Érzékenység - de nem erkölcsi

Bőrkiütéses, törzsi logikára épülő magyar társadalomban élünk. Vannak baloldaliak és jobboldaliak, liberálisok, konzervatívok, nacionalisták, szocialisták, vallásosak és szekulárisok - ezer töréspont mentén lehet ezt a kis országot felszabdalni. Ami közös ezekben, hogy mindenki hiperérzékeny és kikéri magának, ha valaki véletlenül megérinti az egyik kiütését. Ekkor máris trianonozik, zsidózik, cigányozik, orbánozik, gyurcsányozik, ízlés és világlátás szerint. Ebben a túltöltött térben vajon nekünk keresztényeknek mennyire eligazodási pont a hitünk? És mire kell érzékenynek lennünk valójában?

Lehet, hogy nem teljesen világos mire gondolok, ezért megpróbálom érthetőbbé tenni. Természetesen mi keresztények is részei vagyunk a bevezetésben említett kavalkádnak, talán valamely szekértáborhoz is soroljuk magunkat, liberálisok, konzervatívok, vagy éppen bal-jobboldaliak vagyunk, és ugyanolyan érzékenyen reagálunk, mint bárki más, ha a szívünknek kedves törzset támadás éri. Amire utalni szerettem volna, hogy nem mindegy minek szól az érzékenységünk: vajon a hitünk alapjait képező erkölcsi felfogásunk miatt szisszenünk fel, vagy csak azért, mert egy adott dolog sérti politikai-közéleti ízlésünket?

Mutatok egy példát. Gégény István írt egy szerintem teljesen korrekt cikket a Szemlélekben egy kiemelten fontos hírről, mégpedig Prigozsin haláláról. Ugye mindenki tudja, hogy Prigozsin fellázadt Putyin ellen és mintegy kerek egy napig úgy tűnt, valamiféle "belső lázadást" indítva szembeszáll az orosz rezsimmel. Aztán ez az egész ügy órák alatt elült, Prigozsin visszahúzódott és a forradalomból nem lett semmi. Putyin és a rendszer persze nem felejtette el ami történt. Mindnyájan olvasunk híreket, és tudunk arról, hogyan estek ki "véletlenül" emberek különféle ablakokból, akik szót mertek emelni az orosz diktátorral szemben. Prigozsin is így járt, csak ő nem egy ablakból esett ki, hanem repülővel zuhant le egy "véletlen baleset" révén - a rendszer így büntette meg hűtlenségéért.

Mondani sem kell, tökéletesen igaza van Gégény Istvánnak. Amikor egy rezsimet látunk működésben, ami gyilkol és pusztít, azt mindenféle erkölcsi értékrend szerint istentelennek, bűnösnek, elfogadhatatlannak kell minősíteni. Keresztényként különösen jogosan csípi a szemünket, ha ilyesmivel találkozunk és érthető is a felháborodás. 

Egy másik aktuális példa lehet az a botrány, hogy az új orosz állami tankönyvek fasisztának nevezik az 1956-os magyarországi felkelést - vagyis hát mondjuk ki, az akkori magyar forradalmárokra használják ezt a nem túl hízelgő kifejezést. Ehhez még azt a gondolatot is hozzáteszik, hogy hiba volt kivonulni az olyan területekről az orosz haderőnek, mint Magyarország. Ezt a nyilvánvalóan sértő retorikát persze azok sem értékelik túl pozitívan, akik most hirtelen baráti módon fordulnak Putyin felé (vagyis a kormányoldal), de nem is használnak igazán elítélő szavakat vele szemben. Igen valószínű, hogy teljesen más lenne a helyzet, ha az ellenoldal mondana valami hasonlóan sértő kijelentést - ebben az esetben a kormányközeli média minden platformján egymást érnék a kemény szavakat sorjázó, elítélő nyilatkozatok, és teljes lenne a felháborodás, kiakadás, hőzöngés.

Amire tehát itt és most utalok, hogy az esetek többségében a felháborodás alapvetően nem erkölcsi természetű, hanem a törzsi logika szerint működik. Ha egy politikus, közéleti személyiség, ismert közszereplő hűtlen a férjéhez vagy a feleségéhez, az csak akkor számít igazán erkölcsi vétségnek, ha  az illető nem az én törzsemhez tartozik - ha nem ez a helyzet, akkor a tényleges erkölcsi bukás inkább kellemetlen jelenség, magánügy, szerencsétlenség, melyet bele lehet szuszakolni az "emberek vagyunk, előfordul az ilyesmi" címkével ellátott kalapba. Gégény István fent említett cikke akkor ütne nagyot igazán, ha a Magyar Nemzetben vagy az Origo címlapján jelenne meg, ami persze teljes képtelenség, mesekönyvbe illő fordulat lenne. A másik lehetőség, ha Gégény István olyasmiről írna cikket, ami az ellenzék erkölcsi állapotaival foglalkozna - és ezt ellenzéki platformon publikálná. Ugyancsak tündérmesébe illő eseménynek tűnik.

Röviden tehát azt mondhatjuk, hogy jelenleg Magyarországon törzsi világban élünk, az erkölcsi kérdéseket pedig a törzsiség definiálja, a törzsi viszonyulások határozzák meg, a törzs logikája szabályozza. A törzs mondja meg, mi számít igazán szóvá tehetőnek és mi nem. A törzs mutatja az irányt, hogy egy adott jelenségből és eseményből ügy lesz, amire figyelni kell vagy sem. A törzs az, ami eligazít jó és rossz kérdésében, és a törzs tagjainak ehhez kell alkalmazkodniuk.

Az etika mércéje és etalonja tehát a törzs.

