2020. június 3., szerda

A férfi a Bibliával

Trump és a kezében egy Biblia. Az ehhez hasonló képek azok, amelyek rengeteg amerikai szavazó szemébe könnyeket csaltak és meggyőzték őket arról, hogy itt az Isten emberét látják. Pedig ezúttal nem kell túlságosan mélyre ásni ahhoz, hogy világos legyen: ez az ember valójában sem a Bibliát, sem a saját népét nem szereti igazán.

Kemény szavak ezek, jól tudom, de a pőre tények ismeretében gigantikus hazugságra lenne szükség, hogy az ellenkezőjét állítsam. Most az olvasó talán a jelenleg zajló zavargásokra és tüntetésekre gondol, melyek egy bizonyos George Floyd halála miatt törtek ki az Egyesült Államokban. Mint ismeretes, Floyd hosszú perceken át küzdött az életéért, amikor egy rendőr a fekete férfi nyakára térdelt és így végül fulladásos halálát okozta - annak ellenére, hogy szerencsétlen ember többször is jelezte, hogy nem kap levegőt. Mondani sem kell, Amerikában az ilyesmi olajnak számít a soha ki nem alvó tűzre, ami a rasszizmust és a fajgyűlöletet, a feketék és fehérek közötti feszkót illeti. Ami mindig is volt, van és lesz.

Floyd halála minden mércével mérve tragédia, azonban én kissé megkésettnek érzem ezt az irdatlan erejű felháborodást, ami az eseményeket övezi. Meghalt egy ember egy hivatalos személy túlkapásának köszönhetően, amire természetesen nincs semmiféle mentség. Az elkövető rendőr bíróság elé kerül és valószínűleg megkapja, ami neki jár. Mégis, ha ennyire számít az emberi élet, kicsit korábban kellett volna utcára mennie a népnek. Például akkor, amikor tízezrek haltak meg ugyanebben az országban, egy világjárvány következtében. Nem kell nagyot utaznunk visszafelé az időben, hiszen mindez az elmúlt hónapok során történt.

Vajon milyen mentség lehet arra, amikor egy elnök a saját ügyefogyottságának és butaságának köszönhetően elengedi a füle mellett a koronavírus berobbanásával kapcsolatos konkrét figyelmeztetéseket, nem hallgat a saját kutatóira és megbízott felelőseire - és ezzel tömegek vesznek oda a járványban? Persze a koronavírus minden bizonnyal így is-úgy is betört volna Amerikába, de egy gyorsabb, komolyabb, felkészültebb reakció jó eséllyel sok életet menthetett volna meg, az intézkedés pedig tudvalevőleg azért is csúszott, mert az elnök egy ideig nem vette komolyan a dolgot, sőt azt ígérte, védekezés helyett pillanatokon belül "újraindítja" az országot.

Míg Floyd halála elfogadhatatlan, ami a járvány tombolási időszakában történt, az felfoghatatlan is. És semmiképpen nem fér össze a kereszténységgel, egy magát kereszténynek beállító, Bibliát lóbáló, a saját polgáraiért felelősséget viselő vezető személyével, vagyis olyan értékekkel, amilyenekről az a bizonyos Könyv ír, ami Trump kezében látható. "Harcolni fogok, hogy megvédjelek benneteket..." - ígérte most a tüntetések közepén az őt támogató, nagyjából 27%-nyi sokaságnak az elnök, aki éppen akkor nem harcolt, amikor a rá bízott emberek élete egy pandémia miatt valóban veszélybe került. Akik ellen pedig most harcol, azok az övéi. Valahogy a Biblia nekem sehogy sem illik ebbe a képbe.

Az egyetlen dolog, amiért ez az ember viszont minden bizonnyal igazi küzdelmet vív majd, a novemberben esedékes újraválasztása lesz. Valószínűsíthető, hogy milliók számára elég meggyőző lehet majd hozzá egy frissebb fotó, amin a Szentírással pózol, imádkozik és a kereszténységre is hivatkozik közben. Ez egyszer már bejött neki.

2020. május 31., vasárnap

Az elvesztett ünnep

A pünkösd az az ünnep az éves naptárban, amivel az emberek már réges-régen elvesztették a kapcsolatukat. A nem hívőknek fogalmuk sincs róla mit kellene ünnepelniük, az egyház pedig bár pontosan tudja miről szól a pünkösd, annak erejével nem rendelkezik. Ezért bizonyos értelemben a pünkösd mégis a legkülönlegesebb ünnep, mert mindkét oldalt másra figyelmezteti a maga módján.

