Egyik naivitásból a másikba

Sok éven keresztül foglalkoztam James Fowler hitfejlődés-elméletével, amiből reményeim szerint hamarosan könyvet is kézbe vehetnek azok, akiket a téma érdekel. A hitfejlődés kérdése szívügyemmé vált: túlságosan ráismertem önmagamra, a saját vívódásaimra, a belső mozgatórugóimra, de még a megtérésemet követő életszakaszaim bizonyos vonásaira is. Azonban...

Egy jó eszközzel lehet a legtöbbet ártani. Amikor James Fowler munkatársaival kutatta és végül leírta az elképzeléseit az emberi hit fejlődéséről, az a nyilvánvaló szándék vezette, hogy megértse miként változik a hitünk velünk együtt - kisgyerekkortól aggastyánkorig. Végül Piaget, Erikson és Kohlberg elméleteinek mintájára Fowler felállított egy 6+1 fázisból álló hitfejlődési-lépcsősort - egy szekvenciát, ahol az egyes lépések felcserélhetetlen sorrendben követik egymást, és az egészben van valami rögzítettség, magától értetődőség, kiszámítottság.

Az elméletet aztán sokan sok mindenért és sokféle megközelítésben vitatták. Belekötöttek abba, hogy Fowler bár nem kifejezetten a keresztény hit fejlődését akarta leírni, az általa és stábja révén készített mélyinterjúk többnyire katolikus és protestáns keresztények hitvilágát tükrözték. (Hát miért nem faggatta a többi világvallás híveit?) Bírálták azért, mert a hitfogalma túlságosan diverz (nem mindig világos, pontosan mit ért egyáltalán hit alatt), és azt is felvetették, hogy a fejében már előre összeállította a 6+1 fázisát - csak utólag rendezte úgy a felmérések eredményeit, hogy ezeknek megfeleljen. (Utóbbit egyébként hevesen tagadta.)

A legfontosabb kritika azonban az egész elmélet szekvenciálisságát és hierarchikus elrendezését érte. Mert bizony ha azt látjuk, hogy elénk tesznek egy struktúrát, ahol van egy legalacsonyabb szint, meg van egy legmagasabb szint, akkor az elménk automatikusan arra fog vezetni, hogy a legmagasabb  szint egyben a legjobb is. Innen aztán nem nehéz kimondani: az a jobb hívő és annak van a legjobb hite, akinek a hitszintje a fowleri skála csúcsán helyezkedik el. Csak az érzékeltetés kedvéért: Fowler ide olyan (szinte kortárs) történelmi figurákat helyezett el, mint Gandhi, Martin Luther vagy Teréz anya...

A hitfejlődési-elméletet könnyű egyfajta hitvédelmi csendőrségi gumibotként használni. Méricskélni a másik ember hitét, hogy vajon hol áll a fejlődési lépcsőfokokon. Vizslatni, hogy ki a gyengébb hívő és ki a jobb hívő, a "magasabb szintű". És persze téves diagnózissal elhelyezni saját magunkat szinte a legfelsőbb hitfejlődési lépcsőre - hiszen ha mások hitét mérjük, akkor azt csakis "odafentről" tehetjük, tehát mi a legfelsőbb lépcsőfokon állunk...

Nos, minderre nem való ez az elmélet - maga Fowler is több helyen óvva intett ettől. Az alacsonyabb hitszintek nem rosszabbak a többinél és egyáltalán nem magától értetődő, valaki miért reked meg egy-egy ilyen szinten. A fowleri teória nem egy jóságskála, amit a hívők egymás megmérésére használhatnak. Sokkal inkább olyan, mint egy izgalmas útikönyv, ami leírja sok hívő ember életpályáját: ahogyan eljut egy entuziaszta-rajongó hitvilágból egy kemény csalódáson és összetörésen keresztüli völgyön át egy letisztultabb és kiérleltebb hitig. Ahogy Paul Ricoeur írja le ezt az ívet: az első naivitásból megyünk a másodikba. Persze nem mindenkivel történik ez meg: mert egy-egy fázisban meg is lehet állni. Az ember felelős a saját hitfejlődéséért.

Minderről már írtam a blogban, de most az Ábrahám Sátra Zsinagóga szíves meghívására tarthattam erről egy nagyjából 1 órás kis előadást is. Nem akadémiai, hanem ismeretterjesztő anyagról van szó, tehát reményeim szerint könnyen érthető és befogadható a formátum. Ezúton is köszönöm Fináli Gábor rabbi szíves meghívását és az előadás utáni remek kérdéseket! Az előadás megtekinthető itt:

A blog most egy kis nyári szünetre megy - legközelebb augusztusban fog frissülni! Mindenkinek jó pihenést!

Tovább

Zavar az Erőben

"Érzek némi zavart az Erőben" - valami hasonló mondat hangzott el a Star Wars saga egyes epizódjaiban, amikor a titokzatos Erő láthatatlan folyamában a harmóniát megbontotta valamelyik jedi-mester tevékenysége. Szabados Ádám válaszát kicsit ehhez tudnám hasonlítani. "Erőbontogató" élményt jelentett: merthogy nekem úgy tűnik, meg is értett, meg nem is, vitatkozott velem ott, ahol felesleges volt, miközben tisztázott egy fontos félreértést, amiben igazat adok neki. A lényeg azonban nem változott... és ezt most nagyon hosszasan fogom megválaszolni.

Ádám azt írja, nem mulattatta, hogy a súlyos norvégiai ügy kapcsán "a régi reflexeim" jöttek elő. Nem tudom milyen reflexekre gondol, de az már bizonyos, hogy nem is kívántam őt mulattatni. A Barnevernetről szóló kérdés nem a mulatozásról szól, hanem alapvetően kétféle lehetőségről: az elmúlt évtizedek legnagyobb konteójáról vagy az elmúlt évtizedek kétségtelenül legnagyobb szörnyűségéről, mégpedig elérhető közelségben tőlünk, Európa egyik legélhetőbbnek tartott országában. Akármi is az igazság, egyiknek sincs köze a mulatozáshoz.

Propaganda-e vagy?

"Az még méltatlanabb, hogy Sytka a​ sok dologban méltán bírálható, de a jelenséggel semmilyen kapcsolatban nem lévő ​magyar kormány iránti antipátiáját is ráhúzza erre az iszonyatos történetre​​." - írja Ádám dolgozata elején. Bevallom őszintén némi csodálkozással olvastam ezt a mondatot, hiszen én nem arra gondoltam (sem a bejegyzésemben, sem a kommentjeimben), hogy a magyar kormány kitalálta a Barnevernet-ügyet vagy direkt köze lenne hozzá. Dehogyis! Közvetlen módon nem úgy tűnik, hogy van kapcsolat a kormány és a Barnevernet között. Ám a magyar kormány évek óta következetes harcot folytat Európa ellen, tolja a maga illiberális szekerét, brüsszelezik, sorosozik, szinte klasszikus retorikai fordulatként ekézi a melegeket és akár törvény keretében is összemossa őket a pedofilokkal. Mindemellett újra és újra beszédtémává teszi a gyerekvédelmet - és hát valljuk be őszintén, miközben éppen ezen a területen küzdött súlyos erkölcsi válsággal a közelmúltban, meglehetősen álságos és propagandaszerű üzenetekben kommunikálja a témát. 

A kormány narratívája világos: Európa alapvetően egy rossz hely, a gyerekvédelem kiemelt téma (meg kell a gyerekeket menteni a nemváltó műtétektől), a melegek pedig elutasítandó szubkultúra - így lehet címszavakban összegezni a lényeget. No war, no migration, no gender - most főleg az utolsóra célzok. Akinek van füle, hallja.