Ez az, amivel manapság illik megalkudni Magyarországon, pedig pont ez az, amivel nem szabad megalkudni nekünk, magyar keresztényeknek. A kereszténység nagyon helyesen olyan erkölcsre hivatkozik, ami minden törzsi logika felett áll, és ez így van rendjén, nem is lehet másként. Krisztust a bűn zavarja, a bűnnel nem köt kompromisszumot, a bűn pedig szimplán törzsfeletti valóság. Egyszerűen összeférhetetlen a kereszténység etikai gondolkodásával, hogy hagyja magát belegyömöszölni egy adott törzs etikai kódexébe - márpedig egy olyan társadalom, ami állandóan hivatkozik a kereszténységre és közben törzsekre bomlik, ezt fogja csinálni. Ez az, amit lépten-nyomon tapasztalunk, amikor hírportálokat olvasunk, publicisztikákat böngészünk, véleményekkel szembesülünk. Valójában nem az erkölcstelenséget ítélik el ezek az írások, hanem a másik törzsnek pörkölnek oda egy-egy felkapott ügy kapcsán. Legjobb esetben is a másik törzs erkölcstelensége zavarja őket, és nem maga az erkölcstelenség önmagában. Törzsfeletti erkölcsökre hivatkozik minden törzs, de valójában ezt a törzsfeletti erkölcsöt előszeretettel alárendeli a törzs belső erkölcsi gondolkodásának. Ez azonban végső soron nem erkölcsi érzékenység, hanem törzsi. És olyasvalami, amit nekünk hívőknek nem muszáj átvennünk akkor sem, ha állami szinten, a közbeszéd platformjain vagy akár a templomokban népszerűsítik. 

Tovább

Történetek nélkül semmik vagyunk!

Jobb későn, mint soha! Elkezdtem nézni a "The Chosen"-t, ami valahogy mindig is ott volt számomra a tudatom hátterében, de csak most jött el a pillanat, hogy belevágjak a hét évad hosszúságúra tervezett alkotás megtekintésébe. Még csak az első évad végére értem, de azt kell mondjam, a The Chosen igazán különleges film a maga nemében. És bizony nemcsak azért, mert végre feltűnt a láthatáron egy értelmezhető, nem didaktikus, hitelesen megformált, mégis felvállaltan keresztény produkció - hanem sokféle más okból is. Mondok ezekből kettőt!

Ha valaki olyan elmaradott csökevénye a világnak, mint én vagyok, és szintúgy egy másodpercet sem látott még az egyébként bődületesen népszerű filmsorozatból, csak kattintson ide, tegyen félre magának egy kis időt és nézzen meg egymás után mondjuk három epizódot a The Chosen-ből. Kezdetnek ennyi is elég lesz: az első három részből már képet fog kapni arról, milyen alkotói szándékok vezették a készítőket és milyen színvonalon próbálták elbeszélni a végső soron elbeszélhetetlen történetet. Vagyis azt a sztorit,  amikor Isten úgy döntött, elköveti a valaha volt legnagyobb szingularitást és belép a mi eseményeink sodrába, amit történelemnek nevezünk. A belépő emlékezetesre sikerült: azóta az időt is a Fia születésétől számoljuk, legalábbis nyugaton.

A filmtörténet jézusai megérnének egy hosszas elemzést. Nem vagyok esztéta, csak a laikus beszél belőlem. Voltak köztük jobbak és rosszabbak, olyanok, amelyek igyekeztek a szöveghűséget szem előtt tartva bemutatni az evangélium által ábrázolt Jézust, és amelyek valamiféle jobban vagy rosszabban felfogott művészi szabadság értelmében inkább egy értelmezett Krisztus-képet hordoztak. Utóbbival önmagában nincs is gond. Mert az ugye biztosan tudható, hogy az evangéliumok nem Jézus-életrajznak készültek: voltak ugyan egyházi próbálkozások, hogy Máté, Márk, Lukács és János szövegét valamiképpen szintetizálva ún. evangéliumi harmóniát állítsanak elő, de hát bárhogyan is igyekszik az ember, a tények azok makacs dolgok. Az igazság az, hogy Jézus életének nagy részéről semmit sem tudunk.

Így tehát logikus a következtetés, ha filmre álmodjuk Jézus figuráját, elkerülhetetlen lesz valamiféle művészi toldalék, kiegészítés, értelmező munka is, mert teljes élményt nyújtó alkotást hézagos anyagból nem lehet összeállítani. A kérdés ezért nem az, hogy szabad-e olyan dolgokat beletenni egy Jézusról szóló filmbe, melyek nincsenek leírva az evangéliumokban, hanem az, milyen szándékok vezérlik azt, aki ilyesmire adja a fejét?

Nos, a The Chosen alkotóinak szándéka a sorozat elejétől fogva világos: bőségesen használták a fantáziájukat, de ezt a fantáziát végig alárendelték két erőteljes szándéknak. 

Az egyik - és ez a fontosabb - a Jézus személye iránt érzett tisztelet, ami végig belengi a képsorokat. Számomra nem attól különleges sorozat a The Chosen, hogy szépen megépíti azt a korszakot és az egyes szereplők élethelyzeteit, ahogyan jó eséllyel a valóságos első századi világban is történhettek az események. Igazából gőzünk sincs arról, milyen srác lehetett a balhésnak tűnő Péter apostol, hogyan és mivel ügyeskedett, ahogy azt sem tudjuk, Máté rendelkezett-e autisztikus vonásokkal, vagy hogy Jézus ácsmesterként játékot faragott-e valamelyik szerencsétlen sorsú kisgyermeknek (ezek mind benne vannak a filmben). A film eljátszik ezekkel a lehetőségekkel, de mindig úgy teszi ezt, hogy közben nézőként nincs olyan benyomásunk, mintha direkt szembe akarna menni az evangéliumi szöveggel. A kreatív toldalékok nem felülírják, hanem belesimulnak az egyház Jézus-hagyományába, és mégis izgalmasak, gondolatébresztők, működőképesek maradnak. Lám-lám, itt van a jó példa arra hogyan lehet szépen integrálni és együttesen felhasználni a konzervatív és a progresszív gondolkodást, a múlt felé mutatott tiszteletet az újszerűségre törekvő szemlélettel!

