2018. július 16., hétfő

Az ötödik elem...

A magyarországi keresztények figyelme gyakran terelődik bizonyos társadalmi csoportokra. Idegesít minket, ha vonulnak a homoszexuálisok. Ki vagyunk bukva a menekültekre, főleg a muszlimokra. Ráncoljuk a homlokunkat a liberálisok eszméi miatt. Ám ezeknél jóval kevésbé számít köreinkben beszédtémának egy szerintem sokkal fontosabb csoport: a cigányság. Róluk mintha nem töprengenénk annyit, mintha nem sorjáznának a blogposztok, cikkek, publikációk. Pedig éppen a kereszténység szempontjából lehetne kiemelten fontos az ő sorsuk. Elmondom, hogy miért!

A blog egy korábbi bejegyzésében írtam olyan "gyorsvonatokról", melyekkel az európai egyháznak már most szembe kell néznie: a szekuláris kihívások, a tudomány jelenlétének súlya, a házassággal és szexualitással kapcsolatos változások és az iszlám. Véleményem szerint az akkori írásomban felvetett négy alapvető dilemmához magyar keresztényként feltétlenül odakívánkozik ötödikként a cigánysággal kapcsolatos kihívás. (Ebben az írásban a cigány kifejezést is fogom használni és nem csak a romát. Ezt azonban nem tiszteletlenségből teszem, hanem mert csaknem összes cigány ismerősöm így nevezi saját magát - ez a tény pedig engem is felbátorított, hogy szabadon éljek az ilyesféle szóhasználattal.)

Hadd kezdjem azzal, hogy különleges öröm számomra, amikor a teológiai képzésben cigány emberekkel találkozom! Persze örülök én ott mindenkinek, mégis valahogy kifejezetten jól esik látni, amikor roma testvérek ráveszik magukat a tanulásra, fejlődésre, ismeretszerzésre, és éveken át keményen küzdenek a tudás megszerzéséért. Egy roma politikus ismerősöm mondta, milyen nagy erőkkel próbálja megértetni saját népével a továbbtanulás fontosságát - no nem feltétlenül a diplomaszerzés, hanem inkább a látókör bővítés és perspektíva váltás miatt. Az aluliskolázottság persze csupán az egyik probléma a cigányság köreiben, a többiről mindenki eleget hall: munkanélküliség, bűnözés, megélhetési nehézségek. A téma kereteinek megértése is bőven szétfeszítené egy bejegyzés kereteit. 

Mi a megoldás? 

A legtöbbször hallott kifejezés tipikusan az integráció, vagyis olyan eljárások megvalósítása, melyek valahogyan megpróbálják a cigányságot a többségi társadalom normarendszeréhez igazítani. Röviden: tanuljanak, művelődjenek, dolgozzanak, alkalmazkodjanak, akár a többiek. Nem akarom azt mondani, hogy ez minden porcikájában rossz, de mintha lenne valami, ami ennél jobb, mégpedig a valódi megtérés. Olvastam a minap egy romák vallásosságával foglalkozó tanulmányt, ami érdekes tényekre mutatott rá. Először is tudni kell, hogy a cigányság vallásosságát a romológián belül sem túlzottan kutatták a kilencvenes évekig. Ez első hallásra meglepőnek tűnhet annak, aki esetleg észrevette, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon jelentősen megnőtt a romológiai publikációk száma. Miért éppen a vallás maradt ki eddig a kutatásokból? Az ok egyszerűen az, hogy a vallásos hit nem képezett olyasféle problémás faktort, ellenerőt, feszültségforrást a többségi társadalom és a romák között, hogy a figyelem túlságosan erre a kérdésre terelődjön. Mivel a romák vallásossága legalábbis kevésbé tűnt megoldandó feladatnak, így a témát viszonylagos csönd övezte.

Most sem a konfliktus miatt érdemes figyelni rá, hanem pont ellenkezőleg - mintha ez lenne a megoldás egyik útja. A kutatások szerint főként a kisegyházak ebben jobbnak bizonyultak a többieknél, és leginkább az ő kegyességi stílusuk tudta a cigány embereket megszólítani. Az egyik ilyen volt például a Békési Pünkösdi Gyülekezet romamissziója, ahol még a 70-es években sok roma valóban megtért, majd megkeresztelkedett. (Vagy ahogy közülük mondják: nem megtért és bemerítkezett, hanem fordítva: betért és megmerítkezett.) Minden rosszindulat nélkül mondom, hogy aki szolgált már romamisszióban, az tudja, hogy milyen gyakori a cigányság köreiben az érzelmi alapú, hirtelen megtérés, amit sokszor ugyanilyen hirtelen "ellobbanás" és a hit elhagyása is követ. A békési modellben viszont a megtért romák mondhatni "teológiai tanítást" és a gyakorlati életre is vonatkozó támogató nevelést is kaptak a gyülekezetüktől - ennek köszönhetően pedig sokan tényleg megváltoztak. Ebben az időben a nyilvántartások szerint egyébként jelentősen megnőtt az anyakönyvi hivatalok terheltsége a térségben: sok roma pár szeretett volna felhagyni a laza kapcsolattal és házasságot kötött partnerével. Ami a megtérésen túl láthatóan fontos volt a romáknak, az a keresztség szentsége. Ám a keresztség kiszolgáltatásához elvárt volt a "tiszta életmód" és a közösségi normákhoz való határozott alkalmazkodás.

Nem tudom az olvasó elkapta-e ennek az egésznek a fonalát: a megtért cigányságnak otthon adó gyülekezet elvárásai részben összefonódtak a társadalom általános elvárásaival, részben meg is haladták azokat! Vagyis, ha egy roma úgy érezte, hogy Isten szeretetének vonzerejére szeretne megtérni és megkeresztelkedni, komolyabb integrációra volt szüksége ehhez, mintha az általános társadalmi integráció feltételeinek akart volna megfelelni. Gyorsan hozzáteszem, ezek az elvárások nemcsak a roma megtérőkkel, hanem bárki mással kapcsolatban is ugyanazok voltak a gyülekezetben - csak jellemzően a cigány embereknek kellett komolyabb hátrányt leküzdeniük.

