2017. szeptember 17., vasárnap

Miatyánk Isten, aki vagy a fejünkben

Szeretjük úgy elgondolni, hogy nekünk közvetlen kapcsolatunk van a Mennyországgal és a farzsebünkben van a Mindenható mobilszáma is. Valójában azonban nagy kérdés, hogy amikor imádkozunk, amikor Istenről beszélünk, amikor Istenről gondolkodunk, közvetlenül a valódi Istennel vagy a Róla alkotott képzetünkkel találkozunk?

Megkapó és igaz kijelentésnek tűnik a népszerű katolikus pap és mentálhigiénés szakember Pál Ferenc megjegyzése, hogy bár Jézus Krisztusról tudhatunk, és mintaként tartjuk magunk elé, ennek ellenére a fejünkben lévő torz istenképek "a legkézzelfoghatóbb segítség mellett is virulnak." Mivel Istenről nincs olyasféle közvetlen tapasztalatunk, mint egy hús-vér emberről, aki szó szerint kézzelfogható számunkra, ezért én úgy látom, hogy amikor az isteni lényegéről gondolkodunk, arról beszélünk, azt hirdetjük, a legtöbb esetben tulajdonképpen az istenképünkről, a fejünkben lévő gondolati konstrukcióról van szó. Isten a saját képére teremtett bennünket - mi pedig a saját képünkre teremtjük az istenképeinket.

Ezt persze nem jó dolog elismerni. Mi ahhoz ragaszkodunk és az egyházi retorika is azt a gondolatot erősíti bennünk, hogy direkt vonalon, egyfajta szellemi köldökzsinóron vagyunk összekötve Istennel. A valóság azonban szerintem az, hogy az istenképzetünk az az "interfész", amin keresztül kommunikálunk Istennel. Ilyesmi talán még az ateista fejében is létezik, hiszen amikor tagadja Isten létezését, valahogy elképzeli magának, ki is az, akiben nem hisz. De honnan jönnek az istenképeink?

Rendkívül érdekes és  nagyon tanulságos átolvasgatni az istenképpel foglalkozó pszichológiai-valláslélektani kutatásokat, amelyek bár szerteágazóak, mégis felrajzolnak egy kibontakozó folyamatot, amely a fejünkben lejátszódik. Ezt a következő ábrával tudnám röviden szemléltetni:


Nagyon leegyszerűsítve valahogy úgy kezdjük Istent "elrendezni a fejünkben", ahogyan a szüleinkre gondolunk. A szimpla kijelentés persze bonyolult lélektani folyamatokat takar, amit most nem tudok részleteiben kifejteni. A megértéshez röviden érdemes tudni, hogy egy gyerek "kiinduló" istenképét a róla gondoskodók hozzáállása alapvetően befolyásolja - ahogy azt persze minden gyakorló szülő jól tudja, pszichológiai ismeretek nélkül is. Ez az első időszakban főleg az édesanya viselkedését és attitűdjeit jelenti, de nem kizárólag csak az övét. A kutatások azt igazolták, hogy egy gyerek istenképzetébe mindkét szülő vonásai beleolvadnak, de ezt mégsem úgy kell elképzelni, hogy a szülőkről alkotott kép egyszerűen átfordul az Istenről kialakított képpé. Inkább a szülőkhöz társított elképzelések (például a feltétlen szeretet, vagy az adott helyzetekben való szigorúság és ezekhez hasonló dolgok) lesznek az Istenhez kapcsolva egy kisebb gyermek fejében. Az istenkép tehát nem egy az egyben az apa+anya elegye, de az ő hozzáállásuk képezi a bázisát. (El lehet képzelni mi történik, amikor egy gyerek csonka családban nő fel, vagy katasztrofális szülei vannak...)

Később, a kisiskoláskortól kezdve Isten már a szülőktől független partnerként kezd megjelenni egy gyerek fantáziájában, azaz megpróbálja "az ősöket" leválasztani Istenről. A kutatók közül sokan az ekkor kialakuló istenképzetet szokták antropomorf-mitológiai istenképnek nevezni, hiszen Isten nagyon is emberszerűnek tűnik, csak a szuperhősökre jellemző vonásokkal. Ugyanakkor a késői gyermekkorban Isten már jelentősen elkezd "elszellemiesedni", azaz lélekké változni. Egyébként a késői gyermekkor sokaknak az első pillanat lesz, amikor találkoznak az egyház "hivatalos istenképével" is, és megpróbálják a fejükben lévő istenséget egyre inkább ahhoz igazítani - bár ez nem mindig sikerül.

Végül - nem meglepő módon - a kamaszkor hozza el annak az idejét, amikor az istenkép fogalmi kidolgozása igazán megtörténik. Ennek a folyamatát leginkább a beépülés, megszemélyesítés és absztrakció szavakkal szokták leírni. A kutatók szerint a tinédzser korszakban Isten még inkább személyes lesz, ugyanakkor egyre kevésbé válik ábrázolhatóvá és megragadhatóvá: Isten innen kezdve szellemi lényeg és valóság. Egyben ez a korosztály az első, amely elkezd kritikus szemmel is nézni dolgokat - például éppen az előbb említett "hivatalos istenképet", amihez idomulni kívánt.

Mindaz, amit az előző bekezdésekben iszonyú vázlatosan leírtam, teljesen természetes folyamat. Ahogy mi fejlődünk, az istenképzetünk is fejlődik, illetve velünk változik. Néha azonban rossz irányban történik mindez, amikor a különféle életszakaszokban "légy kerül a levesbe", azaz mérgező, gonosz vagy torzító hatások jelentkeznek, melyek az Istenről alkotott képzeteket is befolyásolják. A rossz istenképek hátterében ezért sok esetben a gyermek vagy fiatalkori elcsúszások és krízisek állhatnak.

Nem nehéz belátni, hogy a rossz istenképzet veszélyes dolog, sok probléma és gyötrődés forrása, nemcsak annak az embernek, akinek a fejében van, hanem a környezetének is. Nem véletlenül mondta a középkori misztikus, Eckhart mester: "Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg istentől". Persze vegytiszta és minden porcikájában tökéletes istenkép senki fejében nincs, legyen akármekkora szent vagy buzgalmár. De az istenképeinket néha szerintem le kell porolni, újragondolni, sőt újraépíteni - mármint ha nem akarjuk, hogy az Isten helyett az istenképzeteink szolgáivá váljunk és úgy táncoljunk, ahogy az fütyül.