Nos, szerintem ebbe a társadalompolitikai narratívába véletlenül hézagmentesen illeszthető egy olyan gondolatmenet, miszerint Európa egyik legélhetőbb, sajnos liberális államában intézményesített gyerekrablás és bántalmazás folyik (mégpedig elképesztően tömeges mértékben), ráadásul a gyerekeket sokszor melegpároknak adják tovább - ha nem is mindig. Szerfelett gyanús az is, hogy az intézményesített gyerekrablást egy meleg-leszbikus révén vezetett szervezet végzi... (Aki időközben elhunyt.) Vajon tényleg csak az én fantáziám, hogy összefüggést látok a politikai narratíva és a jelen kérdés között? Meglehet. Ám azt azért megjegyzem Ádámnak, hogy Ábrahám Róbert nem most lett propagandista, hiszen az időközben beszántott Pesti TV nevű csatornán üzemszerűen ezt csinálta. A Pesti TV - ne szépítsünk - gyakorlatilag egy kormányszócső volt, amiből egész nap zubogott a propaganda, a válogatott hazugságáradat és az eltorzított információk, Ábrahám Róbert pedig a csatorna egyik arcának számított, önálló műsorral - bevallom, én néha néztem is! Kíváncsi vagyok ha a propagandista nem, akkor mi a helyes jelző Ádám szerint vele kapcsolatban? De ne akadjunk le ezen a ponton, hiszen végső soron nem ez a fő kérdés!

Matekozzunk!

A lényeg egy állítás, ami igen súlyos, igen meredek és igen elborzasztó - főleg ha az állítás igaz. Nem Szabados Ádám állítása ez, de ő is olyan fénytörésben mutatja a Barnevernet működését, ami ráerősít erre az állításra. Az állítás kissé szimplifikálva így szól: Norvégiában a gyermekvédelemre felesküdött állami szervezet valójában gyermekbántalmazást és családrombolást folytat. Mégpedig egy jól kiépített és átgondolt bűncselekmény-sorozat révén. Aki ugyanis igazi ok nélkül, szándékos és előre megfontolt gonoszságból elvesz egy családtól egy (kis)gyermeket, az szerintem bűncselekményt követ el - vagyis bűnöző. Az állítás ezért az, hogy a Barnevernet látszólag egy gyermekvédő szervezet, valójában egy bűnszövetkezet, ahol tömegesen gyerekeket rabolnak el. Ez az, amit bizonyítani kell! Nem a szakmai hibákat, nem a rendszerszintű problémákat, nem a Barnevernet ügyefogyottságát! Hanem a bűncselekményt, az emberrablás-dömpinget!

A hatvanezres számot nem Ádám találta ki, hanem egy konkrét forrásból származnak. Hozzáteszem: nem vitatom, hogy az eredeti forrás végső soron a Barnevernet honlapja lehetett, de meglehetősen érdekes fejlemény egy szándékosan gonosz szervezet részéről, hogy kirakatba teszi a saját maga ellen igencsak beszédes számot... Ezen a ponton viszont megkövetem Szabados Ádámot: szó szerint tényleg nem azt írta, hogy az összes esetben mondvacsinált volt az indok. Igazat adok Ádámnak ebben: ő csak annyit írt, hogy ilyen is előfordult, amit én a magam részéről teljesen el tudok képzelni. A kiemelések okai: "80%-a a szülői képességekkel („issues of parenting capacity”) vagy a gyermek viselkedésével („child behavioral issues”) kapcsolatos, amelyekben nincsenek benne a szexuális és fizikai bántalmazások, és a kiemelés még azelőtt megtörténik, hogy bármiféle eljárást lefolytattak volna." 

Persze azért a szülői képességek elégtelensége nagyon sok dolgot takarhat. Ne feledjük azt sem, hogy a migráció során betelepült családoknál ez az érv akár egy teljesen jogos indok lehet a norvégiai gyermekvédelmi szigor kontextusában. Számomra alig hihető, hogy a többségében muzulmán országokból érkező menekültek egy liberális jogállam mércéje szerint bánnak a gyerekeikkel - mármint olyan országokról beszélek, ahol a feleség a férj tulajdona. De nézzük meg a fent belinkelt dokumentumot, amelyet egy bizonyos Peter Costea nevű konzervatív politikus, texasi ügyvéd, a Román Családszövetség amerikai elnöke jegyez! Ádám a hatvanezres szám kapcsán az ő tanulmányának 14. oldalára hivatkozik. Ezek a számok valóban ijesztőnek tűnnek és azért írom le őket, hogy ne kelljen senkinek keresgélnie a beszélgetés egyre több linket és hivatkozást tartalmazó folyamában. Egy kicsit számolni is szeretnék velük a tisztánlátás kedvéért.

Tehát, Costea szerint a Barnevernet maga közzétette, hogy a szervezet 2013-ban 50.000 gyermek életébe avatkozott, ebből 17%-uk esetében a kiemelés tűnt megoldásnak, őket hívja a Barnevernet "gondozásba vett gyerekeknek". Vagyis Costea szerint a Barnevernet csak 2013-ban "12.467 gyereket rabolt el a szüleiktől!" - ezek már a saját szavai, tehát Costea az összes kiemelt gyermek esetét rablásnak hívja! ("In raw numbers, this means that in 2013 alone Barnevernet abducted 12,467 children from their parents") Nem világos, hogy ezután Costea mire gondol, amikor úgy fogalmaz, ugyanebben az évben 1259 "gondozási határozatnak" nevezett számot adtak ki, majd egy évvel később 1504-et. (Talán arra, hogy a Barnevernet szándékosan kisebb számokat adott meg? De mi értelme lenne ennek, ha a saját honlapjukon elvileg ugyanott szerepeltek a valós számok is?)

Csak hogy én is írjak egy számot, amit innen vettem: az elmúlt három évben (2021-2023) összesen 141.508 gyermekvédelemmel kapcsolatos ügye volt a szervezetnek. Vagyis azt mondhatjuk, évente átlagosan 46-47.000 az esetek körülbelüli száma - ez hasonlít a Costea által említett 50.000-es értékhez. A Barnevernet és Costea által említett számok tehát úgy tűnik megfelelnek a valóságnak és összecsengenek. Ha most elkezdünk matekozni, és évente nagyjából 50.000-es esetszámot tartunk szem előtt, akkor egy 2014-2024-es periódus alapján (noha az idei évnek még csak a felénél járunk) a nagyságrendet tekintve pontosan 500.000-es lesz az esetek száma. Costea szerint csupán a 2014-es esztendőben 12.467 gyermeket "rabolt el" a Barnevernet - ezt is szorozzuk fel az elmúlt tíz év esetszámait szem előtt tartva.

Így aztán azt kell mondjuk, mivel semmi nem mutatja a statisztikákban az esetszámok csökkenését és nincs okunk azt feltételezni, hogy az évi átlagos ötvenezer esetből a "gyerekrablások" száma csökkenő tendenciát mutatna, a Barnevernet az elmúlt tíz esztendőben durván 124.670 gyermeket rabolt el a családjuktól - ha szeretném használni Costea kifejezését. Leírom betűkkel is, mintha csak egy sárga csekkre kerülne, mert úgy ütősebbnek tűnik: százhuszonnégyzerhatszázhetven! Tegyük ehhez hozzá, amit Ádám említett bejegyzésében, hogy Norvégiában a kiskorúak száma egymillió. Innen nézve tehát a Norvégiában élő gyerekek 12,5%-át már eddig elrabolta a Barnevernet, ami egészen elképesztő szám, döbbenetes, felfoghatatlan, emészthetetlen.

