2017. január 18., szerda

A végtelen visszacsempészése...

Keresztény körökben még mindig sok gyanakvással szemlélik az Ősrobbanás elméletét, ám az ismert hívő csillagász, Hugh Ross egyik ismeretterjesztő művében azt írja, amikor a "Nagy Bumm" teória felmerült, sokan úgy érezték, tényleg Isten nyomaira bukkantak. Kiderült ugyanis, hogy a világnak volt kezdete és nem öröktől fogva létezik - ahogy azt a Biblia is írja. Ám mintha manapság megint megfordulna a trend, és elkezdenének "visszacsempészni" az örökkévalóságot - mégpedig az Ősrobbanás mellé...

Nem akarom most taglalni azokat a bizonyítékokat, melyek az Ősrobbanás elképzelése mellett szólnak - ezek többnyire kozmológiai, asztrofizikai és más jellegű tényeken, megfigyeléseken és számításokon alapszanak. Elegendő most annyit megjegyezni, hogy az Ősrobbanás nem pusztán filozófiai következtetés, hanem természettudományos eredményeken is nyugszik. Ami nekünk keresztényként azonban most fontos lehet, hogy a Nagy Bumm feltételezése metafizikai következményekhez vezet: a világnak, melyben élünk, tényleg volt kezdete. És ha volt kezdet, ha volt szingularitás, akkor legalábbis nehéz elképzelni, hogy ez a kezdet minden ok nélkül történt volna meg. Ezért az Ősrobbanás tudományos elméletéhez sokak számára magától értetődően kapcsolódik a vallási meggyőződés is: egy Intelligens Létező valósága - nevezzük őt Istennek -, aki a világ kezdetét garantálta.

Ha azonban nincs "kezdetben", és a világ örökkévaló, akkor az nehezebben teszi védhetővé egy isteni lény létezését. Nem arról van szó, hogy egy örökké létező világ kerek perec kizárja Istent, csak ontológiai értelemben jóval szükségtelenebbé teszi a valóságát - hiszen ha a világ mindig is volt, akkor feleslegesnek tűnik egy teremtő a hátterében. Röviden és elnagyoltan tehát: ha van kezdet, jó eséllyel Isten is, ha nincs kezdet, jó eséllyel Isten sem.

Ám, ahogy fentebb említettem, a bizonyítékok erősen abba az irányba mutatnak, hogy a világ valamikor "elkezdődött".

Lehet, hogy üldözési mániám van, de mintha egy erősödő trendet látnék kibontakozóban, mely megpróbálja valahogy visszahozni az "örökkévaló világ" gondolatát. De hogyan lehet erre bárki képes, ha egyszer úgy tűnik, az Ősrobbanás áll a létezés legelején? Talán meglepő lehet, de többféle utat is választhat!

A manapság legnépszerűbb megközelítés talán a multiverzum teória, mely szerint bár a mi világunknak volt kezdete, de valójában végtelen számú univerzum létezik - így a valóság maga is végtelen természetű. Márpedig ha nem csupán a mi valóságunk és univerzumunk az egyetlen, akkor a lehetőségek száma is végtelen. Ám egy végtelen lehetőségterű és univerzummal rendelkező valóságban miért ne fordulhatna elő, hogy az egyikben megjelenik az élet? (Ezek lennénk mi!) Edward P. Tyron például azt mondja, hogy "világegyetemünk azon rengeteg dolgok egyike, amelyek egyszer-egyszer megtörténnek". Az ismert csillagász, Martin Rees szerint végtelen számú világegyetem létezik, mindegyik különböző tulajdonságokkal, ezért semmi meglepő sincs abban, hogy az egyikben éppen "összeálltak" a feltételek, hogy lehetséges legyen az élet. Rees egy ruhaáruházhoz hasonlítja az egészet:
Ha nagy a választék, nem lepődünk meg, ha egy öltöny éppen jó ránk. Ha sok világegyetem van, mind más paraméterekkel, lesz egy olyan is, ami éppen megfelel az élet kialakulásához. És ebben élünk mi.
Másként fogalmazva, az Ősrobbanás eszerint csak egy jóval nagyobb valóság része, mely egy végtelen valósághoz, ősrobbanások végtelen mennyiségéhez kapcsolódik. Isten egy ilyen valóságban csaknem szükségtelennek tűnhet.

A másik teória a ciklikus univerzumé, melynek lényege, hogy az az Ősrobbanás, amelyből a mi világunk keletkezett, egy korábbi világ összeomlásából alakulhatott ki. Ez valami olyasmit jelentene, mint amit a ciklikus időfelfogást valló filozófiák és vallások hisznek (főként a hinduizmus), melyek az örök körforgás tanát propagálják. A világ megszületik és milliárd évek után összeomlik, és az összeomlás irtózatos energiájából új Ősrobbanás keletkezik, ami egy új világ születését jelenti. Egyes kozmológiai elméletek szerint egyébként valóban arra következtetnek, hogy a Nagy Bumm állapotból a Nagy Reccs állapot felé haladunk, azaz az egész univerzum "magába zuhanása" és hőhalála felé.

Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül amatőr módon fogalmaztam, de most nem kívántam halmozni a pontos fizikai-csillagászati szakkifejezéseket, pusztán egy metafizikai hangsúlyváltásra akartam rámutatni. A tudóstársadalom, illetve néhány teoretikus és hangadó mintha elkezdene bennünket ahhoz a gondolathoz szoktatni, hogy a kezdőponttal rendelkező világ mögött(?) létezik egy nagyobb valóság, amely ugyanakkor örökkévaló. Magyarul úgy próbálják fenntartani az Ősrobbanás véges időhöz kapcsolódó elméletét, hogy mögé képzelnek egy végtelen idejű valóságot. És ha ez igaz - mondja ki a sorok között ez a teória -, akkor nem marad túl sok hely Istennek. Ám fontos meglátni, hogy ezek az elméletek többségében ideológiailag cseppet sem semleges elköteleződésű háttérből kerülnek elő, ráadásul a tudóstársadalomban is komoly ellenkezéseket váltanak ki. Úgy tűnik, amikor az ember a valóságot már csaknem a kozmikus méreteknél is nagyobb léptékben akarja megragadni, akkor szinte óhatatlanul metafizikai-vallási útra téved, ahol viszont a válaszokat már nem feltétlenül szigorúan tudományos, hanem inkább saját hitvilága és meggyőződése alapján fogja megadni.

