2018. augusztus 11., szombat

Fegyelemből kegyelem - Isten háborúi (7)

Pontosan egy évvel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy egy provokatív, de véleményem szerint fontos kérdést boncolgató sorozatomat elvarratlan szálként hagytam elsüllyedni -  ráadásul úgy, hogy az utolsó rész végén beígértem a folytatást... Már csak a tisztesség kedvéért is előszedem tehát a hullámsírból a vérengző Jahve-ról szóló, egyesek számára talán már fárasztó eszmefuttatásaimat - hiszen bőven van még mit mondani a nehéz kérdésről, hogyan fér meg a hitünkben egy népek lesöprésére felszólító, ám a másik oldalon mégis végtelenül szerető Isten képe.

Ha valakinek nincs kedve újraolvasni a sorozat legutóbbi darabját, hadd foglaljam össze egyetlen mondatban a lényeget: az Ószövetség a jelek szerint nem egy egységes tanúskodás Jahve jelleméről. Közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább tanúság-csomagként kezeljük, melyek többféle szemszögből mutatják be Istent, és ezek nincsenek mindig tökéletes átfedésben egymással.

Ez persze még nem magyarázat a vérengzésekre. Igazi, nagybetűs Válasz szerintem nem létezik, de hadd vessek fel egy gondolatot, amely még nem került elő a sorozatomban, noha meggyőződésem szerint egyik kulcsa lehet a megértésnek. Ez pedig egyetlen szóval nem más, mint a progresszió. Ez máris probléma, azt hiszem. Mára a progresszivitás csaknem rettegett kifejezéssé vált, főleg a konzervatívabb körökben. A progresszió egyenlő a liberalizmussal, a világ fejlődésébe vetett elvtelen hittel, amely nem ismer sem Istent, sem embert, csakis féktelen szabadságot. 

Természetesen én nem politikai értelemmben vagy egy teológiai irányzat neveként használom most a progresszivitást, hanem a kinyilatkoztatás fejlődésére és kibomlására utalok vele. Én úgy látom, ez egy határozott jelenség a Bibliában, aminek Krisztus maga a hajtóereje és fordulópontja, és nem feltétlenül az emberiség általános fejlődése. A következő hevenyészett rajzon némileg önkényesen az Ószövetség, az Újszövetség és a mai kor kontextusában próbálok három téma kapcsán rámutatni erre:
A biblia progresszió lehetséges lépései három példában


Az első kiragadott példám a rabszolgaság kérdése. Az Ószövetség nagyjából úgy közelít a rabszolgasághoz, hogy részletesen szabályozza hogyan kell bánni egy rabszolgával. Az Újszövetség ehhez képest már azt a gondolatot is felveti, hogy Krisztusban nincs sem szolga, sem szabad, és a rabszolgával is keresztény szempontok szerint kell viselkedni. Végül - és ebben nem kis szerepe volt a kereszténységnek - maga a rabszolgaság intézménye is megszűnt. Ehhez hasonlóan a nők helyzete is az Ószövetségben meglehetősen alárendelt volt (ahogy az egy patriarchális társadalomban elvárható). Ám Krisztus láthatóan sokkal egyenrangúbb módon kezelte a hölgyeket, Pál pedig arról is írt, hogy Krisztusban sem férfi, sem nő nincs. Végül ma már az a helyzet, hogy a nők szerepe is jelentősen javult az egyházban, elindultak a feminista mozgalmak (minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt), hívószóvá vált az emancipáció.

Összegezve tehát azt látjuk, hogy az irány mindig egy zártabb és fegyelmi-alapú, ma már barátságtalannak tűnő állapotból mutat egy egyre nyitottabb és barátságosabb irányba. A fejlődésnek pedig mintegy megágyaz mindaz, amit a Szentírásban láthatunk.

Szeretném kiemelni, hogy itt NEM annyiról van szó, hogy "fejlődik a világ, hát persze, hogy a kereszténység is kénytelen ezt követni". Ez a mai szekuláris közegben sok szempontból talán így is van, de semmiképp nem igaz globálisabb léptékben. Ezekben a példákban pont azt látjuk, hogy a kereszténység progressziója megelőzte a világ progresszióját. A rabszolgaság eltörlése még fel sem merült, amikor a páli tanítások már mintegy megindították a gondolkodást egy enyhébb hozzáállás megszületéséhez. A nőkkel való bánásmód még korántsem volt barátságos a társadalomban, amikor a jézusi hozzáállás már megindult ebbe az irányba. Ez még akkor is igaz, ha a Jézus utáni egyház sokszor az ilyesféle progressziót lassította vagy direkt szembefordult vele. Tehát nem a krisztusi kereszténység trendkövető magatartásáról kell ezekben az esetekben beszélni - hanem inkább arról, hogy (akkor még) a helyesen megélt kereszténység mutatott trendeket!

A vérengző, ellenségeit pusztító Jahve kérdésében is mintha felvázolhatnánk egy ilyesféle tendenciát. Az ószövetségi miliőben még nem mutatkoznak annak jelei, hogyan lesz a fegyelemből egyre inkább kegyelem, ám Krisztusban ez a trend is fordulópontjához ér. Már nem eltávolítani és megsemmisíteni kell az ellenséget, hanem szeretni, adott esetben táplálni, etetni, itatni. Ezt a progressziót szerintem a mai napig nem "érte utol" a világ, de ha mégis kellene kényszeredetten valamit a táblázat utolsó rublikájába írni, akkor az emberi jogokról szóló erkölcsi alapvetés talán némileg ideillő lehet, ami mindenki egyenlőségéről, boldogsághoz és élethez való jogáról szól.

