.

Más szempontból azonban nyilván jó dolog egy olyan társadalomban megjeleníteni és képviselni az evangéliumot, ami az egyéni és közösségi mértéktartás fenti gondolata mentén éli meg a szabadságát. Tehát alapvetően szabad, nyitott, dialógusképes, de közben tisztán látja a saját korlátait. Ahogy a bevezetőben említettem, nincs ideális világ, de az evangélium hirdetésének lehetnek jobb és rosszabb feltételei. Tudom, hogy az állami üldözések sokszor csak még jobban ösztönözték a valódi kereszténységet a kitartásra és a hitük hirdetésére - de gondolom mégsem szeretnénk egy állandó nyomás alatt lévő társadalomban beszélni a hitünkről. Persze Magyarország most egyáltalán nem ilyennek tűnik, sőt a kereszténység és a vallás első pillantásra inkább a politika által divatba hozott szavak. Ugyanakkor éppen a politika az, ami megnehezíti a tiszta evangélium hirdetését - mivel lejáratja a kereszténység tartalmát. Ha azt mondom ma, hogy keresztény vagyok, automatikusan összemosnak a hatalommal. 

A kereszténységnek szabadnak kell(ene) lenni a politikai jobboldaltól, amennyire ez csak lehetséges. Egy szabad világban, politikai think thank-ekektől függetlenül lenne jó szabad módon beszélni a hitünkről - ahol az emberek állami befolyásolás nélkül szabadon közelíthetnek az egyházhoz vagy távolodhatnak tőle, ahogy nekik tetszik. Azt persze nem mondanám, hogy Magyarországon "hitre kényszerítik" az embereket, de az egyházi fenntartású intézmények növekedése, a hitoktatás kötelezettsége, és más tendenciák azért jelen vannak - és ezek mindig kontraproduktív eredményekhez vezetnek. Utópisztikusnak tűnik persze, hogy a klasszikus liberalizmus mint háttér bármikor is helyreállhat nálunk, ahol a kereszténység is oldalfüggetlenül működhet.

Tovább

Szög a zsákból

Magyar Péter kirohant az ATV stúdiójából, amikor Rónai Egon szembesítette a ténnyel, miszerint igenis sokszor meghívták már interjút adni a csatorna stúdiójába - állításával ellentétben. Az új politikai messiás türelme mintegy másfél percig tartott, utána pedig még a Hit Gyülekezetének is beszólt, majd mikrofonját leszedve távozott. Biztosan ilyen messiás kell a magyar politikának?

Igaz, ami igaz: a kereszténység Messiása (vagyis Jézus) nem igazán hordoz politikai vonásokat. Mitöbb, Krisztus lépten-nyomon igyekezett lerázni magáról, amikor mégis megpróbálták ilyen értelemben szabadítóként látni és láttatni. Ha feltétlenül politikai jellegű messiást kívánunk magunknak, akkor már a zsidóság által várt Eljövendő áll legközelebb ehhez az elképzeléshez. A judaizmus felfogása szerint az igazi Messiás ugyanis uralkodó lesz, aki totálisan átveszi a hatalmat és a zsidók vele együtt fogják élvezni az így beköszönő aranykort. Nem utolsó sorban a többi nép is csatlakozik hozzájuk.

Nos, Magyar Péterre sem kell ráadni olyan kabátot, ami csak lógna rajta - mert amikor a sajtóban "lemessiásozzák", nyilván nem kozmikus léptékben értik a fogalmat. Ő inkább a mi kis európai országunk lokális megváltója, egy helyi ígéret a vergődő magyar nép számára. Mindazonáltal tény, hogy jelenleg Magyar Péter nem tud úgy jó reggelt kívánni, hogy abból húsz percen belül ne legyen minimum néhány sajtóhír, amit főleg az ellenzéki médiaforrások terjesztenek. Tehát politikai értelemben illik hozzá a messiási karakter, tényleg körbeveszi egy ilyesféle atmoszféra, a kérdés ezért inkább az, vajon jó messiás lesz-e belőle vagy sem? Ennek egyik megmérhető ismérve, hogy mennyire bírja a nyomást. Mert egy messiásnak - és azt hiszem ez nem vitatható - bírnia kell. Nos, ebből vizsgázott most Rónai Egonnál.

Nem csoda, hogy amikor a messiás kirohant az ATV stúdiójából, pillanatokon belül olyasféle porfelhő kerekedett körülötte, ami mindezidáig nem is ült el. Az egyébként számomra kifejezetten szimpatikus orgánumú és kisugárzású Rónai Egon szándékosan provokatív felütéssel kezdte el kettőjük stúdióbeszélgetését - és én azt gyanítom, ez nagyon tudatos koncepció volt a szerkesztők részéről. Magyar emögött politikai támadást érzékelt és azt kezdte hangoztatni, tulajdonképpen a kormány nekirontott egy előre legyártott és megkonsturált helyzetben. Én viszont nézőként azt láttam, az új politikai messiásról kiderült, hogy képtelen jól kezelni egy riportertől érkező provokációt - inkább puffogva elrohan és utána teleszórja az internetet az üzeneteivel. Megboldogult fiatalkoromban kicsit foglalkoztam újságírással: úgy emlékszem, a politikai riport műfajához nagyon is hozzátartozik a provokáció, sőt egy igazi riporter számára ez nem más, mint lubickolás a habokban. Nem feltétlenül ellenszenv és szemétkedés van ebben - persze adott esetben az is lehet -, hanem egyszerűen az, hogy kibújjon a szög a zsákból: a provokációra adott reakció mutatja meg ugyanis az olvasóknak és nézőknek az adott politikus felkészültségét és rátermettségét. Márpedig az ország legnagyobb ellenzéki pártjának vezetője esetében nagyon is jár az a választóknak, hogy világosan lássák hogyan áll a helyzet. Ha valaki messiás szeretne lenni, az legyen felkészült arra, hogy nem csak a saját közönsége előtt szólal meg és tart hegyi beszédeket a rajongótáborának. Ne szaladjon el a saját keresztjétől, hanem vegye fel és vigye. Magyar Péterről számomra viszont az derült ki, hogy ő egyelőre ott tart: jó buli, amikor a rajongók a pálmaágakat és a felsőruhájukat is elé terítik, ő pedig nagy beszédek hátán előttük bevonulhat.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy tehetségtelen. Nem az: rátapintott valamire, amire a teljes ellenzék összes küszködésével együtt is képtelen volt. Megtalálta az elkeseredett tömegekben az érzékeny pontot, amire sok tízezren rezonálnak, acélos szókimondásával pedig képes lázba hozni az őt hallgatókat. Ha valaki ezt bagatell dolognak véli, csak próbálja utána csinálni! 

Ugyanakkor egyetértek azokkal, akik úgy vélekednek, hogy a szerénység és alázat teljesen hiányzik ebből a képletből. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha túl gyorsan jut túl magasra - ezt szinte univerzális igazságként merem megfogalmazni. A tornádó felkap és hirtelen a felhőkig emel - de ha elül a szél, jobb nem belegondolni mi következik azután.

Az "új messiás" egyik legborzasztóbb balfogása ebben az ATV-s hisztériában és annak utórengéseiben számomra az volt, amikor elkezdte a történetbe beemelni a Hit Gyülekezetét. Ezek azok a reakciók, amik szerintem a profizmus teljes hiányáról árulkodnak: amikor nemhogy egy riporter provokációját nem tudom kezelni, de még az egész csatorna dolgozóit és tulajdonosi körét is belemártom az ügybe. Ezt már talán Magyar Péter is soknak gondolhatta, mert a későbbiekben egy sokkal higgadtabb hangot ütött meg a közösség gratulációjára reagálva - mindazonáltal azért itt is kibújt kissé a szög a zsákból. 

Mit mondhatunk tehát? A jelenleg zajló politikai messiásvárás Magyarországon sok dolognak a tünete. Ahogyan Orbán Viktor az őt körülrajongók táborának is messianisztikus figurája, egy szinte sérthetetlen idol, akinek kántálják a nevét, úgy most az ellenzéki oldal is megtalálta a maga házi messiását, akit entuziaszta módján körbeölel. Ez egyszerre groteszk és ijesztő. Groteszk, hogy egy magát kereszténynek nevező és egyébként szekuláris társadalomban két politikusból is vallási szintű karakter lesz (noha ez sem a keresztény hithez, sem a szekuláris kontextushoz nem illeszthető!), és ijesztő, hogy a politika valláspótlékká formálódik a szemünk előtt. Mert ha az Orbán Viktor nevű vallási vezetőt leváltjuk egy Magyar Péter nevű vallási vezetőre, akkor mi változik tulajdonképpen? Úgy vélem, nem sok. Talán nem messiást kellene cserélni, hanem ezt az egész politikus messiási gondolatot kellene elfelejteni. Elegendő nekünk az a nagybetűs Eljövendő, akire érdemes is várni.

Tovább

Egymondatok háborúja

Mindig jó érzés, amikor véget ér egy kampányidőszak, lezárulnak a szavazóhelyiségek és elülnek a politikai hullámok. Mintha kicsit megnőne a csend, tisztulna a levegő és nyugodtabb légkörben lehetne végiggondolni olyan kérdéseket, melyeket a politikai csörömpölés zajától addig lehetetlen volt. Például a háborút és a békét, valamint az egymondatos politizálás pusztító hatékonyságát.