Mitagadás, nem vagyok az az ünneplős fajta, mármint ha az ünnepet valamilyen kötelező kilépési pontnak tekintjük a megszokott életrend sodrából. Olyan ember vagyok, akiről Pál azt írja, neki minden nap egyforma. És ha mégis vannak olyan napok, amelyek kilógnak az egyformaságból, az sosem a naptári menetrendnek köszönhető. Ünnepeltem, amikor a gyermekeimet láttam világra jönni, amikor a családtagjaim vagy én lediplomáztunk, vagy amikor sikerült beköltöznünk jelenlegi otthonunkba. De még azt is megünnepeltem, amikor első publikációmat lehozta egy teológiai szaklap. Egyszóval és röviden azt szeretem, ha én mondhatom meg mikor akarok ünnepi hangulatba kerülni, és amikor nekem akarják megmondani, akkor azt szinte reflexszerűen elutasítom.

Jó ez vagy sem, pontosan így érzek az egyházi ünnepek kapcsán is. Nem tudok felszólításra ujjongani karácsonykor, hogy Jézus megszületett, sem húsvétkor, hogy feltámadt - noha mindkét esemény perdöntő a hitem szempontjából, aminek eszemben sincs vitatni a jelentőségét.

A pünkösd azonban még a szürke mezőnyben is a leghaloványabb, legfénytelenebb csillaggá vált. Míg karácsony és húsvét esetében egy nem hívő ember bőven talál alternatív megoldásokat a fenyőfa, a tojás és locsolkodás révén (noha karácsony eredetileg is pogány ünnep volt), a pünkösd még ebben a tekintetben is le van maradva. A pünkösd csak úgy ott van a naptárban, piros betűvel kiemelve, de teljesen funkcióját vesztetten. Úgy látszik a Szentlélek eljövetelét és az egyház megszületését nem lehetett semmivel sem helyettesíteni. Ha valaki nem ismeri pünkösd teológiai hátterét, annak az egész a szó legszorosabb értelmében nem jelent semmit sem egy hétfői munkaszüneti napon kívül.

Groteszk módon azonban pont ezért lesz a pünkösd különleges nappá egy szekuláris társadalom kellős közepén. Amiatt emelkedik ki az ünnepi kínáltból, hogy csak egy nagy kérdőjelet lehet rajzolni mellé. (Hozzáteszem, hogy most egyébként egy olyan társadalomról beszélünk, ami saját magát "keresztény Magyarországként" identifikálja...) Pünkösd sokkal inkább figyelmeztetés vagy inkább tünet, ami mind a keresztények, mind a nem hívők számára más betegség jelévé vált. A tömegek elmondhatják, hogy maguk sem tudják tulajdonképpen mit ünnepelnek, miközben magukat  nemzeti érzelműen vallásosnak tartják, míg az egyházat arra emlékeztetheti pünkösd, mennyire híján van annak az erőnek, ami a Szentlélek eljövetelével létrehozta az egyházat és már az első nap felrázott háromezer embert.

A pünkösd ugyanis az erő ünnepe, nem a manifesztációké, nem a nyelveken szólásé, nem is elsősorban az egyház megalakulásáé. Nem, a pünkösd arról szól, hogy van erő a változáshoz és ez a változás ennek az erőnek a segítségével tartós, hatásos, és maradandó lehet. Hogy és amennyiben itt van a Szentlélek, a tanítványokat nem kell tovább noszogatni, felszólítani, rimánkodni nekik, mert mennek előre megállíthatatlanul, ha kell hát bele a halálba, csak hogy az evangéliumot minél messzebbre elvihessék. És az az erő, ami a pünkösd magva, képes megváltoztatni még Krisztus ellenségeit is, ráhangolni őket a hitre, újjászülni őket egy új valóságra, felkészíteni egy másfajta életstílusra. Ami ennél kevesebb, az már nem pünkösd, írják bármennyire piros színnel a naptárban.

A pünkösd tehát szomorú ünnep, mert azt mutatja meg, hogy nemcsak térben és időben kerültünk messze ettől az erőtől, hanem főként a szellemi állapotunk tekintetében. A világnak fogalma sincs a pünkösdről, az egyház számára pedig csupán fogalom. Tűszúrásként kellene ezt megélnünk a nagy szózatok és fennkölt prédikációk helyett, ami ilyenkor jellemzi a templomokat és közösségeket. Pünkösdkor azt "ünnepelhetjük", hogy nem azok vagyunk, akiknek lennünk kellene.

2020. május 26., kedd

A bolond és az eretnek

Todd Charles Wood hatnapos kreacionista, míg Darrel R. Falk meggyőződésesen amellett kardoskodik, hogy Isten az evolúció segítségével teremtette meg a világot. Az egyiket sokan bolondnak tartják, míg a másikat eretneknek - ők azonban nem így tekintenek egymásra. Kettőjük párbeszédéből született egy könyv, ami rövidsége ellenére több fontos dolgot is megmutat arról, milyen mozgatórugók határozzák meg egy ember meggyőződését, és hogyan vagyunk képesek megbirkózni azzal, ha mások másképpen gondolkodnak.