2017. szeptember 14., csütörtök

Ne szólj száj...

Egy ideje már csend honol itt, a blogban. Szeretek írni, de most még a saját hangom sem hiányzott: bevallom, jól esett ez a csend. Több dolog rám terhelődött mostanság, és ezek közül az egyik, hogy az átlagosnál jobban elkezdett zavarni az az elképesztő mennyiségű beszéd, írás, gondolatömleny, ami zubogva ömlik a nyakamba az egyházon belül. Néha már azt gondolom, maga a kereszténység nem is áll másból, csak egy rakás szövegből. Ebben is mások vagyunk, mint a bibliai őseink - pedig nekik lett volna mentségük a rengeteg beszédre.

Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy egyszer elment egy nagyon karizmatikus alkalomra, ahol a jelenlévők mind igen aktívak voltak. Talán ember nem akadt a konferenciateremben, aki ne imádkozott volna fennhangon, járkálva, ne énekelt volna torkaszakadtából vagy ne kiabált volna be néhány kósza "halleluját" a prédikáció alatt. Ismerősöm egyedüliként vetemedett arra, hogy csendben ült a székén és csak figyelt. Nem volt semmi baja, egyszerűen úgy érezte, most ezt kell tennie. Persze nem úszta meg ennyivel: az ilyen hívő csodabogárnak tűnhet a hiperaktívak között. Sorra mentek is oda hozzá többen, arról érdeklődve, hogy mi a problémája - tán csak nem súlyos beteg, esetleg meghalt valakije vagy éppen szabadulásra van szüksége?

Mi keresztények, utáljuk a csendet. Valami egészen elképesztő, hogy mennyit tudunk beszélni. Az egyház épülete ma többnyire szavakból áll. Ezrével szakadnak a próféciák, főleg idegen nyelven hetente százával jelennek meg új könyvek, milliók prédikálnak a szószékeken állva. Vannak témák, blogok, folyóiratok, amelyek érdekelnének, sőt úgy érzem követnem kellene őket, de olyan töménytelen mennyiségben omlik a nyakamba a túlkínálat, hogy végül az egész szókáosz szétfolyik a kezem között, és alig tudok valamiben igazán elmélyedni.

Sosem felejtem el, amikor a londoni Hyde-Parkban jártam, s annak is a speaker's corner nevű sarkában, hogyan álltak egymás mellett kislétrákon az egymást túllicitálni kívánó hitszónokok. Mindegyikük köré kisebb-nagyobb tömeg verődött össze és legalább néhány percig hallgatták őket. Ma az egész egyház speaker's cornerré változott, ahol mindenki a saját létrájára állva mondja a magáét. És ahhoz képest, hogy így együtt, közösen telebeszéljük a fél világot, no meg hiszünk a szavak erejében, mégsem látszik hogy mindennek a rettentő szóhalmozásnak igazán ereje, igazán hatása lenne a világra.

A Biblia szerintem ebben is példa lehetne, de mintha más paradigmában gondolkodna a beszédről, mint ahogy azt ma mi tesszük. Az ókori emberek között is biztosan bőven akadtak olyanok, akik sokat beszéltek, de némileg több mentségük van erre, mint nekünk. Ne felejtsük el, hogy egy oralitásra épülő kultúráról van szó, ahol a beszéd volt a legkézenfekvőbb, sőt többnyire az egyetlen igazán hatékony kommunikációs forma. Csakhogy éppen ezért tartották nagyobb becsben, mint ahogy mi tesszük. A beszédnek volt egy olyan szerepe, amely mára jelentősen lecsökkent: sokáig ez volt a hit megőrzésének és továbbadásának, sőt egyfajta módon az Isten népe fennmaradásának egyetlen igazán ütőképes eszköze. Ez különös hangsúlyt adott a bibliai narratívákat mesélők szavainak. Tétje volt annak, ha valaki kinyitotta a száját. A hit hallásból volt, nem olvasásból

Mindemellett közkeletűnek tűnik a bölcsesség, hogy a beszéd leleplezi azt, aki megszólal. Nem is véletlen, hogy az ókorban fontos feladatnak számított a beszéd oktatása. Aki jól képzettnek számított, el tudta dönteni, hogy az alkalomtól függően mikor kell tömören és világosan, vagy éppen fennkölten és művészien megszólalnia - vagy épp csendben maradnia. Röviden, egy értelmes ember ura volt a saját szavainak. Hogy ez mennyire nem magától értetődő, az például kiderül a legrégebbi egyiptomi forrásokból, melyek azt írják, hogy helyesen beszélni nehezebb bármely más munkánál, és ha valaki mégis képes rá, az jogosan viseli a mester jelzőt. Az apokrif Sirák Fia könyve pedig ezt írja:
Ahol szitálnak, fennakad a szemét, ha beszél, kiderül az ember gyengéje. Akkor lesz kemény a cserép, ha meleg a kemence. Az ember értékét a beszéde szabja meg. A fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, az embert szava szerint ítélik meg. Ne magasztalj senkit, mielőtt nem beszélt, mert ez az embernek a legjobb próbája. (Sir 27,4-7) 
Az utóbbi hónapokban többször is megnézegettem, melyek azok az ismérvek, amiket a Szentírás a beszéddel kapcsolatban tanít. Ha én sem akarok sokat beszélni, akkor a legtömörebben úgy tudnám kifejezni, hogy három olyan tényező van, ami a helyes beszédre jellemző: hogy mit beszélünk, hogy mikor szólalunk meg, és hogy mennyit beszélünk. Pont ez az a három, amivel úgy gondolom nagyon hadilábon áll az egyház. Sokszor nem figyel arra miket mond, képes túl későn megszólalni vagy amikor kellene, akkor egyáltalán nem, és mindemellett rengeteget beszél. A sok beszédnek sokféle oka van, de ezek közül is az egyik legnagyobb az állandó kontrollszükséglet. Vagyis az szokott állandóan és hosszasan beszélni, aki szereti az irányítást mindig magánál tudni. Mindez pedig oda vezet, hogy az állandó beszédkényszert nem a beszéd megváltoztatásával vagy lecsökkentésével lehet felülírni - hanem a természetünk megváltoztatásával, például a túlzott kontrolligény redukciójával.

