2018. október 13., szombat

A testtől független lélek?

Divatos manapság azzal érvelni, hogy az embernek nincs lelke. Csak test vagyunk, amit pedig lélekként tapasztalunk, az is testi folyamatokra vezethető vissza. Vajon ha elfogadjuk ezt az állítást, az veszélyezteti a hitünket?

Csúnya dolog ez a homokóra, amit a közismert dal szerint mi emberek nagyon szeretnénk megállítani! Másként megfogalmazva időszemlélettel rendelkezünk, ami a jelenen keresztül a jövőbe mutat; ennek keretében pedig azt is tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni. Nem egyszerűen halálfélelmet érzünk (amit egy állat is tapasztalhat, amikor például egy ragadozó üldözi), hanem szorongást ennek a tudatától és a meghalás folyamatának bizonytalan körülményeitől. Szűcs Ferenc szerintem szépen fogalmazza meg ugyanezt:
"Az ember ráeszmél, hogy tudásának és környezetének nagyrészét az előtte jártaktól kapta örökségül és valamikor maga is "örökhagyó" lesz. (...) Amint volt idő, amikor én nem voltam, ugyanúgy lesz idő, amikor én nem leszek. Az állat életére is jellemző a félelem, a veszélyérzet, de egyedül az ember tud szorongni és aggódni, hiszen a jövő bizonytalanságában biztosan tud a végességről."

Vagyis röviden, értelmezzük a lepergő homokszemeket, valamiként kezeljük az időfolyamot és eközben tartunk a saját végességünktől. Szerintem ez az egyik olyan képességünk, ami nagyon emberinek tűnik és elválaszt bennünket az állatoktól. (És nem utolsó sorban ez az időszemléletből fakadó bizonytalanság az egyik, ami elvezet bennünket ahhoz, hogy a saját létünk értelmét magunkon túl találjuk meg: azaz például Istenben.)

De tulajdonképpen miért félünk a haláltól?

Szerintem leginkább azért, mert megszakad a létfolytonosságunk. Nemcsak az öntudatunkat veszítjük el, amikor meghalunk, hanem tartunk tőle, hogy soha nem is nyerjük azt vissza, vagyis a kontroll magunk felett végleg kicsúszik a kezünkből. A halál nem olyan, mint egy kis ájulás, amit némi, az ember orra alá nyomott repülősóval talán meg lehet valahogyan oldani. A halálba végzetesen "beleájulunk", de eddig úgy néz ki, abból fel nem ébredünk. Nagyon sok keresztény éppen emiatt is kapaszkodik abba a lehetőségbe, hogy akkor kell legyen egy olyan alkotórészünk, amit léleknek nevezünk - és ami a meghalás pillanatában távozik a testünkből, hogy "valahova felröppenve" tovább éljen. Vigasztaló ebben hinni - és könnyedén elvezet ahhoz, hogy a lelkünket gondolatban teljesen elválasszuk a testünktől.

Az előző részben arról próbáltam írni, hogy a legújabb kognitív kutatások szerint amit léleknek nevezünk, az jó eséllyel az agyunk egyik funkciója, vagyis ha az agyunk elporlad, nem marad olyan részünk, ami túlélhetné a halált. Másként fogalmazva a mai kutatások nem támasztják alá a vigaszt kereső megoldásainkat és azt állítják, a lelkünk össze van kötve a testünkkel, és nem is lehet attól leválasztani. 

De ez az állítás tényleg olyan horderejű és annyira sokkoló kell legyen (mármint ha egyáltalán igaznak fogadjuk el), hogy alapjaiban megrengeti a hitünket? Szerintem szó sincs erről! A teljes megsemmisülésre többféle módon is szoktak válaszolni. Például - többek között - a hetednapi adventisták a lélekalvás elméletét vallják: az elképzelés szerint az ember a testi halál és a végleges feltámadás között "nem érzékeli" a létezését, tulajdonképpen nincs is lelke. Vagyis Istennek nem okoz gondot, hogy az emberi szempontból valós megsemmisülésnek nevezhető állapotból az egyént helyreállítása. Most nem szeretném ezt az álláspontot teológiai szempontból kiértékelni, csupán arra kívántam utalni, hogy amennyiben abból indul ki a gondolatmenet, hogy nincs testtől független lelkünk, az nem jelenti a hitünk végét.

Ez annál is inkább így van, mert az egyház korai időszakában (a patrisztikus korban) is alapvetően úgy gondoltak az emberre, hogy az testi-lelki egység. Tertullianus például azt írta, a test és lélek két különböző, noha egymással összekapcsolódó rész (mondjuk a lelket önmagában halhatatlannak vélte). Inkább a görög filozófiák szemlélete volt az, hogy a lélek a test börtönében létezik, és a halál pillanatában onnan mintegy kiszabadul. A testtől független lelki komponens gondolata mintha nem a biblikus kereszténységből, hanem a hellén kultúrából származna... (Amit persze aztán az egyház is átvett bizonyos mértékben.)

Félre ne értsen senki: természetesen a patrisztikus korban nem a mai materialista-redukcionista szemüveget viselték az egyházatyák, viszont annyiban mégis emlékeztet a régi felfogás a mai modern szemléletre, hogy nem szedte szét ennyire az embert testi és lelki alkotóelemekre - mintha az egyik független lenne a másiktól. Persze nem állítom, hogy nem volt egyfajta nyitottság abba az irányba, hogy a lelket önálló entitásként kezeljék. Ám mégis a meghatározó gondolat az volt, hogy az emberi lényt a kettő csakis együttesen konstruálja: a test és lélek közösen határozzák meg milyenek is vagyunk. Ez az antropológia tehát valami olyasmit állít, hogy amikor meghalunk, akkor nem a lelkünk fog élni, hanem mi magunk, hiszen többek vagyunk a lelkünknél. Ahogy azt is tudjuk, a Szentírás végső soron feltámadásról beszél: Athénagorasz szerint az ember örök életre szóló rendeltetése az egész embert érinti, vagyis a testét és a lelkét is.

A témát a végtelenségig lehetne ragozni. Most pusztán két dologra kívántam rámutatni:

(1) Az ember teste és lelke elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással az életben, és valószínűleg a halálban is. Ebben hinni nem ateizmus, hanem szerintem teljesen összefér a hitünkkel.
(2) A halál utáni létezés úgy gondolom független attól, hogy teljesen megsemmisülünk testestől-lelkestől halálunk pillanatában, avagy van egy részünk ami ezt túléli. A Szentírás alapján én azt látom biztosnak, hogy a feltámadás nem a lelkünkre, hanem az egész emberre vonatkozik: nem testtől független tudatként fogunk lebegni.