Meglehetősen sokat közlekedek autóval, vezetés közben pedig nyilván az utat nézem. Ennek köszönhetően a tekintetem csak futó pillanatokra esett egy-egy óriásplakátra. Mindössze egy-két szó villan fel ilyenkor az ember tudata előtt, amit összeköt a pártembléma vagy más ismérvek alapján a plakátot képviselő politikai formációval. Nos tehát tisztelettel jelentem, sok hónapnyi, suhanó óriásplakátok kulcsszavait rögzítő tudatfeltöltésem mentén arra emlékszem, hogy a békét képviselő kormánypárt teleszórta Magyarországot "HÁBORÚ" feliratú szövegekkel. Volt olyan útszakasz, ahol megállás nélkül vibrált a szemembe a pusztulás rémképét előrevetítő üzenet. Ehhez jön még hozzá, hogy más médiacsatornákon keresztül folyamatosan zubogott rám a békeszerető kormánypárt tolmácsolásában, hogy hamarosan kitör a harmadik világháború, jön az atomvillanás, a gyerekeinket pedig besorozzák és meghalnak a fronton. Olyan is akadt, aki úgy fogalmazott, csupán "percekre vagyunk" a világégéstől.

Alig vártam már a kampányidőszak végét. Tudtam, hogy onnantól kezdve tényleg nagyobb lesz a béke. Nem oldódik meg a fegyveres konfliktus a szomszédban, nem szűnnek meg az amerikai lobbitevékenységek és az európai fegyverküldések, és valószínűleg Putyin sem dönt úgy, hogy visszavonulót fúj Ukrajnában. De legalább kapunk egy kis levegőt idehaza, és egy intenzív háborús riogatásra építő, elvileg ugye békepárti kampánycsörte után már ezt is értékelni kell.

A választások tétje a hatalom szerint tulajdonképpen lebutítható volt egyetlen szimpla kérdésre: az emberek vajon háborút vagy békét akarnak? A kérdőmondat lényege azonban a látszattal szemben mégsem a háború és a béke kifejezések mentén ragadható meg: a lebutítás itt a kulcsszó. A politika mindig a lebutításra épít, a komplex problémák végtelen primitív szintre csiszolására, az összetett kérdések redukcionizmusára. A politikusok azt feltételezik - és ebben sajnos részben igazuk is van -, hogy azok a választópolgárok, akik szavazataira számítanak, képtelenek a fontos kérdéseket kellő mélységben áttekinteni. Sőt, nem is érdemes túlságosan összezavarni őket bizonyos problémák megvitatásával, többoldalú megközelítésével, társadalmi-politikai-történeti áttekintésével. Mindez egy kognitívan felnőtt társadalmat feltételezne, de erre nincs szükség, amikor egyszerűbb úton is el lehet érni a sikert és megteremteni a szavazói bizalmat. Természetesen az egyszerűbb út nem más, minthogy a zsigeri félelemekre és ösztönvilágra építünk. A zsigeri félelmek és ösztönök nulla gondolkodást igényelnek - ezek ott vannak bennünk és előhívhatók. Elegendő tehát egyetlen mondatba sűríteni az üzenetet, feltölteni az ösztönöket pingelő atmoszférával és odahányni az óriásplakátokra, teletömni vele a médiafelületeket, szétszórni az utcákon és a tereken - vagyis sulykolni és sulykolni, ameddig mindenki teljesen át nem itatódik vele.

Ez a politikai formációk rábeszélőgépének vezérstratégiája, és többször tapasztaltuk, hogy ennek a kommunikációs stratégiának a hatékonysága dönthet el egész választásokat. A kérdés ezért soha nem az, mi az igazság az üzenetekben, mennyi valóságalapjuk van, hanem inkább az, melyik pártnak van jobb tömörítőgépe, ki tudja jobban egy mondatba összesűríteni a saját lebutított üzeneteit, ki alkalmasabb emocionálisan feltüzelni az embereket, és ki képes azután a leginkább sulykolni az egymondatát a tudatosan is kiskorúságban tartott választópolgárok felé? Aki ezt jól csinálja, győztesként emelkedhet fel azok közül, akik egymondata gyengébbnek vagy sulykolási technikája fejletlenebbnek bizonyul.

Ha innen nézzük, akkor mifelénk az elmúlt hónapokban az egymondatok háborúja zajlott. Jelszavak csatája, szólamok és szlogenek villongásai, ezekhez arcok, nevek és pártlogók társultak. Van abban valami groteszk ellentmondás, hogy a bármi áron béke volt a kormány egymondatainak végső konklúziója, és ezt éppen a zsigeri félelmek felkorbácsolásával és szinten tartásával kívánta magának biztosítani. Nem vagyok politikai elemző, de a választási végeredményeket látva civilként is azt kell mondanom, az egymondat nem működött maradéktalanul. De sajnos nem azért, mert a magyar társadalom színe-java elkezdett mélyebben gondolkodni, és megengedte magának, hogy legalább egy kicsit próbáljon utánajárni bizonyos kérdéseknek. A Tisza áradása szerintem ugyanúgy megtalálta a maga egymondatait, amelyek azokhoz jutottak el, akik a kormány és az ellenzék egymondataiba már halálosan belefáradtak. Ezeknek a tömegeknek jól esett kicsit hinni Magyar Péterben, lecserélni a régi bútorokat újabbakra, belekapaszkodni egy másik szlogenbe, felülni egy másik hullám hátára. De én úgy látom, alapvetően ez még mindig ugyanúgy az emóciókról szól, a rendszer elleni lázadás entuziasztikus élményéről, egy fiatal csávó köré épített rock'n'roll-ról és nem a választópolgár, mint idomított állatfaj tényleges felébredéséről. Hogy meddig árad a Tisza majd akkor derül ki, ha már elül a rajongás.

Talán naivitás mást várni a politikától és talán soha nem is lesz felébredés, mert a politika természeténél fogva az egymondatokkal működik. Talán egy tudatos társadalom csak kolonc a mindenkori politikusok számára. Lehet, hogy így van. De mégis találok magamban egy igényt, hogy ezt ne fogadjam el és legalább pedzegetni kezdjem: mi lenne ha leszoknánk az egymondatok köré épített politikacsinálásról? Mi történne, ha választóként leszoknánk arról, hogy megzabáljuk az egymondatokat és emiatt arra kényszerítenénk a politikusokat, hogy ne egymondatokban gondolkodjanak? Ha valamiképpen megüzennénk nekik, hogy képesek vagyunk ennél többre is?

Sajnos nem hiszem, hogy ennek a felvetésnek van realitása. Itt már kevés megoldásként, ha az egyik párt váltja a másikat, az egyik szólamot kidobjuk egy másik kedvéért. Még a rendszerváltás is kevés, ha az emberek belső világában mélyen tudatosult az egymondatok kultúrája. Itt már szinte kultúrát kellene váltani, az egész világot kicserélni magunk alatt, ami talán működhet kisebb-nagyobb körökben, de szerintem délibábos képzet ha a teljes társadalmi átfordulásra vetítjük. Ráadásul mindez olyan lassú és időben hosszútávú feladat, mintha a nemzet egy közös katedrális építésébe fogna, amit csak az ükunokáink fognak talán felavatni. Ehhez a magyar ember túlságosan türelmetlen. A gyorsaságra berendezkedett nyugati felfogásunk szerint minden azonnal kell. Soha nem adnánk magunkat egy ilyen léptékű paradigmaváltás megalapozásához. És az a helyzet, hogy ezt is valahol meg tudom érteni. Nekem most vannak problémáim és bár fontos számomra, hogy a még nem is létező unokáim majd jól élhessenek a jövőben, ez nem segít azokon az aktuális nehézségeken, amelyek ebben a pillanatban szorítanak. Ha egy politika úgy épít jövőt, hogy közben nem válaszol a jelenemre, az halva született okoskodás.

De akkor most mi legyen? Maradjunk az egymondatok agymosó világában, hiszen úgy is reménytelen egy értelmesebb, józanabb, igényesebb és tudatosabb társadalmat építeni? Nézetem szerint egy normális politikai gondolat soha nem mondhat erre a kérdésre igent. Legyen bármennyire utópisztikus és álomszerű egy elképzelt fényesebb politikai kultúra valósága, mégis valami hasonlónak kell irányt mutatnia - mert a lemondásra nem lehet társadalmat felhúzni. Keresztény hasonlattal ez pont olyan, mintha rámutatva az egyház mai állapotára kijelenteném, az egész prédikálásnak, gyülekezetbe járásnak, az evangélium hirdetésének úgy se lesz soha semmi értelme, maradjunk tehát azon a szinten, hogy "hallelujázunk", slágerdalokat énekelünk és jól érezzük magunkat - aztán az utolsó majd kapcsolja le a villanyt. Ilyen hozzáállással nemcsak a jövőnek, de már az egyházi jelennek sincs semmi értelme.

Ezért végső soron bár az eszményi állapot (vagyis kb. az abszolút tudatos és szólamokkal nem kontrollálható társadalom) elérhetetlen, az irány mégis akkor a legjobb, ha a dolgaink erre haladnak, a tendenciák erre mutatnak. Hogy Magyarország ezt a trendet erősíti-e vagy sem, azt majd meglátjuk - mindenesetre őszintén megmondom, bennem nem sok bizalom van ezügyben. Most egyelőre azt látom és a tegnapi választások is ezt a gondolatot erősítették fel bennem, hogy az egymondatok miliőjéhez továbbra is ragaszkodunk.