Tudom persze, ez még nem indok az ószövetségi vérengzésekre. De annyit legalábbis mutat, hogy ha a fenti logika helyes, akkor Jahve háborúi egy kibomló progresszió egyik kezdetleges lépcsőfokai lehettek. Mire jó mindez az eszmefuttatás? Például arra, hogy megmutassa: nem kell neomarkionistáknak lennünk, azaz Marcion módjára gondolkodnunk. Nincs itt feszültség az Ószövetség Istene" és az "Újszövetség Istene" között - csak a progresszió két eltérő fokát látjuk ebben. Persze nem Isten fejlődött, hanem a kinyilatkoztatása bomlott ki egyre jobban és jobban, ebben a folyamatban pedig Krisztus személye volt a trendfordító pont. Természetesen ez a teória sem magyaráz meg mindent: mit kezdjünk ezek után például azzal, hogy ez az egyre nagyobb nyitottság egy olyan végkifejletbe fog torkollni, amiről a Jelenések Könyve ír? Visszafordul a progresszió?

2018. augusztus 9., csütörtök

Paul Davies, a földönkívüliek és a monoteizmus

Azt mindig bátorító látni egy kereszténynek, amikor egy nem hívő eljut valamilyen pozitív felismerésre a hittel vagy akár csak a vallással kapcsolatban. A fizikus-kozmológus Paul Davies persze már korábban is tett érdekes kijelentéseket, de a SETI-programról szóló könyvét olvasva több ilyenre rábukkanhat az ember.

Csak a tisztánlátás kedvéért, a SETI nem más, mint a földön kívüli intelligencia utáni tudományos kutatás programja, melyben egyébként Davies is résztvevő. A SETI alaphangon és végtelenül leegyszerűsítve arról szól, hogy figyeljük a kozmoszban zajló eseményeket - különösen a rádiójeleket - és próbálunk ezek között olyan mintázatot felismerni, melyben akár földönkívüli intelligencia nyomait is megláthatjuk. Magyarul: hátha üzennek nekünk vagy másnak valamit a földönkívüliek, mi pedig jó szerencsével elcsípjük az üzenetet! 

A SETI persze sokkal bonyolultabb ennél, hiszen ha egyáltalán létezik földönkívüli intelligens élet, semmiféle garancia nincs arra, hogy legalább nagyjából olyan technikai színvonalon áll, ahol az emberiség. Az is lehet, hogy bőven elmaradottak hozzánk képest, esetleg jóval meghaladtak bennünket, és nem éppen rádiójelek segítségével kommunikálnak. Millió más dolog is csaknem lehetetlenné teszi a kapcsolatfelvételt: előfordulhat, hogy ez a feltételezett földönkívüli civilizáció már kihalt, esetleg még meg sem született, tehát nem velünk él egy időben. Arról nem is beszélve, ha maradunk a rádiójeleknél, több ezer vagy még több évet vehet igénybe, mire egy üzenet eljut a tőlünk sok fényévre található idegenekhez - ami meglehetősen értelmetlen kommunikáció. Nem is csoda, hogy a SETI eredménytelen program és komoly esély van arra, hogy az is marad - hiszen az eredményességéhez túl sok paraméternek kellene egyszerre, egy időben adottnak lennie. A SETI egy-két apróságon túl többnyire csak spekulatív teóriákat volt képes felvetni - viszont ezek a spekulációk nagyon érdekesek és alaposan megindítják az ember fantáziáját. Davies erről szóló könyvét jó szívvel ajánlom mindenkinek - uborkaszezonra és azon túl is ideális alapanyag egy kis diskurzushoz.

De mi köze mindennek a valláshoz?

Nos, Davies a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételről merengve feltette a kérdést: vajon elkerülhetetlen-e egy civilizáció életében, hogy eljusson a tudományos gondolkodás megjelenéséig? Másként fogalmazva, szükségszerű az, hogy intelligens lények előbb-utóbb "kitalálják a tudományt"? Nyilván, ha mégis kapcsolatba tudnánk lépni földönkívüliekkel, az feltételezné, hogy ezek a létformák eljutottak a technikai civilizáció olyan fokára, amikor ehhez a kommunikációhoz megvannak az eszközeik. Tudomásunk szerint ez csak tudományos fejlődés következtében lehetséges.

Davies azt a választ adja, hogy nem szükségszerű - a tudomány kialakulása elkerülhető. Ahogy írja, a mai tudomány a reneszánsz Európában jelent meg, és megszületésében részben a görög filozófia, részben a monoteista vallások bábáskodtak. Utóbbi most a számunkra fontos: mind a zsidó-keresztény hit, mind az iszlám sokat tett azért, hogy a tudomány maga megjelenhessen ezen a bolygón. Az egyistenhit ugyanis egyrészt olyanná formálta a gondolkodásunkat, ami kedvezőnek bizonyult a tudomány megszületéséhez. A zsidóság például elvetette a mítoszok ciklikus időfogalmát, ehelyett bevezette a lineáris időfelfogást, hiszen azt mondta, hogy a világot Isten egy meghatározott pillanatában teremtette. Megfosztotta a világ jelenségeit - az égitesteket, teremtett jelenségeket, entitásokat - az isteni rangjuktól, így vizsgálhatóvá tette őket. Másrészt az egyistenhit abból az alapvető meggyőződésből táplálkozott, hogy Isten racionális lény, aki rendszerbe szervezte a valóságot, így azt érdemes is kutatni. Mindezt Davies így összegzi:

"Az egyetlen, mindenható, racionális törvényalkotóba vetett hit nélkül valószínűtlen, hogy bárki is feltételezte volna, hogy a természet az örök és változatlan matematikai formulák által megjelenített, rendszeres és kvantitatív módszerrel megismerhető."