A másik, hogy teológusként nézve is nehezen találok bődületes hibákat és elcsúszásokat a filmben. Kötekedni azt persze tudnék - de mivel működik, amit látok, nem vesz rá a lélek. Nagyon is érzékelhető, hogy az alkotók törekedtek a szakmaiságra, a hiteles kortörténeti háttér megteremtésére. Jézus nem egy láthatóan jó karban lévő amerikai sztár (a főszerepet játszó Jonathan Roumie szülei egyiptomi-szíriai és ír származásúak), hanem ránézésből más, mint a Jézus-produkciók tipikusan nyugat-európai Krisztusai. A porfészek városok, a szakadt emberek, a díszletek néhol olyanok, hogy az ember szinte érzi a bűzt és a lábszagot, harapja a port és megcsapja a sivatagi hőség. A zsidó és római kontextus, a két etnikum közötti feszültség és a társadalmi-politikai-vallási helyzet is jól adagoltan keveredik elő, vagyis pontosan úgy, ahogy azt a korszakról származó ismereteinkből tudhatjuk. Ráadásul komoly erényként az is előfordul, hogy a sorozat egy-egy kulcsepizód kedvéért visszarepül az Ószövetség világába - ezáltal megtesz olyasféle tipologikus összekapcsolásokat, melyek nélkül Jézus missziója és története nehezen érthető lenne.

A The Chosen tehát működik úgy, ahogyan van. Ráadásul fontos film is, mert a világ legjobb sztoriját meséli el nekünk, ami már csak azért is fontos, mert történetek nélkül mi emberek semmik vagyunk, no meg a Jézus narratíva sokkal több egy történetnél: az üdvtörténet fordulópontja. És döbbenet, de ha van hitünk, ebben a történetben bizony nekünk is osztottak lapot.

Tovább

Fel Felé

"A hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe / Mert érzem mindenféle gond van most a fejembe" - énekelte anno a szappanos popslágert a Hip Hop Boyz - és hát tényleg, felmenni a hegyekbe és kiszellőztetni ami bent van, szinte klasszikus megoldása az urbánus léttel küszködő, stresszben fürdő nyugati embernek. Ugyanakkor a hegy maga sokkal több a szellőztetés optimális helyénél: szakrális tér is, ahova egyesek az életüket kockáztatva másznak fel - és néhányan ott is maradnak. Sterczer Hildával és Ungvári Péterrel beszélgettem a podcast ehavi adásában.

A Suhajda Szilárd tragédia hónapokkal ezelőtt volt nagyon felkapott a médiában (én is írtam egy rövid bejegyzést), nem is szeretném a kommentcunamival körülvett témát felmelegíteni - de a Sytka podcast augusztusi számában most éppen Sterczer Hilda (Erőss Zsolt özvegye) és Ungvári Péter voltak a vendégeim, akikkel kicsit próbáltunk a hegymászásról, a kockázatokról, és a "minekmentoda?" kérdésekről beszélgetni.

Ami kimaradt az adásból - utólag kicsit sajnálom is, noha persze mindenre nem juthat idő -, hogy a hegy maga hordoz az ember számára valamiféle magától értetődő szakralitást. Érdemes megfigyelni, hogy a hegyeknek miféle szerepe van a világvallásokban. A hegyeken mindig történik valami jelentős. Isten szövetséget köt, kőtáblákat ad. Ábrahám érthetetlen módon csaknem megöli a saját fiát. Jézus megdicsőül, később egy másik hegyen kereszthalált hal. A hegy kötődik a szakrális térhez, vonzza az embert magához. Mindez persze nem magyarázat arra, ami Suhajda Szilárddal történt, de magyarázat arra, hogy van bennünk valamiféle kiapadhatatlan szomjúság, hogy felmenjünk a hegyekbe. Életem egyik legszürreálisabb élménye volt, hogy a Pico Del Teide vulkánon sétálhattam. Emlékszem, éppen leszállt a kocsiútra egy bitang nagy felhő és félre is álltunk az autóval, mert nem lehetett semmit sem látni. Kiszálltunk, és elkezdtünk sétálni a felhőben a kopár hegyfelszínen, ahol egyetlen fűszálat sem találtam: csak kavicsokat, köveket, sziklákat láttam magam körül. Az egész olyan volt, mintha egy idegen bolygó felszínén lennék szkafander nélkül! Elképesztő és megismételhetetlen élmény. Valamiféle értelemben szakrális a maga nemében.

A podcast adását megnézhetitek itt:

Tovább

Haladni és maradni: a Hillsong bukása körüli félreértésről

Alaposan megkésve, de csak most nézem a Disney-n elérhető "A Hillsong titkai" dokusorozatot, amelyben az ismert szupersztár-lelkipásztor Carl Lentz erkölcsi bukása áll a feltáró elemzés fókuszpontjában. Mint közismert, a fiatalos és sármos Lentz, aki a Hillsong NYC közösség vezetője volt, többször is megcsalta a feleségét és más vezetői hibákat vétett, így végül kirúgták pozíciójából. Én azonban nem az évekkel ezelőtt kirobbant botrányt szeretném felmelegíteni, hanem inkább a dokumentumfilm egyik gondolatszálát akarom megragadni - mert érzésem szerint félreérti az evangelikál mozgalom egyik fontos jellegzetességét, és ezáltal félre is magyarázza a nézők számára.

Ahogy fentebb írtam, nem szeretnék Lentz botrányával ennyi év után is foglalkozni, de egy gondolatot mégis engedjen meg nekem az olvasó. Mondani sem kell, bár messzemenőkig elítélendő ami történt, mégis azon kaptam magam a filmet nézve, hogy megsajnáltam ezt a srácot. Lentz abszolút tehetségesnek tűnik, színpadra valónak, kiégéséhez és bukásához nyilván többféle dolog szerencsétlen összecsengése is hozzájárult, bűneit pedig disznóság lenne megszépíteni. De azt az egyetlen dolgot minden negatívummal szemben nagyon fontosnak érzem kihangsúlyozni, hogy a fiatal pásztor legalább hajlandó volt leülni a Disney kamerái elé (megcsalt feleségével együtt), s bár láthatóan roppant nehéz volt beszélnie, mégsem vonta ki magát a nyilvános megszólalás alól. Azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam ilyet: egy ekkora bukás után tipikusan a sumákolás, végleges eltűnés és örökké tartó bujkálás az alkalmazott stratégia. Lentz őszintesége még az általa okozott sötét dolgok között is valamiféle fényként pislákol.

