2016. augusztus 29., hétfő

Mózes 2.0 - Jézus születése (2)

Az előző részben annyit talán sikerült megállapítanom Jézus születéstörténetével kapcsolatban, hogy egyfajta szerkezetet követ, és ebben módszertanilag más ismert figurák születéstörténetéhez hasonlít. A sokszor bugyuta betlehemezés helyett azonban valószínűleg más dolgok jártak Máté és Lukács evangélisták fejében, amikor leírták ezeket a történeteket. De vajon történelmi beszámolót olvasunk vagy teológiai reflexiót - esetleg mind a kettőt? És mi köze Jézusnak Mózeshez?


Benyik György az Újszövetség keletkezés és kutatástörténetét taglaló vaskos művében kerek perec így kezdi: "Mt 1-2 és Lk 1-2 leírásairól mindenképpen tudnunk kell, hogy a későbbi teológiai reflexió alapján íródtak, és alapvetően teológiai, és nem történeti érdeklődésűek." Fontos a helyén kezelni ezt a mondatot, mert első olvasatra a kapkodó értelmezés levonhatja azt a tanulságot belőle, hogy akkor Jézus születéstörténeteinek semmi közük a történelemhez. Véleményem szerint nem erről van szó, ugyanakkor - mint az a Biblia más szakaszainál is előfordul - a történelmi krónikaírás helyett a szerzőknek fontosabb szempont lehetett a teológiai mondanivaló továbbadása.

Amit az Újszövetség-kutatók java része gondol a születéstörténetről, hogy az későbbi teológiai reflexió eredménye: ezt részben azzal is próbálják alátámasztani, hogy a legrégebbinek tartott Márk evangéliumában nem is fordul elő semmi konkrétum a csodás szűzi fogantatásról és magáról a világra jövetelről. Ám Máté és Lukács későbbi evangéliumaikban már írtak Jézus születéséről, a feltételezések szerint akkor, amikor már kialakult egyfajta értelmezés a születéssel kapcsolatban az első keresztények köreiben.

Mózes és Jézus, azaz "Mózes kettő"
Ami ennél a meglátásom szerint kissé ingatag elképzelésnél érdekesebb, hogy úgy tűnik, az evangéliumi szerzőknek tényleg konkrét teológiai koncepciók lehettek a fejükben. Ez pedig, mint arra már sokan rámutattak, hogy Jézust egyfajta "Mózes 2.0" színében tüntessék fel az olvasóik szemében. Azt valószínűleg nem kell magyarázni, hogy Mózes központi figurája a jahvizmusnak: ő az, akivel Isten szemtől-szemben beszél, akin keresztül érkezett a szövetség és a Törvény, aki szabadulást hozott népének az elnyomás alól.

Nos, Jézus születéstörténete és Mózes születéstörténete talán nem is véletlenül hasonlít egymásra. Tudni kell, hogy amennyire rövid a Mózes születéséről szóló textus az Exodus könyve elején (csupán néhány igevers), annyira gazdag a különféle más irodalom ebben a tekintetben. Mózes születéséről olvashatunk a Babiloni Talmudban, a késői midrások között (például az Exodus Rabbah, Midrash ha-Gadol vagy Yalkut Shimoni nevű iratokban), de még Josephusnál is előfordul a téma. Ezek az iratok és a bennük található adalékok természetesen azt a célt szolgálják, hogy tovább növeljék Mózes személyének nagyságát, és legendás elemekkel próbálják még jobban kidomborítani különlegességét. Ahogy arról az előző részben már írtam, Mózes születéstörténete egyébként is emlékeztet a nála kb. ezer esztendővel korábban élt akkád király, Sarrukín legendájára.