Tovább

Azok az indák...

Novák Katalin kegyelmet kapott: már nem kell tovább a Gépezetben szolgálnia. Mostantól  felszabadultabban lehet önmaga, a rendszertől több lépéssel távolabb élhet tovább. Azt nem merném állítani, hogy megkönnyebbülhet, hiszen az ügy amiben érintett volt, korántsem zárult le. Sőt, az egyik szál mintha a református egyház jelenlegi püspökéhez, Balog Zoltánhoz vezetne.

Rendkívül álnaiv volnék, ha színlelném a meglepődést, hogy az egyház és állam szétválasztására építő kultúránkban az egyház és állam valójában nincs szétválasztva. Tegye fel a kezét az a kedves honfitársam, aki ezen esetleg mégis meglepődik! Van még ilyen? Hát, Isten hozta a valóságban. Ne bohóckodjunk tehát, hanem beszéljünk őszintén! A magyar kormány és az egyházak inkább élnek egymással valamiféle szimbiózisban, mintsem szétválasztásban. Így volt ez, így van és valószínűleg így is marad. Az egyház nem áll meg a maga lábán a szekuláris értékekkel vastagon átitatott miliőben, mivel Magyarország nem keresztény ország, hanem keresztény szemmel nézve missziós terület. Ezért aztán az egyház úgy akar talpon maradni, hogy állami feladatokat is ellát, szavazókat szállít, különösen a református egyház pedig terjeszti saját köreiben az "állami igét", azaz meglehetős egyértelműséggel mondja meg híveinek, hova kell szavazni. Mindezekért cserében pedig öntik bele a milliárdokat odafentről, támogatják az intézményrendszerét ahol lehet, és próbálják népszerűsíteni - láthatóan kevés sikerrel. Ez tehát a magyar szimbiózis állam és egyház között, amiről lehet vitatkozni, lehet tagadni, lehet a fejeket félrefordítani, de attól még tökéletesen tény marad. Te megvakarod a hátamat, én is megvakarom a tiédet.

Sokat írtam már erről a blogban, hogy amikor ilyen "összeszövődések" kialakulnak, azt az egyház mindenképpen megsínyli - és itt nem feltétlenül az unalomig ismert szervilizmusra, az elvek feladására, a súlyos erkölcsi következményekre célzok. Merthogy a most zajló botrányban úgy tűnik lehetséges, hogy a szálak ennél mélyebbre vezetnek. A magát reformátusnak tartó Novák Katalin ugyanis valamiféle mentorának tekintette Balog Zoltán volt emberi erőforrás minisztert, jelenlegi református püspököt. Nincs abban újdonság, hogy igen erős barátság van a két személyiség között, hiszen ez régi történet. Egyes híradások szerint viszont K. Endre ügyét tekintve Balog Zoltán lehetett az, aki biztatta Novák Katalint a kegyelmi kérvény aláírására. Sőt, a történet még ennél is tovább megy, mert a püspök úr szerint a református egyház vezetésében akadtak többen olyanok, akik a "jó református kapcsolatokkal" rendelkező K. Endre számára szerettek volna kegyelmet. S ha ez igaz, akkor nemcsak Balog, hanem az egész egyház vezetésének egy része is ott áll a díszletek hátterében.

Természetesen mindez egyelőre egy konspirációs teóriának tűnik, de azért valljuk be őszintén, abszolút van plauzibilitása. Az viszont biztos és nem puszta elmélet, hogy Balog néhány órával Novák Katalin lemondása után a széles nyilvánosság előtt is kifejezte, hogy kiáll az ex-elnökasszony mellett és másokat is erre buzdított. Az összefonódás nyilvánvaló, már nem is látens és burkolt, hanem "egyenes adásban" történik a közösségi médiában, mindenki szeme előtt. Vajon mennyire szerencsés Magyarország második legnagyobb egyházának püspökétől ennyire nyíltan ilyesmit tenni? Tényleg dolga egy református püspöknek, hogy egyházi személyként nyíltan állást foglaljon egy masszív politikai természetű kérdésben? No jól van, ne játsszuk itt sem az álnaivat: tudjuk jól, hogy nem az. Kivéve talán egyetlen egy, emberileg valamennyire érthető forgatókönyvet: ha tényleg ő bátorította Novákot az aláírásra, akkor megszólalhatott a lelkiismerete, hiszen ebben az esetben részben miatta került bajba Novák. És bizony itt lépünk be a kutyaszorítóba. Ha Balog nem szólal meg, ő lesz az, aki némán végignézett egy irdatlan nemezist - amit ő okozott. Egy igazi mentor, egy tekintély, egy szövetséges és barát nem tesz ilyet. Ez gerinctelenség volna. Ezt a békát normális keresztény ember nem képes lenyelni, sőt vegyük is ki a hitet - akármilyen normális ember lelkileg belebetegszik. A másik oldalon azonban egyházi vezetőként tudja ő azt nagyon jól, hogy egy kirakatban lévő politikai kérdésben nem szerencsés megszólalnia. Nem ezt várja a néplélek, amit ugyan jelentősen elbutított az elmúlt évek propagandaáradata, mégis van egy olyan kimondatlan mérce, miszerint az egyház lehetőleg ne nyilvánítson politikai véleményt.

Vagyis akkor mi legyen: kiállás vagy hallgatás?

Nos, ez a kérdés lóg a levegőben, ami egy szimbiózisra építő kapcsolatban nem is meglepően kerül elő. Viszont a mostani borzasztó helyzet egy dologra megint jó. Kiválóan rajzolja minden gondolkodó ember elé annak a megkerülhetetlen ténynek az igazságát, hogy a jelenlegi politikai rendszerben nem lehet keresztényként tisztán és feddhetetlenül talpon maradni. Ilyen opció egyszerűen nem létezik. Ehhez túl mocskos a politika mifelénk. És ha keresztény keveredik bele, nem a rendszer lesz egy talpalatnyi szeletkéjében tisztább, hanem a keresztény lesz mocskosabb. Előbb-utóbb be kell lépnie valamilyen kutyaszorítóba. Csak az marad ebben az esetben, hogy a belépő embernek döntenie kell, melyik ujját szeretné tőből leharapni.

Attól tartok, erre nincs jó megoldás sem. Az egyház túlságosan függ már az államtól. Túl sok az inda, ahol a kettő egymásba fonódik. Ha ezeket az indákat az egyház teljesen elvágná, maga is összeomlana. Ha nem vágja el őket, továbbra is fuldokolni fog a szorításukban. Ez a nyugati szekuláris világban vergődő kereszténység egyik nagy társadalmi dilemmája, és a betegség tünetei olykor látványosan megmutatkoznak. Ahogyan most is. Nem irigylem az egyes felekezetek vezetőit, az már biztos.

Tovább

Az idő, a Jóisten és az elnöki kegyelem

Az ember fölé több nagyúr is magasodik, nem csupán a Jóisten. Ha csak Isten volna az egyetlen autoritatív jelenség az ember feje fölött, valószínűleg nyugodtabban élhetné az életét. Istenről ugyanis joggal feltételezhetjük, hogy kegyelmét helyesen gyakorolja rajtunk: bár nem érdemeljük ki, nem is mindig értjük, miért kegyes velünk, biztosan nem hibázik a kegyelemosztogatásban. Mi emberek azonban még a kegyelmet se tudjuk olyan jól gyakorolni, ahogy azt most éppen a "keresztény" Magyarországon a köztársasági elnök bizonyítja.

"Nem nyilatkozom" - ez a két szó amennyire semmitmondó, annyira árulkodó. Általában azok szájából hangzik el állandó gyakorisággal, akiktől az esetek jó részében éppen az lenne az elvárható, hogy nyilatkozzanak. Hogy mondjanak valamit, adjanak válaszokat, ne maradjanak csendben. Persze tudjuk azt jól, hogy a nemnyilatkozás éppen emiatt paradox módon a nyilatkozás egyik hangos formájává válik. A nemnyilatkozásnál viszont van még rosszabb kommunikációs forma, amikor valaki ámbár beszél, és mégsem mond semmit, csupán jártatja a száját, terel és összehord dolgokat, frázisokat ismétel vagy mellébeszél és nem a feltett kérdésekre válaszol. Ahogy most teszi Novák Katalin, aki eddig a pontig sokak szemében egy aranyos, otthon kosztümben szakácskodó, mindenkivel kedves háziasszony benyomását keltette. De van ám még egy lépéssel ennél is rosszabb közlési forma, amely igencsak közel áll a legesleghitványabb dologhoz, ami a nyilvános kommunikációt teljesen hiteltelenné teszi, mégpedig amikor valaki egyszer emezt, másszor meg amazt mondja: azaz saját szavaival vet gáncsot saját szavai előtt. És hát az éppen zajló "kegyelemügyben" bizony még ez is megtörténik.

Mint tudvalevő, "keresztény" kormányunk többek között a keresztény értékek védelmében vehemens, törvénybe foglalt módon és a rendelkezésre álló médiagépezet minden erejének bevetésével igyekszik harcolni a pedofíliával szemben. Ami a hatékonyságot illeti, ebben a témában a propa... izé, kommunikáció igen sikeresnek is nevezhető: lépten-nyomon ömlött a központi médiacsatornákon keresztül, hogy a gyerekeket meg kell védeni, a pedofília undorító bűn, a nemváltó óvodás műtéteket akadályozni szükséges. Ha valaki ebben az országban töltötte az elmúlt éveket, bőségesen áradtak rá az ezt szajkózó üzenetek.

