Törzsfőnök vagy sámán?

Már nem kívánok több bejegyzést fordítani szegény Balog Zoltán ügyére, viszont az előzőekben megfogalmazott felvetést, miszerint a püspök úr valamiféle szerepkonfúzió áldozata is lehet (vagyis egyszerre próbált "két világ" határán lavírozni a politikai és egyházi köpenyt magára véve) egy nagyon érdekes vallástudományi tipológiában most továbbgondolom. Merthogy szépen rávilágíthat arra, miért baj, amikor a politikusokból vallási karakterek lesznek vagy éppen vallási karakterek válnak politikusokká.

Amikor egyház és állam szétválasztásáról, politikusok vallási jellegű aktivitásáról vagy akár egyházi személyek politizálási hajlamairól beszélünk, mindig két mágneses pólus köré gyűlnek az indulatok. Az egyik tábor azt erősítgeti, hogy úgysem lehet az egyházat teljesen elválasztani az államtól (ami igaz is), a másik pedig dühösen reflektál erre és nem győzi hangsúlyozni, márpedig minden erővel erre kell törekedni.

Én most nem ezt a végeláthatatlan vitát kívánom eldönteni, viszont az elmúlt napokban egy kedves ismerősöm mutatott nekem egy roppant érdekes tipológiát, amely a kultúrát és a civilizációt három-három szegmensre osztotta. Végtelenül izgalmas lenne most belemászni abba is, hogy miben különbözik a kultúra a civilizációtól - de minden nem férhet el egy blogbejegyzésben, ezért arra kérem az olvasót, most fogadjuk el ezt a két alapkategóriát. Tehát a tipológia valami ilyesmi:

Kultúra: (1) művészet, (2) vallás, (3) tudomány

Civilizáció: (1) politika, (2) gazdaság, (3) jog

Ha a fentiekből indulunk ki, talán nem mellélövés azt mondani, a kultúra inkább az értékhordozó és továbbító szegmens, míg a civilizáció területei a létfenntartásunkra, szervezettségünkre összpontosító tevékenységeket sűrítik magukba. Az egyes elemek persze hatnak egymásra, nincsenek végletesen elszeparálódva. De mégis a kijelölt helyük szabja meg leginkább a funkciójukat. 

És akkor most tegyünk bele ebbe a fenti képletbe két vallástudományi alapkaraktert - vagy ha úgy tetszik, a vallások két archetipikus figuráját: azaz a törzsfőnököt és a sámánt. A törzsfőnök az archaikus társadalmakban és népcsoportokban az egész törzs fennmaradását (például a másik törzsekkel vívott háborút, a javak elosztását, a vadászatot, stb...) irányította. A szellemi-lelki és mondjuk most úgy, ideológiai iránymutatást viszont a sámán nyújtotta. Ez a "munkamegosztás" valamiféle természetes módon alakult így és alaphangon működött is. A törzsfőnök szabályozta a törzs fennmaradásával és előmenetelével kapcsolatos tevékenységeket, a sámán pedig az ideológiai muníciót és a kultúra formálását biztosította. Végtelenül leegyszerűsítve a törzsfőnök inkább a "hogyan?", a sámán meg a "miért?" embere volt.

Visszatérve modern világunkba, mindkét archetípusra látunk mai példákat. Ebben a tipológiában a politikus a "törzsfőnök", vagyis azt a szerepet tölti be, hogy igazgassa a társadalom működésének gördülékenységét, a civilizáció fennmaradását és kibontakozását, amelynek keretében megéljük (fogyasztói) létünket. A "sámán" pedig bizony a vallási vezető, az ideológus, a filozófus, vagyis valamiféle spirituális útmutató (ez lehet most akár egy buddhista szerzetes, egy muszlim imám vagy akár keresztény lelkész, esetleg ateista filozófus is), aki a kultúra dimenzióján belül tevékenykedik.

Ahogy az előbb említettem, nincs abban semmi rossz vagy meglepő, hogy az egyik szegmens alakítói folyamatosan kommunikálnak a másik szegmensben lévőkkel, és a különféle területek hatnak egymásra. Más azonban kommunikálni és más átlépni. S ma bizony azt látjuk, a "törzsfőnökök" (politikusok) gyakran szívesen lesznek "sámánná", ha érdekeik ezt megkívánják. A politika ezáltal saját arcát veszti és valamiféle valláspótlékké válik (ahogy a tudomány is képes erre) - alapvetően már nem a társadalmi működést kívánja biztosítani, hanem ideológiai irányt szeretne adni. Persze a politikában némileg ez mindig is benne volt, de mégsem mindegy, hol vannak a gyökerei: a kultúrában vagy a civilizációban. Az pedig kész katasztrófa, amikor a politikai szereplők szinte csak "sámánisztikus" funkciókat akarnak betölteni. Ilyen helyzetben a dolgok a működésük szintjén teljesen szétesnek, viszont mindig lesz elég ideológia, ami megmagyarázza még a rosszról is, hogy az jó. Ennek klasszikus szemléltető illusztrációja lehet Észak-Korea, ahol egy Fősámán vezeti az országot, aki viszont nem törzsfőnök: ami tudható, az alapján csak az ideológiagyártáshoz ért, de egy ország működtetéséhez aligha. Csak ideológia van, valós politikai teljesítmény meglehetősen kevés.

Nos, Balog Zoltán ügye kapcsán a tipológiai valami hasonló problémát hoz felszínre. Egy keresztény ember, pap, lelkész alapvetően "sámán" (értsük most jól!) és a kultúraalakító-ideológiai pozícióban is kell tevékenykednie. A sámán dolga a sámánkodás, a szellemi útmutatás, szellemi tevékenységek végzése. Nem jó az, amikor egy sámán akar olyan dolgokkal törődni, melyek a törzsfőnökség hatálya alá esnek - ez ugyanolyan kisikláshoz vezethet, mint amikor egy törzsfőnök bármi áron sámán kíván lenni. A mindent mindennel keverő világunkban azonban lassan már ezek a többé-kevésbé orientálható szerepkörök is feloldódnak - s a közelmúlt botrányát tekintve mintha valami ilyesminek is tanúi lettünk volna. Suszter - és sámán - maradjon a kaptafánál. Két különböző világban pedig ugyanúgy nem lehet hosszú távon jól boldogulni, ahogy egy fenékkel két lovat sem lehet megülni.

Tovább

Srác a szomszédból

Talán a rengeteg politikát, közéletet, egyházi szabályozást érintő vitakérdés tengerében jólesik majd az olvasónak velem együtt egy kis pihenőt tennie - amihez jó szívvel ajánlok egy remek lehetőséget Gera Zoltán személyében. Vagy ahogyan a legtöbben ismerjük őt, egyszerűen csak "gerazoli", a magyar futball történetének egyik legsikeresebb játékosa.

Merthogy vele ültem le beszélgetni fociról, profizmusról, karrierről, hitről, sportszerűségről és ehhez hasonlókról. Ha valaki utálja a focit, szerintem még az is találhat benne egy-egy gyöngyszemet magának, ha rászán egy kis időt a megnézésére. A legelső gyöngyszem számomra az volt, hogy Gera Zoltán mennyire normális, a szó nemes értelmében egyszerű srác. Amikor megérkezett az interjúra, ez azonnal, már az első pillanatokban lejött róla. Semmi pöffeszkedés, sztárallűr, semmi "én vagyok a híres sportoló" hozzáállás. Már nem azért, de ha valaki egyáltalán nem ismerné őt és soha nem hallotta Gera nevét, az csak annyit gondolna róla, hogy ő a szomszéd srác a panelből, aki épp leugrott a közértbe húsz deka párizsiért, meg egy kiló kenyérért.