Eltekintve attól, hogy ezek az egyéb irodalmak mennyire megbízhatóak, azt kétségtelenül mondhatjuk, hogy a zsidóságot láthatóan erősen foglalkoztatta Mózes személyisége és a vele történt események, beleértve a születését is. Ezek után nincs semmi meglepő abban, hogy Máté evangélistát is bizonyos szerzői szándékok vezették, amikor leírta Jézus születését. Ha megpróbáljuk Mózest és Jézust csak a Biblia alapján összehasonlítani a születésük körüli dolgokat illetően, már akkor is több azonosságot láthatunk a két narratíva bizonyos elemeiben:

Ha az összehasonlítást kiterjesztenénk a Szentíráson túli irodalomra is, még több párhuzamra lelnénk. (Aki kíváncsi, a vonatkozó szakirodalomban talál is erről elég sok adalékot.)

Ezt a bejegyzést most csak a születéstörténetekről írtam, ezért nem akarok végigszaladni az egész evangéliumon, de ha megtenném, még kontúrosabban kirajzolódna a teológiai koncepció: Jézust egyfajta "új Mózesnek" akarják bemutatni a szerzők, aki új törvényt hozott, és a szabadulás új módját is az övéinek. Egy ponton mintha ez az elgondolás még "legalizálódna" is akkor, amikor Jézus a hegyen Illés és Mózes, azaz az Ószövetség két legnagyobb alakja társaságában mutatkozik.

A kérdés mindezek után persze megintcsak az, hogy amennyiben Jézus születése egyfajta "teológiai kópiája" Mózes születésének, mennyiben beszélhetünk a karácsonyi történet történelmi hitelességéről? Ha az evangélisták Jézusban felismerték a Messiást, és ennek a felismerésnek a tudatában, Mózes karakterét szem előtt tartva írták meg a születéstörténetet, akkor ezek megtörtént eseményeket rögzítenek, vagy inkább ezek teljesen a háttérben maradnak és az előtérben "csak" az evangélisták teológiai üzeneteit olvashatjuk? A következő részben erről szeretnék majd írni.

2016. augusztus 24., szerda

Katarziskeresők

Eredetileg egy sokkal cinikusabb hangvételű, kissé kifakadós és élesebb nyelvű bejegyzést akartam írni a "budapesti Kickstart" apropóján, azaz a dán karizmatikus evangélista, Torben Søndergaard magyarországi látogatása miatt. Torben arról híresült el mifelénk, hogy az utolsó reformáció nevű mozgalom vezetője, aki extremitásokra is hajlamos és azt állítja, az ő felfogása hozza majd el az igazi változást az egyházban.

Teljes őszinteséggel és alázattal írom: nem akarom bántani ezt az embert. Hiszek neki, hogy jót akar, még akkor is, ha meglátásom szerint nem jól akarja a jót. Fontos ezt tisztán látni. Kár lenne kiönteni a fürdővízzel a gyereket, és Torben kétséges szolgálata miatt leírni a karizmatikus mozgalmat vagy megint durvára hangolni a szesszacionista-kontinuacionista vitát. Amiből ez a dán gyerek kiindul, az egyfajta fájdalom, mégpedig olyasfajta, amit minden szívből hívő kereszténynek éreznie kell. Lehet, hogy Torben erről a fájdalomról rosszul beszél, szalonképtelenül, hibásan, bicskanyitogatóan, amikor azt mondja, elég volt a templomi padban ücsörögni, most már vegyük a cipőnket, és menjünk ki az utcára, gyógyítani és szabadítani az embereket. Talán nem jól mondja, talán hibásan műveli, talán teológiailag képzetlen, de a fájdalom, ami mozdulásra ösztönözte, hát az azt hiszem nagyon is valóságos, kedves testvérek az Úrban.

