Blogszünet és új kezdet

Ecclesia semper, reformari debet, vagyis az egyháznak mindig megújulásra (reformációra) van szüksége. Örökzöld mondat ez, amit időnként hangoztatunk, és azt is hozzá kell tennünk, megújulni, újat kezdeni, egy új szakaszba belevágni igazából úgy érdemes, ha az ember kicsit lelassul, megáll, meggondol dolgokat. Hajszoltan nem lehet újat kezdeni.

Majdnem húsz éve írom ezt a blogot. Eredetileg még egy másik szerveren kezdtem, így a legelső bejegyzéseimről készült mentés a nyilvánosság számára nem hozzáférhető, csak nekem van meg. De nem is ez a lényeg: amikor elkezdtem, azt határoztam el alapfeladatként, hogy miközben törekszem a személyes hangvételre, olyan témákról akarok írni, amelyek a hitemet, a teológiát, az egyházat érintik.  Volt ebben valamiféle ventilációs szándék is, és olyan problémamegfogalmazás, amely a saját házunk táján söprögetés kifejezéssel írható le talán a legjobban. No és persze arra is törekedtem, hogy a bejegyzések szándékoltan provokatívak, gondolatébresztők, néhol talán karcosak és szókimondók legyenek. Az internet túl nagy, az információóceánból csak azok a hullámok tudnak kicsikét kiemelkedni, amelyek megütnek ingerküszöböket. A provokáció számomra nem a botrányokozás, hanem az edukáció és elgondolkodtatás eszköze.

Nagyon elfoglalt vagyok, így ugyancsak kitűztem célként, hogy nem a blogolásról fog szólni az életem, a szolgálatom, a teológiai munkám sem. Nem válhatok a saját blogom rabszolgájává, nem kerülhetek alárendelt szerepbe az átlagosan heti két frissítéstől, amire mindig is törekedtem. Keresztény frázisként megfogalmazva nem én vagyok a blogért, hanem a blog van értem. Ebből aztán az is következett, hogy  csak millió más teendőm mellett jutott időm az írásra. Az itt közölt gondolatok ezért sok esetben spontánok, azonnali jellegűek voltak, nem lexikonoztam, kutattam, nem elemeztem forrásokat a megírásuk kedvéért. Nem főállású blogger vagyok, sőt hibának is tartanám ha az lennék, hiszen alapvetően az offline kommunikációban hiszek, a szemtől-szembeni párbeszédben, és ezt a hitemet az elmúlt csaknem két évtized online-világában összegyűjtött tapasztalataim csak tovább erősítették.

Mindezt azért írom le, mert úgy döntöttem, hogy itt és most szünetet fogok tartani az írásban. Egy ideig nem lesznek tehát új bejegyzések ezen a felületen: akik itt követték a tevékenységemet, a közeljövőben nem fognak frissítésekkel találkozni. Fontos, hogy nem zárom be végleg a blogot: szünetről van szó, nem megszűnésről! Ugyanakkor a szünetet követően a blog Facebook felületén szeretném megpróbálni a folytatást: azt tapasztalom, hogy az olvasók jó része ott követi az eseményeket és a kommentek is sokszor inkább ott landolnak. Valahogy maga a blog, mint műfaj is kikopóban van, ami nem tragédia, hanem csak egy trend, erre azonban illik reagálni. 

Összefoglalva tehát: kövess be a FB-n és ott hamarosan találkozunk, folytathatjuk, beszélhetünk egymással! Köszönöm mindazoknak, akik eddig is olvastak, igazán nagyon hálás vagyok értetek!

Tovább

Íme, a művész!

Mindig utólag borzadunk el: úgy látszik, a történelem szörnyű tanulságait csak túl későn, az események megtörténte után vagyunk képesek értelmezni. Persze ez is több a semminél, ám biztosan nem tűnik elegendőnek, hiszen hiába vonjuk le a konzekvenciákat, ugyanazokat a hibákat újra meg újra elkövetjük. A "Goebbels, a manipuláció művészete" című friss mozifilm súlyos őszinteséggel mutat rá erre a tényre, amit keresztényként is érdemes megszívlelni.

