2016. december 4., vasárnap

Helyet találni a sötétségben

Robert Wennberg kételkedők számára írott könyvét nem nevezném korszakalkotó műnek, ám egyik fejezete, mely Teréz anya lelki vívódásairól íródott, mélyen megragadta a fantáziám. A világ talán legelhivatottabb és legkaritatívabb személyisége ugyanis brutális őszinteséggel fogalmazta meg, hogy Isten mennyire magára hagyta őt éppen az Érte végzett munkájában - és hogy sötét kétségei közepén hogyan találta meg a maga válaszát erre az istenhiányra.

A nagy embereknek nagy gondolataik vannak, de ami ennél fontosabb, nagy tetteik is. Teréz anyáról mindez kétségkívül elmondható. Elmerülhetnék annak részleteiben micsoda munkát végzett Kalkutta szegénynegyedeiben, vagy miként alapította meg a Szeretet Misszionáriusai rendjét. Mindez ráadásul abban a szent meggyőződésben történt, hogy állítása szerint Jézus hangját hallotta, aki ezzel a feladattal megbízta őt. Felesleges munkássága részleteibe most belefeledkeznem, mert minden vele kapcsolatos dolog annyira nyilvánvaló, hogy önmagáért beszél.

Azt hiszem kevesen vannak, akik berzenkednek a gondolattól: ha valaki árvákon, haldoklókon, szegényeken segít - mintha csak Jézussal tenné meg, amit megtesz. Az ember, ha körülnéz az egyházban, sokféle szolgálatra kimondhatná, hogy nem sok értelmét látja (ez a csúnya kijelentés sokszor valószínűleg megállná a helyét), de az ilyen jellegű munka azért nem szokott ezek közé tartozni. Sőt, hívőnek sem kell lenni ahhoz, hogy lássuk az elesettek felemelésére tett erőfeszítések elismerésre méltó értékét. 

Nos, ezek után az is meglehetősen egyértelműnek tűnhet, hogy egy Teréz anya formátumú személyiség csak úgy képes ezt az embertpróbáló missziót végezni, hogy Odafentről állandó támogatást kap. Hát gondolná akkor valaki, hogy a következő kijelentések éppen Teréz anya szájából származnak? Csupán néhány részlet:
"'49 vagy '50 óta tölt el az elveszettségnek ez a borzalmas érzése - ez a mondhatatlan sötétség - egyedüllét - Isten utáni folyamatos vágyódás... Olyan nagy a sötétség, hogy semmit sem látok - sem érzésemmel, sem eszemmel... Isten helye üres a lelkemben. Isten nincs bennem... Ő nem akar engem... Mennyország, lelkek - ezek mind csak szavak - amik semmit sem jelentenek nekem. Úgy látszik, hogy valódi életem ellentmondásos... Néha hallom, hogy szívem felkiált - "Istenem" - és nincs válasz. Nem tudom kifejezni a kínt és fájdalmat."
Persze könnyű lenne a fentieket olvasva egyszerűen kijelenteni, hogy Teréz anya letért a hit útjáról és kész, de korántsem ez a helyzet. Írásait olvasva nehéz ugyanis más következtetésre jutni, mint arra, hogy Teréz anya a sűrű sötétség jelenléte ellenére is szerette Istent. Épp ezért okozott neki fájdalmat a távolléte. Érdekes, hogy vallomásai szerint ez az egész sötétség akkor telepedett rá, amikor elkezdte a szolgálatát. A gyötrelmeit megosztotta a lelki vezetőivel, de a nyilvánossággal nem. Azok sem tudtak róla, akikkel minden nap együtt dolgozott. A fenti sorok csak később lettek közzétéve és vegyes fogadtatásra találtak. Egyesek szemében ettől a pillanattól kezdve csökkent Teréz anya tekintélye, mások erősebb véleményt formálva egyenesen képmutatónak nevezték, aki kifelé a rendíthetetlen szolgáló képét mutatja, holott belül tele van küszködéssel.