Egyszóval jó lehet tisztában lenni azzal, hogy végesnek tűnő világunk végesnek tűnő gondolkodói megpróbálják visszacsempészni a végtelen fogalmát, aminek lehetnek teológiai következményei is.

2017. január 14., szombat

Miért fontos, hogy kettényílt a tenger?

Ahogy egy korábbi bejegyzésben már említettem, szerintem a teljesen mitikust és az abszolút történetit nem lehet és nem is kell egymástól szétválasztani az ókori szövegekben, így a Bibliában sem. Mítosz és történelem keveredik egymással, és együtt teszik teljessé a narratívák mondanivalóját: talán maga az üzenet is megsínylené, ha egyik komponensét leszakítanánk a másiktól. Van azonban a témáknak egy olyan halmaza, amely a többihez képes mintha erőteljesebben megkívánná, hogy szó szerinti történelemnek tekintsük: a megváltástörténetek.

Kezdjük egy viccel!

Kislány hazaérkezik a vasárnapi iskolából és izgatottan mondja az édesanyjának: "Képzeld el, hogy arról tanultunk, amikor Mózes és a zsidók odaérkeztek a tenger partjához, és nem tudtak átmenni rajta. Mózes parancsára az emberek gyorsan építettek egy pontonhidat, amin az egész nép átszaladt, közben pedig robbanószereket is tettek a híd oldalára. Amikor aztán utolérte őket a fáraó a seregeivel és ráment a hídra, akkor Mózes megnyomta a detonátoron a gombot, és az egész sereg a levegőbe repült - így a nép megmenekült". Az anyuka ránéz a gyerekre: "Mondd, te tényleg ezt tanultad a vasárnapi iskolában?" Gyerek lesüti a szemét: "Hát nem egészen, de ha azt elmondanám, úgysem hinnéd el..."

A kislány szavai a mai, modern ember szavai. Az Exodus könyve tele van hihetetlennek tűnő csodákkal, köztük a talán legnépszerűbbel is, amikor a tenger kettéválik Mózes és a kivándorló zsidók előtt. Magától értetődő, hogy a tények szintjén kideríthetetlen történésekre elkezdünk alternatívákkal reflektálni a mai tudásunk szerint. Erre azért is érezheti magát feljogosítva sok olvasó, mert a kivonulásról köztudottan kevés régészeti információ áll rendelkezésünkre. Így aztán, ha  detonátorokról, robbanószerekről és pontonhidakról nem is, de mocsaras vidékről, az apálykor előtűnő földnyelvekről és más természetes megoldásokról gyakran lehet olvasni, mint amelyek szeretnének kiváltani a természetfeletti értelmezést a csodásan kettényílt tenger helyett. A természetes magyarázatokat még olyan gondolkodók is vallják, akik egyébként nem vonják kétségbe, hogy Isten áll ezek mögött. Szerintük Isten cselekedett a természet erői által, amit a bibliai szerzők valahogyan csodásabb színben festettek le az átlagosnál. Így a természet rendjét felhasználó isteni beavatkozásból a normális működést meghaladó, csodás isteni beavatkozás lett. Ez tehát a jóindulatú szkepszis hangja.

Ám akárhogy is osztok-szorzok, mégiscsak arra jutok, hogy még a jóindulatú magyarázatok mögött is a kétség húzódik meg az Exodus epizódjainak történelmi hitelességét illetően. Most azonban nem szeretném egyesével végigvenni és kiértékelni az alternatív indokokat, hanem egy másik kérdésre keresem a választ: miért fontos egyáltalán, hogy kettényílt az a tenger? Miért számít, hogy az Exodus eseményei történelmi események, vagy csupán teljesen mitikus, kitalált elbeszélések, teológiai mondanivalóval, de minden reális alap nélkül?

Véleményem szerint az exodus nem csak egy szimpla történet a Bibliában, hanem megváltástörténet. Ha szabad egy ilyen kategóriát létrehozni, akkor úgy gondolom azt is elmondhatjuk, hogy a megváltástörténetek kifejezetten igényt tartanak a történetiségre. Az exodus sztorija tipikusan ilyennek tűnik. A szabadulásról, kimenekedésről szól maga a tengeri epizód is. A nép ott áll a tenger előtt, hátuk mögött közeledik a pusztulás a fáraó seregei képében, előttük meg a végtelen tenger, amit nem lehet kikerülni. Ebből a patthelyzetből nincs emberileg értékelhető, logikus és racionális kiút, ezért isteni beavatkozás után kiált, ami meg is érkezik a tenger kettényílásával. Végül a "vízen keresztül" a nép megmenekül. Benne van ebben a történetben számos elem, ami a megváltásra utal. Maga a szabadulás, amelyre ember önerejéből nem képes, az  isteni beavatkozás, ami ebben a világban megvalósul, és a víz is, melyen keresztül lehet eljutni oda. (Gondolhatunk itt a keresztségre!) Nem is véletlen, hogy a legtöbb kommentátor az exodus történetében Jézus megváltásának egyfajta ószövetségi előzetesét véli felfedezni. Az exodust tehát joggal lehet megváltástörténetnek nevezni.

Fokozandó mindezt azt is látjuk, hogy a Bibliában erre az eseményre nagyon is valós tényként utalnak vissza (még akkor is, ha költői szövegekben kerül elő), sőt éppen a történeti tényszerűsége miatt veszik elő újra és újra. Jahve személyét a zsidó nép azért tartotta megmentőnek, mert folytonosan visszatekintett az exodusra, amikor Isten már bebizonyította, hogy képes a megmentésre. "Ha Isten tényleg megtette, amit a kivonuláskor megtett, akkor van remény arra, hogy most is megteszi" - röviden így összegezhető ez a fajta gondolkodásmód. Mindennek persze az ellenkezője is igaz: ha Isten tényszerűen nem tett semmit sem, azaz nem szabadított meg senkit, és az exodusnak nincs semmiféle történeti alapja, akkor jó eséllyel most sem fog így tenni és ma sem szabadít.

Ezért meglátásom szerint helyesen látja Tremper Longman, hogy az exodus elbeszélésében a múlt, mint történelmi időpont, állandóan össze van kapcsolva a mindenkori jelennel - legyen az a jelen a zsoltáros jelene, aki éppen a kivonulásra hivatkozva vár el szabadítást, vagy legyen a sajátunk itt és most. Ahogy Longman fogalmaz, nem azt kell bizonygatni, hogy az exodus megtörtént, hanem arra érdemes rávilágítani, hogy csaknem minden jelentőségét elveszíti, ha nem történt meg. Ez számomra keresztényként azt üzeni, hogy az exodusnak kell legyen történeti gyökere, ahogy a benne foglalt eseményeknek is. (Más kérdés, hogy a részletekről lehet vitatkozni!) Úgy tűnik, mintha a megváltás témájához szorosabban köthető szentírási részek a történeti valósághoz is szorosabban kívánnának kapcsolódni. Vagy tévedek ebben?

