2017. november 19., vasárnap

A Mindenható megbánásai

"Megbánta Isten..." - így kezdődik a Biblia egyik legnehezebben érthető kijelentése, hiszen egy mindenható esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy nem gondolhatja meg magát. A kérdés szerintem izgalmas, és persze ismét csak olyan, hogy teljes egészében nem válaszolható meg - de jó közelítéseink azért vannak hozzá...

Ha őszinték vagyunk, léteznek olyan jelzők a Szentírásban, amiket nem szívesen emlegetünk Istennel kapcsolatban. Furcsán hangzik, hogy Isten féltékeny vagy éppen bosszúálló, esetleg valakiket gyűlöl. Nem azt mondom, hogy az ilyen címkékre nincs magyarázat, csupán azt, hogy szokatlanok és rágósabb falatok a szerető, kegyelmes, igazságos vagy mondjuk a hatalmas jelzőkhöz képest. Az olyan Isten pedig, aki megbán valamit és változtat egy korábbi döntésén, meglehetősen furcsa elképzelés. Balogh Csaba írt erről egy kiváló tanulmányt, melyben ezen a ponton egy holland professzorra hivatkozik, aki az Istennel kapcsolatos különös képzeteket egy cím alatt így foglalta össze saját tanulmányában:
"Isten árnyoldalai az Ószövetségben."
Hát igen, frappáns megfogalmazás. Hogyan kell elképzelni egy megbánó Istent? Miként létezhet, hogy egy mindenható és tökéletes Lény bármilyen értelemben is megbánja egy korábbi döntését - ahogy azt például a következő két versben olvassuk, melyek látszólag homlokegyenest ellentmondanak egymásnak:

"Megbántam, hogy királlyá tettem Sault." (1Sám 15,11)

"Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit." (1Sám 15,29)

Kálvin azt írta, hogy itt akkomodációról van szó, azaz Isten alkalmazkodik az emberi gondolkodásmódhoz, vagyis az emberi olvasók kedvéért használ olyan fogalmakat, melyeken keresztül jobban képesek vagyunk megérteni, milyen érzelmeket élhetett át Isten. Ez a vélemény azonban problémás, ha megnézzük az előbb említett két verset. Eszerint ugyanis csak az 1Sám 15,11 lenne a "hozzánk alkalmazkodó" ige - de milyen alapon abszolutizáljuk az 1Sám 15,29-et? Milyen kritérium alapján lehet eldönteni, hogy az egyik az akkomodáció miatt ilyen, de a másik az szó szerint értendő igazságot jelent ki?

A héber náham (megbán) ige ráadásul az angol és német bibliafordításokban még problémásabbnak tűnik, mert a "repentance" és "Reue" szavakkal adják vissza - ezek pedig sokkal negatívabb töltetűek a magyar megbánáshoz képest. Az ilyesféle megbánás ugyanis egy elkövetett gonosz miatti sajnálkozásra utal, ami nehezen képzelhető el egy mindenható Isten esetében. Persze Isten megbánására sokszor pontosabb a bánkódás kifejezés, azaz egyféle szomorúság, amivel emberként is könnyen tudunk azonosulni. Ám ettől a kérdés még kérdés marad: valamit megbánni és ettől kezdve másként csinálni nem tűnik isteni dolognak - szokatlan tett, hogy Jahve felülvizsgálja a saját döntéseit. Azt várnánk el egy Mindenható esetében, hogy mindig következetesen cselekedjen és sose kelljen új utakat találnia a maga számára.

Anélkül, hogy megmagyaráznám mit is jelent Isten megbánása, két érdekes jelenségre hívom fel a figyelmet vele kapcsolatban, amelyek megragadták a fantáziámat. Az egyik, hogy Isten megbánásai gyengítik azt a képet, miszerint egy végletekig determinált valóságban élünk. Ahogy a fentebb említett Balogh Csaba fogalmaz, Isten és ember kapcsolatában a jövő bizonyos értelemben részleteiben nyitott marad - ebben a nyitott jövőben pedig mozgástér kínálkozik Isten szabadsága és az ember felelőssége számára:
"Ezek a szövegek is azt sugallják, hogy Isten nem egy előre elhatározott és megváltoztathatatlan terv szerint cselekszik, hanem a jövőt nyitva hagyja és az ember reakciójának (megtérés) vagy egy közbenjáró igaz ember imádságának a függvényében alakítja azt."
A másik érdekesség, hogy az isteni megbánás mindig szoros kapcsolatban van az emberek bűneivel. Másként fogalmazva - és ez a jó hír a keresztényeknek - az istenfélő embert Jahve megbánása soha nem érinti negatív értelemben! Ebben pedig szerintem lehet egy fontos üzenetet találni: ha azt akarod, hogy Isten "kiszámítható maradjon" számodra (tudom, ez ebben a formában igencsak pontosítandó kifejezés), illetve következetesen cselekedjen, akkor maradj mellette. Ugyanez ellenkező előjellel azt is jelenti, hogy Isten olyanokkal szemben lesz kiszámíthatatlan és idegen, akik eltérnek az általa adott mércétől. Ezzel persze korántsem magyaráztam meg az isteni megbánás mikéntjét - javaslom, olvassátok el inkább ide kattintva a többször emlegetett tanulmányt!