Miért is írtam le mindezt? A tanulmányokból kiderül egy fontos dolog. Míg az általános társadalmi integráció programja során a romák egy kívülről jövő elvárásnak engedelmeskedve, annak nyomása alatt próbálnak a többséghez alkalmazkodni, a valódi megtéréskor egy belülről motiváló elvárás mentén igyekeznek ugyanerre. Ahogy az egyik romológiai publikáció fogalmaz: "a megtérés hatására az egyén motivációi transzcendentálódnak." Egyszerűbben fogalmazva, ha a cigányokhoz eljut az evangélium és arra pozitív választ adnak, mely belső indíttatásukból fakad, az sokkal stabilabb integrációhoz vezethet, mint a nem vallásos faktorok együtthatása. 

Ez pedig bizony azt jelenti, hogy az egyháznak felértékelődik a szerepe a problémamegoldásban: pillanatnyilag az igazi megtérés inkább vezet igazi integrációhoz, mint bármi más, amivel próbálkoznak. De vajon akkor nem erről kellene-e többet gondolkodnunk, mintsem a megszokott gumicsontokat rágcsálni? Ehhez persze elsőként az alapokat kellene rendbe tenni az egyházban, ahol tapasztalatom szerint még mindig sok az előítélet, gyanakvás, sőt rasszista kiszólás - a cigányság felé is.

2018. július 13., péntek

Merre tovább apologetika?

Bevallom őszintén, a teológián az egyik kedvenc tárgyam az apologetika. Én az apologetikát olyannak látom, mint egy ízlésesen elrendezett svédasztalt: egy falatka természettudomány, egy másik falat vallástudomány, egy kis kóstoló az élet nagy kérdéseiből, egy szelet a korjelenségekből. Színes, sokoldalú, elbűvölő a kínálat, de mégis van vele egy alapvető probléma.

Paul Tillich azt írta, hogy az apologetika gyakorlatilag "választeológia", ami mindig az adott szituációra akar megfelelni az örök üzenet erejével, valamint azokkal az eszközökkel, melyeket a szituáció maga felkínál számára. A lelkesítő szólam után azonban Tillich keserűen hozzáteszi, hogy az apologetika az óegyházi megbecsültségét mára szinte teljesen elveszítette, főleg amikor Istent - a "god of the gaps" módszerével - a tudományos és történelmi ismeretek hiányosságainak réseibe kívánta beleszuszakolni. Amikor aztán bővült a tudományos megismerés, az ilyen apologetika kénytelen volt azonnal új védelmi pozíciót találni magának az éppen bezáródó rések megszűnése miatt.

Ám az apologetika megtorpanása Tillich szerint nemcsak ennek köszönhető, hanem valami másnak is. Ha ugyanis válaszolni akarunk korunk kérdéseire, akkor bizonyos mértékig közösséget kell vállalnunk azzal, akinek a kérdésére válaszolunk. Tehát szükségünk lesz egy közös alapra, még ha az ingatag is a beszélgetőpartnerek eltérő háttere miatt. Mármost ezt a közös alapot sem a kereszténységen kívülállók, sem a belül lévő hívők nem szívesen akarják vállalni. Elrettentő példát mindkettőre lehet hozni, amikor az apologéták túlságosan kompromisszumkésznek mutatkoztak és szinte már feladták a hitüket, amikor azt védeniük kellett volna, vagy éppen annyira nem volt meg ez a közös alap, hogy gyakorlatilag igazi párbeszéd és vita sem születhetett a fontos kérdésekről.

Noha Tillich 1965-ben meghalt és azóta történt egy s más az apologetika vidékén, úgy vélem diagnózisa ma sem veszített aktualitásából. Vannak persze akár Magyarországon is ígéretes kezdeményezések (például az Apológia Kutatóközpont kiváló munkássága vagy a Kálvinista Apologetikai Társaság vitestjei és anyagai), de az apologetika ma leginkább mégis belső munkája az egyháznak, ami a hívők megszólítására és a már meglévő meggyőződésük megerősítésére szolgál. Azaz többnyire olyanokhoz jut el, akik amúgy is fenntartják azokat a nézeteket, melyekkel kapcsolatban az apologetika meg akarja győzni őket.

Régebben az apologetika hangsúlyai sokszor inkább kifelé irányultak, vagyis a saját korukhoz beszéltek, az onnan érkező kihívó hangokra válaszoltak a keresztények, azoknak címezve a polemikus üzenetet, akik az egyházon kívül vannak. Természetesen ma is előfordul, főleg az interneten, hogy hívő emberek bizonygatják a hitüket nem hívő embereknek, de én rendre azt látom, végül a hívők lesznek azok, akik visszaszorulnak. Az ilyen kudarcba fulladt etapok után az ember felteszi magának a kérdést, érdemes-e egyáltalán hívőként a nem hívőkkel hitbeli kérdésekről vitatkozni? Az egyházatyák igennel feleltek volna erre a kérdésre. Ma viszont sokszor az a benyomásom, az apologetika - mivel előretörni nem képes - egy folyamatosan hátráló egyház előretolt csapatait jelenti, akik elkeseredetten tüzelnek az "ellenségre". Miért van ez így? Ennyire megváltozott a világ?

Nos, a válasz megtalálásához talán pont a Tillich által felvetett közös alap környékén érdemes kapirgálnunk. A keresztények számos alkalommal felvetnek csomó problémás kérdést, melyek valóban foglalkoztatják a mai embert. Eddig szerintem rendben is van. Mihez kezdjünk az evolúcióelmélettel? Mit szóljunk az abortuszhoz? Mi legyen a homoszexualitással? Nem a témákkal van a probléma és azzal sem, hogy aztán apologetikai módszerekkel kezdjük fejtegetni ezeket. A baj az, hogy nincs meg ehhez a közös kiindulópont, az ingatag de mégiscsak létező alap. Győzködhetünk egy nem hívőt arról, milyen rossz a homoszexualitás vagy az abortusz, még az erről szóló érvelésünkben is lehet erő, de a beszélgetés - teljesen érthetően - egy idő után fordulatot vesz majd és az alapok tisztázásáról fog szólni. Magyarul: nem a homoszexualitás vagy az abortusz lesz a kérdés, hanem az, miért bízzon meg egy nem hívő abban, hogy a Biblia igaz és a keresztény hit megfelelő alap az ilyen kérdések eldöntéséhez. Egy kívülálló számára ha mi megszólalunk, egy csapásra nyilvánvaló lesz, hogy a véleményünk azért az, ami, mert vallásos emberek vagyunk. De miért jó a mi vallásos hitünk, hogy az abortuszról véleményt formáljunk?