Amiért azonban a Disney filmjét most témaként idehozom, az inkább a Hillsong és a hozzá hasonló keresztény közösségek koncepciója körüli félreértés. A film többször is próbálja sugallni azt a gondolatot, miszerint a Hillsong lelkisége egy bújtatott módon jelen lévő konzervativizmus - miközben kifelé nagyon progresszívnek mutatja magát. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a Hillsong valamiféle "pszeudo-fundamentalista" pünkösdi gyülekezet. Ha egy avatatlan ember belép, akkor hipermodern design-t és színpadképet, trendi ruhákba bújt embereket, a mai divatnak megfelelő zenét és igehirdetést fog kapni a csomagban. Közben azonban a közösség teológiai látásmódja meglehetősen konzervatív: nem preferálja a házasság előtti szexualitást, végső soron tiltja a melegházasságot, nem igazán szívleki a (fekete) női gyülekezetvezetőket, és úgy általában konzervatív szemlélettel áll az élet sok más kérdéséhez is.

Tehát akkor: progresszív vagy konzervatív?

A film rátelepszik erre a kettősségre és mindezt valamiféle súlyos ellentmondásként igyekszik tálalni. Azt a képet próbálja lefesteni, hogy a Hillsong becsapja az oda érkezőket. A felszínen progresszív, a mélyében konzervatív. A felszín szippantja be az embereket - főleg a zene, ami egyfajta "kapudrogként" funkcionál -, aztán már csak későn szembesülnek azzal, hogy a gyülekezet teológiája konzervatív, azaz igencsak maradi és egyáltalán nem felel meg a huszonegyedik századi haladó nyugat szellemiségének.

Bennem azonban az a gondolat erősödött a film alapján, hogy nem a Hillsong csapja be az embereket a gyülekezet milyenségéről, hanem a Disney csapja be az embereket a Hillsongról.

Próbálok tisztán fogalmazni. Szerintem egy mai keresztény gyülekezet - mármint ha szeretne a saját korához szólni - nem is tehet annál jobbat, minthogy megjelenésében és kommunikációjában olyan módon nyilvánul meg, ami megfelel a saját kontextusának, miközben tartalmában és teológiájában nem köt kompromisszumot és a Jézus által az egyházra hagyományozott értékek mentén próbál tanítani. Már bocsánat, de egy New Yorkban működő közösség, ami a világ egyik legszabadabb országának egyik centrumában van, mégis milyen legyen? Számomra teljesen világos, hogy a Hillsong részéről ez tudatos koncepció volt: úgy akartak kinézni, zenélni, megjelenni, ahogy egy modern nagyvárosi közegben az megszokott. Ezzel párhuzamosan azonban nem kívánták módosítani a Szentírás tartalmát. Ezt egyébként el is mondták a nyilvánosság előtt, emiatt pedig még inkább érthetetlen a leleplező szándék, ami gyakorlatilag egy nem létező "titkos kettősségre" akar rámutatni.

Ennyi a megfejtés és nem több. Az egyháznak egyszerre kell haladnia és maradnia - vagyis követnie és kommunikációjában alkalmazkodnia a trendekhez, közben megmaradni a biblikusság mellett és nem módosítani az üzenetet. Inkább az a furcsa, hogy a Hillsong körül dolgozó, tényfeltáró újságírók, akik minden kis részletnek próbálnak utánajárni, miért nem vetik fel ezt a lehetőséget? Nem akarom semmiben mentegetni Carl Lentz közösségét. Ízlés dolga, kinek tetszik amit ők csináltak és kinek nem. A tetkóról, popslágerekről, színpadiasságról, rámenős beszédekről lehet diskurálni, és teljesen rendben van, ha valaki úgy vélekedik, ez számára nagyon nem szimpatikus. Mindazonáltal nem fair félreérteni egy meglehetősen világos stratégiát, és aztán gyanakvást keltő módon tálalni a médiában. Nem tisztességes olyan fénytörésben bemutatni a Hillsong egyszerre progresszív és konzervatív látásmódját, mintha valamiféle sumákolós és bújtatott agymosásról lenne szó. A kérdés ezért inkább az, miért érdekeltek a streaming szolgáltatók abban, hogy mindig ilyen képet fessenek a kereszténységről?

Tovább

Bukott szolgálók - és mégis áldottak?

Nagy rejtélynek tűnik sokak számára, hogyan lehet "áldott" (vagy kevésbé keresztényi szóhasználattal élve szokták mondani, hogy "sikeres") egy olyan prédikátor, énekes, szolgáló, aki adott esetben súlyos erkölcsi vétséget követett el. Talán Isten megvakult vagy csak nem érdekli, hogy az illető mit művelt? Hogyan tudja előrevinni egy komoly vétséget elkövetett ember egyházi karrierjét?

Illusztrációként hadd kezdjem néhány kemény antiszemita mondattal, amelyet egy írásműben lehet olvasni. Ízlelgessük a következő kijelentéseket: "Először a zsinagógáikat kell felgyújtani, és ami megmarad belőlük, azt a szemét alá kell temetni, hogy soha senki egy kődarabot vagy egy marék hamut se lásson belőle." Aztán ugyanebben a szövegben találunk még olyan megállapításokat is, miszerint a zsidók házait szét kell zúzni, a házak lakóit pedig "közös fedél alá vagy istállóba kell gyűjteni, mint a cigányokat", majd ezeket a "gyilkos mérgű férgeket" kényszermunkára kell hajtani, ahol "orruk verítékével" keresik meg a kenyerüket. Ezt írta Adolf Hitler 1935-ben... vagyis, bocsánat, elnéztem a dolgot, ezt ugyanis mind Luther Márton írta 1543-ban a Von den Juden und ihren Lügen (A zsidókról és hazugságaikról) című munkájában. Ugye milyen keresztényi?