Ha igaz a fenti két állítás, akkor szerintem azt kell mondanunk, hogy a hitünket nem veszélyeztetik az olyasféle kijelentések, melyeket manapság divatos hangoztatni a kereszténységgel szemben - miszerint nincs testtől független lelkünk.

2018. október 9., kedd

Lélekkel, lélek nélkül vagy lelketlenül?

Biztos vagyok benne, hogy sokak számára feleslegesnek tűnik a kérdés: honnan tudjuk, hogy van egyáltalán lelkünk? Talán valami ilyesmit mondanánk: érezzük, amikor boldogok vagyunk és azt is, ha fáj. De pontosan hol és mit érzékelünk ilyenkor? Talán lesznek, akiket meglep a kijelentés, hogy az alapvető tudományos hozzáállás szerint az embernek valójában nincs lelke - amit mégis annak érez, az pusztán az agy egy funkciója.

A manapság rendkívül népszerű Yuval Noah Harari keményen odavágja "Homo Deus" című könyvében, hogy a kreacionisták a tudatuk mélyén leginkább azért utálják Darwint, mert az evolúció megfosztott bennünket a lelkünktől. Ha az ember az alacsonyabb rendű létformáktól származik, akkor Harari szerint lelke sem lehet, főleg nem olyan, ami túléli a test halálát. Mivel a lélek az agy egyik funkciója - azaz valami olyasmi, mint egy fának az árnyéka - az agyhalállal a lelkünk is megszűnik majd működni. Ha kivágják a fát, eltűnik az árnyéka is. Semmi nem marad belőlünk, porból lettünk és porrá leszünk, nincs bennünk lélek, ami bárhova elvándorolhatna - alkossunk bármilyen képet is a túlvilágról, ahová a léleknek repülnie kellene.

Ráadásul, tovább fokozva ezt a gondolatot, az emberhez közelebb álló főemlősök kapcsán lehet olvasni olyan beszámolókat, mintha ők is rendelkeznének az öntudat bizonyos szikráival. Még a hatvanas évek végén vált közismerté Washoe, egy csimpánz, aki megtanulta az amerikai ameslan-jelbeszédet. Ezt a jelnyelvet a süketek használják az egymás közti kommunikációra, Washoe pedig mintegy 250 jelet volt képes megismerni, sőt ezek egyszerű kombinációját is használta. Például az "adj édességet" jeleket egymás után tudta mutatni. Egy Chantek nevű orangután pedig nemcsak 150 jelet sajátított el, de képes volt arra is, hogy felismerje saját magát a tükörben! Többek között ezek alapján a lélekről kialakított monisztikus felfogás azt feltételezi, hogy amit az ember öntudatának, mentális képességeinek, és hagyományosan lelkének szoktunk nevezni, az gyakorlatilag a biológiai adottságunkban gyökerező képesség, melynek csírái a hozzánk közel álló főemlősökben is jelen vannak. A lélek, amiben mindig is hittünk, nem létezik - összegezhetjük ezt az álláspontot.

Valószínűnek tartom, hogy keresztényként a legtöbben nem találjuk túl szimpatikusnak az ilyesféle gondolatokat. Mi eddig úgy vélekedtünk, hogy van egy léleknek nevezett, alapvetően titokzatos, de határozottan érzékelhető egység "valahol bennünk", ami képes a testünktől függetlenül funkcionálni. Gyakorlatilag valamilyen formában mintha az összes világvallás erről beszélne. Ha valaki ebben a gondolatkörben szocializálódott, valóságos hidegzuhany lehet számára olyasmit hallani, hogy tulajdonképpen nincs is lelke. Talán arra is gondol, hogy a lélek megsemmisülése a halálban az agy funkcióinak leállásával egyet jelent azzal, hogy kikukázhatja amiben eddig hitt.

Utóbbi dilemmáról majd a következő bejegyzésben írnék, most csak azt jegyezném meg, ha az ember elkezd kicsit "belekanalazni" ebbe az iszonyú komplex kérdésbe, egy idő után úgy érzi majd, hogy valamiféle köd lengi be az egészet. És azért nem egészen eszik olyan forrón a kását, ahogy az előző bekezdésekből az tűnhetett. Röviden és magyarul, a tudatunk egy merő rejtély. Ahogy Németh Dávid írja: "A következetes redukcionizmus nem tud magyarázatot adni arra, hogy a szellemi-pszichikus működés miért alkot mégis különálló egységet, s miért jött létre egyáltalán a tudatosság. Márpedig tagadhatatlanul fennáll bizonyos önállóság, s a psziché világában egészen sajátos törvényszerűségek uralkodnak."

A pszichikus átéléseink ráadásul nagyon szubjektívek, mitöbb gyakorlatilag lényegileg azok. Thomas Nagel ismert denevér-példája jól kifejezi mindezt. Nagel szerint egy ember megpróbálhatja elképzelni, milyen érzés denevérnek lenni, vagyis olyan képességekkel rendelkezni és úgy viselkedni, mint egy denevér. Azt viszont soha nem találhatjuk ki, milyen egy denevér számára denevérnek lenni. Ehhez már a konkrét denevér szubjektív élményét kellene átélni. Viszont erre nemcsak a denevérekkel, hanem senki mással nem vagyunk képesek. Még amikor egy másik embertársunk felé mutatunk empátiát, azaz megpróbáljuk beleérezni magunkat az ő helyzetébe, akkor sem azt éljük át, amit a másik személy, hanem azt, amit mi tapasztalnánk olyan körülmények között, amelyek éppen jellemzik ennek a személynek az életét. A tudatosság és a pszichikus átélések ezek szerint borzasztóan egyéniek - de akkor nehéz túlságosan fixált és végleges törvényekben gondolkodni róluk.