Úgy látszik Zoliból a siker és persze a hite ezt hozta ki. Nem feltétlenül magától értetődő az ilyesmi: a futballsztárok jó része inkább tűnik felfújt hólyagnak, mintsem a hétköznapok felé törekvő embernek. A futballvilág önálló kis kozmosz, a sztárfocista meg egy külön kaszt.

Az ország "gerazolija" viszont nem ilyen - és ahogy az interjúból kiderül, profi sportkarrierje el sem kezdődött volna, ha nem tér meg és nem válik mélyen hívő emberré. Mindazonáltal hívőként sem volt teljesen szimpla az út, mert a foci egyik legkritikusabb helye nem a pálya, hanem az öltöző: ott derül ki igazán milyen az ember, mit vállal fel vagy éppen takargat el mások előtt, főleg ami a hitbeli meggyőződéseit illeti. Gerával is felmosták néha a padlót azért, mert hisz Istenben, de őt ez nem különösebben zavarta.

Egy szó, mint száz jó volt leülni egy órát beszélgetni egy olyan teljesen hétköznapi emberrel, aki tehetségénél fogva sokszor megmutatta, hogy mégsem annyira hétköznapi. Valahol talán akkor nevezhető sikeresnek egy élet, ha ezt a paradoxont képes felmutatni - megmaradni normális embernek, miközben nyújtózkodunk saját kiteljesedésünk és korlátaink felé. Az interjút itt tudjátok megnézni:

Tovább

Fél lábbal odakint

Ami a leginkább hiányzott az elmúlt hetek egyházat is érintő közéleti botrányában, az egyetlen szóban összefoglalható: egyenesség. Mégpedig minden dimenzióban, de főként és elsősorban a kommunikációban. Senki nem beszélt egyenesen, nem tudjuk miért történt ez az egész, mellébeszélt Novák Katalin, félrebeszéltek a szócsövek, leplezetten és sűrű ködben maradtak az indokok. Balog Zoltán lemondása olyan, mint egy nagy kép puzzle-darabkája: miközben a helyére illesztjük, maga a kép nem lesz tőle élesebb, csak azt mondhatjuk, jól passzol a homályos részletekhez...

Egy közéleti jelenséget sokféleképpen lehet értékelni, amit azonban Balog Zoltán leköszönése jelent, azt nagyon nehéz pozitívan látni. Ahhoz nekem már lelki akrobatamutatványokra lenne szükségem, légtornászkodásra, hogy jó messzire elrugaszkodjak a talajtól. Persze nincs kétségem, ha valaki nagyon szeretné ezt, biztosan megteszi. Úgy görbíti még a teret is maga felé, hogy ezt a lemondást valamiféle erkölcsi nagysággal azonosítsa. Mintha az elementáris megbánás találkozott volna a józansággal és ez a kettő becsületes visszavonuláshoz vezetne. Szabad ezt látni a történésekben, csak nem érdemes. Merthogy nem ez történt, így biztosan nem.

Balog Zoltánnal nem csak az a gond, hogy igazából le is mondott, meg nem is. Nem csak az, hogy miközben a három pozíciójából egyet letett, hogy kettőt megtarthasson (köztük a maga szimbolikájában legerősebb püspöki széket), ezzel a lépésével irgalmatlanul rossz üzenetet kommunikál mind a saját egyháza felé, mind a közéleti térbe. Ezek önmagukban hatalmas problémák, és mindjárt vissza is térek rájuk. Csak előtte jelentsünk ki egy megrázóbb igazságot.

Balog Zoltánról most derült ki igazán, hogy nem kellett volna eddig sem püspöknek lennie.

Tudom, ez egy éles és könyörtelenül hangzó retrospektív kijelentés a részemről, ráadásul egy nem reformátustól. Viszont kiböki az ember szemét, olyan látványos. Balog Zoltán ugyanis nem egy püspök volt, aki hébe-hóba politizált, hanem nagyon úgy tűnik, egy politikus volt, aki egyébként püspöki széket kapott és persze foglalkozott azért az egyházával is. Önmaga többször bevallja lemondó beszédében a politizálást - persze az egész kegyelmi ügy részben pont erről szól. Nem kell ehhez nagy fantázia: Balog egyenesen a kormányból érkezett a püspöki székbe, minisztériumi hivatalból egyházi közegbe. Akinek egy csöpp esze van, nem gondolhatta eddig sem komolyan, hogy ebben nincs semmi kockázat. Sőt, a beszédből kiderült, ő maga is számolt ezzel. A református egyháznak tehát úgy kellett püspökséghez juttatnia őt, hogy előre számolt a kockázattal, miszerint a politikai szálak miatt ebből akár baj is lehet a későbbiekben - és így is történt. Utólag mindenki okos, és ismétlem, én nem vagyok református, de a kívülállói szemszögemből azt mondom, szellemi értelemben tisztább lett volna olyasvalakit püspökké tenni, akinek eleve nincs ilyen világos politikai múltja és befolyása - sőt, politikai jelene sincs, hiszen az egyházi pozíció ellenére a forródrót ugyanúgy megmaradt. Mármint: ha ez lett volna a szempont egyáltalán. Hiszen valljuk be őszintén, a politikai elköteleződés nem szellemi szempontok szerint hasznos köldökzsinór lehet egy nagyegyház számára...

Vegyük azonban észre, hogy a probléma megint ugyanaz: a viszonyok kuszasága, a szerepek egymásba torlódása, határok elmosódása és ebből következően a tisztánlátás hiánya. Vagyis amit látunk, az maga a politika: az ugyanis éppen ilyen.

Ez a sejtelmesség látszik Balog lemondásában. Lemond úgy, hogy közben valahogy mégsem mond le. Távozik, de marad. Letesz valamit, és mégsem lehet azt mondani, igazán kiszállt.  Fél lábbal kint van, közben a másik lábát betolja az ajtórésbe. Egy egyházvezető ilyet nem tesz - de egy politikus pont így cselekszik. Mindebben tehát nem a püspököt látjuk mozgásban, hanem a politikust. No és persze olyan is van, amikor Balog inkább püspök, mintsem politikus. De hiszen éppen ez a probléma - maga a szerepkonfúzió, az egymással nehezen összeférő állapotok, és ezek permanens váltogatása. Tapasztalatból mondom: az ilyesmi hosszú távon szörnyen megbosszulja magát. A kuszaság mélyén mindig a gonosz dinamikája rejtőzik. A káosz már a teremtéstörténetben is része a világnak, de a világ mégsem épülhet a káoszra. A kereszténység egyik feladata pontosan az, hogy küzdjön az ilyesféle káosz ellen - és nem az, hogy megmagyarázza vagy a saját stratégiája fő pontjává tegye. Az egyenes és világos dolog az lett volna, ha Balog leteszi a püspökségét is. Nem állítom, hogy hősként vonult volna el, hiszen szögezzük le, most sem azért mondott le, mert rájött arra mekkorát hibázott, hanem mert ez kiderült. Nem a lelkiismerete hozta felszínre egy rosszul megadott kegyelmi ügy következményét, hanem a közélet hullámai kavarták fel a mély iszapba süllyedt sztorit a tó aljáról. Amilyen kusza és zavaros, hogy egyáltalán miért kellett K. Endrének kegyelmet adni, annyira kusza és zavaros Balog ehhez kötődő lemondása is. A történet egyik kaotikus láncszeme szépen kapcsolódik a másikhoz, és együtt rajzolja ki egy beteg test szörnyű röntgenképét.

