2014. december 21., vasárnap

Boldog apokrif karácsonyt mindenkinek!


Betlehemben született, egy fényes csillag vezette a bölcseket, és aljas módon kizárták a zsúfolt fogadóból a várandós Máriát - röviden ennyi, amit Jézus születésének körülményeiről tudni vél az átlagos műveltségű, magát kereszténynek nevező magyar ember. Az apokrif evangéliumok azonban tovább mennek, és megpróbálják kielégíteni a részletek után ácsingózó olvasók kíváncsiságát...

Jézus életéről alkotott képünk finoman szólva is hiányos. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy alig tudunk Róla valamit, hiszen életének nagy része homályban maradt. Harminc éves korát megelőző évtizedei - néhány epizódtól eltekintve - teljesen ismeretlenek. Ennek nyilván az az oka, hogy az evangéliumok szerzői nem Jézus-életrajzot kívántak alkotni, hanem Jézus tanításait, messiási tetteit és a megváltás üzenetét tartották szem előtt. 

Az istenadta nép azonban már az ókorban szomjazott arra, hogy megtudja: mi a csudát csinált Jézus, mielőtt megkezdte volna megváltói tevékenységét? Hogyan teltek napjai fiatalemberként, kamaszként és kisgyermekként? Mivel Jézus egyfajta értelemben saját korának celebje is volt, az apokrif evangéliumok szerzői éhes cápaként rontottak a témára, és számos legendát költöttek a "kis Jézus" mindennapjairól. Ezek közül több sztori is Jézus születési körülményeivel foglalkozik.

Jakab Protoevangéliuma például - Buddha születésének körülményeihez nagyon hasonló módon - olyan különleges eseményként említi Jézus születését, melynek során az egész világ rövid időre mozdulatlanságba dermedt:
"És néztem le a földre, láttam a kondért, a mellette heverő munkásokat, ahogyan kezüket a kondér felé nyújtják. De a szájukba vett ételt nem ették, a kondérból kivett falatot nem emelték tovább, a szájuk felé lendülő kéz nem lendült a szájukig: mindegyikük tekintete az égre szegeződött. Láttam, hogy terelik a birkákat, de a birkák nem mozdulnak; a juhász felemeli karját, hogy ösztökélje őket, de karja marad a magasban; néztem le a folyó vizére, láttam a kecskéket, szájuk már a víztükörhöz ért, mégsem ittak. Aztán egyszeriben minden mozgásba lendült újra."
A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma elnevezésű irat, mely valószínűleg az 5. században keletkezhetett, leír egy akcióban gazdag történetet, mely szerint Józsefet, Máriát és a kis Jézust rablók támadták meg: név szerint Titus és Dumachus. A két rabló közül Titus vonakodni kezdett, sőt megkérdte társát, hogy inkább engedjék szabadon a kisgyermekes párt. A kis Jézus látva Titus jószívűségét, a következőket mondta:
"Harminc év múlva a zsidók keresztre fognak engem feszíteni Jeruzsálemben, édesanyám, és ez a két rabló itt velem együtt fogja elszenvedni büntetését, jobbom felől Titus, balról meg Dumachus. És Titus még azon a napon megelőz majd engem a Paradicsomban."
Micsoda véletlen! A kis Jézus családját éppen azok a rablók akarták kifosztani, akik majd a keresztre feszítésnél Jézus mellett lógnak. Nem is tudom miért berzenkednek sokan az apokrif iratoktól. Szerintem a szerzőknek tök jó volt a fantáziájuk! Végül érdemes még egy pillantást vetni a Pszeudo-Máté evangéliumra is, mely Jézus születése és gyermekkora kontextusában még annak részleteiről is tudósít, hogyan menekült a család Egyiptomba az őket fenyegető veszély elől. Az utazás közben József és Mária úgy határoztak, hogy egy barlangnál pihenőt tartanak, nem sejtve micsoda veszélynek is teszik ki magukat:
"És íme, a barlangból hirtelen sok-sok kígyó kúszott elő, és a fiúk, amikor meglátták őket, ijedtségükben kiáltozni kezdtek. Ekkor Jézus kiszállt anyja öléből, és a saját lábán megállt a kígyók előtt; azok erre leborultak Jézus előtt, ezt követően pedig távolabb húzódtak tőle. Ekkor beteljesedett, amit Dávid próféta jövendölt, mondván: Dicsérjétek az Urat föld kígyói, kígyói és minden mélysége!... ... Mária és József azonban nagyon félt, hogy a kígyók esetleg kárt tesznek a kisgyerekben. Jézus ezt mondta nekik: Ne féljetek, és ne azt nézzétek, hogy kisgyerek vagyok; hiszen én mindig is tökéletes voltam és az is vagyok; szükségszerű tehát, hogy az erdők összes vadja megszelídüljön előttem."
Az apokrif iratok szövegei persze már egy olyan egyház környezetében keletkeztek, mely isteni minőségben tisztelte Krisztust, és ezt az imádatot visszavetítette Jézus elképzelt gyermekkorába. Ezek a textusok - minden badarságuk ellenére - annyit legalább jól visszaadnak, hogy még a "kis Jézus" személyére sem úgy gondoltak, ahogyan ma láttatni szeretjük: egy gyámoltalan, erőtlen, magatehetetlen gyermekként. Az "apokrif Krisztus" már születése után egy erőteljes, önmagát és másokat is megvédeni képes személyiség volt. (De akkor minek kellett volna elmenekülnie Egyiptomba?)

Ezzel a bejegyzéssel kívánok boldog karácsonyt és új évet minden olvasómnak! Köszönöm az egész éves kitartó figyelmeteket, hozzászólásaitokat és vitaindító megjegyzéseiteket! 

Én most elmegyek kipihenni magam: a blog legközelebb januárban fog frissülni!

2014. december 17., szerda

Fegyelem és kegyelem

Szóval, börtönben jártam. Elképzelésem, az persze volt. A fejemben elkényeztetett rabokat láttam, akik kondizhatnak, mozifilmeket nézhetnek, és persze nem dolgoznak - s mindezt az én, azaz az adófizetők pénzéből. Durva beszólásokra és magatartási zavarokra, végtelenül lehangoló folyosókra és morcos őrökre számítottam. Nos, a Debreceni Büntetésvégrehajtási Intézet legalábbis nem ilyen volt.

A börtönökről mindenkinek megvannak az elképzelései, de ha a téma szóba kerül egy beszélgetésben, rövid idő alatt elhangzik majd az a megjegyzés, hogy a bent lakóknak arany életük van a kintiekhez képest. Nyilván, egy látogatás nem dönt el semmit, de az első benyomásaim őszintén szólva nem ilyenek voltak.

A börtön területére bekerülve, amit a sokféle biztonsági rendszer és kapu átlépése után megpillantottam, az egy nagyjából másfél négyzetméteres keskeny, vasráccsal elkerített sáv volt, ahol egy lepukkant fapadon egy fiatalember üldögélt. A papírjait intézték, s addig is biztos helyen akarták tudni. Sokáig valószínűleg nem ülhetett ott, de nézni is borzalmas volt a szűk helyet, ahol szó szerint egy lépésnél többet nem lehetett mozogni: egy állatkerti ketrecben jóval több mozgásteret biztosítanak a fogvatartott jószágnak, mint amit itt láttam.

Azután egy tágasabb területre léptünk be, ahol arra lettem figyelmes, hogy a rabruhában szembejövő fogvatartottak mind vödrökkel, munkaeszközökkel sétálnak felénk - láthatóan valamilyen fizikai munkát végezhettek a börtönben. Egyszóval, dolgozó és aktív férfiakat láttam, az addig elképzelt tespedő és DVD-t bámuló izmos srácok helyett, akik ha léteztek is, nem kerültek a szemünk elé.

Természetesen nem katasztrófaturistaként érkeztem oda, hanem egy református börtönlelkésszel, és néhány más, börtönmisszióban jártas testvéremmel, hogy karácsony apropóján kicsit foglalkozzunk a fogvatartottakkal és a szigorú szabályoknak megfelelően egy kis ajándékcsomagot adjunk át nekik.

Egy ilyen látogatás során történnek olyan dolgok, melyek nem a szavak szintjén zajlanak, mégis sokat mondanak a bentlakók lelkiállapotáról. Amikor az egyik csoporttagunk rázendített egy énekre, a női elítéltek közül volt, aki másodperceken belül sírva fakadt. Később mások is követték a példáját, vagy éppen az elhangzott üzenetek és élettörténetek ütötték szíven őket. Olyan érzésem volt, mintha ezek az emberek már ezer év óta nem éreztek volna ilyesmit, amin nincs mit csodálkozni, hiszen az őrségtől és a rabtársaktól nem valószínű, hogy ilyesfajta élmények érnék őket. Persze nem mindenki érzékenyült el, akadtak olyanok is, akik üveges tekintettel néztek maguk elé, mások arcán inkább a közömbösség, megint másokén az öröm jelent meg. A börtönistentisztelet végén átadtuk az ajándékcsomagokat, és bevallom őszintén, jó érzés volt látni, hogy ezek a társadalom által már leírt emberek odajöttek velünk kezet szorítani, és boldogan újságolták, hogy az ajándékok közül egyes darabokat hogyan fognak átadni majd a gyermekeiknek, ha azok esetleg még karácsony előtt meglátogatják őket.

Kemény dió ez a börtön dolog. Garázdaság, nagyértékű lopás, zsebtolvajlás, csalás, csoportos erőszak és még ki tudja mennyi szörnyűség szellemi terhe nyomja ezeket a falakat, és nyomja a közöttük lakók lelkét egyaránt. Persze azért legyünk igazságosak: ők az elkövetők, nem az áldozatok. Többségük borzalmas dolgokat művelt, megkárosított, rosszabb esetben megsebesített másokat, amire nincs mentség. Ám miközben sajnálatot éreztem az áldozataik iránt, egyszerűen nem tudtam leküzdeni azt a sajnálatot sem, amit az elkövetők felé éreztem. Ha Isten szemével próbálom nézni magam, én is elkövető vagyok, azaz bűnös - mégis az elítélő pillantások helyett inkább a kegyelmet vélem felfedezni Isten tekintetében. De ha ezzel a meg nem érdemelt "kegyelmes szemüveggel" is látom őket, vajon van esélyük ezeknek az embereknek arra, hogy újat kezdjenek?

Azt mondják, ha valaki egy ilyen helyen éveket eltölt, rosszabb állapotban jön ki, mint ahogy bejutott. A társadalom egy börtönbe került embertől semmi jóra nem számít. Nem kívánja, hogy megváltozzon, nem kívánja hogy új ember legyen, csupán azt akarja látni, hogy példás büntetést kap. S ha ez megvan, a társadalmi tudat nyugtázza az eseményt, a büntetett előéletűt pedig száműzi, kiírja a közös tudat forgatókönyvéből. A börtönlelkész azonban az árral szemben úszik. Naponta látogatja a fogvatartottakat, mert még hisz abban, hogy a megérdemelt büntetés bár szükséges, de nem az utolsó szó. Egy emberi életnek lelkileg nem feltétlenül kell a börtönben véget érnie. Kutyából még lehet szalonna, ha a lihegve öldöklő Pál az evangéliumért meghalni képes Pállá válhatott - ehhez azonban igazi találkozás kell Krisztussal. Több a lelkifröccsnél, több a börtönkarácsonynál, egy kis lelki fellángolásnál. Egy társadalmilag leírt, nulla támogatást kapó embernek ez keserves menet, és ahogy elnéztem, a rabokat lelki útjaikban támogató lelkésznek is az. Van értelme ennek?

2014. december 13., szombat

A közös nevező nyomában (4) - amikor meghúzták a vonalakat...

Szájbarágós stílusban megfogalmazva a hitvallás a hit megvallásáról szól, azaz egyfajta képet mutat arról, kik vagyunk. Ugyanakkor, ha valaki magáénak érez egy hitvallást, azzal óhatatlanul el is határolódik olyanoktól, akik más hitet követnek. Valami ilyesmi történt az első négy egyetemes zsinaton is, mely egyszerre határozta meg a mai keresztények hitének néhány alapvető elemét, és zárt ki soraiból olyanokat, akik máshogyan gondolták.