Magyarul: monoteizmus nélkül jó eséllyel nincs természettudomány. Davies ezek után azt is alaposan elmagyarázza, miért éppen a monoteizmus a legjobb feltétel és miért nem például a kínai közeg, hiszen köztudott hogy Kínában sok szempontból előrébb jártak az európai fejlődéshez képest, ami a technikai fejlettséget illeti. Szavait nem szeretném hosszasan idézni, mindenesetre következtetése végül továbbra is az marad, hogy a monoteizmuson alapuló hit adott motivációt a kutatásokhoz és ez készítette fel az emberiséget a tudomány befogadására.

Nem szeretném persze elhallgatni, hogy ez a vélemény sem megkerülhetetlen. Hiszen Davies következtetései nyilvánvalóan antropocentrikusak, azaz ember-központúak. Mivel jelenleg csak egyetlen intelligens életformát ismerünk a teremtett világon belül, és ez az emberiség, egyetlen mintából nem biztos, hogy szerencsés végleges konklúziókat levonni. Mi van akkor, ha egy teljesen más civilizáció esetén valami egészen más dolog vezetett el a tudományos gondolkodás kialakulásához? Nos, ez már megint a SETI-spekulációk terepe - mindenesetre Davies-nek szerintem igaza van velünk kapcsolatban. Úgy tűnik, a monoteista hit remek alap a remek tudományhoz - minden más pedig kevésbé az. Jó ezt fejben tartani manapság, amikor sokan magát a tudományt akarják a monoteizmus ellen is fordítani - ami éppen születésénél bábáskodott.

2018. augusztus 4., szombat

Szintén zenész

Nincs abban újdonság, hogy az egész Biblia erősen támaszkodik a szimbolikus nyelvezetre, tele van antropomorf képekkel és rengeteg esetben átvitt értelemben beszél Istenről. Ez nem is lehet másként, hiszen a leírhatatlant kell valamiképp leírnia, a felfoghatatlant kell felfoghatóvá tennie. Nem meglepő ezek után, hogy amikor Isten direkt közbeavatkozásáról gondolkodtak a teológusok, ők is számos képi eszközhöz, szimbólumhoz, metaforához nyúltak.

Tömören és röviden: ha Isten személyét is csak modellekben tudjuk jól megragadni, akkor a beavatkozását leíró folyamatot is érdemes a modellalkotás eszközével megközelíteni. De milyen modelleken keresztül lehetne szemléltetni azt, ahogyan Isten beavatkozik a világba?

Sokféle megközelítés van, én most ezek közül kihalásztam egyet, mely számomra nagyon szimpatikus és befogadható. Az Isten-világ kapcsolatra Arthur Peacocke anglikán teológus és biokémikus szerint remek analógia lehet a művészet, és azon belül is maga a zene. Miért pont a zene? Például azért, mert a zenében par excellence az idő, mint olyan igen meghatározó szerepet játszik. Peacocke a teremtés aktusánál látja az első kapcsolódási pontot ehhez a hasonlathoz:
"A zene több szempontból is különösen alkalmas az isteni teremtés modellálására. A zenében a komponista szándéka az időben valósul meg, és egy-egy pillanat jelentősége attól függ, ami megelőzte, de abban válik teljessé, ami követi."
Érdekes egyébként, de már az ókorban is voltak olyan gondolkodók (egyébként Platón és Püthagorasz) akik a zenét az univerzum értelmezésének eszközeként látták. Karl Popper pedig megjegyezte, hogy "egy nagy zenemű (csakúgy, mint egy fontos tudományos elmélet) kozmoszt hoz létre a káoszból" - ami tökéletesen egybevág a bibliai teremtés elvével. A zene tehát valahol nem más, mint a hangok bizonyos elrendezett sorrendje - vagyis rend a káosz helyett. Egy igazi zenemű a hangok kozmosza. (Bár vannak olyan zenék, melyekről nekem inkább a káosz jut eszembe... :-)) A zenében ahogy az halad előre a kotta szerint, a régebbi témákból gyakran újabb és újabb formák bontakoznak ki, találékony új dallamok és tételek születnek meg, ahogyan a világ folyamatai is teret adnak arra, hogy a meglévő formák alapjain az időben újabb és újabb formák bukkanjanak fel. (Gondolhatunk itt az evolúcióelméletre vagy a társadalmi folyamatokra is.) Tovább görgetve az analógiát a zene úgy épül fel, hogy bizonyos szabályszerűségek és a spontaneitás elemei egyaránt jellemzik (akárcsak a véletlen és a szükségszerűség) - és mindkettőhöz a zeneszerző kreatív energiái képezik az alapot. Magyarul: a zeneszerző-előadó gondosan felépít, de improvizál is, ami hasonlít ahhoz, hogy a valóságban törvényszerűségekkel és véletlenül bekövetkező eseményekkel  egyaránt találkozunk. (Most hagyjuk azt, hogy a véletlen mennyire véletlen valójában...)

Isten beavatkozását ebben a hasonlatban tehát valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy zeneszerzőét, aki a hangjegyekből szekvenciákat hoz létre, szétbontja és újra összerakja, a feje tetejére állítja, más és más variációkban tálalja őket - de ezek mindig konzekvens sorrendben követik az előzményeket és a zenemű kotta szerinti végéhez közelítenek. Az improvizálás szakaszai persze néha kaotikusnak tűnhetnek, és nagyobb igényt is támasztanak a zene hallgatója felé az alkalmazkodáshoz. Pontosan úgy, ahogy a világ kibomló folyamatainak hirtelen töréspontjai, irányváltásai és változatos fordulatai is elvárják az erősebb alkalmazkodó képességet az élőlényektől, a társadalmaktól, az egyháztól, az egyéntől. 

