No woman, no cry...

Ha átgondoljuk a teljes keresztény egyház nemiséget illető megoszlását, kétségkívül azt kell mondjuk, a hívők többsége a gyengébbik nemhez tartozik. Azaz, több a nő, mint a férfi. Ez a tény sokféle kérdést felvet, de talán nincs még egy olyan, ami annyira megosztó lenne, mint a nők papi, lelkészi vagy tanító szerepbe helyezése. Nem tudom miért, de az elmúlt napokban ez kétszer is szembejött velem. Mindkétszer férfiak részéről, akik tiltakoztak a nőkkel szemben.

Talán úgy illendő, hogy első körben "házon belül" söprögetek. A pünkösdi mozgalom a huszadik század első évében indult el a híres Azusa utcai ébredés keretében, egy kis utcából Los Angeles-ben. Hosszú lenne csak a kivonatát is leírni az ott zajlott eseményeknek, azonban a felvetett téma szempontjából most az a jelentős, hogy a pünkösdiek bizony nőket is odaengedtek a szószékre, akik valamiféle értelemben tanították a gyülekezetet. Később aztán a pünkösdi egyházban világosan megtiltották és ellenezték a női lelkészkedést és tanítást - ma pedig nagyjából az a helyzet, hogy jelentős enyhülés látszik ezen a területen. Ismerek egyházon belül lelkészhölgyet és tanítót is, akikkel egyébként az égvilágon semmi gondom nincs.

Ha teszünk egy pici kitekintést a többi felekezetre, a baptista egyházban nincsenek igazán női lelkészek-tanítók, míg az evangélikus és református egyházban kifejezetten sok hölgy juthat ilyen szerephez. A nagy vita persze a katolikus egyházban zajlik mostanság, ahol szigorúan csak cölibátusban élő férfiakat szentelnek papoknak - de a "teljes papfogyatkozás" miatt nagyon is felmerült a női papok és női tanítók kérdése. Mindezt azért is vetem fel, mert a napokban halt meg az egész kérdéskör egyik heves ellenzője az anglikán egyházban - az amerikai püspök Jack Iker. Bevallom, mivel nem igazán vagyok képben az anglikanizmusban, nem hallottam még az úriemberről, de mint kiderült, a nők felszentelésének egyik kifejezett bírálójaként volt ismert. Iker persze a teológiai liberalizmus és progresszió ellen is küzdött, konzervatív látásmódjának azonban az is része volt, hogy a nők ordinációjával szemben definiálta önmagát. Erről például ezt is mondta: 

"Ez nem a nők ellen szól, ez egy teológiai látásmód. Úgy gondoljuk, hogy a nők felszentelése (...) alapvető szakítást jelent az apostoli hagyományokkal és a bibliai tanítással."

Vagyis Iker úgy vélte, hogy az apostoli hagyományok és tanítások része, hogy a nőknek csend a neve, ami a tanítást és lelkészi-papi hivatást illeti. Mondani sem kell, a viták pont ebből indulnak. Szerintem nagyon fontos az ilyen kérdésekben, hogy ne pusztán egy-egy bibliaverset vagy szakaszt nézzen át az ember, hanem amennyire lehetséges, a Szentírás teljes kontextusában, a férfiről és nőről vetített képének egészében próbálja elhelyezni a problémát - figyelembe véve azt a sajátos körülményt is, hogy az egész Biblia egy erősen patriarchális légkörű valóságban született.

Tudjuk jól, hogy a tiltás hátterében főként az első korinthusi levél nőket istentiszteleten szabályozó passzusai állnak - nem csak ezek a versek, de ez talán a locus classicus forrás. Ahogy a kortörténetből sejthető, ebben a közösségben a nők bekiabálással, hangos fecsegéssel is zavarhatták az alkalmat - Pál pedig azt írja, hogy nem engedi meg a nőknek a megszólalást a gyülekezetben. Ha nem értenek valamit, kérdezzék meg otthon a férjüket. A nőnek nem illik az ekklésiában beszélnie - írja a szöveg. Na már most, a görög ekklésia kifejezést a katolikus fordítások az "Egyház" (nagybetűvel!) szóval adják vissza, ezzel is azt sugallva, hogy itt az egész egyetemes egyházról van szó. 

Ennek viszont szerintem legalább két dolog ellentmond. Egyrészt, az ekklésia kifejezést minimum háromféle értelemben használja a teljes Biblia: mint népgyűlést, azaz emberek összeverődött csoportját minden szakrális célzat nélkül, másrészt a helyi gyülekezetre alkalmazza, harmadrészt néha a teljes kereszténységre. Utóbbira használja egyébként ritkábban, sokkal gyakoribb az első kettő előfordulása. Másrészt, tudjuk jól hogy a páli levelek erősen szituatív jellegűek, vagyis azért íródtak, hogy lokális problémákra megoldást adjanak. Persze levonhatunk belőlük objektívabb tanításokat is, de mégis fontos észben tartani, hogy a levelek jó része reagálni kíván valamilyen helyi jelenségre. Ha ez igaz, akkor nehéz elképzelni, hogy miközben Pál a korinthusi közösség kisiklásait teszi rendbe, egyszercsak  "kiszól" és egy félmondat erejéig a teljes Világegyházra vonatkozó kijelentést tesz.

Különösen azért, mert volt legalább egy olyan munkatársa, aki nőként tanítói szerepkörben is funkcionált. Ugye mindenki sejti, hogy itt Priscilláról van szó, aki a férjével együtt látott el ilyesféle feladatokat. Hovatovább éppen Pál említi azt is, hogy "Kirsztusban nincs többé sem nő, sem férfi", amivel természetesen nem a nemek megszűnésére gondol, hanem az egyházon belüli felesleges demarkációs vonalak felszámolására. Ezt egyébként már Jézus is elkezdte, amikor nőket tanított, akik a lábaihoz ülve hallgatták és a tizenkét férfi tanítványa mellett női tanítványai is voltak.

Egyébként mindezektől eltekintve is számomra furcsa, hogy a hölgyeket miért kellene kizárni bármilyen feladatkörből. Tudjuk azt jól, hogy a Szentírásban voltak prófétanők, női tanító, de még női bíra is. Miért lenne a férfi primátusa, hogy csak ő adhatja tovább azt, amit Istenből megértett vagy amit Isten közölt vele? Ha prófétaként az "isteni üzeneteket" kommunikálhatták a nők - és gyanítom, ezzel valamiképpen tanítottak is -, akkor más módon miért ne tehetnék? Ezt nem teljesen értem. A legfontosabb azonban, hogy az olyan nők teljes kizárásával, akik láthatóan képességet és tehetséget kaptak az ilyesmihez, az egyház a saját maga dolgát nehezíti meg. A kereszténység kétharmada heverhet parlagon, ha a hölgyekbe belefojtjuk a szót.

Tovább

Spingyülekezetek és spinpapok

Olvasok egy remek könyvet a spindiktátorokról, melyet ráadásul olyan szerzőpáros alkotott, akiket talán ritkán fúj össze egymással a szél: egy orosz közgazdász (Szergej Gurijev) és egy amerikai közgazdász-politológus (Daniel Treisman). Mondani sem kell, bár mindketten szakmai jellegű érvelést és gondolatokat vetnek fel, azért bőven rendelkeznek személyes tapasztalatokkal is a témáról. Azonban a spindiktátorokról szóló felvetés bennem is felhozott néhány kérdést - például olyanokat, hogy létezhetnek-e "spingyülekezetek", ahol "spinlelkészek" végzik a feladataikat a nekik adatott hatalom kontextusában?