Amikor még semmit nem tudtam az egyháztörténelemről, a zsinat szót hallva valami szörnyen unalmas és érdektelen vallási értekezletre gondoltam, ahol hosszú tárgyalóasztalok mellett terjengős megbeszélések zajlanak. Lehet, hogy ma ilyen egy zsinat, de az biztos, hogy az első négy nem ilyen volt: izgalomba hozta az üléstermeken kívüli, egyszerű embereket is, akiket adott esetben a hatóságoknak kellett visszafogniuk, amikor a szokásosnál erőteljesebben próbálták kifejezni a véleményüket. Nagyon fontos, hogy a zsinatokon szót kaptak és megvitatásra kerültek az egymással szemben álló nézetek, vagyis igazi vita zajlott. Ez is azt mutatja számomra, hogy az első keresztények nem egyik pillanatról a másikra döntöttek fontos kérdésekben, hanem megrágták, kiérlelték, ütköztették a dogmatikai alapokat.

A zsinatokat a szükségszerűség hívta életre, és olyan kérdésekkel foglalkoztak, melyek a keresztény hit alapjait érintik. (Itt és most csak az első négy egyetemes zsinatra gondolok - azaz Nicea (325), Konstantinápoly (381), Efézus (431) és Kalcedon (451) -, mert ezek tételeiben van leginkább egyetértés). Mindezt csak azért írom, mert divat úgy gondolni, hogy a zsinatok tulajdonképpen csak politikai és személyes érdekekről, bizonyos emberek "helyezkedéséről" és hatalmi játszmákról szóltak. A császárok és a gonosz egyházi vezetők pozíciót kívántak maguknak... Nos, nyilván nem lehetünk olyan naivak, hogy úgy teszünk, mintha ebben nem lenne semmi igazság, de azért nem kell feleslegesen ördögöket festeni a falakra. A tárgyalt kérdések a kereszténységre nézve tényleg lényegesnek számítottak. És valóban foglalkoztatták is a résztvevőket, a vitázó feleket és az embereket egyaránt. Krisztus, a Szentlélek és az Atya személye, és munkája ne lennének elsődlegesek egy hívőnek? Furcsa lenne.

Nincs most itt lehetőségem, hogy elkezdjem részletezni az első négy zsinat menetét, és a viták forgatókönyvét. Természetes, hogy egy ilyen hosszas és sok résztvevős eseménysorozaton számos pozitív és negatív, elítélhető és egyetértést kiváltó momentum történik. A zsinatok a Szentháromság tanát érlelték ki, azaz azt az alapvető állítást, mely az egy Istent az Atya-Fiú-Szentlélek relációban képzeli el. Ahogy Szalai András írja. "bár a püspökök időnként megfeledkeztek méltóságukról, ez is a viták tétjét mutatja: őrizni az evangéliumot, és általa minden mást".

A zsinatok menete az előbb már említett hit szabálya és a Szentírás alapján azt a kérdést kívánta tisztázni, milyen viszonyban áll Krisztus az Atyával, majd ugyanezt a kérdést a Szentlélek kapcsán is átgondolták. A Szentháromságról szóló tanítás ennek alapján (ismét Andrást idézve) a következő lett:
  1. a Szentírás szerint csak egyetlen Isten van.
  2. a Szentírás ugyanakkor három személyt nevez Istennek (Atya, Fiú, Szentlélek), csak róluk állítja, hogy olyanok, amilyen Isten lehet és olyasmit tesznek, amit csak Isten tehet.
  3. mégsem három Istenről olvasunk, hanem csak egyről, akiben három egylényegű személyes valóság él együtt.
Ezzel persze vitatkozhatunk. Azt azonban fontos látni, hogy mindezt nem a zsinatok találták ki, hanem a Szentírásból és a hit szabályából (az apostolok által továbbadott hitből) következett. Ezek a megállapítások szerintem a keresztény hit alapjaihoz tartoznak. Nem pusztán egy dogmát jelentenek ki, hanem Isten alapvető tulajdonságáról szólnak és messzemenő teológiai, etikai és más következményeik is vannak. (Csak gondolj bele, Krisztus istensége nem szimpla dogmatikai kérdés, hiszen az egész megváltás múlik rajta, ezáltal pedig a mi üdvösségünk is).  Ha a mai egyház három "nagy tömbjét" (ortodox, katolikus, protestáns) tartom szem előtt, úgy látom mind egyetértenek ezekkel a döntésekkel, és vallják a Szentháromság valóságát.

Ez pedig azt jelenti, hogy mégiscsak van közös halmaz, ahol az első bejegyzésben említett folyók még nem szakadtak külön ágakra. Őszintén szólva, könnyedén tudok bármelyik felekezeten fogást találni. Végtelenül egyszerű rámutatni a katolikusok, reformátusok, ortodoxok vagy pünkösdiek botlásaira, dogmatikai, etikai vagy emberi tévedéseire, a közöttük lévő különbségekre, de én már kicsit belefáradtam ebbe. Inkább azt próbáltam vázlatosan átgondolni, vannak-e olyan témáink, melyekről jogosan gondolkodunk hasonlóan, melyek összeterelhetnek bennünket egy ernyő alá anélkül, hogy saját identitásunkat közben feladnánk. Nem az egység a legfontosabb, egyáltalán nem baj, ha nem értünk egyet részletkérdésekben, de az én naiv utópiám szerint egy olyan egyház, melynek felekezetei a tengernyi különbség ellenére is képesek lennének összekacsintani néhány pontban egymással, hitelesebb és megbámulni valóbb lehetne ebben a szétzilált poszmodern világban. De jó lenne, ha az állóvizet élővíz váltaná fel - ennek az összekacsintós egységnek pedig úgy tűnik, lehet is  alapja...

2014. december 10., szerda

A posztmodern, ami felzabál?

Lerágott csont, bármikor előrángatható közhely, hogy posztmodern világban élünk. Szajkózzuk, mondogatjuk, de vajon a mélyére látunk annak, hogy mit jelent a hitünkre nézve a posztmodernitás? Maga a posztmodern az 1960-as évektől erősödő gondolkodásmód, ami egyszerre áldás és átok egy evangéliumi keresztény számára. Paradox, hogy meg kell tanulnunk legyőzni, miközben szükségünk van arra is, hogy a szekerünk elé fogjuk.

Egyszóval, van ez a három figura, Derrida, Focault és Lyotard. Szétrobbanna a blogom, ha elkezdeném taglalni hogyan vettek részt ők hárman a posztmodern gondolkodásmód kialakításában, ami egész nyugati világunkat nagyon markánsan meghatározza. Csupán egyetlen, tulajdonképpen definíciónak is felfogható mondatot idéznék Lyotardtól, aki a posztmodernt a metanarratívákkal szembeni bizalmatlanságként határozta meg. Mi az a metanarratíva? Magyarosan és egyszerűen kifejezve, globális, nagy elbeszélés. Ilyen a kereszténység is. A metanarratíva a világ teremtésétől a végéig, az élet minden dolgát át akarja szőni, egyetlen hatalmas keretet kíván felépíteni, melyben válaszokat ad és utat mutat az emberiségnek. A vallások mind metanarratívák, de az olyan eszmerendszerek, mint a marxizmus vagy a kommunizmus is azok. Sőt, a tudomány is metanarratíva lett, hiszen átfogó magyarázatot kínál a világ és az ember eredetére, és az életünk minden kis zugában  - egyfajta ideológiaként - iránymutató szeretne lenni.

Nos, a posztmodern lényege, hogy mindenféle nagy történet, átfogó magyarázat, azaz metanarratíva érvényét vesztette, és a kukába került. Ha valaki mégis azzal az igénnyel lép fel, hogy majd ő megmondja a válaszokat, és egy bazi nagy felépített keretben az orrunk alá tolja, azzal szemben illik gyanakodni. Ha egy vallás jön azzal a szöveggel, hogy nála van a nagybetűs Kulcs, akkor azt a vallást el kell utasítani. Ha a tudomány jön ehhez hasonló szándékkal, akkor a tudományt is moderálni szükséges. A posztmodernben nincsenek nagy rendszerek, nincsenek végső, egyetlen válaszok. Mindenki, aki ilyesmire törekszik, elnyomó, despota, leuraló, tehát nem szabad komolyan venni.

De ha kidobjuk a nagy magyarázatokat, mi kerül a metanarratívák helyére?

A posztmodern mást kínál: a „kis elbeszélések” jelenlétét. A kis elbeszélések szubjektív, személyes történetek, melyek betömik a metanarratívák hiánya miatt keletkezett réseket. Keresztény nyelvre fordítva olyan ez, mintha mostantól nem lenne illendő a Biblia globális igazságairól beszélni, nem kellene a Szentírás olyan témáit erőltetni, melyek kollektívan mindannyiunkra érvényesek, de a személyes bizonyságtételek szintjén, szigorúan saját véleményként, saját tapasztalatként mégiscsak kommunikálhatnánk róluk – hangsúlyozva, hogy a mi hangunk csak egyetlen hang a többi között, és nem is akar ennél több lenni.

Könnyen belátható, hogy a posztmodern idegenkedése a metanarratíváktól csaknem lehetetlenné teszi egy rendszeres teológia felépítését, sőt olyan dolgok kimondását, melyek többek a szubjektumnál. Nem is a teológiával, hanem a rendszerrel van a baj, mert minden rendszeresség gyanús a posztmodern számára. A posztmodern világban – mivel nagy rendszereket építeni bunkóság – csak egyéni vélemények léteznek. Egyéni hit, egyéni vallásosság, egyéni világlátás, svédasztalról összeszedett teológia, innen-onnan gereblyézett istenkép. Félreértés ne essék: a magam részéről abszolút a szabad gondolkodás híve vagyok. Mégis van bennem egy hang, ami ilyenkor megszólal és azt súgja, ez a fene nagy posztmodernitás hosszú távon rosszra visz bennünket. Ha elveszítünk minden kapaszkodót, ha kiengedünk a kezünkből minden korlátot, azzal bedobjuk a lovak közé a gyeplőt és ki tudja hol állunk meg a végén. Az igazi szabadság paradox módon csak korlátok között tudja magát kibontani. Ahogy látom, a posztmodern - amellett, hogy biztosítja a szubjektív vélemények mozgásterét - a korlátokat erodálja, felzabálja őket, és ez semmivel sem jobb, mint amikor a metanarratívák erőltetése miatt túl szorosak voltak ezek a korlátok.

2014. december 6., szombat

A közös nevező nyomában (3) - a hit szabálya

A szabály szó puszta említése is hidegrázást vált ki a legtöbb emberből, különösen ha az még össze is van kapcsolva a hittel. A hithez inkább a szabadságot, a nézetek sokféleségét, a teológiák szinte áttekinthetetlen spektrumát akarjuk hozzákapcsolni, de a szabály fogalmát nem igazán. Pedig hozzátartozik.

Regula fidei (esetleg görögül kanón tész piszteósz), azaz a "hit szabálya". Mit jelent ez a fogalom és hogyan képezi a keresztények közös nevezőjének részét? Az ijesztő latin kifejezés mögött tulajdonképpen arról van szó, amit és ahogyan az apostolok az evangéliumról továbbadtak. Pál az 1Korinthus 15-ben szépen leírja, hogy mi is ez az anyag: tömören összefoglalva Jézus kereszthalált halt a bűnökért, eltemették és feltámadt, majd megjelent szemtanúknak és most is él. A regula fidei tehát Jézus személye és a vele történtek (illetve az általa megtett dolgok) köré épül. Pál határozottan állítja, hogy csak ez az egyetlen evangélium van, csak ez az üzenet a hiteles, nincs másik, és akik elferdítik, ezt akarják kicsavarni. Ez a keresztény hit alapja, melyért küzdeni kell, s amely "egyszer és mindenkorra a szentekre lett bízva" (Júdás 3).