Szerintem az emberek jó része nem értette meg a helyzetet. A kritikusok valahogy csak azt nem vették észre, hogy minden brutális lelki sötétség ellenére Teréz anya kitartott a hite mellett. Ezt is ő írta:
"Ezen évek alatt csak egy kívánságom volt, hogy Isten akaratát megismerjem, és aszerint cselekedjek. Most is, ebben a nehéz és nagy sötétségben - továbbra is ezt szeretném. Az egyetlen, ami engem a felszínen megtart - az engedelmesség."
Teréz anya persze sokat töprengett azon, hogy miért történik vele mindez, mígnem arra jutott, hogy ez a "lelki sötét éjszaka" egyenesen Isten szándéka! Erre a válaszra egy lelki tanítója, a jezsuita teológus Joseph Neuner szavai ébresztették rá: ez volt az a pillanat, amikor Teréz anya nemcsak hogy elfogadta, de egyenesen megszerette a sötétséget. Mindez persze borzasztó idegenül hangzik az átlagos keresztény füleknek, hiszen egész életünkben azt halljuk, hogy a sötétséget nem elfogadni szükséges, hanem valamiképpen harcolni kell vele szemben. Nem vitatom ennek a jogosságát, s mégis - legyen bármekkora paradoxon - a sötétséget tudnunk kell elfogadni, pontosabban tudomásul venni, hogy része a valóságnak, amiben élünk. Nem jóváhagyásról van tehát szó, hanem a jelenlét elismeréséről. 

Ám Teréz anya számára a világban való sötétség elfogadása annak megértését jelentette, hogy ez a nyomasztó sötét elhívásának részét képezi. A szegények és szükséget szenvedők ebben a sötétségben élik le az egész életüket. Pontosan úgy néznek ki, mint akiket elhagyott az Isten. Úgy is érzik magukat. Teréz anya velük azonosult saját elhagyatottságában, kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy Jézus is tette, amikor felkiáltott: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Ez a gondolat felszabadítóan hatott rá és egész hátralévő szolgálatát meghatározta.

Nem mondom, hogy a magam számára vagy bárki másnak ezt kívánom. Azért mindaz, amit ő átélt, meglehetősen speciális mind a szolgálat, mind az eredmények, mind pedig az ezért kifizetendő (lelki) ár értelmében. Mégis feltettem magamnak a kérdést, hogy képes lennék-e, ha az életem bizonyos szakaszaiban rám borulna egy ehhez hasonló eltávolíthatatlan sötétség, kitapogatni a helyem és megragadni a történtek értelmét?

2016. december 1., csütörtök

Befejezetlen ember

Szóval, ma negyven éves lettem. Ilyenkor mit kell írni, mármint ezen a tényen kívül? Talán egy villáminterjút, melyet saját magammal készítettem - ez már a tudathasadás, a pimasz magamutogatás és öregkori elbutulás keverékének első ijesztő jele lehet ebben a korban. Remélem örülni fogok neki, ha már ilyen jól összejöttem. Fogadjam szeretettel. :-)