2017. január 10., kedd

A víz, az Úr... - perspektívaváltás az özönvíz közepén

Aki figyelemmel kíséri írásaimat, talán észrevette, hogy a bibliai özönvíz-narratívától legalább két éve nem tudok szabadulni. Míg a színes képeskönyvekben egyfajta látványos és kedves sztoriként ábrázolják Noé és az állatkák kalandos történetét, szerintem ez a Szentírás egyik legbrutálisabb perikópája. Rövid sorozatot is írtam már tépelődéseimről itt a blogban (ennek első részét itt találhatod). De mi van, ha más perspektívából szemlélve egészen másként hat ez a nehéz történet?

Az igazán népszerű magyarázatot ismerjük: az özönvíztörténet hátterében egy dühös Isten áll, aki tombolásában elpusztította a gonosz világot, benne minden élővel, míg végül Noé egy áldozattal le nem csillapította haragját. Isten tehát végül "lenyugodott" és elégedetten magába szívta az áldozati illatot. Ezután még azt is megígérte, hogy több ilyen pusztítást nem visz véghez az emberiség történetében. Érdekes módon, a dühös és pusztító istenség képzete mellett ennek tökéletes ellenpólusáról is sokat lehet hallani, amikor valaki az özönvízben Isten végtelen kegyelmét véli felfedezni. Meghaltak sokan, ez igaz, de hát milyen fantasztikus - szól az értelmezés -, hogy Isten megmentette a mindenki által kigúnyolt Noét és családját!

Akkor ez most fegyelmezés vagy kegyelmezés?

Eltekintve a globális özönvíz történeti realitását övező vitáktól, ha valaki lelki szemei elé képzel egy ekkora katasztrófát, az már a képzelet szintjén is vérfagyasztó lehet. Az iszonyatos tragédia árnyékában már-már abszurdnak tetszik bármiféle szempontból is örömet érezni. Dér Katalin nálam jobban fején találta a szöget frissen megjelent könyvében:


Cinikus dolog kijelenteni - mégis eleget halljuk prédikációkban a templomok szószékeiről -, hogy a vízözön kegyelem, kegyelmi tett volt, csak mert volt nyolc túlélője, akik, úgymond, a mi elődeink. Mintha a világháborút, a Gulágot, a holokausztot tartanánk örömteli eseménynek, csak mert voltak túlélőik. Önmagában a vízözön nem kegyelem volt, hanem tragédia, brutális isteni büntetés, a szerző mégis úgy írja le, hogy a sorok között a mélyben, titokzatos búvópatakként végighúzódik rajta a kegyelem.

Képletszerűen tehát a vízözön nem más, mint egy rakás ítélet + a háttérben megbúvó kevés kegyelem. Ám ha ez igaz, akkor vajon eredményt hirdethetünk és mondhatjuk azt, hogy a fenti két szélsőséges szemléletmód szerint az első a helyes? Mondjuk mostantól azt, hogy az özönvíz története egy dühös Isten ámokfutása, aki rájött saját teremtésének csődjére, és félelmetes indulatában lesöpört mindent az asztalról?

A válasz egy így feltett kérdésre szerintem csakis a nem lehet. Az özönvíztörténetben ugyanis annyira lefoglal bennünket maga a tragédia, az egész világ szenvedése, az élet pusztulása, hogy talán egyáltalán nem fordítunk figyelmet Isten szenvedésére és jellemére. Nekünk az özönvíz főként Noéról, a bárkáról, az állatokról, a sok vízről és a szivárványról szól, pedig lehet, hogy perspektívaváltásra lenne szükség. Lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy mindez ítélet vagy kegyelem, hanem valami teljesen más, ami Isten és az ember személyéhez kapcsolódik.

Miért gondolom ezt? Többek között azért, mert maga a szöveg sem ír arról, hogy Isten tele lett volna méreggel és dühében pusztította el a világot. Ha érzelmi okokat keresünk Isten tettének mozgatórugóiként, akkor a textus alapján sokkal inkább a csalódottságot, a szomorkodást és a bánkódást jelölhetnénk meg. Isten egy pillanatra sem leli örömét a történtek miatt, és nem is kívánja "kitombolni" magát. Sőt, az erőszak és pusztítás a történetben inkább az emberiséghez kapcsolódik, mely miatt a föld "telve volt gonoszsággal" (Gen 6,11). Míg mi alapvetően úgy értelmezzük, hogy Isten az erőszakos és az emberek szenvednek az Ő ítélete miatt, mintha a Biblia éppen ennek az ellenkezőjét írná le: az emberek erőszakosak, és Isten szenved emiatt. Szerintem helyesen írja ezen a ponton az ószövetséges Jerome F. D. Creach, hogy népszerű az élet megsemmisítésének metódusát egyszerűen temérdek zubogó vízként elképzelni, ám valójában a narratíva ennél többet kíván mondani: ami ebben a mérhetetlen pusztulásban történik, az gyakorlatilag a teremtés aktusának inverze, mondhatni "fordított teremtés". A visszaszorított vizek előtörnek és elborítják a szárazföldet (éppen ellenkezőleg, mint ahogy a teremtéskor történt), valamint a lenti vizektől elválasztott fenti vizek is leszakadnak, míg végül a világ visszahull a káoszba, amelyből kiemelkedett.