2017. november 12., vasárnap

A hitetlenség boldogsága?

Az elmúlt évben írtam egy tanulmányt az általam "kitérésélménynek" nevezett jelenségről, amit (pasztorál)pszichológiai alapon vizsgáltam. A kitérésélmény leegyszerűsítve a megtérésélmény negatívja, amit azok élnek át, akik elfordulnak a hitüktől. Vajon nevezhetjük-e a vallástalan embert boldognak?

A kitérésélmény persze nem pontos kifejezés: inkább kitérésfolyamatnak kellene nevezni, merthogy a megtéréshez hasonlóan az elpártolás is több lépcsőben zajlik, és korántsem pontszerű esemény. Nem akarom most az olvasót az egyes kitérésfázisok sajátosságaival fárasztani! Ami a felvetett téma szempontjából a lényeg, hogy a kitérők a vallásos megtéréssel sokszor együtt járó, és ahhoz hasonló euforikus érzéseken mennek keresztül. Kutatásaim során azt találtam, hogy az utolsó fázis (deklaráció), melyben az egyén egy új identitás megfogalmazásán és kifejezésén dolgozik, több esetben is magával hoz egy érzelmi fellendülést, amit nevezhetünk a "hitetlenség boldogságának" is. Röviden tehát: kitérni boldogító érzésnek tűnik - legalábbis első látásra.

Az én tanulmányom most nem ment tovább ennél a pontnál, pedig igazság szerint a folyamat nem feltétlenül zárul le itt. Az igazság az, hogy a vallástól, az egyháztól és dogmáitól, valamint magától a hittől való elpártolás felszabadító élménye rövid idő elteltével éppen úgy elillan és soha többé nem jön vissza, mint a megtérés utáni "mézeshetek". Ami utána marad, az sokszor inkább a düh, az üresség és a keserűség.

Mindez azért foglalkoztat, mert az előző bejegyzésben említett Yancey-könyv egy másik fejezetében nagyon megkapó gondolatokat ír le a témáról. Az ateista Jean Paul Sartre egyik mondatát is idézi, mely jól illusztrálja azt a kettős érzést, ami a hittagadás szívében áll:
"Azt, hogy Isten nem létezik, nem tagadhatom. Azt, hogy egész lényem Istenért kiált, nem feledhetem." 
Valami ilyesmiről van szó: a hit nélküliség egyszerre állítja Isten nemlétezését, miközben szenved Isten hiányától. A "nincs Isten" állítás felszabadítóan hat, de az Isten utáni belső kiáltás szomorúságot okoz. A két, egymásnak feszülő érzés sokféle következményhez vezethet - de egyet meglehetősen nehéz elképzelni: a boldogságot.

Mégis, manapság egyre többször találkozom olyan nem hívőkkel, akik megpróbálják nekem bizonygatni, hogy pont a hitetlenségük miatt boldogok. Őszintén szólva ezt furcsának találom. Egy rövid élet az értelmetlen világegyetemben, majd a végső megsemmisülés... végül is ennyi az ateizmus programja. Ahogy Yancey kérdezi, vajon "létezik-e valaki, aki igazán tud örülni ennek a kilátásnak?" Nem áll szándékomban a boldogságukat bizonygató nem hívőket hazugsággal vádolni, inkább azt látom, mintha jó részük nem értené meg a saját ateizmusa mélyén rejlő nihilt, és emiatt szeretné elhitetni magával a boldogság lehetségességét. Pedig ha következetesek vagyunk, akkor a boldogság egy istenhit nélküli rendszerben pusztán illúzió lehet, mely erőfeszítéseket tesz az előbb említett Sartre gondolat paradox érzésének feloldása céljából.

Természetesen mindig lehet ideiglenesen egyfajta örömöt találni a hétköznapokban, melyek valamennyire persze boldogítanak is. De mi lehet annál jobb és izgalmasabb, mint egy végtelen Isten felé haladni egy életen át, Aki lehetőséget kínál önmaga egyre jobb megismerésére?

Vitatkozhatunk  arról, hogy egy ilyen Isten létezik-e vagy sem, de az biztos, hogy akik ragaszkodnak a létezéséhez, merőben más utat járnak be azokhoz képest, mint akik nem. És ehhez a "más útbejáráshoz" sokkal jobban passzol a boldogság érzete, amit a benne lévők nem illúziónak, hanem valóságnak élnek meg. (Más kérdés, hogy sokszor a keresztényeken sem látszik sajnos, hogy boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lennének...) És talán erről a boldogságról beszélt Jézus is a boldogmondásaiban, kifejezve azt a lehetőségét, hogy az még az egyébként boldogtalan dolgok közepén is képes fennmaradni.