Vannak erős mondatok és erős jelenetek ebben a filmben. Az egyik például mindjárt az elején hangzik el, amikor Adolf Hitler közismert propagandaminisztere, azaz Joseph Goebbels (Robert Stadlober remek alakítása) egy jelenetben azt mondja, a propagandát ő művészetként fogja fel. A propaganda olyan művészet, ami egy üzenetet átélhetővé tesz, és ahhoz hogy tényleg az legyen, érteni is kell hozzá. A propaganda az emberek érzelmi elbűvöléséről szól, a pátosz adja a centrális pontját, vagyis arra bazíroz, hogy az általa gerjesztett emocionális hullámok magukkal sodorják az embereket. Aligha vitathatja bárki is, hogy a második világháború történetében Goebbelsnek oroszlánszerepe volt a Führer-kultusz megteremtésében és fenntartásában. A berlini Sportpalastban elmondott beszéde - ami akkor hangzott el, amikor minden józan ember látta, hogy az egész háború elveszett - még két évvel kitolta a pusztítást, ami így emberek tömegének halálát okozta.

A filmben Goebbels karaktere sajnos remekül fogalmazza meg a propaganda, mint művészet "műfaji besorolását", amikor azt mondja, a propaganda nem az információ közlésének egy módja, hanem fegyver, háborús eszköz, a háború megvívásának egyik formája. És valóban így van, a propaganda sosem tudatni kíván valamit, nem tanítani és edukálni akar, hanem valaki harcában számít fegyvernek, amihez felhasználja az embereket. A "Goebbels, a manipuláció művészete" képeit nézni azért letaglózó, mert miközben a második világháborús dokumentumfilm kockákat, vagy éppen a filmkészítők által kreált valósághű jelmezeket és díszleteket látjuk, nagyon is érezzük, hogy az egész valójában ennél többről szól. Olyan gondolatok csengenek vissza a forgatókönyvből, amelyek időtlenné teszik a filmet. A propagandatechnikák és a célok szinte ma is ugyanazok, mint akkor voltak, csak a történelmi helyzet más, ahol használják őket. 

Valaki egyszer azt írta, az olyan emberekre, mint Adolf Hitler vagy Joseph Goebbels igazából nem szabadna az "őrült" jelzőt használni. Ezzel persze nem mentegetni kívánta a nácikat, erről természetesen szó sincs. Valahol tényleg őrültek is voltak, akik a legnagyobb gonosztett és legeszementebb őrültséget művelték. És mégis, az "őrült" kifejezés azért nem szerencsés, mert ezáltal Hitler vagy Goebbels kényelmes távolságra eltolhatók tőlünk. Simán mondhatjuk rájuk a frázist: "Jaj, hát persze ők csak azért csinálták mindezt, mert őrültek voltak!" Az igazság azonban az, hogy a maga módján és a maga furcsa logikája szerint a legtöbb velejéig náci ember teljesen hétköznapi jelenség volt. Attól olyan iszonyatosak, hogy kis túlzással bárki lehetne a helyükben. Ezt Rudolf Höss naplóját olvasva értettem meg a legjobban: az auschwitzi táborparancsnok semmiféle értelemben nem hasonlított egy dühöngő bolondra, egy elmebetegre, egy őrültre. Igazából teljesen átlagos ember volt. Fontos ezt tudatosítani magunkban, mert ha eltoljuk magunktól ezeket a karaktereket, beleértve a propagandista Goebbelst, nem fogjuk érteni miben állt a gonoszságuk és akkor nem tudjuk levonni a helyes történelmi következtetéseket sem.

Szerintem a filmnek van egy kissé hibás megközelítése Hitlerről: én még ilyen rokonszenves Führert nem láttam a vásznon. Egy nyugodt, töprengő, higgadtan döntéseket hozó Vezér mutatja meg magát, márpedig a történelmi Hitlerről tudható, hogy állandó dühkitörései voltak, nem tűrt ellentmondást, élete vége felé pedig egészségileg is megtört és összeomlott. Sajnos ebből viszont alig jön át valami a vásznon - meglehet, tudatos koncepció miatt, mert egy emberibb Führer a nézőt nagyobb kihívás elé állítja.