Szögezzük le gyorsan, hogy ez a kötet nem az unalomig ismert "teremtés VS evolúció" vitáról szól, hanem két emberről. Aki a vitára kíváncsi, aki az érveket akarja maga előtt látni, Dunát rekesztő mennyiségű irodalmat olvashat, videót nézhet erről a kérdésről, ha még mindig mutat iránta érdeklődést. Őszintén szólva a vitákban már nem sok az újdonság, a kártyáit mindkét oldal kijátszotta, és többnyire ugyanazokat a paneleket hozza elő újra és újra.

Ez a könyv sokkal érdekesebb utat választott ennél.

Két embert mutat be, akik egyáltalán nem értenek egyet egymással, és ezt nem félnek a másik orra alá dörgölni - néha meglehetősen határozott stílusban. Szó sincs tehát arról, hogy a kötet valamiféle könnyes összeborulásról szólna, ahol a keresztény testvériség jegyében a kreacionista fél feladja a meggyőződését, vagy a másik oldal hátrébb lépne az evolúciótól. Nem, Wood és Falk nem félnek megmondani egymásnak és az olvasónak, hogy saját látásmódjuk mellett vitapartnerük álláspontjáról mi a valós véleményük. Wood szerint Falk nem veszi komolyan a bibliai teremtéstörténetet, hanem értelmezésében hozzáigazítja a korszellemhez, míg Falk szerint Wood áltudományt művel és a nyers tényekkel sem hajlandó szembenézni. A kreacionista úgy gondolja, az evolúció beemelése a keresztény hitbe végül ateistává teszi a jámbor hívőket, mert elbizonytalanítja őket a Biblia megbízhatóságát illető kérdésekben, míg a másik oldal ugyanígy vélekedik az ellenkező irányból: a kreacionizmus olyan szintű kognitív disszonanciához vezet, amit csak a hittől való elfordulással fognak sokan megoldani, ráadásul a tudománnyal való párbeszédet is ellehetetleníti. 

A könyv szereplői tehát kerek perec kimondják a véleményüket egymásról és a témáról is, nincs itt semmiféle megalkuvás a szeretet jegyében. Ám amitől ez a könyv mégis több az átlagosnál, hogy Wood és Falk minden egymásnak feszülés ellenére képesek közben igazi emberek maradni. Nem utálják egymást, nem tartják hülyének a másikat, sem bolondnak, sem eretneknek, sem egy primitív amőbának, a szöges ellentétek ellenére pedig a közös pontokra is képesek fókuszálni. Falk adott esetben bocsánatot kér vitapartnerétől, míg Wood őszintén beismeri, hogy komoly érvek szólnak az evolúció mellett, amit a kreacionisták képtelenek igazán feldolgozni. Kettőjük eszmecseréje sokkal inkább szól a két ember lelki utazásáról, igazságkereséséről, egymás megértésének kísérletéről, és az Isten iránt mutatott hűséges hitéről, mintsem a másik gyenge pontjainak kitapintásáról, a viták megnyeréséről és különféle dehonesztáló címkék ragasztgatásáról. Testvérként tekintenek egymásra, akik ugyanahhoz a hithez tartoznak és ez még akkor is igaz, ha mindketten szenvedélyesen úgy gondolják, a másiknak a tények szintjén nem lehet igaza.

Őszintén szólva ez a könyv számomra olyan volt, mint egy kis sziget egy háborgó óceán közepén. Nem is feltétlenül maga a téma érdekes, hanem az attitűd, amit most sikeresen köré építettek. A kötet az egyet nem értés helyes ösvényét vázolja fel, ahol a saját vélemény határozott artikulálása csakis párhuzamos lehet a másik ember megbecsülésével. Minden, ami ennél kevesebb, az a meggyőződések felhígulása, ami ennél több, az lépés a méltatlan viselkedés felé. Kényes az egyensúly, de akkor is meg kell tartani, ha totális az egyet nem értés a vitázók között.

2020. május 19., kedd

A karanténegyház hozadéka

Vége van a karanténnak: szerencsére. És egy kicsit talán sajnálatunkra is. No persze nem a járványt sajnálom - ki szeretne egy világfertőzésben élni? -, hanem azt a pozitív hozadékot, amivel együtt járt, és amit az elmúlt hetekben rendre tapasztaltam. Belenézhettem, belehallgathattam számos gyülekezet istentiszteletébe, képet kaphattam arról pusztán a monitorom előtt ülve, máshol mi zajlik, hogyan prédikálnak, milyen gondolatok foglalkoztatják őket. Egyszóval ez a vírusválság ahelyett, hogy szétszakította volna, kicsit közelebb hozta egymáshoz a gyülekezeteket. És ez jó.

