2020. március 29., vasárnap

Miért olvassuk a Bibliát?

A kérdés talán naiv, a kérdés talán furcsa, a kérdés talán sokaknak felesleges is, de ahogy elnézem a körülöttem lévő ateistákat, keresztényeket, teológusokat, laikusokat, mégis mintha erre a roppant egyszerű felvetésre sokan teljesen rossz választ adnának. A keresztények olyan Bibliát védenek, amilyen maga a Biblia nem akar lenni, az ateisták egy olyan színben feltüntetett Bibliát támadnak, amilyen színben a Biblia sosem akarta magát feltüntetni. És mindeközben magát a szöveget nem úgy olvassuk, ahogyan azt kell.

Tudom, alapdolog, talán nem is kellene leírni, mégis megteszem: a Biblia nekünk keresztényeknek Isten szava. Nem egy szimpla irodalmi alkotás, még ha a maga zseniális zsoltáraival, megkapó költészetével, Jézus nagyívű Hegyi Beszédével és más passzusokkal együtt jogosan nevezhető egyfajta irodalmi csúcsteljesítménynek. Nem egy vallási tükör, noha a judaizmus és a kereszténység mellett számos ókori vallási nézet milyenségébe is bepillantást enged. Nem tudományos könyv, ami az archaikus világképet akarja megtanítani számunkra, hogy létezett egy Ádám és egy Éva, a beszélő kígyó pedig rászedte őket, hogy lezúdult az özönvíz, hogy felépült a bábeli torony - és azután ezt az egész csomagot szembeállítjuk a modern tudományokkal. Nem történelemkönyv a szónak abban az értelmében, mintha átfogó panorámaképet akarna nyújtani nekünk a térben és időben távoli Közel-Kelet lejátszódott eseményeiről, mégpedig pontról-pontra úgy, ahogyan az megtörtént.

Márpedig mi ezeket és sokszor csak ezeket projektáljuk a Szentírásba. Hát erre való? Ilyen szándékai voltak vele Ihletőjének vagy akár azoknak, akik a szavakat írásba foglalták, gondozták, szerkesztették, másolták? A nagy fenéket!

Mindezekből vannak fragmentumok a Bibliában, de súlyos tévedés, amikor valaki kiveszi az egyik ilyen darabkát a sorból és rámutat: "nézzétek, a Biblia történelemkönyv" vagy "ugye hogy a Biblia csak egy irodalmi mű". És ha valaki a fragmentumokra koncentrál, akkor nemcsak az összképet téveszti majd szem elől, hanem olyan kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre a Szentírás soha nem  is akart válaszolni. "Hogyan képes valaki három napig egy hal gyomrában életben maradni?" - teszik fel a kérdést Jónás könyvének - "És egyáltalán, ez valóban megtörtént?". Nos, ezek azok a felvetések, amelyekre nem fog senki választ találni Jónás könyve alapján. Jónás könyve szerzőjét láthatóan mákszemnyi mértékben sem foglalkoztatták az ilyesféle dilemmák. Ezek a felvilágosodás korabeli és utána született emberek tipikus kérdései egy Krisztus előtti szöveghez. Abszurdum. Ami pedig tényleg foglalkoztatta például Jónás szerzőjét, azt le is írta üzenetként - az üzenetre viszont nem fogunk rákérdezni, ha állandóan csak a fragmentumainkkal vagyunk elfoglalva.

Tehát még egyszer a kérdés: miért is olvassuk mi a Bibliát? Hogy keresztényként győzedelmesen igazolhassuk a kívülállóknak, mennyire pontos történetileg, és betű szerint is hibátlan? Esetleg hogy ateistaként bizonygassuk, az egész csak egy mesekönyv és milyen tőrőlmetszett idióták a keresztények, akik hisznek benne? Ez számomra csak kétféle zsákutca, ami valójában értékek és vélemények harcának, dühös villongásoknak kínál terepet, miközben elmegy a lényeg mellett. Mert egyik sem veszi észre, hogy nem erre való a Szentírás. Hogy a Biblia alapvetően és elsősorban egy üzenet. Nem a történelem, nem a világkép, nem a vallási szimbólumok, a nyelvi pontosság, nem a költészet a lényege, hanem pontosan ez, vagyis maga a mondanivaló. Ilyen szempontból talán a bibliai teológia az a diszciplína, amelyik a legközelebb állhat a valóság kereséséhez, hiszen az kifejezetten a szöveg üzeneteire koncentrál, a mondanivalót próbálja értelmezni, mindig más és más oldalról megragadni - márpedig a Szentírást jó esetben bizony ezért olvassuk.