A túlzott redukcionista szemlélet másik gyengéje, hogy annyira egy rendszer egyes elemeire koncentrál, hogy nehezen tud tekintettel lenni ezeknek az elemeknek a kapcsolataira. A neuronok rendszere pedig iszonyú szövevényes. Az egyes alkotóelemek, mondhatni a "legókockák" tanulmányozása viszont nem ad magyarázatot számos olyan jelenségre, amelyek sajátosságai éppen a részek összekapcsolódásából fakadnak. Egy rendszer pedig sokszor több, mint egyszerűen az alkotóelemek összekapcsolt változata. Létezik egy bizonyos emergenciaelmélet, ami valami olyasmit mond ki, hogy egy rendszer bizonyos bonyolultság elérése után maga is új tulajdonságokat hoz létre - és ezek már nem vezethetők le az egyes alkotóelemek jellegzetességeiből. A tulajdonságok emellett az eredeti rendszerben sem voltak jelen - még kezdetleges formában sem.

Nem szeretném most a bonyolultat tovább bonyolítani, az egyetlen amit érzékeltetni kívántam, hogy amit mi léleknek, öntudatnak, mentális világnak, személynek élünk meg, az nem egy jól körvonalazott és minden porcikájában megértett valóság. Ám feltéve a provokatív kérdést, ha mégis igaza van az előbb felvázolt monisztikus pozíciónak, ez tényleg a hitünk végét jelenti? Szerintem nem - de erről majd legközelebb.

2018. október 5., péntek

Az ember leépítése

Egy izgalmas tanulmány és egy izgalmas kerekasztal beszélgetés van most a hátam mögött. A kettőnek nem kellene, hogy köze legyen egymáshoz, mégis valamiképpen ugyanaz jutott eszembe róluk, amit a bejegyzés provokatív címében szerettem volna a lehető legrövidebben visszaadni. Tudom, borús és depresszív kijelentés, de manapság mintha az ember leépítésének lennénk tanúi a nyugati társadalmakban - miközben paradox módon éppen az ellenkezőjeként éljük meg a helyzetet.

Akkor először a kerekasztalról!

A tegnapi nap során a MEKDSZ remek szervezésében egy igazán inspiratív beszélgetést figyelhettem nézőként a Budapesti Műszaki Egyetem egyik előadótermében. Ateista oldalról a "kifakadós videóiról" elhíresült Orosz László, míg a teizmust képviselve Nagy Gergely és Pataki Béla hallatták a hangjukat. Végül az asztalnál ült még az ismert valláskutató-kulturális antropológus, azaz Farkas Attila Márton (FAM) is. Nem tudom visszaadni a mintegy kétórás eszmecsere részleteit, mindazonáltal amit ők négyen összehoztak, minden bizonnyal sokféle érzelmet ébreszthetett a jelenlévőkben, beleértve ebbe a pozitívakat és negatívakat egyaránt. Az elhangzottakból most önkényesen két felszólaló, Orosz László és FAM egy-egy megjegyzését emelem ki, mert valamiképpen remek illusztrációi annak, amiről ez a bejegyzés szólni szeretne. 

Orosz László számomra szimpatikus módon beszélt felvállalt ateizmusáról, és keresztényként is be kell látnom, több szempontból könnyen tudtam azonosulni vele. Őszintén elmesélte, hogy fiatal évei útkeresései során mi volt az a végső pont, amikor teljesen elveszítette a hitét bármiféle istenség létezésében. Ez a pont a halál utáni élethez, valamint az emberi lélekhez kapcsolódott. Orosz szerint sokan vannak, akik eljárnak bizonyos szertartásokra, valamiféle értelemben gyakorolnak egy vallást, közben azonban a tudatuk peremén folyamatosan érzik, hogy nem tudják "ezt az egészet" elhinni. Nos, számára az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban az volt, amikor önmaga előtt beismerte, képtelen hinni a halál utáni létezés lehetőségében - mert a lélek, mint olyan nem létezik, hanem pusztán az agy egyik funkciója, gyakorlatilag kivetülése - akár a fának az árnyéka. És ha leáll az agy, akkor logikusan a funkcióinak is vége, a tudat is megsemmisül. Nincs semmi tehát a halál után, nincs testtől független tudat, nincs létezés. Ha nem is csak ez volt, ami végleg az ateizmus irányába fordította, mindenesetre a lélek képzetének ilyesféle "feladása" adta meg a végső lökést.

A másik általam most kiragadott gondolatmenet FAM tolmácsolásában hangzott el, aki azt mondta, nem hisz az egyetemes morálban, mert ehhez túl nagyok a különbségek az emberi kultúrák között. Az este folyamán egyébként FAM volt az, aki mindenféle kérdésben a leginkább flexibilis és ezért legkevésbé megfogható álláspontot képviselte - látszott azonban, hogy ezt belső meggyőződésből, és nem trendiségből teszi. Érdekes véleménye szerint a vallások, hitek, nézetrendszerek - tehát az is, ha valaki például kereszténynek mondja magát - egyfajta "szubjektív tudatállapotok", melyek beálltak és rögzültek az emberi tudatban. Maga a tudat egyébként szinte enigmatikus rejtély, és a friss kutatások arra világítottak rá, nem egyszerűen az agy funkciója, hanem mintha az egész testünk részt venne a működésében. Megjegyezendő, hogy FAM az ateizmust is az előbb említett beállt és szubjektív tudatállapotok közé sorolja, és egyáltalán nem jelentené ki kategorikus magabiztossággal, hogy nincs semmi a halál után.

Amiért pedig ezt a két hozzászólást emeltem ki a tegnap elhangzott számos érdekfeszítő gondolat közül, az a bevezetőben említett tanulmány, amely a posztmodern kor emberképét feszegette. Mind Orosz László, mind FAM véleménye csaknem magától értetődően visszatükrözi azt a korszerűnek tartott szemléletmódot, ami hosszú távon nem biztos, hogy jó végeredményhez vezet. A posztmodernitást magát persze képtelen lennék néhány mondatban leírni, hiszen komplex filozófiáról van szó. (Korábbi bejegyzésekben némileg foglalkoztam vele - például itt és itt.) Mégis, a posztmodern emberről nem túl nehéz fantomképet nyújtani. Ennek a fantomképnek a legfőbb vonása szerintem a bizalmatlanság lehet. A posztmodern ember - szemben a modernnel - elveszítette annak képességét, hogy bármilyen igazságot felismerjen. Ez nem azt jelenti, hogy nincs igazság, csak a mai ember gyanakvással tekint arra, ha ezt a szót meghallja és feltételezni is nehezére esik, hogy létezhet több a szubjektív igazságnál. Mindenre kérdőjelekkel néz, minden egzaktat és abszolútot tagad, és ezt azért is teszi, mert mindent csak állandó átmenetben lévőnek érzékel. A dolgok átmenetisége ma már nem csak állapot, hanem szerintem szemléletmód is, mégpedig olyan, ami nem igazán teszi lehetővé, hogy a szubjektív dolgoknál sokkal komolyabb valami szárba szökkenjen, hiszen az abszolút igazságok nem lehetnek átmenetiek. 