Gondolom, ha valaki még soha nem hallotta a spindiktátor kifejezést, elsőként talán azt szeretné megérteni, egyáltalán miről van szó. Nos, nehéz dolgom lesz, ha egy blogbejegyzésben akarom az egész könyvet bemutatni, ezért csak a tények summázatára vállalkozom. Kezdjük talán azzal, hogy mindenki hallott már diktátorokról, azaz olyan despotikus hajlamú politikai vezetőkről, akik a saját országukat rémuralom alatt tartják és erőszakos eszközökkel próbálják bebiztosítani a hatalmukat. Ilyen "klasszikus" diktátorokat sokat találunk a 20. századi történelemben - a legismertebbek természetesen Adolf Hitler vagy Sztálin, de ott van Mao-Ce Tung vagy hogy mondjunk egy kisebbet, a romániai Nicolae Ceausescu. 

A könyv szerzői ezekre a tipikus diktátorokra és az általuk fenntartott rendszerre a félelemdiktatúra kifejezést alkalmazzák. A legtöbben valószínűleg már ennyiből is sejtjük, milyen paraméterek állhatnak ennek a szónak a hátterében. A félelemdiktatúrában a diktátor a félelem fenntartása révén uralkodik: sokszor nyúl erőszakos eszközökhöz, például a nyilvánosság előtt végez ki embereket, vagy fizikai veréssel fenyíti meg őket. Gyakoriak a politikai gyilkosságok, de enyhébb esetben is jellemző, hogy a politikailag nemkívánatos személyeket bebörtönzik. Természetesen a félelemdiktatúrák át vannak itatva a cenzúra mindenféle technikáival, így jellegzetesek a könyvégetések, szerkesztőségek bezárásai és persze a teljes médiafelügyelet. Ehhez kapcsolódik még az agresszív propaganda, amely népszerűsíti a Vezért és az eszmét, megvetően nyilatkozik minden liberális demokráciáról és próbálja akár meggátolni azt is, hogy nemzetközi szintről jelentős információk bejussanak a diktatúra falai közé. Jó példa erre a "szépséges" csomagra Kim Dzsongun és Észak-Korea.

A bevezetőben említett könyv szerzőpárosa nem tagadja az ilyesféle nyílt diktatúrák erejét és borzalmait, de állításuk szerint a 21. századra ezek a rezsimek jelentősen megkoptak - mert a hatalom megtartása szempontjából kevéssé tűnnek ma már szalonképesnek és hatékonynak. Főleg, ha van hozzájuk képest sokkal jobb alternatíva - és ezt az alternatívát nevezzük végső soron spindiktatúrának. Az ilyen típusú országok száma statisztikailag is igazolható módon megemelkedett mára a félelemdiktatúrák és az igazán demokratikus országok kárára! Nem akarom most hosszasan ecsetelni mi is a spindiktatúra definíciója és hogyan jött ki ez a matek - ha valaki kíváncsi a részletekre, olvassa el a könyvet, nem fogja megbánni! A lényeg most az, hogy a spindiktatúra alapvetően nem a félelemkeltés, hanem a megtévesztés révén próbál működni. Úgy fegyelmez, hogy kerüli a nyílt erőszakot: így például nem megvereti az ellenségeit, hanem bizonyos okokra hivatkozva mindig rájuk küldi az adóhatóságot. Nem felgyújt egy egyetemet, hanem számokra és adatokra hivatkozva bezáratja. Nem megtiltja az ellenzéki sajtó működését, hanem korlátozza és nehézzé teszi. No és persze mindeközben elbábozza a demokráciát, a szólásszabadságot és a fair választásokat. 

Az elmúlt évtizedek politikai áramlatai sorban felszínre hozták a spindiktátorokat - mint amilyen Erdogan, Trump vagy éppen a könyv szerint Orbán Viktor is -, akik egymáshoz elképesztően hasonló taktikai megoldásokkal kormányozták a saját országaikat. Kellemes szociálpszichológia vita bontakozhatna ki arról, milyen folyamatok járultak hozzá ezeknek a vezetőknek a színrelépéséhez. A könyv statisztikáiból kiderül, hogy a félelemdiktatúrákból a spindiktatúrákba való átmenet akár képes továbbhaladni egy nyílt demokráciába is - de persze nem valószínű, hogy ez meg is történik. Sőt, éppen Putyin esetében mintha azt látnánk, hogy az általa működtetett spindiktatúra egyre inkább kezdene "visszahajolni" a klasszikus félelemdiktatúrába: nemcsak a háborús pusztításra gondolok most, hanem a tüntetők tömeges letartóztatására vagy éppen ablakokból véletlenül kipotyogó, rendszerkritikus emberekre...

Az egész autokrata spindiktatúra-koncepciót talán Orwell egyik mondása foglalja össze a legszemléletesebben az 1984 című művéből:

"A hatalom abban rejlik, hogy az emberi lelkeket darabokra tépjük, s aztán olyan új alakba rakjuk össze, amilyenbe akarjuk."

Bevallom őszintén, én a spindiktátorságot egyfajta politikai lelkiségi irányzatként is tudom magamban azonosítani. Egyszerűen vannak olyan típusú emberek, akik nemcsak tehetségesek (már ha azok egyáltalán), hanem kényszeresen ragaszkodnak ahhoz, hogy minden lehetőleg úgy történjen, ahogyan ők szeretnék. Viszont elég belátóak és intelligensek, hogy a saját akaratukat ne direkt és otromba eszközökkel kényszerítsék a népre - abból csak vérontás és nemzetközi felháborodás lehet -, hanem sokkal finomabb hatalomtechnikai eszközökkel.

Ha igazam van és a spindiktátorság valamiféle lelkiség is, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, az egyház (mint a lelkiségek egyik fő terjesztője) mennyire felvevőpiaca az ilyesminek? Valószínűleg nagyon is az. Autokrata emberek persze mindenhol lehetnek, de az egyház eleve lelkiségek köré épül, még a "száraz" teológiai irányzatok is rendelkeznek lelkiségi jelleggel. Ráadásul az egyházban relatíve gyorsan lehet "vezetői pozícióba" kerülni, a kisebb felekezetek esetében még inkább. A neoprotestáns irányzatok - baptizmus, pünkösdizmus, szabadkeresztény vonal - a teológiai karokon képeznek lelkészeket, de (tudomásom szerint) nincs szigorú feltételekhez kötött rendszer, megszerzendő jogosítványokkal, miszerint ennyi és ennyi szolgálati év után szentelnek fel valakit lelkésznek. Legáció, azaz kiküldés egyházi helyekre persze létezik, de az igazság az, hogy ha elvégezted a teológiát, akár máris vezetői pozícióba kerülhetsz! Ez a dolog a kisegyházak mozgalmi múltjából is ered - hajdanában még a tanultságot se várták el a lelkészektől, elegendő volt az elhívás és a puszta lelkesedés. (Ma már szerencsére a helyzet azért ebben pozitívan változni látszik!) Ha jól sejtem, a nagyobb egyházakban létezik "szamárléta", amit végig kell csinálnia egy kezdő papnak - de ott meg örülnek lassan, ha akárki jelentkezik a szemináriumra.

A helyzet tehát az, hogy valós lehetőség a "spingyülekezetek" létrejötte "spinpapokkal" és "spinlelkészekkel" - hogy picit kicsavarva adjam vissza a könyv egyik alapkifejezését. Nem állítom, hogy ez most az egyházak legnagyobb problémája, de a tekintélyelvű vezetés mégis állandó kihívás és visszatérő probléma - ahogy időről-időre a felszínre is kerül. Néha az az ember benyomása, hogy csak szerencse kérdése, milyen lelki alkatú ember kaphat szócsövet és ezáltal hatalmat magának: egy autokrata beállítottságú, még rosszabb esetben kifejezetten diktátor-típus vagy a nyílt és szabad meggyőződést támogató személy.