És mindez a gigantikus gyerekrablás, az évszázad legnagyobb bűncselekménye itt történik minden nap a szemünk előtt, pont egy liberális jogállamban (nem a nemzetiszocialista Németországban!), ráadásul mindenkinek egyszerű számolgatással nyilvánvalóvá válhat, sőt a szervezet egy ideig még a saját honlapjára is kirakta és követhetővé tette! Ez őrület! És akkor megint: ne feledjük el, hogy egy mindösszesen ötésfélmilliós norvég társadalomról beszélünk! Ez nagyságrendben azt jelenti, hogy Norvégiában a lakosság mintegy 2,2 százalékát elrabolták - és ez a folyamat most is zajlik, sőt úgy néz ki, a jövőben is folytatódni fog, hacsak valaki meg nem állítja. Csak hogy értsük: ez olyan, mintha azt mondanám, a nagyjából dupla létszámú magyar lakosság 4,4%-át (azaz mintegy 440.000, vagyis négyszáznegyvenezer főt) valaki egy gonosz konspirációs törekvés érdekében elrabol, elragad a családjától, a kormány pedig csak pislog, az emberek sírnak és alapvetően szerény léptékben tiltakoznak, néha van tüntetés (más országokban is), illetve néhány cikk és videó megjelenik - többségében konzervatív médiaforrásokban. Próbálok úriemberként fogalmazni: a számszerű tények és a józan ésszel jogosan elvárható tiltakozások mértéke finoman szólva nincs párhuzamban egymással. Ha tőlem akármelyik gyerekemet így elvették volna a morzsás abroszra vagy a félig üres hűtőre hivatkozva (mert ilyen történeteket is hallani), azt hiszem kapával-kaszával hadonászva és óbégatva járnám Budapest utcáit. Üvöltenék, tajtékzanék, elfeledkeznék magamról. Gyanítom azt is, nem lennék ezzel egyedül: sok tízezer társam követne a dologban. Norvégia minimum két elképesztő tettet hajtott végre. Elkövette és jelenleg is elköveti az évszázad legdurvább emberrablási sorozatát, valamint képes sakkban tartani muszlim hátterű családapák ezreit is, akik köztudottan arról híresek, hogy türelmesen és az európai kultúra megszokott magatartási formuláival viselik, ha valaki belegázol a családjaikba és érezhetően gagyi okoknál fogva elragadja tőlük a gyerekeiket. Behúzódnak a no-go zónáikba és tudomásul veszik, hogy nincsenek többé gyerekeik.

A tény meg a narratívája

Ami ezután következik, az már nem a számokról, hanem az értelmezésekről és anekdotákról, vagy egy-egy személy által keltett benyomásokról, és igen, feltétlenül valós történetekről és igazi emberi tragédiákról is szól. A brutális léptékű gyerekrablásban Ádám leirata és a neki nyilatkozók szerint benne vannak szociális munkások, pszichológusok, hivatalnokok, hatósági emberek, akik "gond nélkül átlépik azokat az etikai határokat, ahol mindenkinek meg kellene állnia." Hozzáteszem, én keveslem ezt a listát. Ha itt nem rendszerszintű probléma, hanem egy rendszerszintű gyerekrablás zajlik (a kettő nem ugyanaz), ami ráadásul fondorlatosan van kitalálva, üzemszerű olajozottsággal működik, betonbiztosan a törvényhozás erejével bebiztosítva, abban az egész norvég politikai elitnek és a kormánynak is benne kell lennie. Sőt, jó eséllyel bizonyos lobbicsoportoknak - például az LMBTQ-közösségnek, akik haszonélvezői a rendszer működésének. Az embernek az a benyomása, hogy a kis lélekszámú Norvégia jó része benne van a saját maguk ellen elkövetett bűncselekményben. A kérdésem mindezek után végtelenül egyszerű:

biztos ez?

Ahogy mondani szokás, súlyos állításokat súlyos bizonyítékokkal kell alátámasztani. Én ezeket a súlyos bizonyítékokat egyelőre nem látom. Konzervatív hírportálok cikkei nem azok. Konzervatív propagandista dokumentumfilmje nem az. Konzervatív ügyvédek és teoretikusok véleménye nem az. Egy-egy pszichológus, aki "hallott olyan esetről" - nos, ez sem az. És félve írom le, miközben a szívfacsaró konkrét esetek mögött igenis konkrét családok vannak: pár tucat család beszámolója sem az önmagában. Mielőtt valaki félreért és szívtelenséggel vádol. NEM tagadom le, hogy tucatszámra lehetnek megkárosított családok. NEM tagadom le, hogy a Barnevernet rengeteget hibázhat. NEM tagadom le, hogy akár rendszerszinten is rosszul teszik a dolgukat. NEM tagadom, hogy lehet olyan is, amikor szánt szándékkal elvesznek gyermeket egy családtól. NEM tagadom le, hogy európai bíróság is többször elítélte már őket. De azt nem látom, amit Costea írt: hogy itt üzemszerű gyerekrablás folyik, ami nagyon tudatosan és a maffiát meghazudtoló profizmussal történik - mégpedig százezres nagyságrendben! 

Talán felmerül az olvasóban: mivel lennék elégedett? Mit szeretnék látni? Igyekszem világossá tenni, abban bízva, hogy senki nem forgatja ki és nem magyarázza ki a szavaimat. Egy ekkora léptékű bűncselekmény kapcsán én erre számítanék:

1. Ezrével megnyert bírósági perek, ahol független szakértők elmarasztalják a Barnevernetet és kimondják róluk, hogy bűncselekményt követtek el, amikor elvették a családoktól a saját gyermekeiket.

2. Ezrével folyamatosan a norvégiai utcán tiltakozó, csaknem országos forradalmat kirobbantani akaró elkeseredett szülők, akik családját megcsonkította ez a szervezet. A népharag szakadatlan zúdulása.

3. Zúduló nemzetközi felháborodás baloldaról, középről, jobboldalról.

4. Olyan iratok és hivatalos vallomások, melyek egymást erősítve dömpingszerűen igazolják, hogy itt egy társadalmi méretű, az egész országot behálózó, példátlan és gonosz gyerekrabló-maffia hálózat működik Norvégiában.

Azt hiszem azért Norvégia most nem a náci Németország, ahol szó szerint megölték vagy internálták azokat, akik a hangjukat felemelték. Azt hiszem abban sem hasonlít a második világháborús környezetre, hogy manapság egy vaskosan információalapú globális faluban élünk, ahol nehéz egy ekkora ügyet eltagadni és csendben tartani. Idestova tíz éve legalább tart már ez az egész. A fenti négy pontom tehát nem elképzelhetetlen. Eddig azonban én nem észleltem a tiltakozásnak és a hivatalos-független bírósági ügyeknek ezt az áradatát.

És akkor... 

Ádám, végül hadd szólítsalak meg személyesen is, remélem ez nem baj neked! Véletlenül se gondold, hogy én itt a Barnevernetnek "szurkolok". Semmi okom nincs erre, egy héttel ezelőtt azt sem tudtam kicsodák, pedig olvasok balról jobbra mindenféle médiát. Tudod mit, meghagyom a lehetőségét annak, hogy igazad van! Ezek az esetek igazak, és a Barnevernet egy szemétláda, tömegesen teszi, amit tesz - és ez akkor egy égbekiáltóan felháborító és elfogadhatatlan gonoszság. De ezt lánglelkű híradásokon és blogbejegyzéseken túl, és bizony néhány ember személyes vallomásán is túl bizonyítani szükséges. Mégpedig jogi úton, sziklaszilárdan, nem olyan narratívákkal, melyek érdekes módon hézagmentesen beleillenek más narratívákba, melyek politikai világ- és európaszemléletről szólnak.

Jómagam akadémiai környezetben dolgozom. Bármikor és akármikor szerzek olyan tanárt, előadót, professzort, aki rémségeket fog mesélni a magyar felsőoktatásról, közben másokra fog hivatkozni, sőt ha szeretnéd, órákig mesélek neked ilyeneket én magam is. Végül ki fogok hozni és alátámasztok olyan állításokat, miszerint az egész magyar felsőoktatás valójában egy rothadt hálózat, ami arról szól, hogy minél butább emberek kapjanak diplomát, mert a kormány (mindegy melyik) így tudja majd irányítani őket (tipikus libsi-baloldali összeesküvés-elmélet ez most), és ebben valójában benne van sok tanár is, akik azért vesznek fel a képzésekbe szerény képességekkel megáldott embereket, mert az állam fizet nekik... Hoppá, tessék, a politika megvette őket kilóra! Mindent ezek irányítanak!