- Először is szeretnék gratulálni. Negyven év, az már nem semmi. Igazán boldog születésnapot!
Sytka: Köszönöm, tényleg, és nem kívánok faragatlannak tűnni, de azért nem kell beájulni ettől. Pont olyan most, mint a harminckilencedik születésnapomon, és amilyen - remélhetőleg - a negyvenegyediken lesz. Az egyetlen különbség, hogy most keményen meg vagyok fázva a hideg időjárásnak köszönhetően.
- Ebben a korban már vigyázni kell...
Sytka: Nem tudom ez mennyire csak a negyven évesekre vonatkozik. Az élet azelőtt is veszélyes, csak akkor még sokan nem tudunk róla.
- És mi az, amiről az ember negyven körül kezd tudni igazán?
Sytka: Erre a kérdésre csak meglehetősen szubjektív választ lehet adni. Magamról azt mondanám, hogy befejezetlen ember vagyok, és erre a tényre egyre növekvőbb intenzitással szoktam ráébredni. Érzem azt, hogy számos elvarratlan szál van a gondolkodásomban, a korábban biztosnak hitt válaszokat kinőttem, ma már nem bizonyulnak elégnek. Viszont újabb és használhatóbb feleletek nem mindig vannak a birtokomban. Talán ez az átmeneti kor, ami a tinédzser és fiatal felnőtt világból az öregség felé vezet. Egyszerre izgalmas és felőrlő ebben élni. Olvasok, kutatok, gondolkodok, néha meg is értek valamit, amit korábban még nem értettem - ez a feltöltődésem módja, de gyakran érzem azt, hogy az arra szánt energia, amit az igazság keresésébe fektetek, nagyrészt le is meríti a szellemi akkumulátoraimat. A feltöltődés-lemerülés-újratöltődés periódusában élek, ahogy valószínűleg mindenki, aki az aktív negyvenesek hullámzó életmódját éli.
- Nem hangzik jól.
Sytka: Hangozhatna rosszabbul is. Ez a hozzám hasonló átlagemberek sorsa.
- Te átlagembernek tartod magad?
Sytka: Abszolút! A keresztény élet során számosan igyekeznek elhitetni velünk, hogy nem vagyunk átlagosak, hogy Isten szemében valami fenemód különlegesnek számítunk és mi fogjuk a szellemi klímát megváltoztatni Magyarországon. Nem mondom, fiatalabbként nekem is jól esett, amikor rám ezt mondták: a lelki balzsam, hogy belőlem lesz Pál apostol utódja. A nagy szavakat aztán elviszi a szél, és marad a valóság. Én rájöttem arra, hogy néhány ember szemében számítok csak különlegesnek, egyébként pedig a realitás az, hogy teljesen átlagos vagyok. Jól van ez így, nem is szeretnék más lenni. Csak így tudok szólni azokhoz, akik hozzám hasonlóan átlagosnak érzik magukat, és szívesen meghallgatnak.
- A te liberális mondanivalódat legalább annyian nem hallgatják szívesen, mint amennyien igen.
Sytka: Senki mondandóját nem hallgatja mindenki szívesen - ebben sem ütök el az átlagtól. Így negyvenig eljutva pedig őszintén szólva egyre jobban lemondok arról, hogy bizonyos emberekbe túl sok energiát fektessek. Megtettem, nem volt sok értelme. Lyukas zsákba nem jó búzát önteni. Egyébként pedig nem vagyok liberális. Az ma egy káromkodás, ahogy a konzervatív jelző is. De kétségtelen, hogy komoly értéknek tartom a szabadságot, melyben számomra főként a szabad gondolkodás, szabad kérdezés és szabad véleménynyilvánítás a kulcspontok.
- Mindent szabad nekem, de nem minden használ!
Sytka: Szinte hihetetlen, hogy ebből a bibliai megjegyzésből majdnem mindenki csakis a kijelentés második felére koncentrál, és észre sem veszi azt a hatalmas lehetőségteret, amelyben ez az egyébként jogos figyelmeztetés működik. Tény, hogy nem minden használ az embernek, de az a lehetőségskála, hogy mindent szabad, meg kellene szédítsen bennünket, mint a jó bor. Az Édenkertben csupán egyetlen egy fa volt, amihez nem kellett volna hozzányúlni, de az eredeti terv szerint Isten tág teret adott az embernek. Nekem sokszor úgy tűnik, nem vagyunk erre felkészülve. Isten egy káprázatos világ terített svédasztalához helyezett bennünket, ám az egyház pálcával csap az ember körmére, ha néhány ételnél többet akar megkóstolni.
- Ez már majdnem olyan, mint egy prédikáció.
Sytka: Szoktam is prédikálni a saját gyülekezetemben. Nem mondom, hogy hétről-hétre, annál ritkábban, mert megszenvedek minden igehirdetésemmel, hogy a hallgatóimnak ne okozzak szenvedést. Különbség van az igahirdetés és az igehirdetés között.
- Mi a legnehezebb egy prédikációval kapcsolatban?
Sytka: Nekem az, hogy megtaláljam a textust. Az kemény szülés. Van, hogy napokig egyetlen igét nem fedezek fel a Bibliában. Verekszem Istennel, mint Jákob azon a bizonyos éjszakán, de ez nekem máshogy nem megy. Ám eddig mindig jól jöttem ki a kézitusákból, és megszülettek az igehirdetések.