2017. november 9., csütörtök

Amerika álom - csúnya felébredéssel

Kicsit mindig is irigykedtem az amerikai kereszténységre, főleg ami a náluk elérhető szakkönyv kínálatot, a keresztények széleskörű szolgálati lehetőségeit, és a teljes idejű egyházi munka tág határok közötti variálhatóságát illeti. Amíg egy európai teológus éppen hogy csak boldogul, amerikai kollégái hozzánk képest az erőforrások tengerében úsznak. Ám az amerikai sikerkereszténység egyre inkább csak egy olyan álarcnak tűnik, ami egy erjedési folyamat sebhelyeit akarja leplezni.
Philip Yancey

Miközben az egyébként amerikai Philip Yancey legújabb kötetét olvasom, a kezembe került egy színes amerikai keresztény magazin legfrissebb száma is. A lapban rengeteg könyvreklám található, csaknem minden harmadik oldal egy új kiadvány impozáns hirdetését tartalmazza. Milyen könyvekről van szó? A hirdetésekből azt tudhattam meg, ha az éppen reklámozott könyvet beszerzem, akkor világosan látni fogom...
  • ...mit kell tennem amerikai hívőként, hogy megszabaduljak a pornófüggőségemtől
  • ...hogyan tarthatok lépést a Szellemmel és tudhatom meg pontosan mi Isten aktuális kijelentése számomra
  • ...hogyan lehetek képes mély kapcsolatba kerülni a saját házastársammal, gyermekeimmel és barátaimmal
  • ...hogyan pusztíthatom el azt a csúnya valamit, ami hatékonyan működik az életemben és megfoszt a szellemi erőmtől
  • ...miként tudom gyógyítani megsebzett lelkemet
Most persze elnagyoltan fogalmazok, de ha valaki végiggondolja, hogy a fenti könyvek milyen igények kielégítése okán születtek, vajon hogyan nézhet ki ezek alapján az amerikai keresztény hívő fantomképe? Ha komolyan veszem a reklámokat, és összeseprem azok tartalmát, akkor az átlagos amerikai hívő egy lelkileg sérült, szellemileg erőtlen, az emberi kapcsolataiban felszínes, pornófüggő figura.

Persze nem biztos, hogy ez a borús kép az amerikai keresztény hívő figurájáról a nagy átlagot tekintve elmondható, de azt sem gondolom, hogy minden porcikájában túlzó és hamis lenne. A fentebb említett Yancey-könyv (amely a színes magazintól függetlenül került a kezembe) sajnos összecseng ezzel a szomorú ábrázolással, és olyan módon írja le Amerikát, mint amely egyre inkább a posztkereszténység irányába halad. Egyben az a nyugati világ is, ahol az evangéliumi kereszténység folyamatosan veszít az erejéből és a területeiből. Yancey az amerikai társadalom kapcsán a következőket is mondja:
"Születésem óta kétszeresére nőtt a válások aránya az Egyesült Államokban, a serdülőkori öngyilkosságoké és az erőszakos bűncselekményeké pedig megháromszorozódott. Mindeközben a házasságon kívül született gyermekek száma a hatszorosára emelkedett... ...A vezető halálokok életvitelünkből fakadnak: dohányzás, elhízás, alkoholfogyasztás, szexuális úton terjedő betegségek, kábítószer-használat, erőszak."
Persze aki nem teljesen vak, annak ezek a gondolatok nem okoznak újdonságot. Régóta köztudott - minden hangoztatott sikersztori ellenére -, hogy Amerika erősen szekularizálódik, tulajdonképpen az európai trendek erősödően érvényesülnek benne, és ez bizony azt is jelenti, hogy az evangéliumi keresztényekkel szemben növekszik az ellenérzés. Az emberek többsége abban a hitben él, hogy a keresztények mind konzervatívok, szűk látókörűek, homofóbok, dühösek, logikátlanok, erőszakosak, mindenkit meg akarnak téríteni és senkivel nem tudnak békében élni, akik mások, mint ők. Nyilvánvaló, hogy ebben a véleményben sok a túlzás és torzítás, Jézus pedig nem arra hívta el az egyházat, hogy jó statisztikája legyen a világban, de ahogy Yancey kérdezi: "hogyan lehetünk só és kovász a társadalomban, amely ilyen rossz véleménnyel van rólunk?"

Yancey egy nemzetközi felmérést is bemutat, melynek során  feltették a kérdést az embereknek: "Képes-e jobbá tenni a világot a vallás?" A válaszok persze országonként változékonyak, s bár Amerikában valamelyest még tisztelik a vallásos hitet, egy egyértelmű trend vonalai élesen kirajzolódnak: azokban az országokban a legrosszabb a vallásos hit megítélése, ahol a történelem során a kereszténység összefonódott a társadalommal. Az Egyesült Államok pontosan ilyen hely, ám éppen ezért is tartósan emelkedik a "vallástalanok" száma, akik semmilyen hit felé nem kívánják elkötelezni magukat, és ma már többen vannak, mint az episzkopális, presbiteriánus, metodista és evangélikus hívők együttvéve.

Az amerikai evangelikál keresztények visszaszorulásának kérdése csak azért érdekel, mert úgy látom, hogy nekik viszonylag komoly hatásuk van a magyarországi keresztény szféra több területére is - beleértve az ehhez hasonló jellegű gyülekezeteket, sok könyvet és kiadványt és teológiai gondolatot, amely forgalomban van. Ám a trendeket nézve, lehet hogy eljött az "európai ébredés" ideje: mégpedig hogy felébredjünk az amerikai álomból, ami mindig kívánatosnak, követendőnek, példaszerűnek festi le nekünk az Egyesült Államok kereszténységét. (No persze nem mintha az "európai kereszténység" olyan példaszerű volna... de talán meg kellene találni a saját hangunkat!) Kíváncsi vagyok hova fejlődnek vagy fajulnak a tengerentúli folyamatok - mert azok hatását azt hiszem mindannyian érezni fogjuk majd. És ezt most némi szomorúsággal a hangomban mondom...