De most be is fejezem ezen a ponton, mert így is túl sokat beszéltem azt hiszem  - Isten bocsássa meg...

2017. szeptember 7., csütörtök

A valódi Izrael keresése...

Láttam egy nagyon szellemes pólót, amelyen a következő felirat állt: "Israel is real" - vagyis "Izrael valóságos". Tényleg így van, egy zsidónak és egy kereszténynek pedig ettől a ténytől különösen is megdobbanhat a szíve. Izrael országa bizonyos értelemben kézzelfoghatóvá teszi a kereszténység hitének gyökereit, megragadhatóbbá mindazt, ami hozzátartozik a bibliai üdvtörténethez. Mégis úgy látom, éppen a keresztények azok, akik nem akarják meglátni a valóságos Izraelt, amit egy idealizált szűrőn keresztül szemlélnek, hogy szebbnek és kívánatosabbnak tűnjön a realitásoknál.

Izrael nem teljesen szekuláris állam, mert alkotmánya a Tóra, a szombat vallási okokból pihenőnap, és házasságot kötni vagy felbontani is csak vallási kontextusban lehetséges. Ám ennek ellenére a hétköznapokat nem járja át a hit, és mindössze a zsidó lakosság 20%-a tekinthető vallásosnak. Röviden ezt válaszolta Raj Tamás, egykori főrabbi arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthető a mai Izrael szekuláris államnak.

Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy egy felmérés szerint nagyjából 40%-on állnak azok, akik teljes mellszélességgel érvelnek a szekularizmus és az ateizmus mellett az izraeli zsidók között. (A helyzet valószínűleg hasonló, mint Európában: ha megkérdezik az embereket vallási hovatartozásukról, ugyanúgy zsidónak nevezik magukat, ahogy egy tipikus magyar ember katolikusnak - noha valójában nem foglalkozik a vallásával.) Zsidónak lenni tehát a modern Izraelben leginkább nemzeti, etnikai és hazafias kérdés, de jóval kisebb mértékben vallási. A zsidó identitásban persze nyilván jelen van a hit, de az ország szekularizációjának erősödésével jelentősen csökkent a szerepe.

Arról nem is beszélve, hogy Izrael valójában multikulturális társadalom, hiszen a lakosság nagyjából húsz százaléka palesztinokból áll. Ám a széttagoltság még ennél is sokkal mélyebb szinten van, és nem lehet pusztán a "zsidó" vagy "palesztin" kategóriákban gondolkodni. Egyrészt maga a zsidóság is többféle, akár egymással szembenálló szekértáborra oszlik. A negyven százalékos szekuláris erő mellé mintegy húsz százalékos vallásos zsidó, és ugyanennyi tradicionalista kötődik. Ezek a pártok pedig képesek egymás között is komoly feszültségeket gerjeszteni. Nem csupán az "askenázi vs. szefárd" szembenállásról beszélek, hanem például arról is, hogy kinézik maguk közül az Etiópiából származó zsidókat. A muszlimok hasonlóan megosztottak, mert az ő köreikben is tarol a szekularizmus, és sokan egyébként sem veszik komolyan az iszlámot.

Ahogy valaki megjegyezte, Izrael szellemi állapotának töréspontja bizonyos értelemben két pólus közé szerveződik. Tel Aviv és Jeruzsálem két külön világ az ország testében, és a keresztény hívők csakis a másodikat hajlandók látni. Vajon mit szólnak a rajongók ahhoz, hogy Tel Avivot a világ egyik "legjobb partivárosaként" tartják számon, ahol a tömeg százezres nagyságrendben ünnepli a homoszexualitást - ez a nyitottság pedig még európai szemmel is kiemelkedőnek számít? És akkor még hozzátehetnénk azt is, hogy Izraelben van a bahá'i vallás világközpontja, két egyébként csodaszép kerttel. Az állandó katonai jelenlétről és fizikai erőszakról pedig most nem kívánok írni, mert soha véget nem érő bejegyzés születne.

Amikor keresztényeket hallgatok, akik Izraelről teljes elragadtatásban beszélnek, van egy olyan érzésem, hogy valamiképpen a "dicsőséges" ószövetségi állapotokat projektálják a mai, egyre szekulárisabb országba. Mintha egy "ideális Izraelt" képzelnének el, amit megpróbálnak ráhúzni a valóságosra. Ha ez így van, az legalább két okból is problémás. Egyrészt azért, mert természetesen a mai országnak szellemi értelemben nem sok köze van a régi, bibliai Izraelhez. Nincs templom, nincsenek áldozatok, nincs kultusz - a ma "kőkeménynek" nevezhető judaizmus (ami megint csak nem ugyanolyan, mint az ókori) pedig többnyire törvényvallás, amit ha szigorúan tartanak - lásd a Talmudról korábban írtakat -, nem hiszem, hogy túlságosan vonzó lehet egy mai kereszténynek. A napokban beszéltem egy nagyon kedves testvérrel, aki Izraelben él. Ő azt mondta, az igazán elkötelezett zsidókkal nehéz szót érteni, mert nem szeretik a misszionáriusokat. Másrészt a bibliai Izrael teljes történetét átgondolva sem hinném, hogy olyan nagyon követendő példaként áll előttünk a zsidóság történelmi szerepe, Istentől kapott küldetésének sikere és Jézus Krisztushoz való viszonya. Ideális Izrael, amit díszes ruhaként aggathatnánk rá a maira szerintem nem létezik, mert soha nem is létezett. Ha erősebben akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, Izrael nem tudta értékesíteni az Istentől kapott elhívását a pogányok között. Még a legjobb időszakaiban - amit Dávid és Salamon nevéhez köthetünk - sem volt komoly tényező a Világtörténelem színpadán, pedig a pogány népek között kellett volna világítania Jahvét képviselve. Ráadásul, az ószövetségi kor zsidó szemmel nézve egyáltalán nem "happy end"-del végződik: a népet újfent leigázzák, szolgaságba döntik, más hatalom kiszolgálói lesznek. Az Újszövetség pedig ugyancsak arról szól, hogy Pál némileg keserűen a pogányok felé fordul, mert Krisztust a saját népe kivetette magából.