Amiért megírták nekünk.

2020. március 22., vasárnap

Túl a járvány-látványon

Az elmúlt napokban újra és újra visszatértem Pál szavaira a második korinthusi levélben, ahol az apostol arról ír, hogy nem a látható dolgokat tartja szem előtt, hanem a láthatatlanokat. Azt hiszem ezeket a szavakat különösen fontos helyesen érteni ebben a jelenlegi járványhelyzetben - mert nem arra gondol Pál, amire talán mi kapásból gondolunk...

A koronavírus-helyzet pusztán látványra is valami olyasmit okozott, amihez a szemem nem volt hozzászokva: üres utcákon, gyér forgalmú utakon autózok, hogy eljussak lekopasztott közértekbe vagy éppen pangó polcú gyógyszertárakba. Vagy bemenjek bámulni a kongó tantermeket a Főiskolára, ahol dolgozom, hogy szájmaszkos emberekre köszönjek az ismerőseim között, és ne rohanjak a gyerekért az iskolába, edzésre vagy bárhová, mert most épp nincs hova rohanni. Szűk családomra és a házra korlátozódott az élettér, ahol az időm nagy részét töltöm (ezt egyébként annyira nem is bánom!), idős szüleimmel pedig csak addig találkozom, amíg a kapun keresztül beadok nekik élelmiszert.

Szóval, ez most az, ami látszik. Kicsit olyan ez, mint egy posztapokaliptikus mozi főpróbája.

De Pál meg azt mondja, hogy ne arra nézzek, ami látszik, hanem inkább arra, ami nem. Sokan értik félre a Bibliának az ehhez hasonló szavait, mintha valami olyasmiről lenne szó, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk a bennünket körülvevő valósággal, hagyjuk figyelmen kívül magát a látványt, mert mi igazán szellemi emberek vagyunk. Ám Pál nem erről beszél - furcsa is lenne ha ilyesmire gondolna, hiszen az állandó botütések, korbácsolások, megverések állandóan emlékeztették arra, milyen is a rögvalóság. Ha valaki, hát Pál biztosan érzékelte a fizikai létezés korlátait. Lássuk a szavait:

"Miközben nem a láthatókra függesztjük a tekintetünket, hanem a láthatatlanokra; a láthatók ugyanis ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." (2Kor 4,18)
Érdemes észrevenni, hogy ez a mondat egy olyan kontextusban áll, ahol pontosan az előbb említett páli sorsról van szó. Az apostol olyanokat ír, hogy "szorongatnak minket, de nem szorítanak sarokba", vagy "földre tepernek, de el nem veszünk" - azaz állandó attrocitások között kénytelen a munkáját végezni. És Pál ennek a tortúra-szakasznak a végén jegyzi meg, hogy minden kínlódása ellenére sem arra veti a tekintetét, ami látszik, hanem a hangsúlya azon van, ami felé tart. A fájdalmak, a verések és a földre tiprások persze borzalmasak, a vér íze a szájban, az ostorcsapások csípése. De nem ezek valóságát tagadja, hanem inkább arról beszél, hogy ezek temporálisak az örökkévalóság fényében, mely nem látható, mégis lehet úgy élni, hogy az ember lelki szemei azon függenek.

Egyébként a látható és a láthatatlan ilyen filozofikus szembeállítása nem Pál találmánya, hanem a görög filozófiából jön. Már Platón is írt arról, hogy "két fajtája van a létezőknek: az egyik látható, a másik pedig láthatatlan (...), a láthatatlan mindig ugyanaz, a látható pedig sohasem ugyanaz."