És akkor néhány gondolat keresztényként. Felfigyeltem arra, hogy a saját egyházamban, illetve a karizmatikus-szabadkeresztény világban az istentiszteletek mennyire érzésközpontúak. A dalok a dicsőítés során többnyire arról szólnak, hogy én mit érzek és milyen jó érzések töltenek el Isten megváltása, érintése, kegyelme miatt. A prédikáció sok helyen általában egy lelkesítő és buzdító beszéd, azaz alapvetően az emberi érzéseket próbálja megragadni. Az imák is érzelemdúsak, sőt sok esetben hízelkedő stílusban szólnak Istenhez. Természetesen nem arra gondolok, hogy mostantól legyen a légkör hideg, mint a kő, űzzük ki az érzelmeket az alkalmainkról. Ám néha elbizonytalanodom, vajon nem hasonlít-e mindez egyfajta "belső proagandára", ahogy Goebbels karaktere megfogalmazta? Hiszen a cél mintha nem az edukálás, a tanítás, a mélyebb felismerés megszületésének elérése lenne, hanem az érzelmi ráhangolás és elbűvölés. Nyilván, ettől nem lesz "náci" az istentisztelet: amiről énekelünk, amiről beszélünk, ahogyan imádkozunk, hordoz igazságot. De az egész iránya kissé propagandaszerű, nem?

A "Goebbels, a manipuláció művészete" című filmet most meg tudod nézni a mozikban.

Tovább

A provokáció nem bunkóság

Van egy párt Magyarországon, amit politikai szimpátiától függetlenül jelentéktelennek nevezhetünk, de ha már teljesen súlytalanok, legalább a nevük jól hangzik: Párbeszéd. Nomen est omen, mondá a latin, de ez most sajnos nem igazán illik ehhez a párthoz, az ellenkezője viszont annál inkább...

Ha egy párt a nevében hordja a párbeszéd kifejezést, akkor nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak arra gondolni, talán szívesen gyakorolják is magukat az ilyesféle tevékenységben. Igen hasznos foglalatosság ez egy olyan országban, ahol az igazi párbeszédekből egyre kevesebb fordul elő, főleg ami a politikai és társadalmi kérdéseket illeti. Viszont eszmecserébe bonyolódni csak azokkal jó és lehet, akikkel értelme is van. 

Na, ezekkel nincs. De nem is azt akarják, csak köpni egy nagyot. Egy akkorát, ami az egyház egészét nagyjából betakarja.

A Párbeszéd kitett az utcákra olyan megállítótáblákat, ahol az egyházról - rendkívül finoman fogalmazva - lesajnáló, gusztustalan, élesen pocskondiázó beállítással készült sötét árnyalatú képek láthatók. Bármely átlagos képességű ember ránéz ezekre, arra gondol majd, hogy ilyen az igazi gonoszság megtestesülése, papi ruhában. Mindez olyan szöveggel, amiben nem nagyon van köszönet. Komolyan, nekem a stílusról a második világháború alatt terjesztett propagandalapok karikatúrái ugrottak be. A Der Stürmerben és az ahhoz hasonló lapokban voltak ilyen hangulatú képek, amelyek a politikai vagy ideológiai ellenfeleket a világ legnagyobb söpredékének állították be. Ezzel akar ez a nemlétező párt egy konstruktív párbeszédre invitálni felekezeteket, hívőket, keresztényeket. Mondván, hogy ők csak provokálni kívánják az asztalhoz ülést és a dialógust. Nekik a szándékaik arról szólnak, hogy meg tudjuk beszélni az egyházzal kapcsolatban felvethető kritikus kérdéseket és tiszta vizet öntsünk a pohárba.

Nekem nem úgy tűnik.

Bevallom, a provokációt szeretem, sajnos nem művelem olyan magas szinten, mint Krisztus, de igyekszem tőle tanulni. Persze Ő sem volt finom, mondott keményeket, nyerset, karcosat, de miközben felháborított, csodálatos módon valahogy mégis vonzó maradt. Jézusban ez is imádható: ahogy provokál, vonz is, és akinek van füle, az hallja, aki hajlik rá, az a kemény szavak mögött megsejti a minket féltő szeretet szándékát.

A Párbeszéd akciója viszont szimplán csak bunkó és tapló. Úgy, ahogyan van, képpel és szöveggel. Mintha odamennék egy emberhez, akivel nem értek egyet, keményen orrbavágnám, és ahogy próbálná tamponálni a lecsorgó vérét, közben hátba is veregetném: ugyan már, ne vegye ezt annyira komolyan, én csak beszélgetni akarok. Az orrbavágás csupán egy gesztus, felkérés az őszinte eszmecserére.