- Nem vagy egy spontán ember, ha ennyire felkészülsz előre.
Sytka: Ezzel kapcsolatban rosszak a tapasztalataim. A spontaneitás keret nélkül könnyedén csap át káoszba. Túl sok spontán igehirdetést és tanítást hallottam már, amelyeknek nagyon szellemieknek kellett volna lenniük, de többnyire csak kongó filozofálgatások vagy történelemórák voltak, melyek gyakran a prédikátorról szóltak. Szerintem az igehirdetés ennél többet ért a Bibliában is. És amúgy sem kell sokat beszélni, nem jó az. Ahogy Spurgeon mondta egyszer, ha a szívet akarod megnyerni, nem a fejet kell fárasztani.
- Nehéz elhinni, hogy teológusként, tanárként, igehirdetőként nem beszélsz sokat.
Sytka: Javultam már, törekszem, és ezt a dolgot tényleg egyre komolyabban veszem. Ahogy öregszem, egyre introvertáltabb leszek - ahogy az átlagemberekkel az előfordul -, egyre jobban esik a csend, leülni egy jó könyvvel, nyugton lenni, vagy hallgatni egy másik embert. Aki önti a szót, sokszor valójában nem mond semmit. A keresztényekkel az is a baj, hogy a gondolatokból gyakran kifogynak, de a szavakból soha.
- Ha már a könyvet szóba hoztad: hogyan vagy képes ennyit olvasni?
Sytka: Szinte hihetetlen mennyi időt spórol az ember, ha lemond a napi több órás tévénézésről. Az olvasás számomra persze nemcsak hobbi, mert a teológusnak a könyv munkaeszköz. Könyvek nélkül sokféle hivatás elképzelhető, de a teológus az biztosan nincs közöttük. Lehetetlen egy alapvetően spiritualitáshoz kötődő tevékenységet irodalom nélkül művelni.
- Jó dolog teológusnak lenni?
Sytka: Milyen szempontból? Anyagilag: nem. Minden más szempontból általában igen. Én szeretek ezzel foglalkozni, ezt nem is lehet másként csinálni. Ha van valami, amit az emberek nem a zsíros állás kedvéért művelnek, az biztosan a teológia. Régen ez nem volt kérdés, mert teológusnak lenni nem végzettséget, hanem elhivatottságot jelentett. Szerintem ezt ma is meg lehet találni, csak ahogy látom, nem mindenki akarja. A teológusképzés úgy adhat valamit a kezedbe, hogy közben igazán nem válsz teológussá. De ez persze minden más területre is igaz.
- A teológia sokak hitét megrendítette...
Sytka: Ez pontosan így van, ez is az egyik dolga. Az a teológia, ami cseppet sem dúlja fel az ember hitvilágát, szerintem rossz teológia. Az érzések szintjén persze kellemetlen tud lenni, hogy óriási rumlit okozhat az ember lelkében néhány dolog felismerése, és a leborogatott polcok tartalmát szép rendben vissza kell tenni a helyére - de erre való a jó teológia, hogy miután mindent szétkapott, segítsen a rendezésben.  Istenről is azt olvassuk, hogy megsebez, de be is kötöz. Az a teológia, ami nem vág a földhöz, csak unalmas vasárnapi iskola, aranymondásokkal és pamutfigurákkal egy mágnestáblán. Nem kell félni a teológia okozta kihívásoktól, hanem nekik kell rontani, felvállalva a kétségeket, amiket előhoz az emberből.
- Akkor azt mondod, hogy kételkedjünk?
Sytka: Mindegy, hogy én mit mondok, mert kételkedünk. A hit ezzel jár, kétségekkel. Csak az a nem mindegy - ahogy Wennberg éleslátóan fogalmaz -, hogy válaszokat keresünk vagy kötözködünk: azaz a keresztény hagyományon belül állva gyötörnek a kétségek, vagy azon kívül vagyunk. Aki nem kérdőjelezett meg még semmit a hitében, az valahol elrontja és meggyőződésem szerint nem él egészséges hitéletet.
- Miért, milyen az egészséges hitélet?
Sytka: Erre a kérdésre nem lehet abszolút választ adni, de ha mindenképpen mondanom kellene valamit, akkor talán a kiegyensúlyozottságot választanám. Számomra az egészséges hit egy keskeny sávon történő haladás, amely megtalálni igyekszik a maga útját a szélsőértékek között. Ez roppant nehéz feladat, és nekem sem sikerül mindig, csak azt tudom, hogy törekszem rá.
- A blogod tartalmán ez nem mindig látszik... 
Sytka: Itt térnék vissza ahhoz, amit az egész beszélgetésünk elején mondtam, hogy befejezetlen ember vagyok. Valószínűleg az is maradok: Isten mint a fazekasmester alakítgat, én meg igyekszem hagyni magam, megőrizve a rugalmasságomat, mert ami nem hajlik, az törik. A hajlékonyságommal pedig együtt jár az, hogy időként melléfogok, átlépek határokat, például azért is, hogy megnézzem mit találok ott és eldöntsem, visszahúzódok-e vagy sem. Mintha nem is tudnék, nem is akarnék és nem is lehetne másként tenni ebben az életben.
- Köszönöm a beszélgetést.
Sytka: Magadnak köszönheted. :-)