Dobj fel nekem tetszőleges témát és gurítok neked belőle sztorit, paraméterezheted is milyet szeretnél, olyan lesz, amilyet csak kívánsz. Átlényegülök egy óhajsóhajra működő, kétlábon járó összeesküvés-generátorrá! Rámutatok a tanártársadalom összes gyengeségére, az olcsó diplomák használhatatlanságára, a vizsgák korruptságára, az állami pénzek és befolyás beszivárgására az egyetemekre. Leleplezem az egész felsőoktatást és éjfeketére festem neked olyan színtónusban, amiben elveszel. Viszont: igazán bizonyítani, hogy itt a tanárok, meg a kormány, meg a diákok... no azt nem fogom tudni. Mert bizonyítani egy ekkora bűncselekményt, az más tészta.

A Barnevernet és Norvégia gyermekvédelemmel kapcsolatos egész hozzáállása engem taszít. Szerintem túlzásba viszik a szigort, sokat hibáznak, vannak köztük olyanok is biztosan, akik aljasságból elvesznek gyerekeket. Azt is elhiszem, amit ismerőseid meséltek, mert igaznak és plauzibilisnek tűnik, hogy meghurcolnak családokat és szívatják a migránsokat. Egyetlenegy eset is elfogadhatatlan és szerintem annál jóval több a valóság! De a lépték, hát az nem mindegy, ahogy az óriási számok és az ördögien gonosz szándék sem. Mert ha igazad van, akkor nem egy rendszerszintű balfogást látunk Norvégiában, hanem egyenesen a Halálcsillag épül ott, és nekünk hülyéknek ez nem tűnik fel. Mármint, a zavar az Erőben.

Tovább

Honnan tudod, amit tudsz?

Nem kívánom az előző bejegyzést a norvégiai Barnevernet-ügy kapcsán tovább görgetni, de a mögöttes témát, ami számomra kibontakozott az összeesküvés-elméletekről, továbbra is igen fontosnak tartom. Tudjuk, hogy a keresztény egyházak sem mentesek attól, hogy viszonylag komplex és jól kidolgozott konteókat vagy álmagyarázatokat szüljenek bizonyos kérdésekre - és ezáltal olyan gondolatok terjengjenek egyházon belül, melyeknek semmiféle alapjuk nincs. Miért csináljuk ezt? És egyáltalán honnan tudhatjuk mi igaz és mi nem az?

Nyilvánvaló, hogy az összeesküvés-elméletek és álhírek azért is léteznek és virulensek, mert valamilyen értelemben hasznot hoznak mind a létrehozóiknak, mind a terjesztőiknek. Az előző bejegyzésben is emlegetett Krekó Péter könyv alaposan kitárgyalja a pszichológiailag beazonosítható előnyöket, melyek együtt járhatnak egy-egy hamis hír terjesztésében. Ahogy a szerző fogalmaz, az összeesküvés-elméleteknek és álhíreknek nem kell igaznak lenniük, az a fontos, hogy megnyugtatók és a meglévő nézeteket megszilárdítók legyenek. Ugyancsak hasznos, ha képesek megnevezni és egyben a terjesztők csoportján kívül tartani a bizonyos problémákért felelősöket. Azaz az álhírek és konteók sok esetben a csoportkohézió növelésére és fenntartására valók. 

Mindezek alapján bennem felmerült a kérdés, egyáltalán honnan tudjuk azt, amit tudunk, vagyis "hogyan érkezik meg a tudás", az ismeret, az információ a fejünkbe? Az elmúlt hetekben olvastam a tudásszerzésről egy érdekes tanulmányt (ez most nem túl fontos, de egyébként egyszerű vidéki életet élő embereket vizsgáltak, honnan szerzik meg a környezetük élővilágával és annak működésével kapcsolatos ismereteiket), ennek alapján pedig úgy látom, a tudásszerzési forrásokat illetően van három alapvető módja annak, ahogyan az ismeretek a fejünkbe kerülnek. Ezek a következők:

1. vertikális tudásszerzés. Ez a forma tulajdonképpen az ősök által elérhetővé tett ismereteket jelenti. Egyszerűbben kifejezve amit tudunk, azt az elődeinktől is tudjuk. Beleértem most ebbe a saját szüleimet, nagyszüleimet és korábbi felmenőimet épp úgy, mint akár a Bibliát, az egyháztörténetet vagy akár az emberiség által eddig felhalmozott és elérhetővé tett tudás összességét. Nyilván ez egy hatalmas kondér, amiből nem lehet eleget meríteni - de két fontos dolog idekívánkozik vele kapcsolatban. Az egyik, hogy mindannyian részei leszünk ennek a tudásszerzési folyamatnak, hiszen mi is továbbadjuk az ősöktől kapott ismereteket az utódainknak, alapvetően a gyermekeinknek és unokáinknak. A másik, hogy pusztán a vertikális tudásszerzés önmagában nem feltétlenül elég. Ezt csak azért írom, mert nagy divat manapság "ötezer éves kínai bölcsességre" vagy ehhez hasonlókra hivatkozni - mintha az időben hosszú ideje meglévő tudás garantáltan megbízható volna. Persze az idő, különösen a hosszú idő jó próbája az igazságnak - de nem kölcsönöz csalhatatlan bizonyosságot. Éppen ezért a vertikális tudásszerzés rendkívül fontos, ám szerintem nem lehet egyedüli módja az ismeretgyarapításnak.

2. horizontális tudásszerzés. Valószínűleg nem nehéz kitalálni, hogy a horizontális tudásszerzés a kortárs ismeretek elérhetőségére utal, vagyis olyan tudásformákra, melyeket itt és most a jelenünkben megragadhatunk. Ahogy mondani szokták, ezek "a tudomány mai állása szerint" tudható dolgok. A horizontális tudásszerzésbe persze nemcsak a tudomány, de a művészetek által felkínált gondolatok, illetve a többi ember (kollektív és egyedi) tapasztalata is beletartozik. A horizontális ismeretforrások természetesen nélkülözhetetlenek azoknak, akik szeretnének lépést tartani a trendekkel, tudni akarják hogyan gondolkodik egy mai átlagos ember, egyszóval nem akarnak lemaradni az aktuális valóságról. Ugyanakkor itt is el lehet követni hibákat - például automatikusan jónak tartani a kortrend által felkínált ismereteket, és lesajnálóan, cinikusan, nagyképűen leírni az ősök tudását, mondván hogy azok még buták voltak, hiszen egy felvilágosult és technológiára építő kor előtt éltek. Ezt a nagyarcúságot sokszor csökkenti, amikor az ember azzal szembesül, hogy az egetrengetően újnak tetsző gondolatok jó részére rá lehet bukkanni az antikvitás valamelyik forrásában. Vagyis ahogy Salamon megírta már az ő korában: nincs új a nap alatt.

3. személyes tapasztalat. Végül szerintem fontos kiemelni a sok hívő számára elsődleges és (sajnos) egyetlen ismeretszerzési formát - azaz a személyes élmények, benyomások és tapasztalatok erejét. Meg sem tudom számolni hányszor hallottam már a mondatot: "nekem mondhatsz bármit, én átéltem amiről beszélek". A személyes tapasztalat - valahol érthető okokból - olyan domináns tudásszerzési forma egy ember számára, hogy képes simán felülírni az előző kettőt. Elvégre amit a saját bőrünkön érzünk, az a legközelebbi impulzus - ha azt megkérdőjelezzük, úgy érezzük hogy tulajdon eszünkkel fordulunk szembe. Nem akarom tagadni a személyes tapasztalat erejét - hiszen éppen személyesen tapasztaltam számos alkalommal, hogy ez milyen fontos -, de mindannyian tudjuk, hogy az igazság végső fokmérője semmiképpen sem lehet önmagában. Ha pusztán a személyes tapasztalatra hagyatkozunk, még az egymáshoz hasonló élmények dacára is olyan fokú diverzitással kell szembesülni, hogy képtelenek leszünk kimondani törvényeket, hitelveket, univerzálisnak tetsző megállapításokat. Ráadásul a személyes tapasztalat soha nincs önmagában: amit átélünk, azt azonnal értelmezzük és magyarázzuk is valamiféle teljesen egyéni hermeneutikával. Azaz két ember, aki nagyon hasonló dolgot tapasztal, teljesen máshogyan értelmezi a saját tapasztalatát. Ismétlem, nem akarok gyanút ébreszteni a személyes tapasztalattal szemben, inkább csak óvatosságra intek: mint tudásforrás sokkal kevésbé megbízható szerintem, mint a másik kettő - ehhez képest hívő emberek között sokkal felülreprezentáltabb.