Ami ennél is fontosabb, hogy ezt az eredeti evangéliumot az apostolok hagyományként kezelték. A "hagyomány" szó is valami olyasmi, amitől - főként a kisebb gyülekezetekben - sűrűn összeráncolják a homlokukat az emberek. Valamiféle becsontosodott nagyegyházi liturgiára gondolnak, amivel a papok büntetik az istenadta népet, pedig a hagyomány pusztán annyit jelent: "amit továbbadtak". Pontosan ez történt a fentebb említett evangélium anyagával is. Pál úgy fogalmaz, hogy csak azt adja tovább, amit maga is kapott. A kezdetben szájról-szájra hagyományozott evangélium még az újszövetségi kánon létrejötte előtt terjedni kezdett, és normatívnak, mércének, alapnak számított. Olyannyira, hogy bizonyos módon a kanonizáció feltételévé is vált: amelyik irat nem felelt meg a regula fidei, azaz a normatív evangéliumi hit elvárásainak, azt csúnya szóval kikukázták az alakuló Újszövetségből. A hit szabálya tehát az igehirdetés útján ment előre és előre, az apostolok utáni nemzedékek továbbadták az utánuk következő generációknak, melyek ismét hasonlóan jártak el.

De vajon nem torzult menet közben ez az evangélium? Én úgy gondolom, hogy nem. Kétségtelenül újrafogalmazták, sőt különféle gondolatokkal bővítették, de a magja változatlan maradt. Érdemes megemlíteni, hogy az első egyház folyamatos kihívásoknak volt kitéve, melyek ezt a központi, apostoloktól kapott tant kikezdték, ez pedig annál inkább arra ösztönözte őket, hogy a normatív hitet megvédjék. Ezzel tulajdonképpen már eljutunk a négy egyetemes zsinatig, melyek egyik kiváltó oka volt, hogy az időközben megerősödött eretnekségekkel szemben az "evangéliumi mag" ne csorbuljon. Itt folytatom.

2014. december 4., csütörtök

Mi a helyzet az unitáriusokkal?

Dávid Ferenc
Hetekkel ezelőtt volt szerencsém egy nagyon szimpatikus unitárius kutató előadását meghallgatni (melynek nem volt köze az unitarizmushoz), utána pedig egy barátom feltette nekem a kérdést: mit is gondolok én az unitáriusokról? Képes vagyok testvéreimként szeretni őket vagy sem? És egyáltalán, keresztényekről van szó?

Rágódok ezen a kérdésen, bár nem szívesen teszem. Más lenne a helyzet, ha olyan egyházról lenne szó, amely láthatóan dogmatikai fényévekre van a bibliai hittől. Számomra ilyenek a pszeudokeresztény irányzatok, például Jehova Tanúi vagy a Mormon Egyház. Ezekkel kapcsolatban nincs bennem kérdőjel. Az unitarianizmus azonban más tészta, mert túl szerteágazó, túl sok irányzatra bomló. Olyan, mint egy óriási cilinder, amiből mindenfélét elő lehet húzni, ez pedig megnehezíti a tisztánlátást.

Vannak persze tények, adatok, doktrinális kijelentések. Az egyik ilyen, hogy eszmetörténeti hátterükben a szociniánus paradigma (konkrétabban Fausto Sozzini igehirdetése és felfogása) dominál. Az unitáriusok tagadják a Szentháromságot, azaz antirtinitáriusok, amivel máris szembekerültek a "sztenderd" keresztény egyházakkal, és azok egyik legalapvetőbb hittételével. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A spanyol Miguel Serveto bár tagadta Isten hármasságát, viszont elfogadta, hogy Jézusban Isten megtestesült. Véleménye szerint Krisztus imádható és jogosan nevezhető Isten Fiának. Az erdélyi Dávid Ferenc és irányzata elutasította mindezt, és Jézusban csak embert látott, akinek imádatát megtiltotta. Mit mondhatunk el tehát az unitáriusok Krisztushoz való viszonyáról? Úgy tűnik, ezt is, azt is - a kép nem egységes. (Hogy még szebb legyen a történet: a fentebb említett Sozzini szerint Jézus tökéletes életet élt, vagyis istenivé vált, így imádható is lett. Azt hiszem ezzel kimerítettünk majdnem minden lehetőséget - ha valamelyik variáció még hiányzik, csak szóljatok...)

A magam részéről úgy vélem, hogy keresztényként nem fogadhatjuk el Dávid Ferenc álláspontját, aki Jézus "leminősítésével" együtt addig is eljutott, hogy a Szentírás tulajdonképpen nem Isten szava. Halvány mentségére szolgáljon, hogy Jézus emberi és isteni személyét megérteni nem magától értetődő. Bármennyire is utáljuk ezt hallani, valahol tényleg misztérium, hogy Krisztus egyszerre Isten és ember, aki hozzánk hasonló, de különbözik is tőlünk. A helyes kérdés viszont nem az, hogy képesek vagyunk-e teljesen "kibogózni" Krisztus kettős természetét, hanem az, hogy vajon ilyen természetről tettek-e tanúságot az apostolok? Véleményem szerint a válasz az evangéliumok alapján egyértelműen igen. Dávid kisöpri a misztériumot, hogy leegyszerűsítsen, ezzel azonban az apostoli hagyományt is kidobja.

Ha egy kicsit utánagondolunk annak, hogy más unitárius irányzatokban az Atyaisten mellett Jézus is Istennek számít, de a Szenháromság nem létezik, akkor tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy itt többistenhittel állunk szemben. Így az unitarianizmus mozgalmaiban egyszerre megtalálható a monoteizmus és a politeizmus, sőt Jézussal kapcsolatban az az elképzelés is, hogy fokozatosan lett istenivé. Ám ha az unitáriusokat kérdezzük, a leghatározottabban tagadni fogják a politeizmus vádját: ők szigorúan csak egyetlen Istenben hisznek. Összefoglalva tehát, van, ahol Jézus imádandó, de van ahol nem. Van, ahol Isten, van ahol nem. Végül van, ahol nem az volt, de az lett. 

Őszintén szólva nekem úgy tűnik, elég nagy rendetlenség van az unitárius egyház dogmatikájában. Más a helyzet, ha egy katolikus vagy protestáns felekezet szisztematikus teológiáját nézzük. Igen, tudom, ott is találhatunk markáns vitákra okot adó tantételeket, és tisztázásra váró kérdéseket. Markáns különbség azonban, hogy a hagyományos egyházakban a hitvallások alapjait képező kijelentések nem engednek meg olyan mértékű flexibilitást, mint az unitárius egyházban. Nem történik meg, hogy a kereszténység egyszer monoteista, másszor politeista, egyszer a Szentháromságban, másszor semmi ilyesmiben nem hisz, vagy éppen ízlés szerint variál Jézus személyével. Nekem úgy tűnik, van egy konszenzuson alapuló közös halmaz, és erre a közös nevezőre épülnek a felekezetspecifikus tantételek. Az unitáriusoknál gyakorlatilag a legalapvetőbb elemekben is eltérések mutatkoznak, ami az egész mozgalmat egyik vagy másik irányba strukturálja. Nem akarok bántó lenni, de számomra ez "sufnituning" hitnek tűnik, melyben mindenki tetszése szerint heggeszti össze a komponenseket. Tudom, a hagyományos egyházakban is heggesztünk, de nem Jézus isteni természetét vagy a Szentháromságot illetően.

Vajon nevezhetjük keresztényeknek az unitáriusokat? A magam részéről egyelőre inkább a nem válasz felé hajlok, de belátom, hogy túl sokat azért nem tudok az unitáriusokról. Meggyőzhető vagyok az ellenkezőjéről, ha valaki jó érvekkel szolgál.

2014. november 30., vasárnap

A közös nevező nyomában (2) - a Szentírás tényleg összeköt?

Ha azt mondanám, hogy a Szentírás közös nevező az egymással veszekedő felekezetek között, akkor sokan hangosan felröhögnének: ez valami vicc? Hát vegyem már észre, hogy éppen a Szentírás jelenti a felekezeti különbségek legfőbb forrását! Ugyan hogyan köthetne össze, ha éppen azt látjuk, hogy brutális módon meghasonlást okoz a keresztények között? Az ilyen felhorkanással teljesen egyetértenék, ám mégis kitartanék eredeti állításom mellett...

Mindennapi kenyerünk...
Paradox, de így van: a Szentírás egyszerre alapja az egységnek, és oka a szakadásoknak. Szétválaszt, de össze is köt, marakodást okoz, de segíti a közös nevező megtalálását is. 

Ha leásunk az egyes felekezetek teológiai alapjainak mélyéig, ott valószínűleg bizonyos tanításokat, bibliai rétegeket, szentírási doktrínákat fogunk találni. Ahogy én látom, sokszor hangsúlykülönbségekről van szó, és nem arról, hogy egy-egy irányzat valami egészen más alapokról indulna a hitét illetően. Példa erre, hogy a baptista egyház teológiájában a többiekéhez képest kiemeltebbnek tűnhet a keresztség aktusa, míg a pünkösdi mozgalomban a pneumatológikus értelmezés sokkal dominánsabb, mint a többi felekezetben. Az ilyen hangsúlykülönbségeket könnyű óriásira nagyítani, pedig egyes témák előtérbe kerülése még nem jelenti azt, hogy ezek a felekezetek más alapokon állnának a Szentírás által kínált közös nevező tekintetében. Magyarul: a baptisták igénye, hogy a keresztség kiexponált helyet foglaljon el a hitéletben, nem vonja magával, hogy a baptizmus tanításában elsorvadna a megváltás és más alapvető tanítás fontossága, mely a Szentírásban szerepel. Olyan ez, mint a nők és az autóvásárlás: míg a férfiaknak számos paraméter fontos (ár, kinézet, teljesítmény, fogyasztás, stb...), addig a hölgyek valószínűleg a kocsi színére és megjelenésére összpontosítanak. Ettől függetlenül, mindkét esetben autóról és nem kerti furikról, talicskáról vagy fűnyíróról van szó.

Persze itt máris felmerül, hogy Szentírás alatt pontosan mit értünk. A protestánsok 66 iratról beszélnek, ami nem egyezik meg az ortodoxok és katolikusok által elfogadott protokanonikus gyűjteménnyel. (Elég itt a deuterokanonikus könyvekre gondolni példaként, melyek a katolikus Bibliában megtalálhatók, a protestáns fordításokból azonban kimaradtak). Rögtön adódik a kérdés, ha még a Szentírásunk sem ugyanaz, ugyan miféle közös nevezőről eshetne szó, éppen a Szentírás kapcsán?

A közös nevező véleményem szerint olyan alapvető és lényegi tanításokat takar, amelyekből minden más tanítás következik, amelyeken keresztül az összes többi doktrína levezethető, és amelyek nélkül az egész kereszténység megszűnne önmaga lenni. Ezek a tanítások a Megváltóval és a megváltással kapcsolatosak. Ha átlapozzuk a katolikus Biblia deuterokanonikus könyveit, semmi olyat nem találunk bennük, melyeknek a megváltással kapcsolatban kardinális jelentőségük lenne. Vitatkozhatunk és vitatkozunk is ezek hitelességéről és kanonicitásáról, ám bárhogyan is döntünk róluk, ez nem befolyásolja a közös nevező valóságát, melynek egyik alapja továbbra is a Szentírás megváltásról és Megváltóról szóló tanítása marad. A háttérben tehát valahol mégiscsak a Biblia áll összekötő kapocsként, akár a katolikus, akár az ortodox, akár a protestáns verziót tartjuk kézben.

Ez persze még mindig elég általánosnak tűnik. A keresztény hagyománynak különféle szemléletmódjai alakultak ki a történelemben, ami a sokféle felekezet létrejöttének egyik alapvető oka. Mindenki arra hivatkozik, hogy a Szentírás számára a végső tekintély, mégis eltérő módon értelmezi a szöveget, ami teológiai nézetkülönbségeket okoz. Szerintem jól írja Szalai András, hogy éppen emiatt nem is az a kérdés, kinek mi a végső tekintély (hiszen erre mindenki rávágja, hogy a Szentírás), hanem az, hogy ki a végső tekintély az Írás értelmezésében.