2016. november 27., vasárnap

Rousseau almája

Az antik filozófiai etikák alapkérdése a következő volt: "mi a legfőbb jó?" Ezzel a kérdéssel a blog egy korábbi írásában a világvallások kapcsán már foglalkoztam, de most egészen más szempontból veszem elő. Ahogy Robert Spaemann írja, a legfőbb jóra való rákérdezés mögött ugyanis egy másik kérdés rejlik: "Mi is voltaképpen törekvésünk legvégső célja?". Az erre adott legigazabb válasz talán az, hogy a valóságot megismerjük.

A probléma, amit felvetni akarok, egy erősödő trendből fakad. Sajnos azt látom, nem mindenki a valóságra kíváncsi a teológusok, az egyházi gondolkodók és az úgymond laikus réteghez tartozók között. Talán még enyhén is fogalmaztam: a keresztények jó része nemhogy a valóságra nem kíváncsi, hanem kifejezetten pótolni akarja a valóságot más megoldásokkal. Hadd kezdjem ezt az okfejtést kicsit messzebbről, mégpedig a bevezetőben megfogalmazott kérdéstől!

Mi is törekvésünk legvégső célja? Mit akar az ember úgy igazán elérni az életben?

Erre általában kétféle alapválaszt szoktak adni a filozófiai etika szempontjából. Az egyik szerint az ember a gyönyöröket és a fájdalom elkerülését keresi egész élete során. Ha ezt a kettőt összegezzük, akkor röviden azt is mondhatjuk, hogy egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat, azaz közhelyesen kifejezve, boldogok kívánunk lenni. Erkölcsileg helyesnek tűnik, ami ehhez hozzásegít bennünket, helytelennek pedig, ami hátráltat benne.

Ám a helyzet persze ennél jóval bonyolultabb, mert nyilván vannak más érdekeink is a boldogság maximalizálásánál. A másik ilyen alapvető érdekünk ugyanis az önfenntartás, amihez a valóság felismerése és az ahhoz való igazodás is kötődik. Ez triviálisan szólva oda vezet, hogy le kell mondani a boldogság és öröm egy részének beteljesüléséről, hogy ezzel megvédhessük a puszta létünket. Még Freud írta azt, hogy az élet a kettő közötti kompromisszum: van valami, amit el akarunk érni, hogy a vágyaink ki legyenek elégítve, tehát boldogok legyünk, és van a valóság, ami a vágyaink teljesülése ellen is hat. Spaemann megkapóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy az ember ebben a tekintetben egy "akadályoztatott hedonista". Vágyik valami elérhetetlenre, amiben sokszor maga a valóság akadályozza meg.