Az apologetika feladata az lehetne, már ha szeretne egyáltalán az egyházon kívül is párbeszédbe bocsátkozni, hogy megkeresi a közös alapot ami ezekhez a disputákhoz szükséges. Lehet, sőt valószínű hogy ez nem lesz egy stabil alap és kevés cölöpön fog állni, mégis szükséges a jelenléte az értelmes eszmecseréhez. Persze az is elképzelhető, hogy ezekben az évtizedekben az apologetika inkább a belső munkára koncentrál, és az egyház tagjait próbálja védeni a tévtanítások és korjelenségek negatív hatásaival szemben. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz választás, bennem mégis hagyna egy kis űrt maga után, hiszen ez a műfaj eredetileg nem erre lett kitalálva...

2018. július 9., hétfő

Az első tíz perc

Tudom, hogy sokan és sokféle okból kritizálták, nekem mégis szimpatikus Rick Warren - vagyis az a fickó, aki teleszórta a kereszténységet céltudatosságról szóló könyveivel. Warren egyik legismertebb műve a céltudatos gyülekezet milyenségével foglalkozik, és éppen attól zseniális, amitől nem kellene hogy az legyen: pofonegyszerű dolgokat ír le. Olyanokat is, melyek az előző bejegyzés témájához jól illeszthetők.

Néha van egy olyan érzésem, hogy minél jobban hemzseg az egyház a hivatásosoktól, annál jobban elveszíti az átlagemberek érdeklődését. Ha van valamiféle kritikai hang ebben a megjegyzésben, az persze nekem is szól. Miközben az eredeti héber és görög szöveget bújjuk, kommentárokból hámozgatjuk ki egyes bibliai passzusok jelentését és megpróbáljuk a dogmáinkat tisztogatni, addig az ilyesféle magasröptű tevékenységek fénye mellett a józan paraszti ész teljesen elhalványulni látszik.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy egyre inkább posztkeresztény miliőben élünk. A legtöbben hallottak már a kereszténységről, nem érintetlenek a témában, viszont a kendőzetlen valóság az, hogy egyáltalán nem érdekli őket az egész. Nagy kérdés, mivel lehet felébreszteni az internet előtt görnyedő, mobiltelefonjába mélyedt, tévé előtt bámuló posztmodern ember figyelmét, és egy még nagyobb, ha már felkeltettük, hogyan lehet tartósan fenntartani azt.

Nos, a fentebb emlegetett Rick Warren (fotó jobbra) sem találta fel a spanyolviaszt, de amikor a céltudatos könyveit írta, láthatóan előszedte a józan paraszti eszét és nem is félt használni. Nem bonyolította halálra a dolgokat, hanem szépen leírta mitől lesz - az ő szavaival élve - "keresőbarát" az istentisztelet. Megközelítésében először is különbséget tesz látogatók és vendégek között, ami a gyülekezet hozzáállását illeti. A látogató kifejezésben benne van valamiféle ideiglenesség, mint amikor az ember egy villanásnyi időre beugrik valahova, körbenéz és amint lehet távozik is. A vendégség ennél sokkal mélyebb minőség. A vendég az, akiért jó esetben mindent megtesz az ember. Tudjuk azt jól, Jézus idejében még a lábát is megmosták, szobát készítettek elő neki, ha kellett még a testi épségét is garantálták. A vendéggel valamiféle közösség is kialakul, míg a látogatóval inkább csak informális a kapcsolat.

Nagy kérdés, hogy egy mai gyülekezetben látogatókra vagy vendégekre számítunk - azaz olyanokra, akik benézhetnek hozzánk és mintha csak üvegfalon át látnának, megfigyelhetik az istentiszteletet, vagy inkább az egész istentisztelet úgy szerveződik, hogy az ő igényeik legyenek a középpontban, az apró részletek is az ő zavartalanságukat szolgálják, hogy képesek legyenek megsejteni valamit abból, kik közé is érkeztek. Vagyis egyszerűen fogalmazva a látogató hozzánk alkalmazkodik, a vendéghez viszont mi alkalmazkodunk. De mi jellemez egy olyan istentiszteletet, ahol minden a vendégekért történik?

Warren úgy látja - és igaza is van -, hogy leginkább az első tíz perc, noha nem csak az. Az első tíz perc kritikus: ennyi idő alatt a vendégek java része valószínűleg végleg elhatározza, hajlandó lesz-e legközelebb is visszajönni a gyülekezetbe, vagy soha többé be nem teszi a lábát. Ha egy pillanatra elfogadjuk ezt az állítást, akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy az ajtónállók, az első mosolyokkal, kézfogással, rövid beszélgetésekkel szolgáló gyülekezeti tagok sokkal inkább kulcsszereplőkké válhatnak a vendéglátásban, mint a pásztor vagy az aznapi igehirdető, esetleg a komplett zenészbrigád. A vendégek ugyanis - ha korábban még nem jártak gyülekezetben - jó eséllyel úgy érkeznek meg, hogy tele vannak félelemmel. Fogalmuk sincs kik járnak a közösségbe, mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, mit tehetnek meg anélkül, hogy bárki vallásos érzéseit sértenék... És amitől a leginkább tartanak: hogy esetleg meg kell majd szólalniuk a nyilvánosság előtt, a személyes életükből kell felfedniük valamit, mégpedig idegenek előtt. Az újonnan érkezők ezért egyetlen dolgot szeretnének: valahogy megbújni a tömegben. Bár jelen vannak, mentálisan mégis biztos távolból akarják figyelni az egészet...