Természetesen nem lehet tagadni, hogy sok valós gondolat is van ebben a csomagban, mégis ugyanilyen nehéz lenne tagadni, hogy romláshoz vezethet, ha parttalanná válik. Márpedig manapság egyre inkább ilyennek tűnik - parttalannak, magával sodrónak.

A szociálpszichológus Walter Truett Anderson négyféle terminussal próbálta leírni a posztmodern ember milyenségét. A négy aspektust egymás mellé rendezve valami olyasféle konklúzió született végül, hogy a posztmodern ember egy rengeteg irányba megfelelni kívánó, saját magát szakadatlan és képlékeny változásban megélő személy, aki ráadásul olyan önképpel rendelkezik, amit a szociális környezete alkotott meg számára. Másként fogalmazva, a posztmodern ember feladta önmagát.  Aki ő maga, azt is mások konstruálták meg. Lemondott arról, hogy lelke legyen (ahogyan Orosz László említette), a hite is tökéletesen szubjektív (ahogyan FAM-tól hallhattuk), nem bízik semmiféle abszolútságban, mindent teljesen kétségbe von. Ahogy a tanulmány fogalmazott, a posztmodern ember élete önmaga kísérletévé válik.

A paradoxon az, hogy ezt az önfeladást és totálisan szubjektív tudatállapotot a mai ember nem veszélynek érzékeli, hanem pontosan ellenkezőleg, szabadságként éli meg. Csak a terhek alóli felszabadulást és egyfajta megmenekülési módot vesz észre benne, negatívumokat szinte semmit sem. Mivel a posztmodern világban mindenkinek megvan a maga igaza és nincsenek abszolút kapaszkodópontok, azokért harcolni sem érdemes. Ezért aztán a posztmodern, lélek nélkül élő, szubjektív ember nem igazán akar cselekedni sem: semmi nem készteti erre, nem érzi fontosnak a véleménynyilvánítást, nem látja értelmét annak, hogy az eseményekbe mélyen beleavatkozzon. Szerintem szépen foglalja össze mindezt Johann Batist Metz:

"A katasztrófát elsősorban nem is maga a katasztrófa jelenti, hanem az, hogy már nem tudjuk katasztrófának látni, és fokozatosan saját pusztulásunk szemlélői leszünk."
Vagy ahogy másvalaki fogalmazott, ebben a korban annak lehetünk tanúi, hogy az egyén és általában az ember lassan, de biztosan és megállíthatatlanul "eltűnik" önmaga szeme elől. 

Nos, ha nem is erről szólt a tegnap esti kerekasztal beszélgetés, és őszintén szólva minden résztvevő szájából hallottam hazavihető gondolatokat, valahogy mégis úgy éreztem, ennek az atmoszférája is ott lebegett a teremben, ahogy ott lebeg az egész nyugati-plurális-posztmodern világunkban. Hogyan tehetnénk szert újra arra az elveszített képességünkre, hogy érzékenyek legyünk az Abszolútra - miközben szubjektív meggyőződésünket sem kívánjuk feladni? Ha ilyen messzire elkalandoztunk minden objektivitástól, lehet-e még visszatalálni hozzá, amennyiben persze elfogadjuk a létezését? Felépítheti-e magát az ember, ha egyszer már leépítette - vagy ez olyan volna, mint amikor Münchausen báró saját hajánál fogva akarta kihúzni magát a mocsárból?

2018. október 1., hétfő

A jó progresszió

"Aki azt akarja, hogy az egyház megmaradjon olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy megmaradjon" - igen hatásos mondat a német evangélikus Klaus Douglass tollából. Belátom, évekkel vagyok lemaradva, de csak most került a kezembe a szerző új reformációról szóló könyve, ami kapcsán felötlött bennem a gondolat, mennyire félünk a progressziótól. Pedig nem kellene...

Főként konzervatív hívő körökben a progresszív jelző egyszerre képes émelygést és utálatot kiváltani. Már majdnem olyan, mint egy káromkodás. A progresszív kifejezés gyakorlatilag a parttalan liberalizmus váltófogalma lett, és ha valaki a teológiában ilyen irányzathoz tartozik (ehhez sokaknak már az is elég, ha nem megfelelően konzervatív), az gyakorlatilag a "majdnem hitetlen" szégyenbélyegét viseli magán. Felvállaltan progresszív teológusnak lenni, progresszív teológiát művelni a tiszta evangéliumi hit beszennyezését jelenti és csaknem egy az istenkáromlással. 

Nos, az tagadhatatlan, hogy mindebben sok igazság van! Az elvadult progresszivitás pontosan ugyanolyan mérhetetlen károkat okoz, mint a radikális fundamentalizmus - csak a dolgok másik oldalán. Ám mégis tartok attól, ha ennyire félünk a progresszív szót használni és tartunk a haladás puszta gondolatától is, azzal feladunk valamit abból, ami a kereszténységet gyökerénél fogva jellemezte: a rugalmasságból, a helyzetekhez való alkalmazkodóképességből, a jövőre vonatkozó vízióból, amelyek pedig rendkívül fontos tulajdonságok a túlélés és továbblépés szempontjából.

Mindebben csak megerősített Douglass (ld. fotó) előbb említett kötete, amit nagy és pozitív meglepetésemre egyébként a református Kálvin Kiadó jelentetett meg. Douglass meglepő nyíltsággal és kendőzetlenséggel szinte "odavágja" mi a probléma a végzetesen betokosodott egyházi struktúráinkkal, melyek pont a fejlődésre - most direkt ezt fogom írni: progresszióra - teljesen képtelenek. Márpedig Luther Márton reformációjának szándéka annak idején az volt, hogy a kereszténység üzenetét egyrészt bibliai alapokra helyezze, külső formáját pedig az adott kor színvonalára emelje. Most mindkettőben mintha el lennénk maradva! 

Adódik akkor a kérdés: a progressziónak a hitünk tartalmára vagy formájára kell vonatkoznia?