Persze a légy megint belekerült a levesbe, immár nagyjából harmadik alkalommal. Ha nem lenne aggályos, már-már humorosnak tarthatnánk, hogy éppen a pedofília az egyik, ami állandó tüske a köröm alatt a kormány háza tájékán. Kaleta látványos pedofilbotránya, majd a Böjte Csaba fémjelezte gyermekmolesztálás után most újabb csontváz dőlt ki a "keresztény" szekrényből. Egy bizonyos K. Endre nevezetű személyről, volt bicskei gyermekotthon igazgatóhelyetteséről kiderült, hogy súlyos pedofil bűncselekményeket elkövetők sunnyogása mellett állt ki. Vagyis, megpróbált károsultakat arra kényszeríteni, hogy vonják vissza a feljelentésüket, melyeket pedofil bűncselekmények miatt tettek. Szerencsére emberünket a dolgok rendje s módja szerint a bíróság börtönbüntetésre ítélte (ennek nagy részét le is töltötte), de a köztársasági elnökasszony úgy döntött, valamiért kegyelmet ad neki. Nem önmagában a kegyelem intézményének gyakorlása érdekes, hanem inkább az a pikáns részlet, miszerint pont egy pedofíliában érintett bűnözőnek járt az elnöki kegyelem - vagyis olyan bűn elkövetőjének, amellyel szemben elvileg kiexponáltan küzdenek országunk vezetői. Ráadásul az illető büntetése nagy részét már le is töltötte - nem teljesen világos minek volt szükség éppen őt és éppen most felmenteni.

Az ember megpróbálna még erre is gombot varrni: hiszen lehet valami olyan is, amiről nem tudunk, ami miatt értetlenkedünk, ám ha a tudomásunkra jutna, jobban megértenénk ezt az egészet. Éppen ezért ilyen helyzetben elvárható lenne a szócsövektől, hogy megszólaljanak, mondjanak valamit - eddig zubogott a sok szó a pedofíliaügyben, most pedig hirtelen elzárták a csapokat. Az ember megnézi Novák Katalin "nyilatkozatát" és azt érti meg belőle, hogy miközben beszél, nem akar semmit sem válaszolni. Persze törvényileg nem is köteles erre - de talán ekkora kommunikációdömping után, amiben a kormány ezt a témát részesítette, mégis illene valamit azért mondani egy ilyen szituációban. Aztán megnézhetjük ezt a videót is, ahol maga K. Endre, vagyis a kegyelemben részesített személy hangját hallhatjuk - de ő is csak azt mondja, hogy nem nyilatkozik. Illetve: "az idő és a Jóisten eldönti majd" mikor fog nyilatkozni. Hát igen, megszoktuk már, hogy a Jóistenre ilyen ügyekben könnyedén lehet hivatkozni.

És ha már a kegyelemnél meg a Jóistennél tartunk: hívőként jó kis tanulmány az, amit éppen most látunk. És milyen jó arra gondolni, hogy bár az elnöki kegyelem működhet rosszul, az isteni kegyelem nem ilyen. Aki megkapja, tud róla beszélni, sőt alig várja, hogy ezt tegye! Tud vele együtt élni - habár nem feltétlenül érti mindig, miért is kapta. Ha elnémul tőle, az inkább a rácsodálkozás miatt van - és nem a lapítás, a köznyilvánosság kerülése okán. Isten kegyelme bármennyire is érthetetlen, mégis valahol belátható, értelmezhető, befogadható. Amit ebben a bohóckodásban most látunk, az viszont valami borzalmas. De megint és újra csak ugyanazt tolmácsolja - ha másban nem is, ebben éles a kommunikáció: a nemzeti kereszténység nem az igazi kereszténység, az itt osztogatott kegyelem pedig nem úgy működik, ahogy a biblikus kegyelem. Ezt az üzenetet legalább világosan kiolvashatjuk a sorok közül - mármint azok, akikhez eljut. 

Tovább

Mindenki élete fontos!

Az előző bejegyzésem igen nagy port kavart, és teljes megdöbbenésemre alig akadt olyan, akihez eljutott az általam szándékolni közölt tartalom. Ezzel szemben többféle értetlenkedő visszajelzést is kaptam, miszerint a cikk a Kuruc.Info nevű szélsőségesen antiszemita, nyíltan zsidógyűlölő portálján is elférne, meg hogy "rossz volt az időzítésem" és inkább egy Izrael melletti kiállásra lett volna szükség.

Őszintén meglepődtem ezeken a megjegyzéseken, mert magam se hittem volna, hogy ilyen félreérthető lett a szerintem teljesen világos gondolatmenetem, amit ráadásul igyekeztem egy higgadt és józan hangvételben megfogalmazni, minden indulattól mentesen. Pontosan azért is, mert a higgadtság és józanság az, amire a legnagyobb szükség van háborús helyzetben - és nemcsak a háborús feleknek, hanem az eseményeket néző kívülállóknak is. Ráadásul éppen ez a kettő az, ami a leginkább szokott ilyenkor hiányozni. Ehhez képest úgy éltem meg, hogy indulatoktól fűtött és emocionálisan telített "nekemrontások" értek utol - mintha valamiféle belerondítást követtem volna el a krízishelyzetben.

Írásom lényegi mondanivalóját képes vagyok egyetlen mondatban is visszaadni: "legyünk józanok, amikor Izraelre gondolunk, mert amit Izraelről gondolunk, az sokszor nem valós, hanem egy idealizált kép". Nos, végső soron ennyi volt a lényeg, ezt akartam kifejezni. Ezt a gondolatot aztán - hogy stílusos legyek - valóságos össztűz érte, miszerint ilyesmiről "nem most kellene írni", amúgy is "a hideg realizmus" nem az ilyen helyzetben elvárható magatartás, és különben is "gyászolni kell" Izrael miatt, nem pedig "kurucinfós" stílusban beszélni. Mindez különösen azért is furcsa számomra, mert a cikket megelőzően már írtam egy külön bejegyzést arról, hogy imádkozzunk Izraelért, beleértve mindenkit aki ott él. Ha úgy tetszik, az volt az első reakcióm. Ami még furcsább és érthetetlenebb, hogy a józan gondolkodásra való felszólítás mitől lesz "rossz időzítés" egy háborús helyzet idején? Ezt a rejtélyt egyszerűen nem tudtam megfejteni a számos komment elolvasása után sem, melyek újra és újra erőltetik az időzítés hibáját. Van olyan háborús helyzet, amikor a józanságot érdemes elvetni? Pont ilyenkor? Pont most? Pont egy háborúban? Most nem kell a józanság? Vajon a józanságra való felszólítás kizárja az együttérzést? Ha józan vagy, akkor nem vagy képes szolidáris lenni? És ha a "hideg realizmus" nem jó, akkor mit kínálunk fel a helyére? Zubogó érzelmeket? Teret adunk a dühnek és bosszúnak - mert az a jó? Mindezt keresztényként hangsúlyozzuk? Tényleg nem értem.

De csakis azért, hogy egyértelműbbé tegyem a nekem egyértelműt, szeretnék kicsit elidőzni a saját érzéseimnél, melyekről - és ennyiben helyt adok a kritikáknak - tényleg keveset tettem említést az előző bejegyzésben, így annak súlypontját jogosan érezhette az olvasó kiegyensúlyozatlannak. Nos akkor bevallom őszintén, természetesen mély megdöbbenéssel és némi haraggal olvastam a hírekben, hogy a Hamász mit művel a gyerekekkel, a civilekkel, a polgári lakossággal. Ha valakinek nem lenne világos, hát leírom kristálytisztán, hogy teljes szívvel együtt érzek Izraellel, őket tartom az ártatlan és megtámadott félnek, és a Hamászt tartom a konfliktus elsődleges felelősének. A Hamász számomra egy elmebeteg, fanatikus, antiszemita erőszakszervezet, egy olyan ellenség, amivel szemben Izrael jogosan lép fel, beleértve a katonai-fegyveres akciókat. Mindezt olyan triviálisnak érzem, hogy ezért nem is tartottam szükségesnek a fejtegetését. A józansághoz és realizmushoz az is hozzátartozik, hogy tisztán lássuk ki a megtámadó és ki a megtámadott ebben a konfliktusban. Mi sem természetesebb ennél. A gyülekezetemben, de még az általam tartott konzultációs órák előtt is imádkozunk Izraelért, főként a szenvedőkért, a bujkálókért, a gyerekekért, nőkért, családokért. Lehet, hogy nem írok le mindent egyetlen bejegyzésben, de azért ezek is ott vannak ám a pakliban.

Viszont van itt még egy dolog, ami tényleg rettentően zavar és amire nem találok választ a saját hitemben, sőt tetszik vagy sem, egyenesen berzenkedek miatta. Próbálok ismét világosan fogalmazni. Egyszerűen azt érzékelem, ha más nemzetről beszélünk és nem Izraelről, akkor hajlamosak vagyunk egészen máshogy mérni az emberi élet jelentőségét és adott esetben a konfliktushelyzetek mélységeit is. (Most mondjam megint azt, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, nehogy bárki megsértődve félreértse?)