Ezt a görcsöt Warren szerint csak úgy lehet oldani, ha minden kis apróság a vendégeket szolgálja, és különösen az első kritikus tíz percben a verbális és non-verbális kommunikációs csatornákon egyaránt áradnak a belső feszültséget csökkentő üzenetek. Itt nagyon egyszerű dolgokra kell gondolni. Például Warren gyülekezetében minden jó parkolóhely az istentiszteleti épület közelében a vendégeké - az igehirdető és a szolgáló csapat messzebb, a földúton parkolnak. A vendégek, ahogy belépnek, kapnak egy tájékoztató brossúrát, amin pontosan látják mikor mi fog történni az istentisztelet során, ami ugyancsak csökkenti az ismeretlentől való félelmüket. Az alkalom előtt zene szól a háttérben, nincs hullacsend, mert az emberek "klubhangulatban" inkább hajlandóak beszélgetésbe elegyedni, mint amikor senki nem mer megszólalni a csend közepén. Azt mondani sem kell, hogy az igehirdetés témájának kiindulópontja nem egy bibliai textus, hanem egy teljesen általános probléma, amivel hívő és nem hívő is küzd mindennapjai során - de természetesen a Szentírás szemszögéből interpretálva. Maga az alkalom pedig rövid, feszült csend és üresjáratok nélküli és legfeljebb hetven percig tart.

Rengeteget lehetne írni arról, hogyan épülhet fel egy "keresőbarát" istentisztelet - az előzőekben felhozott kis apróságok csupán ötletek, apróságok egy ötlet-kondérból merítve, melyeket nyilván a konkrét helyzetek ismeretében mindenkinek specifikálnia kell. Egyébként maga Warren is határozottan figyelmezteti az olvasóit arra, hogy ne másolják le szolgai módon az általa leírtakat, hiszen azok egy általa alapított amerikai közösség életterében valósulnak meg. Ám az elvek, a szemléletmód, és azért szerintem jó néhány konkrét tanács sem tűnnek annyira "Amerikához kötöttnek", hogy akár mifelénk ne lehessen őket megvalósítani.

Nem tudom pontosan mi kell a posztkeresztény Európa posztmodern, szkeptikus emberének, de azt gyanítom, hogy egy élhető és neki is vonzó közösség nem volna ellenére. Ahogy az egykori Gyökössy Bandi bácsi olyan élesen rámutatott, az atomkorszak után élők legnagyobb kérdése úgy szól, vajon lesz-e az embernek embere? Én csak ügyetlenül kiegészítem a kérdését valami ilyesmivel: tudunk-e gyülekezetbe járóként az embereknek emberük lenni, akik nem a "térítendő látogatót", hanem a vendéget látják bennük?

2018. július 5., csütörtök

Poszt a posztkereszténységről

Az elmúlt években egyre többször és többször hallottam a javarészt korrekt kijelentést, hogy nem egyszerűen szekuláris, hanem posztkeresztény Európában élünk, ami nemcsak másféle, hanem még nagyobb kihívást jelent az egyház számára. A posztkeresztény szó legegyszerűbben magyarul "kereszténység utánit" jelent, tehát egy olyan miliőt, melyben a vallásból kiábrándult emberek alkotják a társadalom java részét, akik úgy érzik, "túl vannak" a kereszténységen. Mi erre az egyház válasza?

Ahogy a frappáns mondás tartja, az első benyomás kialakítására sosincs második lehetőség. Ha az emberek egyszer már valamilyen formában találkoztak a kereszténységgel - akár jól, akár rosszul -, nem kezelhetjük őket többé úgy, mintha semmit sem tudnának róla. És ha az első benyomás megtörtént, önkéntelenül ez fog kiindulópontot képezni minden más ez után következő reakcióhoz. Nekünk már úgy kell munkásként beállni az "aratásba", hogy a mezők korántsem érintetlenek: olyan emberek sűrűjében élünk, akik többségének már van valamilyen tapasztalatuk velünk kapcsolatban.

Saját gyülekezetem egyszer hajléktalanokat hívott meg egy rövid istentiszteletre és az azt követő ebédre. Az ebéd során leültem egy csapzott férfival szemben, hogy váltsak vele néhány szót, és persze mindjárt megkérdeztem tőle, hogy tetszett amit az istentiszteleten hallott. Amit mondott, örökre a tudatomba égett: "Hát tudod, rajtunk már minden egyház végigment!". Pontosan ez a lényeg. Mit lehet tenni egy olyan közegben, ahol az egyház már bizonyos értelemben "mindenkin végig ment"?

A Pew Research Institute friss kutatása szerint, melyet 15 európai országban végeztek a kereszténység jelenlegi helyzetéről, a megkérdezettek 91%-a meg volt keresztelve, 71%-a továbbra is istenhívőnek vallja magát, de csak 22% jut el rendszeresen templomba vagy gyülekezetbe. Vagyis az európai emberek tömegei valamiféle kapcsolatba már kerültek a kereszténységgel, de csak töredékük vélekedik úgy, hogy érdemes időt és energiát áldozni a hitére. Hogyan lehet a posztkeresztény állapotban evangéliumot hirdetni és kívánatossá tenni a hitünket?

Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre nem létezik egyetlen rövid felelet. Már csak azért sem, mert ahogy látom, posztkeresztény és posztkeresztény között is óriásiak lehetnek a szakadékok. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki mélyen a kereszténységbe integrálódva élt és onnan szakadt ki azután, vagy csupán gyerekként megkeresztelték, de ennél szervesebb köze soha nem volt az egyházhoz. Igazán posztkereszténynek én a magam részéről az előbbi csoportot tartom, utóbbit jobb esetben is csak vallásilag közömbösnek vagy passzívnak.

Nos, nem akarom magam olyan fényben láttatni, mint aki tudja a megoldást, ezért csak óvatosan leírok egyetlen gondolatot. Ahogy én látom, a posztkeresztény állapottal gyakran együtt jár valamiféle trauma. Aki kiszakad, az általában keserűen teszi ezt, csalódva, sőt akár felháborodva. Haragszik az egyházra, haragszik a lelkészre, haragszik a gyülekezetére, vagy bizonyos emberekre. Ezért aztán gyakran a posztkeresztényekből lesznek a leginkább offenzív szekularisták. Nem kívánom most elemezni, mennyiben felelős ezért az egyház és mennyiben a konkrét egyén, aki rászánja magát az elszakadásra. De azért azt mégis hozzáteszem: elhibázott reakciónak tartom keresztény részről, amikor valaki "utánaköp" a távozó embernek egy-egy sértő megjegyzést. ("Nem is voltál te soha keresztény" és ehhez hasonlók...) Az Atya sem rúgott bele a tékozló fiúba, hanem simán hagyta elmenni.