Felteszem, olvasóim egyetértenek velem abban, hogy Luther szavaira még akkor is nehéz bármiféle mentséget találni, ha belenyugszunk a ténybe, miszerint a reformáció korabeli egyház antiszemitizmusa viszonylag jellemző vonás volt. Amiben feltehetőleg ugyancsak egyetért velem az olvasó, hogy Luther Márton megkerülhetetlen és alapvető figurája a reformációnak. Emblematikus személyiség, akiről alapvetően pozitív, sőt talán túl pozitív és idealizált kép él a fejünkben - persze ténylegesen mondhatjuk, minden ostoba zsidógyűlölő kirohanása ellenére hiba volna elvitatni Luther valós érdemeit.

Azaz: miközben taszít bennünket, amiket Luther a zsidókról mond, tiszteljük és értékeljük a reformátor eredményeit. Aligha találnánk olyan protestáns hívőt, aki közönyösen azt mondaná, Isten nem használta fel Luthert a reformáció folyamatában. De hogyan volt képes egy ilyen embert Isten használni? Talán szemet hunyt a durva antiszemitizmus felett? Lehet persze azzal érvelni, hogy Luthernek ez egy kései írása, amit akkor alkotott meg, amikor a reformációt érintő tevékenységének nagy részét már letudta - ha valaki szeretné, szívesen mesélek még róla mást is... Nem ez a lényeg ugyanis.

Szóval akkor, mit mondjunk?

Luthertől elszakadva, sokszor rejtélyesnek tűnhet, hogyan lehetséges az, hogy súlyosan ferde gondolkodású, sőt komoly erkölcsi bukásokat produkáló keresztények "vidáman" szolgálnak tovább - és kívülről is úgy néz ki, mintha Isten "megáldaná" őket, mintha csak Őt magát sem zavarná ez a helyzet. Házasságtörés, sikkasztás, lelki erőszak színpadon kívül, közben öblös prédikációk, áramló tömeg, sikeres szereplések a rivaldafényben... Az egy dolog, hogy az egyház adott esetben nem tudva a nyilvánosan fellépő szolgáló bűneiről tolja előre az illető szekerét, de maga Isten miért nem állítja le az egészet? Miért nem szór le egy-két villámot, miért nem nyitja meg a földet a talpa alatt vagy vasaltatja ki az ilyen embert a 6-os villamossal? Nos, nem akarok olyan színben tetszelegni, mint aki tud egy bombabiztos választ, mert ilyen valószínűleg nem létezik. Több dolog összecsengése áll az ilyesmi hátterében, de van azért néhány olyan tanulság, amit ilyenkor szerintem érdemes levonni.

Az egyik, amit úgy gondolom fontos megérteni, hogy a "sikeres" és az "áldott" kifejezések nincsenek minden inerciarendszerben fedésben egymással. Lehet valaki áldott, miközben emberi mércével mérve egyáltalán nem nevezhető sikeresnek. Állítom, sok olyan keresztény van az egyházban, akik soha nem állnak nagy színpadokon, hanem csendesen szolgálnak a háttérben - őszintén szólva őket sokszor inkább képzelem el áldottnak, mintsem sikeresnek. Természetesen megfordítva is igaz: aki sikeres, közel sem biztos, hogy szellemi értelemben áldottnak nevezhető. Válasszuk tehát külön a sikert és az áldást, vagy legalábbis ne feltételezzük, hogy a kettő mindig ugyanazt jelenti!

A másik, és szerintem itt van egy kutya elásva, hogy keresztényként meglehetősen alulbecsüljük az emberi képességek és tehetség erejét. Hívő emberek gyakran beszélnek erről valamiféle dualista szóhasználattal, arra utalva, hogy egy adott dolog, tevékenység, szolgálat "csupán emberi" vagy "az Úrtól van". Ha Istentől való, akkor működik, ha pusztán emberi, akkor nem működik. Tehát a jelenségeknek két köre létezik, az emberi és az isteni erőfeszítés - és ha így nézzük, az isteni tartalmak az életképesek, ebből következően az emberi erőfeszítés hiábavaló és gyenge. Ez a gondolat szerintem - ha kellően eltúlozzák, ahogy szokták is - hamis szembeállításokhoz vezet és ahhoz a konklúzióhoz, ha valamiben nincs jelen Isten támogató jelenléte, az a dolog automatikusan megáll, elhal, lezárul. Ebbe a logikai hibába esett bele Gamáliel is az Apostolok Cselekedeteiben, aki azt mondta, ha az apostolok igehirdetése nem Istentől van, az egész kereszténység úgy is eltűnik magától, felesleges tehát üldözni és presszionálni az apostolokat. Én persze az apostolok igehirdetését Istentől valónak tartom, de ettől még Gamáliel tévedett. Tobzódunk ugyanis az ellenpéldákban. Kismillió dolog van, aminek nem sok köze van direkt módon Istenhez, mégis virágzik akár ezer éveken át. Ez a hamis logika fordítva is működik: ha valami pörög, megy előre, dinamikusnak tűnik, abban eleve azt feltételezzük, hogy Isten munkálkodik... A valóság viszont az, hogy az emberi elme és tenni akarás elég találékony és produktív ahhoz, hogy halott dolgokat is hosszú időn át mozgásban tartson az egyházban. Emiatt fordulhat elő, hogy számos projekt már régen túl van a zenitjén, és be kellene fejezni, de még egyfajta önhordó képesség miatt hosszú időn keresztül vánszorog előre. 