A koronavírus-karantén helyzet egyelőre fokozódik, a megbetegedések és sajnos a halálesetek száma is nő, a gazdasági nehézségek a nyakunkon. Ez az, amit most látható, ami látszik és hallatszik - és amit hiba lenne letagadni. Mégis muszáj valamiképpen megtanulni arra is nézni, ami ebben a pillanatban még nem látható, de ami felé tartunk: a járvány vége, ami egy probléma közepén irdatlan messzinek néz ki. A tapasztalat mégis az, ha valaki képes a tekintetét feljebb emelni és túllátni az aktuális helyzeten, az az aktuális helyzetben is jobban fog mozogni. Az az erő pedig, ami a tekintetet megemeli, hogy messzebbre láthassunk, a Szentírás szerint egyértelműen a hit.

Olyan hit ez, amire most nagy szükségünk van, azt hiszem.

2020. március 15., vasárnap

Szabadok vagyunk változtatni!

Egy zsidó hagyomány szerint ha egy faluban tűz üt ki, soha ne imádkozz Jahve-hoz úgy, hogy legalább a te házadat óvja meg a tűztől. Hiszen miért is lennél te különb, miért érdemelnél éppen te többet mindenki máshoz képest? A koronavírus-járvány kapcsán azonban Semjén Zsolt mintha pontosan egy ilyen "helytelen imát" mondott volna el, amikor az egyházi összejövetelek korlátozásánál az egyház szabadságát hangsúlyozta. Az egyház persze valóban szabad - arra, hogy egy ilyen helyzetben új megoldásokat dolgozzon ki a saját boldogulása érdekében...

Bezárnak az iskolák, bezárnak az óvodák, bezárnak a színházak, bezárnak a mozik - de nem kell bezárniuk a templomoknak, mert a magyar állam ezt nem írja elő, "tiszteletben tartva az egyházak szabadságát". Reméljük a koronavírust is értesítették erről! Tudom, nem ma hangzott el Semjéntől ez a kijelentés, de megmondom őszintén, meglehetősen elszomorított és nem akartam szó nélkül elmenni mellette. Sőt, keresztény emberként kifejezetten reagálni kívántam rá, mert kikívánkozott belőlem néhány gondolat, mégpedig a tiltakozásé, az egyet nem értésé, az ellenkezésé, hogy az én "égő házamat" nem kell ilyen helyzetben megkülönböztetni a többitől, mert az ilyen kivételezés éppen az én kereszténységemmel, az én hitemmel és istenképemmel ellentétes.

No persze tény és való, hogy nem sok pragmatikus értelme van a templomok bezárásának, hiszen az istentiszteleteket amúgy is alig látogatják az emberek - mindamellett hogy léteznek azért olyan templomok is, melyek valóban tömve vannak vasárnap, ám országosan egész biztosan nem ez a jellemző. Értem én a jószándékot, hogy Semjén és társai az egyháznak akartak kedvezni ezzel a kijelentéssel, ám valójában megint csak ártottak vele, hiszen az emberek - teljesen jogosan - azt fogják gondolni, hogy amit nem szabad a gyermekeiknek (iskolába vagy óvodába járni), nem szabad a családoknak (például színházba, moziba vagy koncertre menni), azt szabad az egyházaknak, a templomoknak, a gyülekezeteknek. Én viszont hívő emberként is azt mondom, hogy ne szabadjon: mert nem vagyunk kivételezettek, nem vagyunk jobb emberek, és semmiféle mennyei garancia nincs ránk nézve egy világjárvány kapcsán. Különösen is, hogy éppen a templomokban megforduló korosztály a veszélyeztetett - ugyanis jellemzően sok közöttük az idős ember. Ahogy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták, egy járvány szempontjából sincsenek most keresztények. A vírus nem teológiai kérdés, hanem közügy, ami  mindenkire vonatkozik, és mindenki ugyanúgy átmegy rajta, szenved a következményeitől, megküzd a nehézségeivel. Nagyon helyesnek tartom, hogy legalábbis protestáns oldalon sorra olvasható volt az egyes felekezetek véleménye, miszerint az istentiszteleteket online tartják meg, az emberek az interneten keresztül érintkeznek egymással, vagy esetleg korlátozzák templomokban jelenlévők létszámát (többek között így reagált az evangélikus és református egyház, valamint a Hit Gyülekezete is). 