Azt hiszem a legtöbben egyértelműen azt válaszolnának erre, hogy kizárólag a forma jöhet szóba: épp az a baj a progresszív teológiával, hogy a tartalomhoz is hozzányúl és addig hígítja, relativizálja azt, hogy szinte már hitetlenséggé válik. A keresztény hit tartalmát sokkal inkább őrizni és hagyományozni szükséges, a progresszivitásra ott van szükség, amikor ezt a megőrzött hitet kommunikáljuk. Itt azonban eszembe jut Jézus példázata az új borról és új tömlőről. Krisztus valami olyasmit mondott, hogy az új bort nem lehet régi tömlőbe tölteni - mert mind a tömlő, mind a bor elveszik ennek következtében. Most nem akarom ezt a szakaszt aprólékosan kielemezni, hiszen a mondanivaló elég világos: az új keretek és az új tartalom kéz a kézben járnak, vagyis nem lehet úgy megújítani az egyházat, hogy annak formai elemei frissülnek, de a tartalom egy az egyben marad a régi. Ha az egyiket változtatjuk, szükségképpen változtatni kell a másikat is. Douglass ezt nálam jobban összefoglalta:

"Az olyan egyház, amely nem áll a kor színvonalán, eltávolodik a Szentírástól is. A Szentíráshoz való közelség ugyanis nem konzerválható. Azért mindig újra meg kell küzdeni, és mindig újra kell definiálni."
Mindez persze nem azt jelenti, hogy más evangéliumot hirdet az egyház - ez az, amit a progresszív teológia képes elhibázni, amikor csaknem felismerhetetlenné teszi az evangéliumot -, de akkor mit jelenthet? Tegyük fel, hogy az új tömlő az egyház új működési kereteit jelenti (például modern kommunikációs formákat, modern istentiszteletet, korszerű egyházkormányzási, lelkigondozási és más alapelveket). Mit jelenthet ebben az esetben az új bor, vagyis az "új tartalom", ami ebbe a tömlőbe kerül? Nyilván a Biblia üzeneteit nem változtathatjuk meg - az új bor nem lehet az, hogy "kitalálunk" valami olyat, ami eddig másnak még nem jutott eszébe. Az összes eretnekség nagy része pont abból származott, hogy az egyházban bizonyos emberek "újat" akartak mondani...

Csak egyetlen példa: szerintem a jó progresszió többek között azt jelenti, hogy a saját korunk kérdéseit beépítjük az üzenetbe, amely az evangéliumról szól. Itt nem csak arról van szó, hogyan szólítjuk meg a saját kortársainkat, hanem arról is, hogy érzékenyek és reflexívek vagyunk az őket érintő problémákra - például az igehirdetésekben. Pofonegyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, igaz? Mégis, egy kezemen meg tudom számolni hány olyan gyülekezetben voltam, ahol tényleg úgy és olyan témákról hallottam, melyek nem az ott lévő hívőknek, hanem a kívülállóknak szóltak - nemcsak retorikailag érthetően, hanem tartalmukban is.

Míg a korszellemmel nem, a korral igenis haladni kell. Szerintetek hol lehet még egészségesen progresszív, amit teszünk vagy tennünk kellene? Milyen az az új bor, amihez új tömlőre van szükség?

2018. szeptember 27., csütörtök

Az édenkerten belül és kívül...

Kezdjük azzal, hogy jelenleg négy macskám van! Soknak tűnhet - főleg azoknak, akik nem szeretik a macskákat. Akkor már egy is sok, ám ha  tényleg szeretjük őket, akkor négy sem az. A macska márpedig szerethető és ezt tudja is magáról a kis szemétláda, ezért tart bennünket, emberi lényeket alázatos szolgáinak. De minek írok ilyesmiről egy teológiai blogban?

Csaknem elviselhetetlen számomra ha azt látom, hogy valaki ártatlanokat bántalmaz. Lehet az felnőtt vagy gyerek, fiatal vagy öreg, semmivel nem tud senki úgy felbosszantani, mint amikor emberi mulasztásból vagy gonoszságból ártatlanoknak kell szenvedniük. Ugyanígy igaz ez az állatokra is: süt belőlük egyfajta ártatlanság, valamiféle gyermeki tisztaság, bizonyos érintetlenség, ami teljesen kiveszett az emberek világából. Ahogy látom, ezekkel az érzésekkel nem vagyok egyedül: gondoljunk csak arra, milyen elképesztő indulatokat váltott ki néhány hónapja a hírekben, amikor a Fővárosi Állatkert egyik vemhes szurikátáját megölte egy tinédzser. Az emberek dühe szinte az egekbe ért, talán már túlságosan is magasra szökött, és sokan kezdték mondogatni, hogy "le kéne nyugodni, mert csak egy szurikátáról van szó", no és "vannak fontosabb dolgok ebben az országban, mint egy kisemlős halála". Ez pedig teljesen igaz.

És mégis...

Miért készített ki ilyen sokakat ez az incidens? Miért reagáltunk rá ilyen érzékenyen, hiszen ha a jobbik eszünket előszedjük, akkor utólag talán kissé szégyenkezve belátjuk, hogy egy szurikáta nem érte meg az indulatok ilyen mértékű elszabadulását. Mi van az állatokban, ami ilyen mértékű rokonszenvet vált ki az emberekben?

Ha a teológus válaszolhat belőlem erre a kérdésre, akkor valami olyasmit mondok, hogy bűnös emberként sem veszett ki belőlünk az a képesség, hogy felismerjük és nagyra értékeljük az ártatlanságot. Az állatok - ha ölnek is - nem erkölcsi megfontolások mentén teszik. Csak a túlélésükért küzdenek. Nem harapják át egymás torkát néhány százalékért, nem pusztítják vagy csonkítják meg a másikat, mert az más focicsapatnak szurkol vagy más a pártpreferenciája, esetleg az övéktől eltérő vallást követ. Legyen bármilyen véres a természet, ahhoz a vérhez nem sok ilyesféle szándékosság tapad. Mi emberek békésebbek vagyunk egy csimpánzhordához képest - de ha gyilkolunk, ha valamit vagy valakit bántalmazunk, hát akkor sokszor sunyi és aljas gonoszságból, számításból és jól kiérlelt dühből tesszük.