Ami magánál a pusztulásnál is érdekesebb számomra, az Isten "jellemfejlődése". Félve írom le ezt a szót, hiszen csaknem kikezdhetetlen dogmatikai tétel, hogy Isten változhatatlan. Tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. És mégis úgy tűnik, mintha a szöveg szerzőjét izgatta volna az a kérdés, hogy  valóban rendíthetetlen-e Isten minden döntésében. Vajon képes megváltoztatni Isten az álláspontját? Képes magára hagyni azt a világot, amit maga alkotott? Ha ezeket a kérdéseket tartjuk szem előtt, amit talán Izrael is, amikor leírta ezt a sztorit, az csaknem filozofikus felvetésekhez vezethet. Istent annyira monolit, változatlan és "műanyag" darabnak képzeljük, hogy emiatt nagyon nehezünkre esik elképzelni az ellenkezőjét: hogy Isten dinamika, személyiség, aki folytonos mozgásban van. Az özönvíz történetéből éppen az derül ki, hogy Isten nem érzéketlen, hanem véleménye formálható és formálódik is. Éppen az emberről jelenti ki a szöveg a vízözön előtt és a vízözön után is, hogy "gonosz a szíve minden gondolata" (Gen 6,5 és 8,21). Az ember az, aki a pusztítás után lényegileg semmit sem változott. Mi értelme volt akkor az egész "özönvizesdinek", ha az ember ugyanolyan maradt? Nos, a provokatív válasz úgy szól, hogy bár mi emberek nem változtunk, de Isten hozzáállása megváltozott. A történet elején Isten megbánja, hogy embert teremtett, a végén pedig Noé áldozatának hatására úgy dönt, mostantól mégsem pusztítja el. Mintha az egész katasztrófa mondanivalója erről szólna: a kiszámíthatatlanul viselkedő ember valójában nagyon is kiszámítható, és változatlanul gonosz marad, míg a kiszámíthatónak tartott és változatlannak tűnő Isten valójában nagyon is kiszámíthatatlan, és még arra is hajlik, hogy meggondolja magát.

Mindez persze meglehetősen bicskanyitogató magyarázat lehet egyeseknek - minél inkább merevnek képzelik Istent, annál nagyobb ellenkezést válthat ki az ilyesfajta okoskodás. Ám úgy tűnik, Izrael feltette ezt a kérdést magának és meg is adott rá egyfajta választ. Brueggemann megkapóan ezt mondja erről:
Egy ilyen merész feltételezés problematikus lehet minden olyan statikus teológiai látásmód számára, amely azt akarja kifejezni, hogy Isten mindig megjósolhatóan ugyanúgy cselekszik.
Érdemes azt is megemlíteni, hogy a kegyelem kifejezés is ebben a történetben fordul elő először az egész Bibliában. Ez lehet talán az a kis búvópatak, ami a sok zúduló víz alatt azért biztató módon meghúzódik....

2017. január 6., péntek

Az imago Dei program...


Alapvető kijelentés a Szentírásban, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az ember Isten "képét" viseli magán (ezt jelenti latinul az imago Dei kifejezés), márpedig ebből sokak számára az is következik, hogy az emberi lénynek ebben az esetben nem sok köze lehet az állatokhoz. Úgy tűnhet tehát, hogy a teremtés Isten felé húz bennünket, az evolúció pedig "lefelé", az állatok irányába - s ha ezt a gondolatot ennyire kisarkítjuk, akkor az embernek nem is nagyon lehet köze az állatokhoz. Kérdés azonban, hogy jogos-e ez a radikális hozzáállás, és egyáltalán mi az "imago Dei" mondanivalója?

Nem tagadom, szimpatikus számomra a BioLogos nevű, amerikai evangéliumi keresztényekből álló mozgalom, melyet a világhírű tudós, Francis C. Collins alapított. A BioLogosnál tevékenykedő keresztény kutatók, természettudósok és teológusok arra törekszenek, hogy az evolúcióelméletet és a keresztény teremtéshitet, mint egymással harmonizálni képes tényezőt mutassák be, szélesebb értelemben pedig azt a gondolatot is erősítsék, hogy a hit és a tudomány nem csupán konfliktusokkal terhelt kapcsolatban állhat egymással. Nyilván lehet ezt utálni vagy szeretni, mégis kétségtelenül fontos pozitív hozadék, hogy számos izgalmas kérdés és felvetés kerül felszínre a BioLogos munkássága nyomán, mely talán kicsit rákényszeríti az egyházat, hogy bizonyos kérdésekkel hajlandó legyen foglalkozni.





Ám most nem a BioLogos népszerűsítésére törekszem, hanem egy konkrét felvetésről gondolkodom hangosan, amit az oldalukon olvastam. Ahogy az exegézis professzora, J. Richard Middleton friss cikkében megemlíti, a keresztények többsége számára az istenképűség kifejezés elsősorban arról szól, hogy az ember különleges az élőlények között: ezt a tényt pedig főként abban vagyunk hajlandók észrevenni, hogy különbözünk az állatoktól. Az istenképűség tehát egy állapot, mégpedig olyan állapot a mai keresztény gondolkodás szerint, mely nemcsak az Isten lényével való bizonyos fokú hasonlóságról, hanem az elválasztásról, a többi teremtménytől való elkülönítésről szól. Magyarul, sokan úgy gondolják, attól vagyunk istenképűek, hogy Istenre hasonlítunk, és ezzel együtt nem hasonlíthatunk az állatokra. Nem akarom azt  mondani, hogy ebben nincs semmi igazság. A mondat első fele kétségtelenül igaz. De igazzá teszi ez a mondat második felét is? Vajon amikor a Biblia az istenképűségről ír, akkor ezzel párhuzamosan erősíteni akarja azt a gondolatot is, hogy az állatoktól és más teremtményektől különbözünk? Valóban benne foglaltatik az imago Dei értelmezésében a többi teremtménytől való szeparációnk? Erről szól az imago Dei, vagy ez inkább egy funkcionális fogalom, ami valami másra utal?

A legtöbb ószövetséges úgy véli, hogy az istenképűség fogalmi használata nem az elkülönítésre összpontosít, sőt amikor a hasonlóságról beszél, akkor sem csupán az ember állapotának puszta leírása miatt teszi ezt. Az imago Dei sokkal inkább az ember elhívására, megbízására kíván utalni. Ha úgy tetszik, az istenképűség nem pusztán állapot, hanem egy feladat számunkra, amit teljesítenünk kell. Mi ez a feladat?

A Biblia szerint, ha igazán istenképű embert akarunk látni, akkor azt elsősorban Jézusban fedezhetjük fel, aki valóban Isten képét viselte magán. Keresztények számos alkalommal hangoztatják is, hogy életfeladatunk Krisztushoz hasonlóvá válni: hiszen maga a keresztény kifejezés is a krisztusit, a Krisztushoz hasonlót jelenti. Ha valaki tehát úgy gondolkodik, hogy egy kereszténynek az a feladata, hogy egyre "krisztusképűbb" legyen, akkor jusson eszébe, hogy pontosan erre utal az imago Dei fogalom is. Elképzelhető tehát, hogy érdemes ezt a kifejezést inkább a funkcionális oldaláról megragadni, mely valamiféle programvázlatként ilyesmit takarhat: "Isten a maga képére teremtett, ezért úgy kell élnem, hogy rá hasonlítsak: erre potenciálisan megadja a lehetőséget, hogy istenképű ember vagyok."