Tovább

Borsószem

Megint konfliktus van a közel-keleti régióban, Irán bombázza Izraelt, Izrael háborúzik Libanonban, Amerika figyelmeztet, vagyis mindenki odamondogat a másiknak és jobban tudja, hogy kinek mit kellene tennie, lépnie, döntenie. Eközben persze szakadatlanul zajlik az immáron évek óta tartó orosz-ukrán konfliktus, és megy a területi vita. A nehezen kibogozható geopolitikai helyzetekhez a keresztények is hozzájárulnak a véleményeikkel, de néhány napja mégsem az egyház hangja, hanem egy író gondolatai ragadták meg a figyelmem arról, miszerint kellő távolságból nézve a háborúink értelmetlen zagyvaságnak tűnnek. De ehhez tényleg kellő kell legyen a távolság!

Mondanám, hogy az olvasó végezze el a most következő kísérletet, de gyakorlatilag olyasmit kérnék, amit nem lehet teljesíteni. Ezért inkább úgy fogalmazok, mindenki csak gondolatkísérletként tekintsen az alábbiakra. Tehát: vegyünk egy szem borsót és fogjunk kézbe egy kést! A késsel próbáljuk a borsószemet nagyjából száznyolcvan darabra felosztani. Nem kell, hogy ezek a darabok egyforma méretűek legyenek, sőt erre ne próbáljunk törekedni sem. Nos, tegye fel a kezét, akinek sikerült a kísérlet, és eredményesen felszabdalta a borsót száznyolcvan darabra! Ilyen pedig nincs. Abszurd volt a kérés.

A valóság abszurdabb. Megfelelő távolságból nézve pontosan ez történik a világunkban. Egy érdekes tanulmány szerint bár a történelem során folyamatosan változott az országok száma, és persze nem feltétlenül egyértelmű mindig mitől lesz egy ország valójában ország, azt kell mondanunk, hogy nagyjából 180 és 200 közé tehetjük ma a Földön található országokat. Vagyis, ha a valóságnak többé-kevésbé megfelelő perspektívából és távolságból szemléljük a teljes emberiséget, az a "borsószem" amelyen élünk, keresztül-kasul van szabdalva politikai-vallási-társadalmi indokok mentén. És a borszószem egyik icipici régiójában élők közül mindig vannak olyanok, akik majd' megőrülnek azért, hogy a borsószem egy másik, adott esetben még kisebb területét bekebelezhessék. Például azért, mert a saját nemzetüket előrébbvalónak vélik a másikénál, a saját eszméiket, életfelfogásukat, világszemléletüket magasabb rendűnek a többiekéhez képest. Amikor annak idején Amerika lerohanta Irakot, szerte az interneten terjedt egy fotó, melyen B-52-es nehézbombázók tonnaszámra szórták a bombáikat. A kép felirata magyarul ez volt: "ha te nem jössz a demokráciához, majd a demokrácia megy el hozzád".  A homo sapiens, vagyis saját meghatározásában a "bölcs ember" tulajdon fajtársait a halálba küldve küzd a borsószemért. Ha mindezt a drámát űrbeli távolságból szemléljük, szükséges beismernünk, kedves embertársaim, hogy tiszta hülyék vagyunk.

Kérdés persze, hogy indokolt lehet-e ez a perspektívaváltás? Aki kicsit is foglalkozott a huszadik századi teológiával, már biztosan találkozott annak legnagyobb alakjával, azaz Karl Barth-tal. Bevallom őszintén, sosem voltam "barthiánus" teológus, fenntartásaim vannak az általa képviselt dialektikus teológiával, mégis van abban valami megkapó, amikor Barth kerek perec kijelenti: "Isten a mennyben van, te pedig itt a földön. Ennek az Istennek a kapcsolata ehhez az emberhez és ennek az embernek a kapcsolata ehhez az Istenhez - számomra ez a Biblia témája és egyben a filozófia summája." Persze a menny-föld távolsághoz hasonló szerepel a Szentírásban is (lásd a Péld 5,20-at), valamint Barth itt egy különleges dolog, a Biblia értelmének megfejtése kapcsán próbálta érzékeltetni ezt a hatalmas szakadékot. Szerinte az igehirdető, a hitoktató vagy éppen a lelkigondozó valójában óriási, beláthatatlan távolságra tartózkodik Istentől (ezt az állapotot nevezi diasztázisnak, azaz szétválasztásnak), ezt a mélységet pedig csak Isten képes áthidalni a Biblia segítségével. A lényeg azonban most a perspektíva: nemcsak az űrből, hanem az Isten szemszögéből is érdekes látvány lehetünk.

Akárhogyan is van, a borsószem-hasonlat a naivsága ellenére is megállja a helyét, sőt a méreteket tekintve még túlságosan nagyvonalúnak nevezhető. Félelmetes belegondolni mennyi erőszak, civakodás, területekért és befolyásért folyó küzdelem miatt zubogott hektoliter számra a vér - csak azért, hogy a borsószem egy pici szegmense valaki birtokába kerüljön.

A kozmosz elképesztő nagysága és benne az ember elképesztő kicsisége csüggesztő gondolat az egonknak. Persze túl lehet hangsúlyozni a jelentéktelenségünket is, elmenni egészségtelenül abba az irányba, hogy kozmikus méretben alulbecsüljük magunkat - de ahogy látom, nem ez a veszély fenyegeti a többséget. Úgyhogy néha jó azért belegondolni, kik vagyunk valójában, hol vagyunk valójában, mekkorák vagyunk valójában, és végső soron milyen indokok miatt öljük halomra egymást. Elcsépelt és frázisszerű talán ez a "milyen kicsik vagyunk" gondolat, de ha a háborúinkat csak "belülről" vagyunk hajlandók látni és nem "felülről", mindig fogunk elég indokot találni hozzájuk. Nem szeretem a bűnöket katalogizálni, de eddig is a büszkeséget tartottam közülük a legostobábbnak. Hiszen ha kellő távolságból nézve pusztán borsószem a világunk, akkor mik vagyunk benne mi magunk? És ha ezt belátjuk, mire szeretnénk igazából büszkék lenni?

Tovább

A fatalizmus fanatizmus (4)

Ha valaki olvasgatja a teológiai determinizmusról szóló kis sorozatomat, minden bizonnyal kiszúrta, hogy még adós vagyok az egész magjában található három alapvető kifejezés körüljárásával. Bár ez nem egy teológiai kisesszé vagy dogmatikai kézikönyv, hanem csak egy blogfelület, mégis szeretném ha picit megnéznénk ezt a három pontot - mert itt válhat radikálissá a gondolat, hogy Isten nulla szabadságot ad az embernek...

Gyanítom minden bibliaolvasó érzékeli azt a kettősséget, ami az egész Szentírásban a szabad akarat és a determinizmus állandó feszültsége miatt meglapul a sorok között. Van tehát Isten szuverén akaratának köszönhetően elrendelés is, de van az ember teremtményi létében szabad akarat és döntési képesség is. A legérdekesebb textusokban azt találjuk, hogy Isten szuverenitása és az emberek felelőssége összetalálkozik egymással. Ilyen például, amikor Péter a pünkösdi beszédében ezt mondja Jézusról: " miután Isten elhatározott szándékkal és előzetes tudással nektek Őt kiadta, ti törvényszegő kézzel keresztre szegeztétek és megöltétek" (Csel 2,23). Ha jól megfigyeljük, ebben a kis mondatban egyszerre van jelen az isteni elhatározás és az emberi gonosztett. A kettőt így foglalhatjuk össze:

1. Isten kezdeményez.
2. Az emberek felelősek azért, hogy megtérjenek és képesek ezt elfogadni vagy elutasítani.

A deizmusba hajló istenkép teljesen elhalványítja az elsőt, a szigorú determinizmusba hajló teológia pedig a másodikat. A Szentírás viszont egyiket sem játssza ki a másik javára. Az egyháznak szerintem egyszerre kell hangsúlyoznia Isten szuverenitását és az ember döntési képességét - ebből következően felelősségét is. A szélsőségesen determinisztikus teológia azonban túlhangsúlyoz három fogalmat, ami köré az egész gondolatmenete épül. 