Előre megmondom mi lesz. Balog döntése nem úgy tapad majd meg a kollektív emlékezetben, hogy ő volt az, aki derekasan lemondott, hanem úgy, hogy ő volt az, aki a helyén maradt. Senkit nem fog érdekelni - különösen ha református egyházon kívüli -, hogy letette a zsinati elnökségét. Mindenki arra fog emlékezni, hogy a legismertebb, legmarkánsabb, a kívülállók számára is legjobban értelmezhető pozícióját megtartotta. Ha a közéletben pár év múlva előkerül majd a neve, az átlagember néhány másodperces gondolkodás után a homlokára csap majd és így szól: "Tudom már, ő az, aki megúszta azt a kegyelmi botrányt!" Ő mostantól erről lesz nevezetes, ezt hagyja örökségül, így vonul majd be az egyházi és általános köztudat hosszú távú memóriájába. Ez pedig olyan dolog, amit bizony el lehetett volna kerülni, és semmi köze nincs a progresszívekhez, liberálisokhoz, a gonosz világhoz vagy a nyugati  demokráciák dekadenciájához. Ez csakis Balog Zoltán személyes döntése volt, aminek most saját egyháza és sajnos valószínűleg a magyar kereszténység is megissza kissé a levét. Ecclesia semper reformari debet! Tényleg megérett a helyzet valami nagy megújulásra!

Tovább

86%

Balog Zoltán, a Magyar Református Egyház püspöke nyolcvanhat százalékos támogatást kapott az általa összehívott, informális, esperes-gondnoki értekezlet szimpátiaszavazásán, így erre hivatkozva (egyelőre) marad püspöki pozíciójában. Úgy néz ki azonban, az igazi szimpátiaszavazás nem a zárt ajtók mögött, hanem a szélesebb egyházon belüli bizalom vagy bizalmatlanság kapcsán formálódik körülötte. Vajon ami ebből a turbulenciából kibontakozik, az is a székében tartja? Mire elég nyolcvanhat százalék?

Személyesen nem ismerem Balog Zoltánt, nem tudom megítélni pontosan mennyire jó püspök vagy mennyire nem az - sem emberi, sem szakmai szempontok szerint. Egyesek úgy vélik, Balog az egyházban valamiféle értelemben inkább politikusi karaktert jelenít meg, mintsem teológiai-spirituális vezetőt, de lehetséges, hogy ez pusztán rosszindulatú feltételezés és a püspök úr remek lelki vezető és teológus. Eszembe sincs elvitatni ezt tőle, viszont nem esik nehezemre pozitívan feltételezni róla. Persze azt biztosan tudhatjuk, hogy Balog sok évvel ezelőtt csúcsminiszter volt Orbán kormányában, majd politikai pályafutását befejezve lett belőle püspök még 2021-ben. Ezek már a tények körébe tartozó kijelentések és nincs bennük semmiféle rosszindulat. Viszont a kérdések talán már ezen a ponton elkezdődnek.

Mondhatjuk ugyanis azt, hogy Balog "letette a politikát" és felégetve a hidakat beült a püspöki székbe? Mondani mondhatjuk, de azért a most zajló események nem egészen ezt a gondolatot erősítik az emberben.

Kerekebben fogalmazok: naivság lenne azt gondolni, hogy a minisztériumi tisztség püspökire cserélése varázsütésre megszüntette azokat a szálakat, melyek Balogot a nagypolitika szereplőihez hozzákapcsolják. Ha megengedő akarok lenni, hozzáteszem, ilyesmi talán nem is várható el. Tudjuk, hogy Balog jó kapcsolatot ápolt Novákkal és másokkal is a kormányból - és itt most nem szimplán kellemes kollegiális viszonyról, hanem akár barátságokról is beszélhetünk. A jó kapcsolatokat nyilván nem lehet és végső soron nem is kell megszüntetni. Menedzselni viszont talán lehet vagy lehetett volna őket.

A "politikusból püspök" forgatókönyv ezért talán nem is igaz, hanem csak feltételezés, automatikus reflex, ahogyan egy outsider elképzel egy ilyesféle váltást. Nekem viszont még kívülállóként is inkább úgy tűnik, mintha Balog beállt volna egy ideológiai szempontból "köztes pozícióba" a nagypolitika és a nagyegyházi területeket illetően. Ahogy Jézus Krisztus esetében szokták azt mondani, hogy Ő reprezentálja az embereket Isten felé, Istent pedig reprezentálja az emberek felé, mintha Balognak is megmaradt volna valamilyen közvetítői szerepe a két világ, a trón és az oltár között. Kormányon kívülre került, de a kormány felé maradtak aktív és jól bejáratott vonalai. Ezt nem kritikaként írom, pusztán azért említem, mert valószínűleg szerepet játszik az éppen zajló ügyben. Bár az igazi kérdésekre még mindig semmiféle igazi válasz nem érkezett, a szintén erős református szálakkal rendelkező K. Endre kapcsán nem valóságtól elrugaszkodott azt feltételezni, hogy Balog "közbenjárásán" keresztül találhatott utat a kérelem Novák Katalinig. Elismerem, ezt bizonyítani nem tudom, de érzek benne plauzibilitást. Ha ez így volt, akkor Balognak pont a "közvetítő" szerepét igényelte: kellett hozzá a püspök is, meg az a karakter, aki nem varrta el a politikai szálakat. Sokat számítana, ha a mézesmázos és tökéletesen semmitmondó kommunikáció helyett erről kaphatna az egyfejű magyar polgár valamilyen használható információt.

Ha mindez igaz, akkor ezt az egész helyzetet bizony nem lehet gyorsan lezárni egy belső szimpátiaszavazással. Persze mondhatja erre bárki, hogy az adott körben elért nyolcvanhat százalék ragyogó eredménynek tűnik - de mindaz a presztízsveszteség, amit a nem-lemondás okozhat házon belül és kívül, felmérhetetlen lehet a reformátusok számára. Szerintem a püspök úrnak nem a nyolcvanhat százalékát kell emlegetnie, hanem a lehetséges presztízsveszteséget szükséges mérlegelni. És minél tovább marad a homály, minél tovább tart a köd, annál nagyobbak lesznek azok a belső hullámok, amik az egyháza falait ostromolják.

Itt térek ki röviden az előző cikkemre érkezett egyik reakcióra, melyet az ugyancsak református lelkész, Molnár Ambrus írt. A kissé sértett hangvételű cikkben azt kéri tőlem számon, hogy miért próbáltam az egész református egyházra ráborítani azt a gondolatot, hogy az "állami igét" terjeszti. Igaza van, helyt adok ennek a kritikának: a megfogalmazásom túl általánosító volt és pontatlan. Elnézést kérek tőle és másoktól is, ha valaki ezen megsértődött. Természetesen eszem ágában sem volt azt mondani, hogy szó szerint minden református templomból az összes prédikátor, vagy a református egyház minden tagja az "állami igét" hirdetné. Ez nyilván nincs így - sőt, nem esik nehezemre elképzelni az egyház méreteit ismerve, hogy sokféle színű közösségről van szó. Minden bizonnyal sok a kormánypárti, de a kormánnyal szemben kritikus konzervatív vagy akár liberális beállítottságú ember is. Amire talán ügyetlenül utalni kívántam, hogy ez a sokféleség alapvetően nem jelenik meg az egyház felületein. Az emberek a református egyházra úgy tekintenek, mint a jelenlegi kormány egyik nagy patrónusára - de semmiképpen sem vetődik fel a gondolat, hogy akár a kormány kritikusa is lehet. Egyházi körökben dolgozó és mozgó emberként iszonyú sok impulzus ér, nagyon diverz vélemények jutnak el hozzám, és néha érzékelem azokat a képeket is, melyek mások fejében a felekezetekről élnek. Én eddig nem találkoztam olyan véleménnyel, mely azt artikulálta volna, hogy a református egyház a kormány barátja, de azért képes adekvát kritikát is megfogalmazni vele szemben. Ez egyszer sem fordult elő. (Hozzáteszem: más felekezetek kapcsán sem nagyon, gyülekezetek esetében viszont igen.)