Mondjuk ki nyíltan: a kereszténységet a keresztények unalmassá tudják tenni és azzá is teszik. Bizonyára mindenki járt már úgy, hogy a templomi padsorban majdnem rádőlt az előtte ülő hátára végtelen izgalmában. A rengeteg beszéd, az üres bölcselkedések kongó hangja, a monoton ismétlődő szertartási elemek csömöre le tudja lombozni még az igazán neofita buzgalmárok acélos hitét is. Mindemellett ott van még az, hogy a keresztény ember ilyenkor úgy érzi, csak folyik ki az idő a kezei közül, hogy megossza a valódi Jó Hírt az emberekkel, hogy szolgálat címén valami értelmeset is csináljon, ahelyett, hogy pusztán eleget tesz az egyház által elvárt kötelességeinek. Míg a világ a gonoszságban vesztegel, az egyház mára saját ürességébe süllyedt. Alig érdekel valakit odakint, hogy mi van velünk idebent.

Eddig a tények.

Szerintem Torben megérezte ezt, és valamit tenni akart ellene. A gond az, hogy amit tett, azt nem nevezhetjük reformációnak, ahogy ő hívni szereti, mert nem az. Láttunk már reformációt, és egy reformáció az nem így néz ki. Egy reformációban általában van egy felismerés, valami teológiai-igei fordulat, ami katalizál dolgokat, ahhoz hasonlóan, ahogy Luther megértette a maga búcsúcédulás világában, hogy hit által van üdvössége az embernek. Vagy Jézus tanítványai, akik látták a feltámadt Krisztust és akkor értették meg, hogy az Írások miről is szólnak valójában. Az érzelmek, a felszínre törő emóciók, az igazi katarzisok az ilyen felismeréseket követik, annak hatására alakulnak ki. 

A dán fiatalembernél nem ezt látom, illetve: ezt nem látom. Én itt csak katarziskeresést látok, komoly igei felismerés nélkül. Amit Torben tett, hogy egy megszokott panelt - a templomi ücsörgést - felcserélte egy másik megszokott panelre - az ismerős extrém karizmatikus jelenségekre. Nincs ebben semmi reform. Aki hozzám hasonlóan az elmúlt évtizedeit a karizmatikus kereszténység világában töltötte, annak nem kellett elmennie a budapesti Kickstartra, mert ami ott történt, olyat vagy ahhoz hasonlót jó eséllyel már sokat láthatott egy-egy karizmatikus konferencián. Az egyedüli "újdonság" talán a keresztség utáni démonűzés - az pedig szimplán idegen a Bibliától. Minden más, a lábhosszabbítástól az ordítóan hangos nyelveken szólásig régóta velünk van már és jól tudjuk ezekről, hogy inkább deformálnak, mintsem reformálnak. Meglehet ugyan, hogy érzelmi szinten ezek a jelenségek sokaknak elegendőek lehetnek egyfajta katarzis átéléséhez - de nem elegendőek egy reformációhoz. 

Luther is érezte tehát a fájdalmat az egyház állapota miatt, de nála ez a fájdalom megtermékenyítő hatású volt, egyfajta "szülési fájás": felismerései valami új világrajöttét jelentették. Torben is érzi az egyház egyhelyben toporgásának fájdalmát, de nem érzékelem, hogy "szülési fájdalmai" lennének. Nem látom, hogy hosszú vajúdás és tipródás után itt megszületett volna egy reformáció kirobbantásához méltó felismerés, amiben potenciálisan benne lehet egy globális fordulópont lehetősége. Bevallom őszintén, én itt inkább annak az elkeseredésnek a lecsapódását érzékelem, ami egyszerűen valamit csinálni akar, ami más, és nem emlékeztet a megszokott, jól bejáratott, száraznak tűnő és katarzisok nélküli keresztény létre. A "száraz teológia katarzis nélkül" jelenség ellenszere azonban nem a katarzisdömping teológia nélkül. Az csak egy másik zsákutca, amibe ugyanolyan sokszor befordultunk már, mint más zsákutcákba. A kiutat pedig sosem a zsákutcákban fogjuk megtalálni.

2016. augusztus 21., vasárnap

Sámson, és az európai trendek

Az elmúlt időszakban sokat tanulmányoztam Sámson életét, az elbeszélés történelmi beágyazottságát és hagyománytörténetét. Sámson az én lelki szemeimben egy nem kifejezetten szimpatikus, bukott hérosz, akinek végül mégis sikerül győznie, de ezért a győzelemért gyakorlatilag mindent fel kell adnia. Néha azt érzem, mintha némileg analóg lenne Európa helyzete Sámsonéval.