Az első ezek közül az előretudás isteni képessége. Szerintem ezt nem kell túlmagyarázni: az idegen szóval preszcienciának nevezett tulajdonság mindösszesen azt jelenti, hogy Isten mindentudása révén nyilván azt is tudja, hogy az emberek hogyan fognak dönteni egy adott helyzetben vagy kérdést illetően. Itt persze az azonnal adódó dilemma úgy szól, hogy az előretudás okozó jellegű-e, azaz elő is idéz valamit az a körülmény hogy Isten tudja az adott dolgot? És ha igen, ez felmenti a résztvevőket a felelősségük alól? A válasz nyilván az, hogy nem menti fel - a Biblia nem tekinti Isten előretudását olyan tényezőnek, ami csökkenti az ember felelősségét. Isten előre tudta, hogy a Fiát meg fogják ölni, Krisztus halálát a keresztény hit szerint évszázadokkal annak bekövetkezése előtt előre jelezték az ószövetségi szövegek - de ez nem csökkenti a kivégzésben részt vevők felelősségét. 

Szemléletesebb példa a Máté 11,20-24, ahol Jézus három városra mond kemény ítéletet, a szövegben ugyanakkor illusztrációs célból két másik város neve is előkerül: Tírusz és Szidón. Figyeljük meg, hogy Jézus nemcsak arról tud, mi történt ebben a két városban a múltban, de még azt is tudja, mi történt volna velük ha nem térnek meg. A spanyol jezsuita Luis de Molina ezt nevezi "köztes / közbülső tudásnak" (scientia media) - tehát Isten tudása még a lehetségesen bekövetkező forgatókönyvek ismeretére is kiterjed. Viszont ebből akkor az is következik, hogy vannak ilyen forgatókönyvek, az előretudás pedig valószínűleg nem lehet okozó jellegű abban az értelemben, hogy megszünteti az emberi szabadságot!

A legismertebb kifejezés persze az eleve elrendelés, amit képtelen lennék itt most tételesen és teljes egészében kifejteni. Számos szövegrész beszél arról, hogy Isten előre elrendelt dolgokat, sőt akár sorsokat (az egyik legismertebb az aranyláncként emlegetett Róm 8,29-30), ugyanakkor a szélsőségesen determinista logika mindig oda lyukad ki, hogy Isten leginkább az üdvösség kapcsán végzi ezt a megkerülhetetlen elrendelést. Azt hiszem itt van az idő egy kis Kálvin-idézethez:

"Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra." (Institutio II., 3.21.5)

Világos beszéd: Isten elhatározta mi történjen minden egyes emberrel. Vannak, akik örök életre rendeltettek, mások pedig eleve mennek a lecsóba! Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez az egész kálvinizmus legvisszataszítóbb gondolata a legtöbb hívő ember számára, aki nem kálvinista. Nem kell nagyon magyarázni, ha nem finomítjuk a fenti gondolatot, akkor abból meglehetős egyértelműséggel az következik, hogy Isten tekintet nélkül az ember jövőbeli együttműködésére dönt az ember sorsáról. Vagyis teljesen mindegy mi mit teszünk, üdvösségre vagy pokolra jutunk? Nos, nem hiszem hogy maga Kálvin ilyen szögletesen gondolkodott volna - javaslom, hogy mindenki olvasgassa az általa leírtakat. Most csak azért ragadtam ki minden kontextus nélkül ezeket a mondatokat, mert többé-kevésbé itt definiálja magát a fogalmat.

Szerintem fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a predesztináció nagyon kevés esetben vonatkozik a Bibliában az üdvösségre. Lennox azt írja, mindösszesen három ilyen textus van: a Róm 8,29-30, az Efezus 1,5 és az Efezus 1,11-12. Ennek fényében erősnek tűnik, hogy az eleve elrendelés egy határokat nem ismerő és mindenre kiterjedő isteni determinizmus tanításává nőtte ki magát, ahol "minden molekula mozgását" is Isten szabályozza. Nem arról van szó, hogy tud ezekről, hanem arról, hogy a közvetlen irányítása alatt állnak - szól a radikális determinizmus.

Végül az utolsó idetartozó kifejezés a kiválasztás és a választottság, amely természetesen az "Istenhez tartozók" értelmében kezelendő. Választottaknak az újszövetségi korban teljesen hétköznapi módon a keresztény hívőket nevezték. Fontos megjegyezni, hogy ezt a kifejezést nem feltétlenül olyan értelemben használja a Biblia, hogy valaki jelöltek egy csoportjából kiválaszt embereket! Így például Isten a saját Fiáról ezt mondja: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" (Luk 9,35). A választott szó nemcsak azt takarja, hogy egy nagy tömegből kiszelektálunk valakit, hanem a "különleges" vagy "kiváló" értelemben is használatos. Az Ószövetség gyakran nevezi egész Izraelt választottnak - ám ez nem azt jelenti, hogy szó szerint egész Izraelben minden ember hívő, vagy akkor a többi népből soha, senki nem lehetett hívő. 

Mivel nem akarom a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, befejezésül még felhozok egy szövegrészt, mégpedig a Máté 22 példázatát, amely egy királyi menyegzői lakomáról szól. A sztori persze nagyon közismert minden bibliaolvasó számára: adott egy király, aki meghív a lakomájára vendégeket - a példázatban persze maga Isten ez a király, a lakoma pedig az üdvözült állapot. A legtöbb meghívott azonban elutasítja ezt a kedves invitálást, sőt olyanok is akadtak, akik egyenesen meggyilkolták a király szolgáit, akik a meghívást tolmácsolták. A király azonban nem adta fel, újabb szolgákat küldött, akik ezúttal az utcákra mentek, hogy mindenkit hívjanak akit találnak és megtöltsék a lakodalmas házat. A tanulság a történet végén így hangzik: "sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak". 

A példázatból kiderül, hogy a kiválasztás nem önkényes és nem is feltétel nélküli volt. A "hivatalosok" közül többen elutasították, amiből világosnak tűnik, hogy nem csupán maga a hívás, hanem az arra adott reakció határozta meg, ki lett végül kiválasztva. Vagyis a kiválasztás bizonyos világos feltételek teljesülése alapján történt. Egyértelmű, hogy a meghívás elfogadása maga nem volt érdemszerző cselekedet - semmi nem utal arra, hogy a meghívottak megérdemelték a részvételt. Ám végül az a körülmény, hogy ezek a vendégek választottak voltak, nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül lettek kiválasztva! Igenis volt feltétel: a döntés, hogyan reagálnak a meghívásukra.