Igen, jelen helyzetben éppen Izraelről van szó. Az egyház azonnal feláll, gyászt érez, nem győzi hangsúlyozni milyen fontos az emberi élet értéke, olyanok is megszólalnak, akik egyébként nem szoktak, olyanok is azonnal billentyűzetet ragadnak, akik hasonló helyzetekben tipikusan csendben vannak. Igyekszem ezt megmagyarázni, de bevallom nem teljesen tudom. Izrael teológiai szerepe felbecsülhetetlen, az egész európai kultúrára gyakorolt hatása józanul nem megkérdőjelezhető. Aligha akad keresztény, aki ismeri a Szentírást és ezt elvitatná. A zsidósághoz a kereszténységet mindenképpen különleges szálak fűzik. Nem erről beszélek tehát! Érthető, hogy Izrael fontos nekünk, keresztényeknek.

Amire gondolok, hogy az emberi életeket ettől függetlenül nem teológiában, nemzetiségben vagy kulturális hatásokban mérjük. Ráadásul keresztény emberként azt is látom, hogy a Krisztus-hitben a nemzetek mintha feloldódnának: nincs többé sem görög, sem zsidó, ahogy a zsidó Pál apostol írja, és úgy zárja le végül, hogy mindannyian egyek vagyunk Krisztusban. Nem hiszem, hogy Pál ne érzékelte volna a zsidóság jelentőségét, mégis úgy beszél róla, hogy nem tartja annyira fontosnak, ami mellett kardoskodnia kell. A Filippi levélben kárnak és szemétnek ítél mindent Krisztus megismeréséhez mérve - s bár nyilván nem a zsidó származására gondol (groteszk volna azt szemétnek mondania), de éppen zsidó emberként meglehetősen kemény szavakkal beszél arról, a zsidó törvényekben való buzgósága mennyire nem számít neki semmit sem. Döbbenetes, de már az Ószövetségben is az egyébként dörgedelmes Ézsaiás próféta olyan jövőképet mutat az olvasónak, ahol Asszíra, Egyiptom és harmadikként Izrael jelenik meg - a beteljesedett világban mindhárom Isten népévé válik.

Összegezve tehát én azt látom az újszövetségi felfogásban, hogy a koncepció a nyitás politikája és bár nem a nemzetek megszüntetése, de a nemzetiség háttérbe szorítása. Az Újszövetség egésze amúgy is a keresztény hit valamiféle "népek felettiségének" képét mutatja, hiszen Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, így túl markáns súlya nincs annak, milyen származásúak vagyunk. Aki ebben valamilyen liberális összemosást és a nemzeti szuverenitás tagadását gyanítja, az rossz nyomon jár. Nem tagadjuk a nemzetek létét, csak azt állítjuk, hogy az újszövetségi kortól fogva nem az számít igazán Isten szemében, milyen nemzetiségűek vagyunk. Az újszövetségi keresztény hit perspektívájából úgy néz ki, Isten alapvetően nem Izrael és a többiek közé húz vonalat, hanem inkább azok közé, akik követik Krisztust és akik nem tesznek így. Az emberi élet pedig önmagában érték, tekintet nélkül arra kinek az életéről van szó, bolgáréról, zsidóéról, németéről, magyar életekről vagy amerikaiakéról.

És hát: a probléma itt kezdődik. Nem az a kérdés Izraelt Isten kiválasztotta-e vagy sem - pontosabban szólva, ez nem kérdés. Inkább az a kérdés, a kiválasztottság tényét hogyan értelmezzük. Ha a kiválasztottságot (Izraelét vagy az egyházét) alapvetően nem feladatnak, hanem státusznak látjuk, akkor kezdünk el súlyozni és különbséget tenni nemzet és nemzet, valamint emberi élet és emberi élet között. Erre pedig bizony nagyon is hajlunk, s egyébként hajlott maga Izrael is, meg hajlik akár az egyház is. Emiatt látom azt, hogy keresztények képesek súlyozni a most zajló tragédiákat. Sajnos "jó" illusztrációt kínál erre az orosz-ukrán konfliktus, ami éppen párhuzamosan zajlik az Izrael-Hamász összecsapással. Sokan azok közül, akik sírva gyászolnak az izraeli emberek, nők, gyerekek bestiális halála miatt (teljesen érthetően és jogosan), az ukrajnai helyzet kapcsán már nem írtak cikkeket, nem hallatszott így a hangjuk, nem fejezték ki hosszasan azt, hogy ők mennyire együttérzők... Sőt, ha mondtak is valamit, sokan inkább még a megtámadott felet hibáztatták, Zelenszkijt bohócnak nevezték és azt emlegették fel, hogy végre béke kellene Ukrajnában, mert ha fegyvereket kapnak, abból csak háború lesz. Nem a levegőbe beszélek, személyes tapasztalataimra is gondolok: olyan ismerősökre, akik egy vállrándítással elintézték az ukrán halottakat (azt hangsúlyozva, hogy "nem kellett volna szórakozni Putyinnal"), de mélyen szomorúak a zsidó gyerekek, nők, családok miatt, mert ők "Isten népe" (az ukrán gyerekek meg hát... csak ukrán gyerekek). Ugyanezek az emberek úgy vélekednek, hogy Ukrajna ne küzdjön, ne fegyverkezzen, ne kapjon külföldről fegyvereket, hiszen az gonoszság és csak a konfliktus folytatásához vezet. Inkább üljön tárgyalóasztalhoz a béke érdekében és fejezze be a háborút!

Mindjárt más a helyzet, ha Izraelről van szó. Hát akkor aztán nem: akkor "gyászolva" követelik a helyet annak a gondolatnak, hogy igenis legyen válaszcsapás, Amerika küldjön csak fegyvereket, nehogymár Izrael simán elnézze mi történik a saját országában, nekik joguk van rakétákra rakétákkal válaszolni és joguk van a kemény megtorláshoz!

Nem emlékszem arra, hogy keresztények az emberi sorsok védelmében hangosan kiálltak volna nemcsak az ukrán, de akár az elmúlt éveket tekintve az afgán vagy szíriai szerencsétlenekért, hogy gyászolták volna az ott meghalt nőket és gyerekeket, a tálibok gonoszságától napi szinten szenvedőket - hiszen azok egy része amúgy is messze van tőlünk, persze Isten áldja meg őket is (ennyit azért kötelességtudatból illik mondani), de ennyi az egész. Pedig a hétköznapi megélés szintjén a legtöbbjüknek pontosan annyi köze van egy elhunyt izraeli állampolgárhoz, mint egy elhunyt szíriaihoz: azaz abszolút semennyi.

Csak én vagyok, aki érez itt egy durva kettősséget? Tényleg a "gyászról" van itt szó, vagy csak egy szimpátiát keltő szó mögé bújtatjuk az elfogultságunkat? Már bocsánat, szerintem ha bárkit és akárkit megtámadnak, akkor joga van védekezni, ukránnak, zsidónak, akárkinek akárhol. Egy ukrán, palesztin, zsidó kisgyermek élete elképesztő veszteség, felfoghatatlan fájdalom és elfogadhatatlan kár. Egy keresztény számára teljesen mindegy kellene legyen, amikor egy gyereket meggyilkolnak, hogy miféle gyerekről van szó: hogy palesztin óvodásokra hullanak izraeli bombák, vagy a Hamász pokolgépe robban egy izraeli óvodában. És mégis, az egész hangsúlyaiból érződik, hogy különbséget teszünk, elválasztó vonalat húzunk, intenzíven foglalkozunk valakikkel, míg másokat teljesen háttérbe száműzünk, sőt akár meg is magyarázzuk, miért járunk el helyesen. Nos, ez is olyan, ami engem zavar: nem az Izrael melletti kiállás - az teljesen normális - hanem hogy ezzel magától értetődően együtt jár mindenki más háttérbe szorítása. Az ilyen hangsúlyfelborulások pedig bizony mindig ott és akkor keletkeznek, ahol és amikor valami egyensúlyvesztés történik a gondolkodásunkban. A "hideg realizmus" pedig többek között arra is jó, hogy ráirányítsa erre a figyelmünket.

Tovább

Ahol súlyunk van és ahol nincs - hogyan lássuk Izraelt és a háborút?

Az elmúlt napok véres eseményeit, melyek a Gázai-övezetben egymást követik, tulajdonképpen nem kell magyarázni. Mármint akkor, ha a történések látens rétegét nézzük: halott emberek ezrei, civilek elrabolva, házak lerombolva, hulló rakéták, gépfegyverropogás, félelem és rettegés. Sajnos mindez magáért beszél. Ha viszont a látvány értelmezéséről van szó, máris széttartóak lesznek a magyarázatok. Utóbbi kapcsán pedig szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy egy fejvesztett politikai kérdésben próbálunk-e józan álláspontot találni magunknak keresztényként.

Nem kívánok sem geopolitikai szakértőként tetszelegni, sem keresztény cionista megmondóember lenni, mint akinek az asztalán kiterítve fekszik egy szellemi térkép, hozzá kész magyarázatokkal a most kirobbant izraeli-Hamász konfliktus kapcsán. Nem akarom a történtek politológiai, haditechnikai és stratégiai, sem pedig történelmi áttekintését nyújtani - nemcsak azért, mert ezeken a területeken laikus vagyok, hanem mert egy blogbejegyzés nevetségesen kevés lenne a helyzet részletes elemzésére, és inkább csak félreértésre adna okot az amúgy is érzékeny kérdésekben.

Amiről most beszélni szeretnék, az inkább a borzasztó konfliktusra adott keresztény reakciók két nagy csoportja, amit magam körül tapasztalok. Az egyik hangosabb, a másik pedig szalonképtelenebb, vagyis inkább talán elfogult.