Igazán nem merném állítani, hogy a kereszténység a homlokáról az izzadtságot törölgetve fáradozott volna az egyház egységének megteremtésén. Az elmúlt kétezer év szellemi panorámája inkább arról szólt, hogy a Jézus Krisztust követők miben nem értenek egyet, milyen dogmatikai tételen képesek ölre menni egymással, és ki tud több ponton fogást találni a másikon. Vallásháborúk, egyházszakadások, új felekezetek megjelenése fémjelzi a történelmünket. Az ökumenikus és egységtörekvések a folyamatos széthúzás árnyékában zajlottak, és inkább szóltak esetenkénti összemosolygásról egy kis éneklés kíséretében, mintsem valódi, tartós, elkötelezett változásokról ezen a téren.

Jellemző tehát, hogy egy világjárványra volt szükség ahhoz, hogy kicsit közelebb kerüljünk egymáshoz. És felfedezzük, milyen értékek vannak a többiekben, a körülöttünk élő hívőkben, a gyülekezeteinkben, akikre talán soha nem figyelünk fel, ha nem vagyunk beszorítva a karanténunkba. A közösségi média, a Facebook-on közvetített istentiszteletek, és más technikák egy csapásra elérhetővé tettek minket egymásnak, és ahogy az elmúlt hetekben néztem, sokan éltek is ezzel a lehetőséggel. Ez tehát a jó a rosszban, aminek lehet és kell is örülni. Jó volt egy röpke időre a Karanténegyház gyülekezetébe járni, látni a bezártsággal szembeszálló lelkesedést, és egy centit előrehaladni Jézus "új parancsolatának" - vagyis a "szeressétek egymást!" felszólításnak - a megcselekvésében. Jó volt látni az aktivitást, ahogyan mindenki a saját stílusában és rendületlenül próbálta bátorítani a másikat, hallgatni a zenét és éneket, ami most istenigazából az Istennek szólt, az üres termekben zajló prédikációkat, melyek csodamódra mégsem tűntek üreseknek. A hívő ember kissé megrendül ilyenkor és azt mondogatja magának, mégis lehetséges ezt a kereszténységet jól vagy legalábbis jobban csinálni. Normális üzemmenetben ez lenne az irány, amely felé haladnunk kellene.

A kérdés mármost az, a karanténlét feloldása után az egyháznak megint várnia kell valamiféle kozmikus sorscsapásra, hogy érdeklődést tanúsítson a másik hívő ember és közösség irányában, vagy ez a két hónapos kóstoló kellőképpen meghozta az étvágyát? Nem akarok most erre válaszolni, nem is biztos, hogy kerek perec megtenném, de a kérdést mindenképpen le akartam írni ide. A választ talán nem is szavakban kellene megadni rá, hanem tettekben - mostantól a karanténon kívül. Elvileg továbbra is ugyanannak az egyháznak a tagjai vagyunk, mint az elmúlt két hónapban.

2020. május 13., szerda

A kereszténység liberális színtelenítése

Nagy botrány lett a Népszava karikaturistájának Müller Cecíliát és Jézust komikus beállításban tálaló rajzából - és ezzel a botránnyal valószínűleg a grafikus Pápai Gábor,  valamint a lap szerkesztősége maga is előre számolhatott. Lehet a szent dolgokkal viccelődni, avagy elbírja-e Isten gyomra a humort?

Kétbetűs a válasz: el. Csodálkoznék, ha lenne olyan keresztény, aki úgy vélekedne, hogy Istennek nincs humorérzéke. Noha a Biblia nem igazán ír erről, mégis nehéz elképzelni egy Mindenható Valóságot, akiből teljes egészében hiányzik a lét egyik meghatározó alapélménye, vagyis a humor. Mondhatni, ez még viccnek is rossz lenne.

Ez a rajz viszont nem humoros, sőt még mosolygásra sem igazán késztet. Nem azért, mert tocsog a blaszfémiában vagy töri a borsot a KDNP orra alá, és nem is azért, mert "szent dologgal" viccelődik, hanem mert két olyan személyt akar kicsavart beállításban láttatni, akik közül egyikük sem szolgált rá a kicsavarásra. Márpedig a humor akkor jó, ha a céltáblául választottakon jogosan nyugszik a célkereszt, ha van valamiféle megalapozott indoka, hogy kicsavarják őket. Müller Cecíliát lehet szeretni vagy nem szeretni - mindazonáltal nem a szeretet kényszeríti naponta a mikrofonok mögé. Amit tesz, szükségszerű feladat egy krízishelyzetben, amibe belesodorta a sors. És persze Jézust is ehhez hasonlóan lehet szeretni vagy nem szeretni - Őt viszont éppen a szeretet vitte fel arra a bizonyos fára. Amit tett, hitünk szerint ugyancsak szükségszerű volt.