Sokat kritizálom ezt a kormányt, véleményem szerint meg is érdemli. Hasonló stílust más kérdésekben simán letesznek ők is az asztalra. De az biztos, hogy ettől még a Párbeszéd politikusaival én nem kívánok egy asztalhoz ülni és úgymond beszélgetni a hitemről meg az egyházról. Nincs értelme, nincs közös pont, ahol találkozhatnánk, és őszintén szólva ha ők így keresik a társaságomat, jó is ha nem találkozunk. Persze egy statisztikailag is nehezen kimutatható formáció esetében talán odafigyelni sem érdemes a hangra, ami tőlük érkezik.

Tovább

A kihagyott ziccer... - Tibes-szel beszélgettem

Sosem voltam a rapzene rajongója, pedig szeretem és magával ragadónak tartom a minőségi dalszövegeket. És hát melyik műfaj is lehetne adekvátabb a szöveg tekintetében, mint amit kifejezetten ilyesmire optimalizáltak: vagyis a rap, ami sokkal többet akar elérni szókimondásnál. Egész kultúra telepedett köré, erről pedig egy igazán mértékadó keresztény raperrel, vagyis Tibes-szel beszélgettem.

A Biblia tulajdonképpen nem más, mint egy hatalmas Szöveg, hiszen maga az elnevezése is azt jelenti: "könyvek". Mivel túlságosan profánnak tűnik, nem szoktunk a Szentírásról iratgyűjteményként beszélni, pedig nincs ebben semmi ördögtől való. A világ legismertebb könyve gyakorlatilag egyetlen nagy történetről szóló szöveggyűjtemény. Az ember pedig azt hinné, ha a zenei műfajok közül van egy olyan, ami kifejezetten a szövegek befogadására és a szövegek elmondására való - márpedig a rapzene esetében ezt aligha kell bizonygatni -, akkor ez a két dolog összetalálkozik egymással. Mitagadás, nagyon nem ez a helyzet. Az egyház alapvető reakciója mindenre, ami nem dicsőítés, az aggály és a gyanakvás - például attól, hogy a világban népszerű műfajok felhígítják a keresztény üzenet tartalmát.

Partizánakciók persze mindig is voltak. Már évtizedekkel ezelőtt léteztek keresztény rapformációk Magyarországon is. Egyikük, az ART éppen a napokban ünnepelte fennállásának 30. évfordulóját, ahol Tibes is megjelent. Tibes talán a legismertebb figurája kis hazánkban a keresztények között a rap-nek, aki ráadásul annyira mozgalmár és buzgalmár típus, hogy saját lemezkiadót is alapított KRU Records néven. Meggyőződése, hogy az egyház nem használja ki igazán a zenében rejlő lehetőségeket, talán a dicsőítést mint sajátos "egyházzenei műfajt" leszámítva a többi stílus kicsit a parlagon hever. Pedig ő maga még egyetemista "bulirapper" korában is keresztény rapzenét hallva fordult a hit felé. Azóta pedig elképesztő energiákat mozgósítva próbál mindenkinek beszélni, vagyis rappelni Isten valóságáról.

Őszinte leszek, tőlem az egész hip-hop kultúra nagyon távol áll. Nemcsak a rapzenét értem ezalatt, hanem a breaktáncot, a falfirkálást, azt az öltözködési stílust, vagyis a szubkulturális miliőt, ami a szövegmondó kisiparosokat körbeveszi. A zenei ízlésemtől függetlenül mégis azt mondom, igaza van Tibes-nek: a rapszövegekből sokkal több őszinteség, karcosság, odamondás jön ki, mint a dicsőítő dalok sokszor panelszerű strófáiból. Valahol azt gondolom, egy igényesen és őszintén megírt rapnóta tartalma olyasmi, mintha mai zsoltár lenne.

Nos, ha tőletek is távol áll ez az egész, szerintem akkor is adjatok egy esélyt Tibes-nek, akivel sikerült egy jót beszélgetnem a téma izgalmas kérdéseiről:

Tovább

Két és fél perc...

Általános tapasztalatom, hogy az emberek szeretnek a múltra hivatkozni. A saját eszméiket, hitnézeteiket, elképzeléseiket sokszor azzal akarják érvényesnek láttatni, hogy korokon átívelőnek, az emberiség egészét felölelőnek és nagyon réginek tüntetik fel. Minél távolabbra vezetnek a gyökérszálak, annál jobbnak tűnik a dolog. Nekünk keresztényeknek különösen is nagy hajlandóságunk van az ilyesmire, de mintha nem mennénk vissza elég messzire...