Ha a "felekezeti piacon" körbenézünk, akkor ebben fontos eltéréseket láthatunk. Az ortodox egyházban az első 7 egyetemes zsinatot, a katolikusban a 21 zsinatot és a tanítóhivatal értelmezését, a protestáns felekezetekben az első 4 egyetemes zsinatot szokták megnevezni tekintélyi forrásként, melyek a Szentírás alapvető tanításaira alapozódtak. Akkor tehát ki magyarázza jól a Szentírást a központi és lényegbe vágó témákat illetően?

A kérdésre a felelet: a teljes egyház. Ez a magyarázat pedig már megtörtént, amikor az egyetemes zsinatok olyan mai napig érvényes alapelveket fektettek le a Megváltó és a megváltás kérdéseiben, melyek mindenki számára megkerülhetetlenek, aki kereszténynek vallja magát. Ezek a zsinatok az üdvösség útja és az Üdvözítő személye köré épültek - minden más teológiai vitatémában csak ezekkel összhangban lehet nyilatkozni. Az első négy zsinat meglátásai és eredményei mind a mai napig ott vannak az összes keresztény felekezet teológiájában, mégpedig meghatározó módon. A zsinat eredményei mögött pedig a Szentírás alapvető tanításai állnak.

Egyszóval úgy néz ki, hogy az a vastag Biblia, amivel gyilkoljuk egymást, képes lenne arra is, hogy az összekötő kapcsot nyújtsa számunkra. A kérdés csak az, mire koncentrálunk: a központi tanításokra, vagy az ehhez képest marginálisabb részekre? Természetesen nem szeretném azt mondani, hogy a marginálisabb kérdések nem fontosak. A részleteken továbbra is vitatkozhatunk, a felekezeteknek nem kell feladni saját hangsúlyaikat, de ezzel együtt is azt mondhatjuk, a megváltás és a Megváltó, mint központi motívum mentén mindenki képes lehet a szó nemes értelmében testvérnek látni a másképp gondolkodókat.

2014. november 26., szerda

Dawkins, az evangélista

"A magzatkorú gyermek kevésbé ember, mint egy felnőtt disznó" - tette közhírré véleményét a világ legismertebb ateistája, Richard Dawkins, majd azoknak az édesanyáknak is "jó" tanáccsal szolgált, akik Down-szindrómás gyermekeket várnak: "vetesd el ezt az izét, és próbálkozz újra!"

Bevallom őszintén, én kedvelem ezt a Dawkinst. Volt már, hogy himlővírusnak nevezte a hitet, amit nehéz kiirtani, lehülyézte az evolúciót nem elfogadókat, előfordult hogy Istent a legbecsmérlőbb szavakkal gyalázta, no és ha jól emlékszem, még az araboknak is nekiesett egyszer (természetesen az iszlám kapcsán), hogy a tudományos életben mutatott lemaradásuk miatt beléjük rúgjon egy nagyot. Saját könyvében mindazonáltal azt is siet megjegyezni, hogy nem kenyere a konfliktus, és ellenfelei igaztalanul vádolják azzal, hogy éppen annyira fundamentalista, mint amennyire az általa bíráltak azok.

Sajnos a keresztények teljesen félreismerték Dawkinst. Istentelen, gonosz embernek látják, aki sokat ártott Jézus ügyének az ateizmus melletti folyamatos propagandájával. Fröcsögő, unszimpatikus, szókimondó ellenfél, de szerencsére már öreg, sikálják neki az üstöt odalent, hogy egy örökkévalóságon át nyárson forgathassák, a mennyei páholyban ülő, kárörvendő nézőközönség szórakoztatására.

Nekem viszont az a véleményem, hogy felháborodás helyett Dawkins vállonveregetést érdemelne tőlünk. Amikor egy bontakozó emberi életet alulértékel egy kifejlett disznóhoz képest, amikor darwinista alapon az egész emberi faj létét értelmetlennek nevezi, amikor arról ír, hogy nincs sem jó, sem rossz a világban, a súlyosan beteg magzatot, "mint izét" pedig el kell pusztítani, hatalmas jószolgálatot tesz a kereszténységnek. Dawkins olyan ügyesen adja az evangélium negatívját, annak mély sötétségével és kongó ürességével, hogy ezzel gyakorlatilag valódi iszonyatot tár fel az emberek előtt. És akik hallgatják, megtudják azt is, hogy ezek a hajmeresztő gondolatok mind-mind az ateizmus világlátásában gyökereznek. Dawkins "főpapi" szavai, ateista igehirdetése és paradigmája a szemléltető eszköze annak, hogy a végiggondolt és a maga teljességében megélt darwinista istentagadás milyen következményekhez vezethet. (Érdekes módon megjegyzése a beteg gyermekek elpusztításáról - micsoda véletlen! - egybecseng azzal is, amit a közelmúltban írtam a témával kapcsolatban).

Dawkins a kereszténység titkos támogatója, az ateisták ellenfele. Evangélista, aki lelkeket  menthet meg azzal, amit csinál. Megutáltatja az emberekkel a nemhitet, ezzel pedig óhatatlanul egy más világnézet utáni keresés fázisába zavarja a szavaitól megbénult hallgatóit. Az egyház helyében hagynám őt még jobban kibontakozni. Még az is lehet, hogy néhányan miatta találnak majd Istenhez.

2014. november 23., vasárnap

A közös nevező nyomában (1)

Katolikus, ortodox, református, evangélikus, baptista, anglikán, metodista, pünkösdi... A keresztények többsége inkább tudomásul veszi, de nem szereti az egyház széttagoltságát. A nem hívők érvként fordítják ellenünk, a más vallásúak hasonló helyzetben élik meg a hitüket. Olyan érzése van az embernek, mintha az egyház milliófelé gurult volna szét, pedig ennél fontosabb, hogy igenis van közös nevező, ami mindezt összefogja.

"Ha csak egyetlen igazság létezik, miért van ennyi egyház?" - valahogy így szól a tipikus kérdés, ami a lelke mélyén inkább állítás: lám, lám, ezek a keresztények csak beszélnek az Igazságról, közben mindenki máshogy képzeli el azt. Pártokra szakadnak, irányzatokra bomlanak, amelyek sokszor egymással is dogmapingpongot játszanak. A következtetés az, hogy nincs itt szó semmiféle igazságról, hiszen mindenki mindent úgy értelmez, ahogy neki jól esik - teljesen szubjektíven, saját magából kiindulva.

Ezek a szavak roppant frappánsnak és szinte magától értetődően igaznak tűnnek, de én nem értek egyet velük. Úgy gondolom, az egyház sokfélesége mélyén valójában igazi egység rejtőzik, ennek az egységnek pedig egy igenis körülírható és megérthető közös nevező az alapja.

Giccses ugyan, de ...
Nagy Antal Mihály a Tóra kapcsán beszél a sokféleség és egység harmóniájáról, amelynek illusztrálásához a teremtéstörténet egyik megjegyzését használja fel. Szerintem ugyanez igaz az egyház jelenlegi állapotára is: "Édenből folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott és négy ágra szakadt" - írja a szöveg. A folyók egyetlen forrásból indulnak, ágakra bomlanak, ám végül mind a tenger felé törekszenek, ahol újra egyesülnek. Az egyházak forrása és kiindulópontja maga Isten, a szétágazó folyamok Tőle fakadnak, míg végül kisebb-nagyobb kanyarok után ugyancsak a tengerhez, vagyis magához Istenhez jutnak el.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez az idilli kép a szépen csörgedező folyókról meglehetősen túlzónak tűnik. Néha ezek a folyók megvadulnak, elsodornak dolgokat, magukkal ragadnak emberi életeket, kilépnek a medrükből. Tudok az egyház bűneiről és botlásairól. Amire itt és most szerettem volna felhívni a figyelmet, az nem a folyók viselkedése, hanem az a tény, hogy egy helyről indulnak és egy helyre futnak össze. Bomoljanak bármennyire ágra, sok közös tulajdonsággal rendelkeznek. Mindegyik mederben hideg víz folyik, mindegyik folyó sodor hordalékokat magával, és minden hömpölygő víztömeg ugyanarra törekszik. Azt is látjuk, hogy vannak szakaszok, ahol a folyók közül több is összeér, hogy azután újra ágakra szakadjon. 

Miért is lenne ez másként? Ahogy a természetben egyszerre látjuk az egységet, az összetartó folyamatokat, valamint a különbséget és a széttartást, vajon tényleg meg kell lepődnünk azon, ha ugyanezt tapasztaljuk az emberi gondolkodás dimenzióiban? Az egyházak zavaróan sokfélék és bámulatosan egységesek is tudnak lenni. Hajbakapnak, veszekednek egymással, de képesek összefogni és ugyanazon célért együtt gondolkodni. Viselkedjenek egymással bárhogyan, sem az összefogás, sem a széttartás nem teszi semmissé a tényt, hogy egy helyről indulnak és helyre tartanak.

A következő bejegyzésekben arról szeretnék hangosan gondolkodni, mi lehet az a közös nevező, mely az ágakra szakadt egyházat jellemzi. Melyek azok az elemek a keresztény hitben, amik a folyókat egymáshoz hasonlóvá teszik és egységesen a tenger felé hajtják? Milyen dolgok kötik össze a hagyományhű katolikust az elvadult pünkösdi hívővel? Ezek alapján hogyan nézne ki a mai egyház "vízrajza"?

Szalai Andrással egyetértve a közös nevező meghatározásában én is három alavető pontot látok:

(1) A Szentírást
(2) Az evangéliumot és a hit szabályát
(3) A négy egyetemes zsinatot

Mivel mindhárom pont sokkal többet igényel egy-egy bejegyzésnél, a blog esetében nyilván csak abból a szemszögből szeretnék foglalkozni velük, amennyiben azok a fent említett keresztény "közös nevező" megalapozásához hozzájárulnak. Végül pedig szeretnék leírni egy konkrét példát, amikor az egymástól távol eső paradigmákban gondolkodók képesek voltak harmóniában ráállni a közös alapra. Készek vagyunk követni őket?

2014. november 19., szerda

Ihletettek és ihlettelenek

A Biblia ihletett könyv, mert Isten ihlette. A tanítványokat a Szentlélek ihlette arra, hogy bizonyos dolgokat megtegyenek vagy kimondjanak. Egy prédikációt hallva a legtöbben azt szeretjük, ha ihletett beszédet hallunk, és nem gépies locsogást. Különféle formákban sokat használjuk az ihletettség fogalmát, de mit is gondolunk, amikor erről beszélünk? Hogyan működik az ihletettség?

Butaságot teszek, amikor az ihlet dinamikája és működése mögé akarok nézni. Megmagyarázni mi az ihlet, olyan mintha egy pókháló után nyúlnék, hogy teljes testsúlyommal függeszkedhessek rajta. Nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy az ihletettség lényegének megközelítéséhez nem a hideg logikán át vezet az út. Úgyhogy nem is kívánok most etimológiai elemzésbe fogni az "ihlet" szó jelentésváltozatairól, vagy filozófiai fejtegetésbe szaladni, hogy pontosan hogyan gondolkodtak eddig eleink az ihletről. 

Van azonban két roppant tanulságos történetem, melyek két ismert személyiség életéhez kapcsolódnak.