Ami azonban mindezeken túl még lényeges, hogy minden jó zenében vannak olyan magasztos pillanatok, csúcspontok, ha úgy tetszik katartikus részek, amikor az ember szinte kilép önmagából. Bármilyen teátrálisan hangzik, ezekben a történésekben úgy véljük, szinte eggyé válunk a zenével. Szerintem mindannyian átéltünk már sokszor ilyesmit. És mindannyian azt is érezni véltük már, hogy ilyenkor mintha találkoznánk magával a szerzővel - az ő zenei gondolatai, üzenetei, szellemisége valamiképpen megvalósulnak bennünk, valahogy átitatnak minket. Gyakorlatilag egyfajta elmélyült belső kommunikáció, az énen belüli dialógus zajlik alkotó és befogadó között - ami az analógia szintjén szerintem közel van ahhoz, amiként Isten befolyása részévé válik a gondolkodásunknak és ezáltal a személyiségünknek is. Végül persze az is lehetséges, hogy a zene rossz formában jut el hozzánk: a zenészek lélektelenül játszanak, esetleg technikai hibákat ejtenek, érezhető rajtuk, hogy maguk sem értették meg a szerző szándékait, csak betanulták a művet. Vagyis léteznek olyan zavaró tényezők, melyek negatívan befolyásolják ezt a belső találkozást és kommunikációt. Ez jó analógia arra, amit a bűn hatásai jelentenek a keresztény gondolkodásban: Isten immanenciáját, hatását és jelenlétét a saját "zenehallgató" életünkben is hátráltatják különféle dolgok.

Nyilván egészen idáig egy analógiáról beszéltünk, amely nem jó mindenre és nem nyújt tökéletes képet - ahogy egyik szimbólum, metafora, hasonlat sem képes erre. Mivel nem akarok könyvet írni a kérdésről, ezért most csupán egy hatásos képet választottam a sorból - más modellek talán más szempontból hatékonyabbak lehetnek az itt bemutatottnál. Mindazonáltal a zene példája szerintem nemcsak hatékony képzet, hanem azért is jó, mert minden normális ember szereti a zenét, ezért különösen alkalmas modellnek láttam a témában.

2018. július 31., kedd

Isten közbelép - Isten közbelép?

A kereszténység olyan Istenről beszél, aki nemcsak transzcendens, de immanens is, azaz nem pusztán természetfeletti módon áll az általa teremtett világ felett, hanem valamiképpen be is avatkozik abba. De miképpen? Isten és a világ kapcsolata régóta képezi sokféle filozófiai-teológiai vita tárgyát, és korántsem olyan egyértelmű ebben a kérdésben igazságot tenni, mint amilyennek látszik.

Keresztény körökben szinte röpködnek az olyan kifejezések, melyek Isten beavatkozó cselekvéséről tudósítanak. Kismilliószor halljuk szinte minden nap, hogy Isten állítólag valakit megszólított,  ezt vagy azt üzeni az egyházának, látomásokat és próféciákat ad, azután embereket gyógyít, anyagilag vagy másként megáld, veszélytől óv meg, gyermeket ajándékoz - vagyis röviden a kereszténység egy olyan Istenről beszél, aki elképesztően aktív és szakadatlanul az emberek körül tevékenykedik. Bevallom, nekem néha már hiperaktívnak is tűnik, mintha Isten egyetlen célja az volna, hogy mindannyiunk személyes sorsát külön-külön menedzselje. Ezekben a körökben a most tárgyalt kérdés soha fel sem merül - annyira magától értetődő Isten folyamatos cselekvése.

Hadd legyek őszinte, nekem az ilyesféle nyüzsgő Istenről szóló elképzelés egy idő után fárasztóvá vált. Amikor fiatal ember és fiatal hívő voltam, úgy képzeltem hogy Isten állandóan velem foglalkozik és az én ügyeim állnak terítéken az íróasztalán. Minden, ami velem történik, az a Menny aktivitásának köszönhető. Ha sikereket érek el, akkor Isten közvetlenül belenyúlt az eseményekbe, hála legyen Neki. Ha kudarcot vallok, akkor azt valamilyen oknál fogva megengedi - de ekkor is Ő van a háttérben, az Ő döntése szerint alakulnak a dolgaim, az Ő elgondolásai szerint emelkedek fel vagy süllyedek le. 

Bármilyen különösen is hangzik, egy idő után tényleg kifáradtam ettől: az állandóan körülöttem sürgölődő Isten gondolatától. Később ez a kép egyenesen kétségessé lett számomra. Egyrészt utólag visszatekintve el kellett ismernem, hogy sok esetben, amikor Isten kezét láttam a történések mögött, jó eséllyel nem sok köze lehetett azokhoz. Inkább arról volt szó, hogy én akartam minden áron Istent az események mögé helyezni. Másrészt ha ennyire mindent Isten tesz az életemben, akkor pontosan mi az, amit én teszek, amiért engem fog számonkérni, amiért magam vagyok felelős? Elkezdtem tehát "megkopasztani" a múltamat és megkíséreltem csakis bizonyos töréspontok tekintetében keresni Isten keze munkáját. Szingularitásokat, kairosz-pillanatokat, kiemelkedőbb részleteket kutattam. Így meglehetősen kevés dolog maradt felszínen, de azt a keveset mégis vállalhatóbbnak éreztem az előzményekhez képest.