Nyilvánvaló, hogy a kialakult helyzet sokféle nehézséget és problémát fog okozni az egyházaknak, de most kiderülhet az is, kik mennyire gondolják valóban komolyan a gyülekezethez tartozást, egy közösség felé mutatott elkötelezettséget, az istentiszteletek látogatásának fontosságát. Egy járvány sehogy sem jó, mégis látok gyöngyszemet ebben az egész cirkuszban, aminek a kellős közepében vagyunk. Míg pánikra nincs ok, bizonyos lépések megtételére viszont szerintem itt a remek lehetőség! Ezt a lehetőséget bár a kényszer szülte, mégis kár lenne nem kiaknázni a benne rejlő potenciált. Mire gondolok?

Lehet, hogy a gyülekezeteknek át kell strukturálni mindazt, amit eddig a közösség fogalma alatt értettek. Lehet, hogy muszáj lesz kisebb házicsoportokban gondolkodniuk, ahol viszont megnőhet a személyesség, az egyéni részvétel és az interakció szerepe. Lehet, hogy mostantól nemcsak dedikált szolgálók viszik a hangot, a klerikális réteg hátrébb szorul, míg a laikusoknak több szerep jut. Hozzáteszem, a neoprotestánsok ebben a kérdésben sokkal előnyösebb helyzetből indulnak, mert az ő köreikben a magánházaknál szervezett összejövetelek csaknem alapvetőnek számítanak.

Valahogy eszembe jutottak most Tomka Ferenc szavai, aki még eredetileg 1997-ben kiadott könyvében katolikus teológusként mélyen elemezte a saját egyházát sújtó válság kérdését. Természetesen Tomka nem a koronavírus kapcsán beszélt válságról, hanem arra az általános állapotra célzott, miszerint  a templomok konganak, az emberek nem látogatják az alkalmakat és többségük komoly érdeklődést sem mutat. A kritikus helyzetre a válasz pedig Tomka szerint az, hogy az egyház bizonyos struktúrái megszűnhetnek, sőt talán hagyományos formái megszűnőben is vannak. Ám ez nem jelenti azt, hogy maga az egyház szűnik meg, hanem csak egyes megmutatkozási módjai, hogy egy új és alkalmasabb verzió válthassa fel őket. Ez tehát nem a vég, hanem egy új kezdet.

Azt hiszem túlzottan előreszaladnánk, ha a koronavírus-helyzetben valamiféle egyházi megújulás lehetőségét vizionálnánk - a járvány valószínűleg gyorsabban lecseng(?) majd annál, hogy valamiféle gyökeres átalakuláshoz vezessen. Mindazonáltal arra igenis jó lehet ez a helyzet, hogy megtanítsa a hagyományaiba burkolt, évszázadok óta sok szempontból mozdíthatatlan kereszténységnek, hogy próbálkozzon új utakkal, új megoldásokkal, új lehetőségekkel - a saját maga érdekében. Ahogy Semjén Zsolt mondta, tiszteletben kell tartani az egyház szabadságát. Hát valóban: legyünk szabadok, hogy ebben a helyzetben keressük a változtatás, megújulás, módosítás útjait. Sokkal több lenne ez, mint a helyzethez való szimpla alkalmazkodás, ami persze az elvárható minimum az egyházaktól is.

2020. március 10., kedd

Betegség és orvoslás: mennyiben alap ebben a Biblia?

Lehetetlen úgy megnyitni egy online hírportált, hogy ne zúduljon az ember nyakába az Európában zajló koronavírus járvány. Mivel éjjel-nappal ez ömlik mindenhonnan, s bár egy röpke bejegyzés kapcsán én is előszedtem a témát, most más szemszögből jutott eszembe a dolog: mennyiben adhat támpontot nekünk a Biblia a gyógyulás és járvány kérdésében ilyen kihívásokkal teli időben?