Egyfelől, vannak olyan szem előtt lévő keresztény szervezetek, protokollszemélyek, teoretikusok, akiktől egy ilyen helyzetben valahogy jogosan elvárható a megszólalás. Ide sorolhatjuk Ferenc pápát vagy éppen az Egyházak Világtanácsát, adott esetben más egyházi méltóságokat és a közéletben súlypontként szereplő aktorokat. Első pillantásra azt mondanám, hogy azoknak a hangoknak, melyek tőlük hallatszanak, legalább van vagy lehetne némi súlyuk. De mindig kiderül, hogy nincs. Ferenc pápa, az EVT és az előbb említett "más egyházi méltóságok" természetesen elítélik a vérengzést és mielőbbi békére szólítanak fel. Miért, mi mást mondhatnának? Olyan ez, mint amikor Orbán Viktor a napi sajtóban újra és újra elismétli az orosz-ukrán háború kapcsán, hogy mi a béke oldalán állunk és milyen jó lenne, ha megint béke lenne. Nonszensz lufi, maga a tökéletes nulla. Hasonlít ahhoz, mint amikor egy ismerősömnek meséltem, hogy rengeteg a stressz az életemben és ez már sajnos fizikai tüneteket is produkál - mire az volt a válasza, a dolog egyszerű, hát ne stresszeljek annyit!

Mindannyian tapasztaljuk a gyakori helyzetet, hogy minél nagyobb súllyal esik a latba valaki személye, annál inkább hajlani fog az ilyen üres semmitmondásokra. Ezeknek pedig pontosan akkora hatásuk van a tényleges békére, stresszre, konfliktusra, mint egy szellentésnek a Hortobágy klimatikus viszonyaira. 

Másfelől ott van a "keresztény kisember" hangja is, aki ezekben a napokban izraeli zászlót lenget, az apokalipszis lovasairól beszél vagy frissíti a Facebook profilját valamilyen izraeli szimbólumra. Az ő hangjuk nyilván nem hallatszik messzire, de nem is egységes, viszont vannak közös pontjaik. Ezek egy része véleményem szerint teljesen indokolatlan és túltolt filoszemitizmuson nyugszik - és nem egyszerűen az izraeli emberek iránt érzett szeretetről vagy a háborús szenvedőkkel való együttérzésről, hanem értelmetlen rajongásról van szó. Épeszű ember természetesen Izrael oldalán áll ebben a konfliktusban és nem egy brutális, ostoba, könyörtelen terrorszervezet felén. Izrael a megtámadott fél, főleg a civilek, akik leginkább elszenvedik ennek a konfliktusnak minden csapását. Szégyenteljes dolognak tartanám arról magyarázkodni, hogy milyen fontos imádkozni értük keresztényként és együtt érezni velük a szenvedéseikben - és ezzel sem teszünk semmi említésre méltót vagy különöset értük. Ugyanakkor azért én fontosnak tartom kijelenteni a következőket is - a józanság kedvéért:

1. Nem "Isten választott népét" támadta meg a Hamász. Már csak azért sem, mert Isten választott népe az egyház (és Izrael), ráadásul a zsidóság nemzetiségként lélekszámát tekintve nagyobb részt nem is Izraelben él. Mindezen túl Izrael soknemzetiségű ország, a támadástól viszont minden nemzet szenved.

2. A mai Izraelnek semmi köze nincs a bibliai-ószövetségi teokratikus királyság Izraeléhez. Ez a dolog, amit vastag romantika övez ma sok hívő fejében, pedig teljesen abszurd és minden valós alapot nélkülöz. Izrael itt és most nem valamiféle "idilli Isten népe" hely, ami egyébként sem létezett soha, még a Bibliában sem. Amikor a mostani Izraelbe beleprojektálják hívő emberek a fejükben és szívükben élő szappanos "választott nép" képet, olyasmit csinálnak, aminek semmiféle bibliai alapja nincs és nagyon messze esik a mai Izrael általános állapotaitól. Ezt a mesterséges rajongást sajnos előszeretettel tartják fent keresztény körökben. Amint pedig valaki erre felhívja a figyelmet, azonnal rásütik az antiszemita bélyeget.

3. A mai Izraelben zsidónak lenni sokszor inkább nemzetiségi, mintsem vallási kérdés. Tudjuk persze, hogy a "zsidó" kifejezés egyszerre jelenti mindkettőt, de nem biztos, hogy azonos súllyal. Ezt személyesen volt alkalmam megtapasztalni, amikor egy zsidó professzor asszonnyal beszélgettem a Dohány utcai zsinagógában. A hölgy a zsidóság avatott ismerője és határozottan úgy fogalmazott, hogy egy ma élő zsidó ember egyenesen sértőnek tartaná, ha a zsidóságára leginkább vallási módon tekintetének - hiszen az alaphangon nemzetiségi kérdés. 

4. A mai Izrael tendenciáiban szekuláris, sőt vallásilag szinkretista katonaállam

A mai Izrael egy katonaállam, szekuláris, világi demokrácia, plurális, sőt néhol még szinkretista vallási jelenségeket is produkáló vidék. Nem akarok a kelleténél erősebben fogalmazni, de Tel Aviv bizony a világ egyik legismertebb és legkedveltebb partihelyszíne (a most kirobbant konfliktus is egy bulin vette kezdetét), a melegek egyik frekventált nemzetközi központja, a szinkretista baha'i vallás nemzetközi székhelye. Vitatkozhatunk az egyes tételekről külön-külön, mindazonáltal Izrael sok olyasmit is megtestesít, amit a mai bibliai etika alapján a legtöbben valószínűleg súlyos erkölcsi ferdeségnek minősítenénk. Természetesen ettől függetlenül ez nem lehet indok arra, ami történt és történik - csak azért említem, mert a romantikus Izrael-képet jelentősen árnyalja.

5. A mai Izrael még saját vallását sem veszi igazán komolyan

Kívülállóként talán nem vesszük észre, hogy az izraeli zsidóság sem egységes és egymással is veszekedő, táborokra oszlott vallási ügyekben. Bár alkotmányában a Tórának fontos szerep jut és a szombat vallási értelemben is pihenőnap, ha valamiféle "szellemi röntgenképet" csinálnánk, mégis azt kellene mondani, hogy a hétköznapokat nem járja át a hit Izraelben. A zsidó lakosságnak csak mintegy 20%-a tekinthető vallásosnak. Gondolj erre, amikor imádkozol "a hitben kiválasztott zsidó testvéreinkért"! Akkor már azért is imádkozz, hogy térjenek meg.

6. Izrael nem egy országgal áll háborúban, hanem a Hamásszal, ami a saját palesztinjainak is árt

Nagyon fontos szerintem ezt kijelenteni: nem országok háborúznak egymással, hanem egy szuverén ország és egy ismert terrorcsoport - legyen utóbbinak akármekkora potencialitása. Teljesen más dimenzió lenne, ha Irán vagy bármely más arab ország hadat üzenne Izraelnek, ennek a súlyát valószínűleg ők is érzik. Az lehet, hogy kifejezik a szimpátiájukat a Hamász felé, de ezt hadpolitikai okokból is tehetik: "mi kinyilvánítottuk, hogy veletek tartunk, de ettől beljebb nem akarunk menni". Ezen túl pedig ugyanígy fontos kimondani, hogy nem a zsidók harcolnak a palesztinokkal, nem a két nép konfliktusáról van szó: a Hamász a saját palesztin népének is brutális szenvedést okoz Gázában, hiszen fogy az étel, egyre kevesebb az ivóvíz - és be se juthatnak egyelőre tartalékok. Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense azt mondta, a Hamász a legtöbbet a palesztin népnek árt ezzel az egész akcióval. Nemcsak az előbb említett étel-ital-gyógyszerhiány miatt, hanem azért is, mert a Hamász könyörtelensége "az egész népre ráégett". A világ szeret sémákban gondolkozni és ezt mind a két fél - a Hamász és Izrael - ki is fogja használni. A séma azonban ettől még csak séma marad.

Mielőtt bárki dühösen nekem esne valamiféle antiszemitizmust kiszagolva a fentiek mentén, gyorsan leszögezem, hogy gyűlölöm az antiszemita gondolkodást, de sokszor bárgyúnak vélem a túltolt filoszemitizmust is. Nem akarok arról sem okoskodni, vajon mennyire "érdemelte meg" Izrael mindazt, ami most történik velük. Ez már csak azért is hasztalan lenne, mert biztos vagyok abban, a világ bármely nemzete kapcsán elő tudnánk kotorni nagy mennyiségű tényanyagot, amivel kellő számú indokot sorolhatnánk fel az őket sanyargató politikai-gazdasági-természeti csapások mellett. Ennek nem sok értelmét látom.