Valahogy persze a hívő ember úgy fogja érezni, egyik megközelítés sem igazán jó. Ha belenyugszunk, hogy Isten sosem vesz részt a világ folyamataiban, az deizmus és nem kereszténység. Ha belenyugszunk, hogy Isten állandóan piszkálja és szüntelenül navigálja az életünket, az nem több színjátéknál, amiben csupán statiszták vagyunk. Logikusnak tűnik tehát, hogy az ember megpróbálja megtalálni a megfelelő arányokat - és persze rögtön észreveszi majd, hogy nem ő az első, aki ezzel próbálkozik. Számos gondolkodó megkísérelte már leírni milyen lehet a kapcsolat Isten és a világ között - mert az kétségtelen, hogy a bibliai kereszténység jóval többet állít a deista felfogásnál. Az egyik ilyen érdekes próbálkozás számomra M.J. Langford kategóriákat tartalmazó listája volt, aki a következő módokat látta Isten beavatkozására:

1. Isten teremtő tevékenysége
2. Isten fenntartó tevékenysége
3. Isten mint végső ok
4. Az "általános gondviselés"
5. A "különleges gondviselés"
6. A csodák

Langford a fenti listájához egy szemléletes példát is hoz. Azt kéri, képzeljük magunk elé egy hegymászó expedíció vezetőjét. Egy ilyen expedíciót először is meg kell tervezni - ez megfelel az 1. és 2. pontoknak. Másodszor az expedíció előtt kell végighaladni a sziklán, azaz biztosítani kell a hegymászás baj nélküli megtörténtét - ami a 3. és 4. pontot jelenti. Végül fontos szerep jut az expedíció vezetőjének akkor, ha esetleg valamiféle vészhelyzet vagy egyéb beavatkozást igénylő esemény keletkezik, melyek részben talán igen, de teljesen soha nem láthatók előre - és erről szól az 5. és 6. kategória.

Az isteni beavatkozás vagy inkább gondviselés tehát valami olyasmit feltételez, hogy az Isten cselekvéséről szóló ismereteink és a világban zajló történések között valamiféle összefüggést tapasztalunk. Természetesen egy ilyen röpke illusztráció nagyon kevés a téma lezárásához, de a gondolatébresztéshez talán megfelelő. Nyilván, számos kérdés adódik, itt van például egy: ha a világ teremtett törvényszerűségek szerint működik, ahol az események jó része determinisztikusnak (előre megjósolhatónak) tűnik, akkor honnan lehet tudni, ha valami történik, az Isten közbeavatkozásának köszönhető? Hacsak nincs erről külön kijelentés, legalábbis nem egyértelmű Isten jelenléte az adott dolog hátterében. Példa lehet erre Fülöp és az etióp komornyik sztorija (ApCsel 8,26-40): a történet persze mindjárt az elején tisztázza, hogy ami történik, Isten felszólítására és akarata szerint történik. De ha ez nem lenne odaírva, akkor simán lehetne azt gondolni, hogy Fülöp egyszerűen csak jó helyen volt a jó időben - az etióp komornyik ezért tudott megtérni és megkeresztelkedni. Hogy a háttérben Isten maga hozta össze ezt a két embert egymással az csak azért nyilvánvaló, mert le van írva - különben nem feltétlenül egyértelmű.

A kérdés tehát alapvetően továbbra is megmarad: hogyan kell elképzelni Isten beavatkozó gondviselését? Másként fogalmazva: hogyan működik Isten a világban? Itt folytatom legközelebb! 

2018. július 22., vasárnap

Superman evolúciója

Nincs az az uborkaszezon, hogy engem be lehessen ültetni moziba olyan filmre, melynek címében valamilyen "...man" kifejezés szerepel - utalva ezzel a különféle csodálatos képességű szuperhősökre. Nem szeretem sem a DC Comics, sem a Marvel giccses produkcióit, melyeket valószínűleg nem is nekem forgatnak (kivéve a Nolan-féle Batman filmeket, azok nagyon jók). Ám az egyik szuperhős kapcsán eszembe jutott, ezek a figurák mennyire jól példázhatják a mai ember számára, hogy nézne ki, ha az evangéliumokban szereplő Jézus is csak az evangélisták által feldúsított személy lett volna.

Jordan B. Peterson remek könyvében mellékesen írt néhány oldalt a mindenki által ismert képregény-mítosz figuráról, azaz Superman alakjának megszületéséről és evolúciójáról. Nem akarom a karakter rajongóit megsérteni, de az összes mitikus hős közül Superman az, akit mindig is a legellenszenvesebbnek tartottam. És már gyerekként is, amikor néhány róla szóló képregényt böngésztem. Valami nem stimmelt vele.

Superman 1938-ban született Jerry Siegel és Joe Shuster ötletei alapján. A figura csodálatos képességei már akkor is grandiózusak voltak: autókat, vonatokat tudott mozgatni, átugrotta a legmagasabb épületeket. A következő években úgy alakították a sztorit, hogy még durvább tulajdonságokra tett szert. Már a fénysebességnél is gyorsabban repült, ha kellett a világűrben. Szuperhallása, röntgenszeme volt, lézersugarak jöttek ki a szeméből, a leheletével hurrikánokat kavart. Ha valami csoda folytán megsérült, azonnal meg is gyógyult.