Middleton cikke ugyanakkor olyan szempontból is érdekes volt számomra, hogy a kérdés "másik feléről" is említést tett. Míg az evolúcióbiológiában alapvetően arra összpontosítanak, hogy az ember és az állat között nincs lényegi különbség, az ellenreakcióként megfogalmazott harcias kreacionizmusban pont az ellenkezőjére figyelnek: a Bibliából csakis azt olvassák ki, hogy ember és állat mennyire különbözik egymástól. Természetesen mindkét állítás igaz: az ember egyszerre hasonlít és különbözik - ebben semmi új vagy meglepő nincs. Azon túl, hogy a Bibliát nem érdekli különösképpen ez a kérdés, és nem merül el az emberi és állati kategóriák elemezgetésében, érdemes észrevenni benne egy-két izgalmas jelenséget. Az egyik, hogy a szárazföldi állatokat, melyek hozzánk még az evolúcióelmélet szerint is talán a legközelebb állnak, egy napon teremti Isten az emberrel. A második teremtéselbeszélés ráadásul mind az ember, mind a szárazföldi állatok megformálásakor a nefes chajjim (lélegző lény, amely Isten leheletét hordozza) kifejezést alkalmazza. Az állatok tehát lélegzettel rendelkező teremtmények, akikben valamiképpen Isten lehelete van, ami elevenné teszi őket. Ugyancsak megragadó, hogy a teremtéstörténet sorrendje nagyjából megegyezik a természettudományos kutatások által felismert fejlődés sorrendjével: a vízi élet megelőzi a szárazföldit, az ember pedig az egész sor végén áll - ahogy ez a hatnapos teremtés szkenáriója szerint is történt. Ezek a jelenségek így együtt pedig nem az eltérésekre, hanem valahogy a teremtés egységességére, a teremtmények egymáshoz való hasonlóságára is utalnak. Ám direkt módon mindennek nincs köze az imago Dei-hez.

Amit a Szentírás explicit kijelent, hogy Isten képére és hasonlatosságára lettünk alkotva. Azt, hogy nincs közünk az állatokhoz, már mi tesszük hozzá, félve ennek a következményeitől. Az ilyen kategorikus elzárkózás azért is érdekes, mert a Szentírásban egyébként nemcsak az antropomorfizmus, hanem a zoomorfizmus jelensége is ismert. Azaz Isten maga nem feltétlen csak emberi módon, emberi léptékben, emberi hasonlatokkal írja le magát (hogy ezáltal érthetőbb legyen a számunkra), hanem bizony még állatokhoz kapcsolódó szimbólumokban is. Ki ne tudná, hogy a Szentlélek olyan, mint egy galamb, Jézus pedig egy oroszlán? Azt is látjuk, hogy Isten Lelke a héber kifejezés szerint úgy lebeg a vizek felett, ahogyan a fészek körül repkedő sas óvja a fiókáit. Isten pedig sasszárnyakon hordozza azokat, akiket szeret.

Mielőtt valaki félreérti, nyilvánvalóan szó sincs arról, hogy a Biblia evolúcióról írna, különösen a szó mai, modern értelmében. Ezt a magam részéről legalábbis nehezen tudom elképzelni és nem is hiszek abban, hogy az évezredekkel előttünk élő írók fejlődéselméletre gondoltak volna. Azt sem hiszem, hogy a Biblia összemosná a kategóriákat és ne látná a különbséget Isten, az ember és a többi teremtmény között. A téma, amiről itt most szó esett inkább az, hogy az Istenhez való hasonlóságból nem következik szigorú kategorikussággal a teremtés többi teremtményétől való merev elkülönülés. Szerintem a Biblia perspektívája és fókusza nem is ezen áll, amikor istenképűségről beszél. Az istenképűség, az Istenhez való hasonlóság elsőssorban egy teljesítendő feladat, életprogram ha úgy tetszik, a szónak talán leginkább az erkölcsi értelmében. Nem biztos tehát, hogy az imago Dei fogalmát érdemes felhasználni az evolúcióelmélettel szembeni érveléshez.

2016. december 22., csütörtök

Amivel elmolyoltam az évet...

Lassan már sajátos tradíciómmá válik, hogy a blog évzáró bejegyzését az év közben általam olvasott legjobb olvasmányélményeimről írom. Szerencsére idén is van miből válogatnom, még akkor is, ha a legtöbb általam olvasott könyv átlagos vagy annál kicsit jobb színvonalú volt, de mégis akadt, ami jelentősen meghaladta a közepes szintet. Szubjektív ajánlás következik, melyben a regényektől az ismeretterjesztésen át a teológiáig mindenféle terítékre kerül, aminek köze van a hithez.

Az év kifejezetten erősen indult számomra, amikor belekezdtem az egyre népszerűbb kanadai sci-fi író, Robert W. Sawyer vallásos témát feszegető alkotásába. A Kifürkészhetetlen remek stílusban megírt, filozofikus hangvételű regény, melyben egy Hollus nevű földönkívüli pontosan azért látogat meg bennünket, hogy Istenről beszélgessen velünk. Ám pechjére egy elkötelezett ateistával veszi fel a kapcsolatot, aki ráadásul halálos betegségben szenved. Az abszurdnak tűnő találkozás igencsak felcsigázó disputákhoz vezet a két faj között, s aki a sci-fit nem "űrhajós lövöldözésként" tudja csak elképzelni, az remekül fog szórakozni rajta. A regényről itt már írtam egy rövid ajánlást.

A blog rendszeres olvasói hónapok óta figyelemmel kísérhették azt a teodíceát is érintő sorozatomat, amelynek még mindig nem tettem pontot a végére, s valószínűleg nem is fogok. Isten könyörtelenségéről, a kánaáni népirtásokról, az Ószövetség és az Újszövetség istenképe közötti különbségekről szól a polemikus hangvételű elmélkedés, melynek kiindulópontját egy remek vitakönyv, a Show Them No Mercy adta. A kötetben négy teológus esik egymásnak, hogy ezekről a kérdésekről élénk eszmecserét folytassanak. Aki szereti az ilyesmit és tud angolul, szerintem nem fog csalódni a kötetben!