Hadd vessek fel egy érdekes gondolatkísérletet! Van egy ember, aki egy műtőasztalhoz van szíjjazva, narkózisban fekszik, és az agyközpontjai bizonyos részeit mesterségesen ingerlik. Ennek az a hatása, hogy állandó eufóriát él át, mondhatni maximálisan boldog. A mellette álló orvos azt mondja, hogy tíz évig megtartják ebben a boldog állapotban, aztán lekapcsolják a gépről és fájdalom nélkül meg fog halni. (Kicsit Mátrix-szerű kontextusra kell gondolni.) Ezután jön egy kérdés: cserélnénk-e ezzel az emberrel? Szerintem a legtöbben (velem együtt) azt mondanánk, hogy nem. Ez némileg logikátlannak tűnik, hiszen a műtőasztalon fekvő pasas a lehető legnagyobb élvezeteket éli meg, mi pedig - őszintén szólva - éljük a stresszel teli, középszerű életünket. :-) De akkor miért nem akar senki lefeküdni a műtőasztalra? A válasz persze az, hogy a műtőasztalon gyönyöröket átélő ember nincs jelen a valódi életben, kívül áll a realitáson. Ebből persze ő semmit nem vesz észre, de mi igen, és a válaszunkból az is kiderül, hogy akármennyire is rossz a valósághoz igazodni, nincs az az ár, amiért egy értelmes ember minden kellemetlenségével feladná a valóságot. A valóság megtapasztalása az élet alapcéljának tűnik, amelynek keretében lehetünk "akadályoztatott hedonisták".

Márpedig ha ez így van, akkor azok, akik nem a valóságot keresik, hanem valamiféle alternatívát, tulajdonképpen a maguk műtőasztalára vágynak, ahova felfeküdve kívánnak élni, ameddig "le nem kapcsolják" Odafent a készülékről őket. Ők azok a keresztények, akik egy másik valóságban élnek, melyet maguk alkottak meg maguknak. Ebben a valóságban sikerek, gyógyulások, növekedés van, miközben a rögvalóság pontosan ezek ellenkezőjét mutatja. Több ismerősöm is van, akik szinte hetente mondják nekem, hogy mindenhol milyen "fantasztikus eredményeket látnak", reformációt és megújulást, Trumpot, aki Isten embere, mennyei kürtzengést a felhőkben, Jézus arcát a reggeli kávéban. Akad, aki fiatalok tömeges megtérését, vakok és bénák gyógyulását látja Magyarországon. Habár mindannyian tudjuk, a valóság szöges ellentéte ennek. Mások ellenségeket vizionálnak különféle társadalmi csoportokra, más vallásúakra vagy világnézetűekre mutatva, holott a valóságban soha, semmiféle attrocitás nem éri őket, senki, sehol nem üldöz senkit itt a hitéért, és a hívők jó része kényelmesen éli az életét, nem háborgatva abban, amiben hisz. Mert a valóság az valóság, mégpedig rendíthetetlenül az.

Rousseau egyszer azt ajánlotta, hogy ha egy anya gyermeke egy alma felé  nyújtja a kezét, annak nem az almát kell odaadni, hanem a gyermeket kell az almához odavinni. Ez lehet a módja annak, hogy a gyermek megtanulja, hogy a dolgoknak nem lehet parancsolni, azokért nekünk kell mozdulni. A valóság öntörvényű, és nem fog hozzánk igazodni, azt csakis nekünk kell megtennünk. Nem nehéz belegondolni, hogy hosszú távon milyen gyümölcsei lehetnek, ha inkább mégis a műtőasztalt választjuk.

2016. november 23., szerda

Bibliai házasságmodell (2)

Az előző rész egyfajta konklúziójaként levontam azt a két tanulságot, hogy a Szentírásban bemutatott házasságformulák a gyakorlatot tekintve (1) nem egységesek és (2) meglehetősen idegenek a mai kor felfogásától. Gyorsan kimondhatnánk ezek alapján az ítéletet, hogy akkor a Biblia a házasság kérdésében már elavult és megkerülhető, ám meglátásom szerint ez egy leegyszerűsítő látásmód, amely nem fektet semmi energiát abba, hogy a mulandóban megtalálja a maradandót.