Ez ment néhány évig, aztán furcsa dolog történt Supermannel: unalmas lett. Minél szuperebbé vált, annál érdektelenebb volt a rajongók számára. 1940-ben aztán az alkotók már kénytelenek voltak valamit kitalálni, így került képbe a kriptonit, amiről ma már mindenki tudja, hogy egy sugárzó kristály - olyan sugárzással, ami képes Supermant legyengíteni. Az ötlet nagyon is bevált: az agyafúrt írók végül két tucatnál is többféle kriptonitot találtak ki a képregényekhez. A zöld színű legyengítette Supermant, sok mennyiségben akár meg is tudta ölni. A vöröstől furcsán kezdett viselkedni. A vöröseszöldtől mutálódni kezdett.

A hős sebezhetőségének lehetősége, amit beépítettek a történetbe, ugyan sikeres taktika volt, de még így is kevésnek bizonyult. Az 1980-as évekre Superman még mindig olyan hihetetlenül erős karakternek látszott,  annyira legyőzhetetlen hősnek tűnt, hogy esély volt az egész franchise befuccsolására. Végül egy John Byrne nevű alkotónak sikerült újraindítani a sorozatot, melyben sok új képességétől megfosztotta a figurát. Superman szert tett néhány ésszerű korlátra - a korlátlan szuperhősből ugyanis senki nem kért, mert behatárolhatatlan, idegen, így nem is szerethető. Ha harcol, mindig ő győz, vagyis nincs okunk szurkolni neki. Túl magasan van felettünk, már részben sem közülünk való, hanem egy emberisten, elszakadva tőlünk. 

Superman evolúciója még akkor is tanulságos, ha egy émelygős amerikai giccsről van szó. A hihető hős korlátokkal rendelkezik, különben elfogadhatatlan számunkra. Jól látszik mi történt: Supermant először felépítették a csaknem isteni szintre, mondhatni fellőtték az egekbe, hogy aztán onnan apró lépésenként visszarántsák az emberek világába - de még így is messze felettünk lebeg.

Az evangéliumok Krisztusa azonban más pályaívet járt be. Ő fentről jött le és egyre lejjebb és lejjebb lépett, mígnem teljesen sebezhetővé vált - egészen a halálig, a keresztfának haláláig. Azonosulni lehet vele, mert ő is azonosult velünk. A vita valószínűleg az idők végzetéig fog tartani arról, hogy a húsvét utáni egyház mit és hogyan alakított Jézus figuráján, és az így létrejött kép mennyiben határozta meg mindazt, amit az evangéliumokban olvashatunk - ám eddigi ismereteim alapján én nem látom indokoltnak, hogy itt olyan komoly formálódásról van szó, ami elszakította volna a "történeti Krisztust" az "evangéliumok Krisztusától". Valószínűbb ennél, hogy Jézus már kezdettől fogva hihető volt a követői számára - mert kezdettől fogva olyan volt, amilyenek a követői. A "Jézus franchise" ezért sem került sosem a megszűnés közelébe, nem kellett visszabutítani vagy visszarántani a mi szintünkre.

Míg Superman az emberisten, akit túlságosan fölénk helyeztek, addig Krisztus az istenember, aki önként szállt le a mi szintünkre. Amíg mi olyan karaktereket találunk ki, akik az embert magasztosítják istenné mindenféle extrém képességek hozzáadásával, addig Jézusban az Istenből lett ember, az isteni korlátlanság megfosztásával. Ez véleményem szerint alapvető különbség.

2018. július 16., hétfő

Az ötödik elem...

A magyarországi keresztények figyelme gyakran terelődik bizonyos társadalmi csoportokra. Idegesít minket, ha vonulnak a homoszexuálisok. Ki vagyunk bukva a menekültekre, főleg a muszlimokra. Ráncoljuk a homlokunkat a liberálisok eszméi miatt. Ám ezeknél jóval kevésbé számít köreinkben beszédtémának egy szerintem sokkal fontosabb csoport: a cigányság. Róluk mintha nem töprengenénk annyit, mintha nem sorjáznának a blogposztok, cikkek, publikációk. Pedig éppen a kereszténység szempontjából lehetne kiemelten fontos az ő sorsuk. Elmondom, hogy miért!

A blog egy korábbi bejegyzésében írtam olyan "gyorsvonatokról", melyekkel az európai egyháznak már most szembe kell néznie: a szekuláris kihívások, a tudomány jelenlétének súlya, a házassággal és szexualitással kapcsolatos változások és az iszlám. Véleményem szerint az akkori írásomban felvetett négy alapvető dilemmához magyar keresztényként feltétlenül odakívánkozik ötödikként a cigánysággal kapcsolatos kihívás. (Ebben az írásban a cigány kifejezést is fogom használni és nem csak a romát. Ezt azonban nem tiszteletlenségből teszem, hanem mert csaknem összes cigány ismerősöm így nevezi saját magát - ez a tény pedig engem is felbátorított, hogy szabadon éljek az ilyesféle szóhasználattal.)

Hadd kezdjem azzal, hogy különleges öröm számomra, amikor a teológiai képzésben cigány emberekkel találkozom! Persze örülök én ott mindenkinek, mégis valahogy kifejezetten jól esik látni, amikor roma testvérek ráveszik magukat a tanulásra, fejlődésre, ismeretszerzésre, és éveken át keményen küzdenek a tudás megszerzéséért. Egy roma politikus ismerősöm mondta, milyen nagy erőkkel próbálja megértetni saját népével a továbbtanulás fontosságát - no nem feltétlenül a diplomaszerzés, hanem inkább a látókör bővítés és perspektíva váltás miatt. Az aluliskolázottság persze csupán az egyik probléma a cigányság köreiben, a többiről mindenki eleget hall: munkanélküliség, bűnözés, megélhetési nehézségek. A téma kereteinek megértése is bőven szétfeszítené egy bejegyzés kereteit. 