Mindez talán túl borúsan hangzik, de érzésem szerint közelebb van a realitáshoz a szirupos rajongásnál. Persze igyekszek óvatosan fogalmazni, hiszen teljesen egyetértek azzal, hogy keresztényként Izraelnek különös jelentőséget kell tulajdonítanunk. Beájulnunk azonban az asztal alá, és csaknem mindent rózsaszín ködben látnunk, valamint határtalanul idealizálnunk mindent, amihez Izraelnek köze van, egyáltalán nem kell. Márpedig néha az az érzésem, hogy különösen hajlunk arra, hogy így tegyünk. Éppen ez a problémám lényege. Míg a világi emberek egy része szerintem sokszor inkább antiszemita módon közelít Izraelhez, az ott lakó zsidók esetében pedig érthető a lelkesült patriótizmus, a hazáért való rajongás, addig a keresztények sokszor indokolatlan eufóriában úsznak, amikor Izraelről beszélnek. Pedig a mi szemszögünkből egy zsidó embernek is megtérésre van szüksége és pontosan ugyanolyan bűnös, mint egy bolgár, német vagy amerikai. Ez a tény mindenképpen összeköti az egykorvolt Izraelt a maival. Egy realistább nézőpont egészségesebbé tehetné ezt a kényes területet, mint az ostoba és sötét antiszemitizmus, valamint a másképpen visszataszító, túlzottan filoszemita hozzáállás.

2017. szeptember 3., vasárnap

A tékozló egyház

Csaknem klasszikus evangélizációs toposz a tékozló fiú története, melyet ha előszedünk, csakis arra használunk, hogy nem hívő embereket invitáljunk megtérésre. Véleményem szerint Jézus közkedvelt példázata azonban nem szimplán ezt a célt szolgálta, hanem sokkal inkább kórképet mutatott az egyház szellemi kettészakítottságáról - és Isten szerető hozzáállásáról, ami a megosztottság ellenére töretlennek mutatkozik. Vasárnap van, ez most kicsit prédikáció-ízű lesz...

Egyetértek Tim Keller megközelítésével, aki azt írja, hogy a tékozló fiú példázata valójában nem is egy, hanem két tékozló fiúról szól. Szeretjük úgy látni magunk előtt a bibliai sztorit, hogy az egy önző, hedonista, kicsapongó srácról szól, aki bunkó módon kikéri az örökség rá eső részét, majd messzire utazva elherdálja azt, és végül bűnbánóan hazatér az apjához. Így tehát az lesz a konklúziónk, hogy Jézus itt a szétesett erkölcsű, világi emberekhez szól, felkínálva nekik a megtérés lehetőségét. A példázat egyik dimenziójában persze valóban beszél erről, de meglátásom szerint nem ér véget ennél a leegyszerűsítő képnél. A leegyszerűsítésre pedig még rá is erősítünk azzal, hogy a történetet szinte csakis evangélizációk során szedjük elő, mintha más körülmények alkalmatlanok lennének arra, hogy foglalkozzunk vele.

Jézus mint mindig, ebben az esetben is bizonyos emberekhez szólt, mégpedig azokhoz, akik körülvették. Utálom a kategorizálást, de most annyira kínálja magát, hogy szerintem nehéz elkerülni: a bűnösök és az önigazultak, a vámszedők és a farizeusok hallgatták Krisztus szavait, akik mintha két szélsőértéket jelenítettek volna meg az értékrendi skálán. Ők azok, akik megtestesítették a példázatbeli fiatal és  idős tékozló fiúkat. Ezért a történet természetesen nem ateistákról szól, akik tagadják Isten puszta létezését is. Sem a fiatal, sem az idősebb srác nem volt hitetlen az Atya tekintetében, csak mindketten másként igyekeztek kizárni Őt saját mentális köreikből.

A fiatal fiú nekem tipikusan a liberális keresztény karakterjegyeit viseli, aki messze sodródik az Apjától, és két kézzel szórja el a Tőle kapott örökségét, miközben persze jól érzi magát. Aztán amikor elfogynak az erőforrások, az akkor tisztátalannak tartott dolgok közelébe sodródik - amit a disznóvájú jelképez. De végül csak az éhség, a közvetlen életveszély képes rávenni arra, hogy eszébe jusson a saját Apja háza, ahová szellemi gyökerei kapcsolják. Ahogy elnézem, a mai liberális kereszténység jórészt még az örökség szétszórásának és az élvezetnek a szakaszában jár, de még nem jutott le a disznóvájúig. Mindenesetre a tisztátalanság jelei már mutatkoznak rajta.

Az idősebb fiú a büszke konzervatív hívőnek tűnik. A koránál fogva ő a tapasztaltabb, akitől jogosan elvárható lenne, hogy éppen emiatt világosabban lásson. De pont ez az, amire képtelen, hiszen saját elveszett helyzetét sem veszi észre. Ő az "aktív szolgáló", aki keményen húzza az igát az "apja birtokán" (mondhatni az egyházban sürög-forog), önmagát csaknem hibátlannak tartva ("soha meg nem szegtem parancsodat"), ugyanakkor megvan a véleménye arról, minek hogyan kellene működnie, és még a saját Apját is képes számonkérni. A példázat aztán vele fejeződik be, nem tudva hogyan reagál az Apa kedves invitálására.

Szóval, a jézusi parabola talán nem is annyira a kívülállókról, hanem inkább rólunk szól, a többszörösen szakadozott egyházról, ahol mindenki másképp sodródott távol az Apjától. Kis gondolkodás után beazonosíthatók bizonyos értékek, melyek a fiatalabb és az idősebb, a liberálisabb és a konzervatívabb oldalhoz kapcsolódnak a példázatbeli figurák magatartása és viszonyulása alapján. Az csak természetes, ha az egyház szekértáborokra oszlik - most teljesen mindegy, hogy ez felekezeti vagy attitűdhöz kötődő módon történik -, akkor előrehaladni nem, csak tékozolni tud. Az egyetlen remény az ilyen egyház számára, hogy az elfeledett Atya még mindig szereti és hazavárja. Ám a felismerésekre ettől még mindkét tábornak magának kell rádöbbennie.