Stephen Greenblatt elképesztő érdekes könyvet írt Ádámról, Éváról és az elveszett Édenkertről, illetve leginkább arról, hogyan gondolkodtunk mi emberek a paradicsomi állapotokról az elmúlt több ezer évben. A könyv utolsó fejezete arról szól, hogy a darwinizmus térhódítása hogyan gyengítette meg az Ádám-Éva sztori történelmi hitelességét. Az evolúcióelmélet terjedése a felvilágosodás racionalitásba vetett hitével együtt teljesen megtépázta a teremtéstörténet szó szerinti értelmezésének elfogadhatóságát. De bármekkora sebet is ejtett rajta, és gondolkodjunk bármiképpen is a bibliai narratíváról, tagadjuk akár vehemensen a szöveg történeti hitelességét, mégsem tudunk szabadulni az Édenkerttől. És ennek az egyik oka az, hogy egy olyan világ vesz körül bennünket, amelyben úgy igazából csak mi emberek vagyunk bűnösök, csak mi követünk el erkölcsi kihágásokat, mi aljasultunk le ilyen mértéktelenül. Az állatok azonban megőriztek valamit a romlatlanságból.

"És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek" - írja a Genezis szövege arra utalva, hogy az ember ráébredt erkölcsi felelősségére, bűnös leplezetlenségére és szégyellni kezdte magát. A csimpánzok viszont semmit sem titkolnak és nincs bennük szégyenérzet sem. Ha csiklandozzák őket, vigyorognak, ha mérgesek, vicsorognak. Ha izgalomba jönnek vagy fenyegetik őket, ugrálnak és üvöltenek, láthatóan minden gátlás nélkül. A hím csimpánz ha izgalomba jön, mutogatja a többieknek a merevedését, és a közösülés is nyíltan történik, mindenki szeme láttára - sőt, a nősténybe gyakran még a kölykei is kapaszkodnak közben. Szent Ágoston egyszer azt írta, bizonyára Ádám és Éva is nyíltan, mások előtt szeretkeztek egymással, mert ártatlanok voltak és nem voltak képesek szégyenkezni.

Nem hiszünk az Édenkert valóságában? Pedig úgy tűnik, az állatok körülöttünk bizonyos értelemben még mindig az Édenkertben vannak!

Ők prezentálják számunkra mindazt (ha csak részlegesen is), ami nekünk már elveszett. Hogy miként kell a jó és rossz tudásának hiányában élni, mit jelent szégyenérzet nélkül szabadon létezni. Ha kedvesnek találjuk és szeretjük az állatokat, az talán azért is van, mert kicsikét az Édenkertet véljük visszatükröződni bennük, ami kis irigységgel is eltölthet minket, de leginkább jóleső napsugárként vetül ránk. És ha bántják őket, akkor olyan érzésünk van, mintha ezt a szent és ősi ártatlanságot zúznának össze, ezt a romlatlanságot feldúlnák, ami legbelül bennünket is megsebez. Azt a töretlen ártatlanságot, ami nagyon vonzó a számunkra, amire az Édenkerten kívül is maradt bennünk fogékonyság. Persze teológusként mindenképpen hozzá kell tennem, hogy az igazi ártatlanságot elsősorban nem is az állatokban, hanem az "Utolsó Ádámban", azaz Jézusban is érzékeljük - amikor Vele foglalkozunk, amikor az Ő szavait olvassuk. 

A tudomány el akarja mondani nekünk, hogyan zajlott a teremtés, honnan vannak a fajok és az élővilág jelenlegi diverzitása. Ádám és Éva története pedig arról szól, hogy a saját sorsunk valamikor az idő kezdetén a mi felelősségünk volt, az erkölcsi bukás a mi döntésünkön múlott. A döntést meghoztuk, de az állatok nem követtek benne minket - hanem megmaradtak emlékeztetőnek arra, honnan indultunk. A szó tudományos és teológiai értelmében is...

2018. szeptember 23., vasárnap

A kényszerpálya pilótái

"Nagy test, nagy élvezet" - ezt kiabálta még fiatalkoromban az XL Sisters nevű rockduó egyik slágerében. Az előző bejegyzésben leírt bizarr gyakorlat kapcsán valahogy eszembe jutott, hogy néha úgy tűnik, ezek a jelenségek tipikusan a megagyülekezetekben szoktak előfordulni. A "nagy test" nem mindig nagy élvezet, sőt inkább nagy kihívásnak tűnik - de miért a nagyobb közösségek kínálják a jobb termőtalajt a problémás jelenségeket illetően?

Persze hogy egy másik szlogent is képbe hozzak, végső soron nem a méret a lényeg. Nem akarom a billentyűzetem köszörülni a nagy gyülekezeteken, mert nem hiszek abban, hogy Isten kilóra és méterre adja a sikert. Nem gondolom, hogy a nagy gyülekezetek sikeresebbek, a kicsik sikertelenebbek lennének, és fordítva sem látom ezt logikusnak. Ehhez már túl sok tapasztalattal rendelkezem az egyházban - és ezt most minden arcoskodás vagy felfuvalkodottság nélkül említem. A méretet önmagában nem találom valami perdöntő tényezőnek, amin eldőlhetne egy gyülekezet sorsa, jelene vagy jövője, működésének garanciája vagy bukásának elkerülhetetlen bekövetkezése.

A méret - csakúgy mint bármi más - adottság és lehetőség egy közösség számára, de gátat is képezhet egyben. Én magam egy kisebb közösség tagja vagyok és bizony be kell látnom, hogy néha jól jönne ha többen volnánk. Számos dolgot nehezebben tudunk megoldani, aminek pedig szükségét érezzük, de az emberi erőforrások hiánya így komoly kihívások elé állít bennünket. Persze ennek is meglehet az a költői szépsége, hogy amit elérünk, az tényleg a miénk lesz, hiszen alaposan megküzdünk érte, míg egy hatalmas kapacitással rendelkező gyülekezetben könnyedén oldhatnak meg bizonyos projekteket. Mégis, mintha lenne valami, ami ezekre a megagyülekezetekre jellemzőbb a kicsikhez képest, és ez kapcsolatban áll a méretükkel, valamint a közszájon forgó túlkapásokkal - gondolhatunk itt akár az előző bejegyzésben szereplő "sírleszívásra". Hadd magyarázzam meg miről van szó!