Teológusok gyakran fogalmaznak úgy, hogy a Bírák könyve - melynek talán legismertebb szereplője Sámson - egy átmeneti időszakról szóló irat, amely egy képlékeny történelmi pillanatot mutat be Izrael pályafutásából. Mintha félúton járnánk a Mózes által Egyiptomból kivezetett, pusztában vándorló nomád nép, és a szilárdnak tűnő királysági államforma között. Már nincs egalitárius társadalom, de még nincs dinasztikus királyság sem. Most laza törzsszövetségeket látunk, ahol leginkább bandavezéreknek nevezhető bírák diktálnak. Ezekre a bírákra ugye azért volt szükség, mert Izrael népe rendszeresen és tudatosan elfordult Istentől, bálványimádásba sodródott, amiért büntetésből egy idegen kultúra lerohanta és elnyomta őket. Az elnyomás éveiben aztán Izrael felismerte, hogy vissza kell térnie Jahvéhoz, Isten pedig mindig küldött egy-egy bírát, hogy leverje az elnyomó ellenséget és felszabadítsa az övéit.

Ez a folyamat megy körbe-körbe, játszódik le újra és újra a Bírák könyvében. A nép hűtlen Istenhez, egy idegen nemzet ezért leigázza, mire a nép megbánja hűtlenségét, és akkor jön egy bíra, aki leveri az idegen nemzet igáját.

Sámson az, akinél ez a kör megtörik.

Az ő története eleve másképpen kezdődik, mint a többi esetben: itt a nép már fel sem ismerte, hogy szabadulásra van szüksége a rájuk telepedő filiszteusok elnyomása alól. A filiszteusok bizonyos értelemben különleges ellenségnek bizonyultak. Nem a nyílt háború útját választották. Ahogy Gary Inrig fogalmaz, a filiszteus stratégia kétféle fegyvert használt: a házasságét és a kereskedelemét. Valahányszor az izraelitáknak ekére vagy fejszére volt szükségük, kénytelenek voltak a filiszteusokhoz fordulni (1Sám 13,19-21). A házasság egy zsidó és egy filiszteus között a két nép összetartását erősítette, és egyben az értékek átvételét is. Mindezt tulajdonképpen úgy lehetne összegezni, hogy Izrael szépen lassan átvette a filiszteus értékrendet, egyre jobban függővé vált a filiszteus közegtől, megalkuvásában pedig addig is elment, hogy végül magát Sámsont is átadta volna a rajta uralkodó filiszteus hatalomnak, csakhogy ezt a békés együttélést fenntartsa. Sámson pedig - aki valamennyire maga is belekeveredett az egészbe, például a házassága révén - kénytelen volt végig egyedül harcolni, és végül nem is sikerült Izraelt teljesen felszabadítania a filiszteus befolyástól. Magára omlasztotta ugyan Dágon templomát, de még halála árán sem volt képes végleges megoldást hozni a problémára. Ehhez már túlságosan átszőtte a filiszteus értékrend a zsidó társadalmat, a gyökerek a felszín alatt összefonódtak, a két kultúra, vallás és értékrend összeölelkezett.

Lehet, hogy ez csak az én túlhevült fantáziám terméke, de bizonyos értelemben eszembe jutott a szekuláris és plurális Európa, amikor Sámson életét tanulmányoztam. Természetesen a helyzet nem mindenben analóg, ahogy a megoldás sem az lehet, hogy agyonverjük egymást vagy összedöntünk épületeket.