Csak megjegyzem, számomra az is kissé naiv gondolat, hogy Isten aktívan sertepertél minden egyházi tevékenység körül, és lépten-nyomon beavatkozva segíti az előmenetelét. Nem tagadom, a Biblia sokféle képet mutat arról, hogyan vesz részt Isten a dolgok menetében - a fantázia termékeny lehet ebben a kérdésben. De éppen a bibliai megközelítések diverzitása miatt is indokolatlan a puszta dualista gondolat, miszerint vagy Isten csinál valamit, vagy az ember. Jómagam úgy képzelem, Isten a legtöbb esetben megadja a szükséges képességeket (tálentumokat) és lehetőségeket az egyháznak, de nem szól bele minden pillanatban a dolgok menetébe. Az elszámolás a projektekről nem azonnali, és ha komoly erkölcsi dilemmák is merülnek fel adott esetben, az emberi erőfeszítések ettől még lendületben tartják a dolgokat.

A harmadik pedig, és ez talán a legfontosabb gondolatom, hogy szerintem Istennek nem feltétlenül a színpadokon álló szolgálók a legfontosabbak - hanem azok az emberek vagy adott esetben tömegek, akikhez a szolgálók eljutnak. Egyáltalán nem támogatom és erkölcsi szempontból sehogyan sem értek egyet azzal, hogy súlyos bűnt elkövető hívők eltitkolva a bukásukat nagy színpadokra kiállva szónokoljanak vagy énekeljenek. De el tudom képzelni, hogy Isten ezeket a helyzeteket és az adott ember tehetségét fel tudja használni, hogy a nézőtereken ülőket megszólítsa, akik nem tehetnek az adott szolgáló erkölcsi bukásáról. Másként fogalmazva, a kegyelem ebben a helyzetben nem a szolgálóra, hanem azokra vonatkozik, akik felé szolgál - és nem győzöm újra hangsúlyozni, ez nem jelenthet semmiféle mentséget a bűnre. Ebből azonban kiemelkedik számomra még egy fontos tanulság, mint aki többnyire a nézőtáborokba tartozik: azért, mert egy szolgáló sikeres, tömegek rajzanak körülötte, kedvelik az emberek, az nem csalhatatlan jele annak, hogy erkölcsileg minden a helyén van. Ilyen garanciát senki nem adhat és senki nem is vállalhat. Tudom, ez trivialitás a legtöbbünknek, de éppen ezért vagyunk hajlamosak szem elől téveszteni. Nem gyanakvást akarok ébreszteni minden színpadon álló és kétségkívül sokszor nagyon tehetséges keresztény szolgálóval szemben - de tudatosítani szeretném, hogy a sikerességet vagy "áldottságot" nem mérhetjük le megbízhatóan amikor ezeket az embereket szemléljük. 

Összegezve tehát csak annyit akartam mondani, hogy a komoly erkölcsi bukások nem vezetnek automatikusan látható következményekhez és egy-egy egyházi karrier megbicsaklásához. Nem minden csontváz dől ki a szekrényből, ezen nem is kell meglepődni. Mindazonáltal ez a tény nem lehet kibúvó és felmentő lehetőség a bukásra, ahogy soha nem is volt az.

Tovább

Isten, a fényjelenség és a dicsőítő mozgalom

Az elmúlt hetekben valahogy elém kavarodott a Biblia egyik legbizarrabb története, amikor Mózes azt kéri Jahvétól, engedje meglátni a dicsőségét. A történet szerint Isten teljesíti ezt a kérést: Mózes egy sziklahasadékba húzódik és végignézi, ahogy Isten elvonul előtte, betakarja a hasadékot a kezével, majd ezután Mózesnek alkalma van Istent meglátni hátulról. Mi ez az egész?

Hát, ez még bibliai mércével mérve is abszurd! Tipikusan az a történet, amit érteni nem lehet, de valamennyire képesek vagyunk érzékelni a vibrálását. Isten, aki finoman szólva antropomorf módon mutatkozik, elsétál Mózes előtt, akárcsak egy ember. Ezzel mutatja meg a dicsőségét, amire maga Mózes kérte. A sztori minden teológiai magyarázkodás mentén furcsa, hiszen Istennek nincs teste, következésképpen nem tud sem sétálni, sem a kezével semmit betakarni és persze a hátát sem lehet meglátni. Jól fogalmaz azonban Peter Enns amikor azt írja, ha azon kezdünk rágódni, pontosan mit láthatott Mózes, elveszítjük a történet lényegét - viszont a metaforikus leírás ellenére azt sem szabad mondanunk, hogy Mózes akkor nem láthatott semmit. Mert valami történt azon a helyen, ami magasztosabb élmény volt számára az égő csipkebokornál és elegendő volt ahhoz, hogy a bibliai hagyományban helyet kaphasson. Az istenélmény már csak így működik: átélhető, de elbeszélhetetlen. És ha mégis mondani kell róla valamit, azt csak antropomorf módon lehet megtenni.

Ami miatt azonban most ez a sztori eszembe jutott, az maga a dicsőség fogalma, amit előszeretettel emlegetünk, mondogatunk, dobálgatunk, főleg a dicsőítés, mint modern zene kapcsán. A dicsőítés - mintha csak egy istenélmény technikai eszközökkel történő reprodukciója lenne - a legtöbb kereszténynek hang- és fényjelenség egy színpadon, jó kis sodró, slágeres zenével, nagy tömegekben tálalva. Valamiféle nagy volumenű élményzuhatag, aminek jó az esője alá beállni és csurom vizes lenni. Vagyis dicsőíteni elsősorban élmény, buli, az átélésről és az érzésekről szól. 