Egyikük Berlioz, aki saját naplójában megemlítette, milyen rettenetes nyomorba került családjával együtt. Ennivalóra is alig tellett nekik, a túlélésért küzdöttek. Berlioz az egyik éjszaka felébredt, mégpedig arra, hogy egy szimfóniát hall "belső füleiben", egy gyönyörű zeneművet. Reggel neki akart fogni, hogy lekottázza, de éppen ekkor beállított hozzá egy úr, hogy rekviemet rendeljen tőle egy temetésre - bőséges előleget fizetve. Végre pénz állt a házhoz! Ám a dolgot nehezítette, hogy Berlioz állandóan csak a szimfóniát hallotta zengeni a fülében. Beszedett egy csomó Luminált (a korszak kedvelt altatója), és egy napot átaludt, de még ezután is a "benső énjében" zengett a szimfónia. Újabb gyógyszer, és a zenemű halkulni kezdett. Megint gyógyszer, újfent halkulás. Így ment ez addig, amíg "odabent" végül csend lett. És akkor Berlioz megírta a rekviemet. De ehhez előbb megölt egy szellemi tartalmat önmagában.

A másik példa "szintén zenész", mégpedig Bach, aki állítólag szelíd, csendes, kedves ember volt. Második felesége írta meg házasságuk sztoriját, aki egyszer megkérdezte a férjét, hogyan lehetséges, hogy a világ legszelídebb embereként és zeneszerzőjeként, durva szavak kíséretében lerugdalja néhány tanítványát az orgona mellől? Bach azt válaszolta, neki eddig eszébe sem jutott, hogy a zenét ő szerzi! A zenét Isten küldi, az ő tehetsége annyiból áll, hogy képes meghallani és lekottázni. Aki pedig lustaságból nem akarja meghallani és gyakorolni, az az ő szemében istenkáromlást követ el. Persze tudja ő, hogy vannak zeneszerzők, akik semmit sem hallanak az égiek üzenetéből, nos ezek az emberek azok, akik "csinálják a zenét".

Én úgy tapasztalom, az ihlet valami olyan dolog, amit egyre inkább csak fogalomként emlegetünk a mechanizmusokkal, módszertanokkal és technikákkal agyontöltött világunkban. Nem arról van szó, hogy ne éreznénk rá arra, milyen amikor tényleg ihletett dologgal találkozunk. Még megvan bennünk az erre való képesség. Megmagyarázhatatlan, pontosan hol és mi, de valahol és valami van az emberben, ami rezonálni kezd a szíve mélyén, amikor igazán ihletett dologgal kerül szembe. Tudom, ez nagyon elvontan és szellemien hangzik, de nehéz jobban megfogalmazni. Ezek olyan pillanatok, amikor a zene nemcsak szól, hanem felrepít bennünket, az Ige nemcsak betűként hever a Biblia lapjain, hanem megszólít és kifacsar, a prédikáció nemcsak hangzik, hanem felbolydít és kupán vág. Nyughatatlanná tesz belülről, ahogy Berliozzal történt, állandóan kísér minket és ott zeng a belső füleinkben.

Mivel a zenék, az igehirdetések, a próféciák, a könyvek sajnos többnyire nem ilyenek, lassan - mivel nem használjuk - elkorcsosul az a képességünk, hogy ráérezzünk az ihletettségre. A világ felénk nyújtja a Luminált, altatót kínál, hogy elnyomjuk ezt a mélyről jövő hangot. Ez aztán oda vezet, hogy kettős folyamat indul el bennünk: megkérdőjelezzük az ihletettséget ott, ahol korábban még érzékelni voltunk képesek (lásd a Biblia esetét, melynek ihletettségét nagy divat kérdőre vonni), illetve "megcsinált prédikációkkal", "megcsinált próféciákkal", "megcsinált zenével" helyettesítjük ezeket a forrásokat. Így lesz a világ műanyag és imitált körülöttünk, és így leszünk mi belső hallásunkat elvesztett, Bach szóhasználatával élve "lerugdosásra méltó" emberek.

Vajon hogyan lehetnek megint olyan füleink, mint Bach-nak voltak? Hogyan tudnánk "belehallgatni" Isten szférájába, és "lekottázni" az ott elhangzott dolgokat?

2014. november 16., vasárnap

Isten irgalmazzon a teológushallgatóknak!

Sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt nem sok időm marad mostanság a blogírásra (ahogy az olvasó is tapasztalhatja), ám egy olyan élményben volt részem, amiről néhány szót mégiscsak fontosnak tartok kiírni magamból. Tudom, rossz hír lehet ez sokaknak, de életemben először taníthattam főiskolai keretek között.

A magánéletem nem véletlenül hiányzó téma a blogban, ám esetenként - barátaimnak és ellenségeimnek muníciót adva - megemlítek egy-egy kisebb epizódot, mely valamiképpen kapcsolódik hozzám. Ami most történt, az számomra feltétlenül igen fontos esemény, elvégre nem mindennap mondhatja el az ember, hogy egy főiskolai képzésbe bekapcsolódva lehetőséget kap arra, hogy hallgatókat tanítson - jelen esetben apologetikából.


Mivel néhány hónapja megkezdtem doktori tanulmányaimat, a képzés azzal is együtt jár, hogy előadásokat kell tartanom, az így megszerezhető kreditpontokért cserébe. Egykori főiskolám kedvességének köszönhetően így alkalmam nyílt arra, hogy az apologetika kurzus keretében két világvallásról, a buddhizmusról és az iszlámról tartsak egy-egy előadást. Remélem a diákoknak is jelentett valamit a dolog, mert számomra igazi élmény volt, a roppant nagy felelősség mellett.

Tanárnak lenni a diák szemszögéből nem tűnik nagy kunsztnak: csak ki kell állni és beszélni. Mi sem egyszerűbb ennél, ez a világ legkönnyebb melója. Nos, voltam én is diák, de a "másik oldalra" eddig a pillanatig nem vetődtem, és megsúgom, nagyon nem ilyen primitív a helyzet. A felkészülési idő, az anyagok kutatása, összeállítása, elmondása embert próbáló feladat - nem beszélve arról, hogy egy igazi tanár emellett még számonkér, vizsgáztat, szakdolgozatot kísér, és kismillió más dologgal foglalkozik. (Magyarországon tipikusan alulfizetett módon).

Persze én nem vagyok tanár, de azért kicsit belekóstoltam, milyen lehet annak lenni. Természetesen ilyen rövid időkeretben csupán a vallások alapvonásaival tudtunk megismerkedni a kedves hallgatókkal, de már ez is elegendő lehet arra, hogy az átlagos keresztény lelkipásztori tájékozottságot meghaladó szinten gondoljon az ember a más hitűekre. A buddhizmus és az iszlám kapcsán is igyekeztem arra törekedni (bármennyire is szorított az idő), hogy a félelem és az ebből következő elutasítás, bezárkózás helyett a nyitottságra és a más hitű ember elfogadására ösztönözzem a hallgatókat - mindezt anélkül, hogy úgy éreznék, saját hitük felhígul eközben.

Nem akarom és nem is tudom leírni a reakciókat, de a zsúfolásig megtelt osztályteremben nagyon kedves és értelmes emberek ültek, közöttük olyanok is akadtak, akik már saját életútjuk során találkoztak ezekkel a vallásokkal. Mivel a majdnem három óra folyamatos beszéd végére én is alaposan elfáradtam, "komoly" konklúzióként az feltétlenül megmaradt bennem, milyen jó is lenne ha egy muzulmán vendégül látna - ehhez ugyanis arab barátaink az étel mennyiségét és minőségét tekintve is nagyon értenek. :-)

Egyszóval, tisztelt olvasók és kedves barátaim, megtörtént a katasztrófa, beengedtek egy főiskolára: ezennel tehát megkezdtem a felnövekvő teológusnemzedék teljes megrontását.

2014. november 10., hétfő

Te pediglen ne liftelj!

Bábel tornya történetére mindannyian úgy gondolunk, hogy az a becsvágyról szól. Nagyarcú emberek összefogtak, és nekiálltak építeni egy hatalmas monstrumot, ami az eget éri, Isten meg jól leoltotta őket és letörte a büszkeségüket. De minek kellett nekik torony?

Persze, azt kérte, hogy sokasodjanak és szaporodjanak és töltsék be a földet. Ehelyett brigádokba tömörödtek és építkezésbe fogtak. Ez önmagában pimaszságnak tűnik. Fityisz volt a Mindenható orra alá, ami retorziót vont maga után. De azt hiszem nem csak ez zavarhatta Istent. Volt itt még más is.

A történet úgy indul, hogy a nép egy sík vidékre érkezett. A sík vidék vallási szempontból nem annyira ideális. Ókori képzet volt, hogy az isteneket a hegyeken lehet megtalálni: fel kell menni jó magasra, a hegy tetejére, és ott lesznek, ott lakoznak az istenek. Ahol hegy van, meglehet istenek is vannak. Ha pedig sík a vidék, és nincs természetes megoldás, akkor majd lesz mesterséges: csinálni kell hegyet. 

Nem is véletlen, hogy a régészeti feltárásokból megismert zikkuratok (melyek közé tartozott Bábel tornya) hegy formájúak. Mesterséges hegynek is szánták őket, melyek szakrális utat jelentettek az emberek földi életterétől az istenek égi birodalma felé. Ennél azonban egy kicsit többről is szólt a dolog. A vallástörténeti kutatások szerint az ilyesféle tornyok nem arra szolgáltak, hogy az emberek „felmásszanak” az istenekhez, hanem éppen fordítva: az istenek számára akarták lehetővé tenni, hogy le tudjanak jönni az emberek világába. A toronytemplom célja tehát az volt, hogy megmondja az istennek, hogyan kell leszállnia, milyen módon szükséges az emberi világhoz kapcsolódnia a zikkuraton keresztül. Nos, mint olvashatjuk a bibliai textusban, Isten le is száll, de a mennyei liftet nem veszi igénybe. Úgy jön el, ahogy Ő akar.

Hát az a helyzet, kedves barátaim, hogy ez az ősi történet hasonlít a mi posztmodern valóságunkhoz. Az egyház mostanában éppen eleget menetel puszta és sík vidékeken. Igazából rendszeres élményünk, hogy a dolgaink nem akarnak működni. Nem látunk egy nyamvadt dombot se magunk körül, nemhogy egy hegyet. És akkor elkezdünk töprengeni: most hogy fog leliftezni hozzánk az Úristen, ha nincs hegy, ha hiányoznak a körülmények? Ilyen pillanatokban kell az önfegyelem, hogy el ne kezdjünk hegypótlékként tornyokat építeni, mert nem a mi dolgunk lehozni Istent az égből.

Túl sokszor engedünk ennek a csábításnak. Ha találkozunk valakivel, máris le akarjuk tolni neki az egész evangéliumot egy félórás sprintben, mert arról győztük meg magunkat, ki tudja mi lesz az életével, ha most nem hallja tőlünk Jézus sztoriját? Pedig bízhatnánk abban, hogy Isten tudja. És valószínűleg nem csupán addig a fél óráig törődik majd azzal az emberrel, amíg mi a közelében vagyunk. 

Mennyivel másabban állnak a dolgok akkor, amikor Isten hozza össze a körülményeket. Én ezt látom Fülöp és az etióp kincstárnok történetében, vagy Péter apostol esetét olvasva, amikor csak unszolás után volt hajlandó elmenni Kornéliuszhoz. Meggyőződésem, hogy sem Fülöp, sem Péter nem tervezték el előre a dolgaikat - ők csak beálltak a Nagy Tervbe. Ezek olyan szituációk voltak, melyeket Isten alakított ki: felülről jövő kezdeményezések, amelyek ragyogóan működtek, és tiszta szívből hiszem, hogy működnek ma is! Azért mondom ilyen lelkesen, mert néha átélem.

Tulajdonképpen jól járunk mi azzal, ha hagyjuk Istent dolgozni. Többé nem kell vért izzadnunk, hogy gyógyulásokat produkáljunk, nem kell csodákat látnunk ott, ahol nincsenek, nem muszáj kierőltetnünk a megtéréseket, vagy éppen „leénekelni” a dicsőítéssel Istent a földre. Ezek mind hegypótlékok, melyeket összehordunk, liftek, melyekkel Isten általában nem szeret közlekedni. 

Én azonban hiszek a lift utáni életben.