A trendek azonban több szempontból hasonlóak. Az európai kereszténység láthatóan háttérben áll, sőt mintha szűrés nélkül átvenne bizonyos szekuláris értékeket vagy legalábbis hagyná azokat érvényesülni, minimális kritika mellett. Míg maga a tolerancia respektálandó tett, a kritikátlan tolerancia nem érték, hanem bálvány. Toleránsnak lenni olyan, amit minden erővel támogatni kell. Kritikátlanul toleránsnak lenni pedig olyan, ami ellen tiltakozni szükséges. Csak egy példa: jómagam elkötelezetten a vallásközi párbeszéd híve vagyok. Bármikor nagyon szívesen leülök beszélgetni egy hozzám képest teljesen eltérő világnézetű emberrel, ez nem okoz problémát. Azonban úgy látom, hogy ezek a beszélgetések sokszor csupán addig a pontig jutnak el, hogy megértsük és megismerjük egymás álláspontjait. Szó se róla, nagyon is rendben van mindkettő. A megértés és megismerés alapvető, és önmagában értéket közvetít, mégpedig azt, hogy megférünk egymás mellett és nem utáljuk a másikat. Ezek hihetetlenül fontos üzenetek! Kérdés azonban, hogy nevezhetjük-e ezt végcélnak? Az európai pluralizmus válasza az egyértelmű igen, kiemelve, hogy nem is illik ennél tovább mennünk. A keresztény válasz azonban - legalábbis meglátásom szerint - az egyértelmű nem, rámutatva, hogy az igazi cél sokkal távolabb van ennél.

Mindez persze botrány és elfogadhatatlan az európai szekuláris humanista gondolkodás számár, ami mintha csak a kritikátlan toleranciát ismerné. Pedig bizony az is lehet, hogy ezzel a bármi áron békességre törekvő attitűddel a saját sírunkat ássuk.  Sőt, ez egészen biztos.

Bármiféle konfliktus egy párbeszédben - legyen az vallási, erkölcsi kérdésekről vagy társadalmi témákról szóló - abból a talajból nő ki, hogy a szereplők felvállalják saját világnézetük értékrendjét, egyben kifejezik egyet nem értésüket a másikkal szemben. Szerintem jól látja dr. Szalai András, amikor úgy fogalmaz, ha valaki nem lát más világnézetében kivetni valót, illetve a sajátjáéban továbbadni valót, az sem a saját, sem a másik ember hitéről nem hiszi, hogy annak van jelentősége.

Magyarul: ha tényleg számít a hitünk, ha valóban fontos az értékrend, amit képviselünk, akkor azt elkerülhetetlenül ütköztetni fogjuk olyanokéval, akik más értékrendet vagy hitet képviselnek. Persze hülyeség volna letagadni, hogy az értékrend képviseletében is alaposan el lehet csúszni: elég felütni egy történelemkönyvet és áttanulmányozni hogyan próbálta az egyház tűzzel-vassal, karddal és fegyverrel képviselni az érdekeit az elmúlt évezredekben.

Ha most felvázolunk három pontot egy képzeletbeli skálán, mégpedig a "tolerancia - kritikus tolerancia - erőszak" címkékkel ellátva a markánsabb pólusokat, akkor véleményem szerint nekünk a kritikus tolerancia köré szerencsés csoportosulnunk, míg az európai trendek a tolerancia irányába kívánnak toborozni. Ennyiben a dolog hasonlít Sámson kontextusára, arra a világra, mely éppen azáltal puhult fel, hogy a zsidóság nem vállalta fel a saját értékrendjét, hanem hagyta magát beolvasztani a filiszteusok kohójába, ami végül akár létükben is fenyegethette volna őket. Talán a mai keresztényeket is jó lenne megtanítani a kritikus toleranciára, az egészséges, nem sértő, nem a másikat porig alázni kívánó vitastílusra, ami ugyanakkor mégis határozottan hangzik, tartást ad a hitünknek és nem engedi, hogy odatelepedjünk a kritikátlan tolerancia bálványa elé.

2016. augusztus 16., kedd

Posztmodern polihisztorok?