Most értem a végére Kyle Greenwood "Scripture and Cosmology" című könyvének, melyben tisztán és világosan végignézi mi jellemző a bibliai kozmológiára (azaz világképre), milyen hatások mentén és hogyan alakult ki, miben párhuzamos és miben nem a közel-keleti nézetekkel, valamint az arisztotelészi és kopernikuszi fordulat miféle hullámokat generált az egyházban az addig bevett világkép kapcsán. Greenwood (ld. képen) a könyve utolsó fejezetében ír a gumicsontnak is nevezhető témáról, melyben összeveti a Biblia és a tudomány tekintélyét, illetve rámutat arra, amire kismillióan rámutattak már korábban, hogy a Bibliát egy tudomány előtti korban írták.

Ugyanakkor az, hogy a Bibliának nincs köze a modern tudományos eredményekhez, nem csak az agyontárgyalt teremtés kérdésére nézve igaz. Általában mindig ez az ütközőpont, ahol állandóan sulykoljuk, hogy nem szabad modern tudományt belevinni az értelmezésbe, és megpróbálni kimutatni ezáltal, hogy a világ hatezer éves. Ám nemcsak a teremtés, hanem teljesen más területek is nagyon messze esnek a mai embertől, és ezek egyike bizony éppen a betegségeket és az orvoslást illeti.

A hívő emberek - teljesen érthetően - szeretik a Szentírás lapjain keresni a gyógyulásuk mikéntjét, és csak kevéssé gondolnak arra, hogy amikor ott olyan fogalmakkal találkoznak, mint a "betegség", az "orvos" vagy a "gyógyulás", akkor többnyire gyökeresen mást is érthettek ezeken a szerzők a mai felfogáshoz képest. Betegnek lenni például nem biztos, hogy pontosan azt jelentette, mint ma: sok betegségről azt sem tudták, hogy az betegség (egyszerűen démoni megszállottságnak nevezték), a meddőséget átokként kezelték (és nem megoldandó orvosi feladatként), a gyógymód pedig néha igen furcsa hatást váltana ki egy mai emberből. Helyesen jegyzi meg Greenwood, ha egy keresztény keléseket fedez fel a testén, jól teszi ha azonnal orvoshoz fordul - és nem egyszerűen kitelepszik a városfalon túlra, míg meg nem tisztul...

Érdemes azt is megjegyezni, hogy az orvos szóra használt héber rófe kifejezés eredeti jelentése "sebet megtisztítani, összevarrni" lehetett - az orvos akkoriban többnyire sebek kinyomkodásával, olajjal vagy balzsammal bekenésével, vagy az eltört végtagra tartókötés felhelyezésével foglalatoskodott. Amikor Lukácsot (akiről a hagyomány orvosként emlékezik meg) lelki szemeinkkel elképzeljük, ne egy olyan emberre gondoljunk, aki lehúzott 10 évet az orvosi egyetemen, halottakat boncolt, mikrobiológiával foglalatoskodott és rezidensként dolgozott egy kórházban! Lukács persze akár remek orvos is  lehetett a maga idejében, de valószínű nem tartanánk orvosnak a szó mai értelmében. 

Összefoglalva tehát a betegség-gyógyítás-egészség kérdését a Biblia ugyanúgy egy teljesen más világkép és tudásszint hátteréből szemléli, mint akár a teremtését. Ez nem azt jelenti, hogy akkor nincs semmilyen vigasztaló vagy bátorító üzenete ezzel kapcsolatban a számunkra - csak érdemes ezeket a mondanivalókat óvatosan kivenni a szövegből. Nekem úgy tűnik, a betegséggel kapcsolatos gyakorlat mára idejétmúlt, a betegséggel kapcsolatos tanítások és elvek szintjén azonban igenis vannak gyöngyszemek! Számomra például pozitív üzenet, hogy Jézus nem köti össze erősen a betegséget és a bűnt egymással (példa erre a vakon született meggyógyítása), vagyis nem tanít valamiféle egyértelmű logikai kapocsról a kettő között. Az is pozitív, hogy Krisztus sosem csak gyógyít, hanem holisztikus módon az egész emberi sorsot teszi a helyére, másként szólva nemcsak a testtel, de a lélekkel is foglalkozik. És bár egy betegség közepén az embernek nehezére esik erre gondolni, de a Biblia felhívja a figyelmet arra, hogy átmenni egy egészségügyi problémán mennyire megtisztító, helyreállító és fejlődést segítő lehet az emberi jellem számára.