2014. november 5., szerda

A logosz népe

Kezdetben az ember egyszerre két világban élt. Nem zavarta. Szeretett így élni, sőt csak így szeretett élni: tudta, hogy a két világ együtt létezhet benne, és közösen vezet az értelmes, megelégedett élethez.

A neves valláskutató, Karen Armstrong azt írja, a logosz volt az a dimenzió, ami a logikus gondolkodásra, a tényszerűségre összpontosított, és új távlatok felfedezésére ösztönözte az embert. De voltak korlátai, éppúgy mint a másik világnak, a mítosznak. A mítosz nem tanította meg az embert vadászni. Nem segített megszervezni egy vadászatot, nem adta kezébe a dárdát és az íjat sem. A logosz világa nagyon ésszerű volt, tele gyakorlatias vonásokkal, de nem súgta meg mi végre történnek a dolgok: nem adott iránymutatást, lendületet és célt. Ez a mítosz dolga volt. A mítosz készítette fel az embert arra, hogy igazi ember legyen.

A fiatal vadászt kemény próbáknak vetették alá. Egyes törzsekben olyan beavatási szertartásokon kellett átesnie, melyeknek köszönhetően átlépett a nagykorúság kapuján. Ha a rítus azt kérte, körülmetélték, ha szükséges volt, tetoválták, de ha kellett, akár élve eltemették a föld alá, ahonnan persze küzdelmes úton kiszabadult. Barbárság? Buta emberek istenkísértő játéka az élettel? Ők nem így gondolták. Aki mindezt átélte, örökre megváltozott. Megrázta, megviselte a rítus, de fel is forgatta a benne lévő mélyebb lelki mechanizmusokat. Fiatal személyiségében olyan belső átrendeződések történtek, melyek véglegesen beleégették a szívébe: a fájdalom és a halál nemcsak a vég, hanem egyben egy új dolog kezdete is. Férfi lett belőle, aki már egyszer szembenézett az élet és a halál megkerülhetetlen valóságával, és nem félt egyiktől sem. Ha kellett élt, ha kellett meghalt az övéiért. Az archaikus emberek tudták, hogy a logosz és a mítosz együtt adnak teljes életet. 

A logosz megtanítja hogyan tedd a dolgod, a mítosz a füledbe súgja miért. A logosz segített a létfenntartásban, a mítosz tartást adott és iránymutatást a boldogsághoz. A logosz tökéletesítette az eszközöket, a mítosz megmutatta mire irányuljanak azok. A két világ együtt dolgozott az emberben, az eszében és a szívében lüktettek, nem fordultak egymás ellen, és nem okoztak meghasonlást.

Aztán az ember úgy döntött, hogy felvilágosodik.

Sok szempontból jót tett ez neki. A logosz-énje megerősödött: újabb és újabb technikákat konstruált, egyre lázasabban kutatta a világot, létrafokokat mászott feljebb a megismerésben. Biztonságosabb, kézben tarthatóbb, nagyobb léptékben fogyasztható környezetet teremtett magának. A logosz világa olyan hatalmasra nőtt, hogy nem győzött betelni vele. A mítosz pedig kezdett csendben elbújni és megfakulni a háttérben. Nem volt többé beavatás, nem volt többé rítus, nem volt őszinte szembenézés sem az élettel, sem a halállal. Sokan el is kezdtek kiabálni: a mítosz tulajdonképpen eddig is felesleges volt. Régen ugyan magyarázatokat adott az embereknek, mert nem tudták mi az a szivárvány, de a logosz máris megmondja nekünk: ez az a jelenség, amikor a fény prizmaszerűen megtörik a vízcseppeken és spektrumára bomlik. Mindez fantasztikusan hangzott, és igaz is volt. A szivárvány kipipálva - akkor minek ide ennél több vagy más magyarázat? Az embernek amúgy is nehéz egyszerre két világban gondolkodnia, a logoszé pedig időközben gigantikusra nőtte magát, kellett neki a hely.

Így lettünk mi, emberek a logosz népe. Logosz-énünk hatalmasra nőtt, mítosz-énünk elkorcsosult. Beavatás, átélés nélküli, korszerű és boldogtalan lények, akiknek a szentség kiveszett a szemeikből. A logosz ezt is megpróbálta megragadni a maga eszközeivel. Kultúrával, tudománnyal, technológiával közvetítette az üzenetet: az életnek igazából nincs célja. A mítosz ugyan az emberiség gyerekkorában megadta ezt az élményt, de a logosz nevetve rámutatott: ez csak képzelgés volt és most is az. Mivel a szivárványnál a logosz már bizonyított, ezt az állítást szinte egyöntetű lelkesedés fogadta. Hanem aztán a logosz világában történt valami különös: tudniillik néma csend lett. Néhányan persze akadtak, akik primitívségükben elborzadva meredtek rá erre a végtelenül sötétnek tűnő némaságra. Egy Blaise Pascal nevű illető például a következőt írta:
"Amikor látom az emberek vak és nyomorult állapotát, amikor végigtekintek a halott világegyetemen, s látom a sötétségben magára hagyott embert, aki az univerzum eldugott sarkában szorong, nem tudva, ki tette őt oda, mit kellene tennie, s mi lesz belőle, ha meghal, és kérdéseire nem kaphat választ, akkor mélységes félelem fog el, mint azt az embert, aki álmában kopár szigetre téved, s elveszve ébred is föl, és sehová sem menekülhet. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy az emberek nem esnek kétségbe ebben a nyomorult állapotban"
Pascal persze gyanúsnak tűnhet a logosz népének, mert lehet hogy átesett valamiféle beavatáson (ezt sokan megtérésnek nevezik), aminek köze lehet a mítoszhoz. 

A mítoszt végül nagy gondolkodók nevetségessé tették, egy szintre helyezve a hazugsággal és az alantas, vagy infantilis gondolkodással. Azt is mondták ezek a nagy koponyák, hogy a modern embernek választania kell a kettő közül: vagy egyiket követi, vagy másikat, ám a kettő együtt nem megy. Voltak, akik megpróbálták felvetni, hogy réges-régen pedig a két világ egyszerre irányította az emberek életét, de a logoszvilág elkötelezettjei kijelentették: az igazság csak az, ami bizonyított vagy bizonyítható, tehát racionális - a mítosz pedig nem az. Nem véletlen, hogy a szivárványról is mennyi hülyeséget összehordtak a régiek, a logosz-nyelv pedig tisztán és világosan elmondta nekünk, hogyan kell jól érteni a szivárványt. 

Az ember tehát, aki korábban két világban élt, beszorult az egyikbe. Szó se róla, élvezte a logosz-világ előnyeit, ámult és csodálkozott nagyszerű haladásán és káprázatos teljesítményén... De hiányzott neki, hogy erőt kapjon szembenézni az élettel és a halállal. Igazából, a lénye legeslegmélyén mindkettőtől félt.

És ezúttal nem volt senki, aki beavassa.
"Lehetséges, hogy anyagi tekintetben fejlettebbek vagyunk, de szellemileg mit sem haladtunk előre a tengelykorszakhoz képest, sőt, a mítoszok elnyomása miatt még el is korcsosultunk... a hibás mítoszokat nem lehet csupán logosszal ellensúlyozni, hiszen a tiszta ész nem tud mit kezdeni a mélyen gyökerező, kiűzetlen félelmekkel, vágyakkal, neurózisokkal. Ez egy erkölcsiség és szellemiség vezérelte mitológia feladata". (Karen Armstrong)

2014. november 2., vasárnap

Ferenc pápa és a rinocéroszok

„Vatikán maga a Sátán”, „Ferenc bűne nem a miénk”, „Ferenc pápa továbbra is akadálya az Isten igazságának”. Ilyen és ehhez hasonló mondatokra kaptam fel a fejem az interneten szörfölgetve, melyek azt sejtették, a katolikus egyházfő valami barbár szörnyűséget csinált. Ferenc talán embereket eszik? Gyerekeket erőszakol? Esetleg belépett egy sátánista rendbe? Ja, nem. Csak kijelentette, hogy teremtés és evolúció megfér egymás mellett. Mozogjanak, tisztelt hölgyeim és uraim, nincs itt semmi látnivaló…

Egyszer azt mondta valaki, kész szerencse, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ha látná, mit tesznek a követői, biztosan forogna a sírjában. Darwin sokkal pechesebb. Ő a rövidebbet húzta, most pedig foroghat éjjel és nappal, amíg világ a világ. Teszi ezt már egy ideje, nagyjából elmélete tálalása óta.

Tekintsünk most el attól, hogy Ferenc pápa nyilatkozata az evolúcióról és az ősrobbanásról nem tartalmazott túl sok újdonságot. Aki fel akart háborodni rajta, akár már II. János Pál idején is megtehette, amikor a pápa az evolúciót többnek nevezte hipotézisnél. A nagyon paprikás hangulatban lévők esetleg felüthetik a történelemkönyveket is, hiszen XII. Pius pápa idejéből ugyancsak származik hasonló kijelentés. Ezúttal próbáljuk félretenni a tudományos vitákat (melyek ebben a blogban is sorjáztak, és bizonyos értelemben már a könyökömön jönnek ki) a teremtésről és az evolúcióról, a mitológiáról és az írásértelmezésről.

Koncentráljunk most inkább arra, amit neoprotestáns közállapotnak nevezhetünk. Ez az a jelenség, amitől egyszerre őszül és hull az ember haja. A tudatlanság és a rosszindulat kettőse, amely hasmenéses rinocéroszként mozgásteret követel magának. Lehajtott fejjel csörtet előre, és felöklel mindent, ami az útjába akad. Amikor azt olvasom kisegyházi hívők tollából, hogy a házityúk régóta házityúk, tehát nincs evolúció, vagy éppen szembesülök az intő figyelmeztetéssel, hogy Ferencnek a Miatyánk helyett mostantól Majomatyánkat kellene imádkoznia, protestánsként gondolkozok azon, melyik katolikus templomba menjek meggyóni saját testvéreim bornírtságát. Úgy tűnik, lejutottunk a gödör aljára, Semjén Zsolt mellé.

Az alapvető tájékozatlanság súlyos és régóta cipelt batyu a kisebb felekezetek szellemtörténetében. Kisegyházi körökben persze nemcsak az evolúcióval és az ősrobbanással állnak hadilábon, hanem ugyanennyire zárkózottak a szépirodalom, a művészetek vagy éppen más tudományterületek irányában is. Az utóbbi évtizedben mintha látszana a törekvés, hogy egyesek szeretnének kitörni ebből a saját magunknak gyártott ketrecből, de Ferenc pápa bejelentése kapcsán még mindig úgy látom, nagyon nehéz megszabadulni a múlt örökségétől. A kisebb gyülekezetek – amellett, hogy elzárkóznak a „gonosz világtól” - nem pusztán olvassák a Bibliát, hanem beleburkolják magukat abba. Egy átlagos neoprotestáns hívő műveltsége sok esetben a Szentírás verseire korlátozódik. Dualista világképről indulnak, ahol a valóság isteni és ördögi régiókra, sötétségre és világosságra oszlik. Ebben a nem létező kozmoszban jók és gonoszak, erkölcsösek és erkölcstelenek, igazak és hamisak küzdenek egymással, a vég eljöveteléig. A gyermekek világképe ez, akik számára az élet csak így válik kezelhetővé, átláthatóvá és megragadhatóvá. Egy ilyen struktúrában megemészthetetlenek a komplex dolgok. Az evolúció és az ősrobbanás ráadásul szaktudományos kérdések is, azaz megértésük kifejezetten igényli az utánajárást, a tudásszomjat és a kognitív képességek rendelkezésre állását.