A szervilizmust illetően azonban mintha Molnár Ambrus nem értené vagy nem akarná megérteni a lényeget. Az egyház persze sok, eredetileg állami feladatkörbe tartozó tevékenységet végez. Az én egyházam is egyébként. Már csak természetes és elvárható, hogy az állam ezeket támogassa, hiszen valahol egyházként az ő feladatait látjuk el. Ami nem természetes, hogy szándékosan vagy szándéktalanul, ez olyan indák felnövekedéséhez és összefonódásához vezet, melyek már nem csupán a feladatvégzések finanszírozásáról szólnak: ezt hívjuk szervilizmusnak. Az egyház itt már nem pusztán közfeladatokat lát el, hanem például - ha arra van szükség - hozzáidomul a hatalom kimondott-kimondatlan elvárásaihoz. Hallgat bizonyos ügyekben (ahol akár illene megszólalnia): hiszen kinek lenne kedve felemelnie a hangját azokkal szemben, akiktől a pénz érkezik? Vagy éppen "véletlenül" mindig úgy és olyan témákban szólal meg, melyek egybeesnek a számára fennmaradást biztosító hatalom érdekeivel... És igen, még arra is képes, hogy burkoltan, de azért még a butácska ember szintjén is érthetően artikulálja az állami propagandát. De nem folytatom tovább. Aki a magyar valóságban él és tudja hogy működik a politika, az valószínűleg azt is tudja miről beszélek.

Írásomra utalva Molnár Ambrus azt is mondja, hogy az én álláspontom szerint "... minden kormány mélyen fertőzött a gonosszal és a rosszal." Szeretném megerősíteni Ambrus számára: nagyjából valóban ezt gondolom. Mifelénk a hatalom fertőzött gonosszal és rosszal. Egy kis korrekciót tennék: nem egyszerűen a kormányok, hanem általában a politikai rendszer. Orbán vagy Gyurcsány, Gyurcsány vagy Orbán - tökmindegy. Ezek ketten úgy igénylik egymás tartós jelenlétét, mint egy falat kenyér. Aztán Ambrus rögtön túltolja a biciklit és ráolvas a fejemre olyasmit, amit én nem is gondoltam: "Az ezt a nézetet képviselők általában egyetértenek azzal, hogy az államhatalom nem más, mint a Sátán hatalmának egyik megnyilvánulása."

Nos, szeretném őt megnyugtatni: a Sátán egy emelettel azért még ennél is lejjebb van. Egyelőre még nem a földi pokolban élünk, mert vannak itt ellenerők a rosszal szemben. Nagyképűen mondhatjuk, ha az egyház nem szűri össze a levet a nagypolitikával, képes egy ilyen ellenerőként is funkcionálni a társadalom testében. No meg egyébként is: a politikusoknak nem kell az ördöggel cimborálniuk ahhoz, hogy gonosz dolgokat mondjanak vagy cselekedjenek. Megteszik ezt maguktól. A politika a Sátánt munkanélkülivé tudja tenni a politikában. 

A kérdés nem az, hogy egy hatalom romlott-e (mert látjuk, hogy az), hanem inkább, hogy egy romlott közeghez mennyire szerencsés egy olyan egyháznak szervesen hozzánőnie, amelyik egy tiszta evangélium képviseletével van megbízva? Erről azért vannak történelmi tapasztalataink, s ezekből újra és újra kiderül, hogy igazán nem tanulunk a saját hibáinkból. Ezért élünk meg mindig újra és újra olyan eseményeket, melyek tovább csökkentik a saját felekezeteink népszerűségét. Ebből a szempontból hamiskás azzal érvelni, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem milyen népszerű intézmény - melyet egyébként őszintén becsülök, hiszen ott szereztem meg doktori fokozatomat. Vajon hitelvi okokból mennek hallgatók a Károlira tanulni? Az egyetem "reformátussága" okozza ezt a népszerűséget, vagy inkább a képzések piacképessége? És egy konkrétabb kérdés: vajon a Hittudományi Kar mennyire mágneses a jelentkezők körében? A kifejezetten teológia képzésre is ömlenek a jelentkezők? Ha utóbbi kérdésre tudunk igennel válaszolni, nos, az tényleg azt mutathatja, hogy itt a keresztény hit, a reformátusság, az egyházi siker jó példája az egyetem. Biztos számok hiányában is tartok tőle, nem ez a helyzet.

Balog Zoltán nyolcvanhat százaléka véleményem szerint nem lesz elég ahhoz, hogy az átlagember fejében meggátolja egy olyasféle konklúzió megszületését, miszerint itt "a reformátusok" veszítették el a hitelüket. Az átlagembernél is átlagosabb átlagember pedig olyasféle mondatokat fog felháborodottan szajkózni, hogy itt "a keresztények" megint bebizonyították, milyen ócska és hiteltelen társaság az egyház. Tudom persze, hogy ezek a hangok jórészt túlzóak, nem igazak, elnagyoltak, rosszindulatúak - de mégsem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Merthogy minket hívőket nem vettek ki a világból, hanem egy olyan társadalom szerves részeiként vagyunk keresztények, akik felé nem engedhetünk meg akármekkora hitelvesztést. Gondolhatjuk, hogy az emberek mennyire susárlók és gonoszak - de mégis feléjük szól az alapvető missziónk. Ha a politika által okozott hitelrontásunk olyan mértéket ér el, hogy a kutya se lesz kíváncsi az üzenetünkre, akkor nem tudjuk betölteni azt a célunkat sem, amiért egyházként léteznünk a társadalomban. Mit ér meg tehát a saját küldetésünk?

Tovább

Azok az indák...

Novák Katalin kegyelmet kapott: már nem kell tovább a Gépezetben szolgálnia. Mostantól  felszabadultabban lehet önmaga, a rendszertől több lépéssel távolabb élhet tovább. Azt nem merném állítani, hogy megkönnyebbülhet, hiszen az ügy amiben érintett volt, korántsem zárult le. Sőt, az egyik szál mintha a református egyház jelenlegi püspökéhez, Balog Zoltánhoz vezetne.

Rendkívül álnaiv volnék, ha színlelném a meglepődést, hogy az egyház és állam szétválasztására építő kultúránkban az egyház és állam valójában nincs szétválasztva. Tegye fel a kezét az a kedves honfitársam, aki ezen esetleg mégis meglepődik! Van még ilyen? Hát, Isten hozta a valóságban. Ne bohóckodjunk tehát, hanem beszéljünk őszintén! A magyar kormány és az egyházak inkább élnek egymással valamiféle szimbiózisban, mintsem szétválasztásban. Így volt ez, így van és valószínűleg így is marad. Az egyház nem áll meg a maga lábán a szekuláris értékekkel vastagon átitatott miliőben, mivel Magyarország nem keresztény ország, hanem keresztény szemmel nézve missziós terület. Ezért aztán az egyház úgy akar talpon maradni, hogy állami feladatokat is ellát, szavazókat szállít, különösen a református egyház pedig terjeszti saját köreiben az "állami igét", azaz meglehetős egyértelműséggel mondja meg híveinek, hova kell szavazni. Mindezekért cserében pedig öntik bele a milliárdokat odafentről, támogatják az intézményrendszerét ahol lehet, és próbálják népszerűsíteni - láthatóan kevés sikerrel. Ez tehát a magyar szimbiózis állam és egyház között, amiről lehet vitatkozni, lehet tagadni, lehet a fejeket félrefordítani, de attól még tökéletesen tény marad. Te megvakarod a hátamat, én is megvakarom a tiédet.