Szó mi szó, 1954 azért nem volt annyira régen! Ebben az évben alakult meg a világ egyik legfiatalabbnak nevezhető vallása, amely azóta milliós követőtáborral rendelkezik számos országban, vagyis a szcientológia egyház. Aki kicsit utánajárt a szcientológia eredetének, tudhatja, hogy az egész egyházat egy bizonyos Ron Hubbard nevű férfi alapította, aki a dianetikának elnevezett módszer tanításának lefektetésével indította útjára a tulajdonképpeni szcientológiai tanrendszert. (Hubbard egyébként eredetileg sci-fi író is volt.) Gyakorlatilag egy huszadik századi vallásról beszélünk, ami abból a szempontból nem túl szerencsés, hogy zsenge és friss gyökerekkel rendelkezik - így aztán nem lenne önmagában nagy tekintélye. Hubbard is érezhette ezt, úgyhogy kitalált egy komplett mitológiát, amelynek középpontjában a gonosz Xenu istenség  75 millió évvel ezelőtti ármánykodásai állnak. Nem szeretném leírni a teljes történetet, amelyre még a szürreális jelző is kevésnek tűnik. Ami nekünk most fontosabb, hogy észrevegyük: egy 1954-ben keletkezett vallás rögvest megalkotott magáról egy olyan képet, miszerint szellemi előzményei sokmillió évesnek tekinthetők.

A múltra hivatkozni ugyanis remek üzlet a jelenben. A múltnak súlya van, tekintélyes csengése, meggyőző ereje. Sokak számára ha valami régi, az jó is.

Természetesen szó sincs arról, hogy ne tisztelnénk azok gondolatait, tudását, eredményeit, akik előttünk jártak. Nem valamiféle háborgó cinizmussal írom le ezeket a sorokat, hiszen az én hitem is a Biblia több ezer éves történeti szövegein alapszik. A múlt valóban számos értékes, becsülendő, konzerválandó érték hordozója. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy a múltra való hivatkozás önmagában semmit nem tesz igazzá és nem is jelent semmit sem. Ráadásul úgy tűnik, mintha nem mennénk vissza elég messzire, amikor a múltra gondolunk. Történelem alatt ugyanis legtöbbször az elmúlt nagyjából tízezer esztendőt értjük, és az összes jelenbeli hagyományunkat, hitelvünket, nézetünket, viselkedésünket, magatartásunkat, a másik ember vagy nép felé mutatott érzéseinket ebből az időkeretből akarjuk igazolni.

Az elmúlt 10-12 ezer év azonban nem az ember, hanem csak az emberi kultúra története. Ha érteni szeretnénk a dolgok jelentőségét, saját valóságunk meghatározó elemeit, akkor ennél sokkal messzebbre érdemes elkalandozni. És itt kerül elő a néhány bejegyzéssel ezelőtt említett "Big History" elképzelése, ami minden kritizálható problémája ellenére jó abban, hogy egészen a Világegyetem kialakulásától számítja az időt, aztán ebben a roppant keretben helyez el bennünket emberi lényeket is. Anélkül, hogy az olvasómat fárasztanám a tudomány révén ismertté tett számokkal, hadd említsek csupán néhányat közülük!

Jelenlegi tudásunk szerint az Univerzum kb. 13,7 milliárd éves, de az egyszerűség kedvéért ezt a teljes történelmi keretet most 13,7 évnek feleltetjük meg, hogy a gondolatmenet érthetőbb és követhetőbb legyen. Ebben a metaforában a homo sapiens mint faj nagyjából 100 perccel ezelőtt lépett a színpadra! Másként fogalmazva, a 13,7 éves időfolyamból csupán kicsit több, mint másfél órája létezünk, és alakítunk bármit is a valóságban. Az első bizonyíték a városok és az agrártársadalom létezésére ebben a leegyszerűsített időskálában mintegy kettő és fél percre(!) van a jelentől. Szeretnék itt egy pillanatra megállni, mert annyira hatásosnak érzem a dolgot. A világtörténelem teljes időskáláján az elmúlt két és fél percben történt minden, amit a suliban történelem címszó alatt tanultunk. Ebben a kis időszeletkében zajlottak a háborúk, halt meg Jézus a kereszten, uralkodtak a királyok, dőltek meg a birodalmak, szaporodtunk el teljesen, és a Holdra pedig kb. másfél másodperccel ezelőtt léptünk. Réginek gondolod az egykorvolt Római Birodalom nagy dicsőségét? Az időskálánkon ez nagyjából egy perccel ezelőtt történt...