Egyszóval és röviden, ezekben a koronavírusos időkben nem meglepő, ha valaki gyakrabban keres magának üzeneteket a Szentírásban a betegség és egészség kérdésében - körültekintéssel találhat is ilyeneket. De a körültekintésbe az is beletartozik, hogy magunk előtt lássuk, miben nem támpont a Szentírás az ilyen téma kapcsán. Mert bizony ilyen is van - ami azonban nem teszi érvénytelenné a pozitív és mély életbölcsességet is tartalmazó üzeneteket.

2020. március 5., csütörtök

Az igazi nemzeti kereszténység

Nagy népszerűségnek örvend ma Magyarországon (is) az a gondolat, amit nemzeti kereszténységnek nevezhetünk. Nos, ezt a koncepciót sokat kritizáltam itt a blogban, most azonban azt szeretném leírni, hogyan képzelem el az igazi "nemzeti hitet" - már amennyiben létezik ilyesmi. Úgy látom, a Biblia is beszél arról, milyen az, amikor egy istenhívő embernek "nemzettudata" van: kétféle is lehet, de ezek közül Jézus csak az egyiket választotta... Figyelem, egy kissé talán száraz történelmi áttekintéssel kezdünk!

Nem kell hosszasan ecsetelni, hogy a babiloni fogság milyen mély krízise lehetett az ószövetségi zsidóságnak. Csupán a példa kedvéért próbáljuk átérezni a helyzetet, ha Magyarországot lerohanná egy regnáló nagyhatalom - legyen ez például Oroszország -, aztán felgyújtanának mindent, embereket ölnének meg és a lakosság java részét deportálnának Oroszországba. Valami ilyesmi történt Kr.e. 587-ben Júdával, amikor a babiloni birodalom lerohanta őket, felégette a jeruzsálemi Templomot és több hullámban elhurcolta a zsidókat. Igen ám, de ebből a fogságból aztán volt hazatérés: a később megerősödő perzsák legyőzték a babiloniakat, Círusz perzsa király pedig rendeletben tette lehetővé a zsidók számára, hogy belefogjanak országuk újraépítésének programjába. Ez a nem teljesen magától értetődő jótétemény szimpátiát váltott ki a zsidóságból, és konkrétan például az Ézs 45,1 Círuszt "az Úr felkentje" névvel illeti, azaz egyfajta messiásnak hívja.

Mindezt csak azért meséltem el, mert több teológus szerint a babiloni fogság töréspontot okozott az ókori zsidó társadalom gondolkodásában, már ami a nemzettudatukat és kiválasztástudatukat illeti. Miért? A babiloni fogság alatt két következtetés rajzolódott ki az elhurcolt zsidók előtt, amit valahogyan így fogalmazhattak meg maguknak:

1. "Ezek szerint Jahve nem csupán Izraelben Isten, hiszen itt van velünk a fogságban is. De akkor Ő univerzális istenség, nem lokális, mint a többi nép istene."

2. "Ha Isten mindenütt jelen van, akkor valószínűleg köze van más népekhez is. Ebben az esetben viszont mi a helyzet azzal, hogy csak mi vagyunk a kiválasztottak?"