Ez a rajz szimplán csak egy buta sértegetés, gúnyolódás Müller Cecílián, belekeverve Jézust is, alapvetően humor nélkül. No persze félre ne értse senki, nem arról van szó, hogy Jézus Krisztus most ott zokogna az Atya vállán fájdalmában - nehezen elképzelhető ez az érzékenység arról, aki elviselt egy római kivégzést -, inkább az attitűdről, az elvről, és a hozzáállásról beszélünk, ami a baloldali-liberális szemléletmód sajátos viszonyát jellemzi bármilyen vallási szimbólumhoz, hitbeli kérdéshez vagy egyházi dologhoz. Itt már nem csak Pápai rajzáról van szó, hanem egy jóval általánosabb tematikáról. Természetesen nem kell egyetérteni a kereszténység Krisztusával, lehet mítosznak vagy legendának tartani, vitatni a tanításait, legyinteni a róla szóló korpuszra, de mégsem érdemes olyan tálalásban ábrázolni, amiről jó előre borítékolható, hogy belegázol embertömegek lelkébe. És nem, szó sincs arról, hogy akkor a vallásokat elvtelenül tisztelni kellene és valami oknál fogva tilos volna humor tárgyává tenni. Isten gyomra nagyobb mint az egyházáé, a tűrőképessége valószínűleg meghaladja a követőiét. De ha a humorban nincs intelligencia és nincs jogosság, akkor szimpla sértegetéssé válik. A probléma azonban nem is csak a humor oldalán keresendő, hanem sokkal általánosabb keretben.

Akárhogy is osztok-szorzok, a nyílt demokráciát egyébként helyesen támogató liberális szemlélet egyik tipikus jellemzője, hogy a kereszténységről csakis rendre megszégyenítően vagy legalábbis ahhoz közeli beállításokban tud gondolkodni. Eközben a saját elvei állandóan arról szólnak, hogy a világ milyen tarka, hogy mennyire fontos értékelni a színeket, a gondolatok sokféleségét, a vallási pluralitást, és hogy ez a sokféleség mennyire alapvető építőköve egy normális demokratikus társadalomnak. Ám ha a kereszténység kerül szóba, hát akkor aztán nem, akkor mintegy varázsütésre eltűnnek a színek a palettáról! Akkor nem közelítünk több oldalról, nem gondolkozunk színekben, nem számít az árnyaltság, hanem csak feketén-fehéren a gúnyos cinikus tálalás és lesajnálás marad. Jogos is tud lenni ez a kritika. Nem tagadható, hogy az egyház sokat hibázik, adott esetben tálcán kínálja magát az ilyesféle humorhoz. De azért nem csak hibázik az egyház, az erények meglátásához azonban egyszerűen nincs szemüvege a vallásoktól frászt kapó demokratáknak.

Ez a vaskalapos liberalizmus azért is furcsa egyébként, mert a kereszténység önmagában is rendkívül színes jelenség, szinte áttekinthetetlen teológiai kínálattal, felekezeti megoldásokkal, kegyességi irányzatok széles választékával. Legyen begyepesedett konzervatív vagy fékevesztett liberális az ember, ez egy olyan tény, amit egyszerűen senki sem tagadhat. Igazi művészi produkció tehát ezt a színességet egy teljesen sematikus, végtelenül lebutított képletben kezelni, amivel a pluralitáspárti liberális nemcsak a saját elveinek mond ellent, hanem teljesen hamis képet is fest a hitről.

Nem is a viccelődés itt a fő probléma, hanem az a kettős mérce, ami színességről beszél ha a számára kedves értékeket közvetítő társadalmi jelenségekről van szó, miközben primitív egyoldalúsággal fordul szembe mindazzal, ami neki nem szimpatikus. Míg az egyik oldalon az egyházak hibáiról nem igazán vesznek tudomást, és hatalmi érdekekhez használják fel őket, a másikon csak a hibáival foglalkoznak és gúnyrajzokat karcolna róluk. Vagyis éppen a színesség hiányzik, ami egyébként élhetővé és elevenné teszi a társadalmunkat. És ez most nem az egyház vagy a kereszténység hibája.

2020. május 9., szombat

Fojtogat vagy befolyásol?

Ha már az előző bejegyzésben arról írtam, hogy nem igazán lehet megtalálni a racionalitás és az irracionalitás határait - a két dolog sokszor egymásba folyik, mintsem szegmentálódna -, szeretném ezt a fonalat most megragadni és továbbvinni egy szerintem nagyon fontos komponens bevonásával: az előfeltevésekről, csúnya idegen szóval preszuppozíciókról van szó.

Banális tény, hogy minden embernek vannak előfeltevései, teljesen mindegy milyen világnézet elkötelezettje. Buddhista, hindu, muszlim, ateista és keresztény, konzervatív és liberális is bizonyos preszuppozíciók hatása alatt áll. Ezeket az előfeltevéseket főleg akkor lehet érzékelni, hogy szépen kirajzolódnak, amikor két ellentétes felfogású ember leül egymással beszélgetni. Például, egy ateista és egy hívő, vagy egy konzervatív és egy liberális eszmecserébe bonyolódnak egymással. A párbeszéd megfigyelésem szerint ilyenkor sokszor az előfeltevések mentén zajlik.