Ennek a szellemi tőkének van hiányában a neoprotestáns szféra jó része, kezdve számos pünkösdi-karizmatikus közösségtől a Hit Gyülekezetéig. Azt hiszem, sok tej lefolyik még a Tejúton, mire a lemaradást úgy-ahogy sikerül lefaragnunk. Ami azonban még rosszabb, hogy a tudatlansághoz nagy hangerő is társul. Addig azonban, míg az evolúció vagy éppen az ősrobbanás koncepciójának legalapvetőbb sémáit sem ismertük meg, utóbbiból ajánlatos lenne visszavenni. Többet ér ilyenkor felkucorodni a díványra és olvasgatni néhány könyvet a témában, mint újra és újra lejáratni magunkat a nagy nyilvánosság előtt. Még az is lehet, hogy akkor megértjük, miért mondta Ferenc pápa: Isten nem egy varázsló varázspálcával. És ha nem varázsló, akkor bizony bennünket sem fog átváltoztatni tudatlanból tájékozottá. Azon nekünk kellene dolgoznunk.

2014. október 29., szerda

A kutya pofája, a pap szája

Amikor az előttem ülő kockás ingének mintázatába olvad a tekintetem, már tudom, a dolog rég elveszett. Veni creator spiritus: a prédikáció halott, a szpíker még beszél. Persze mindennek a fordítottja is igaz. A jó igehirdetés úgy megmozgat, mint semmi más. Mikor és mitől billen a mérleg egyik, vagy másik irányba?

Szóval az van, hogy én is meg ti is, ha kell, ha nem, de rengeteget beszélünk. Néha már azt gondolom, le lehetne cserélni az autók hátsó felére ragasztott halacska szimbólumot egy gigantikus szájra. Duzzadt pofazacskó lettünk, sose fogy ki a szó belőlünk, de nem is ez a baj, a baj inkább az, hogy mondanivalónk az nincsen. John Stott nálam durvábban fogalmazott: "A civilizált és szabad országokban talán nincs nagyobb büntetés az emberek számára, mint hogy igehirdetést kell hallgatniuk". Nem a kívülálló nyafogása ez: Stott hisz az igehirdetés létjogosultságában, tanítja és gyakorolja is azt. A baj nem a Biblia tanítása vagy hirdetése, hanem mások untatása, amiben mesteri szintre jutott az egyház. Nem kellene ennek így lennie.

Teológus vagyok. A blogomból kiderülhet, szeretem az elméleti témákat is, melyeket mások unalmas hülyeségnek tartanak. Ha kell, belevágom a csákányt egy-egy húzósabb dogmatikai vagy apologetikai kérdésbe, agybajom pillanatnyi ingadozásának függvényében képes vagyok a fürdőkádban is vallásfenomenológiát olvasni, autóvezetés közben pedig néha eszembe jutnak masszív exegetikai problémák. De az nem jut eszembe, hogy mindezt rátukmáljam háziasszonyokra, jómunkásemberekre, vagy akár egyetemi hallgatókra, akik eljönnek a gyülekezetbe egy kis lelki ihletet meríteni, és csak lesnek, mint hal a szatyorban. Vajon minek szánták rá az idejüket egy történelmi kurzusra? (Esetleg stand-up comedyra, attitűdtől és felekezettől függően).

Mégis, vannak jó igehirdetések. Emlékszem, az egyik ilyen alkalommal meg is tértem, s azóta keresztény vagyok. A prédikátor ma már nincs köztünk, de akkor és ott azt szólta, amit szólnia kellett. Láttam és hallottam olyan igehirdetőket, akik fordulatot hoztak emberek gondolkodásába. Vajon mi volt bennük, ami a többiekből hiányzott?

A papot és a kutyát a szájáért etetik. Ha szemem elé idézem azokat a prédikátorokat, akik tudtak is beszélni, akkor olyan embereket látok magam előtt, akik egyszerűen, világosan, oldottan és valóságos tehetséggel szóltak. Benne volt ebben a kapott talentum, a befektetett munka, és a tapasztalat hármasa, amit már érdemes volt odafentről megáldani. De volt ebben még más is. Mégpedig az, hogy számukra az igehirdetés nem munka volt, amiért pénzt kaptak. Az jött át belőlük, hogy átéltek valamit a hús-vér valóságban, és ezt vitték fel magukkal a szószékre. A szavaik és az életük szinkronban álltak egymással. Botladozni képes, tökéletlen emberek voltak a szószéken kívül, és ott állva sem mutattak mást magukból.

Azt hiszem, a dolog egyik rákfenéje az lehet, hogy a prédikátoroknak van egy szószékszemélyiségük is, melyet az igehirdetés időtartamára tartogatnak, s amely egyébként egész héten ott lóg a vasárnapi öltöny mellett a ruhafogason. Valamennyire mindenkit kísér ez a dolog, aki szokott prédikálni, bevallom őszintén, engem is: naivitásnak tartom azt hinni, ha valaki szót kap egy plénum előtt, folyamatosan és vegytisztán önmagát adja. De az már nem mindegy, hogy mekkora távolság van a szószékszemélyiség és a valós között, mennyire van tisztában ezzel az igehirdető, és mennyire próbálja ezt a szakadékot megszüntetni. Vannak olyan pillanatok, amikor ez sikerül: akkor végre nem az elvárásoknak megfelelni akaró "nagytanító", hanem az őszinte tesó szólalhat meg. Az a tapasztalatom, amikor félrecsúszik a maszk, és előbukkan mögüle az igazi igehirdető, azt Isten nagyon tudja használni. Azt hiszem az emberek ezeket a perceket szeretik, talán ezekből visznek haza magukkal leginkább. Ezek a momentumok égtek bele az én feledékenységre hajló tudatomba is, ilyen szavak és mondatok ütöttek szíven, amikor megtértem. Piszok kemény munka ám ez egy prédikátornak, ami igazi alázatot, komoly önvizsgálatot, valódi elszántságot követel. Talán annyit megtehetünk értük, hogy néhanapján visszajelzünk nekik: "ezt most átjött, fiam".

2014. október 25., szombat

A lelkészek, akik nem készek

Egy érdekes előadás keretében ijesztő statisztikákat hallottam a lelkipásztorokról: egy amerikai felmérés tanulsága szerint a lelkészek 70%-ának nincs egyetlen közeli barátja sem, a lelkészfeleségek mintegy 56%-a pedig elmondhatja ugyanezt magáról. Úgy tűnik, hogy a lelkészek, noha általában egy közösség élén állnak, saját bevallásuk szerint mégis magányos emberek. Ráadásul folyamatosan érzik azt a kívülről érkező tartós nyomást, hogy tökéletes családdal kell rendelkezniük: az elvárások miatt gyakran az állandó segítségnyújtásba menekülnek.

Kívülről talán nem annyira látszik, hogy a segítő szakmák mennyi stresszel járnak együtt. Paradox módon, míg egy lelkész dolgának érzi, hogy támogassa közössége tagjait azzal, hogy lelkigondozza, tanítja, vagy akárcsak vállon veregeti őket, önmagával általában nem nagyon törődik. Miközben másoknak kezet nyújt, a saját élete szép csendben megindulhat a durva kiégés lejtőjén.

A segítő szakmák egyik rákfenéjét helfer szindróma néven emlegetik a pszichológiában. Az ilyen tudatállapotban szenvedő ember ingatag belső egyensúllyal rendelkezik, és állandóan másokat akar támogatni azért, hogy saját szükségleteivel ne kelljen foglalkoznia. Bűntudatot érez, egyrészt akkor, ha nem tud másokon segíteni, másrészt akkor, ha ő szorul segítségre. Tulajdonképpen függővé válik a segítségnyújtástól, mint munkamániától, akár a drogos a szertől, vagy az alkoholista a piától. Ami szerintem még fokozza is a helyzet tragikusságát, hogy a helfer szindrómás lelkészt nehéz betegként azonosítani: keresztény körökben az állandóan segítő embereket mártírnak tartják, akik önfeláldozó módon hajtják szét magukat a közösség javára, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Az ilyen viselkedést ahelyett, hogy gyógyítanák, inkább jutalmazzák az egyházban, ezáltal még inkább ördögi körben tartva a kiégés felé haladó lelkészt.

Meg kell mondjam, az előadás meghallgatása után az ismeretségi körömből többeket név szerint tudtam volna említeni, akik ebben a szindrómában szenvednek. Igazából már régóta nem sok haszna van annak, amit tesznek, mert pusztán a függőség hajtja őket, és nem az elhívásuk. Sajnos azt kell mondjam, hogy a szolgálatuk - a kirakat ellenére, hogy mennek embertől emberig - sokkal inkább róluk és beteg állapotukról szól, mintsem azokról, akikkel valójában foglalkozni akarnak. Rendkívül becsapós dolog ez, mert a látszat szerint odaadást, buzgalmat, szorgalmat lát az ember, ha rájuk néz, ám a dolgok mélyén az ilyen emberek önmagukat hajszolják. Úgy tűnik sokat segítenek másoknak - valójában éppen ők azok, akik segítségre szorulnak.

Szerintem jót tenne a lelkészeknek, ha őket is lelkigondozná, megállítaná, ideiglenesen "kivonná a forgalomból" úgy évente legalább egyszer valaki, akit tekintélyként fogadnak el maguk felett. A lelkésznek is kell egy lelkész, különben kész lesz, csakhogy a szónak a rossz értelmében. Vajon a lelkészek közül hányan gondoltak már erre? Eltűrnének maguk felett bármilyen tekintélyt, amely segíteni szeretne rajtuk?

2014. október 20., hétfő

A trilemma dilemmája

A legtöbb keresztény ismeri a kiváló író, C. S. Lewis „sarokbaszorítós” érvelését, amit trilemma néven is szokás emlegetni. Lewis logikai levezetése szerint Jézus személyével kapcsolatban csupán három lehetőség közül választhatunk: vagy hazug volt, vagy őrült, vagy valóban Isten, akinek mondta magát.

C. S. Lewis
A trilemmát sokan, sokféle módon megfogalmazták már, de az alapkoncepció mindig ugyanaz maradt. Az alternatívák három változatra szorítkoznak, és legyünk őszinték, tulajdonképpen nem hagynak túl sok választási lehetőséget. Elvégre ki az a bolond, aki Jézus Krisztust hazudozónak vagy elmebetegnek merné nevezni? Akkor pedig nincs más hátra, minthogy belássuk: Ő az Úr, valóban Isten Fia, akinek nevezte magát.

A trilemma azonban – legyen bármilyen vonzó a keresztényeknek – nem ennyire egyszerű, legalábbis ezt állítják a szkeptikusok. Jézussal kapcsolatban szerintük más lehetőségek is felvethetők. Lewis hármas szerkezetének gyenge pontja, hogy alapvetően azzal számol, az evangéliumokból egyenes adásban a történeti Jézus beszél olvasójához. Amit a textusokban találunk, az pontosan vagy megközelítőleg úgy hagyta el Jézus száját, ahogy le van írva. De mi van akkor, ha ez nem igaz? Képzeljük el, hogy a húsvét utáni egyház jelentősen megváltoztatta, illetve Jézus javára feltupírozva írta le az evangéliumok szövegét, hogy Jézust kedvezőbb színben tüntesse fel. Felerősítette a Krisztust magasztaló elemeket és kihagyta azokat a részeket, melyek rossz fényt vethettek volna személyére. Ebben az esetben az „Úr-hazug-őrült” lehetőségek közül úgy választjuk ki a nekünk tetszőt, hogy döntésünk hátterében olyan evangéliumok állnak, melyek elfogult és hamis anyagokon nyugszanak. Mindemellett az is elképzelhető – érvelnek a kételkedők -, hogy Krisztus feláldozta magát a népszerűségért. Amikor őrültről beszélünk, a legtöbben valamiféle dühöngő elmebetegre gondolunk. Pedig az őrületnek vannak fokozatai. Sok őrült rendkívül eszes, sőt rokonszenves, meggyőző karakter, még akkor is, ha tudata mélyén sérült és súlyos identitászavarral küszködik. Elvégre ma is vannak olyanok, akik istennek hiszik magukat, és követőkkel rendelkeznek. Nem ez történhetett Jézus esetében is? Nem lehetett őrült, de zseni egy személyben?