2017. november 5., vasárnap

A feltámadás támadása

Az elmúlt hetekben átrágtam magam a zsidó történész, Joseph Klausner Jézusról szóló, tudományos igényű munkáján, amiben tulajdonképpen elég tiszta képet ad arról, mi is a bajuk a zsidóknak Jézussal. Klausner kritikái elgondolkodtatók, ám az is elgondolkodtató, hogy amikor a feltámadás kérdéséhez ér, nem nagyon tud mihez kezdeni vele...

A feltámadás a kereszténység legsarkalatosabb pontja. Történészeknek különösen az. Egy történész - ha a tudományos gondolkodás kereteit nem kívánja átlépni - mindenképpen igyekszik az események természetes magyarázatát adni: nem teheti meg, hogy tudományos alapon bevon bármilyen természetfeletti eshetőséget a magyarázatok sorába. A történész tehát fogja az evangéliumi és páli korpusz szövegeit, elolvassa ezeket, és megpróbálja megindokolni, mi okozhatta a tanítványok feltámadásban való hitét. De az indokok között egyetlen dolog biztosan nem szerepelhet: hogy Jézus valóban feltámadt a halálból. Ehhez már Isten létezésére, és aktív beavatkozására lenne szükség, vagyis a természetfeletti betenné a lábát az ajtón, az pedig nem fér bele a jelenlegi tudományos paradigmába.

Nem akarok most belemászni tudományfilozófiai vitába arról, mennyire helyes vagy nem helyes, hogy a tudomány kizárja a természetfeletti puszta lehetőségét is a magyarázatok sorából. Amire viszont itt szeretnék rámutatni, hogy legalábbis a feltámadás kérdésében igen nehézzé válik egy magyarázati keretet kiépíteni enélkül. Másként fogalmazva, ha természetes módon akarja valaki  Jézus halálát és feltámadását indokolni, nehezen tudja majd a kirakó minden darabkáját a helyére illeszteni. Isteni beavatkozás nélkül nem áll össze a történet minden eleme, így maga a történet sem.

Így járt Klausner, aki ráadásul duplán belekeveredett ebbe a helyzetbe, hiszen nemcsak történész, de egyben zsidó hívő is, úgyhogy legalább két oka van arra, miért ne fogadja el a feltámadásról szóló bibliai beszámolókat. Hasonló a helyzet a blogomban már emlegetett Bart Ehrman kapcsán, aki saját hitét feladva az agnosztikus történész pozíciójából próbál válaszolni a feltámadás körüli kérdésekre. Mindketten úgy érvelnek, hogy bármilyen alternatív lehetőség jobb annál, minthogy Jézus tényleg feltámadt a halálból. Még a legnyakatekertebb változatok is - csak a spirituális dimenzió kimaradjon!

Az ilyen “alternatív megoldások” persze nem egyszerűek, hanem általában sok változóból állnak össze. Nem azt mondják, hogy Jézus testét a tanítványok elrabolták és pont. Nem csupán annyi a magyarázat, hogy az apostolok képzelődtek. Nem pusztán arról van szó, hogy az evangélium leírásai hibásak.

Ezekben a kijelentésekben csupán egy-egy faktor található, csak egy-egy dolgot képesek megmagyarázni, de azt még a nem hívő történészek is érzik, hogy a feltámadás lehetőségének kizárásához ennél többre van szükségük. Így aztán megpróbálnak egybegyúrni különféle elemeket egymással, amelyek viszont (szerintem legalábbis) sehogy sem adnak ki egészséges formákat, inkább furcsa torzszülöttekhez vezetnek.

Klausner például azt írja, Jézus holttestét tényleg Arimátiai József sírjába temették - de József aztán meggondolta magát, és szombaton kiszedte Jézus testét a sírból, hogy valami tömegsírban elhelyezze. Néhány nap után az oszlásnak induló holttesteket már senki nem képes felismerni - a tanítványok pedig azt hitték, Krisztus tényleg feltámadt a halálból. Ezt a “magyarázatot” persze nehéz elképzelni, hiszen a sírt a római hatóság lepecsételte és fegyveresekkel őriztette (amit Klausner sem tagad) - pontosan hogyan jutott be tehát Arimátiai József? Egyáltalán miért és mitől gondolta meg magát? Miért nem mondták el a hatóságok a tanítványoknak, amikor a kereszténység fejlődésnek indult,  hogy a sír azért üres, mert annak tulajdonosa kidobta a testet? Klausner semmit sem mond ezekről a jogos kérdésekről, csupán leírja amit leír és ezzel pontot is tesz a dolog végére - mintha érezné, hogy nem érdemes túlságosan belebonyolódni a saját teóriájába, mert az őt magát is megfojtja végül.