Mi a megoldás? 

A legtöbbször hallott kifejezés tipikusan az integráció, vagyis olyan eljárások megvalósítása, melyek valahogyan megpróbálják a cigányságot a többségi társadalom normarendszeréhez igazítani. Röviden: tanuljanak, művelődjenek, dolgozzanak, alkalmazkodjanak, akár a többiek. Nem akarom azt mondani, hogy ez minden porcikájában rossz, de mintha lenne valami, ami ennél jobb, mégpedig a valódi megtérés. Olvastam a minap egy romák vallásosságával foglalkozó tanulmányt, ami érdekes tényekre mutatott rá. Először is tudni kell, hogy a cigányság vallásosságát a romológián belül sem túlzottan kutatták a kilencvenes évekig. Ez első hallásra meglepőnek tűnhet annak, aki esetleg észrevette, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon jelentősen megnőtt a romológiai publikációk száma. Miért éppen a vallás maradt ki eddig a kutatásokból? Az ok egyszerűen az, hogy a vallásos hit nem képezett olyasféle problémás faktort, ellenerőt, feszültségforrást a többségi társadalom és a romák között, hogy a figyelem túlságosan erre a kérdésre terelődjön. Mivel a romák vallásossága legalábbis kevésbé tűnt megoldandó feladatnak, így a témát viszonylagos csönd övezte.

Most sem a konfliktus miatt érdemes figyelni rá, hanem pont ellenkezőleg - mintha ez lenne a megoldás egyik útja. A kutatások szerint főként a kisegyházak ebben jobbnak bizonyultak a többieknél, és leginkább az ő kegyességi stílusuk tudta a cigány embereket megszólítani. Az egyik ilyen volt például a Békési Pünkösdi Gyülekezet romamissziója, ahol még a 70-es években sok roma valóban megtért, majd megkeresztelkedett. (Vagy ahogy közülük mondják: nem megtért és bemerítkezett, hanem fordítva: betért és megmerítkezett.) Minden rosszindulat nélkül mondom, hogy aki szolgált már romamisszióban, az tudja, hogy milyen gyakori a cigányság köreiben az érzelmi alapú, hirtelen megtérés, amit sokszor ugyanilyen hirtelen "ellobbanás" és a hit elhagyása is követ. A békési modellben viszont a megtért romák mondhatni "teológiai tanítást" és a gyakorlati életre is vonatkozó támogató nevelést is kaptak a gyülekezetüktől - ennek köszönhetően pedig sokan tényleg megváltoztak. Ebben az időben a nyilvántartások szerint egyébként jelentősen megnőtt az anyakönyvi hivatalok terheltsége a térségben: sok roma pár szeretett volna felhagyni a laza kapcsolattal és házasságot kötött partnerével. Ami a megtérésen túl láthatóan fontos volt a romáknak, az a keresztség szentsége. Ám a keresztség kiszolgáltatásához elvárt volt a "tiszta életmód" és a közösségi normákhoz való határozott alkalmazkodás.

Nem tudom az olvasó elkapta-e ennek az egésznek a fonalát: a megtért cigányságnak otthon adó gyülekezet elvárásai részben összefonódtak a társadalom általános elvárásaival, részben meg is haladták azokat! Vagyis, ha egy roma úgy érezte, hogy Isten szeretetének vonzerejére szeretne megtérni és megkeresztelkedni, komolyabb integrációra volt szüksége ehhez, mintha az általános társadalmi integráció feltételeinek akart volna megfelelni. Gyorsan hozzáteszem, ezek az elvárások nemcsak a roma megtérőkkel, hanem bárki mással kapcsolatban is ugyanazok voltak a gyülekezetben - csak jellemzően a cigány embereknek kellett komolyabb hátrányt leküzdeniük.

Miért is írtam le mindezt? A tanulmányokból kiderül egy fontos dolog. Míg az általános társadalmi integráció programja során a romák egy kívülről jövő elvárásnak engedelmeskedve, annak nyomása alatt próbálnak a többséghez alkalmazkodni, a valódi megtéréskor egy belülről motiváló elvárás mentén igyekeznek ugyanerre. Ahogy az egyik romológiai publikáció fogalmaz: "a megtérés hatására az egyén motivációi transzcendentálódnak." Egyszerűbben fogalmazva, ha a cigányokhoz eljut az evangélium és arra pozitív választ adnak, mely belső indíttatásukból fakad, az sokkal stabilabb integrációhoz vezethet, mint a nem vallásos faktorok együtthatása. 

Ez pedig bizony azt jelenti, hogy az egyháznak felértékelődik a szerepe a problémamegoldásban: pillanatnyilag az igazi megtérés inkább vezet igazi integrációhoz, mint bármi más, amivel próbálkoznak. De vajon akkor nem erről kellene-e többet gondolkodnunk, mintsem a megszokott gumicsontokat rágcsálni? Ehhez persze elsőként az alapokat kellene rendbe tenni az egyházban, ahol tapasztalatom szerint még mindig sok az előítélet, gyanakvás, sőt rasszista kiszólás - a cigányság felé is.

2018. július 13., péntek

Merre tovább apologetika?

Bevallom őszintén, a teológián az egyik kedvenc tárgyam az apologetika. Én az apologetikát olyannak látom, mint egy ízlésesen elrendezett svédasztalt: egy falatka természettudomány, egy másik falat vallástudomány, egy kis kóstoló az élet nagy kérdéseiből, egy szelet a korjelenségekből. Színes, sokoldalú, elbűvölő a kínálat, de mégis van vele egy alapvető probléma.