Ami azonban adódó teendő lehet az imádságon kívül a kereszténység számára, hogy amennyire lehetséges, próbáljon enyhíteni az összecsapásokat átélő civilek szenvedésein, tekintet nélkül az elszenvedők vallási vagy nemzeti hovatartozására. Nagy kérdés lesz például, amiről politikai elemzők is beszélnek most, hogy Gázát teljesen izolálják-e a környezetétől, vagy beengednek segélyszervezeteket, humanitárius egységeket, hogy végezzék ott a munkájukat? Az ott felhalmozott készletek ugyanis nyilván nem tartanak ki a végsőkig, márpedig akkor borzalmas humanitárius katasztrófa fog bekövetkezni, ami még a Hamász gyomrának is sok lehet. (Ne feledjük, nagyjából hatszázezer ember él arrafelé!) Egyes vélemények szerint ha kinyitják a kaput az izraeli oldalon, azzal ugyan segíthetnek, de a válaszcsapás erejét veszítheti - ha pedig zárva tartják, jogosan lesznek vádolhatók azzal, miszerint Izraelnek nem számít a civilek élete. Ez pedig feltüzelheti a Hamász mellett a többi terrorcsapásra fogékony szervezet aktivitási vágyát, ami tovább mérgesítheti és eszkalálhatja a szituációt. Izrael most nagyon nehéz politikai helyzetben van. 

Kisebb pokol szakadt most arra a földre, ami persze eddig sem volt a mennyország: legyen ez akár ítélet vagy megtisztulás, az emberi együttérzés a minimum, amivel az egész téma felé fordulhatunk. Az együttérzésünk pedig szívből jár a szegény zsidó és palesztin családoknak, nőknek és gyerekeknek is.

Tovább

"Világot cserélek"

Most éppen Pajor Tamás új klipjét nézegetem, melynek utolsó néhány sora így hangzik: "A hangom csuklik ne láss, lelépek / Az idő elás, eléget / Megyek, világot cserélek". Aztán amikor vége a dalnak, beleolvasok a hírekbe és azt látom, megtámadták Izraelt. Folyik a vér, hullanak az emberek, tombol az erőszak - mondhatnám nincs ebben különös, de inkább azt mondom: tényleg szükség volna világot cserélni.

Nem szép dolog cinikus humor bevetni amikor az ukrán-orosz háború mellett most már van egy Hamasz-Izrael konfliktusunk is (noha utóbbi nem két ország, hanem elvileg egy terrorszervezet és Izrael között zajlik). De tényleg azt kell mondjuk, csak a "szokásosat" látjuk. Nincs itt semmi új fordulat tulajdonképpen. Szokásos, hogy egy éppen erőre kapó terrorszervezet megtámadja Izrael valamely részét. Szokásos, hogy ilyenkor mennek a fogadkozások, miszerint "kisöpörjük az összes terroristát". Szokásos, hogy a terroristákkal szimpatizáló államok - mint amilyen például Irán - magát a megtámadott félt hibáztatják, ahogy a szokásos elrendezésben várhatók majd a politikai reakciók minden más ország, minden más párt és véleményformáló, hangadó ember részéről.

Az egyetlen, ami talán kicsit túlmegy a szokásoson az a gázai akció volumene és az izraeli hírszerzés teljes csődje. Váratlan, komoly nagyságrendű, összehangolt támadás zajlik, amiről mintha senkinek nem lett volna előre sejtése sem. Keresztényként a sok "szokásos" és kiszámítható elemhez természetesen hozzá kell tennünk a "szokásos keresztény"-nek tűnő frázist is - de ha hiszi az olvasó, ha nem, én ezt most komolyan írom: imádkozzunk Izraelért. Miközben utálom az antiszemitizmust, nem tartom magam deklaráltan filoszemitának sem. De azt elismerem, hogy a hitem miatt Izraelnek igenis különleges lapot osztottak - ezt talán keresztényként nem is kell magyarázni.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen 350 izraeli és 313 palesztin ember halt meg. A rakéták ezrével hullanak, tucatjával ejtettek túszokat, épületeket tettek a földdel egyenlővé. Nem akarom én ezt az egész helyzetet megfejteni, talán nincs is ember, aki tudja. De azt hiszem megfejtés nélkül is fogalmazhatok úgy, a fohász alapvetően nemcsak az Izraelben élő zsidókért, hanem az Izraelben élő emberekért is szólhat, tekintet nélkül arra milyen nemzetiségűek. Mi végre ez az egész? Minek folyik ennyi vér? 

És mikor akarunk már "világot cserélni"? Gyanítom, utóbbi nem rajtunk múlik, de egyre inkább szükségünk lenne rá...

Tovább

A realizmus nem minden - a Második Reformkor és Második Reformáció?

Ha már Vona Gábor szóba került egy bejegyzésben, szeretném őt még egyszer megemlíteni - most azonban nem a könyvei, hanem kifejezetten új pártja, a Második Reformkor kapcsán. Nem, egyáltalán nem valamiféle fizetett pártpropaganda következik, és Gábor sem kért meg, hogy írjak néhány jó szót az ifjú párt egészségére. Amiért szóba hozom a Második Reformkort, mert több szempontból izgalmas politikai innovációnak tartom - és az egész kezdeményezésnek van köze ahhoz is, ahogy nekünk hívőknek a hitünk előrehaladására gondolnunk kellene...

Őszinte leszek: egyszerűen nem lehet nem észrevenni a disszonanciát, ami az ún. "nagy magyar rögvalóság" és a Második Reformkor között húzódik. Kezdjük az utóbbival! Vona Gábor arról álmodik, hogy milyen jó lenne az egykori reformkorhoz hasonló Magyarországot csinálni, amikor még nem volt "magyar magyarnak farkasa", domináns jelenségnek számított az alkotókedv és kézzelfogható pozitív fejlemények jellemezték az országot - ellentétben a mai helyzettel, vagyis a politikai törzsi háborúk korával. Gyurcsányozás, orbánozás, sorosozás, migránsozás, melegezés - fel se lehet sorolni, és ezek mind lövészárkokat barázdálnak az ország szellemi valóságába.  Lassan dönteni szükséges: második középkor jöjjön vagy második reformkor - merthogy nagyjából ezek az opciók tűnnek reálisnak, ha a dolgok így maradnak. Illúziókat persze nem kell táplálni. Egy elképzelt reformkorhoz hasonló időszak beköszöntével nem a Mennyország szállna a földre, ezt senki nem gondolja. Ez nem Jehova Tanúi színes képeskönyve, hogy valamilyen paradicsomteremtő erőfeszítéssel tökéletes világot építsünk. De hogy élhetőbb, szerethetőbb, termékenyebb Magyarországhoz vezetne, abban talán nem sok vita lehet közöttünk. Egyébként személyes benyomásaim alapján nekem úgy tűnik, Vona Gábor tényleg hisz ebben és alapvetően nem pártot akar építeni, hanem országot. Ahhoz persze kell a párt, mint szervezeti keret - de a párt maga mégsem végcél, csak eszköz a célhoz.

De miért mondom el mindezt? Mi a helye egy ilyesféle politikai gondolatnak egy teológiai témákkal és hittel foglalkozó blogban? Nos nem más, mint az a depresszív és lemondó hangulat, ami ezt a politikai víziót körbeveszi itt és most Magyarországon.

A helyzet az, hogy a nagy magyar búskomorságban nem látszik a bölcső, ami helyet adna egy ilyen kaliberű vízió teljes felépülésének. Egyszerűbben fogalmazok: mi magyarok túl cinikusak, túl szkeptikusak, politikailag túlságosan kifáradtak vagyunk már ahhoz, hogy bele akarjunk vágni egy ekkora kalandba. Előbb arról kellene meggyőzni a magyar embereket, hogy érdemes nekifogni katedrálist építeniük - azaz valóra váltani egy olyan társadalmi látomást, ami egy második reformkorhoz elvezet, és meglehet, az eredmények már csak egy későbbi generáció életében mutatkoznak majd igazán.

Nos, itt jön a hit. A blogomban többször hivatkoztam már Klaus Douglass nagyszerű könyvére az új reformációról. Douglass a kötet utolsó fejezetében egy olyan témával zárja a fejtegetéseit az egyház megújulása kapcsán, amitől valószínűleg borsódzni fog a magyar hívő emberek háta: ugyanis miután szépen végigvett minden szervezetépítési, teológiai és lelkiségi tudnivalót, utolsó szóként az álmokról ír. 

Az egyház ugyanis nemcsak létszámhiánnyal vagy paphiánnyal küzd - álomhiányban is szenvedünk. Douglass így fogalmaz:

"Egyházunk megszűnt álmodni. Mikor voltak tanúi utoljára, hogy egy lelkipásztor, egy gyülekezeti elöljáró, vagy egy egyházfőtanácsos csillogó szemekkel arról beszélt, hogy milyen lelkesítő számára, hogy az egyházban dolgozhat? Mikor hallottak valakit utoljára átszellemülten beszélni az egyház jövőjéről? És mi a helyzet önökkel?"

A fentebb említett "nagy magyar rögvalóság" hangja szerint aki álmodik, az nem a valóságban él, hanem naiv idealista. Álmokról beszélni egy magyar embernek olyan, mintha arra ösztönöznénk valakit, növesszen szárnyakat és repülje körbe a Földet. Nonszensz és abszurd. Éppen ezért nagyon fontos megérteni, hogy itt és most nem bárgyú álmodozásról vagy ábrándozásról van szó, hanem igazi álmokról: azaz egy olyan jövőkép megragadásáról, ami a jelen realitásával szemben fog megvalósulni. Tisztában vagyok vele, hogy ez a gondolat még a hívő embert is alig-alig csapja meg. Rohadt büszke magára itt mindenki, hogy ő milyen józan, a valóságban él, két lábbal a földön, és igazán tisztában van a realitásokkal. Az álmot tipikusan ezzel állítjuk szembe, következésképpen ha valakinek van valamiféle víziója, jövőképe, nagyívű elképzelése, az valahol hülye, realitását vesztett, naiv idealista a legtöbbek szemében. Így aztán a realista józanság és a naiv álmodozás lesz az, ami között dönteni kell.