Szeretjük a vitákat pusztán az intellektus teljesítményének látni. Lám-lám, két intelligens ember egymással vív csatát, szigorúan racionális alapokon, ahol érvek ütköznek érvekkel. Igen, ez illik a felvilágosult szellemiségű, ésszerűen gondolkodó nyugati emberhez. 

Hát, a fityfenéket! Közel sem ilyen egyszerű ez.

A racionális megokolások és érvek mögött még az intellektuális dolgokban is vastagon ott vannak az előfeltevések. Az előfeltevések pedig szinte inherens módon hordoznak magukban irracionális elemeket. Magyarosabban: az érveink lehetnek racionálisak, de amiért éppen úgy érvelünk, ahogyan, az már az előfeltevéseinknek köszönhető - az előfeltevéseink pedig rengeteg olyan elemet tartalmaznak, amelyek nem feltétlenül racionálisak. Ha például egy konzervatív teológus körömszakadtáig magyarázza, hogy a Biblia márpedig betű szerint úgy hibátlan, ahogy le van írva, erre a következtetésre nem feltétlenül a szigorú tudományosság és a felhalmozott perdöntő bizonyítékok mérlegelése után jutott. Sokkal inkább eleve feltételezte ezt a hibátlanságot, ez a meggyőződése pedig már azt is irányította, hogyan érveljen és hogyan lássa a tényeket. Vagy egy másik példával élve, amikor egy ateista keményen bizonygatja, hogy a Biblia hülyeség, nem feltétlenül alapos kutatás után jutott erre a következtetésre, sokkal inkább eleve abból indult ki, hogy a Szentírást nem lehet komolyan venni - ez a preszuppozíció azonban annál inkább rejtve marad, minél meggyőzőbb az érvelés retorikája, ami mögé elhelyezik.

Itt azonban szerintem van egy iszonyúan fontos pont, amire feltétlenül fel kell hívni a figyelmet. Természetes dolog, hogy vannak preszuppozícióink és azok befolyásolnak bennünket. Emberek vagyunk, így működünk, és egyébként is, ez a dolguk, amivel sok energiát levesznek a vállunkról. Viszont a befolyás mértéke már közel sem mindegy. Mit értek ezalatt? Egyszerűen szólva csupán azt, hogy mást jelent, amikor befolyásolnak bennünket az előfeltevéseink, és megint mást, amikor már fojtogatnak és gúzsba kötnek. De hol van a választóvonal a kettő között és ki jogosult azt meghúzni? Ki mondja meg meddig tart a normális hatás, és honnan kezdve beszélhetünk fojtogatásról?

Nos, itt is azt lehet látni szerintem, amit a bevezetésben írtam, hogy a racionális és az irracionális határai egymásba fonódnak. Úgy vélem, némileg intuitív és önkényes ez a határhúzás a "befolyásoló" és a "fojtogató" előfeltevések között, s ezért talán jobb úgy fogalmazni, hogy vannak bizonyos tünetei annak, amikor a preszuppozíciók túlnőttek a saját szerepükön. Hadd soroljak fel ötletszerűen néhányat:

- lezártság: ezalatt azt értem, hogy míg a befolyásoló előfeltevés igen, addig a fojtogató előfeltevés nem hagyja saját magát felülvizsgálni. Egy hasonlattal élve talán olyan ez, mint amikor az alkoholista már nem azért iszik, mert így döntött, hanem mert nem tehet másként: túlságosan az ivás hatása alatt áll, hiszen alkoholista - vagyis függő. Sőt, el sem tudja képzelni, hogy leteheti az üveget.

- túlburjánzás: nyilván, ha egy előfeltevés teljesen süket és vak a nyers tényekre is, akkor egyre hajmeresztőbb megoldásokhoz kell folyamodnia, hogy saját magát fenntarthassa. Például a laposföld-hívőknek nem simán képtelen, hanem abszurd módon képtelen magyarázatokat kell kiötleniük, hogy legalább a maguk számára fenntarthassák a véleményüket. Nem azért folyamodnak hajmeresztő teóriákhoz, mert a kutatásaik által feltárt tények erre viszik őket, hanem mert másként nem tudják fenntartani az előfeltevéseiket a továbbiakban.