Közismert tény, hogy az ember alkatánál fogva másként viselkedik tömegben, mint amikor kisebb csoportban tartózkodik vagy egyedül van. Ez nem valamiféle ördögi dolog, hanem lelki adottság, melyben emberi mivoltunknál fogva közösen osztozkodunk. Hosszú lenne és a téma szempontjából felesleges most kielemezni, hogy ez a másként viselkedés leginkább milyen szituációkban mutatkozik meg - mindazonáltal érdemes egy pillanatra végiggondolni Gustav LeBon kutatási megállapításait. LeBon a tömeglélektan talán legismertebb kutatója volt, aki arra a következtetésre jutott, hogy az egyén "deindividualizálódik" a tömegben, azaz részben elveszíti személyisége autonómiáját. Szerinte a tömeg maga többek között érzelmileg túlfűtött, erőszakra hajlamos, ingatag, rendkívül befolyásolható és a döntéseiben felületes jeleket mutat. Ez a lesújtó vélemény persze elég egyoldalú, sőt szerintem már túlzóan az, de még ezzel együtt is nehéz vitatni a jogosságát. Ha szeretnénk kicsit tompítani LeBon szavait és nem ilyen sötéten hozzáállni a kérdéshez, akkor annyit biztosan mondhatunk: aki a tömegben sodródik - márpedig a tömeg sodor - az kiszolgáltatja magát azoknak, akik a tömeget irányítják.

Önmagában persze még ez sem feltétlenül rossz, ha az irányító hatás pozitív. Viszont legalábbis: problémás. Mert a tömeget irányítók sok mindent akarhatnak - és ebben minden bizonnyal az is benne van egy gyülekezet esetében, hogy a tömeget szeretnének hosszú távon egyben tartani. Nincs olyan pásztor, presbiter vagy vezetőség, amely azt kívánná, hogy az óriásira nőtt közössége szétmenjen. Senki sem úgy gondolkodik egy megagyülekezet élén, hogy amint csak lehet, leépíti vagy szétküldi az évek során sok ezer főre duzzadt, nehezen felépített közösséget. Ez persze nyilvánvaló és logikus, teljesen normális törekvés, viszont szerintem magában foglal egy potenciális problémát is, amire talán nem gondolunk túl sokszor: a tömeg ugyanis természeténél fogva apadni kezd, ha azt érzékeli, hogy semmi érdemleges nem történik a soraiban. Ha például egy színpad elé összegyűjtünk azzal embereket, hogy egy fantasztikus koncertet fognak hallani, de aztán órákig ott ácsorognak és nem történik semmi, a tömeg szépen lassan - no és persze dühösen - oszlásnak indul. Mitöbb: a tömeg már a középszert is nehezen viseli. Egy idő után a csodálatos koncert - főleg ha azt minden hétvégén prezentálja egy dicsőítő csoport - túl ismerőssé válik, nem lesz elég, vagyis mindig emelni kell a szintet. Sokáig nem lehet forradalomról, csodákról és ébredésről úgy kiabálni egy színpadon, hogy évek múlva sem történik semmi. Persze szeretjük a kiszámíthatóságot, de mégis bennünk van annak az igénye, hogy a gyülekezetben feszegessék a határokat, lássuk az áttörést, a gyógyulást, az emberek megváltozását - hiszen erről hallunk állandóan. Mindig több kell tehát, és ha megvan a több, akkor még többre van szükség. 

Talán jól érzékelhető, hogy egy ilyen folyamat könnyen kényszerpályára sodorhatja egy nagy gyülekezet élén állókat: alapvetően tőlük várják el és valahol tényleg az ő felelősségük is elkerülni a középszert, emelni a szintet és fenntartani az érdeklődést. Kívülállóként szeretjük köszörülni a nyelvünket a nagy gyülekezetek pásztorain és vezetőin, miközben talán nem is gondolunk bele, hogy ez mennyire nehéz és munkás feladat elé állítja őket. Komoly tehetséget, rátermettséget, józanságot kíván megtalálni annak módját, ami egyben tartja úgy a gyülekezetet, hogy elkerüli az állandó "szintemelés" kényszerét. Nos, a Bethel Churchben használt "sírfekvős technika" és más ehhez hasonló jelenségek talán azért is termelődnek ki az ilyen nagyméretű közösségek gyomrában, mert az emberek összefogásának igénye megkívánja, hogy időről-időre "valami történjen" a gyülekezetben, ám ennek normális módját a vezetők képtelenek voltak megtalálni. Ehelyett adtak valami olyasmit, amiről elhitethetőnek tűnt, hogy "emeli a szintet", növeli a szellemi nívót és ezért képes ideig-óráig kohéziót teremteni a közösségben. Sőt, az ilyen jelenségeknek van egy mágneses hatása is, ami újabb és újabb embereket vonzhat a gyülekezet látóterébe, tehát akár a tömeg növeléséhez is hozzájárulhat. 

Hosszú távon persze ezek a dolgok tipikusan kiégéshez vezetnek, hiszen nem lehet az extremitást a végtelenségig fokozni. Ilyenkor hallunk elbukott pásztorokról, szexuális elcsúszásban bajlódó vezetőkről, hatalommal visszaélő presbiterekről. Ezek az emberek nem gonoszak, hanem csak rákerültek arra a kényszerpályára, amiről a tömeglélektan beszél, és nem ismerték fel időben, hogy mikor melyik irányba kellett volna fordulniuk.  Emiatt hasonlítják ezeket a közösségeket sokszor a tornádókhoz is: amikor az ember a szürke hétköznapjaiból, az unalmasnak tűnő nagyegyházi istentiszteletekből hirtelen bekapcsolódik egy impulzív karizmatikus közegbe, először csak az erős pörgést érzékeli, ami minden érzékszervénél megragadja és magával sodorja. Évek múlva viszont a tornádó-hatás elvonul és az ember rémülten veszi észre, hogy belülről már kiégett, a szellemi élete romokban hever - a hatszázezredik karizmatikus összejövetel minden extremitásával együtt sem tud már újat nyújtani számára. Mi lehet a megoldás erre? Mivel a bejegyzés már így is túl hosszú, most csak egyetlen dolgot említenék, melyet szubjektíven jónak gondolok: a gyülekezeti élet hangsúlyos pontjait azokra az alkalmakra lehet érdemes helyezni, melyek nem a tömeges találkozók idejére esnek. Ez persze még kevés a sikerhez, de szerintem az egyik szempontnak megteszi - inkább preventív módon, mintsem az utólagos kezelést tekintve.