Ennél azonban lényegesebb, hogy a haragon és keserűségen túl a kitérőknek van még egy csaknem közös élményük, vagy inkább közös problémájuk, mégpedig a magány. Aki évekig vagy évtizedekig része volt a keresztény egyháznak és egyszer csak kint találja magát, az gyakran úgy éli ezt meg, mintha légüres térbe kerülne. Több ilyen emberrel találkoztam az elmúlt években, és volt köztük aki egy idő után el is ismerte nekem, hogy elviselhetetlenül egyedül maradt. Néha csak azt kívánja, hogy lefeküdjön a földre és várja a halált. Az egyedüllét ráadásul nem pusztán szó szerint értendő, hanem ha úgy tetszik metafizikailag is: a kiszakadás sokaknál megroppantja az addig kapaszkodóként használt erkölcsi értékrendszer gerincét, ezzel pedig megszűnnek bizonyos eligazodást segítő pontok az emberek életében. Lehetne erre azt mondani, hogy éppen ez a jó, hiszen így a kereszténységtől távozó embernek végre nem az egyház mondja meg hogyan éljen, hanem kialakíthatja azt magának is. Egyrészt ez hamis érv, hiszen ma már egyre inkább van mozgástér erre az egyház keretein belül is, másrészt az ember még a szubjektív kapaszkodóit is mindig másokkal való relációjában képes megteremteni magának. Aki viszont magára marad, gyakran viszonyítási pont nélkül is marad. A tapasztalat ezért az, hogy inkább egy parttalan relativizmus és tanácstalanság üti fel ilyenkor a fejét - abban pedig egész egyszerűen nem vagyunk képesek hosszú távon sem jól, sem megelégedetten élni.

Egy ilyen posztkeresztény helyzetben ezért az egyház - ha csak kicsit is összekapná magát - szerintem képes lenne nyújtani valamit, ami éppen ezt a fájdalmat csillapítja. A szó legjobb értelmében vett közösségre gondolok, a magány egyetlen igazi ellenszerére. Sok posztkereszténynek ugyanis nem Krisztusból és nem is feltétlenül az istenhitből, hanem az intézményes egyházból lett elege - az intézményre semmi szükségük, de egy jó közösségre ebben a helyzetben nagyon is igényük lehet. Persze ebből rengeteg kérdés adódik: milyen lenne, hogyan működne, mit kellene tennie - és legalább ilyen fontos: mit nem szabadna tennie - egy olyan jó közösségnek, ami nyitottan fordul a posztkeresztények felé? Kicsit naivnak tartom most a saját gondolatomat. Attól félek, ha posztkereszténynek érkeznének egy ilyen közösségbe, az egyház azonnal elkezdené megpróbálni "visszatéríteni" őket. Ez egy rossz reflex, és nem látom, hogy képesek lennénk uralni.

Úgy látszik a dilemmát megint annál a pontnál kell kezdenünk megoldani, ahol minden más problémánkat is: saját magunknál.

2018. június 29., péntek

Finomhangolás - reflexió Görbicz Tamás írására

Megtalálni egy fontos témát és azt jól kifejteni: ezek istenadta képességek. Görbicz Tamás - akinek régóta olvasom az írásait - kétségkívül rendelkezik mindkettővel, ami igehirdetői praxisát tekintve kifejezetten előnyös tulajdonság. Mégis, az Európa válságáról szóló, egyébként kitűnő cikke kapcsán (mely nem utolsó sorban egy sorozat nyitódarabja) motoszkál bennem a gondolat, hogy a leírtak finomhangolására lenne szükség.

Jöjjön egy hasonlat. Amit Tamás letett a virtuális asztalra az olyan, mint egy márkás és hasznos mérőműszer: mutatni kíván valamit, ami érzékelhető körülöttünk, és amit illik komolyan venni. Ám a jó mérőműszereket használat előtt kalibrálni szükséges, különben az eredmények nem lesznek pontosak, így a mérés csak nagyjából fogja betölteni a funkcióját.
Görbicz Tamás
Az Európa válságáról szóló cikk engem egy kalibrálatlan mérőműszer által mutatott mérés eredményére emlékeztetett. Pedig a szerző álláspontja jórészt az enyém is, amit ő érezhetett írás közben, azt magam is át tudom érezni, véleményével sok szempontból képes vagyok azonosulni. Amikor azt írja, hogy nem Európa van válságban, hanem az európai kereszténység, ami nem tud alkalmazkodni a világ változásaihoz és mintegy visszasírja a múltját, egyben reménykedik abban is, hogy a politikai hatalom majd eszközöket ad a kezébe a túléléséhez, arra többnyire csak bólogatni vagyok képes. Sok igazság van ebben a gondolatban, sőt ez alapvetően így igaz. Hadd csatlakozzak Görbicz Tamáshoz! Őszintén szólva kissé unom már, amikor keresztény emberek lépten-nyomon szidják és kritizálják Európát, az európai értékeket, az európai közeget, a vallási pluralizmust és a gondolatszabadságot - miközben minden másodpercben élvezik ezek előnyeit. Talán ha a világtérképre vetnének egy markáns pillantást, észrevennének, hogy Európa minden hibájával együtt is a glóbusz legjobb helyei közé tartozik. Európában élni sokkal jobb, mint a világ legtöbb más helyén. Például azért, mert ahogy egy korábbi bejegyzésemben magam is leírtam, az itteni közeg az őt kritizáló keresztényeknek is megadja a szót, a lehetőséget a szabad gondolkodásra, az opciót a véleményük kifejezésére, a hitük terjesztésére. Furcsának és kissé farizeusinak is tartom tehát, amikor az európai jólétben élő keresztények csakis panaszkodni képesek Európára.