Nos, muszáj vagyok ezen a ponton letenni a fonalat. Temérdek másik narratívát és textust átnyálazhatnánk még, szem előtt tartva a fent említett három kifejezést a magyarázat és értelmezés során. Amire itt utalni kívántam, hogy az előretudás, az eleve elrendelés és a kiválasztás, mint alapkifejezések együtt sem vezetnek el valamiféle fatalista, radikálisan determinisztikus teológiához. Befejezésül megismétlem, hogy nem állt szándékomban sem Kálvint, sem a kálvinistákat, sem az Isten szuverenitását hangsúlyozni szeretőket piszkálni. Amivel én hadilábon állok, az egy radikális determinista teológia, ami nem hagy semmiféle mozgásteret az embernek és megfosztja a szabadságától. De ha attól megfosztja, akkor az erkölcsi felelősségét is elveszi. Ez pedig egészen biztosan nincs összhangban a Szentírás teljesen szövegének szellemiségével. Mondhatni, egyfajta fatalista fanatizmushoz vezet, ami hosszú távon megbetegíti az ember lelkét.

Tovább

A bűnokozó Isten? (3)

Ízlelgetve az előző két bejegyzésemet, szerintem túl nagy fába vágtam túl kicsi fejszét. Nem lehet néhány blogbejegyzésben sem a kálvinizmust, sem a determinista gondolatot, sem a szabad akaratot igazán jól kitárgyalni. Ha nagyon általánosan fogalmazok, az a jogos vád ér majd, hogy nem értelmezem elég mélyen a kérdéseket. Ha belemélyedek egy részletproblémába, akkor pedig megkapom, hogy nem látom az összképet. Úgyhogy akkor most leveszem a cipőt és megpróbálok kilépni a csónakból: járjunk a vízen kicsikét...

Olyan világban élünk, ahol a szimplifikáció erénynek minősül: vagyis fogjunk meg egy bonyolult kérdést, és próbáljuk néhány mondatra lecsupaszítani. A determinizmus és a szabad akarat, valamint az ezek köré felépíthető filozófiai-teológiai konstrukciók elképesztően összetettek. Mindkét fogalomról külön-külön könyvet lehetne írni, ennek tudatában viszont nem szeretnék beleesni a csapdába, hogy elkezdem szétszálazni ezek jelentését. A determinizmus kapcsán azonban muszáj legalább kétfelé választani a dolgot: ebben az értelemben beszéljünk most (1) fizikai determinizmusról és a korábban már említett (2) determinisztikus teológiáról. Az elsőre jó példa lehet a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking, aki szerint "nehéz elképzelni, miként működhetne a szabad akarat, ha viselkedésünket a fizika törvényei szabják meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem vagyunk egyebek biológiai gépeknél, a szabad akarat pedig csupán illúzió." Azért is nevezem fizikai determinizmusnak ezt a többnyire ateisták által képviselt álláspontot, mert erősen hajlik a redukcionizmusra: azaz lebontja az embert alkotórészeire (leredukálja) és így magyarázza, hogy mivel az ember maga is csak alkotóelemek komplex rendszere, a fizikai törvények által vezérelt módon él. Az az igazság, hogy a szabad akarat tagadása mögött sokszor naturalista-materialista elvek állnak.

A teista determinizmus vagy determinista teológia nyilván nem ilyen. Ezzel kapcsolatban egy kedves olvasóm (Attila) figyelmembe ajánlott egy remek összefoglaló cikket - amit most én is ajánlok mindenkinek. A cikkből jól kivehető, hogy maga a kálvinizmus sem egyetlen pontosan körvonalazható teológiai elv, hanem többféle változata létezik. A szélsőséges fatalizmus, amely szerint az események előre meghatározott módon zajlanak és mindegy mit teszünk emberként, nem feltétlenül esik egybe a kálvinizmussal. (Azt hiszem az én korábban ismertetett mentális problémáim viszont leginkább a fatalista determinizmusból eredhettek!) 

Most jött el a pillanat, hogy megint felvessem, amit a bejegyzés elején írtam: bár fontosak a megkülönböztetések, nem szeretnék elveszni ennek az egész témakörnek a dzsungelében. Egyszerűen csak rátérek a lényegre: amikor az ember úgy érzi, hogy nem ura a saját életének - mindegy ezt milyen szakkifejezéssel és címkével látjuk el -, az hosszú távon elviselhetetlenné válhat és mentálisan kikészítheti. A szabad akarat apróra zsugorodása ráadásul magával hozza azt a kérdést is, vajon ha nem áll módomban szabadon dönteni és cselekedni, milyen alapon vagyok számon kérhető a tetteimért? Az isteni determinizmus mindenféle verzióinak érveivel ez talán a legnagyobb probléma. 

Hadd magyarázzam el miről is van szó!

Kálvin meglehetősen egyértelműen kijelenti, hogy Isten maga közvetlen okozója az emberi gonoszságnak, amikor azt állítja, hogy az egyiptomi fáraó szívét csakis Isten keményítette meg, noha persze maga a fáraó is tett a saját állapotáért. Sőt, ennél jóval tovább megy. Azt olvassuk egy-egy textusban, hogy a Sátán is cselekszik - Pál apostol például úgy fogalmaz, hogy a Sátán megvakítja a hitetlenek elméjét -, de "hogyan másképp, ha nem úgy, hogy Istentől árad ki a tévelygésre indító erő, hogy hazugságban higgyenek azok, akik nem akarják magukat az igazságoz szabni?" Persze ebben a kérdésben azért ott lapul a szabad akarat is: hiszen az emberek nem akarják magukat az igazsághoz szabni - ezért Isten a Sátánt felhasználva büntetni meg őket. Bár acélkemény ez a kijelentés, bibliai értelemben ki lehet békülni vele: az ember elutasítja az igazságot, erre válaszul Isten diabolikus erőnek szolgáltatja ki a sorsát. Akkor tehát mégiscsak van Kálvin szerint is valamiféle szabad akaratunk? Ám rögtön ezután így folytatja:

"Összegzésül álljon most ennyi: miután azt mondtuk, hogy Isten akarata az oka mindennek, azt kell tartanunk, hogy gondviselése irányít minden emberi döntést és cselekedetet; vagyis hatalmát nemcsak a választottakban mutatja meg, akiket a Szentlélek vezérel, hanem a hitetleneket is engedelmességre kényszeríti." (Institutio 1.18.2)

Szerintem ez meglehetősen világos fogalmazás. Isten gondviselése minden emberi döntést és cselekedetet irányít. Ízlelgessük csak Kálvin mondatait! Nem Isten szuverenitásáról van csupán szó, hanem inkább az ember nem-szuverenitásáról. Egy dolog azt hinni, hogy Isten szuverenitással rendelkezik és az Ő kezében van az ember élete - egy hívő számára ez felemelő gondolat. De más abban hinni, hogy az én döntéseimet is Isten irányítja és nem én magam. A kálvinista filozófus és teológus Gordon H. Clark nem kertel, amikor ezt írja:

"Szeretném nagyon őszintén és félreérthetetlenül kijelenteni, hogy ha valaki berúg és lelövi a családját, akkor az Isten akaratából tette..."

No azért ez nem semmi! Ha részegen legyilkolom a családom, azt is Isten akarta! Ami igen furcsa, hogy egy ilyen kijelentés után Clark arra a konzekvenciára jut, miszerint Isten nem felelős a bűnért, pedig Ő rendeli el azt... 

A szélsőséges teista determinizmus legrosszabb következménye tehát, hogy Isten a rossz közvetlen okozója, ráadásul mindez úgy igaz, hogy a rosszat okozó Isten engem még számon is kér, amikor helytelenül cselekszem. Ám egy brutálisan determinált valóságban semmi értelme nincs erkölcsi felelősségről, gonosztettekről, számonkérésről, sőt magáról az erkölcsről sem beszélni. Az erkölcsi számonkérhetőség puszta fogalmának is csak egy olyan valóságban van bármilyen súlya, ahol az ember igazi szabad akarattal rendelkezik - még ha az korlátozott is. Egy végletekig determinált világ azonban nem lehet ilyen. Igazán nem értem azokat, akik ilyesmiben hisznek és még gyönyörködnek is benne! Ráadásul az egész durva determinista teológiának van még egy vadhajtása: meggátolja az embereket, hogy megtérjenek - hiszen ha valaki nem hisz, simán hivatkozhat arra, hogy nem rajta múlik ez a dolog, mert még "nem érkezett meg hozzá" a hit. Ha erre determinált, majd hinni fog, ellenkező esetben pedig minek erőltesse a hitet?