Ha már a vitáknál járunk, a blogban is emlegetett Bart Ehrman munkássága - aki elfordulva a hitétől agnosztikus lett - egyes újszövetséges kutatók zsebében kinyitotta azt a bizonyos bicskát. Ehrman botránykönyvet is írt Misquoting Jesus címmel, melyben saját lelki vergődésétől kezdve az evangéliummal szembeni fenntartásaiig sokféle dolgot fogalmazott meg. Erre válaszul Timothy Paul Jones egy meglehetősen jól forgatható és jó érvekkel operáló válaszkötetet írt Ehrmannak Misquoting Truth címmel, ahol sorra veszi a Jézussal és az Újszövetség megbízhatóságával szemben megfogalmazott szkeptikus állításokat. Nekem az volt a benyomásom, hogy bár az ilyen viták tipikusan soha nem érnek véget, Paul Jones érvei megállják a helyüket és feldobják a labdát Ehrmannak - bár nem tudom hogyan reagált ő erre a kötetre.

Kétségkívül mondhatom, hogy számomra ebben az évben a legjobb könyv díját John H. Walton teremtésteológiával foglalkozó műve vitte el, amit nemcsak elolvastam, de alaposan ki is jegyzeteltem magamnak. A The Lost World of Adam and Eve a laikusoknak és mélyebben érdeklődőknek egyaránt egy jól tagolt, könnyen követhető olvasmány, ami azzal a meghökkentő állítással kezdődik, hogy a teremtéstörténet elsősorban nem is az anyagi világ megteremtéséről akar szólni. Az idétlennek tűnő állítás mögött jól megalapozott érvelés húzódik, amit annyira izgalmasnak találtam, hogy egész sorozatot írtam róla itt a blogban (ennek első része itt olvasható). A könyvet azoknak is ajánlom, akik mostanság kezdtek el angol nyelven olvasni: Walton egyszerűen, letisztultan, érthetően ír, ahogy az egy rendes szerzőhöz illik is.

Szorosan Walton munkája mögött az év legfelcsigázóbb könyve számomra Derek Flood nem eléggé közismert írása, a Disarming Scripture volt. A könyv, melynek címe magyarul talán a "Szentírás lefegyverzése" lehetne, a fentebb már említett dilemmáról szól: az Ószövetség erőszakosságáról, a rengeteg vérontásról, az isteni haragról, melyek mellett ott áll a kegyelem is. Flood provokatív írásának kiindulópontja, hogy kétféle megközelítést vázol fel: az egyiket az unquestionable obedience ("megkérdőjelezhetetlen engedelmesség"), míg a másikat a faithful questioning ("hithű kérdésfeltevés") nevekkel látja el. Természetesen utóbbi ajánlja, mint amelynek mentén úgy lehet válaszokat keresni, hogy az ember közben nem fordul szembe a hitével, de nem is tesz úgy, mintha ezek a dilemmák nem feszítenének belülről. A válaszkeresés alapja pedig, hogy érdemes lehet megtanulni úgy olvasni és alkalmazni az Ószövetséget, ahogyan Krisztus és Pál tette azt: egyfajta demilitarizáló szándékkal, mely az erőszakot nem, de a lényegi mondanivalót átemeli és aktualizálja saját jelenében. A kötetről itt már írtam egy rövid értékelést.

Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy kifejezetten szeretem a provokatív könyveket, és külön csemegének számít, ha ilyesmi nemcsak angol, hanem magyar nyelven is elérhetővé válik. Nos, Szilvay Gergely melegházasságról szóló vaskos munkája a szó legjobb értelmében kritikus a homoszexualitással anélkül, hogy fröcsögne a gyűlölettől és hangzatos jelszavakkal akarná inzultálni a melegeket. A helyzet az, hogy Szilvay "A melegházasságról" című munkájában indulatok helyett érvekkel hozakodik elő, forrásokra hivatkozik, konkrét felmérésekkel foglalkozik és meglehetősen tág kontextusban járja körbe ezt a rendkívül kényes témát. Elfogadni persze nem kötelező mindazt, amit a könyvben ír, de elolvasni olyanoknak is érdemes, akik az ellenkező oldalon állnak és hajlanak a kulturált vitára.

Kedvenc konzervatív szerzőm, John C. Lennox rövid és csattanós apologetikai könyvecskét írt, melyben nem kisebb személy érveinek vizsgálatára fordítja figyelmét, mint az ismert "tudóssztár" Stephen Hawking. Az Isten és Stephen Hawking című műben Lennox szórakoztató, közérthető és remek stílusban csavarozza szét Hawking érveit, melyek a magától keletkező Univerzum és a filozófia, mint a világeredetre választ kínáló opció kizárása mellett szólnak. "Így kell ezt csinálni" - mondja magában az elégedett olvasó, aki szereti ha hosszas mellébeszélés helyett valaki értelmesen és röviden képes mondanivalóját kifejteni. Lennox könyvecskéjének nemcsak a jól felépített érvelés az erőssége, hanem az is, hogy képes emészthetővé tenni a tudományt, a filozófiát és a teológiát. Mindamellett nem válik lekezelővé és bunkóvá ideológiai ellenfelével - ami a másik oldalról sajnos már nem minden esetben mondható el.

Végül szeretnék még említést tenni egy könyvről, amit bár nem sikerült még végigolvasnom, sőt szerzőjével rendesen tudnék vitatkozni sok állítását tekintve, mégis nagyon gondolatébresztőnek tartom. John N. Oswalt The Bible Among the Myths című munkája a Szentírás és a mítoszok viszonyáról akar igazi panorámaképet nyújtani. Alaposságát jól mutatja, hogy csupán a mítosz definíciója egy egész fejezet a könyvben, melyet követően igen mélyen taglalja a mítoszok anatómiáját, történelemhez való viszonyát, és igyekszik rámutatni arra, hogy a bibliai szemléletmód gyökeresen különbözik ezektől. Nos, ez az a pont, ahol elkezdeném Oswalttal a vitát, s néhány bejegyzést már írtam is a téma kapcsán (például itt és itt). Mindazonáltal minden kritikám ellenére el kell ismernem, hogy nagyon frappáns összefoglaló műről van szó, amit egyetértőknek és vitatkozóknak jó szívvel ajánlok.

Ezzel a bejegyzéssel pedig minden olvasómnak boldog karácsonyt és új évet kívánok! Pihenjetek, egyetek és igyatok sokat! A blog legközelebb év elején fog frissülni. Köszönöm, hogy idén is figyelemmel kísértetek!