Ehrman is előállt egy “alternatív megoldással”. Eszerint Jézus két követője szomorú lett a ténytől, hogy egy ismeretlen zsidó ember (Arimátiai József) temette el Jézus holttestét. A kivégzés éjszakáján rajtaütöttek(!) a síron és ellopták a holttestet, hogy maguk temethessék el. Amikor a sírt őrző római katonák látták hogyan cipelik ezek ketten Jézus testét, dühükben megölték a sírrablókat - végül az összes testet (beleértve Jézusét) egy közös tömegsírba dobták, ahol néhány nap alatt azok a felismerhetetlenségig elrothadtak. A sír így üres volt, a tanítványok ezzel szembesültek, és elkezdték azt hinni, hogy látták is a feltámadt Krisztust.

Ehrmannak van egy kis mentsége erre a tökkelütött történetre, mert még maga is érzi az idiótaságát. Sietve hozzáteszi: “Ez egy nagyon valószínűtlen forgatókönyv, de mégsem mondhatjuk azt, hogy megtörténte lehetetlen - mert nem az.” Természetesen neki sincs halvány fogalma sem, hogy pontosan kik voltak ezek a bátor tanítványok, mi szállta meg őket, hogy megrohamozták a sírt és hogyan vitték ki az őrség ellenére onnan a holttestet. A lényeg ezekben a teóriákban, amit valahogy meg kell oldani, hogy a sír üres legyen úgy, hogy annak okáról csaknem senki se tudjon.

A kulcskifejezés a fenti eszmefuttatásban a megtörténhet szó. A Jézus feltámadására gyártott alternatív hipotézisek fő mozgatórugója nem az, hogy túlságosan hihetőek legyenek: inkább arra törekszenek, hogy ezekben a forgatókönyvekben minden elem emberi legyen. Tehát nem baj, ha logikátlan és hajmeresztő a magyarázat, csak ne keveredjen hozzá semmi természetfeletti! Végülis sírrablók a valóságban is léteznek, a római katonák tényleg megölhettek bárkit, a holttestek néhány nap alatt valóban oszlásnak indulnak. Ezek mind olyan dolgok, melyek emberi szinten ismerősek és kezelhetőek, ezért nem kiáltanak isteni magyarázatokért.

Az általam pillanatnyilag ismert legvadabb teória arról szól, hogy Jézusnak volt egy ikertestvére, aki kiköpött úgy nézett ki és úgy beszélt, mint maga Krisztus. Ezt az ember azonban rejtegették (hogyan és kik, azt természetesen nem tudni), azután Jézus halála után egyszercsak előkerült, és “eladta magát” a feltámadt Messiásként.

Talán vannak olyanok, akik szörnyülködve olvasták a fenti elképzeléseket, pedig őszintén szólva a keresztényeknek örülni kellene a történészek és más hipotézisgyártók ilyesféle vad elméletei láttán. Ahogy William Lane Craig fogalmazott, ezek a példák ugyanis világosan megmutatják…

“... milyen kétségbeejtő távolságokba kell mennie a szkepticizmusnak ahhoz, hogy kimagyarázza a bizonyítékokat Jézus feltámadására.”

Keresztény szempontból pontosan ez a lényeg. Jézus feltámadására - ha nem tessékeljük ki az isteni beavatkozás lehetőségét a magyarázatok sorából - és a kereszténység viharos terjedésére a legjobb magyarázat, melyben a puzzle-darabkák is a helyükre kerülnek, hogy valóban feltámadt a halálból. Ez persze hihetetlen, de nem lehetetlen, ha ott van a háttérben a spirituális dimenzió.

2017. október 31., kedd

Elérte-e célját a reformáció?

“Volt rá kereken ötszáz éve!” - válaszolhatná valaki a mai napon a címben feltett kérdésre. És tényleg: ötszáz év emberi léptékkel mérve meglehetősen nagy idő. Mindenképpen elég ahhoz, hogy monitorozni lehessen az eredményeket. Vajon milyen ízűek azok a gyümölcsök, melyek az elmúlt fél évezred alatt a reformáció fáján megtermettek? A kérdés egyszerűen hangzik, valójában nagyon is bonyolult.

A reformáció egy szó. A szó mögött rejlő valóság viszont nem pusztán egy történelmi esemény, hanem egy történelmet felforgató, társadalmat alakító, spirituális alapokon álló, megújulásra törekvő eszmélődés. Így aztán a reformáció tulajdonképp megfoghatatlan. Túlságosan komplex jelenség, amiről túlságosan sokfélét lehet mondani saját szempontjaink, értékeink, felekezeti irányultságunk, teológiai ízlésünk függvényében. Könnyű protestánsként mellé állni, de épp ilyen könnyű katolikusként érveket sorolni vele szemben. Jót és rosszat egyaránt szólhat bárki, és valószínűleg igazat beszél majd. A reformáció mindig olyannak fog tűnni, amilyennek lefesti elénk az, akivel éppen dialógust folytatunk róla.

Persze én is csak egy hang vagyok most a hangok tengerében. De minden szubjektivitás ellenére, létezhet-e legalább néhány objektívebb pont, amin mérhetővé válik a reformáció "sikeressége"? A teológiai ízlések és pofonok mellett mondhatunk-e bármi konszenzuálisat, ami mindenféle szemszögből megállja a helyét? Azt hiszem talán van egy ilyen pont, egy olyan dolog, amit elég nehéz letagadni. Ezt most bedobom ide, hogy együtt ízlelgessük.