Leírom még egyszer, mielőtt valaki felhorkanna: tudom, hogy ez egy kemény és radikális álláspont. Tapasztalom, hogy a kálvinisták vagy más determisztikus alapon álló teológiai nézet követő nem ilyen emberek. Csak arra kívántam rámutatni, hogy amennyiben eltúlozzuk a kálvini tanokat és az azokba vetett bizalmat, finoman szólva taszító, élhetetlen és befogadhatatlan nézetekhez jutunk. Ezek pedig megbetegítik az ember lelkét. Vajon milyen istenkép élhet olyan keresztények fejében, akik szerint Isten maga a kiváltó oka a bűnnek? Vajon hogyan gondolnak a saját bűneikre? Vajon mennyire képesek megélni a saját életüket, ha közben azt kell hinniük, gyakorlatilag semmiben nincs igazán mozgásterük?

A sorozat következő részében szeretnék most már rátérni arra a három alapfogalomra, amelyek a determinisztikus teológia konstrukciójának kiindulópontjait képezik. Ahogy látni fogjuk, az előretudást, eleve elrendelést és kiválasztást többféleképpen is lehet érteni.

Tovább

Teológiai rendszereink (2)

Úgy néz ki, bedobtam egy kis kavicsot egy tükörsima felszínű tóba, így a víz fodrozódni kezdett... Mivel nem szeretnék mindenről írni, ami az eleve elrendelés és szabad akarat témakörét érinti (egy blog alkalmatlan gigantikus témák kifejtésére), ezért bizonyos szubjektív kérdésekre szorítkozom ezekben a bejegyzésekben - ám előtte világossá akarok tenni valamit, ami engem és az írásaimat is teljesen félreérthetővé tehet.

Mindenekelőtt azonban köszönettel tartozom sokaknak: az előző bejegyzés kapcsán többen megkerestek, kifejezték az együttérzésüket, támogatásukat, szimpátiájukat - ez igen kedves és jóleső fejlemény számomra. Elfogadom, hogy vannak hozzám képest másként értelmező és másként gondolkodó testvéreim, akik számára vonzó az a teológiai rendszer, amiből én most gyógyulni szeretnék. A világ így kerek, elférünk rajta mindnyájan és nem szívjuk el a levegőt egymás elől. Ugyanakkor a tolerálható nézetkülönbségek mellett mégis fontos néhány dologra rámutatni a teológiai rendszereink és az azokba vetett túl erős bizalom kapcsán.

Nagyon szimpatikus számomra John C. Lennox determinista hitről szóló kötete (ezt használom fel leginkább az itteni témák fejtegetéséhez), de nem csupán a teológiai tartalma, hanem a stílusa és a lelkülete miatt is. Amikor Lennox megkapta egyetemi kinevezését, egy kollégájával folytatott beszélgetés során a falhoz szegezték a következő kérdéssel:

- Kálvinista vagy?

Lennox erre azt felelte, hogy igen nehéz helyzetbe hozták, mert ha Kálvinra gondol, egy olyan embert lát maga előtt, akinek hatalmas szerepe volt az európai kereszténység megreformálásában és a Szentírás középpontba helyezésében. Rengeteget tanult tőle és másoktól, akik az általa alapított teológiai látásmódhoz kapcsolhatók - a neveket végtelen hosszúságban lehetne sorolni. Mégis, ha valakiről el kellene neveznie magát, akkor inkább hajlamos lenne "pálistának" vagy "péteristának" címkézni a gondolkodását. Ettől azonban visszatartja a tény, hogy láthatóan Pál is berzenekedett attól, ha valaki mintegy felveszi magára a nevét. Csak gondoljunk arra, hogyan feddi meg a korinthusi gyülekezetet, ahol a hívők négy részre szakadva lobogtatták saját szekértáboruk teológiai zászlaját - vagyis besorolták magukat, hogy valaki Pálé, Kéfásé, Apollósé és a negyedik csapat vélte úgy "szerényen" saját magáról, hogy ők a Krisztuséi. Úgyhogy Lennox elhatározta - és azt hiszem ebben magam is csatlakozom hozzá -, hogy nem kívánja még az apostolok címkéjét sem magára venni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy tagadná az apostoli tanítást. 

Teológiai rendszerek persze léteznek, ez nem is probléma, de Isten mégsem teológiai rendszerekben nyilatkoztatta ki az evangéliumot, hanem egy narratívában, amit tanúk hitelesítenek. Most olyannak érzékelem a pillanatot, hogy fontos ezt a tényt kimondani és leszögezni. Többen azt írták ugyanis, hogy a "kálvinizmus maga az evangélium". Bennem mindig összerándul valami, amikor ilyen mondatokat olvasok. Értem persze, hogy ez leginkább egy frappáns kijelentés kíván lenni arról, hogy az evangélium üzenete és teológiai tartalma az pontosan az, amit Kálvin a saját teológiai rendszerében megfogalmazott - ilyen értelemben már a reformáció előtt is volt "kálvinizmus", hiszen az maga az evangélium. Dogmatikusként azonban igen problémásnak és robbanásveszélyesnek tartom ezeket a kijelentéseket. Egyrészt olyan szédítő magasságokba emeli Kálvint és az általa lefektetett szisztémát, amire talán ő maga sem tartana igényt. Másrészt, az ilyen kijelentések lopva ágyaznak meg egy olyan elitizmusnak, ami orvul beeszi magát a bőrünk alá - és aztán úgy fog a felszínre kerülni egy idő után, hogy ha a kálvinizmus egyenlő az evangéliummal, akkor aki evangéliumi, az csakis kálvinista lehet! Ha pedig valaki mégsem erre a következtetésre jut, mint "mi kálvinisták", az eltér az evangéliumtól, azaz kétséges mennyire nevezhető kereszténynek egyáltalán. 

Egyrészt. 

Abban a pillanatban, amikor egy teológiai rendszert kinevezünk az evangéliumnak, az evangéliumot  egy emberi okoskodás által megalkotott öntőformába kényszerítjük. Ez pedig szerintem méltatlan magához az evangéliumhoz. Én úgy gondolom, egyetlen teológiai rendszer sem képes az evangéliumot annyira visszaadni, hogy azonosítsuk vele. Márcsak azért sem, mert az evangélium nem tanításokról szól, hanem a Tanítóról, nem valamiről, hanem Valakiről, nem tételekről amelyekben hiszünk, hanem egy személyről, akiben hiszünk. Természeténél fogva idegen tőle, hogy pusztán szisztematikus reflexió tárgyává váljon. Mondom én mindezt úgy, hogy főiskolai környezetben dogmatikát tanítok.

Másrészt.

Teljesen akceptálom azt, ha valaki kálvinistának mondja magát, de ezzel nem feltétlenül határozza meg pontosan miben hisz. Egészen biztos, hogy tüzetesen áttanulmányozta Kálvin írásait, a neokálvinizmus minden tanítását és emiatt hívja magát kálvinistának? Aligha hiszem, hogy a legtöbben akik ide sorolják magukat, igazi mélységben tudják miről van szó. És ha teszem azt, akad valami, amiben valaki nem ért egyet a kálvini teológiával, akkor onnantól már nem is "igazi kálvinista"? Vannak ugye öt- és négypontos kálvinisták (tudomásom szerint), illetve a neokálvinizmus a kisebb egyházakban is terjed, nem is beszélve a hiperkálvinistákról. Most akkor melyik kálvinizmus is az igazi kálvinizmus?