Mondani sem kell, a fenti három tudásszerzési forma mellett léteznek még más formák is, de kétségtelenül ezek a legmeghatározóbbak. Rengeteget lehetne filozofálni arról, melyiknek mekkora teret kell és érdemes biztosítani, illetve mi történik ha egymásnak ellentmondó dolgokat tudunk meg egyik vagy másik csatornán. Például ha a személyes tapasztalatom ellentmondani látszik a vertikális tudásformáknak, vagy akár a horizontális tudást nem igazolja vissza az, amit én magam átélek.

Mivel nem kívánom végtelen hosszúságúra nyújtani ezt a bejegyzést, ezért befejezésül csak egy klasszikus tévtanítást szeretnék megemlíteni illusztrációként: a bővölködés evangéliumát. Tudja jól mindenki, ez egy mondatban arról szól, ha sokat adakozok az egyháznak / gyülekezetnek, Istennek kötelessége nagyon megáldani engem, azaz sok pénzem lesz és egészséges is leszek. Ha megkérdezünk bizonyos embereket, alapvetően a személyes tapasztalatra fognak hivatkozni: bedobtak a perselybe egy köteg pénzt, és az történt, hogy kis idő múlva óriási bevételre tettek szert. Általában ilyenkor kerül elő valami hasonló mondat: "Látod, a dolog működik, én átéltem ezt, úgyhogy nekem mondhat bárki bármit, a bankszámlám a legjobb bizonyíték!" A személyes tapasztalat tehát minden mást felülír: nem számít, hogy a Szentírás (mint vertikális tudásforrás) alapvetően nem támogatja, sőt meglehetősen elutasítja az automatikus meggazdagodás kicsavart teológiáját. Az sem számít, hogy a horizontális tudás szerint nem mindenki gazdagszik meg, aki rendesen adakozik. Ha a három vektor közül az egyik visszaigazol egy eszmét, akkor azt sokan azonnal helyesnek tartják.

De nem lehet, hogy a megbízható tudásformák alapvetően (ha nem is mindig) mindhárom tudásszerzési forrás szerint összhangban állnak egymással? Tehát ha valami igaz, akkor az nem feltétlenül csak most igaz, hanem igaz lehetett régen is - miközben visszaigazolják a mostani ismereteink, valamint harmóniában áll a személyes megéléseinkkel is. Az összeesküvés-elméletek és álhírek mindig valahol hibáznak. Vagy ellentmond egymásnak ez a három forma, vagy ellenőrizhetetlenül terjednek és nem lehet visszaigazolni őket mindhárommal. Akárhogy is van, a stabilitás hiánya intő jel velük kapcsolatban, hogy valami nem stimmel.

Tovább

Gyermekrablók vagy konteósok?

Szabados Ádám friss bejegyzése a norvég Barnevernet nevű gyermekvédelmi szolgálat tevékenységéről igen felkavaró. Ha valaki még nem hallott volna a szervezetről, az utóbbi években nagyon hírhedtté vált intézmény Norvégiában állami felhatalmazással és a gyermekvédelem ürügyén állítólag elveszi a szülőktől a saját gyermekeiket - hogy aztán például meleg pároknak örökbefogadóként átadja őket... Tudom, ez az állítás árasztja magából az összeesküvés-szagot - de valóban csak erről van szó?

Hiba lenne annyit mondani, hogy a fejlett nyugati világ információdömpingjében élünk. Mert a teljesebb igazság az, hogy dezinformációdömping is van, azaz a hamis hírek és hamis értelmezések kavalkádja vesz körül bennünket. Vagy ahogy Krekó Péter kiváló szociálpszichológiai könyvében a post-truth kifejezés kapcsán megjegyzi, az érzelmek és szubjektív személyes hiedelmek nagyobb szerepet játszanak a közvélemény formálásában, mint maguk a tények. A post-truth korszak sajátossága tehát, hogy a tényeket nem szimplán bemutatja, hanem politikai-ideológiai szinten értelmezi és bizonyos látószögben tálalja ezeket, valamint megpróbál minél több embert meggyőzni a maga igazáról.

Nem akarom azt mondani, hogy a Barnevernet históriája is ide tartozik, nem akarok faragatlan lenni, de amit eddig olvastam a norvég szervezetről, az csak növelte bennem a kérdőjelek számát és kigyulladt a fejemben az óvatosságra figyelmeztető lámpa. Ide tartozik az a friss és sokkoló rövidfilm is, amit a kormánymédiához közeli Ábrahám Róbert és társai készítettek az igencsak felkavaró ügyről. A filmből többek között kiderül, hogy a Barnevernet vezetője egy bizonyos Hege Hovland-Malterud, aki nemcsak orvos, hanem felvállaltan leszbikus, ráadásul tisztséget visel egy keresztény szövetségben is, amely melegeket tömörít és a norvégiai egyházi élet egészében komoly befolyással bír. Összefoglalva, a Barnevernet a híradások szerint mindenféle mondvacsinált indokokra hivatkozva tömegesen fosztotta meg a norvég családokat saját gyermekeiktől (köztük sok migránsként érkezett családot, akik eleve kiszolgáltatottabbak, de keresztény családokat is) - azaz állami gondozásba emelte át őket, majd sokukat az örökbefogadás révén például odaadott meleg pároknak. Ilyen, kissé talán metaforikus értelemben beszélnek egyesek gyerekrablásokról, és bizonyos források szerint akár hatvanezerre(!) tehető azoknak a gyerekeknek a száma, akiket az elmúlt évek során végleg elszakítottak a szüleiktől! Hozzáteszem, mert ez fontos: a Barnevernet "gyerekrabló" akcióiról nem kizárólag a konzervatív-kormányközeli médiaforrások, hanem a velük politikai ízlést tekintve szembenálló hírportálok is beszámoltak (lásd például ezt, ezt és ezt). Ezen felül olyan hírmédiák is beszélnek az ügyről, mint például a BBC. Ugyancsak ide tartoznak a nemzetközi felháborodást kifejező tüntetések a Barnevernet ellen, melyekből volt már jó néhány az elmúlt években.

Egyszóval: hatvanezer kis ember, szétszakadt norvég családok, állami erőszakkal elvett gyermekek. Valljuk be őszintén, ez így első és második olvasatra elképesztő képtelenségnek tűnik! Hihetetlen és sehogyan sem fér az ember fejébe, hogy éppen a jóléti államok egyik európai csúcsáról, a nyugati életminőség fellegváráról, azaz a Skandináv országok egyikéről van szó. Létezik, hogy egy óriási elefánt tör-zúz a porcelánboltban és eddig ennyire nem vettük észre? A hatvanezres szám is elképesztőnek és emészthetetlennek tetszik - ennél nagyságrendekkel kisebb ügyektől is teljes a felháborodás a nemzetközi sajtóban. Szóval, ez itt vagy a világ egyik legjobban összerakott és megkomponált szemfényvesztése, a konteó műfaj ragyogó ékköve, vagy az ördögi rémtettek elképesztő példája, maga a megtestesült gonoszság, ami ellen minden rendelkezésre álló eszközzel harcolni kell.

Mi a fene zajlik Norvégiában?