A tékozló fiú textusa szerintem jó példája annak, hogy bizonyos szakaszokat a Bibliából nem csak az evangélizációra érdemes tartogatni. Jézus nem egy szekuláris-materialista világban tanított a példázatai által, hanem egy olyanban, ami nagyon is vallásos volt. Nem hinném persze, hogy nincs üzenet a sorokban a nem hívők számára, csak azt gondolom, kézenfekvő előbb a saját házunk táján körülnézni, ha már célcsoportot keresünk. 

2017. augusztus 28., hétfő

A bonyolult bonyolítása, avagy első találkozásom ízei a Talmuddal

A vallások iránti érdeklődők talán felkapták a fejüket az elmúlt hetekben, hiszen először jelent meg magyar nyelven a Talmud igazi, autentikus fordítása. Persze nem a teljes Talmudról van szó (ami legalább 20 kötet angolul), hanem csak annak részleteiről, melyek két nagyalakú, díszdobozos kivitelben érhetők el a fogékony és nyitott olvasók számára. Nos, megkóstoltam a dolgot, és elmondom milyen ízeket éreztem.

Bemutatták az első hiteles, magyar nyelvű Talmud-kiadást

Csak felvezetésképp néhány száraz, de konkrét tudnivaló: a Biblia első öt könyvét (protestáns szleng szerint Mózes könyveit) a zsidók a Tórának, azaz a Törvénynek nevezik, hiszen ezek az iratok számos különféle parancsolatot tartalmaznak, melyek a kultikus formákon át a társadalmi élet különféle szegmenseiig mindenféléről szólnak. A Tóra finoman szólva szent irat egy zsidó számára, csaknem kánon a kánonban, mely ki is emelkedik a többi bibliai könyv közül. Míg a keresztények többségének az az alapvető kérdése, van-e egyáltalán bármilyen relevanciája manapság a mózesi törvényeknek, egy elkötelezett judaista biztos abban, hogy ma is meg kell tartani őket - a kérdés inkább a hogyanra vonatkozik. Egy példával élve: a Tóra azt mondja, szombaton ne végezzünk munkát. Oké, de mi számít munkának?

Nos, kissé leegyszerűsítve a Talmud nem más, mint a törvényekkel kapcsolatos kérdésekre adott válaszok kimerítő gyűjteménye. Tulajdonképpen a Tóra törvényeit magyarázza iszonyú vaskos kivitelben, illusztratív példákon, érveléseken, vitákon és történeteken keresztül. A Talmud alapja a Misna, mely csaknem kétezer éve írásba foglalt szabálygyűjtemény, ami a mózesi parancsolatokat a gyakorlat szintjére igyekszik lehozni. A hagyomány úgy tartja, hogy a Misnát Kr. u. 189 körül szerkesztette egybe egy bizonyos Jehuda Hanászi. A Talmud másik nagy része, azaz a Gömárá ugyancsak kommentárokból és magyarázatokból áll, melyek viszont a Misnához készültek. Ezek időben is későbbiek és nagyjából a 2-6. század közé tehetők. Végül még azt is hozzáteszem, hogy a legfrissebb angol nyelvű kiadás már a 20 eredeti kötet helyett 72 kötetből(!) áll, mert a szerkesztők értelmezések közbeiktatásával jelentősen kibővítették a talmudi tartalmat.

Lehet, hogy az olvasó ezen a ponton már kicsit kezdi elveszíteni a fonalat, ezért megpróbálom tőmondatszerűen összegezni a lényeget:

1. A Biblia első öt könyve (Mózes könyvei) a Tóra.
2. A Talmud nem más, mint a Tóra magyarázata.
3. A Talmud két nagy részből áll: a Misnából és a Gömárából.
4. A Misna a Tóra szabályait próbálja magyarázni és kifejteni a gyakorlat szintjén. A Gömárá a Misnát magyarázza tovább.

Vajon a Talmud szent könyv? Ha megkérdezünk egy hitében elkötelezett zsidót, valószínűleg azt válaszolja majd, számukra a Biblia (jelesül az Ószövetség) a szent. Ez persze igaz, bár ahogy olvasgattam a szöveget és a vele kapcsolatos zsidó kijelentéseket, én azt találtam hogy a Talmud is bizonyos értelemben szent a számukra. A helyzet kicsit talán olyan lehet, mint a Korán és a hadíszok (Mohameddel kapcsolatos szóbeli hagyományok) egymáshoz való viszonya. A Korán az igazi szent irat egy muszlimnak, de azért a hadísz is óriási tekintély és útmutató, hiszen a Próféta életéről szól.

Nos, ennyi előzmény után a nagy kérdés az, keresztény szemmel milyennek látszik - legalábbis első pillantásra - a Talmud? Ebben a kérdésben igencsak hangsúlyos az “első pillantásra” kifejezés, ugyanis az gyorsan kiderült számomra, hogy a Talmud olyan könyv, amit egyszerűen meg kell tanulni olvasni, és ráérezni az egész rendszer működésére. Tele van idegen kifejezésekkel (nem véletlenül található a második kötet végén vaskos szószedet), a zsidó kultúrára jellemző elemekkel, és bizony az ókor vonásait is jelentősen magán viseli.

Bár tisztában vagyok azzal, hogy még több időt kell fordítanom a talmudi magyarázatok logikájának megértésére, be kell valljam, hogy az én kezdeti pillantásom a Talmudra nem volt igazán szerelem az első látásra. A bevezetőben ízekről beszéltem, és mind a négyet éreztem is a számban, ahogy tanulmányozni kezdtem a szöveget. Hadd mondjam el hogyan!

Kétségkívül édes volt az íz, amikor átrágtam magam a 86 oldalas bevezető szakaszon, ami nagyon jól megírt, használható áttekintést adott a Talmud koncepciójáról és a Misna hat rendjéről, melyek a különféle témákat (traktátusokat) tartalmazzák. A szövegben is találtam remek gondolatokat (különösen az Ávot traktátusban), illetve szellemes anekdotákat - ezeket valószínű majd itt a blogban is előszedem, ha az élet úgy hozza. A könyv kivitele pedig igazán remek és az autentikusság illatát árasztja magából: jobbról-balra kell lapozni, szerepelnek az eredeti héber oldalak is, illetve elegáns, szép megjelenésű kiadvány.