A helyzet szerintem nem annyira bonyolult, mint amilyennek talán látszik: egyszerűen el kell különíteni a bibliai gyakorlatokat a bibliai elvektől, melyek a házasságértelmezés mögött rejlenek. Ez valami ahhoz hasonló lehet, mint az ószövetségi törvények gyakorlati megvalósításai (az állatáldozat bemutatásának pontos lépéseitől a különféle, társadalmi együttélést szabályozó parancsolatokig - tehát csupa olyan dolog, amelyeket mi már nem teszünk), és az ószövetségi törvények mögötti szándék. Nyilvánvaló például, hogy a "ne paráználkodj!" felszólítás, mely pontosabb fordításban "ne törj házasságot!" jelentésként értendő, a házasságtörést az akkori kor felfogásában és viszonyai között értelmezte. Noha mi más korban élünk, és nem is azt értjük házasságtörés alatt, mint az ókori zsidóság, maga az alapelv, hogy ne törjünk házasságot, ahogyan azt ma értjük, ugyanúgy érvényes. Másként fogalmazva, a házasságtörést mást jelentett akkor, és mást jelent ma - de a parancsolat mögötti szándék ettől még érvényes maradt.

Kimazsolázni, hogy a sok mulandó elem között mi a maradandó, kibányászni a kulturális elemek hátterében álló kortalan szándékot nem mindig magától értetődő feladat. Szerintem a bibliai házasságfelfogások gyakorlatának legtöbb eleme korhoz kötött, az azok mögött meghúzódó elvek azonban nem feltétlenül. Ahelyett, hogy csak általánosságban beszélünk a "biblikus házasságról", inkább rá kellene kérdezni arra, mi lehetett egy-egy bibliai szokás eredeti szándéka ebben a témakörben? Egyébként ez a korhoz kötöttség már maga is egy alapelv lehet: vagyis úgy kell értenünk és gyakorolnunk a házasságot, ahogy a saját korunkban az elvárt - hiszen pontosan ezt tették a bibliai időkben élők is. Ez talán triviálisnak tűnik, de mégsem mindenkinek az. A napokban hallottam például arról, hogy egyes határon túli, vidéki gyülekezetekben nem tartanak polgári esküvőt, hanem csak a lelkész imádkozik a házasulandókért és ezután a közösség már házasoknak is tartja őket. Ám az állami törvények szerint ez nem számít házasságnak, azaz nem felel meg saját korunk elvárásainak. Ha azt a bibliai elvet tartjuk szem előtt, hogy az akkori kor emberei az akkori kornak megfelelő értelemben kötötték a házasságot, akkor ez a gyakorlat, ami kikerüli a házasságkötés törvényes polgári módját, nekem nem tűnik megfelelőnek - tűnjön akármilyen szelleminek is.

Ami ennél úgy gondolom sokkal fontosabb, az a házasság célja, amely az újszövetségi kontextusban már messze nemcsak az utódnemzés témája körül forog. Talán nem is nehéz megfogalmazni: a keresztény házasság legnagyobb feladata újszövetségi értelemben nem más, mint az istenszerető ember és az emberszerető isten kapcsolatának a kiábrázolása. Talán ez a legerősebb szellemi instrukció egy keresztény házasság számára: hogy valamiképpen kifejezze a Krisztus és az egyház közötti normális kapcsolatot. Ez egy olyan alapelvnek tűnik, ami nem csupán az első század keresztényeire vonatkozik, hanem - ez kiderül Pál teológiájából - általános célként állhatott a házaspárok előtt. Az ideális állapot eszerint egy keresztény házasságban az, hogy a férj "Jézus módjára" szereti a feleségét, és az is viszontszereti őt. Azt hiszem ha csak ezt az egy biblikus elvet sikerül megvalósítani illetve egyáltalán megérteni a házasságot illetően, már sokkal beljebb kerülnénk és nem kellene azzal szembesülnünk, hogy a keresztény házaspárok köreiben is mintha egyre nagyobb lenne a válások száma.