A reformáció közelebb hozta Istent és az istenhitet az egyszerű emberekhez. Szerintem ez volt a legzamatosabb gyümölcse.

Talán kicsit másként fogalmazva azt is leírhatnám, hogy a reformáció helyzetbe hozta azokat, akiknek addig erre nem volt lehetőségük, mert Isten és köztük ott tornyosult a hatalommal összefonódott egyház a maga monumentalitásában. A megújulás a klérus helyett a laikusokat mozdította meg lelki értelemben. Visszavezetett a forrásokhoz, és odaadta az embereknek a Bibliát. Felhívta rá a figyelmet, hogy az üdvösség hit által van, nem a búcsúcédulák megvásárlásával. A kiüresedett vallási formákról megkísérelte ráirányítani a figyelmet az ember szívét felélénkítő hitre. Mindezt nálam frappánsabban fogalmazza meg Bóna Zoltán, a frissen megjelent Theológiai Szemle előszavában:

A reformáció “elvette az emberek lelke, vágya és gondolatai elől azt a kárpitot, amelyet cirka másfél évezred alatt az egyház, a hivatal, a hatalom, az érdek, a hiúság és ezek ilyen olyan kooperatív kombinációja odarakott a Teremtő és a teremtett világ, vagy egyszerűen az Isten és az emberek közé.”

Ha elfogadjuk, hogy egyébként valami ilyesmi volt a reformáció célja, akkor szerintem azt is ki kell mondanunk, hogy ezt a célt a reformáció bizony elérte.

Aztán persze vannak rohadt gyümölcsök is ezen a fán, melyek később értek be, és jól tesszük, ha észrevesszük őket. Ami számomra a leginkább szemet szúr, hogy a protestantizmus nemcsak sokféle irányra tagolódott, de ezek hevesen harcoltak egymással, ha kellett, még a nyers erőszak módján is. Az egyháztörténész Paul Johnson azt írja, nem ez volt a cél: Luther toleranciát és lelkiismereti szabadságot követelt, és "nem tűz, hanem írások által" kívánta elérni a győzelmet. Azt is mondta, hogy a világi hatalomnak azt kell "hagynia, hogy mindenki vagy ebben, vagy abban higgyen, amiben akar és tud, és e tekintetben senkivel szemben ne alkalmazzon erőszakot." Ám ahogy mindinkább az uralkodók befolyása alá került, ez az eredeti mérsékeltség szertefoszlott, és Luther végül már abba is beleegyezett, hogy "a világi hatóságok adják át a pusztulásnak" az anabaptistákat és más protestáns szélsőségeseket. Mindez persze nem csak Lutherre, hanem a reformátorok közül másokra is igaz. Sajnos a kibontakozó reformáció, ami az addigi egyházi kényszerek alól kívánt felszabadítani, maga sem volt mentes hasonló kényszerítő eszközöktől.

Ne tagadjuk le tehát, ami rossz volt a reformációban, de emiatt mégse tegyünk úgy, mintha nem lett volna benne semmi jó. Meggyőződésem, hogy az eredeti elképzelés és az azt átható hitbeli meggyőződés istenfélelemből, valós felismerésekből és a megjobbítás szándékából eredt. Egyértelműen látjuk, hogy nem volt benne a csomagban új felekezetek létrehívásának terve - de mintha ismét igazolódott volna a jézusi mondás, hogy régi tömlőbe nem lehet új bort tölteni. A katolikus egyház nem kívánta befogadni a reformációt, noha az hatással volt rá (nem is véletlen, hogy manapság már nem ellenreformációról, hanem inkább katolikus reformációról szokás beszélni), még ha nem is forgatta fel fenekestül.

Ötszáz évvel a reformáció után viszont azt kell mondjam, hogy ma már maguk a reformált egyházak is reformációra szorulnak. Az egyháztörténelemben újra és újra tetten érhető körforgás, miszerint a hirtelen felívelések után egy intézményesülésbe torkolló lecsendesedés, majd erősödő hanyatlás következik, bennünket protestánsokat is utolért. De vajon akkor ez azt jelenti, hogy a ciklikus ismétlődések miatt egy újabb felívelés felé haladunk? Nem ártana nekünk. És akkor a reformáció sem csak emlékezés volna.

2017. október 26., csütörtök

Rendezte: Marton László

Beteg világban élünk, és ez a betegség talán leginkább a világ nemi szervére húzódott rá. Ideje, hogy közbelépjen az ÚR-ológus, vagy a kór tovább fertőz bennünket és más szerveinket is eléri, de mintha az agyunk bizonyos részéig már el is jutott volna... A legújabb tünetet Marton László, a neves színházi főrendező produkálta, aki nagyon profin adta elő saját rendezésében, hogyan nem kell bocsánatot kérni egy bocsánatkérés keretében.