Valahogy elém keveredett Székely László egyik tanulmánya, melyben a világklasszisnak tartott Stephen W. Hawking egyik könyvét elemezgeti. Ennek kapcsán Székely arról lamentál, hogyan is lett a szinte popsztárnak és ikonnak tartott fizikusból már-már megbízható "metafizikus", akit széles népszerűsége révén sokan filozófiai-teológiai kérdésekben is mértékadónak tarthatnak. Hát vannak még ezermesterek? Szerintem nincsenek.

Stephen W. Hawking
Teológusként szoktam szembesülni azzal a nehézséggel, amikor emberek odajönnek hozzám és feltesznek valamilyen, sokszor jogos és izgalmas kérdést, láthatóan abban a hitben, hogy kapásból fogok tudni válaszolni rá. ("Neked ezt tudnod kell, hiszen ezt tanultad, nem?") Nos, az esetek egy részében csalódást kell okoznom, amit még fokozni is szoktam azzal, ha beismerem, hogy az adott szakterülethez nem igazán rendelkezem mély ismeretekkel. Igen nehéz megértetni az emberekkel, hogy mára a teológia is "szétdarabolódott", akár bármely más terület, és nincs olyan hozzáértő, aki teljes széltében-hosszában bármelyik szegmensét kellő alapossággal ismerné. Ugyanez a helyzet szinte bármely más területtel is: nyilván mindenhol van egy alapvető műveltségnek nevezhető kör, amivel az adott szakma művelője rendelkezik, de azon a körön túl már specializációk zajlanak. Az altatóorvos valószínűleg nem igazán rátermett fogász, ahogy a pszichiáter sem feltétlenül tud boncolni. Szakosodunk, tehát vagyunk. Így aztán ez elvezet ahhoz a mókás megállapításhoz, amellyel sokszor lehet találkozni a szakirodalomban: az igazán specialista szakember fókusza végül annyira leszűkül, hogy "szinte mindent fog tudni a csaknem semmiről".

Nos, ezzel a terjengős felvezetéssel csupán arra akartam utalni, hogy posztmodern világunkban alapvetően az a tendencia érvényesül, hogy az embernek egy adott szakmán belül is csak egy részterület jut, és az ezermesterek ideje ezért lejárt. Nincs ebben semmi szörnyűség, a tudományos fejlődéssel együtt járó fragmentálódásról beszélünk, amihez szabad és talán jó is alkalmazkodni.

Mégis, úgy tűnk hogy a popularitás egy szintje felett mintha az emberek szemet hunynának, amikor ennek az ellenkezője történik. Hawking fizikusi érdemeit én nem szeretném kritizálni - nemcsak azért, mert nevetséges volna részemről, hanem éppen az előbb mondottak fényében: nem az én területem. Ugyanakkor azt látom, hogy míg én nem szeretnék "beledumálni" más szakterületébe, ő és más természettudósok egyre inkább egyfajta határsértést követnek el, ami azonban mintha nem szúrná a publikum szemét. A fentebb emlegetett Székely László (aki egyébként az MTA Filozófiai Tanszékéhez tartozik tudományos főmunkatársként) egyenesen azt írja, hogy Hawking tudománynépszerűsítő slágerkönyve, Az idő rövid története a "természettudományos ateizmus reprezentánsa". Magyarul: Hawking - de nyugodtan mellétehetjük Dawkins, Krauss vagy Sagan neveit is - a természettudományos tudását nem pusztán a tudományos ismeretterjesztésre használja, hanem az ateizmus propagálására is. Mindez ráadásul nem "fű alatt", valamiféle ideológiai elmaszkolással történik, hogy a jámbor olvasók és a naiv közönség nehezebben ismerje fel. Sagan a Hawking-könyv előszavában a következőt írja:
"Ez a könyv egyszersmind Istenről is szól - vagy Isten nem-létéről"
Ezek  után meglehetősen ellentmondásos, hogy maga Hawking a könyv megjelenése előtt viszont nem egészen ezt hangsúlyozta saját írásáról:
"Egy fölsőbb lény létezésének kérdését teljesen nyitva hagytam."
A két, egymással szembenálló kijelentés közül valószínűleg Sagan előszava tartalmazza az igazságot. Ami azonban érdekesebb, hogy úgy tűnik, a népszerű fizikus masszívan teológiai területre tévedhetett. Székely úgy fogalmaz, hogy Hawking egész könyvéből következetesen árad az a meggyőződés, sőt egységes alapelv, hogy a természettudomány illetékes - mitöbb, a természettudomány az, amely illetékes - megmondani hogyan állnak a dolgok a metafizikai, filozófiai, teológiai kérdésekben. Ugyanezt láthatjuk Dawkinsnál, aki még egyfajta "valószínűségi skálát" is kitalált, mellyel Isten létezésének esélyét mérni próbálja. Visszaköszön ez egyébként Sagan műveiből vagy Krauss alkotásaiból is.