Paul Tillich azt írta, hogy az apologetika gyakorlatilag "választeológia", ami mindig az adott szituációra akar megfelelni az örök üzenet erejével, valamint azokkal az eszközökkel, melyeket a szituáció maga felkínál számára. A lelkesítő szólam után azonban Tillich keserűen hozzáteszi, hogy az apologetika az óegyházi megbecsültségét mára szinte teljesen elveszítette, főleg amikor Istent - a "god of the gaps" módszerével - a tudományos és történelmi ismeretek hiányosságainak réseibe kívánta beleszuszakolni. Amikor aztán bővült a tudományos megismerés, az ilyen apologetika kénytelen volt azonnal új védelmi pozíciót találni magának az éppen bezáródó rések megszűnése miatt.

Ám az apologetika megtorpanása Tillich szerint nemcsak ennek köszönhető, hanem valami másnak is. Ha ugyanis válaszolni akarunk korunk kérdéseire, akkor bizonyos mértékig közösséget kell vállalnunk azzal, akinek a kérdésére válaszolunk. Tehát szükségünk lesz egy közös alapra, még ha az ingatag is a beszélgetőpartnerek eltérő háttere miatt. Mármost ezt a közös alapot sem a kereszténységen kívülállók, sem a belül lévő hívők nem szívesen akarják vállalni. Elrettentő példát mindkettőre lehet hozni, amikor az apologéták túlságosan kompromisszumkésznek mutatkoztak és szinte már feladták a hitüket, amikor azt védeniük kellett volna, vagy éppen annyira nem volt meg ez a közös alap, hogy gyakorlatilag igazi párbeszéd és vita sem születhetett a fontos kérdésekről.

Noha Tillich 1965-ben meghalt és azóta történt egy s más az apologetika vidékén, úgy vélem diagnózisa ma sem veszített aktualitásából. Vannak persze akár Magyarországon is ígéretes kezdeményezések (például az Apológia Kutatóközpont kiváló munkássága vagy a Kálvinista Apologetikai Társaság vitestjei és anyagai), de az apologetika ma leginkább mégis belső munkája az egyháznak, ami a hívők megszólítására és a már meglévő meggyőződésük megerősítésére szolgál. Azaz többnyire olyanokhoz jut el, akik amúgy is fenntartják azokat a nézeteket, melyekkel kapcsolatban az apologetika meg akarja győzni őket.

Régebben az apologetika hangsúlyai sokszor inkább kifelé irányultak, vagyis a saját korukhoz beszéltek, az onnan érkező kihívó hangokra válaszoltak a keresztények, azoknak címezve a polemikus üzenetet, akik az egyházon kívül vannak. Természetesen ma is előfordul, főleg az interneten, hogy hívő emberek bizonygatják a hitüket nem hívő embereknek, de én rendre azt látom, végül a hívők lesznek azok, akik visszaszorulnak. Az ilyen kudarcba fulladt etapok után az ember felteszi magának a kérdést, érdemes-e egyáltalán hívőként a nem hívőkkel hitbeli kérdésekről vitatkozni? Az egyházatyák igennel feleltek volna erre a kérdésre. Ma viszont sokszor az a benyomásom, az apologetika - mivel előretörni nem képes - egy folyamatosan hátráló egyház előretolt csapatait jelenti, akik elkeseredetten tüzelnek az "ellenségre". Miért van ez így? Ennyire megváltozott a világ?

Nos, a válasz megtalálásához talán pont a Tillich által felvetett közös alap környékén érdemes kapirgálnunk. A keresztények számos alkalommal felvetnek csomó problémás kérdést, melyek valóban foglalkoztatják a mai embert. Eddig szerintem rendben is van. Mihez kezdjünk az evolúcióelmélettel? Mit szóljunk az abortuszhoz? Mi legyen a homoszexualitással? Nem a témákkal van a probléma és azzal sem, hogy aztán apologetikai módszerekkel kezdjük fejtegetni ezeket. A baj az, hogy nincs meg ehhez a közös kiindulópont, az ingatag de mégiscsak létező alap. Győzködhetünk egy nem hívőt arról, milyen rossz a homoszexualitás vagy az abortusz, még az erről szóló érvelésünkben is lehet erő, de a beszélgetés - teljesen érthetően - egy idő után fordulatot vesz majd és az alapok tisztázásáról fog szólni. Magyarul: nem a homoszexualitás vagy az abortusz lesz a kérdés, hanem az, miért bízzon meg egy nem hívő abban, hogy a Biblia igaz és a keresztény hit megfelelő alap az ilyen kérdések eldöntéséhez. Egy kívülálló számára ha mi megszólalunk, egy csapásra nyilvánvaló lesz, hogy a véleményünk azért az, ami, mert vallásos emberek vagyunk. De miért jó a mi vallásos hitünk, hogy az abortuszról véleményt formáljunk?

Az apologetika feladata az lehetne, már ha szeretne egyáltalán az egyházon kívül is párbeszédbe bocsátkozni, hogy megkeresi a közös alapot ami ezekhez a disputákhoz szükséges. Lehet, sőt valószínű hogy ez nem lesz egy stabil alap és kevés cölöpön fog állni, mégis szükséges a jelenléte az értelmes eszmecseréhez. Persze az is elképzelhető, hogy ezekben az évtizedekben az apologetika inkább a belső munkára koncentrál, és az egyház tagjait próbálja védeni a tévtanítások és korjelenségek negatív hatásaival szemben. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz választás, bennem mégis hagyna egy kis űrt maga után, hiszen ez a műfaj eredetileg nem erre lett kitalálva...