Ezen a ponton kerülnek aztán elő a címkék, melyek egy ideig az eligazodásban segítenek, ám a tapasztalatok szerint inkább a másik testvér dobozálásához nyújtanak hatékony segítséget. Valaki tesz egy teológiai állítást, és azonnal megvillan az ismerős reakció: "Ezt csak azért mondod, mert te kálvinista / arminiánus / pünkösdi / anyámtyúkja vagy." Számtalanszor átéltem, hogy ez a címkézős besorolás végső soron oda vezet, hogy egyáltalán nem foglalkozunk komolyan a felvetett gondolatokkal. Hiszen ha képesek vagyunk kimutatni, hogy valaki valamelyik teológiai rendszerhez köti magát, onnantól el is döntöttük, hogy az állításai tartalmáról mit gondoljunk. Ahogy Lennox éleslátóan fogalmaz:

"Az egészben az a legnagyobb irónia, hogy maguk az apostolok, akiknek az írásait rendszerbe foglalják, a lehető legerőteljesebben elutasítják minden ilyesféle címke használatát."

Nem kötekedni kívánok, csak azt szerettem volna világossá tenni, hogy a teológiai címkék természetüknél fogva korlátozó jellegűek - míg az evangélium teológiai üzenete természeténél fogva inkluzív, befogadó, nyitott és hívogató lelkületű azok felé, akik jönni akarnak Jézushoz.

Ennek ellenére elhatároztam, hogy tálcán fogom kínálni saját magamat azok kedvéért, akik engem mégis szeretnének besorolni, valamiféle címkét a homlokomra nyomni. Úgyhogy őszinte nyitottsággal megmutatom a szellemi névjegykártyámat, elárulva rólam a következőket:

1. Egyházi háttermet tekintve baptista háttérből kivált szabadkeresztény vagyok, aki most hivatalosan úgy pünkösdi, hogy vitatkozik a klasszikus pünkösdi hitvallás bizonyos pontjaival.

2. Evangelikál lelkülettel szoktam közelíteni a teológiai kérdésekhez, miközben a történelmi protestantizmus hitvallási talaján állok.

3. Pünkösdi és református teológiákon végeztem tanulmányaimat, ezek a felekezeti gondolkodások hatottak rám.

4. Karizmatikus is vagyok, aki bár óvatos, de nyitott a lelki ajándékokra.

5. A neoprotestantizmusra jellemző dicsőítést szoktam meg és a közösségemben is ez van, miközben hallgatok popzenét, gótikus metált, hard rockot, musicalt és kórusműveket, tegnapelőtt pedig egy jazz klubban voltam koncerten.

6. Nagyon is protestánsnak vallom magam, amikor a mariológiáról van szó, amit a magam részéről elutasítok. Szeretem és egyet is értek a katolikus dogmatika trinitástanával, ami fontos alapja a hitemnek és ezt ők fejtik ki talán a legjobban, de a krisztológiájukban is rengeteg a gyöngyszem.

7. Olyan főiskolán oktatok, ahol pünkösdi, metodista, református, katolikus, ortodox kollégákkal folytatok folyamatos eszmecserét - mindegyikük spiritualitása hat rám.

8. Liberális beállítottsággal fordulok a vallás- és a szólásszabadság irányába, miközben kifejezetten konzervatív a házasságról és szexualitásról alkotott véleményem, és nem szimpatizálok a relativista teológiai progresszióval.

9. Hiszem, hogy van eleve elrendelés a szabad akarat valóságos ténye mellett.

Azt hiszem bőven tudnám a listát folytatni bizonyos részletkérdésekkel, de talán most elég lesz ennyi. A találós kérdés tehát: pontosan ki vagyok én? Nos, ami egészen biztos, hogy az elmúlt évtizedekben a rám ragasztott címkék szerint voltam liberális, konzervatív, fundamentalista, antikatolikus, antikarizmatikus, baptista-ellenes, hazaellenes, baloldali-progresszív, elvakult teremtéshívő, evolucionista, dogmatikus okoskodó és a dolgokat túl lazán kezelő, léha keresztény. Biztos van, amit kihagytam. A legfontosabb azonban nem az, hogy mások nagyjából harminc év leforgása alatt eddig minek neveztek, hanem hogy mindez nem zavart össze az identitásomban. Viszont láthatóan zavart okozok azokban, akik bármi áron próbálnak szabad felületet keresni a homlokomon és egy rozsomák szívósságával igyekeznek valamilyen címkét rám ragasztani.

Teológusként írom: szeretek rendszerben gondolkodni a hitemről, tisztelem a múlt hőseit, elfogadom hogy vannak teológiai rendszerek. Ameddig úgy gondolunk ezekre, mint emberi mivoltunkból fakadó, az eligazodási vágyunkat kielégítő támaszokra, szerintem nagy baj nincs velük. De kiválasztani egyet a fenti kavalkádból és azt megtenni a keresztény hit egyedüli alapjának, tapasztalataim szerint sok jóra nem vezet. Az evangélium és főleg Jézus személye ennél sokkal többet érdemel.

Tovább

Megbetegítő kálvinizmus? (1)

Az egyház nagyjai, kiemelkedő személyiségei, meghatározó gondolkodói jogosan vannak magas polcra helyezve. Én is tisztelem őket. Ám nem lehet egyetlen polc sem olyan magas, hogy elérhetetlenné váljon. A következő bejegyzésekben most Kálvin János vagy inkább a determinizmus után nyújtózkodom és nem azért, mintha a reformátor személyével lenne valamiféle komoly problémám. Noha nem Kálvin találta ki az eleve elrendelés tanítását, mégis leginkább az ő neve fémjelzi azt a determinisztikus teológiai látásmódot, ami sok problémát okozott nekem az elmúlt egy évben...

Azt hiszem egy olyan írást, amiben kritikusan igyekszem felvetni egy gondolatot a kálvinizmusról, muszáj és illendő ellenkező előjelű kijelentéssel indítani: mert ezt kívánja a tisztesség. Mindazonáltal nem akarom nyakra-főre bizonygatni sem, hogy nagyra becsülöm Kálvin teológiáját. Tényleg roppant fontosnak vélem az általa asztalra tett Institutio mindkét kötetét, szoktam belőle olvasgatni, élvezem a szókimondó és veretes stílusát, a Szentírás iránti feltétlen tiszteletét, és persze sok teológiai gondolatával mélyen egyetértek. Azt mondani is felesleges, hogy semmiképpen nem akarom elvitatni Kálvin személyének történelmi jelentőségét. Mégis úgy vélem, az erős ragaszkodás az általa kidolgozott determinisztikus teológiához megbetegítheti a hitet, és a hívő embert egyaránt. Az isteni beavatkozás radikális maximalizálása az ember sorsának menetébe olyan toxikus lehet lelkileg, hogy mentálisan összeroppanhat tőle az ember.

Noha magam nem vagyok kálvinista, nem szeretném megbántani azokat, akik annak tartják magukat. Többségük őszinte hívő ember, többnyire református háttérrel. Barátaim, ismerőseim, kollégáim is vannak, akik kegyességi-teológiai nézeteik szerint leginkább a kálvinizmushoz csatlakoztak. Eszemben sincs szítani a feszültséget az egyházon belül, nem akarok felekezeti háborúskodásba bocsátkozni, pusztán egy személyes megélésemet jegyzem le, ami nagyjából az elmúlt egy évben végigkísérte az életemet - sajnos negatív értelemben.