Talán felmerül a kérdés, minek foglalkozni ezzel az egésszel? Mire jó látni ezt a csüggesztően hatalmas időkeretet a fejünk felett?

Nos, két okból mindenképpen. Egyrészt, talán némi alázatra inthet bennünket, amikor saját magunkra gondolunk és önnön nagyságunktól eltelve az emberről, mint a "világ uráról" beszélünk. Vajon mekkora (időben is) az a régió, ami felett állónak képzeljük magunkat? Miféle királyságunk is van, amivel nagyjából két és fél perce rendelkezünk? Mi van a kezünkben, amit tényleg uralunk és birtoklunk? Tény persze, hogy a Szentírás is felszólít arra, hogy uralkodjunk a teremtett világ felett - más kérdés azonban, hogy ez "királykodást", vagy inkább gondviselést, a természettel való együttélést, annak megismerését és megőrzését jelenti-e inkább... Másrészt, néha nem hátrányos emlékeztetni magunkat, hogy tulajdonképpen mindannyian egy tőről fakadunk, és ugyanabból az anyagból gyúrtak bennünket, egy faj közös példányai vagyunk. Az ilyen gondolatok általában csak parádésan giccses szövegkörnyezetben kerülnek elő, vagy a globalizációs szólamok unalomig ismert paneljeiként - pedig mély igazságot hordoznak magukban. Ráadásul olyat, amire mostanság óriási szükség van. Szinte népsport lett egymást szekértáborokra bontani: ki a Fideszes, ki a Tiszás, ki a konzervatív, ki a liberális, ki az ilyen és olyan, no meg az emilyen és amolyan. Az emberek szinte megvadulnak, ha valaki nem olyan, mint ők és egy másik táborhoz sorolja magát! Persze nem arról van szó, hogy tagadjuk vagy megszüntetjük a kategóriákat,  valamilyen univerzális savval felmarjuk a nézetkülönbségeket, de a valóság végső szövetének megismerése felfedi a tényt, hogy a sokszor csak általunk kiöltött és konstruált kategóriák mögött bizony ugyanazok vagyunk: emberi lények, akik nem tökéletesek, hasonló félelmekkel, reményekkel, vágyakkal. Ha a múltba kellő mélységig visszanézünk, beleértve azokat a teljes korszakokat, amikor még nem is léteztünk, számos olyan dolgot is megérthetünk, ami nem a széthúzást, hanem az egységet erősítheti közöttünk. A múlt tehát lehet egy eszköz, amivel fennen hangoztatjuk saját nézeteink helyességét, de a régmúlt amiről itt beszéltem leginkább azt bizonyítja, hogy ugyanolyanok vagyunk. Nem tudom persze, hogy ez jó vagy rossz hír, de néha jó belegondolni és számolni a valóságával.

Tovább

A Trón nem üres

Lázító liberális vagy igazi forradalmár, a konzervatív eszmékkel szembemenő, ellenáramú egyházfő, vagy őszinte újító, aki egy sokszor maradinak nevezett egyház feje volt. És persze jófej idős bácsi, akit még az ateisták is tiszteltek, miközben egyesek katolikusként is fanyalogtak miatta. Jezsuita körből felemelkedett, nem európai észjárással rendelkező progresszív, aki különös szociális érzékenységgel fordult az elesettek felé. És nem utolsó sorban olyasvalaki, aki pápasága ellenére szeretett magára főzni, a frászt hozta a testőreire azzal, hogy metrón utazott és elment a postára befizetni a saját csekkjeit. Ha a véleményeket nézzük, ez mind Ferenc pápa volt, és persze ennél is több. Nyugodjék békében!

"Buona sera" - azaz "Jó estét!", ezekkel az egyszerű szavakkal köszöntötte megválasztása után már  új pápaként Ferenc a Szent Péter téren várakozó tömeget. Emlékszem magamra, amikor először megláttam az új pápát. Azt mondják az első benyomás általában tartós. Hát az én első benyomásom és egyfajta belső hangom, ami akkor megszólalt, valami ilyesmi volt: "úgy tűnik végre kaptunk egy normálisabb pápát". Aztán kicsit megtorpantam és figyelmeztettem magam, hogy én ugyan nem kaptam senki sem, hiszen protestáns vagyok, aki számos ponton egészen mást gondol az egyházról, mint a katolicizmus... Úgyhogy, nehogy már örülni merjek egy pápának!