A Bibliában a dicsőség azonban nem az élményszerűséggel áll összefüggésben. Habár szavakkal nem lehet jól kifejezni, mit élhetett át Mózes a fent emlegetett jelenésben - amiben biztosan volt élmény is -, azért amit átélt, azt nem az élmény kedvéért kérte Istentől. Hanem azért, mert szerette volna jobban megismerni kicsoda Ő. A héber kábód kifejezés, amit a szöveg a dicsőségre használ, azt jelenti magyarul, hogy "nehéznek, súlyosnak, tekintélyesnek, befolyásosnak lenni". Úgy szokták ezt magyarázni, hogy valaminek vagy valakinek a dicsősége nem más, mint a létben megmutatkozó súlya és tekintélye. Vagyis amikor Isten dicsőségére utalunk, valójában arra gondolunk, hogy Isten "fajsúlyos" és autoritatív személyiség. Akinek dicsősége van, annak befolyásoló ereje és tekintélye van. (Az ókori keleti gondolkodásban a zsidókon kívül is így gondolt minden nép a maga isteneire, hozzátéve a tekintéllyel együtt járó katonai potencialitást is...)

A dicsőítés éppen ezért nem más, mint Isten létben betöltött súlyának a felismerése és elismerése.  Amikor Istent dicsőítem, tulajdonképpen egyetértően viszonyulok ahhoz a tekintélyhez, amivel Isten maga rendelkezik és meghajlok a tekintélye súlya előtt. Kérdés számomra, hogy a sokszor zeneipari elvek alapján szerveződő koncertek, a piaci logikával működő slágerek értékesítése és az egész mögött álló teológia mennyire számol ezzel a gondolattal? Mert nekem úgy tűnik, mára a dicsőítés egyfajta "biblikus szórakoztatóipari" megoldás lett, főként a fiatal generáció számára, ahol erkölcsös zenére kitombolhatja magát mindenki, aki éppen erre vágyik. Nincs ezzel önmagában baj, tessék csak táncolni meg tombolni - csak nem tudom mennyire szerencsés mindezt Isten dicsőségével egy kalap alá venni? Vajon valami mélyen elbeszélhetetlen történik velünk ilyenkor az Istennel való misztikus találkozásban, vagy csak érzelmi hullámvasútra ülünk, ami könnyít kicsit a hétköznapok által megterhelt lelkünkön? Mindkettőnek megvan a maga helye, de csak az egyiket lehet Isten dicsőségével közvetlen összefüggésbe hozni.

Tovább

Tekintély vagy tekintélyuralom?

Az egyháznak még mindig van valamiféle tekintélye mind saját körein belül, mind azokon kívül. Nem mindegy azonban, honnan jön ez a tekintély: Istentől vagy mondjuk most így, "földi forrásokból". A kérdés révén kerül terítékre a tekintély dilemmája és vele együtt minden probléma, ami az egyház vállaira nehezedik.

Egyszerűen: nem tetszik - és ezt már egymilliószor leírtam itt a blogban - ha az egyház túlságosan összefonódik a politikával. Számos oka van, miért baj ez, de hadd mondjak most egy olyat, amiről talán eddig még nem tettem említést. Ez pedig az egyház tekintélye. Mert bizony, éljünk bármekkora szekularizmusban, az egyháznak még mindig van tekintélye, ezt pedig Istentől kapta akkor is, ha manapság a politika kíván tetszelegni a forrásaként! Ma ugyanis senki nem azt gondolja, hogy az egyház tekintélye isteni jellegű - viszont mindenki azt látja, csak a politika miatt van az egyház felsőbb polcra helyezve.

De kezdjük az elején és nézzük meg először azt, miért beszélhetünk egyáltalán tekintélyről!

A liberális beállítottságúak szeretik szajkózni az emberek közötti egyenlőséget, ám dacára minden filozófiai koncepciónak, ami ezt a gondolatot táplálja, az egyenlőség túltolt elképzelése eredendően hamis beállítás. Igen egyszerű oka van ennek: az emberek nem egyenlők. Nyilván, lehet és kell is olyan társadalmi megoldásokat kitalálnunk, amelyek csökkentik az emberek közötti felesleges távolságokat - például alapértelmezetten minden embernek joga van a boldogságához vagy az élethez -, de ettől még tudnunk kell, hogy ezek az általunk kitalált "távolságcsökkentő" technikák egy természetesen létező különbségre épülnek az emberek között. A természetes különbségek szembeszökők és tetszőleges számban megfigyelhetők. Egy koldusszegény családba születő gyerek, aki részeg édesanya révén látta meg a napot és értelmileg visszamaradott lesz, sajnos brutális hátránnyal indul azon társaihoz képest, akik egészséges és gazdag környezetben szocializálódnak. Természetes, hogy a szerencsétleneket felkaroljuk és támogatjuk - a kereszténység kutya kötelessége ebben jeleskedni - de tetszik vagy sem, az egyenlőtlenséget sehogy sem lehet felszámolni. A legodaadóbb karitativitás és a legelkötelezettebb szociális tevékenységek mögött is ott van a nyers valóság - az egyenlőtlenség ténye.

Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy az emberek közötti egyenlőtlenség faktumát a konzervatív oldalon sem kezelik túl szerencsésen, mert "remekül" felhasználják tekintélyelvűségen alapuló hierarchikus rendszerek építésére. Vagyis, ha már úgyis megvannak a "természetadta" eltérések közöttünk, akkor csináljuk úgy a társadalmat, hogy a tekintélyesebbek legyenek felül, a szerencsétlenebbek meg alul.  Hiszen nem kell annyira dacolni a természettel! Akinek több a lehetősége, akinek több adatott, aki közelebb van a tűzhöz, nagyobb a hatalma, vagy egyházi kontextusban meggyőzőbben tud hivatkozni Istenre, bibliaversekre, rangra és szentséges akármicsodákra, az lesz a ranglétrán fentebb. És még azt is mondhatjuk - némi joggal -, hogy ez "így természetes, hiszen az emberek eleve nem egyenlők". 

Az igazság az, hogy míg a liberális eszmélkedés előszeretettel tolja háttérbe az emberek közötti különbségeket és ezzel egyfajta valóságtagadásba menekül, a konzervatív szemlélet képes annyira kontrasztosítani ezeket, hogy azzal roncsoljon emberi sorsokat. Szögezzük le tehát: az emberek nem egyformák, ez a valóság és pont. És ahol nincs egyformaság, ott magától értetődően hierarchia lesz. Ahol pedig hierarchia van, szintén magától értetődően felbukkan a tekintély kérdése. Így kerül tehát a csizma az asztalra!