2016. december 18., vasárnap

Szívvel és lélekkel

Régen bűnnek számított, de ma már a keresztények is csinálnak vállalható színházat, és nem is a világ túlfelén, hanem itt és most Magyarországon. A Jákim Stúdió Színházi Társaság óriási érdeme, hogy ellenállt az ördög kísértésének: színdarabnak álcázott, burkolt hittérítés helyett komolyabb feladatot vállalt, és színpadra vitte Dosztojevszkij klasszikusát, azaz a Karamazov testvéreket. Néznivaló volt.

Fotó innen
Az amatőr szónak mindig volt és lesz is egyfajta rossz csengése, különösen a professzionalizmussal csaknem túlterhelt világunkban, ahol egy asztalon fekvő tollat is csak akkor lehet arrébb tenni, ha az ember szakképesítéssel rendelkezik az ilyesféle tevékenység végzéséhez. A köztudat az amatőrséget a dadogva próbálkozókra, a csetlőbotlókra és a gyengébben teljesítőkre vonatkoztatja, akik reménytelen messzeségben vegetálnak a profik elérhetetlennek tűnő világától. Mindez azonban téveszme, ostoba kortünete a mai világnak. Szem elől tévesztettük, hogy az amatőrségnek rejtett ereje van: mégpedig a kendőzetlen lelkesedés, ami önerőből igyekszik leküzdeni minden nívótlanságot, a szívben gyökerező tenni akarás, hogy amennyire lehetséges, a publikum ne vegye észre, hogy itt és most műkedvelőket lát a sokszor túlértékelt hivatásosak helyett. Ez a lendületvágy kiváltja az egyszeri néző bizalmát, és még akkor is pártfogója marad az amatőröknek, ha néha kikandikál az a bizonyos lóláb. A gyengébb pillanatokban előforduló nyelvbotlások és szótévesztések, a hangosítási problémák a semmibe vesznek, ha közben azzal szembesülünk, hogy mindenki kiteszi a lelkét, aki a színpadon áll. A Jákim Stúdiósokkal pontosan ez a helyzet: kitettek a nézők elé mindent, ami bennük volt.

Szó mi szó, nagy terhet vettek a vállukra, amikor az orosz irodalom egyik klasszikusát vitték színpadra. A Karamazov testvérek, az apagyilkosság és a köré fonódó vallási-hitelvi kérdések nem a könnyen emészthető szirupos szórakozás világához tartoznak, sem a színészeknek, sem a színházba járóknak. Magam rendszeresen járok színházba, s persze ettől még laikus vagyok: mégis azt hiszem, színészembert próbáló feladat lehet a hivatásosak számára is, hogy egy ötfelvonásos, csaknem hat óra hosszúságú darabot mély hitelességgel előadjanak. Mire lehet akkor elég a puszta lelkesedés? Nos, a Jákim Stúdió választ adott erre a kérdésre, és azt hiszem meg is tette, ami tőle tellett. Nekem sok volt és túl hosszú, de mégis magával ragadó és figyelmet követelő. A valószínűleg nem túl bő költségkeret jótékony hatása, hogy a rendelkezésre álló színpadtechnikából és kellékanyagból a lehető legkreatívabb megoldásokat kellett kihozni - ami a "jákimosoknak" remekül sikerült. Némely alakítás pedig olyan színvonalúnak tűnt, hogy az ország bármely színpadán megállná a helyét. Akadtak hosszú percek és negyedórák, amikor úgy éreztem, vérbeli profikat látok a színpadon, akik eltűnnek saját karaktereik mögött. Nem is színészek már, hanem életre kelt figurák, hús-vér karakterek, ahogyan Dosztojevszkij megálmodhatta őket. Ezek azok a dolgok, amikor igazi energiacsere történik a színpad és a nézőtér között. Ilyenkor az emberekben belül kezd el dolgozni az eljátszott történet és annak magvas mondanivalója. Amikor mindez a vibrálás előadók és nézők között megvalósul, amikor kiépül ez a fajta kognitív-lelki híd, akkor és csak akkor lehet hitelesen üzeneteket tolmácsolni. Ez a több, mint ötórás játékidő alatt érzésem szerint nem egyszer sikerült, s akinek volt füle, hallotta mindazt, amit a társulat üzenni kívánt.
Kép innen

Jó dolog az, hogy van itt Magyarországon egy keresztény színtársulat. Végre van valami nívós, amit kirakatba tehetünk anélkül, hogy direkten nyomulósnak, szájbarágósan didaktikusnak és élvezhetetlenül ócskának kellene neveznünk, s csak az illendőség kedvéért, barátságosan mosolyogva rámondanánk azután, hogy Isten még az ilyet is tudja használni. Szerencsére nem ez a helyzet. Isten nem szorult rá arra, hogy megmentse a produkciót a lebőgéstől. A Jákim Stúdiós fiúk és lányok, nők és férfiak szerethető és hiteles módon beszélnek a hitről, ami köré a társulat egészének mondanivalója fonódik. Nyugodt szívvel és feszengés nélkül rájuk aggathatjuk a sokszor elcsépeltnek tűnő megjegyzést, hogy Isten áldása kíséri őket. Mert ez az igazság.

2016. december 14., szerda

A lehetséges és a valószínű

Az előző, önmagában megfontolásra érdemes témafelvetés a placebo-effektusról nem pusztán az Isten által teremtett biológiai felépítésünk öngyógyító mechanizmusairól szólt. Ennél többről van szó: arról, hogyan “működik” a hitünk, és hogy mennyire képesek vagyunk összekeverni egymással két olyan fogalmat, amiket tudnunk kellene szétválasztani.

















Azt hiszem minden hívő ember tucatszámra képes történeteket mesélni fantasztikus vagy kevésbé fantasztikus átélésekről, melyeket valaki mástól hallott. Csaknem megszámlálhatatlan elbeszélés és csodás sztori cirkulál az egyházban, ezek hihetősége pedig rendkívül ingadozó a bennük lévő megmagyarázhatatlan elemek mennyiségének függvényében. A történetek jellemzően csak egyetlen közös jellegzetességgel bírnak, mégpedig hogy soha nem lehet eljutni az eredeti forrásukig. Mindig csupán a narratívákban megörökített események után, és a kellő távolságból értesül az ember róluk, többnyire olyanoktól, akik személyesen nem voltak jelen.