Az egyszeri néző csak kapkodja a fejét és még azt sem tudja eldönteni, hogy drámát vagy vígjátékot lát élő adásban: ahhoz túl sok minden van ebben a bűnnel vastagon átszőtt történetben. Itt van mindjárt a főszereplő, ez az ember, aki némi erőszakot vagy legalábbis egyfajta inzultálást követett el. Egyelőre nyolcnál áll a számláló, ennyiről tudni, azaz nyolc lányt fogdosott, kérlelt, akart belevinni szexuális játékokba a művész úr, vagy pontosabban azt mondhatjuk, élt vissza a saját tekintélyével és a különféle helyzetekkel. Aztán ez most végül kiderült és a felszínre zúdult, mint gadarai ördöngösből a démonok.

A díszletek tehát készen, a terem elsötétül és elkezdődik az a groteszk színdarab, amit Marton önmagának rendezett, mi pedig most páholyban ülve nézhetünk végig. Fordulatokban, csavarokban nincs benne hiány!

Az első jelenetben hősünket látjuk, aki egészen szürreális tett elkövetésére ragadtatja magát: elhatározza, hogy feljelenti az egyik áldozatát! Beteg egy világban élünk, de ez azért még ezen a skálán mérve is abszurdnak tűnik. Ákos szavai jutnak eszembe az Élj a mában című dalból: "És aki elvágja a torkodat / Az lesz a hírekben az áldozat". Valami ilyesmi van kialakulóban, de mielőtt a dolog megtörténhetne, hirtelen sötétség borul a színpadra.

Aztán az egész jelenet elforog, a helyszín vált, új események vannak kibontakozóban. Más szereplők lépnek a deszkákra, a szerepeket a kiváló erkölcsi múlttal rendelkező Stohl András és Verebes István játsszák. Az egyikük a közönség felé fordulva kijelenti: hát nincs is abban semmi különös, hogy Marton ilyesmit csinált, hiszen mindenhol ez megy! Ne legyünk ilyen prűdek, a nőket erre használják a cégek is, a főnök végigmegy rajtuk, ezt mindenki tudja, ilyen világban élünk, most minek is csodálkozunk tulajdonképpen? Stohl meggyőző alakításához a Verebes alakította karakter is csatlakozik, de ő nem a nők megalázásában akar jeleskedni, hanem inkább arra hívja fel a figyelmet, szegény elkövető micsoda meghurcoltatásnak van kitéve. A végén még teljesen összeomlik, talán öngyilkosságot követ el, meg amúgy is esendő emberek vagyunk, előfordul az olyasmi, amit Marton elkövetett. Ami pedig igazán fontos: sosem fogjuk megtudni, kinek van igaza ebben a történetben!

"Azért ez nem egészen így van!" - csattan fel hirtelen a semmiből Marton László hangja, aki váratlanul előlép a függöny mögül és szavaiból világos lesz, nem tagadja tovább a vádakat. Nem akar már feljelenteni, ő valami mást szeretne: bocsánatot kérni. A zene elhalkul, a fények a főszereplőre irányulnak, a hegedűk ideges cincogásba fognak, a nézők tenyere izzadni kezd az izgalomtól. Úgy tűnik, közeledünk a történet csúcspontjához, egy nagymonológhoz, amit a főszereplő megpróbál hitelesen artikulálni. Itt világos lesz a publikum számára is, hogy az egész drámai helyzet átfordul bohózatba. Marton óriásit alakít, bár nehezen mondja ki a szavakat, amiket a helyreigazítás, beismerés, megbánás kellene, hogy áthasson, de végül nem ezek hatják át. Szó sincs arról, hogy elismeri, hányszor és hányszor viselkedett ocsmányul a tekintélye alatt álló fiatal lányokkal. Arról sem beszél, hogy akkor esetleg méltatlan arra a sok szakmai megbecsülésre, díjakra, sikerre, ami körbeveszi. Nem mondja ki, hogy ráébredt az ilyen tettek mögött álló perverz gondolatok disznóságára, ami ráadásul saját bensejéből fakad. És bár a nézők nem tudják, de elfelejti a szövegéből az egyik kulcsszót kimondani: "lemondok". 

Ilyesmik nem hangzanak el a "bocsánatkérésben". Helyette arról beszél, hogy neki mennyire nehéz ez a helyzet. Hogy ő mindig arra törekedett, soha senkit ne alázzon meg (a pénisze mutogatása egy autóban nem megalázó), és hogy mennyi mindent tett az emberiségért. Aztán persze ha valaki mindezt esetleg, netalántán, mégiscsak, valamiért, nehezen érthető módon, de sérelemként élte volna meg, akkor bocs. De ami a lényeg: ő továbbra is a művészvilág rendelkezésére áll. Hiszen szeretne még átadni valami társadalomjobbító üzenetet, van még mondanivalója, erkölcsi tartalmú közlendője a színházszertő magyar emberek számára!

A függöny lezúdul, ezzel egyelőre vége a darabnak, a nézőtér pedig felrobban az érzelmektől. Az emberek a szemükből törölgetik a könnyeiket, van aki a sírástól, van aki a nevetéstől, hiszen ilyen világban élünk, ahol a dolgok összekutyulódnak, nevetve sírunk és sírva nevetünk. Nem lehet itt már igazán igazságot tenni, a jót a rossztól elválasztani. Csak tátjuk a szánkat, ahogy egyik színdarabot nézzük a másik után: ez most a szekularizálódó nyugati világ erkölcsi tere, melynek a legtöbben csak fogyasztói, és nem azt alakító szereplői vagyunk. Színház az egész nyugati világ!