De az az igazság, hogy tényleg örültem neki. S bár ez a hang persze árnyalódott az elmúlt évek során, amikor bizonyos kérdésekben nem feltétlenül értettem egyet Ferenc pápával, valahogy a szimpátiám protestánsként is tartósnak bizonyult. Kedveltem ezt az embert, és amikor valakit kedvelsz, akkor tökmindegy lesz melyik felekezetből érkezett. Minden vita, teológiai ellentét, egyházkormányzási szempontkülönbség együttvéve is kevés volt ahhoz, hogy a rokonszenvemet megsemmisítse. Sőt, egyszer még a "protestánsok pápájának" is neveztem őt, mert szerintem nem túlzás azt mondani, hogy Ferenc hangjára és személyére intenzíven figyeltek a katolikus egyházon túl is, sőt talán az egész kereszténység körén kívül, ami groteszk módon éppen az egyházára nem feltétlenül jellemző. Miközben paphiány van és a hívek is elmaradoznak, Ferenc pápa képes volt magára vonni a tekinteteket. Nem bántásként fogalmazok így, de néha azt éreztem, mintha nem lenne kompatibilis azzal a felekezettel, amit képviselt.

Ez most nem a viták ideje, mégis szükségesnek tartom megemlíteni, hogy pünkösdi keresztényként az egész pápasággal kapcsolatban fenntartásaim vannak és betemethetetlen árkot vélek felfedezni a katolicizmus és a protestantizmus között. Ferenc egyik legnagyobb teljesítményének azonban éppen azt látom, hogy kedves természetével és sokszor bölcsnek nevezhető szemléletmódjával ennek ellenére is megszólító erejű dolgokat tett és mondott, amelyekkel protestáns teológusként sem volt vitám. A forradalmiságot, a változásra való készséget, az újragondolás felé mutatott hajlandóságot pedig önmagában hatalmas értéknek vélem. Rendkívül lenyűgöző, amikor a nagybetűs Történelem kereke valahogy úgy forog, hogy felbukkan benne egy ilyen mágneses ember, aki ráadásul az egyik legkonzervatívabb intézmény élére állva képviseli az újításra motiváló értékeket. Ezáltal nemcsak Ferenc volt az izgalmas személyiség önmagában, de az a körülmény is érdekessé tette, hogy egy változásra csak lassan reagálni képes Világegyház kormányrúdjánál állhatott.

Sede vacante, azaz most éppen üres a trón, ami a pápai széket illeti. Jön majd a temetés, aztán a konklávé, végül felszáll a fehér füst és valaki más veszi át Ferenc pápa helyét. Nem szeretnék most elemzésekbe bocsátkozni arról, hogy a Ferenc által megkezdett változásokat továbbgörgető, vagy azokat leépítő pápa következik majd. Ahogy valaki írta: a következő pápa így is - úgy is lángoló székbe fog ülni... Egy azonban biztos: a nagybetűs Trón most sem vált üressé. Ferenc pápa halála természetesen megrendítő a katolikus barátaimnak, szomorú tény mindenki másnak is, de akármilyen teológiát követünk és akárhogyan fordulunk Isten és a hit dolgai felé, húsvét után a reményünket mégiscsak az adja, hogy a legnagyobb Trónon olyasvalaki ül, aki soha nem fog meghalni. Az egyház jövője - és teljesen mindegy melyik felekezetről beszélünk -, belső reformjának és megújulásának kulcsa pedig ehhez kötődik. Nevezhetjük őt a pápa Főnökének is, akiben maga Ferenc pápa is hitt egész életében.

Tovább

A Nagypéntek szép!

Isten nem változik: közmondásszerű tétellé vált az ismert bibliavers, hogy Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Az ember viszont állandóan változik, nincs végleges nyugvópontja, folyamatos átalakulásban élő lény. Éppen ezért nagyon furcsa, amikor egy-egy alkalommal mintha azt érzékeltetné a Szentírás, hogy Isten mégis változtat a saját hozzáállásán... és ennek oka egy olyan dolog, ami a Húsvét középpontjában áll.