Ami azonban ennél is fontosabb, hogy nekünk nem ez a dolgunk a világgal, függetlenül attól milyen a világ. Nem azért létezünk, nem azért vagyunk itt, hogy állandóan kritizáljuk a közeget, amiben élünk, vagy folyton méltatlankodjunk a szekuláris trendek felett. Jézus nem merült el ilyesmiben, a tanítványai sem. Még ha tettek is megjegyzést és utalást a világ szellemi állapotára, teológiai gondolkodásukat és retorikájukat nem az határozta meg, hogy folyton a római birodalom milyenségét kritizálják, pedig ott is bőven találtak volna kapaszkodópontokat: rabszolgaság, kegyetlenség, homoszexualitás, istentelenség. De nem ezekre koncentráltak, erre sem nekik nem volt, sem nekünk most nincs okunk. A kereszténység ugyanis kétezer éve bizonyítja életképességét, vagyis azt, hogy mindenféle társadalommal mindenféle történelmi helyzetben együtt tud élni - akkor pedig eleve felesleges ezek közül kiemelni az éppen regnálót, és az össztüzet arra zúdítani. Ha mégis söprögetni kívánunk, akkor söprögessünk a saját házunk táján - azt teljesen indokoltnak tartom.

Igaza van tehát Görbicz Tamásnak, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy Európa vajúdik, és bármi is jön majd világra ennek a végén, a kereszténységnek talán nem olyan szerep jut benne, amilyet az magának elképzelt. A kérdés számunkra inkább az, az európai kereszténység mihez kezd majd önmaga válságával? Tud-e valamit életképeset felmutatni az átalakuló európai kontinens ideológiai terében, vagy továbbra is görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy visszaforgassa az idő kerekét és a múltat akarja valahogyan megvalósítani a jelenben?

Érzésem szerint a korábban említett műszer finomhangolására itt volna szükség. Mert ugyan tényleg válságban van a kereszténység, de ez a tény mintha kizárná Görbicz Tamás számára, hogy Európa is abban lehet. Európa remek hely, amiért hálásak lehetünk, de mégis azért vajúdik, mert terhes, és azért terhes, mert hagyta magát megtermékenyíteni olyan dolgoktól, melyek egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon a javát szolgálják. Csak néhány példa. Miközben a vallási pluralizmus óriási előnye, hogy mindenki szabadon hihet, amiben csak szeretne, ez nem pusztán egészséges kihívást jelent az egyház számára, hogy az ideológiai sodrásban megvesse a lábát, hanem olyan szintű relativizmus táptalajául is szolgál, hogy az emberek végképp elveszítik a tájékozódási pontjaikat. Mindenki hisz itt már mindenben, ufókban, chemtrailben, lapos földben, csiribiri zabszalmában. Spirituális káosz van a fejekben, és erre a zagyvalékra sokszor ráütik a "sokszínűség" feliratú pecsétet - amitől a káosz még káosz marad. A káosz pedig ha túlságosan nagyra nő, szerintem válságtünet.

A relativizmus ugyanakkor nem csak vallási lehet, sőt elsősorban és leginkább az erkölcs terén tudja felütni a fejét, ami hosszú távon meg fogja bontani az európai társadalmak szövetét. Lehet ezzel vitatkozni, de kétségkívül kollektív tapasztalat, hogy egyszerűen nem tudunk valamiféle közös erkölcsi nevező, erkölcsi kapaszkodó nélkül hosszú távon társadalmat szervezni. Ha a rossz is jó, a jó is rossz, a szavak elveszítik a jelentésüket (lásd a posztmodernt), ha az emberek lassan már a kutyájukkal is házasságot köthetnek, ha a szeretet nevében bármit és annak ellenkezőjét is lehet képviselni, azt bizony nehéz nem válságtünetnek látni.

A szekularizmus is ehhez hasonlít. Miközben az egyházat igyekszik távolabb tartani a politikai hatalomtól (ami nem feltétlenül probléma, sőt!), addig végtelenül kiüresíti az emberek életét - a vele tipikusan együtt járó materialista légkör ugyanis azt plántálja az emberekbe, hogy lelketlen, céltalan, erkölcs nélküli gépek. Mindehhez még hozzácsapódik az anyagi jólét megteremtésének és fenntartásának hajszája, ami csaknem egyenesen következik a hit nélküliségből.

Szóval én azt látom, az európai kereszténység tényleg válságban van, de az európai társadalmak is több szempontból abban vannak. Az európai értékek és az európai gondolkodásmód, vagy az "európaiság" ha úgy tetszik többnyire kétoldalú dolgokon alapszik, és nem helyes szerintem ha ezek közül mindig csak az előnyöket biztosító oldalakat vagyunk hajlandóak meglátni, miközben a dolgok fonákjának puszta létezéséről is hallgatunk. Ráadásul Tamás nagyon kihegyezte mindezt a népegyházakra, holott a kisegyházak is ugyanúgy részei, és nem megoldásai a problémának. A kisegyházak számos elemükben fundamentalistábbak és kockábbak, maradibbak és fafejűebbek, mint a nagyobbak: ha a traktorokat szenteltvízzel locsoló katolikus pap tettét nevetségesnek tartjuk, akkor mit szóljunk a sokszor erőt és nagy kenetet imitáló karizmatikus mozgalmakhoz, melyek először felkapják a befolyásolhatóbb embereket, hogy utána alaposan a földhöz csapják őket? Pontosan mi a különbség a "jófej Ferenc pápa" utáni naiv rajongás, és a neoprotestáns "pápák", lelkészek, vezetők felé mutatott elvtelen lojalitás között? Ha zavar bennünket, hogy a katolikus egyház lemaradva a világ folyásától csak most engedélyezi az óvszerhasználatot, mennyivel kisebb a lemaradásuk a fundamentalista kisegyházaknak, amelyek ördöginek tartanak és tagadnak egy rakás, hosszú ideje elfogadott tudományos eredményt?

A finomhangolt kép szerintem tehát így fest: az európai kereszténység a válságban lévő Európában elvan a maga válságával. Ezért nem tudunk lépést tartani meg hatással lenni a világra, mert a beteg világban mi is betegek vagyunk. Gyógyírrá akkor válhatnánk, ha előbb megtalálnánk a gyógyírt a saját betegségünkre. Addig vagy imitáljuk az erőt (ahogy sokszor a karizmatikus mozgalmak teszik), vagy már arra sincs erőnk, hogy imitáljunk (ahogy a népegyházakban látjuk). Ezért befejezésül csak megismételném, amit fentebb leírtam: szerintem elsősorban a saját vajúdásunkra koncentráljunk, a magunk hitelképességét tegyük rendbe, Európa csak utána következhet számunkra.