Nem szeretnék és nem is tudok minden részletet leírni, tehát röviden csak a lényeg. Az utóbbi egy évben oktatói munkám miatt intenzívebben foglalkoztam dogmatikával, valamint átvettem egy gyülekezet lelkipásztori teendőit is. Ez a két dolog elvileg függetlenül haladt egymástól, furcsamód mégis egy kérdésben találkozott: felerősödött bennem egy olyan meggyőződés, hogy az életem kényszerpályán halad, a dolgaimról tehát alapvetően nem én döntök, nincs igazi szabadságom. Úgy élek, mintha valaki ráállított volna egy röppályára, amin kötelezően végig kell mennem. A dogmatika oktatását nekem kellett átvenni, de a gyülekezet lelkészi szerepét is csak én vehettem át - nem szeretném a körülményeket részletezni miért történt így, a lényeg mindenesetre annyi, hogy két meglehetősen súlyos feladat a nyakamba szakadt. Örömmel vállaltam mindkét dolgot, de azért a súlyát megéreztem. De hát: valakinek ugye vinnie kell a felelősséget, és kiderült, hogy ez elkerülhetetlenül én leszek. Aztán egyre több és több dologról azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki nem oldja meg, vagyis muszáj nekem foglalkozni vele, menedzselni, vinni, építeni. Egy idő után már minden mondatom tele lett olyan szavakkal, mint a kell, a muszáj vagy az elkerülhetetlen.

Az egész életem valahogy úgy alakult, mint amikor egy faházra szép lassan felkúsznak bizonyos indák és benövik azt, végül maga az épület már nem is annyira látszik, csupán felsejlik a buja növénytakaró alatt. Összegezve a lényeget, a gondolkodásom teljesen ráállt a teológiai determinizmusra: Isten és az általa teremtett erők kezében van a sorsom, valamicske kis szabad akarattal rendelkezem, de tulajdonképpen bele vagyok kényszerítve feladatokba, határidőkbe, teendőkbe, emberek nyafogásába, állandó szolgálatba - azonban ez így helyes, mert Isten nem téved, ő eleve elrendelte a sorsomat, ennek így kell lennie, ha élvezem, ha nem. Mindez oda vezetett, hogy idegileg kezdtem szétesni és végül külső segítséget kértem egy coachinggal foglalkozó remek barátomtól, mielőtt teljesen összeroppanok. Mindenféle vizsgálatokból kiderült, hogy nagyon rosszul reagálok a stresszre és nyakig benne vagyok egy lefelé húzó örvényben, ami a teljes kiégés felé visz. Hónapok "kezelése" után egyre világosabban látszott, hogy a jelen állapotom mögött egy önmagamról erősen lemondó, nulla szabadságmegélésről tanúskodó, kifejezetten determinisztikus logika vezérli a gondolkodásom, ami előtt tudat alatt meghajoltam, bár lelkileg valahol mégsem nyugodtam bele, hogy a saját életem irányítása nincs a kezemben. Nos, nagyon röviden ennyit rólam.

Nem is kálvinizmusnak nevezném ezt feltétlenül, hanem szimplán csak determinisztikus teológiának - ami persze elég határozottan gyökerezik a kálvini gondolatban, de benne van a tudomány által felkínált determinista látásmód is. Őszintén csodálkozok magamon, mert sosem voltam kifejezetten determinista észjárású, sőt ha mindenképpen dönteni kellene, inkább a szabad akarat felére billenne nálam a mérleg. Valamitől és valahogyan azonban teljesen átcsúsztam arra a térfélre, hogy az életem nem tudom szabadságban megélni. Az igazi kérdésekben nincs döntési lehetőségem, a dolgok sodornak, visznek magukkal, nekem pedig végezni kell a feladatokat, akármi a helyzet.

A szabad akarat maga igen komplex kérdés, ahogy a determinizmus is az. Nem kívánok belemenni a témakör egészébe, sem a különféle "izmusok" felől közelíteni, mert ez érzésem szerint félrevinné az egész gondolatmenetemet. Az egyetlen "izmus" itt és most csakis a teológiai vagy teista determinizmus, ami szerint Isten nemcsak megteremtette a világot, de minden pillanatát meg is határozza - és akkor az ember csaknem tehetetlen bábként sodródik egy ilyen valóságban. Minden tiszteletem a teológiatörténet ismert személyiségeinek, de mégis borzasztóan lehangoló a szélsőségesen determinista megközelítés, amit sokan közülük vallanak. B.B. Warfield például azt írja Istenről, hogy kivétel nélkül mindent Ő rendel el, és minden történés az Ő akaratának köszönhető: "Ő... teremti meg a lélek gondolatait és szándékait is". Paul Helm így fogalmaz: "Nemcsak hogy minden atom és molekula, minden gondolat és vágy létét Isten tartja fenn, hanem azok minden rezdülése Isten közvetlen irányítása alatt áll." Végül pedig idézem még R.C. Sproult is, aki ugyanezt a gondolatot visszhangozza: 

"Minden molekula mozgása, minden növény rezdülése, minden csillag lehullása, minden akarattal bíró teremtmény döntése egyaránt alá vannak vetve az Ő szuverén akaratának. A világegyetemben egyetlen elszabadult molekula sem száguldozik a Teremtő irányításán kívül. Ha létezne egy ilyen molekula, az lehetne a kritikus légy az örök olajban."

Őszintén megmondom: ez szerintem borzalmas. Meg vagyok győződve arról, ha valaki mindezt a lénye legmélyén elhiszi, az előbb-utóbb megbetegíti. Helyesen írja John Lennox, hogy Helm és Sproul nem számol a saját szavai igazi következményeivel. Amennyiben irányítás alatt Isten közvetlen befolyását értjük a teremtett világ minden kis négyzet-millimétere kapcsán, az egyben azt is jelenti, hogy a szabadságunk gyakorlatilag nulla. Még az előző mondatot sem én akartam leírni: ennek egyszerűen így kellett történnie. Ráadásul ha Isten átveszi a hatalmat és közvetlenül irányítja a karomban lévő molekulákat, amikor például meglódulok és megütök valakit, akkor semmiféle felelősségem nincs a történtekért. De hogyan hordozhatom az Isten képmását és milyen alapon vonna felelősségre ez az Isten, ha valódi képességet nem adott nekem arra, hogy az Ő közvetlen irányításától függetlenül cselekedhessem? A kérdés persze a gumicsontként rágcsált "eleve elrendelés VS szabad akarat" kimeríthetetlen távlatai felé viszi az embert.

Gumicsontot rágcsálni nem akarok. A következő bejegyzésben viszont rá szeretnék mutatni arra, mi a probléma az erősen determinisztikus teológiával. Határozottan állítom - saját tapasztalatból is -, hogy komoly lelki tünetekhez vezethet, ha valaki meggyőződés-szerűen magáévá teszi az ilyesmit. Az emberi lélek képtelen tartósan együttélni egy radikálisan determinisztikus látásmóddal. Legyen bár a szabad akarat illúzió (nem hiszem, hogy az), de mindenképpen szükségünk van rá. Ezzel nem tagadom, hogy vannak determinisztikus tendenciák, ahogy azt sem, Istennek létezik elrendelő szándéka. Nem mindegy azonban, hol húzzuk meg ennek a határvonalait. Ha a nadrágszíj túl laza, leesik rólunk a nadrág, ha túl szoros, elhordozhatatlan fájdalmat okoz. A következő bejegyzésben még szeretnék kicsit töprengeni ennek az egésznek a mibenlétéről, szemügyre véve azt a három kulcskifejezést, ami a téma középpontjában található.

Tovább