Sokat írtam már erről a blogban, hogy amikor ilyen "összeszövődések" kialakulnak, azt az egyház mindenképpen megsínyli - és itt nem feltétlenül az unalomig ismert szervilizmusra, az elvek feladására, a súlyos erkölcsi következményekre célzok. Merthogy a most zajló botrányban úgy tűnik lehetséges, hogy a szálak ennél mélyebbre vezetnek. A magát reformátusnak tartó Novák Katalin ugyanis valamiféle mentorának tekintette Balog Zoltán volt emberi erőforrás minisztert, jelenlegi református püspököt. Nincs abban újdonság, hogy igen erős barátság van a két személyiség között, hiszen ez régi történet. Egyes híradások szerint viszont K. Endre ügyét tekintve Balog Zoltán lehetett az, aki biztatta Novák Katalint a kegyelmi kérvény aláírására. Sőt, a történet még ennél is tovább megy, mert a püspök úr szerint a református egyház vezetésében akadtak többen olyanok, akik a "jó református kapcsolatokkal" rendelkező K. Endre számára szerettek volna kegyelmet. S ha ez igaz, akkor nemcsak Balog, hanem az egész egyház vezetésének egy része is ott áll a díszletek hátterében.

Természetesen mindez egyelőre egy konspirációs teóriának tűnik, de azért valljuk be őszintén, abszolút van plauzibilitása. Az viszont biztos és nem puszta elmélet, hogy Balog néhány órával Novák Katalin lemondása után a széles nyilvánosság előtt is kifejezte, hogy kiáll az ex-elnökasszony mellett és másokat is erre buzdított. Az összefonódás nyilvánvaló, már nem is látens és burkolt, hanem "egyenes adásban" történik a közösségi médiában, mindenki szeme előtt. Vajon mennyire szerencsés Magyarország második legnagyobb egyházának püspökétől ennyire nyíltan ilyesmit tenni? Tényleg dolga egy református püspöknek, hogy egyházi személyként nyíltan állást foglaljon egy masszív politikai természetű kérdésben? No jól van, ne játsszuk itt sem az álnaivat: tudjuk jól, hogy nem az. Kivéve talán egyetlen egy, emberileg valamennyire érthető forgatókönyvet: ha tényleg ő bátorította Novákot az aláírásra, akkor megszólalhatott a lelkiismerete, hiszen ebben az esetben részben miatta került bajba Novák. És bizony itt lépünk be a kutyaszorítóba. Ha Balog nem szólal meg, ő lesz az, aki némán végignézett egy irdatlan nemezist - amit ő okozott. Egy igazi mentor, egy tekintély, egy szövetséges és barát nem tesz ilyet. Ez gerinctelenség volna. Ezt a békát normális keresztény ember nem képes lenyelni, sőt vegyük is ki a hitet - akármilyen normális ember lelkileg belebetegszik. A másik oldalon azonban egyházi vezetőként tudja ő azt nagyon jól, hogy egy kirakatban lévő politikai kérdésben nem szerencsés megszólalnia. Nem ezt várja a néplélek, amit ugyan jelentősen elbutított az elmúlt évek propagandaáradata, mégis van egy olyan kimondatlan mérce, miszerint az egyház lehetőleg ne nyilvánítson politikai véleményt.

Vagyis akkor mi legyen: kiállás vagy hallgatás?

Nos, ez a kérdés lóg a levegőben, ami egy szimbiózisra építő kapcsolatban nem is meglepően kerül elő. Viszont a mostani borzasztó helyzet egy dologra megint jó. Kiválóan rajzolja minden gondolkodó ember elé annak a megkerülhetetlen ténynek az igazságát, hogy a jelenlegi politikai rendszerben nem lehet keresztényként tisztán és feddhetetlenül talpon maradni. Ilyen opció egyszerűen nem létezik. Ehhez túl mocskos a politika mifelénk. És ha keresztény keveredik bele, nem a rendszer lesz egy talpalatnyi szeletkéjében tisztább, hanem a keresztény lesz mocskosabb. Előbb-utóbb be kell lépnie valamilyen kutyaszorítóba. Csak az marad ebben az esetben, hogy a belépő embernek döntenie kell, melyik ujját szeretné tőből leharapni.

Attól tartok, erre nincs jó megoldás sem. Az egyház túlságosan függ már az államtól. Túl sok az inda, ahol a kettő egymásba fonódik. Ha ezeket az indákat az egyház teljesen elvágná, maga is összeomlana. Ha nem vágja el őket, továbbra is fuldokolni fog a szorításukban. Ez a nyugati szekuláris világban vergődő kereszténység egyik nagy társadalmi dilemmája, és a betegség tünetei olykor látványosan megmutatkoznak. Ahogyan most is. Nem irigylem az egyes felekezetek vezetőit, az már biztos.

Tovább

Az idő, a Jóisten és az elnöki kegyelem

Az ember fölé több nagyúr is magasodik, nem csupán a Jóisten. Ha csak Isten volna az egyetlen autoritatív jelenség az ember feje fölött, valószínűleg nyugodtabban élhetné az életét. Istenről ugyanis joggal feltételezhetjük, hogy kegyelmét helyesen gyakorolja rajtunk: bár nem érdemeljük ki, nem is mindig értjük, miért kegyes velünk, biztosan nem hibázik a kegyelemosztogatásban. Mi emberek azonban még a kegyelmet se tudjuk olyan jól gyakorolni, ahogy azt most éppen a "keresztény" Magyarországon a köztársasági elnök bizonyítja.

"Nem nyilatkozom" - ez a két szó amennyire semmitmondó, annyira árulkodó. Általában azok szájából hangzik el állandó gyakorisággal, akiktől az esetek jó részében éppen az lenne az elvárható, hogy nyilatkozzanak. Hogy mondjanak valamit, adjanak válaszokat, ne maradjanak csendben. Persze tudjuk azt jól, hogy a nemnyilatkozás éppen emiatt paradox módon a nyilatkozás egyik hangos formájává válik. A nemnyilatkozásnál viszont van még rosszabb kommunikációs forma, amikor valaki ámbár beszél, és mégsem mond semmit, csupán jártatja a száját, terel és összehord dolgokat, frázisokat ismétel vagy mellébeszél és nem a feltett kérdésekre válaszol. Ahogy most teszi Novák Katalin, aki eddig a pontig sokak szemében egy aranyos, otthon kosztümben szakácskodó, mindenkivel kedves háziasszony benyomását keltette. De van ám még egy lépéssel ennél is rosszabb közlési forma, amely igencsak közel áll a legesleghitványabb dologhoz, ami a nyilvános kommunikációt teljesen hiteltelenné teszi, mégpedig amikor valaki egyszer emezt, másszor meg amazt mondja: azaz saját szavaival vet gáncsot saját szavai előtt. És hát az éppen zajló "kegyelemügyben" bizony még ez is megtörténik.

Mint tudvalevő, "keresztény" kormányunk többek között a keresztény értékek védelmében vehemens, törvénybe foglalt módon és a rendelkezésre álló médiagépezet minden erejének bevetésével igyekszik harcolni a pedofíliával szemben. Ami a hatékonyságot illeti, ebben a témában a propa... izé, kommunikáció igen sikeresnek is nevezhető: lépten-nyomon ömlött a központi médiacsatornákon keresztül, hogy a gyerekeket meg kell védeni, a pedofília undorító bűn, a nemváltó óvodás műtéteket akadályozni szükséges. Ha valaki ebben az országban töltötte az elmúlt éveket, bőségesen áradtak rá az ezt szajkózó üzenetek.

Persze a légy megint belekerült a levesbe, immár nagyjából harmadik alkalommal. Ha nem lenne aggályos, már-már humorosnak tarthatnánk, hogy éppen a pedofília az egyik, ami állandó tüske a köröm alatt a kormány háza tájékán. Kaleta látványos pedofilbotránya, majd a Böjte Csaba fémjelezte gyermekmolesztálás után most újabb csontváz dőlt ki a "keresztény" szekrényből. Egy bizonyos K. Endre nevezetű személyről, volt bicskei gyermekotthon igazgatóhelyetteséről kiderült, hogy súlyos pedofil bűncselekményeket elkövetők sunnyogása mellett állt ki. Vagyis, megpróbált károsultakat arra kényszeríteni, hogy vonják vissza a feljelentésüket, melyeket pedofil bűncselekmények miatt tettek. Szerencsére emberünket a dolgok rendje s módja szerint a bíróság börtönbüntetésre ítélte (ennek nagy részét le is töltötte), de a köztársasági elnökasszony úgy döntött, valamiért kegyelmet ad neki. Nem önmagában a kegyelem intézményének gyakorlása érdekes, hanem inkább az a pikáns részlet, miszerint pont egy pedofíliában érintett bűnözőnek járt az elnöki kegyelem - vagyis olyan bűn elkövetőjének, amellyel szemben elvileg kiexponáltan küzdenek országunk vezetői. Ráadásul az illető büntetése nagy részét már le is töltötte - nem teljesen világos minek volt szükség éppen őt és éppen most felmenteni.