2018. június 26., kedd

A Tóra és mi, a Tóra és én - út a Tóra lelkéhez (6)

Rövidke sorozatom végére érve - a konklúziók összeseprése mellett - szeretnék még néhány alapvető szempontot feldobni a Tóra értelmezésével kapcsolatban. Végül azt is elárulom, személyesen nekem mit jelent a Tóra.

A sorozat előző részében megpróbáltam eljutni a Tóra lelkéhez, ami meglátásom szerint - bármennyire is furcsán hangzik - maga a szeretet. Az ember nem azért tartja meg a törvényt, mert a törvény erre kényszeríti, esetleg a büntetéstől való félelmében törekszik törvénytisztelő lenni, hanem mert szereti Istent, szereti az embereket, és szereti önmagát is. A törvénytiszteletnek ez a belülről  fakadó gyakorlata éppen ezáltal teremti meg annak lehetőségét, hogy a törvényt ne valamiféle bennünket sújtó kényszerítőeszközként, hanem inkább minket tanító és útbaigazító rendszerként szemlélhessük.

A sorozatban megtett út kapcsán a következő konklúziókhoz jutottam:
(1) A Tóra elsősorban nem a törvényeket, hanem a Törvényadót (Istent) szeretné kijelenteni.
(2) A Tóra olyan, mint egy árnyék: körvonalazza az igazság formáját, mely végül konkrétan megjelent Jézusban.
(3) A Tóra parancsolatainak szándéka, és nem a formája a lényeges.
(4) A Tóra rámutat a bűnösségünkre és így elvezet bennünket Krisztushoz.
(5) A szeretet a Tóra közepe - a többi kommentár.

Ezek után ha valaki feltenné nekem a kérdést, hogy egy ma élő kereszténynek mi legyen a viszonya a Tórához, azaz meg kell-e tartania a törvényeket, akkor azt válaszolnám neki, hogy alapvetően nem kell, kivéve mindazokat a dolgokat, melyeket az Újszövetség is megerősít. Másként fogalmazva azok a törvények igazán törvények itt és most a számunkra, melyeket Krisztus tanításai hangsúlyoznak, és ezek magva is leginkább a két nagy parancsolat a szeretetről. (Egyébként érdemes észrevenni, hogy a törvény lényegét mind a próféták, mind az Újszövetség újra és újra megismétlik!) 

Nagyon tetszik, ahogy Fee és Stuart ebben a kérdésben megfogalmazza a lényeget a ma élő keresztények számára. Azt mondják, az ószövetségi törvényeket Isten hozzánk intézett igéjeként, de nem Isten hozzánk közvetlenül szóló parancsolataiként kell látnunk. Amikor a sokféle furcsa szöveget olvassuk a Biblia első könyveiben, az tehát kinyilatkoztatás ugyan, de nem direkt felszólítás a hívőknek. Úgy tűnik, a konkrét parancsolatokat nem igazán, de a mögöttük meghúzódó elveket, szellemiséget, életbölcsességet az Újszövetség részben átemelte és ezt kínálta fel mintegy erkölcsi programként azoknak, akik kereszténynek mondják magukat. Ahogy a teológiai etika fogalmaz, a lex ceremonialis kevésbé, míg a lex ethicus jelentősen képviselteti magát az újszövetségi hitvilágban: a rituális szabályok nem igazán, azok etikai mondanivalója azonban markánsabban hagyott ujjlenyomatokat a kereszténységben.

A saját hozzáállásom is ennek az elvnek felel meg. Őszintén szólva, elég keveset olvasom a Szentírásnak ezeket a részeit. Többnyire akkor lapozom fel őket, ha az Újszövetséget böngészve olyan dologba akadok, melynek megértéséhez szükséges lehet a Tóra bizonyos részének megértése is. Magyarul, számomra legtöbbször az Újszövetség mondja meg, mikor foglalkozzam az Ószövetségnek ezekkel az írásaival. Viszont bármennyire keveset olvasom őket, ha mégis rászánom magam, hogy kicsit elmélyedjek bennük, azt mindig kifizetődőnek érzem. Nem pusztán az intellektuális megértés élménye miatt, amit a teológusok úgy szeretnek, mint éhező a falat kenyeret, hanem mert olyan érzéseim támadnak ilyenkor, mintha megcsapna az időtlenség egyfajta szele. Kissé talán patetikus ez a megfogalmazás, de tényleg így van! Régen kinyilatkoztatott életbölcsességek szólítanak meg, amelyeket régen meghalt és elporladt emberek formáltak szöveggé, én pedig egy szeretetből, tiszteletből és megbecsülésből álló, hűséges hagyományozási folyamat végén a nappalimban ücsörögve olvashatom őket. Van ebben valami fenséges élmény, ami az embert mintegy kiemeli saját, nyomorult világából és egy pillanatra az időtlenség keretei közé helyezi. Nehezen tudom ezt megfogalmazni, de azt tudom, ha átadom magam ennek, akkor lelkileg gazdagodok tőle. Nekem a törvény úgy tartozik egy letűnt korhoz, hogy közben képes itt lenni velem a huszonegyedik században is. És amit újra kiemelnék zárszónak: a Törvény lelke nem győzi hangsúlyozni, hogy a legfőbb parancsolat a szeretet maga.

A sorozat részei:

2018. június 21., csütörtök

Vita és vitalitás

Az elmúlt időszakban érdekes módon megint megszaporodtak körülöttem a viták. Vitatkoztam a Facebookon, itt a blogban, olvasgattam vitafórumokat, néztem vitaesteket, és úgy tűnik meghívnak egy rádióinterjúra is, hogy egy vitás kérdésről beszéljek. A vita vitathatatlanul fontos, de ahogy látom, nagyon kevesen csinálják jól - és sajnos néha én is a rosszak közé tartozom.