Ám az édes alapíz csakhamar fordult át keserűbe, sőt néha már savanyúba is, amikor elmélyedtem a tartalomban. Néhol egészen elképesztőnek találtam, sőt el se akartam hinni, amit olvasok! Nem kívánok senkit megbántani, különösen a vallásos zsidókat nem, de két gonosz mondat váltakozott a fejemben. Őszintén, az egyik az volt, hogy “akik ezt így kitalálták, nem normálisak!”, a másik meg a “borzasztó lehet ezt mind betartani!” Konkrétumnak hozok egy némileg humorosnak tűnő, de mégis holt komolynak szánt idézetet az Éruvin traktátusból, mely a szombattal kapcsolatos egyéb törvényekkel foglalkozik. Mint tudvalevő, szombaton nem végzünk munkát, ám a munka és tevékenység nagyon sokféle dolgot jelenthet. Totálisan értelmetlennek tűnik, de a traktátus egyik misnája a testváladékok(!) kérdését is szóba hozza a munka kapcsán, és a következőt írja:

“Az ember szombaton magánterületen állva nem vizelhet közterületre, se közterületről magánterületre, mert ez egyik területről a másikra történő szállításnak tekintendő. Hasonlóképpen: köpni sem szabad szombaton magánterületről közterületre, se közterületről magánterületre. Rabbi Jehudá azt mondja: még az is, akinek a nyála összegyűlt szájában, ne menjen négy könyöknyit közterületen, míg nem köp, mivel a köpet tehernek tekintendő. A háláhá nem ért egyet rabbi Jehudával.”

Szűzmáriaszentjózsef! Valaki komplikáltnak érzi a mózesi törvényeket a Bibliában? Nehezen érthetőek neki az ószövetségi szabályok? Nos, azt hiszem az ilyen olvasó a Talmudtól egyenesen frászt fog kapni! De a legvalószínűbb, hogy megkérdezi magában, hogyan lehetséges a vizelést és a szánkban lévő nyálat a munkával akárhogyan is összefüggésbe hozni? És ha még azt is hozzáteszem, hogy a Talmud ábrákkal gazdagon ecseteli mi a közterület és a magánterület, ahonnan és ahova az ürítés és köpés megtörténik, akkor azt hiszem csak zavartan lesünk majd, mint Ádám anyák napján.

Persze, ahogy fentebb említettem, a Talmudot meg kell tanulni olvasni, én pedig még ennek a kezdeti időszakában vagyok. Meglehet, sőt valószínű hogy a teljesen abszurdnak tűnő és valóságtól elrugaszkodott megállapítások tipizálnak, a példaszerű és nyakatekert szituációk mögött alapelvek közlésének a szándéka történik. Éppen ezért bőven éreztem sós ízt is a számban, amitől még szomjasabb lettem, hogy tovább foglalkozzak a Talmuddal és megpróbáljam megérteni azok indítékait és szándékait, akik ezeket a kijelentéseket képesek voltak évezredeken át megőrizni. Aki bármilyen vallási irattal foglalkozik, annak szert kell tennie arra a képességre, hogy túlnézzen a láthatókon.

2017. augusztus 23., szerda

Fantasztikus fanatizmus

Az elmúlt hetekben két különös társaságot is utamba fújt a szél, akik hozzáállásukat és mondanivalójukat tekintve is bőséges távolságra esnek az én világszemléletemtől. Mégis, az ufóhívők és a lapos Föld társaság tagjai bizonyos szempontból közös vonásokat is hordoznak - ráadásul olyanokat, melyekből sajnos a kereszténységen belül is bőven találni.

Akár nevet, akár sír valaki, szem nem marad szárazon, ha egy kis időt szán az "ufológusok" és a "laposföldesek" hitvilágának tanulmányozására. A Balaton felülete lapos, tehát akkor a Föld is az. A nagyszemű szürkék és a jövőből ideérkezett emberek a háttérben értünk harcolnak. A zsidók azok a balekok, akikről a Vatikán mint háttérhatalom elhitette, hogy mindenért felelősek. A Déli Sark nem is létezik.

Természetesen tálcán kínálkozik a lehetőség, hogy egy kézlegyintéssel mentális sérülteknek, csúnyább megfogalmazásban buggyantaknak nevezzük azokat az embereket, akik az előzőekben idézett gondolatokat komolyan elhiszik. Ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű, mert ezek az emberek egyáltalán nem tűnnek klinikai eseteknek. A laposföldesek között olyan is van, aki feltalálóként állami elismerésben részesült, az ufológusok sorában pedig több tudományos fokozattal rendelkező felebarátunk ücsörög. Mindkét társaság láthatóan felkészült apologetikával hárítja el azokat a próbálkozásokat, amikor a valós világ megkísérel betüremkedni varázsvilágukba. Ebben persze semmi meglepő nincs. Az ember végtelenül tehetségesen védekezik, ha külső érvek hatására újra kell rendeznie a saját meggyőződését, ami még mindig egyszerűbb, mint az évek alatt nagy fáradtsággal összegrundolt paradigmát egy az egyben kidobni az ablakon.

Eltekintve az ufológusoktól és a laposföldesektől a jelenség persze kisebb-nagyobb mértékben mindenki mást is érint, aki valamiféle világnézet felé elkötelezetten él. Militáns ateisták, radikális muzulmánok, fundamentalista keresztények is vannak, akik nagyon emlékeztetnek a fenti két csoportra, ami az attitűdöket és a módszertant illeti. Míg a lapos föld hívein jóízűen nevethetünk, mit szóljunk azokhoz, akik a mi égiszünk alatt mutatnak hasonló tüneteket?

És egyáltalán: hol húzódik a határ az eltökélt hit és a fanatikus meggyőződés között? Meddig mondhatjuk egy keresztényre, hogy a végsőkig hűséges ahhoz, amiben hisz és mikortól nevezhetjük a rendíthetetlen álláspontot végzetes fanatizmusnak? Mi különbözteti meg az eltökéltet a futóbolondtól? Azt hiszem Jung megragadott valamit ebből:

"Az ember bizonyosságokat akar, nem pedig kételyt, eredményeket akar, nem pedig kísérleteket, és nem látja, hogy bizonyosságok csak kétely, eredmények pedig csak kísérletek nyomán keletkezhetnek."