Nem akarom hosszasan magyarázni: megpróbáltam végiggondolni a szkeptikusok felvetéseit. De nehezemre esett elhinni őket - minden bizonnyal azért is, mert keresztény hitem miatt elfogult vagyok. Mindazonáltal nem születtem elfogultnak - Jézus túl meggyőző volt számomra, azért lettem az.  A kétkedő kérdésekkel kapcsolatban pedig nekem is kétkedő kérdéseim vannak. 

Először is, teológusként sokat kellett tanulnom arról, hogyan keletkezett az Újszövetség, az egyháztörténelemben kik milyen módon viszonyultak a megbízhatóságához, mit tartottak róla azok, akik kiálltak mellette és azok, akik hamisnak gondolták. Olvastam az apokrifokat, tanulmányoztam a szövegmásolás technikáját, belekóstoltam a görög nyelvbe. Ismerem a formakritikát és szövegkritikát, meg a többi iskola alapvető meglátásait. Dióhéjban a konklúzióm az, hogy az Újszövetség nem hamis, nem manipulált, nem torz alkotás. Még akkor is megbízható, ha sok kérdést lehet felvetni vele kapcsolatban, akkor is, ha a "húsvét utáni" egyház bizonyos elvek alapján rendezte és hangsúlyozta az anyagokat, és akkor is, ha vannak benne kritikusabb és kevésbé kritikusabb pontok, ellentmondásos részletek. Bármennyire is osztok-szorzok, ezek együttvéve sem ingattak meg abban, hogy Jézusról helyes, amit olvashatunk az evangéliumokban. Ám nem csak ezért tartanám furcsának, ha a korai egyház megszépítette volna Jézus figuráját, kitalálva a csodákat, beleolvasva saját vágyait a Mester személyébe, rózsaszín mesét gyártva és kiradírozva a számára kínos részleteket. 

Az ilyen magatartás minden porcikájában idegen attól az erkölcsiségtől, amit Pál, Péter, Jakab és a többi tanítvány írásaiban olvasunk. Az a helyzet, hogy a hamisító tanítványok ebben az esetben nemcsak hazug disznók lettek volna, hanem a világ egyik legnagyobb erkölcstelenségét úgy követték el, hogy közben Jézussal megegyező morális alapelveket és az Isten szeretetére alapozó tanításokat fektettek le írásaikban. A dolog tehát úgy fest, hogy a problémát ezzel csak arrébb toljuk, de nem válaszoljuk meg. A trilemmát ebben az esetben nem Jézusra, hanem a tanítványaira kell alkalmazni: vajon hazugok, őrültek lettek volna Jézus tanítványai? Vajon tudva saját hazugságaikat, képesek lettek volna meghalni azért? Ez nekem minden elemében nagyon-nagyon valószínűtlennek tűnik. Jézus első követőit, szemtanúit, apostolait minden ütlegelés, pofon, botozás, korbácsütés kérdés elé állította: "kiszálltok a játékból, hiszen az hazugság, vagy továbbra is vállaljátok...?". Nos, a válaszuk a mártírhalál volt. Hamisító, szépítő, manipulátorok csinálták volna végig mindezt? Válogatottan szadista halált akartak maguknak egy általuk meghamisított és megszépített szövegért? Már az ötlet is abszurd!

Marad tehát az, hogy Jézus őrült volt, csak enyhébb tünetekkel. Ezek a tünetek minden bizonnyal nagyon enyhék lehettek, mert Jézus három éve alatt olyan dolgokat tett le az asztalra, hogy azzal gyakorlatilag az egyetemes emberi történelmet felforgatta. Azonban egy szigorú egyistenhitű kultúrában olyanokat mondani, mint amilyeneket Jézus mondott... nos, azt nehéz enyhe őrületnek nevezni, de jóhiszemű tévedésnek is. Túl sokan voltak, akik állandóan ki akarták józanítani. Én tanultam valamennyire pszichológiát, de úgy találtam, nem jellemző az őrület semmilyen fokára, hogy lélektanilag vegytiszta tanításokat eredményez, mely a világ legnagyobb mozgalmához vezet.

Az az igazság, hogy C. S. Lewis hármas kategóriája alapvetően rendben van. A részletek finomítása persze nem baj: szofisztikáltabban is feloszthatjuk a trilemma lehetőségeit. De érzésem szerint minderre csak azért volt szüksége a szkeptikusoknak, hogy valamiképpen kapaszkodópontokat verjenek a viszonylag sima felületbe, ahol megpróbálhatják szétrepeszteni Lewis érvelését, így aztán nem kell Krisztust semmi esetre sem Úrnak nevezni. Rosszul látom?

2014. október 16., csütörtök

A redukcionizmus nyomora

Döglött gépbéka. De mi az, hogy "döglött"?
Az előző bejegyzés kapcsán megint eszembe jutott a kisfiú, aki fogott egy békát. Szerette volna kideríteni mitől mozog és él a béka, ezért darabokra vágta szegény jószágot. A választ azonban nem találta meg. Nem is találhatta: rossz volt a módszere.

Az előző bejegyzésem érdekes eszmecseréhez vezetett, melynek során erőteljesen előkerült az ontológiai, vagy más néven lételméleti redukcionizmus kérdése. Nem kívánom harmadjára is összefoglalni a kommentekben előkerült gondolatokat, de ha helyesen értettem meg vitapartnereim álláspontját, ez a fajta szemlélet az embert mindössze biológiai gépnek tekinti, aki neuronjainak, agyműködése és környezete kölcsönhatásából következő folyamatoknak az alárendeltje. Természetesen ebben a rendszerben az ember nem több materiális valójánál, mely halála után megszűnik, s ezzel minden véget ér.

Azon túl, hogy kiben milyen érzéseket vált ki, ha gépnek nevezik, mely nagyrészt tehetetlenül vergődik sorsa nyomása alatt, a redukcionizmus kapcsán különösen is felerősödött bennem az erkölcs kérdése, mely komoly rákfenéje a szigorúan materialista nézőpontoknak. Amikor ateistákkal vitatkoztam, gyakran dörgölték az orrom alá, hogy a kereszténységben milyen képlékeny fogalom a jó és a rossz, az erkölcs pedig ebből következően nem lehet objektív. Ezekre a felvetésekre izgalmas válaszokat keresni, a redukcionizmus közelebbi megszemlélésekor azonban azt kellett megállapítanom, ilyen kérdést feltenni is jogtalan egy redukcionistának. Hallgassuk csak meg Richard Dawkinst, aki megteszi azt a szívességet, hogy egyértelműen artikulálja a következetes redukcionizmus erkölcsi álláspontját:
"Az általunk megfigyelt univerzum pontosan olyan tulajdonságokat mutat, amit akkor várnánk, ha végső soron nincs semmilyen terv, sem cél, sem jó, sem rossz. Semmi más, mint vak, könyörtelen közömbösség. A DNS se nem ért, se nem törődik semmivel. A DNS egyszerűen csak van. És mi erre a zenére táncolunk."
Szerintem ezek a szavak erkölcsi szempontból teljesen egyértelműek. Egy redukcionista világban a cél, a terv, a jó és rossz fogalmai okafogyottá és értelmetlenné válnak. Így tehát, amikor azon a nevezetes napon terroristák földig rombolták New Yorkban az ikertornyokat, nincs semmi jogalapunk rossznak nevezni a történteket. Olyan ugyanis, hogy rossz, nem is létezik. Ezek az emberek egyszerűen DNS-ük zenéjére táncoltak. Hasonlóképpen, ha valaki életeket ment meg valamilyen hősies tett következtében, azt sem hívhatjuk jogosan jónak, mert maga a jóság nem létezik. A redukcionista világban nincs rossz és nincs jó, abszurd dolog az erkölcsi felháborodás, és ugyanennyire abszurd a vállonveregetés, mert az anyag közömbös, és nem törődik semmivel sem. Értelmetlen erők nem tehetők felelőssé azért, amit létrehoznak. A redukcionista világ nem erkölcstelen, hanem inkább erkölcs nélküli, mert a jóság mércéje semmivel sem határozható meg, hiszen értelme sincs jóságról beszélni.

Lehet, hogy nem jól értem a redukcionizmus álláspontját, de ahogy maga a kifejezés tartalmazza, tulajdonképpen mindez a redukcióból, azaz egyszerűsítésből fakad. A tudomány nagyon jó abban, hogy bonyolult rendszereket apróbb darabokra csavarozzon szét és alaposan megvizsgálja az így kapott alkatrészeket. A bevezetőben említett béka azonban belepusztul abba, ha darabokra szedik: éppen a beható vizsgálat metódusa teszi lehetetlenné magát a vizsgálatot. Nem mindig jó mindent atomjaira bontani: nem magával a szétbontással van baj, hanem azzal, ha kalapáccsal a kézben mindent szögnek nézünk, és mindent szét akarunk darabolni vele. Kiszorítjuk a szuszt fűből és fából, és ahogy látom az emberi életből is.

Mondok egy másik példát, amit ugyan nem a redukcionizmus kapcsán olvastam Ellis Potter könyvében, de szerintem jól szemlélteti mire akarok kilyukadni. Tekintsük az emberi társadalmat! Miből áll a társadalom? Nyilván csoportok halmazaiból: ezeket sokféle módon kategorizálhatjuk - beszélhetünk például földrajzi eloszlás szerint Vas megyeiekről vagy Tolna megyeiekről, vagy éppen életkor szerint gyerekekről és felnőttekről, fiatalokról és aggastyánokról. Próbáljuk lebontani jobban a dolgot, és azt találjuk, a társadalom többnyire családokra épül. A családok halmazát tovább redukálva úgy látjuk majd, egy család alapvetően a házasság intézményén nyugszik. Szedjük szét a házasságot: megállapítjuk, hogy a házassághoz (egyelőre) egy férfi és egy nő kell. Tanulmányozzuk a házasságot úgy, hogy még inkább szétbontjuk: vegyük külön a férfit! Nos, ha már ezt a lépést is megtesszük, akkor nem mondhatjuk, hogy a férfi vizsgálatával egy "fél házasság" került a nagyítólencsénk alá. Akkor sem mondhatnánk, ha a nőt vágtuk volna le a házastársi kapcsolatból. Ahogy az egyik "részegységet" eltávolítjuk az egészből, maga a házasság megszűnik létezni, értelmetlenné válik. Van valami, ami nem a férfiben van, és nem a nőben, hanem a kettő kapcsolatában. A szinergia elve erre hívja fel a figyelmet: az egész több, mint a részek összessége. Egy műalkotás, például egy szobor több egy márványtömbnél és egy vésőnél, plusz a művész kezénél. Ha ezeket külön-külön vizsgálgatjuk, soha nem értjük meg a lényegét. Érzésem szerint a redukcionizmus bicskája az ilyen szinergikus pontokat is megsemmisíti, ezért alapvetően téves.

Nem akarom azt állítani, hogy bonyolult rendszereket nem lehet redukálni egyszerűbbekké. Viszont úgy látom, a parttalan redukcionizmus képes túlszaladni a vizsgálataiban és annyira szétbontja az összetartozó elemeket, hogy éppen ezért nem fog megmagyarázni semmit sem. Álláspontom szerint sok őszinte ateista ember is küzd ezzel a nehézséggel. Ők látják az alagút végét, és érzékelik, hogy a kemény redukcionizmus végképp kihúzza a szőnyeget a lábuk alól. Ha nincs Isten, akkor nincs természetfeletti. Ha nincs természetfeletti, akkor csak az anyag van. Ha csak az anyag van, akkor minden, ami szelleminek tűnik (például a lélek), az valójában nem létezik. Nem folytatom a sort, de a végén két választás marad: az egyik, hogy redukcionisták leszünk, ám akkor az erkölcsiségnek semmi értékelhető alapja nincs, a világ kegyetlenné és élhetetlenné válik. A másik, hogy az embert többnek tartjuk a puszta anyagnál: ebben az esetben viszont magyarázatra szorul, pontosan honnan való az ember nem anyagi komponense? Erre egy ateista rendszerben szerintem nagyon nehéz választ adni. Én mindkét lehetőséget zsákutcának gondolom.