Az ember megpróbálna még erre is gombot varrni: hiszen lehet valami olyan is, amiről nem tudunk, ami miatt értetlenkedünk, ám ha a tudomásunkra jutna, jobban megértenénk ezt az egészet. Éppen ezért ilyen helyzetben elvárható lenne a szócsövektől, hogy megszólaljanak, mondjanak valamit - eddig zubogott a sok szó a pedofíliaügyben, most pedig hirtelen elzárták a csapokat. Az ember megnézi Novák Katalin "nyilatkozatát" és azt érti meg belőle, hogy miközben beszél, nem akar semmit sem válaszolni. Persze törvényileg nem is köteles erre - de talán ekkora kommunikációdömping után, amiben a kormány ezt a témát részesítette, mégis illene valamit azért mondani egy ilyen szituációban. Aztán megnézhetjük ezt a videót is, ahol maga K. Endre, vagyis a kegyelemben részesített személy hangját hallhatjuk - de ő is csak azt mondja, hogy nem nyilatkozik. Illetve: "az idő és a Jóisten eldönti majd" mikor fog nyilatkozni. Hát igen, megszoktuk már, hogy a Jóistenre ilyen ügyekben könnyedén lehet hivatkozni.

És ha már a kegyelemnél meg a Jóistennél tartunk: hívőként jó kis tanulmány az, amit éppen most látunk. És milyen jó arra gondolni, hogy bár az elnöki kegyelem működhet rosszul, az isteni kegyelem nem ilyen. Aki megkapja, tud róla beszélni, sőt alig várja, hogy ezt tegye! Tud vele együtt élni - habár nem feltétlenül érti mindig, miért is kapta. Ha elnémul tőle, az inkább a rácsodálkozás miatt van - és nem a lapítás, a köznyilvánosság kerülése okán. Isten kegyelme bármennyire is érthetetlen, mégis valahol belátható, értelmezhető, befogadható. Amit ebben a bohóckodásban most látunk, az viszont valami borzalmas. De megint és újra csak ugyanazt tolmácsolja - ha másban nem is, ebben éles a kommunikáció: a nemzeti kereszténység nem az igazi kereszténység, az itt osztogatott kegyelem pedig nem úgy működik, ahogy a biblikus kegyelem. Ezt az üzenetet legalább világosan kiolvashatjuk a sorok közül - mármint azok, akikhez eljut. 

Tovább

Istent játszunk az aktív eutanáziával?

Most épp ez a legújabb hír: a Választási Bizottság elutasította a saját halála felé nagy léptekkel haladó Karsai Dániel népszavazási kezdeményezését. A kezdeményezés megkérdezte volna a magyar embereket, mit szólnak az aktív eutanáziához? Persze egy ilyen kérelem elutasítása nem old meg semmit, és maga a kérdés továbbra is erősen a felszínen marad: az aktív eutanázia pontosan kinek és milyen felségterületét sérti?

Hát a válasz - ha átlapozzuk a teológiai etikai szakirodalom nagy részét - végtelenül egyszerű: Istenét. Vannak olyan előjogok, amelyekkel senki nem rendelkezhet, csakis Isten. Az életadás és az élet elvétele pontosan ilyennek tűnik. Isten dönt arról, hogy ki éljen és ki haljon, ezt pedig a Szentírás bizonyos passzusai csak megerősíteni tudják. A keresztény hit egyértelműen abból az alapvető feltevésből indul ki, hogy az ember élete ajándék, amit nem magának köszönhet, hanem mintegy "odafentről" kapta. Bár nyilván vannak jogosultságaink és döntéseket hozhatunk az életünkről, a "létbe kerülésünk" és "létben maradásunk" nem tartozik ezek közé. Az aktív eutanázia kérdése ezért már azelőtt lezárul sok, keresztények között zajló vitában, mielőtt végiggondolták volna a részleteket, hiszen amennyiben Isten dönt a haldokló és szenvedő ember sorsáról, nincs értelme vitatkozni. 

Más megfogalmazásban azt is szoktuk mondani, hogy "nem kellene Istent játszanunk", azaz mintegy kivenni Isten kezéből az irányítást és az aktív eutanázia segítségével embereket a halálba küldeni. No és aztán ha engedélyezzük az elmúlásnak ezt a formáját, az rengeteg problémás kérdést hoz a felszínre. Pontosan hol húzzuk meg a határt? Mikor és ki fog dönteni arról, ki és hogyan haljon meg? Nem félő, hogy egy idő után esetleg túl lazák és megengedők lesznek a határok? 

Nem fárasztom az olvasót most ezekkel a százszor megrágott dilemákkal - csak azt akartam érzékeltetni velük, hogy magam is tudok a létezésükről, nem kívánom "gyorsan lezárni" ezt a kérdést, csomószor latolgattam már őket, és alapvetően az életpárti álláspontot képviselem. Mégis, amikor Helmut Weber egyébként kiváló könyvét olvasom az eutanázia kapcsán, vagy Scott B. Rae hasonlóan nagyon színvonalas művét, erős hiányérzetem támad. Megismétlem, mielőtt bárki félreértene: NEM vagyok pártfogója az aktív-eutanáziának, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül meggyőzőnek találnék minden érvet, amit ellene felhozni szokás keresztény körökben. Nagyon röviden tegyük tisztába miről is beszélünk! A halnisegítés ugyanis alapvetően háromféle kategóriát jelent:

1. Az életfenntartó kezelések megszüntetése. Ezt szokták passzív eutanáziának nevezni - ami egyébként hibás terminus, hiszen szó sincs passzivitásról! Az életfenntartó kezelés elutasítása nagyon is aktív tett és szándékos, a beteg (jó esetben) azt is tudja, hogy ezzel a halálba segíti magát. Érdemes ezt végiggondolni azoknak a hívőknek, akik az aktívabb verziók minden formáját istentelenségnek nevezik, de a passzív eutanáziát szó nélkül helyesnek tartják. Persze az igaz, hogy ebben az esetben nem a beteg vagy más beavatkozó cselekedete vezet a halálhoz, hanem a betegség lesz, ami végül legyűri a beteget. Mégis: az ő döntése volt, hogy meg akar halni.

2. A második forma az orvosasszisztált öngyilkosság. Ebben az esetben az orvos vagy egy kívülálló személy már aktívabb szerepet vállal: például ismerteti a beteggel miből mekkora mennyiséget kell lenyelnie ahhoz, hogy a biztos halálba juthasson. Esetleg még fel is írja neki ezt a gyógyszeradagot vagy hozzásegíti a megszerzéséhez. Ugyanakkor végső soron nem az orvos, hanem a beteg dönt arról, elfogadja-e az instrukciót és beveszi-e a halálos adagot - a halált ebben az esetben nem a betegség, hanem a gyógyszer okozza. Sok lobbitevékenység a halnisegítésnek ezt a formáját szeretné látni legitim megoldásként a társadalomban.

3. Végül persze létezik az orvos által végrehajtott aktív eutanázia. Amikor valaki olyan állapotban szenved élete végéhez érve, ami teljesen kilátástalan számára és még azt is lehetetlenné teszi, hogy véget vessen az életének, az orvos még közvetlenebb módon beavatkozhat a folyamatban. Igazából ezt szokták "kegyes halálnak" vagy "jó halálnak" (eu = jó, thanatosz = halál) nevezni a szó szoros értelmében.