A bibliai narratíva szerint amikor Noé kijön a bárkából az özönvizet követően, áldozatot mutat be Istennek. Az áldozat illata pedig felszáll, ami egy igencsak érdekes, de mindenképpen pozitív dolgot eredményez: Isten megígéri, hogy többé nem fogja vízözönnel elpusztítani az emberiséget - mintha csak változtatna és igazítana a saját hozzáállásán. A történet emellett megállapítja azt is, hogy az ember szíve nem változott meg, hanem gonosz már ifjúságától fogva. Úgy látszik tehát, hogy az állandó változásban élő ember legfontosabb alkotóeleme - a szíve, azaz személyisége magja - nem tud változni, míg a változásra képtelen istenség mintha megváltoztatná saját hozzáállását az embert illetően. Most nem akarom ezt a kétségkívül érdekes teológiai fejleményt tovább bogozgatni, hanem csak rámutatok az egész centrumában lévő dologra. A változhatatlan Isten hozzáállásának megváltozását ugyanis egy olyan valami okozza, ami az egyház számára mindig is kulcskérdésnek számított, hiszen a megváltás egyik legfontosabb elemének számít.

Vagyis, maga az áldozat.

Az áldozat fogalma és az áldozatbemutatás rítusa minden vallás archetipikus cselekménye. Amikor áldozatot hozunk, tulajdonképpen valami számunkra értékeset kínálunk fel Istennek, mégpedig számos okból. Lehet ez a tisztelet kifejezése, a barátság keresése vagy egy megromlott viszony helyreállítása, a hála jele, esetleg puszta diplomáciai fogás. Az áldozat mögötti okok sokfélék és változatosak, de ha mégis sikerülne egy kötegbe fogni őket, talán azt mondhatnánk, hogy az egész áldozatbemutatási szándék a kapcsolat kialakítását és fenntartását célozza az istenekkel.

Van azonban egy komoly probléma, velünk emberekkel. Bár az áldozatokat azért mutatták be Istennek, hogy a bűn miatt megszakadt kapcsolat valamiképpen helyreálljon, de maga az áldozatbemutatás aktusa is beszennyeződni képes a bűnös természetünknek köszönhetően. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy az ember csupán ritka esetben tud Istennek igazán tiszta motivációból áldozatot adni. Az Ószövetségben jól nyomon követhető, ahogy az egész áldozati rendszer eltorzul: egy idő után sánta, vak, béna állatokat is felhasználnak, és az áldozatbemutatás gyakran arról szól, hogy így kívánnak valamit kicsikarni az Istenből, így szeretnének manipulálni, rábírni arra, hogy az érdekükben cselekedjen. Ezt az önző hozzáállást még az sem feltétlenül kezelné, ha az ember saját magát adná áldozatként: ahogy Pál apostol fogalmaz, "odaadhatom a testem égőáldozatul", de ha az isteni szeretet nincs közben bennem, az egésznek semmi értelme.

A megoldás tehát a tökéletes áldozat lenne, amit tökéletes indítékból ajánl fel valaki, erre viszont az ember természeténél fogva képtelen. És a húsvét pontosan erről szól: a tökéletes áldozatról, ami következésképpen nem is lehet pusztán csak emberi. Ateisták szokták gúnyosan azt mondani, hogy az egész kereszténység - miközben a zsidóság számára tiltott volt embereket feláldozni a kultuszban - gyakorlatilag egy emberáldozat köré épül. Ez annyit jelent, hogy az ateisták nem értik ki lett feláldozva a Golgotán. Mondani sem kell, a kereszténység nem egy emberáldozat, hanem az istenember áldozatának kultusza, a tökéletes áldozat áll a centrumában, aki nem volt sem béna, sem vak, sem sánta, és a benne lévő motiváció is hibátlan és maradéktalanul helyes volt. 

Ezt ünnepeljük húsvétkor, ezért nem kell feltétlenül lesújtónak lenni a Nagypénteknek, ebben a színben is lehet látni azt, amire ma az egyetemes kereszténység a fókuszt helyezi. Számunkra a golgotai keresztfán nem egy vallásalapító mester lógott, hanem egy hibátlan áldozat, aki miatt Isten és ember kapcsolata maradandóan megváltozott. Jézus kereszthalála ezért úgy tragédia, hogy furcsa módon mégis lehet benne gyönyörködni, mert nem egy szimpla ember kivégzése az. A tökéletesség vonzó, bármennyire bizarrnak is hangzik ez egy ilyen kontextusban. Csak le akartam írni nektek, mert fontos.

Tovább