Hawking és az új ateizmus képviselői tehát egyfajta forgalommal szembehaladást valósítanak meg, amikor úgy vélik, hogy a természettudósok polihisztorok, és jogosultak arra, hogy filozófiai vagy teológiai kérdésekben kimondják a végső szót. Természetesen felcsillan ebben az a szemléletmód, amely még a felvilágosodás idején kapott erőre, hogy immáron nem a papok, teológusok vagy filozófusok jogosítványa az Istennel kapcsolatos dolgok kinyilvánítása: ezügyben véleményük szerint például a fizikusokhoz érdemes fordulni...

Ezzel a látásmóddal szerintem nemcsak az a baj, hogy alapvetően hamis (ami egyébként tetten érhető Hawking filozófiai állításainak tévedésein is - ezekbe itt és most nincs lehetőségem belemenni), hanem az is, hogy az említett urak népszerűsége miatt könnyű észrevétlenül lenyeletni az emberekkel. Stephen Hawking egy sztár, és egy sztárnak még azt is elhiszik, aminek semmi köze ahhoz, ami őt sztárrá tette. Így lesz "szakértője" egy altatóorvos az autószerelésnek, egy zöldséges a zeneelméletnek vagy éppen egy fizikus a teológiának. Ez pedig baj.

El kell persze ismerni, hogy a másik oldalon, azaz az egyház térfelén is történnek hasonló partizánakciók. Nekem az is ilyen, amikor Nagy Béla lelkész az evolúcióelméletről nyilatkozik rendíthetetlen magabiztossággal a nyilvánosság előtt, vagy valamilyen egyházi méltóság mondja meg a biztosat olyan kérdésekről, melyekről láthatóan semmit sem tud. Természetesen szólásszabadságban élünk és mindez nem azt jelenti, hogy akkor a száját sem nyithatja ki senki olyan kérdésekről, melyek nem a szakterületét érintik. Erről szó sincs! De mégis más egy tábortűz vagy egy üveg sör mellett értekezni életről, halálról, kvantumfluktuációról meg metafizikai problémákról, és megint más milliós pódiumon, a teljes nyilvánosság előtt állni, hátunk mögött a tudomány, mint intézményrendszer tekintélyével.

Az az érzésem, hogy lassan a posztmodern végére érünk és ami ezután következik, az lehetséges, hogy a "modern 2.0" nevet fogja kapni. A tudomány hatalmas tekintélyforrás, súlyos hivatkozási pont, amit mindenki fel szeretne használni, a saját hitét alátámasztandó. Csupán azt kívántam mondani, hogy legyünk figyelmesek: Dawkins, Hawking, Krauss, vagy éppen a mostanság népszerű DeGrasson nem pusztán színes-szagos, és egyébként stílusában sokszor elismerésre méltóan magas színvonalú tudománynépszerűsítő munkát végeznek, hanem annak farvizén bizony materializmust és ateizmust kevernek a koktélunkba. (Ezt persze Dawkinsról a legtöbben valószínűleg eddig is tudták.)