Sokan, akik szembesülnek ezekkel a történetekkel, és igyekeznek eldönteni, hogy megbízzanak bennük vagy sem, megpróbálnak egyfajta jól értelmezett agnosztikusságba menekülni. A klasszikus reakció ilyenkor tipikusan az ehhez hasonló mondatokat szüli:

“Nem tudom ez igaz vagy sem, de Istennek minden lehetséges. Miért ne tehette volna meg a dolgokat pont úgy, ahogyan azt elmesélték nekem?”
“Nem voltam persze ott, de ki vagyok én, hogy azt mondjam, ez hülyeség?”
“Nem a mi dolgunk ítélkezni, majd Isten eldönti a megfelelő Napon, hogy ebből mi volt igaz és mi nem”

Ez a fajta óvatos agnoszticizmus, amely egyrészt lerázza magáról a döntéskényszert vagy éppen áttolja a felelősséget magára Istenre, bizonyos értelemben vállalható kompromisszumnak tűnik. Természetesen senki sincs abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal lesöpörjön valamit, amiről nincsenek bombabiztos információi. Hát ki vagyok én, hogy más istenélményét kétségbe vonjam? Ha nem tudjuk kideríteni egy-egy csodás történet pontos körülményeit és hátterét, még mindig tisztességesebbnek tűnik nem dönteni róla, mintsem lelkesen terjeszteni azt. Vagy ami még rosszabb: a dolog ellenében állást foglalni, ezzel adott esetben megsértve legjobb barátainkat és testvéreinket. Erre keveseket vesz rá a lélek. Az agnoszticizmus azzal a komfortérzettel kecsegtet, hogy kimaradunk az összes lehetséges konfliktusból, miközben nem kell a hihetetlennek tűnő sztorikat elfogadnunk és az azokat elmesélők pártját sem fognunk. Nevezhető ez elvtelenségnek is, de úgy vélem, valamikor igenis bölcs dolog ezt az utat választani.

Ennek ellenére, még a helyesen felvállalt és becsületes agnosztikusságnak is megvan az a hátulütője, hogy hagyja tovább virágozni az egyházban cirkuláló, emberek gondolkodását erősen befolyásoló történeteket, melyek sokak meggyőzésében komoly szerepet játszanak. Az agnosztikusság távolságtartása önmagában támogatást jelent: ha semmit sem kezdünk a köreinkben zajló, embereket befolyásoló közbeszéddel, akkor azzal hallgatólagosan helybenhagyjuk azt.

Az ítéletalkotás hiányának egyik oka pedig szerintem nem más, minthogy nem teszünk különbséget két dolog, a lehetségesség és a valószínűség között.

Teljesen egyszerű példával élve, nyilvánvalóan lehetséges, hogy az új amerikai elnök, Donald Trump egyszercsak benyit a nappalimba. Ennek elviekben semmiféle fizikai akadálya nincs, sőt minden természetfeletti beavatkozás nélkül is megtörténhet. Ha mesélnék arról egy történetet valakinek, hogy tegnap Trump leült a dolgozószobámban és beszélgettem vele, a fenti agnosztikus példamondatok közül bármelyik korrekt reakció lehetne a történetemre. Persze lehetséges, hogy Trump tényleg nálam volt. De vajon valószínű is, hogy ez történt? A lehetségesség és a valószínűség nem egy szinten álló opciók. Azért, mert valaminek megvan a lehetősége, korántsem jelenti, hogy megvan a valószínűsége is. Nyilvánvalóan minden lehetséges, de egyáltalán nem minden valószínű.

Ez egyébként Jézus csodáira is igaz. Ha Jézus tényleg az volt, akinek mondta magát (meggyőződésem szerint ez így van - ennek okaiba most nem kívánok belemászni, mert szétszakítaná a bejegyzés kereteit), akkor az Ő esetében nemcsak lehetséges, de valószínű is, hogy feltámadt a halálból. Másként fogalmazva, egy Jézus-kaliberű személyiség esetében pontosan azt várjuk, hogy vele ilyen dolgok történjenek. Jézus története nem azért váltja ki az ember bizalmát, mert lehetséges, hogy talán igaz, hanem mert valószínű, hogy az. A lehetségesség és a valószínűség közötti egyik különbség, hogy csak az utóbbi érdemli meg a bizalmat, az előbbi legjobb esetben is csak a figyelmet, vagy még azt sem.

Ahhoz, hogy valami a lehetségesség szintjéről felemelkedjen a valószínűség szintjére, nyilván valamiféle bizonyítás, igazolás, vagy érvelés szükséges, ami ezt elősegíti. Nos, mivel az egyházban keringő történetek háttere az esetek elsöprő többségében kideríthetetlen és tisztázhatatlan, ezért ezek a narratívák sosem emelkednek fel a valószínűség szintjére. Ám a feléjük tanúsított nyílt elfogadás vagy a távolságtartó agnoszticizmus támogató hatásai hosszú távon is versenyképessé teszik őket. Mégis kár lenne elfelejteni, hogy ezek  csak lehetséges történetek, s ha ez igaz, akkor az ennek megfelelő bizalmat is kellene mutatni feléjük!

A probléma pontosan ott kezdődik, hogy nem ez a jellemző. A lehetséges, minimális valószínűségű történetek százai úgy keringenek az emberek között, hogy maximális bizalmat élveznek. Ráadásul, ha ez a bizalom kellő mértéket ölt, akkor egy idő után azokra fognak furcsán nézni, akik ezt nem hajlandók megadni, hanem inkább kérdéseik támadnak. A puha agnosztikussággal kapcsolatban én is egyre inkább így vagyok. Régen még sokszor helyezkedtem erre az álláspontra, pusztán a tisztelet jegyében, ma már azonban sok esetben szkeptikus vagyok. Ugyanis túl sokan várják el tőlem, hogy a hihetetlen történeteiket “bemondásra” elhiggyem nekik anélkül, hogy bármiféle bizonyítékot vagy jó érveket helyeznének melléjük. Félreértés ne essék: nem “bebizonyításra” van szükségem, hanem arra, hogy a keringő történetek esetében a lehetségességről a valószínűség szintjére mozduljunk. Addig azonban, míg ez nem történik meg, nem tudok automatikusan lelkesedni, főként ha egy történetre több magyarázat is létezik, és a csodás verziónál valószínűbbek a más értelmezések. Jogos megjegyzés lehet, hogy ezzel a szigorú metodikával elhibázok dolgokat, és veszni hagyok olyan történeteket is, melyek valóságosak. Ez kétségkívül igaz lehet. Az arányokat tekintve viszont úgy látom, többet nyerek így, mint amennyit veszítek a másik oldalon. Persze lehetséges, hogy ebben tévedek… :-)