A fenti három rövid pont alapján tehát azt látjuk, hogy mindhárom mögött közös döntési pont húzódhat meg. A beteg mindenképpen szeretne meghalni vagy úgy, hogy tudatosan dönt a kezelések megszakítása mellett, vagy úgy hogy jobban bevonja ebbe az önpusztító folyamatba egy szakértő orvos cselekedetét is. Ha beleolvasgatunk teológiai etikai művekbe, mégis azt fogjuk látni, hogy míg az 1. pontot a szerzők sokszor képesek elfogadni, addig a 2. és 3. pontot semmiképpen sem.

Ezt viszont én nem tartom feltétlenül következetes álláspontnak - mármint akkor, ha megint előszedjük a fentebb bedobott "Istent játszunk" szlogent. Vajon mit takar ez pontosan? Mikortól és hogyan játszik bárki Istent? Az életvégi kérdésekben csak azt jelenti az "istenjátszás", hogy az orvosból kiszedem egy halálos gyógyszerdózis mennyiségét? Az miért nem, hogy önhatalmúlag úgy döntök, megszakítom a gyógykezeléseimet? Mi van akkor, ha Isten gyógykezeltetni akar engem és én erre nemet mondok? Nem egészen világos számomra pontosan hol húzódik a határ az ember önálló döntése és aközött, amikor valamiképpen kiveszi Isten kezéből az irányítást. (Ráadásul utóbbi gondolat alapvetően problémás, hiszen azt feltételezi, hogy az irányítás mint olyan kivehető Isten kezéből.)

Rae könyvében úgy fogalmaz, hogy az orvosasszisztált öngyilkosság "igencsak komoly problémákat vet fel", mivel "halálunk idejét és módját Isten határozza meg". Nem világos azonban számomra, hogy miként kell ezt elképzelni. Isten odafentről szemléli például Karsai Dániel életét és egy ponton így szól: "na jól van fiam, akkor úgy döntöttem, te ALS szindrómában fogsz meghalni és bármit is teszel, rettenetes szenvedések révén távozol az örökkévalóságba X nap múlva." Aztán Isten rátekint egy másik gyermekére, a 80 éves Jani bácsira és magában ezt mondja: "Te pedig holnap, amikor mész vásárolni, találkozni fogsz egy irdatlan nagy, jól megrakott kamionnal, ami elgázol - de csak a kórházban adod majd ki a lelkedet, három-négy nap iszonyatos szenvedés után." Ne gondolja az olvasó, hogy én most cinikusan gúnyolódnék, csak próbálom értelmezni az ilyesféle mondatok jelentését. Mert azt könnyű szajkózni, hogy Isten dönt a halálunk idejéről és módjáról, de ha elkezdjük végiggondolni ennek a részleteit, gyorsan a merő okoskodások és zagyvaságok mezejére tévedhetünk.

Persze az alapvető filozófiai kérdés ennél hátrébb húzódik meg és valami olyasmit szeretne kifürkészni, Isten általában hogyan avatkozik közbe az életünk menetét illetően. Melyek azok az életfolyamban meghatározó, szinguláris pontok, ahol legalább teoretikusan érdemes feltételezni az isteni beavatkozást? A legtöbben az ilyesféle kérdésekre is saját ízlésünk szerint válaszolunk. Ha a lányom férjhez menne, természetesen azt hinném, neki "Isten adott társat". De azt már nehezen hiszem, hogy a fiam tegnapi focimeccsén maga Isten elküldte az angyalait és úgy döntött, hogy a Csepel TC csapata fényes győzelmet arasson a Kelekótyaszög FC ellen... A házasság nagyon komoly dolog, azonban egy focimeccs valahogyan túl banális ahhoz, hogy egy Mindenható Isten aktív közbelépést magával vonja. Ám legyünk őszinték, meglehetősen hasraütésszerűen döntünk arról, mibe szól bele és mibe nem Isten - még akkor is, ha viszonylagos konszenzusos pontokat lehet találni az élet bizonyos jelenségei kapcsán.

Látnunk kell, hogy a teizmus minden valamire való formája abból indul ki, hogy Isten nem pusztán az élet kezdetén és végén van jelen, hanem folyamatosan kíséri az embert, kooperálni szeretne vele és együtt érez a szenvedéseiben. (Az erről szóló tanítást nevezik concursus-nak a dogmatikában.) Pontosan Isten beavatkozásának hiányáról szól az a klasszikus kifakadásunk, amikor egy-egy sorstragédia kapcsán felhánytorgatjuk a "hol volt Isten...?" kérdést, hiszen abból a feltevésből indultunk ki, hogy Ő a nap minden pillanatában velünk foglalkozik. De ha feltételezem, hogy Isten "mindenbe beleszól" az életemben, pontosan hogyan teszi ezt? A házasságomról például - ami legalább olyan horderejű és sorsfordító döntés, mint az életem vége - akkor most Isten döntött vagy meghagyta ezt a döntést nekem? A döntést persze én a magam személyes döntéseként éltem meg, ám mi a helyzet akkor, ha a feleségem iránt érzett szerelmem végső soron egy mennyei érintésből indult el? Ha én dönthettem arról, kit szeretnék feleségül venni, és ez nem számított "istenjátszásnak", más döntés mi alapján számít annak? Ez a dilemma máris az aktív eutanázia partjaihoz sodor bennünket. 

Általában kétféle érvet szoktam hallani ezügyben: az egyik úgy szól, hogy a házassággal kapcsolatos döntés elvileg visszafordítható - ám az eutanázia kimenetele viszont végleges. Ez egy rossz érv. Egyrészt, egyik döntésünk sem visszafordítható. Ha egy kérdésben döntök, később már nem tehetek úgy, mintha nem döntöttem volna. A sorsomban végérvényes töréspont következik, amit nem lehet meg nem történté tenni. Ha Pista feleségül veszi Ágikát, később bár elválhat tőle, de a tényt, miszerint Ágika egykor a hitvese volt és Ágika nyomott hagyott a lelkén, más irányba vitte az egész életét, nem tudja sehogyan sem visszacsinálni. Azt mondja ugye az ősi bölcsesség, hogy kétszer nem léphetsz bele ugyanabba a folyóba. Pontosan erről van szó. Egyes döntéseink következményeinek súlyáról ugyan beszélhetünk, de a visszafordíthatatlanság nem a legjobb érv. A másik érv szerint ahogyan a születésemről sem dönthettem, úgy a halálomról sem szabad döntenem. Ez azonban megint két összemérhetetlen dolgot próbál egy kalap alá terelni. A születésemről természetszerűleg nem dönthettem, hiszen jelen sem voltam, hogy dönthessek. Az életem végén azonban jelen vagyok, ráadásul alapértelmezetten érett felnőttként, tudatos lényként. Ez óriási különbség. Arról senki nem kérdezett meg, akarok-e létezni, de mivel létezem, a létemről már lehet álláspontom és a létem kérdéseiről nap mint nap állandóan döntéseket hozok - komolyabbakat vagy kevésbé azokat.

Szóval, leszögezem ismét, mielőtt valaki nekem rontana a felvetéssel: nem vagyok az aktív eutanázia pártján, csak igyekszem őszintén felvetni kérdéseket és megvizsgálni az ellene felhozott érveket, rámutatva azok gyenge pontjaira. Tudok érvelni az aktív eutanázia ellen is - sőt! Ezt azonban rendszeresen megteszik sokan mások, hiszen a keresztény meggyőződés alapvetően az elutasítás oldalán áll. Ez azonban vakká tehet bennünket saját véleményünk ingatag oldalaira. Úgy látom, mivel keresztények vagyunk, elsöprő többségben az igény sincs meg az emberekben, hogy végiggondolják az aktív eutanázia ellen felhozott keresztény érvek gyenge oldalait - hiszen a döntést már meghozták a kérdésben. 