Egy mai keresztény sosem dilemmázna ezen a két ponton, annyira egyértelmű számára, hogy Isten univerzális és minden nép érdekli. Elvileg egyébként a zsidóságnak sem kellett volna ezt "felfedeznie", hiszen például Ábrahám elhívásakor már elég egyértelműnek tűnt, hogy a Föld összes népével van terve Istennek. A jelek szerint azonban a hazatérő zsidóság két pártra szakadhatott abban a kérdésben, hogy a fenti kérdésekre adott válaszok alapján viszonyuljon Izrael a többi néphez. Az egyik vélemény úgy szólt, hogy Izraelnek továbbra is azt a felfogást kell magában táplálnia, hogy "mi vagyunk a kiválasztott nép" és nem feltétlenül kell nagyon erőltetnie a kapcsolatot más nemzetekkel. Ennek hátterében jó eséllyel ott állhat az a súlyosan negatív tapasztalat, amit Babilon művelt velük. A másik vélemény azonban arról szólt, hogy bár Izrael tényleg a kiválasztott nép, ez nem a különlegességükről, hanem a megbízatásukról szól: forduljanak oda más népekhez, mert Istennek is ez volt az alapvető szándéka. Ennek a csoportnak jó illusztráció lehetett a konstruktív perzsa támogatás Círusz által. 

A különböző ószövetségi könyvek, melyek a fogság után keletkeztek, vagy részben redakción estek át, magukon viselhetik ezeknek a látásmódoknak nyomait. Nem csoda, hogy a kétféle nézőpont kétféle Messiás eljövetelét várta. A bezárkózóbb, nemzettudatosabb és önnön kiválasztottságát hangoztató nézet szerint a Messiás megérkezése a többi néppel való valamilyen "leszámoláshoz" is fog vezetni. Végül a zsidók a Messiással együtt uralkodnak majd a népek felett. A nyitottabb, a nemzetek felé odafordulóbb látásmód azonban nem egy harcias Messiásban gondolkodott, hanem olyasvalakiben, aki a többi nép elérésében érdekelt. És azt hiszem nehéz tagadni, hogy ez a nézet lett Jézus látásmódja is. Ez nemcsak a szavaiból, a tanításaiból, és végül a tanítványainak áthagyományozott missziós programjából látszik, hanem abból az állandó menekülési kényszerből is, amivel Krisztus mindig próbálta elkerülni a szituációkat, nehogy az első értelemben vett nemzettudatos Messiássá tegyék.

Nos, mindez a történelmi áttekintés azért jutott eszembe, mert emlékeztet arra, amit magam körül  itt és most látok. Mintha Magyarországon az első értelemben vett nemzettudatos kereszténység irányvonalát menedzselnénk leginkább: a mi "kiválasztottságunk" a lényeg, a többi néphez pedig ne legyünk túlságosan barátságosak. Ráadásul mindez úgy van artikulálva, hogy az az igazán nemzetét szerető keresztény, aki ezt a vonalat vállalja - a másik oldalon akkor viszont magától értetődően olyanok kell álljanak, akik nemzetellenesek. Nos, a Szentírásból számomra elég világos, hogy valójában mindkét oldal szerette a saját nemzetét: szó sem volt arról, hogy a többi nép felé nyitottságot mutatók hazaárulók lennének, ahogyan a zártabban gondolkodók sem voltak azok. Jézus, Péter vagy Pál nagyon is tudatosan zsidók voltak, de mégis nyitottnak mutatkoztak arra, hogy ebből a nemzeti keretből kilássanak.

Szerintem az igazi nemzeti kereszténység - bár őszintén szólva nem nagyon szeretem ezt a kifejezést - attól igazi és attól nemzeti, hogy miközben építi a saját hazáját, nyitottan gondolkodik más nemzetek irányában és befogadó politikát folytat. Ha az első keresztények, akik egyben zsidók is voltak, nem lettek volna képesek leküzdeni a valószínűleg erős, őket gondolatilag bezáró patriotizmusukat, mi most nem biztos hogy itt lennénk. Kellett egy Pál apostol, aki áttöri ezt a gátat, de főként egy olyan Krisztus, aki a nyitottabb messiási vonalat képviselte és alapozta meg saját életművével. Egyszóval én itt látok egy ellentétet a bibliai és a mai felfogás között: míg manapság a "nemzeti keresztény" kifejezés valami specifikusan magyarízű, csakis ránk jellemző, mondhatni jellegzetes hungarikumként definiálja a hitet, addig a jézusi program, amit az apostolok is továbbvittek és megvalósítani igyekeztek, sokkal befogadóbb, globálisabb és nemzeti határokat átlépő karakterű volt. Egyszerűen szólva, a keresztény hit nem a nemzetben, hanem a nemzetekben gondolkodik. És milyen jól teszi!