Pedig ez egy hamis szembeállítás. Az első fontos gondolat, amit a modern embernek valahogyan jó lenne elsajátítania, hogy a józan realizmus és az álom nem egymást kioltó kategóriák. 

Sőt, álmodóknak és realistáknak szimbiózisban kellene élniük. Ebben a relációban pedig a realistáknak nem az a dolguk, hogy csírájában elfojtsanak minden próbálkozást és szertefoszlassák az álmokat, hanem hogy segítsenek józan módon valóra váltani őket. A realizmus szerepe egy vízióban szerintem az, hogy segítsen meggátolni az eszképizmust, azaz magyarosabban fogalmazva a "légvárak építését".  A realizmust ma arra használjuk, hogy racionális úton eltapossuk vele a saját álmainkat, ehelyett pedig az álmok valóra váltásának józanságában kellene erőforrásként alkalmaznunk. Egy álom realizmus nélkül puszta fantazmagória, viszont a realizmus álmok nélkül csak egyhelyben toporgás. 

Ám ezzel együtt szerintem fontos kijelenteni egy második fontos gondolatot is: nevezetesen, hogy a realizmus soha nem láthat el vezető szerepet egy normális egyházban és talán egy normális társadalomban sem! A realizmus mindig szolgáló magatartás kell maradjon és nem uralkodó, mert különben megöl minden víziót és innovációt, legyen az egyházi vagy politikai természetű.

Itt térek vissza Vona Gábor túl nagynak tűnő társadalomépítő elképzeléseihez. Én ugyan csak egy okoskodó majom vagyok, aki nem ért a politikához, de mint átlagos választópolgár azt várnám el, hogy lássam az álom és a realizmus együttműködését egy ilyesféle újító politikai projekt terepasztalán. A szkeptikus  magyar emberhez - köztük hozzám - egyszerűen nem lehet másként eljutni: az átlagos polgár arról akar meggyőződni, hogy egy álom reális valósággá lehet. Ameddig ezt nem érzi meglehetős biztonsággal, nem tud belekapaszkodni még az álom terében is valamiféle fixpontba, képtelen lesz bizalmat szavazni bármilyen víziónak, egyháznak, pártnak. 

Mivel nem akarom ezt a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, most leteszem a billentyűzetet. Hogy stílusos próbáljak lenni, egy egyelőre minden alap nélküli, álmodozó és ábrándozó felvetéssel zárok: milyen lenne már egy megvalósult Második Reformkor mellé egy Második Reformációt odatenni! Azt hiszem abban sincs vita, hogy a kereszténységnek mindenképpen jól jönne egy alapos megújulás. Ez azonban most csak egy színes lufi, ténylegesen naiv szélkergetés a részemről, de hát álmodni is el kell kezdeni valahogyan! Bocsássátok meg tehát naivitásomat!

Tovább

Néplelki betegség

A magyar katolikus egyházi vezető, Erdő Péter elment a Fidesz kötcsei párttalálkozójára. Sok katolikus hívő pedig most ki van bukva, egyfajta lelki földrengésként éli meg, hogy a bíboros úr képes volt ilyen gaztettre. "Minek ment oda? Most ment először? Milyen érdekek lehetnek a háttérben?" - teszik fel a kérdéseket, de a legfontosabb kérdést ugyanakkor elhanyagolják.

Merthogy szerintem nem ezek a fontos kérdések. Ezek inkább olyanok, melyek egy betegség tünetei, amelyben az egész társadalmunk régóta szenved. Megmondom mi a jó kérdés. Valami ehhez hasonló: vajon mi lenne, ha Magyarországon egy egyházi ember úgy mehetne el akármelyik párt rendezvényére akármikor, hogy ezzel ne keltsen megütközést senkiben? Leszakadna-e Magyarország felett az ég, ha egy egyházi személyről kiderülne, a Momentummal, a DK-val vagy az LMP-vel szimpatizál? Kardjába dőlne-e a református hívő, ha készülne egy közös kép Balog Zoltánról és Ungár Péterről? Zokogva összeomlanának-e hitgyüliben, ha kiderülne, Németh Sándor beszélgetésbe elegyedett Dúró Dórával? Persze ezek most gügye példák, csak a szemléltetés kedvéért használom őket.

Ismerve a magyar néplelket - amiről Puzsér nem véletlenül mondta, hogy olyan ferde, mint a Szent Koronánkon a kereszt - szerintem belebetegednénk idegileg, ha bármelyik egyházfi valóban oda menne, ahova akar és ezt utólag nem lehetne rajta számon kérni, nem lehetne beszólni, firtatni, kiigazítani, és neki nem kellene a kezét tördelve magyarázkodnia. Mindez meseszerűnek és elképzelhetetlennek tűnik, sőt ostobaság volna, mert éreztetni kell velük... a mit is?! "Ne legyél már naiv Sytka" - hallom a fejemben az ellenvetést - "Te is tudod, hogy Erdő Péter egy bíboros, neki vigyáznia kellett volna, mert olyan nincs, hogy NEM bíborosként megy ilyen helyekre! Tetszik vagy sem, a magyar katolicizmust reprezentálja" Nos, ennek a hangnak akkor azt üzenem, szerintem Erdő Péter bíboros, prímás, teológus, kánonjogász, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja bármelyik tisztségében oda megy, ahova szeretne, azokkal beszél, akikkel akar és én nem kívánom emiatt sem számon kérni. Én belefáradtam már ebbe a "vigyázz, csak meg ne lássanak ott, azoknál!"-világba, amiből persze nem tudok kilépni, viszont a dohos levegőjét szívnom egyre nehezebb. Egy világba, ahol minden mozdulatra figyelni kell, minden szavunkat kétszer kell megrágni mielőtt kinyitjuk a szánkat, és minden tettünkkel megbotránkoztatjuk az emberek jó nagy százalékát.

A diagnózisom tehát az, hogy elsősorban nem Erdő Péter látogatásával van a baj, hanem a magyar néplélekkel. Néplelki betegség gyötör minket.

Innen nézve azonban kár lenne elhallgatni, hogy ez a magyar lelki betegség, gyanakvó természetünk, patologikus szorongásunk ilyen ügyekben valahol mégicsak azért van, mert a közéleti levegőt a magyar politikai szereplők így alakították. Ilyen értelemben és csakis emiatt tényleg van abban valami groteszk, hogy Erdő Péter elmegy a talán legnagyobb károsanyag-kibocsátókhoz, akik elsődlegesen felelősek a szellemi levegőszennyezés károkozó hatásaiért. Abban is van valami jogosság, ha Erdő Péter homlokán legurul néhány izzadtságcsepp a számonkérés miatt. Ezt egy olyan áldatlan állapotnak köszönheti, amiben ludasak azok, akiknél éppen látogatást tett. 

Szóval, ezt nem kell eltagadni.

De akkor is azt gondolom, valamit tenni kellene azért, hogy olyan országot építsünk, ahol bárki fesztelenül elmehet bárkivel találkozni úgy, hogy közben nem muszáj gyomorgörcsöt kapnia, vajon miféle mikrofont dugnak majd az orra alá, milyen vakuk villannak az arcába, kinek a tollhegyére kerül gúnyos jelzős szerkezetek közepette. És jelesül úgy is, hogy közben nem omlanak össze zokogva az adott személy mögött sorakozó hívek, tartozzanak akármelyik felekezethez vagy egyházközséghez. Szorítsuk ki a pártpolitikát a templomból, de aki templombajáró ember ugyan hadd menjen már el szabadon olyan rendezvényre, ahova csak akar és hadd legyen neki pártpreferenciája, amit szabadon felvállalhat a szószéken kívül.  

Azt gondolom, ennek az elérhetetlen messzeségben lévő, fesztelen és őszinte Magyarországnak a megépítése elsősorban nem pártfeladat, vagy legalábbis nem ott kezdődik. Hanem például a sajtónál: kezdhetjük akár ott is, hogy nem írunk le olyan eszementségeket, miszerint Erdő semmilyen tiszteletet nem érdemel a továbbiakban, mert elment Kötcsére (by Juszt László). Valóban? Én ugyan nem ismerem Erdő Péter tudósi és papi munkásságát, katolikus sem vagyok, de azért egy ember életművét és megbecsülését tényleg ilyen könnyedén kidobhatjuk az ablakon, mert egy párttal szimpatizál és elment egy rendezvényre? Félreértés ne essék: pontosan ugyanezt írtam volna le akkor is, ha Erdő Péter a DK egyik buliján jelenik meg és az Origo cikkezett volna arról, micsoda áruló hittagadás történt. 

A politika, a (párt)sajtó és a közbeszédformáló aktorok közös levegőmérgező tevékenységét be kellene fejezni végre. Ha mérgező levegőt szívunk az orrunkba, azt is fogunk kifújni másokra. Ennek nincs semmi értelme. Rendben van, hogy vannak törzsek-oldalak-pártok és van ezek felé szimpátia vagy ellenszenv a világon. Ami nincs rendben, hogy a törzseknek állandó háborúskodásban kell számlálni a napjaikat. Amikor a balhé nem csupán epizodikus része az életünk megélésének, hanem már létszükségletté válik, az minden jó dolgot elpusztít maga körül. Frusztrált országban nincs innováció, nincs kreativitás, nincs teremtő szándék. De akkor mi marad?

Tovább