Az ókori római kereskedővárosban, Pál apostol szülőhelyén, azaz Tarzuszban állítólag élénk szellemi viták folytak. Tudjuk, hogy híres mesterek is tanítottak itt, a helyi egyetem pedig Athén és Alexandria egyetemeivel is képes volt felvenni a versenyt. Talán ennek is köszönhető, hogy Pál maga is szívesen adta a fejét egy kis vitatkozásra. Gyakran bement egy-egy város zsinagógájába, és akár heteken keresztül eljárva oda, eszmecserét folytatott a helyi zsidókkal, azaz érvelő beszédben tárta eléjük az evangéliumot. Ennek ellenére Pált csakis úgy szeretjük magunk előtt látni, mint a gyülekezetalapító, pogányok felé orientálódó, a nehézségeket és megaláztatásokat végtelenségig eltűrő (h)őskeresztény ember figuráját. Pedig remek vitatkozó is volt, ám ez az oldala többnyire rejtve marad előttünk, vagy legalábbis nem tartjuk fontosnak, hogy említést tegyünk róla.

Egy jóval korábbi bejegyzésben már próbáltam leírni ezt-azt a vitatkozás kapcsán, de a témát időről-időre szeretem újra előszedni, aktualitását pedig a bevezetésben említett dolgok most még ki is emelik. Egy szimpatikus filozófus hölgy, Jen Zamzow írt egy kellemes kis cikket arról, hogyan érdemes bizonyos, önmagukban kényesnek számító kérdéseket úgy tálalni, hogy az egymással szemben álló felek a disputa végén gyümölcsözőnek érezzék a kommunikációt. A cikk a teremtésről, tudományról, evolúcióról szóló, klasszikusnak nevezhető vitás kérdések megtárgyalásáról szól, de olyan elveket tartalmaz, amelyek szerintem bármilyen téma kapcsán helyesnek nevezhetők.

Zamzow tulajdonképpen nem mond semmi különöset. Intelligensen vitatkozók valószínűleg maguk is rájöttek már a most következő négy alapvető stratégiára, melyek egy vitát tényleg értelmessé tehetnek, ha következetesen ragaszkodunk hozzájuk. Ezek röviden a következők:

  1. A beszélgetést a közös értékekkel és tapasztalatokkal érdemes kezdeni. A legtöbb vita szerintem ott megy félre, hogy ajtóstul ront valaki a másik házába és megpróbálja gyorsan lehengerelni az érveivel. Ez nem szimplán udvariatlan, hanem üzenetértékű is, ami azt közvetíti, hogy az adott ember egyáltalán nem kíváncsi a másikra, azt csak célpontként kívánja használni a maga számára. A közös alapot megtalálni főleg akkor magától értetődő, ha keresztény vitatkozik kereszténnyel - de talán a világnézeten túl is vannak olyan értékek, amelyek azonos halmazba esnek a felek között.
     
  2. Triviális, de tényleg meg kell próbálni megérteni a másik fél perspektíváját is. A legtöbb ember nagyjából iskoláskorától kezdve rendelkezik a perspektíva váltás képességével, úgyhogy ez tényleg csak akarat kérdése. Itt kaphat kisebb szerepet a vita érzelmi dimenziója: vajon milyen érzés lehet a vitapartneremnek, hogy én az ő meglévő nézeteit kikezdem és hevesen támadom?  Nem lehet, hogy ezzel valami olyan dologtól akarom elszakítani, melyhez a racionális érveken túl számára fontos, de előttem rejtett szálak kötik - például a neveltetése, az értékrendje, az emberi kapcsolatai? Növelheti a vitatkozók kölcsönös empátiáját, ha képesek az ilyesféle szerepátvételre és magukat a másik helyébe képzelik.
     
  3. Ugyancsak alapvető, hogy a másik álláspontját és nem a másikat vonom kritika alá. Főleg az internetes felületeken a vitafórumok hemzsegnek az ad hominem érvektől és pillanatok alatt fordulnak át személyeskedésbe. Ilyenkor történik meg, hogy valaki csak azért téved mások szerint, mert keresztény vagy ateista, mert túl dogmatikus vagy túl liberális, vagy mert valamelyik politikai oldalhoz kötődik.
     
  4. A négy stratégia közül talán a leginkább említésre méltót és előremutatót Zamzow ebben a címben foglalta össze: válaszd a kíváncsiságot a bizonyosság helyett! Egy értelmes vita - főleg ha komplex kérdésekről szól - általában sosem jut el egy mozdíthatatlan végső verdikthez, és így inkább válik az ismeretszerzés, mintsem a bizonygatás platformjává. Másként fogalmazva, az igazi vitatkozó nem kioktatni akarja a másikat, hanem úgy kifejezni a saját véleményét, hogy közben tanul a másiktól. A kíváncsiság és nyitottság a további lehetőségek irányában a vita alatt és után is a legjobb választás minden vitatkozó számára, ami akár a későbbi vitának is alapot adhat. Retorikailag ezért jó eséllyel érdemes az olyan kifejezések használatát is általában elkerülni, mint például a "soha nem lehet", "mindig így van" vagy "végleg igazolták" és az ehhez hasonlók. Ezek sokszor nem is a túlzott magabiztosság, hanem a pökhendiség csalhatatlan jelei.
A jó vita szerintem a vitalitás, életképesség, életrevalóság mutatója. És amiben egyre jobban hiszek: leginkább szemtől-szembeni interakció. Valahogy úgy, ahogy Pál bement a zsinagógába és nem leveleket küldözgetett oda. 

Ez a bajom az internetes vitákkal is. Gyakran az a benyomásom, mintha nem is emberek eszmecseréjét látnám, hanem nicknevek, profilok, virtuális karakterek összecsapását egy könnyen félreérthető kommunikáció keretében, ahol sokan szabadjára engedik saját árnyékszemélyiségüket. Úgy tűnik, az arcnélküliség és anonimitás bátorságot kölcsönöz nekik, pedig az igazi bátorság inkább ahhoz kell, hogy valaki fizikai valójában folytasson disputát a másikkal, a szó szoros értelmében a szemébe nézve. A magam részéről feltétlenül a párbeszédes vita pártján állok - még ha nem is mindig csinálom jól -, de egyre kevésbé az interneten.