2018. szeptember 20., csütörtök

A karizmatikus kificamodás egyik gyökere

Mostanában sokat hallani róla, hogy az amerikai Bethel Church-ben furcsa, sőt nyugodtan mondhatjuk, elképesztően bizarr gyakorlatot folytattak - s talán folytatnak ma is. A kisegyházi körökben ismert gyülekezetben sokan kijárnak a temetőkbe, hogy híres hitszónokok, karizmatikus gyógyítók vagy ismert keresztény személyiségek sírjára feküdjenek - hátha a bennük egykor működő képességek így valamiképp átszállnak rájuk.

Noha a magam részéről a dolgot egyáltalán nem találom viccesnek, időközben némelyeknek mégis sikerült egy humorosnak tűnő kifejezésben összegezni a jelenséget: sírleszívás. A frappáns szójáték valóban jól tükrözi a lényeget. Míg bizonyos videofelvételeken (például ezen) csupán annyi látszik, hogy lelkes keresztények beszélnek mérhetetlen ostobaságokat, addig keringenek olyan fényképek is,  amelyeken embereket látunk sírköveken fekve, ahogyan értük imádkoznak, hogy a halott kenete átszálljon beléjük.

Túl az okkultizmus, a babonaság és a butaság ilyenkor gyakran elhangzó vádjain, én azon töprengtem, vajon mi lehet az a mélyebben rejlő ok, hogy egyébként ránézésre szimpatikus, átlagos keresztény emberek önmagukat adják egy ilyen groteszk rituáléhoz? Újra hangsúlyozni kívánom, hogy itt tényleg kedves és lelkes emberekről beszélünk, akik valószínűleg maguk sem tudják igazán mit művelnek. Nem bántani kívánom őket, hanem inkább megérteni azt a lelkiállapotot, ami ehhez hasonló aberrációk kialakulásához vezethet. Az ilyen jelenségeket a magam részéről a "karizmatikus kificamodás" jelzővel szoktam illetni, azaz valami olyan dolognak vélem őket, melyek egy másik dolog melléktermékeként jelennek meg. De mi lehet ez a másik dolog?

Erre van egyfajta válaszom, amihez illusztrációnak a pusztában vándorló zsidó nép példáját látom megfelelőnek. Mindannyian ismerjük az exodus narratíváját, amikor Mózes közreműködésével Isten kiszabadítja a népét Egyiptomból - ám nem egyenesen Kánaánba repíti őket, hanem előbb négy különböző pusztában kénytelenek zarándokolni a cél felé. A pusztában mászkálni egész biztosan nem kellemes elfoglaltság. A puszta tipikusan az átmenet helye, valami olyan állapot, amikor az ember már elhagyta a rajtvonalat, de még nem jutott el a célig. Már el kellett engednie az addig valamennyire működő kapaszkodópontjait, viszont még hiába nyújtózkodik, hogy megragadja az újabbat. Nem meglepő ezek után, hogy a pusztában utálunk jelen lenni, mert utáljuk az instabilitást, a kihívást, a bizonytalanságot és eredménytelenséget, amit jelent. Nem is meglepő, hogy amikor a zsidók vándoroltak, időről-időre kétségbeestek és ehhez mérten ostobaságokat kezdtek beszélni. "Menjünk vissza Egyiptomba" - mondta valaki, ami valljuk be őszintén, ritka hülye elképzelés volt. :-) Több száz év raboskodás, megalázottság után, ráadásul szökött rabszolgaként visszamenni a fáraó színe elé egyenlő lett volna a biztos halállal.

De akkor honnan jött ez az abszurd ötlet? 

Egy normális ember akkor mond ilyeneket vagy képes csinálni igazán nagy ostobaságot, amikor kétségbeesik a helyzete miatt. Nos, én valami ilyesmit érzékelek a karizmatikus kereszténységben. Véleményem szerint az egyház - köztük a karizmatikusokkal - jelenleg kint van a pusztában. És ezzel a ténnyel nem tud úgy igazán semmit sem kezdeni, viszont kézzel-lábbal próbálkozik rugódozni ellene. Csodákat, eredményeket, ébredéseket, áttörést akar már látni, mégpedig most azonnal, ami valahol teljesen érthető. Sokan, nagyon sokan és még annál is többen rengeteg munkát, pénzt és lelkesedést beleöltek a szolgálatba, gyakran életük legszebb éveit feláldozva, és abszolút logikus, hogy ennek gyümölcseit látni akarják. Mégis, a gyümölcsök, az eredmények, az ébredések, a gyógyulások nem olyan dolgok, melyeket az egyháznak kellene magából vagy más forrásból kipréselnie - ezeknek Istentől kell indulniuk, aki a növekedést, az előrelépést adja, ám úgy tűnik, Ő egyelőre hallgat.

Isten némasága és beavatkozásának hiánya az, ami könnyedén kétségbeesésbe sodorhatja a hívő embert, főleg ha egy lépten-nyomon beavatkozó Istenben hisz. A kétségbeesés veszélyes lelkiállapot, mert tipikusan meggondolatlan tettekhez, őrültségekhez, a fentebb említett karizmatikus kificamodásokhoz és túlkapásokhoz vezethet. Egyszóval és röviden: nyilván az ilyen torz jelenségeknek, mint ez a "sírleszívásosdi" több oka is lehet, de azt hiszem kétségkívül és határozottan ott van ezek között, hogy az ilyen gyülekezetek alapvető hozzáállása az isteni jelenlét kényszeres megmutatása - mert az lehetetlen, hogy köztünk van az Isten, de nem történik semmi. A karizmatikus kereszténység még az átlagnál is nehezebben viseli a pusztai létet, és ha kell, hát saját oázist rajzol maga köré a sivatagban, csak hogy az átmeneti szárazság elviselhető legyen.

Egyes vélemények szerint a Bethel Church mára felismerte a sírköves gyakorlat tarthatatlanságát, és ma már állítólag nem járnak ki temetőkbe, nem fekszenek sírokra és nem fohászkodnak így a kenetért. Nem tudom, ez igaz vagy sem, de sajnos igazából nem is számít. Mert az meglehet, hogy ez a ficam a helyére került - de abban biztos vagyok, hogy az egyház pusztai vándorlása fog még kitermelni magából hasonló jelenségeket. A kétségbeesést kellene kezelni, nem a tüneteit, a betegség gyökerét és nem a hajtásokat.