- zavarosság: úgy vélem, ha egy előfeltevésről sikerül valamennyire kimutatni, hogy túl sok benne az irracionális elem és ezért bizonytalan, akkor az előfeltevést vallók csaknem reflexszerűen próbálják összezavarni a képet az előfeltevés környezetében. Ismét egy példa: tegyük fel, valaki azt tartja, hogy a konzervatív emberek mind maradiak és képtelenek másként látni a dolgokat, az érvelését pedig erre az előfeltevésre építi. Ha erre az a reakció érkezik, hogy az ilyen állítást nem lehet igazolni és tulajdonképpen semmi nem is igazolja, az előfeltevést vallók előszeretettel viszik mellékvágányra a kommunikációt. Például elkezdenek lamentálni azon, mit értünk az igazolás kifejezés alatt, mit is jelent valamit állítani, és egyébként a gólyát most akkor pontos "j"-vel írjuk-e vagy sem?! A zavarosság olyan, mint egy jó helyre bedobott füstbomba: kellemetlen hatású, de életmentő annak, aki a bombát bedobta, mert rejtve maradhat.

Érdemes megfigyelni, hogy ezek a tünetek tulajdonképpen bizonyos megoldási-kimenekedési stratégiákat is magukkal hoznak. A lényeg mindig az, hogy a preszuppozíció túléljen, és a lehető legkisebb sérülésekkel jöjjön ki a küzdelemből. Ez érthető is, hiszen a racionális érveink gyakran ilyen preszuppozíciókra épülnek - és ha azok dőlnek, velük dőlnek az érvek is.

Ha a fenti okoskodásom nem képtelenség, ez nekem megint azt mutatja, hogy alaphangon keveredik bennünk a racionalitás az irracionalitással. A világot látjuk valahogyan, sőt szakadatlanul értelmezzük valahogyan, és ezt pedig vastagon befolyásolják az előfeltevéseink. Ám ha az előfeltevések működésében elszaporodnak a fenti és más hasonló tünetek, az már megbetegítő gondolkodáshoz vezethet. Mármint, ha igazam van, és a fenti okfejtés kapcsán nem állok valamilyen súlyos preszuppozíció megtévesztő befolyása alatt... :-)

2020. május 6., szerda

Eszmefuttatás az eszmefuttatókról

Van abban valami mulatságos, amikor alapvetően irracionális lények - vagyis az emberek - lenézik magát az irracionalitást. Ez a lenézés persze mindig olyanoktól érkezik, akik úgy vélik, ők már felkapaszkodtak az ésszerűség hegycsúcsára, ahonnan a kétségtelen valóságot látják. Pedig az ember soha nem volt és soha nem is lesz minden porcikájában ésszerű, és ezt a tényt a vallások nagyon helyesen felismerték, köztük a kereszténység is.

Egy kedves misszionárius ismerősöm Oroszország lepratelepeit járja, lelki és fizikai segélyt nyújtva a leprában szenvedő, életük jó részét karanténban leélő embereknek. Az egyik alkalommal azt mondta, hogy az orosz kormány a "maga módján" próbál segíteni a leprásoknak: néha küld egy kis élelmiszert nekik a távolból, és ezzel minden le van tudva. Azt gondolják ugyanis, ha van mit enni-inni a betegeknek, akkor már nem fognak meghalni (a lepra ma már egészen jól szinten tartható betegség), ezzel tehát ki van pipálva az összes szükségletük. Az orosz vezetés valahogy úgy látja, hogy az ember olyan, mint egy igénytelen, használt Zsiguli, amibe elég benzint tölteni és boldogan elszalad az Ural végéig. Mondani sem kell, egy normális embernek ennél sokkal többre van szüksége - főleg ha ilyen betegségben szenved.

A hideg racionalitás a kevésbé kiélezett helyzetekben is hasonlóan gondolkodik az emberről. A képlet pofonegyszerű: ami racionális, vagyis ésszerű az életben, az jó és helyes, a többi meg kolonc, amivel sajnos együtt kell élnünk, nem tudunk tőle megszabadulni, de racionális énünk képes a természetünkben az ilyen izgága részeket lenyomni. Így aztán az ember úgy érvel önmagának, hogy a hajtóerő, az érzelmi töltet, a motiváció, a szenvedély és a vágy, ami egyébként ugyanúgy belülről fakad, mint a logikus és ésszerű gondolkodás, valami alacsonyabbrendű része az emberi létezésnek, az irracionalitás szegmenséhez tartozik, amit egy felvilágosult világban szinte már szégyellni kell. 

Az irracionalitás kifejezéshez kötjük az emberiség széteséséhez, bukásához, megtorpanásához kapcsolódó dolgokat, míg a racionalitás fogalma szinte magától értetődően hordozza a fejlődés, a kibontakozás, a haladás képzetét. Sokaknak természetesen magától értetődik, hogy a vallás és a hit is teljes egészében az irracionalitás halmazába tartozik, vagyis ebben a leegyszerűsített képletben a rossz oldalon áll. Az irracionalitást mindenestül megvetők ráadásul be is biztosítják magukat, hiszen azt mondják, lehetetlen érvelni a racionalitással szemben - mert ha érvelünk, akkor máris egy racionális dolgot viszünk véghez: maga az érvelés nyilván az ésszerűség egyik eleme.