Nem akarok a megoldóember pozíciójában tetszelegni, mert egyelőre csak kavargó gondolataim vannak. Az érzéseim két irányba is húznak. Egyrészt nem szeretnék bedőlni egy jól összerakott összeesküvés-elméletnek, még akkor sem, ha jóindulatból, a gyermekek és családok féltéséből táplálkozik. Másrészt olyan ostoba sem kívánok lenni, hogy egy brutális társadalmi jelenséget szem elől tévesztek, mert nem fér bele a nyugati társadalom anatómiájáról alkotott felfogásomba. Az elmúlt hetekben néztem végig a kiváló Dopesick című sorozatot, amely az amerikai opioidválságról szólt: az OxyContin nevű gyógyszer okozta függőségbe legalább kétszázezer ember belehalt. Döbbenetes, de az egész válság csak a közelmúltban zárult le Amerikában, és a gyógyszert gyártó cég, valamint a piaci forgalmazást engedélyező szervezet erkölcstelen és gátlástalan hozzáállása szinte észbontónak, hihetetlennek és lehetetlennek tűnik - márminthogy ilyesmi előfordulhatott a fejlett nyugaton. Ismétlem: nem a távoli múltról beszélek, hanem egész pontosan 2007-ről (ekkor jutott valamiféle nyugvópontig az egész gyógyszerügy, habár teljesen még itt sem zárult le), ami azért nem dédszüleink idejében volt.

Nos, a Barnevernet gyerekrabló akciói kapcsán is el tudom képzelni, hogy szisztematikus és tervszerű, bizonyos (politikai-társadalmi) érdekek által vezérelt, állami eszközökkel kivitelezett családrombolásról van szó. Ismétlem, elképesztően felháborítónak és gusztustalannak tartom ezt a dolgot, ha tényleg igaz. Ám úgy érzem, mintha nem lennének megfelelő eszközeim ennek biztos eldöntésére. Hogy az így bennem meglévő hiátust az összeesküvést látni vélők vagy éppen a valós összeesküvést szövögetők szeretnének kihasználni - ez itt a kérdés. Egy dolog viszont biztosnak tűnik: a világban jóval több az összeesküvés-elmélet, mint a tényleges összeesküvés. 

Itt utalnék vissza a bejegyzés elején említett post-truth kifejezésre. Igazság szerint egy valóság utáni világban élünk, ami a hírek feldolgozását és értelmezését jelenti. A post-truth társadalomban elmosódik a tények és a vélemények közötti választóvonal. Ez a Barnevernet-ügy kapcsán úgy értendő, hogy egyáltalán nem mindegy mivel állunk szemben. Valamivel, amit látunk vagy valamivel, amit látni szeretnénk. Egy biztosnak tűnik: valami nyilván történik Norvégiában, de hogy mi történik, az nem lehet pusztán vélemény és ízlés kérdése. Tudom, hogy az ottani gyermekvédelmi törvények sokkal szigorúbbak, mint amihez Európa nagyobb részében szokva vagyunk - a családon belüli erőszak sok mindent jelenthet kezdve a veréstől az elfenekelésen át a verbális inzultálásig, vagy tényleg pusztán kitalált, mondvacsinált indokokig. Szakmai kérdés, amiről lehet és kell vitatkozni, hol húzzuk meg a pontos határokat, amikor az államnak már muszáj beavatkoznia egy önmagát megvédeni képtelen gyermek esetében. 

Csak egy példát hozok, a többször említett migránscsaládokat, akiktől egyes hírek szerint a Barnevernet előszeretettel veszi el a gyerekeiket. Lehet azt mondani, hogy a Barnevernet idegengyűlölet miatt nem akarja, hogy a bevándorlók terjesszék a kultúrájukat Norvégiában. Tehát állami hatalmánál fogva valamilyen ürügy okán elveszi a gyerekeket a családjuktól és egy norvég családnak adja őket az örökbefogadás keretében. Ez természetesen előfordulhat. De az is lehetséges magyarázat, hogy a többnyire muszlim országokból betelepült családok olyan kultúrát hoztak magukkal, ahol nem számít különösebb bűnnek néhány pofon lekeverése, a családon belüli történéseket pedig magánügynek tekintik, amibe az állam sehogyan se szóljon bele. Márpedig ha ez igaz, egy muszlim hátterű migránscsaládban valószínűleg jóval gyakrabban fordulhat elő erőszakos gyereknevelés - amit viszont egy norvég gyermekvédelmi hatóság a hatályos törvények miatt nem fog szó nélkül eltűrni, és a szigorúan érzékeny törvényeknek köszönhetően keményen beavatkozik. No és természetesen még az is előfordulhat, hogy ez a két dolog együttesen igaz: a bevándorló családok eleve jobban hajlanak az erőszakosabb nevelési eszközökre, a Barnevernet pedig kapva ezen a tényen, sokkal könnyebben szakíthatja el gyermekvédelem felkiáltással az ilyen gyerekeket a szüleiktől.

Vegyük azonban észre, hogy a fenti példában ezek csupán magyarázatok és nem tények. Csak az én elmeszüleményeim, ötleteim, elképzeléseim. Lehet, hogy igazak, de lehet hogy nem, vagy csupán részigazságokat tartalmaznak. Ha egy szervezetet azzal vádol valaki, hogy mintegy hatvanezer gyermek "elrablásáért" felelős, ezt az elképesztő állítást viszont nem magyarázatokkal, hanem bizonyítékokkal kell alátámasztani. Valamivel, ami több annál, mint amikor az egyik hírportál hivatkozik egy másik állításaira, amelyik visszahivatkozik az előző által tett állításokra. Az sem mindegy, hogy a Barnevernet által üzemeltetett gyermekvédelmi rendszerben előfordulnak problémák,  előfordulnak túlkapások vagy rendszerszintű a hiba és az egész szervezet a szándékos túlkapásokra épít? Mondok egy meredeket: szerintem igenis lehetséges, hogy például száz bevándorlócsaládban mind a száz helyen folyamatosan megvertek több száz gyermeket - mert az a kultúra, ahonnan érkeztek ezt teljesen elfogadhatónak véli. Így előállhat az a szituáció, hogy drasztikusnak látszik a Barnevernet beavatkozása, a szülők pedig valós tragédiaként élhetik meg, hogy elvették a gyermekeiket, a maguk kulturális értékrendje szerint jogosan állnak tétlenül a dolog előtt - és mégsem  jelenthető ki, hogy az így kialakult nagy esetszám a gonoszság csalhatatlan jele. Azt kellene tehát bizonyítani, hogy itt szisztematikus, alapvetően szakmailag hibás és gonoszságból elkövetett, tendenciaszerű gyerekrablások zajlanak, és ezekben a Barnevernet visszaél az állami hatalmával, gátlástalanul elveszi a szülőktől a gyerekeket, hogy őket melegpároknak vagy akárki másnak átadja. Ez a riportok és filmek állításának magja, a tulajdonképpeni probléma, amiről beszélnek. Amit egymástól független, az ügyben kevéssé érdekelt, amennyire lehet ideológiailag semleges vagy többféle források révén bizonyítékokkal alátámasztott kell legyen.

A kérdésem tehát az, hogy ezt az állítást bizonyította valaki? Elfogadom, ha igen, és belátom ennyire nem mélyedtem el ebben az ügyben. Megköszönöm, ha valaki megoszt ezzel kapcsolatos bizonyítékokat - nem újabb állításokat, hírportál cikkeket és történeteket! -, melyek ezt a súlyos vádat alátámasztják. Ismétlem, egyáltalán nem zárom ki, hogy sok igazság lehet a Barnevernet elleni tiltakozásokban, melyeknek ha csak a fele vagy annál is kevesebb valósnak bizonyul, az is felháborító és kellő alap az egész szervezet elleni hatékony fellépéshez! Ha itt ideológiai alapon gyermekeket választanak el a családjaiktól, arra semmiféle mentség nem létezhet és akár durva beavatkozások révén is szükséges meggátolni az egész folyamat előrehaladását.