Nyilván a probléma összetett, de most hadd emeljek ki két fogalmat, mert ezeket előszeretettel keverjük össze egymással! Angolul írom le őket, mert még szemléletesebbek egymás mellett:

1. authoritativeness (tekintélyesség, autoritás, hitelesség)

2. authoritarianism (tekintélyuralom, autoritarizmus)

Komoly problémákhoz vezethet, ha az ezek mögött álló jelentéseket felcserélve használjuk. Én itt most a magyarítás kedvéért az elsőt mégis inkább tekintélyességnek, a másodikat tekintélyuralmiságnak fogom nevezni. Az első szerintem teljesen pozitív: ez az, amikor valakinek egyszerűen tekintélye van. Az autoritás igenis lehet olyan tekintély, ami jogot ad az embernek bizonyos cselekvések előírására. Ám emellett - és ez fontos különbség szerintem - nem feltétlenül ad erőt is a cselekvés kikényszerítésére. Mondok egy példát. Egy orvosnak van autoritása. Mivel szakember, tekintélye és súlya van annak, amit mond. Ezzel a tekintéllyel előírhatja a betegnek a gyógyuláshoz vezető cselekvés módját, de arra már nincs hatalma, hogy kikényszerítse a gyógyszerek beszedését és retorzióval büntesse a beteget, ha az nem akarja például megműtetni magát. A tekintélye csak addig terjed, hogy kijelentheti: "Vegye be ezt a néhány bogyót, ha egészséges akar lenni!"

Az autoritarizmusra építő tekintélyuralom viszont ennél sokkal messzebb akar menni. Parancsokat osztogat és azt is kikényszeríti, vagy intoleráns módon érvényre juttatja, hogy azokat betartsák. Ez egyébként bár iszonyúan hangzik, határhelyzetekben lehet akár jó is. A rendőrség nemcsak autoritatív, hanem autoritarista módon is jogosult fellépni. Nem ér véget a működése ott, hogy közli az emberekkel mi a rendőri eljárás menete, de el is járhat erőszakosan, letartóztatva és előállítva az elkövetőket.

Talán nem tűnik nagy ostobaságnak azt mondani, hogy Isten nyilván mindkét tekintélyi megoldással rendelkezik. Ő azonban nem is lehet túl nagy kérdés: feltételezhető egy istenségről, hogy meg tudja választani mikor és hogyan éljen a tekintélyével. A nagy dilemma persze inkább maga az egyház. Vajon melyik pólus felé kell inkább gravitálnia: a tekintélyesség vagy a tekintélyuralmiság felé? Nyilván minden értelmes ember az elsőre szavaz - és a borzasztó az, hogy adott helyzetben mégis felüti a fejét a második. A történelmi tapasztalat az, hogy amikor az egyház a tekintélyuralmiság felé mozdult el, ez mindig a valós tekintélyét csorbította. Másként fogalmazva, ha a tekintély nemcsak annyit jelentett, hogy súlya van az egyház szavainak és tiszteletet parancsoló módon szólal meg, hanem valamiféle hatalmi erő bevetését is, azt mindig a valós tekintélye szenvedte meg végül.

A tekintélyt az emberek szívesen adják meg olyasvalakinek, akik a szavaival és a tetteivel rászolgál erre. A tekintélyelvűek azonban kikényszerítik maguknak a tekintélyt - márpedig a kikényszerített tekintély nem valódi tekintély. Egyszerűbben: az emberek önként akarják megadni a tiszteletet valakinek. Ha ezt kipréseljük belőlük, az nem lesz valódi tisztelet - sőt a "kipréselő" tiszteletének csökkenéséhez vezet, akit meg fognak utálni ezért.

Nos, szerintem pontosan ezért van nagyon nehéz dolga az egyháznak: meg kell találnia az útját, hogy tiszteletet vívjon ki magának azzal, amit tesz és mond, miközben nem szabad átcsúsznia a tekintélyuralmiságba, hogy a tiszteletet valamilyen módon kicsikarja az emberekből. Rá kell jönnie és állandóan keresgélnie kell, miként lehetne valódi tekintélye, amit a teljesítményével és a hozzáállásával mindig megerősít a társadalomban - ahelyett, hogy egyszerűen elvárná a tiszteletet a körülötte lévő társadalomtól. 

No, most jutottam el ahhoz, amit valóban mondani szeretnék: amikor az egyház az Istentől kapott tekintélyét felcseréli a politika által biztosított tekintélyre, tipikusan akkor csúszik át tekintélyességből tekintélyuralmiságba! Akkor történik meg az, hogy nem tiszteletet vív ki magának, hanem szimplán csak megszerzi és utána elvárja a politikai háttere miatt. Éppen ezért a magam részéről inkább előnyben részesítek egy önmagáért küzdő egyházat, ami állandóan keresi a megoldásokat arra, hogyan legyen tisztelhetőbb, azaz tekintélyesebb, mintsem egy olyan egyházat, aminek a tekintélyét mindig külső forrásból kell újra és újra biztosítani a politikai hatalom által támogatva. Az egyháznak önmaga erőfeszítései révén kell kivívnia, hogy az emberek meglássák rajta: Istentől származtatott tekintélye van. Sajnos a helyzet az, mivel pont ez nem látszik manapság, az egyház a politikához fordul némi tekintélyért. A politika pedig bizonyos előnyök miatt szívesen csöpögtet az egyházba autoritatív cseppeket. Ez azonban illúzió és hosszú távon megbosszulja magát. Ma olyan időket élünk, hogy az egyház nem állna meg a maga lábán, a maga tekintélye súlya alatt. Mankókkal kell, kívülről erősítgetni és tekintéllyel felruházni. De mi lesz akkor, ha az is elesik, aki a mankót adja?

Tovább