Nos, azon túl hogy a racionalitás az emberi létezés egyik legalapvetőbb szintje és elképesztően fontos, nagyra becsülendő lehetőségünk, mégis hiba csaknem mindenható piedesztálra emelni. Hosszasan lehetne sorolni a történelmi tapasztalatokat arról, amikor a hideg ésszerűség olyan dolgokat hozott létre, amiket jobb lett volna nem létrehozni - gondolok itt például a tömegpusztító fegyverekre vagy jól megokolt, racionálisan körbebástyázott ideológiai rendszerekre. A probléma azonban nem is ez a kemény racionalitással, hanem a szétválasztás szándéka. Mit értek ezalatt?

Megfigyeltem, hogy a nagyon racionálisan gondolkodó - egyébként többnyire vallásellenes - emberek előszeretettel gondolnak úgy az emberi létmódra, hogy annak a racionális és irracionális szegmenseit el lehet különíteni egymástól. Természetesen az ilyen észjárás szerint a "felvilágosult" ember színtisztán racionális, a "maradi, babonás, vallásos" pedig szinte teljesen irracionális. Így aztán gyakran lehülyézik a keresztényeket, akik képtelenek jó érvekkel előhozakodni - ami nem is nagyon lehetséges, hiszen az ésszerűség tokkal-vonóval a másik oldalon kell legyen.

Az emberi természet viszont egyáltalán nem így működik. Ez pontosan ugyanaz a hiba, mint amikor a teológiában elkülönítve beszélnek testről, lélekről és szellemről - mintha az emberi lényt fel lehetne vagdosni két-három összetevőre. A tény viszont az, hogy nem húzódik olyan éles vonal a racionalitás és irracionalitás között, mint ahogy azt a hideg ésszerűség talaján állók szeretnének látni. Az ember  úgy kerek egész, ahogy van. Egyszerre racionális és irracionális, és a teljes élet megéléséhez mindkét oldala elengedhetetlenül fontos. Ráadásul történelmi léptékben sem lehet vonalat húzni a két terület között, hiszen számos dolog, amit ma irracionálisnak nevezünk, a múltban tökéletesen racionálisnak számított - és fordítva. Jó okkal lehet azt gondolni, ez a jövőben sem fog megváltozni. Nagyon tetszik az osztrák filozófus, Otto Neurath hasonlata, aki azt mondta, a racionalitás egy olyan hajó, amit a vízen kell átépíteni. Másként fogalmazva, az ésszerűség nem egy betonba öntött, monolit valami, amit minden értelmes embernek egyszerűen csak be kell látnia, hanem inkább egy menet közben állandó alakításra, újraértelmezésre szoruló dolog, amit folyamatosan konstruálunk az egymással való közös gondolkodás révén.

Nos, mindezt a kissé talán racionális eszmefuttatást azért engedtem meg magamnak, mert úgy tapasztalom, hogy miközben számos felesleges, bosszantó, sőt veszélyes irracionális butaság is terjed körülöttünk (amiben komoly szerepe van az internetnek), a másik oldalon erre gyakran egy nagyképű, lenéző, ám szemléletmódjában ugyanúgy túltolt racionalizmus-hit a reakció. Megint azok járnak legközelebb az igazsághoz, akik nem akarják az emberi természet egyik oldalát túlhangsúlyozni, sőt kijátszani a másikkal szemben. A kereszténység és általában a vallások nagyon jól tudják mindezt. Amikor Jézus tanít, akkor a kortársait messze túlszárnyalóan bölcs dolgokat mond. Gyakori kép az evangéliumokban, hogy racionális úton próbálják Őt sarokba szorítani, de Jézus olyan válaszokat ad, amelyekkel simán kisiklik az ellenfelei kezei közül. (Ezért aztán még jobban utálják is...) Ugyanakkor Jézus sírva fakad, kimutatja az érzéseit, vagy éppen a racionalitást meghaladó dolgokat művel - ezeket hívjuk csodáknak. Vagyis röviden, egyszerre dinamizálja az emberi természetünk mindkét oldalát. És ahogyan a mélyenszántó tanításait ballépés lenne érzelmi úton megragadni, ugyanilyen kisiklás tud lenni, amikor a csodáit racionális módon magyarázni akarják.

Jézus és a benne való hit az egész embert a maga hatása alá vonja anélkül, hogy a racionális oldalát összeugrasztaná az irracionálissal. A mai ember szerintem keresi és igényli is az ilyen abszolút jellegű élményeket. Ahogy kedves témavezető professzorom, Németh Dávid írta egyik könyvében, az ember "teljes lényét érintő megragadottságra vágyik", nem felszíni benyomásokra. Ezt pedig hideg racionalizmussal nem lehet elérni.