Karsai Dániel élete véget fog érni - ahogyan valamikor az enyém is. Csak ő már azt is nagy-nagy eséllyel tudja hogyan. És abban minden bizonnyal nem lesz köszönet. Sajnálom, hogy a népszavazási kezdeményezését elutasították - őszintén szólva számomra emögött politikai szándékok rejlenek és nem pusztán valamiféle formai nem-megfelelés. Gondolkodjunk akárhogyan is, a társadalmi párbeszédet nem lehet sem politikailag, sem máshogyan elfojtani - a Karsai-ügy pedig most igen jó apropó arra, hogy nyíltan megbeszéljük az aggályainkat, dilemmáinkat, felvetéseinket, legyünk bár hívők vagy ateisták.

Tovább

Antiszemitizmus, filoszemitizmus, józanság...

"Israel is real" - olvastam egyszer a feliratot egy srác pólóján, azaz Izrael valódi, valóságos, létező - és keresztényként tegyük hozzá még azt is, hogy fontos szereplő a számunkra. Az elmúlt időszakban kétszer is volt lehetőségem eszmét cserélni keresztény cionizmusról, judaizmusról, Izraelről és a zsidóságról. Tanulságos beszélgetések voltak ezek, több szempontból is...

Ha valaki kicsit is beleártja magát a teológia művelésébe, csakhamar felfedezi, hogy ez egy mennyire komplex és szerteágazó terület. Ebből az a szimpla tény is következik, hogy bár jómagam teológus (is) vagyok, nem foglalkozok mindennel, nem érdekel minden a teológián belül, no és persze időm sincs mindenre. Bevallom őszintén, a keresztény cionizmus vagy éppen Izrael és a júdaizmus sosem tartozott számomra a homloktérben álló témák közé. Nem habzsoltam egymás után az erről szóló könyveket és nem forgolódtam álmatlanul az ágyamban az ide tartozó feszítő kérdések miatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán semmit nem törődtem volna a zsidósággal - például írtam itt a blogban is egy rövid kis sorozatot arról, miért utasítja el a hithű zsidóság Krisztus messiási karakterét - csak valahogy nem kerestem kifejezetten az ide tartozó kérdéseket. Éltem az átlagkeresztények életét, akik persze tudják, hogy Izrael fontos szereplő a Bibliában, abszolút markáns hatása van a hitünk hátterére és végső soron a meghatározó szerzők, szereplők, karakterek a szentírási sztorikban is mind zsidók, de hát mi sokezer kilométerre élünk a mai Izraeltől, és időben is két évezred választ el bennünket tőlük.

Az elmúlt időszakban azonban  - részben az éppen zajló politikai-katonai konfliktusok miatt Izraelben -  kétszer is lehetőségem adódott másokkal eszmét cserélni arról, vajon keresztényként hogyan lássuk a mai Izraelt, a hithű judaizmust, vagy éppen az utolsó időkben a zsidóság szerepét a különféle szubsztitúciós modellek, diszpenzacionalista teológiák vagy történeti protestáns megközelítések között.

Nos, őszintén szólva a sorban első beszélgetést nem éltem meg életem kiemelkedő csúcsélményeként. A meglehetősen moderálatlan és elképesztően hosszú vitaesten Ruff Tiborral, Pajor Tamással, Szász Péterrel és Márkus Tamással ültünk le egy egyébként nagyon impozáns budapesti zsinagóga terében a fenti kérdésekről diskurálni. Néhány nappal ezelőtt pedig ugyancsak Márkus Tamás invitált egy online-beszélgetésre (itt is köszönöm neki a lehetőséget!), ahol Bagoly Gyulával együtt próbáltunk a téma különféle aspektusairól elmondani néhány fontos dolgot. 

Nem akarom megismételni a hosszú beszélgetések tartalmát írásban is, de néhány rövid tőmondatban mégis szeretném világossá tenni a lényeget. Először is, számomra nem lehet kérdés, hogy a zsidóság teológiája és vallási értékei fontosak-e vagy sem: egy kereszténynek szerintem ebben nincs semmi mozgástere. Az egész kereszténység eszmei, kultúrtörténeti és szellemi gyökerei zsidó háttérből származnak. 

Másodszor, alapvetően nem értek egyet azzal a teológiai gondolattal, hogy "két út" létezne az üdvösség tekintetében - azaz a keresztények Jézusban hisznek, de a zsidóknak nem szükséges megtérniük, hiszen ők "kapcsolatban vannak Istennel" a szövetségkötés miatt. Ha ezt vallanám, akkor azt is hinnem kellene, hogy az apostoli missziók teljesen elhibázottak voltak az egyház indulásakor - hiszen azok többnyire a zsidóság megnyerésére törekedtek. Hozzáteszem, ráadásul zsidók indították zsidók felé ezeket a projekteket - akik valószínűleg elég tisztán látták saját népük helyzetét a misszió szempontjából. A "két út" modellből ráadásul az is következik, hogy el kellene vetni az Újszövetség bizonyos írásainak validitását, valamint magát a Szentlelket is tévedéssel vádolhatnánk - hiszen miért táplált, irányított, felügyelt egy zsidók megtérésére irányuló missziót, ha az okafogyott tevékenységnek számít?

Harmadszor, azt hiszem különbséget kell tennünk az antiszemitizmus és az antijúdaizmus között: az első egy faji alapú diszkrimináció (és mint ilyen, természetesen elfogadhatatlan), a második viszont egy vallási rendszerrel szembeni kritikai ellenállás. Nem mondom, a kettő könnyedén össze tud csúszni egymásba, de mégsem ugyanazok: sőt, kissé provokatívan azt is állítom, sok antiszemitizmusnak tűnő gondolatmenet mögött gyakran antijúdaista megfontolások állnak. Vagyis lényegükben nem antiszemiták - ami nem menti fel ezeket, különösen ha bántó és sértő retorikával támadják a zsidó embereket. Mégis fontos megtennünk ezt a distinkciót, mert egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a zsidó népet és embert vagy a zsidóság teológiáját bírálja.

Végül negyedszer jelentsük ki azt is, hogy a zsidóság felé a kereszténységet különös szálak fűzik, hiszen végső soron az Ószövetséget tekintve ugyanazt a Bibliát olvassuk és tiszteljük, maga Jézus ízig-vérig zsidó volt, és még az újszövetségi hitvilágot is markánsan áthatja a szöveg zsidóságba ágyazott kulturális háttere. Mindazonáltal a teljesen érthető barátság mellett fontos látunk, hogy a talmudi bölcselkedés, a kétséges eredetű toledot Yeshu vagy akár olyan gondolkodók írásai, mint Joseph Klausner nem bánnak kesztyűs kézzel velünk, amikor Jézusról van szó. Konkrétabban, sokszor a maró gúny, lesajnáló beszólások és merev elutasítás árad ezekből a művekből. 

Én mindenkivel szívesen leülök egy asztalhoz beszélgetni, teljesen nyitott és kíváncsi vagyok egy muzulmán imám álláspontjára, egy buddhista szerzetes véleményére vagy akár egy zsidó rabbi bölcsességére is. Komolyan! De ez nem jelenti azt, hogy ne lennék tisztában azzal, hol vannak a határok az egyes hitrendszerek között. A zsidóság és kereszténység közös múltja miatt azonban könnyű ezeket a határokat valamiféle szentimentális romantikával bagatelizálni vagy elmosni. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ez szerintem nem jó. Viszont beszélgetni, közös időt tölteni, akár vitába bocsájtkozni nyitott hozzáállású zsidó emberekkel - az pedig nagyszerű!

A témáról szóló legutóbbi beszélgetést megnézhetitek itt:

Tovább