Tovább

A morális űr - Hirsi és Dawkins egy pódiumon

Korábban már írtam itt a blogban a muszlimból ateistává, majd ateistából kereszténnyé lett Ayaan Hirsi Ali történetéről, aki most az új ateizmus "pápájával", azaz Richard Dawkins-szal ült le egy órácskára vitatkozni. A teljes felvétel megnézhető és persze Hirsi miatt érdemes igazán időt szánni rá, aki egy számára is új szerepben került ateista partnerével párbeszédbe. Közben pedig kimondott néhány fontos dolgot...

Nos, én nem vagyok Hitvédelmi Csendőrség és nem érzem magam feljogosítva arra, hogy egy reflektorfényben álló személyiség istenhitét megmérjem. Ugyanakkor magam is kíváncsi voltam, hogy amennyire ez megítélhető, Hirsi hitéről mit lehet tudni: pusztán politikai okokból felvett, kulturális bázison nyugvó kereszténységről van szó, vagy valóban megélt belső hitről? Egy ilyen pódiumbeszélgetés persze nem azért szerveződik, hogy erre a kérdésre direkt választ adjon, mégis egy mélyebb diskurzusból felsejlik valamiképpen a résztvevők őszintesége. Ennek alapján számomra Hirsi megtérése hitelesnek tűnik, de akkor inkább idézzük Dawkins-t, aki maga mondta ki Hirsi-nek a beszélgetés során: "Azért jöttem ide Ayaan, hogy meggyőzzelek arról, te nem vagy keresztény. Szerintem keresztény vagy, és úgy vélem a kereszténység nonszensz." Dawkins megszokott véleménye a kereszténységről most nem érdekes számomra, mindazonáltal arra mégis jó, hogy a világ talán legnagyobb ateistája mondta ki nyilvánosan Hirsi-ről, hogy hívő embernek tartja - különös csavar ez a maga módján, aminek van valamiféle groteszk súlya.

Hirsi egyébként több fontos dologról is beszélt, például bűnösnek vallotta magát abban, hogy új ateistaként minden vallást összekevert egymással és azonosan károsnak tartotta őket. Most ott tart, hogy az iszlámot véli kifejezetten rombolónak, amit élesen megkülönböztet a kereszténységtől. Szó esett aztán arról is, hogy mit jelent számára személyes szinten hinni Istenben és a Vele kapcsolatos dolgokban - amire Dawkins újra és újra felhívta a figyelmét, hogy a megtérés révén Hirsi nem egy társadalmi-kulturális egységhez csatlakozik, hanem bizonyos dogmákat és hittételeket is el kell fogadnia, amennyiben hívőnek vallja magát.

Ami viszont számomra a leginkább lenyomatot hagyott az egész beszélgetésből, az egy visszatérő gondolat Hirsi részéről. Többször felszínre került, hogy a jelenlegi (nyugati) társadalomban morális vákuum uralkodik, amit a szekuláris humanizmus képtelen jól betölteni. A jó és rossz, mint erkölcsi alapkategóriák metaetikai kérdése persze valahol állandó rágcsálnivalója a világ gondolkodó felének. Mégis azt látjuk, hogy felnő egy generáció, ami útvesztett módon áll a moralitáshoz, nincsenek kapaszkodópontjai az erkölcsi kérdésekhez, és sehonnan nem is remélhet ilyeneket. A felsőoktatás és azon túl is nagyjából minden fontos forrása az ismeretnek sokszor igyekszik semleges álláspontot képviselni, nem akarván döntést hozni arról mi a jó és mi a rossz. Márpedig az értelem, a ráció, az intellektualitás valahol mégis ezekből indul ki egy társadalomban. A szekuláris humanizmus viszont, ami megbízik abban, hogy minél több a képzettebb, értelmesebb, intellektuálisabb ember, az majd az erkölcsi stabilitáshoz és letisztultabb morális karakterhez is elvezet, láthatóan kudarcot vallott. A fejlett nyugati társadalmak morális krízissel küszködnek. Tömegek már azt sem tudják eldönteni mi a jó és mi a rossz. Sőt, lassan ott tartunk, hogy már kimondani is botrány egy adott kérdésben a verdiktet. Az intellektuálisan tisztességes válasz mindig a semlegesség, a tartózkodás vagy a relativizálás - a lényeg, hogy a jó és rossz csaknem feloldódik ebben az egészben. Egy hatalmas erkölcsi vákuum és relativizmus felemelkedésének vagyunk tanúi, amiben a nyugati civilizáció vastagon elmerül. A felnövő fiatal generáció egyszerűen nem kap erkölcsi útmutatást a jó és rossz kérdéseiben - márpedig ha a nyugati világ óvatos és neutrális semmitmondása a domináns, az így keletkezett űrt valami be fogja tölteni. Valaki vagy valakik előállnak majd és radikális hangon szólalnak meg arról mi a helyes és mi nem az, melyik irány a jó és melyik a rossz, amerre a fiataloknak haladni kell. Az erkölcsi relativizmusra és űrre jelentkeznek majd radikális mozgalmak és válaszok, amik megkísérlik betölteni azt.

Dawkins szerint ha ez a helyzet, akkor keményebben kell dolgozni a probléma orvoslásáért - de a természetfeletti nonszensz elemek kihagyásával. Mert a vallások moralitása borzalmakhoz vezet és amúgy is "cherry picking" módon csipegetünk és válogatunk azokból. Most nem szeretnék Dawkins ezerszer megválaszolt, mégis újra és újra felmelegített sületlenségeivel foglalkozni a vallások erkölcsi relativizmusáról (unom már, az az igazság), mindazonáltal a beszélgetésből számomra szépen kirajzolódott, hogy az intellektuálisnak hitt vallástalan társadalom egyszerűen hatalmas morális űrt teremt maga körül. A szekuláris világ képtelen a jóval és rosszal igazi mélységben foglalkozni. Ennek oka szerintem egyszerű: míg a vallások adnak valamiféle alapot az erkölcsi kategóriákhoz (például Isten, mint morális ágens személyét), a világot "varázstalanító" (Weber) ateizmus nemcsak az Istent veszi ki a képletből, de vele együtt kénytelen az erkölcsi alapokat is kidobni. 

Hirsi és Dawkins eszmecseréjének számomra ez volt a legfontosabb üzenete. Vallás nélkül nincs igazán alapja a moralitásnak, jól megalapozott moralitás nélkül viszont nincs igazán alapja egy helyesen működő társadalomnak. Azon persze a végtelenségig vitatkozhatunk, melyik vallás legyen az alap, egyáltalán mi alapján döntünk egy adott vallás morális üzenetei között, hogy melyiket emeljük át a mai korunkba és melyiket nem. Akárhogyan is, ha megengedi magának egy társadalom, hogy "Isten halott" legyen számára, ezzel olyan űrt teremt saját magának, amit veszélyes betöltetlenül hagyni. Parazita eszmék vagy veszélyes ideológiák azok, amelyek kapva kapnak ilyenkor a lehetőségen - ezzel pedig egy szekuláris társadalom is rosszul jár.

Tovább

Nem vénnek való vidék

Nézem és hallgatom az elemzéseket az amerikai elnökválasztás első vitájáról, vagyis a republikánus Trump és a demokrata Biden eszmecseréjéről, ahol utóbbi szerepelt igazán katasztrofálisan - még saját tábora jó része szerint is. Az öregség, az időskor és a vénség mint fogalmak a Bibliában is előfordulnak és alapvetően pozitívan szoktunk gondolni rá - pedig bőven van negatív vonása is...

Szerintem a legtöbben nem is gondolnánk, hogy Trump mindössze három esztendővel fiatalabb Biden-nél, pedig ez a színtiszta igazság: előbbi 78, utóbbi 81 éves. Ám ahogy egy amerikai forrás igen frappánsan megfogalmazta, a három év harmincnak tűnt az elnökjelöltek első vitája alapján. Legyen akármekkora tuskó Trump és csúsztasson bármekkorákat (ahogy egyébként Biden is), az egész diskurzusból a nézők és az amerikai sajtó számára az a felettébb kínos tény maradt meg, miszerint a regnáló elnök mentális képességei miatt alkalmatlannak tűnik posztjára, míg republikánus kihívója sokkal dinamikusabb és elevenebb benyomást kelt. Nem csoda, hogy a demokrata oldalon kisebb pánik tört ki emiatt és most éppen azon emésztik magukat, melyik ujjukat harapják le. Ha nem találnak alkalmasabb jelöltet Biden helyett, az  az egész párt bukását jelentheti, ha viszont lecserélik, az felér egy beismeréssel az eddigi kritikákat illetően, miszerint alkalmatlan ember látta el az elmúlt években az ország vezetését. No és persze akkor alkalmasnak tűnő jelöltet is gyorsan találni kell...