Jung mond valamit, ami nagyon jellemző ránk. Mindannyian szeretnénk eljutni a bizonyosságig, de valahogy úgy akarunk odaérni, hogy útközben elkerüljük a kételkedést és a visszaigazolást, hogy egyáltalán a jó irányban haladunk-e. Éppen ettől (is) fanatikus a fanatikus. Az őszinte hívő ember viszont úgy jut el a bizonyosságáig, hogy tépelődik, kérdez, kutat, monitoroz, lassan halad előre, míg valahogy nyugvópontra nem kerül egy adott kérdésben.

A fanatizmus viszont akkor emelkedik igazán fantasztikus magasságokba, amikor a puszta tényekkel találkozik, és elvileg azt a kézzelfogható visszacsatolást is megkapja, amit a kételkedő-kérdező ember - de mégis sértetlen marad. Talán azt hihetné valaki, ha a laposföld híveit egyszerűen repülőre ültetnének és körberepülnének velük a bolygót, az végleg meggyőzné őket, hiszen a saját szemükkel látnának mi az igazság. Másik példával élve, a megrögzött ateista biztosan elkezdene hinni Istenben, ha Isten láthatóan és tapinthatóan megjelenne neki. Tudjuk azt jól, mennyire nem ez a helyzet.

Talán sokan ismerik az anekdotát arról az emberről, aki elment az orvoshoz, mert halottnak hitte magát. Az orvos mindenféle módon próbálta bizonygatni az illetőnek, hogy nem halott, míg végül meggyőzte róla, hogy a halottak nem véreznek. Emberünk elfogadta ezt az állítást, az orvos pedig diadalmasan beleszúrt egy tűt a fanatikus betegébe, hogy ezzel bizonyítsa, folyik a vére, tehát életben kell legyen. Az ember erre elsápadt, majd megszólalt: "ezek szerint mégis véreznek a halottak!"

Ha az ember színtiszta racionalitásból állna, a puszta érvelés működhetne is. Az irracionális oldalunk azonban elhúz bennünket és felülírja a racionalitást, így még a kézzel fogható tapasztalatra is mindig lesz válasz. Az ateista biztos valami eddig ismeretlen agybetegségen esett át, azért gondolta hogy megjelent neki az Isten. A laposföldes, aki körberepülte a bolygót, azt mondaná, a lemezjátszón is körbemegy a tű. (A fent belinkelt interjúban ez olvasható is!) Ha a kormány megmutatja az összes dokumentációt Roswellről, a "tökös" ufóhívő csak megvonja a vállát és azt mondja, az igazi iratokat a háttérhatalom már régen titkos helyre szállította.

Az igazi fanatikus végső jellemzője az, hogy sosem változik.

Természetesen ez a téma bennünket, keresztényeket is el kell gondolkoztasson. Pontosan hogyan jutottunk el a saját meggyőződéseinkhez? Anyánk, apánk, a hagyomány, a kultúra, az egyház nevelt bennünket ilyenné, vagy magunk kapartuk ki a gesztenyét magunknak? Meg tudunk nevezni olyan pontokat, ahol a bizonyosság felé vezető úton megtörtént a kételkedés és a visszacsatolás, hogy a jó irányba haladunk-e? Mert ha egyetlen ilyen pontra sem emlékszünk, akkor érdemes lehet felülvizsgálni a meggyőződéseinket! Azt hiszem ez különösen érintheti azokat, akik keresztény családban nőttek fel és szinte az anyatejjel együtt szívták magukba a kereszténységet. Ők mintha még inkább ki lennének téve annak a lehetőségnek, hogy a meggyőződésük végső soron nem a sajátjuk. A hitet persze nem lehet örökölni, de a meggyőződéseket a nevelés hatására nagyon is könnyen lehet átvenni. Hasznos dolog mindezt átgondolni.

2017. augusztus 20., vasárnap

Történet és történelem, meg amire koncentrálni kellene...

"Ha a Biblia azt írná, hogy Jónás nyelte le a halat, én még azt is elhinném" - hallottam már "végső érvként" ezt a megjegyzést egy-egy elkeseredett vita végén, amely Jónás könyvének történeti valóságát akarta tisztázni. A kerek perec kijelentések azonban a legritkább esetben működnek, ha a Bibliáról van szó, ráadásul elvonhatják a figyelmet a fontosabb dolgokról...

"History or story?" - teszi fel a kérdést az egyik ószövetségi bevezetéstudománnyal foglalkozó kötet Jónás könyve kapcsán, mintha nem lenne elég nyilvánvaló a válasz: mindkettő. Ahogy nagyjából igaz ez az Ószövetség összes történeti könyvére is. Történelem és történet látványosan keveredik egymással a Szentírásban, egyik a másikba fonódva, egyik a másikat szolgálva, és ami még fontosabb, egyik a másikat nem kizárva - amit pedig Isten és a redakció egybeszerkesztett, ember szét ne válassza, mindörökké ámen.

Nem jó dolog tehát sebészkéssel nekiszaladni a Szentírásnak, Jónás sztorijáról pedig gondolkodjunk akárhogyan, annyit szerintem mindenki el kell ismerjen: nem azért íródott, hogy emberek veszekedjenek róla, miként lehet túlélni három napot egy hal gyomrában.

De kezdjük azért a történelmi háttérrel!

Jónás könyve kapcsán nehéz igazságot tenni. Mi mindenképpen el kívánjuk dönteni, mennyiben történelem amit olvasunk, ám bármennyire fájdalmas is, maga a kutatás nem rendelkezik ehhez elegendő ismerettel a szöveg hátteréről. A történelmi értelmezés mellett állást foglalók arra hívják fel a figyelmet, hogy az a legtermészetesebb olvasat, ha egyszerűen készpénznek vesszük a leírtakat. Egyrészt Jónás, Amittáj fia nagyon is valós személynek tűnik, aki II. Jeroboám ideje alatt élhetett. Másrészt a szöveg nyelvi megoldásai olyan elemeket tartalmaznak (gondolok itt főként a pogányok magatartására és a tengerészek reakciójára), ami szervesen illeszkedik a korszakhoz és teljesen reálisnak tűnik. A végső érv a történetiség mellett azonban az, hogy maga Jézus is hivatkozik Jónás könyvére. Sőt, saját feltámadásához hasonlítja Jónás három napját a hal gyomrában, ezzel pedig az érvelők szerint egyértelműen a történelmi valóság mellett tör lándzsát. Ha ugyanis Jónás narratívája nem történelem, akkor Jézus feltámadása sem lehet az, mert a kettő erős szálon kapcsolódik egymáshoz - teszi fel az "i"-re a pontot ez az érvelés. Mindemellett Jézus még Ninive lakóiról is beszél a későbbiekben, az utolsó idők ítélete kapcsán (Mt 12,40-41).