2017. október 23., hétfő

A keresztség nem játék - az anabaptisták és a reformáció

Kissé zavarban vagyok, mert úgy érzem magamat sodortam bajba: a reformációról szóló rövidke sorozatomban azt ígértem, hogy annak jeles személyiségeit fogom bemutatni - minden irányzatából egyet. Most azonban a radikális reformációhoz értem, s ennek kapcsán nem tudok kiemelni egyetlen karakterisztikus illetőt sem. A főként anabaptisták által fémjelzett mozgalomban ugyanis túl sok minden kevereg a kondérban...

Sőt, ha őszinte vagyok magamhoz, már a bevezetőben említett problémát sem pontosan fogalmaztam meg: a radikális reformáció a közhiedelemmel ellentétben nem csak a baptisták elődjének tartott anabaptizmusról, hanem például a spiritualistákról is szólt. De maradjunk mégis az ismertebb "baptista vonalon", ami talán egy zürichi házikóban kezdődött, nevezetesen Felix Mantz lakhelyén, ahol 1525. január 21-én újrakereszteltek egy bizonyos Jörg Blaurockot, aki korábban katolikus pap volt. A keresztelési liturgiát egy bizonyos Konrad Grebel (lásd a képen) vezette. Ahogy látom, Grebel maximum lábjegyzet a legtöbb reformációval foglalkozó szakirodalomban, nevét is alig említik, pedig az előbb említett két úriemberrel együtt hárman alkották az anabaptista mozgalom vezetőit Svájcban.

Grebel és az anabaptisták természetesen arról a legismertebbek, hogy elkötelezetten hinni kezdtek abban, valakit csak felnőttként szabad megkeresztelni. Azaz akkor, amikor már kognitív képességei teljes birtokában képes elhatározni magát Krisztus követése mellett. Grebel egyébként magát a keresztény életet is érett férfinek való küzdelemként képzelte el:
"Az igazhívő keresztény bárány a farkasok közt, bárány a vágóhídra. Félelem és megpróbáltatások, üldöztetések, szenvedés és halál közepette kell megkeresztelkednie, tűz által megpróbáltatnia, s az örök béke hazájába eljutnia nem testiekkel hadakozván, hanem lelkiekkel."
Nem utolsó szempont, hogy a fenti mondatokat Grebel egy bizonyos Münzer Tamásnak írta - igen, a harcos és hírhedt radikalistának, aki a reformációt is fegyverrel akarta kivívni. Ugyanakkor máris megjegyzem, hogy az anabaptisták nem értettek egyet Münzerrel abban, hogy az evangéliumot karddal kellene védeni - szellemi dolgot szellemi módon szükséges oltalmazni. Tökéletesen hibás gondolat összemosni Münzer erőszakosságát a tipikus anabaptista felfogással! Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem voltak rámenős radikalisták (azok mindenhol vannak) az újrakeresztelők soraiban, de azt igen, hogy nem róluk szólt az anabaptizmus.

Ennél érdekesebb azonban, hogy az anabaptisták eltökéltsége a felnőttkeresztség mellett gyakorlatilag nem is feltétlenül a keresztség teológiájából, hanem az egyházról alkotott felfogásukból fakad. A kiindulópont persze az volt, hogy nem a keresztség győzi le a bűnt, hanem a Szentlélek: a gyakorlatban állandóan az a veszély fenyegeti az embert, hogy mivel gyerekkorában megkeresztelték, kereszténynek érzi magát - holott pusztán ettől még nem lesz az. A helyes sorrend ezért ez: igehirdetés, hitre jutás, keresztség. A sok gyerekkeresztség viszont oda vezet - mondták az anabaptisták -, hogy mindenkit megkeresztelnek, az egyház így pedig "mindenkié lesz", noha a valódi egyház csak "keveseké". Itt jön tehát elő szerintem az, hogy a gyerekkeresztség kritikája mögött valahol az egyházról alkotott kép kritikája áll.

Végül megemlítem még Menno Simmons nevét is, aki az anabaptizmus kifejezetten szolíd és békés ágának, a mennonitáknak vezetője volt. Közülük sokan haltak mártírhalált az üldöztetésük során, ma pedig majdnem másfél millióan vannak világszerte.

Nehezen tudnám összegezni mit tanulhatunk az anabaptista reformációból. Bár megvallom őszintén, a gyerekkeresztség kapcsán most "úton vagyok", és jelenleg is rágom a témát, vizsgálgatom az érveket pro- és kontra, mégis szimpatikus számomra az anabaptizmus őszinte törekvésében az, hogy a hitet jól meggondolt, szívből származó és a presszió alatt is megőrzött kincsként kezeli. Van abban a gondolatban valami mélységesen igaz, hogy a keresztséggel könnyedén lehet "kitermelni" olyan emberek tömegeit, akik nem fogják komolyan követni Krisztust. Ezt a veszélyt persze Luther, Kálvin és a többi reformátor is látta, de ők nem azzal válaszoltak rá, hogy elvetették volna a gyermekkeresztséget. Melyikük járt el akkor helyesen?