Nem szeretném tovább boncolgatni az amerikai politikai helyzetet, nem vagyok hozzáértő, de Biden gyatra szereplésével egyszerűen az európai sajtó is tele van. Saját pártja szimpatizánsai közül tömegesen kérlelik a kilépését, és már nem ez az első alkalom elnöksége alatt, amikor aggasztó mentális-fizikai állapotával szembesülünk. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy Amerikában egyébként nagy tisztelet övezi a idősebb embereket, sokan nyolcvan felett is pozícióban vannak (például bíróként vagy sheriffként), tehát még azt sem mondhatjuk, hogy a konkrét életkor zavarná a választókat.

Mert nem az életkor a probléma, hanem az állapot. Ami romlik, mégpedig látványosan.

Nagyon érdekes, hogy a Szentírás szerint a magas életkor alapvetően áldás - mármint lehet az is. A Biblia beszél a vénekről, sőt a presbiterek gyakorlatilag egy közösség véneit jelentik, akik felügyelő és vezető szerepet töltenek be annak életében. Nyilván egy vén nem kell, hogy szó szerint is öreg ember legyen - a szó inkább a tapasztaltságra utal - de azért az sem véletlen, hogy éppen ezt a kifejezést választották a sokat látott vezető leírására. Akárhogyan is, a vén nem egy olyan ember, aki mentális leépülése miatt elveszíti a képességeit, hanem pont ellenkezőleg: olyan tudásra és bölcsességre tett szert, amivel a nála fiatalabbak nem rendelkezhetnek. Ilyen értelemben a vén nem kevesebbel, hanem többlettel bír egy fiatalhoz képest. Az Ószövetség idejében a vének kint ültek a kapuban, peres ügyekkel foglalkoztak, hadiállapot ideje során pedig beleszóltak a katonai teendőkbe is. Nem voltak tehát szenilisek vagy hülyék, hanem pont ellenkezőleg - nagyon is szükség volt a tanácsaikra.

Ugyanakkor kár lenne eltagadni, hogy a hosszú élet nem feltétlenül csak azért lehet valaki osztályrésze, mert Isten ezt valamiféle jutalmazásként adja az embernek a kegyes élete miatt. A bibliai szemléletben a hosszú élet a megtérés lehetőségét is takarja: azaz Isten kegyelmesen vár, hogy az adott ember eltaláljon hozzá, felismerje a saját élete görbeségeit és megtérjen. A nyolcvanéves kor egyfajta határkőnek tűnik, a bibliai idők nagy részében egy ennyi idős ember már igen öregnek számított. Ahogy a Prédikátor könyve megkapó hasonlatokban fogalmaz, ez már az az életidő, amikor "az őrlőlányok kevesen lévén már nem dolgoznak, és az ablakokban kinézők homályba borulnak" - vagyis kihullanak a fogak és elhomályosulnak a szemek. Az ember fizikailag is hanyatlik, elfárad, megroppan.

Azért írtam le mindezt, mert Biden-en kívül is tapasztalja az ember, hogy az időskori vezetés olyan, mintha kihegyezné és radikalizálná a dolgokat: vagy komoly áldás jöhet belőle, vagy komoly probléma. Nincs jobb egy olyan idős vezetőnél, akiből árad az életbölcsesség és a tapasztalatlan fiatalabbakhoz képest megfontoltabb, értelmesebb meglátásai vannak. De nincs rosszabb egy szenilitásba hajló, mentálisan leépülő öreg vezetőnél, aki belül már régen elveszítette a kezdeményezést, ám tiszteletből még mindig a pozíciójában hagyják szolgálni. Utóbbira sajnos a közelmúltban hallottam konkrét példát: aggastyán lelkipásztort, aki néha azt sem tudja már mit beszél (demens vonásai vannak), de erőnek erejével ragaszkodik a székéhez, pedig lenne is alkalmas ember a közelében.

Nem vagyok az amerikai demokrata párt szócsöve, támogatója vagy megmondóembere, de azt hiszem Bidennek már nem a lehetőségeivel találkoznak az emberek, hanem inkább a korlátaiba ütköznek.  És ha így van, akkor nem az a tiszteletlenség, ha felállítják a székéből, hanem ha benne tartják. Talán azoknak van igaza, akik szerint mennie kellene.

Tovább

Isti és az Isten

Amikor az ember filmet néz, a stáb, a rendezők, a zeneszerző, a vágó, de még a színészek is eltűnnek. Láthatatlanná válnak, hiszen amit a vásznon szemlélünk, azt nem filmként, hanem ideiglenes valóságként kezeljük és értelmezzük. Úgy érzem Madarász Isti filmrendezővel sikerült kicsit a nyomába erednünk annak, milyen lehet filmet csinálni - na nem a sok pénzért, hanem elsősorban lelkesedésből és a móka kedvéért. Merthogy ő ilyen ember: lelkes filmőrült.

Nyilván nem mondok ezzel semmi újat, de óriási a különbség a magyarországi és az amerikai filmpiac logikája, törvényszerűségei, és elvi megközelítései között. A tengerentúlon egy produkció alapvetően a pénzről szól: ha tehetséges vagy és erről meg tudsz győzni filmgyártó cégeket, a gyanítható profit miatt mögéd állnak. Magyarországon más a helyzet. Itt örülsz, ha lecsorog valami támogatás, sokszor ki kell szolgálnod a politikai akaratot a filmjeiddel és még így se fogod degeszre keresni magad.

Madarász Istivel beszélgetve azt hiszem kicsit megértettem milyen lehet, amikor az embert a puszta lelkesedés viszi előre. Isti olyan filmeket akar készíteni, melyek bár Magyarországon készülnek, nincsenek ennek a szemléletmódnak alávetve. Ő sci-fit és akciót, szórakoztatást és profi filmnyelvvel előállított mozidarabokat rendezne - ilyesmiből eddig kettőt jegyez, azaz a Hurok és az Átjáróház című műveket. Persze mivel ezek nem történelmi-kosztümös darabok, nem is a magyar lélek tépkedéséről és mélyelemzéséről szólnak, nem igazán lehet horribilis támogatást kapni rájuk.

Megmondom őszintén, én nagyon élveztem Isti társaságát, mivel végtelenül közvetlen, laza, szókimondó volt. És a szókimondásban örülök annak, hogy a fenti témán túl elhangzott néhány erős mondat a "keresztény filmezésről" is, amely csaknem önálló iparág az amerikai filmgyártásban. Hogy például nem attól lesz egy film keresztény, mert a szereplők megtérnek benne, a téma valamilyen bibliai sztorit visz a vászonra, vagy akár keresztény filmesek csinálják a produkciót. Hanem mert olyan értékeket képes megjeleníteni, amelyek a keresztény szellemiségnek megfelelők - és ezt őszintén szólva "világi filmek" sokkal jobban és mélyremenőbben teszik. Sőt, ahogy Isti mondja, az szinte minden keresztény film halála ha egy gyülekezet áll mögötte - mert onnantól (jogosan) olyan elvárásokat támaszt a produkció kapcsán, melyek didaktikussá, szájbarágóssá, beszűkítetté teszik. Azért persze Isti mégis elárulja, ha tehetné, készítene ő is "keresztény filmet", de ezt nem hívőknek forgatná, sőt az is lehet, a hívők nem lennének túlságosan elégedettek...

Remek beszélgetés volt, remek témákkal, laza stílusban! Az adást itt tudjátok megnézni:

Tovább