Ám a parabolikus értelmezést vallók szerint ezek az érvek nem elegendőek ahhoz, hogy Jónás elbeszélését egy az egyben történeti leírásként kezeljük. Abban sem biztosak, hogy Jézus feltámadása és Jónás története között valóban olyan erős fonál húzódik, hogy annak elszakadása miatt sutba kellene dobni magát a feltámadást is. Hiszen Jézus leginkább egyfajta hasonlatként használta fel Jónás sztoriját, aki persze eleve nem támadt fel, hiszen meg sem halt az állat gyomrában. Legyünk őszinték: a narratíva számos problémás kérdést felvet, és itt most nem feltétlenül csak arra gondolok, hogyan képes valaki levegő nélkül egy bálnaszerű állat gyomornedveiben úgy túlélni napokat, hogy még egy zsoltár megkomponálására is van ereje közben. Lehet erre azt felelni - jogosan -, hogy Isten segítségével ez ugyanannyira nem okozhat gondot, ahogy a vízen járás vagy Jézus feltámadása sem okozott. 

Az igazi kérdések azonban leginkább a történet további részleteit érintik, mert jelenlegi tudásunk szerint több szempontból sem igazolhatóak. Így például a Jón 3,3 szerint Ninive extrém méretű város volt, noha a város falait a régészeti kutatások jórészt feltárták, és annak alapján nem tűnt különösebben óriásinak. Sokan tudnak erről azok között is, akik a történelmi értelmezők közé tartoznak, és különféle módokon próbálnak válaszolni rá. Egyesek szerint bár a város nem volt túl nagy, Jónás minden sarkon megállt és hosszasan prédikált, ezért tartott három napi járóföldig bejárnia Ninivét. Mások a környező városokat, illetve az elővárost is hozzászámolják, így próbálva "felduzzasztani" Ninive méreteit sokkal nagyobbra. Ugyancsak nehezen elképzelhető, hogy Jónás prédikációjának hatására - melyről még azt sem tudjuk, hogy asszír nyelven hangzott-e el - ezrével térnek meg a zsidósággal teljesen ellenséges közegben. Homályosak a rangmegjelölések is: ahogy Pfeiffer mondja, "Ninive királyának" említése ma nagyjából úgy hangzik, mintha  Anglia királyát "London királyaként" említenénk. Végül pedig, ahogy Soggin írja, Ninive maga nem úgy jelenik meg az egész elbeszélésben, mint a szerző korának egyik városa, hanem mint a réges-régi  időkből elénk rajzolódó kép.

A szokásos kérdést persze ilyenkor lehetne feltenni: akkor most kinek van igaza? Csak történetről vagy történelemről is beszélhetünk Jónás könyve kapcsán? Az én meglátásom az, amit már a bevezetőben leírtam. Az Ószövetség nem "vagy-vagy" könyv, hanem "és" típusú irat, ha a történet és a történelem összefüggéséről beszélünk. A kettőt pedig nem lehet és nem is kell elválasztani: sebészkéssel az esetek többségében amúgy sem juthatunk messzire, mert nincs elég faktum a birtokunkban, hogy pontos vonalat húzzunk. A tapasztalat az, hogy a Biblia sok része ellenáll az ilyen próbálkozásoknak. És ha ez így van, akkor a felesleges erőfeszítések helyett a lényegesekre is lehetne koncentrálni. Ez szerintem különösen igaz Jónás könyve esetében.

A perdöntő bizonyítékok híján zajló, éppen ezért lezárhatatlan és meddő vita csak elvonja az ember figyelmét a lényegről: hogy ez egy igen speciális prófétai könyv, ami kivételesen nem a próféciára, hanem a prófétára koncentrál, és tele van nagyon fontos üzenetekkel. Így például azon kevés ószövetségi iratok egyike, amelyből felragyog a tény, hogy "az Ószövetség Istene" igenis nagyon kegyelmes tudott lenni a más népekhez tartozókhoz is - ellentétben a közhiedelemmel, mely csak a "vérengző istenség" ószövetségi képét képes maga előtt látni. (Sokan egyébként éppen az asszírokkal szembeni könyörület miatt a fogság utánra datálják a könyvet, amikor Izraelben már szélesebb körben elterjedt volt a gondolat a többi nép elfogadásáról.) Sőt, még azt is látjuk: Isten kegyelmes a Vele vitatkozó és lázadó prófétájához is. Sokak szerint talán az a könyv legtanulságosabb mondanivalója, hogy az isteni kegyelem folytán Jónás a halnak ugyanazon a testnyílásán távozott, mint ahol érkezett... Jónás könyvéből derül ki, hogy Isten nemcsak az emberek, de még az állatok sorsára is gondol - erről sem olvasunk túl sokat az egész Szentírásban. A krisztológiai mondanivaló önmagában kiemeli a könyv jelentőségét, ahogy az a tény is, hogy a humor, mint irodalmi eszköz sem túl sűrűn érvényesül a Bibliában - ám itt kétségkívül jelen van.

Csupa értékes üzenet, egy mindösszesen néhány oldalas narratívában!

Teológusként nem akarok hazudni, és nem tagadom, hogy a Jónás könyve körül zajló, történetiséget érintő disputa persze minden lezáratlansága ellenére érdekes számomra, de végső soron mégis arra mutat, hogy megint túl sokat tudunk a keretekre koncentrálni az üzenetek helyett. Akár legendás, akár történelmi beszámoló, akár mindkettő ez a rövid kis könyv, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy a benne rejlő teológiai tartalom elhalványuljon a viták során. Mert ha mégis belemegyünk ebbe, éppen akkor csúszik ki a kezünk közül Jónás sztorija, amit pedig eredetileg megragadni akartunk a történeti kontextus segítségével.