2020. február 26., szerda

Világvége helyett két tanulság a koronavírus ügyben - keresztényként

Éjjel és nappal a koronavírus a téma a médiában: az erről szóló hírek (szerencsére) gyorsabban terjednek, mint maga a járvány. Minél többet foglalkozik vele az ember, annál inkább rátelepszik egy kisebb "világvége-hangulat" - ezért meglepően tapasztalom, hogy néhány kivételtől eltekintve legalábbis a hazai keresztény közéletben viszonylagos csend uralkodik a témában. Pedig ennek a helyzetnek, mint minden hasonlónak, lehetnek tanulságai...

Vannak hívő emberek, akik kezében mintha a Jelenések Könyve pörögne a leginkább a Szentírás összes textusa közül, és állandóan azzal foglalatoskodnának, hogy pontos kronológiát vázoljanak fel az utolsó idők eseményeiről. Ízléstől függően szinte rutinná vált, hogy minden politikai-társadalmi történés mögött valamilyen eszkatologikus beteljesedést vagy utalást lássanak - de most ők is csendben vannak. A koronavírus kapcsán leginkább csak a feszült várakozás érződik - várakozás a bejelentésre, hogy Magyarországra is megérkezett a vírus, várakozás arra mi történik, ha karanténok alakulnak ki, és persze várakozás a megoldásra, a gyógyszeres kezelés lehetőségére. Utóbbira vár talán mindenki a legjobban, hogy a krízist megnyugtatóan lezárhassuk és a betegek újra egészségesek legyenek, az egészségesek pedig ne váljanak beteggé.

Ebben a feszült csendben mintha most mindenki együtt lenne a másikkal. Tekintet nélkül arra, ki a másik.

Egy kitörni készülő(?) világjárványt persze sehogyan sem lehet pozitívnak nevezni. Mindazonáltal  egy ilyen helyzet mindig hordoz magában tanulságokat, amiket viszont kár lenne szem elől téveszteni. Számomra keresztényként egyelőre most két tanulság adódott, amiket megpróbálok röviden összefoglalni. 

Az egyik tanulság az, hogy  bármennyire is szeretnénk, adódhat olyan szituáció, amikor rövid idő alatt kicsúszik az ember, sőt akár az egész emberiség kezéből az irányítás. Az egyensúly mindig kényes, és ha bizonyos pontokon borul, az az alapvetően biztonságot nyújtó és a világ élhetőbbnek tartott nyugati felét is pillanatok alatt sokkolja. Tapasztaltaim szerint ezek a pillanatok sokaknál jó apropót szolgáltatnak arra, hogy a spiritualitás felé forduljanak, tehát az anyagi fogyasztáson túli értékeket keressenek. Mert ha nem nálunk van a kontroll, akkor szinte ösztönszerűen külső forrásban kezdjük azt keresni. A koronavírus jelenléte katasztrófa, de legalábbis arra jó emlékeztető, hogy sebezhetők vagyunk, és amikor nincs gyógyír a sebekre a saját határainkon belül, akkor érdemes lehet keresni azokon túl. Kognitívan persze tudja ezt mindenki, de ritkán érezzük és szerencsére még ritkábban kerülünk annyira éles helyzetbe, hogy lépéseket is tegyünk.

A másik és talán nagyobb tanulság az, hogy amikor az ember bőréről van szó, akkor minden filozófiai probléma és hitbeli vita azonnal századrangúvá képes töpörödni. Amit a koronavírusról most tudni lehet, annak alapján persze nem gondolom hogy ez valamiféle durva pestis lenne, amiben milliószámra halnak meg az emberek (noha természetesen az eddig elhunytak száma is abszolút tragédiának nevezhető!), tehát azért fejvesztett pánikra nincs ok. Mégis, a karanténok, a korlátozások, a gazdasági-társadalmi következmények a sokféle egészségügyi szemponttal karöltve azt a benyomást keltik, hogy veszélyben a kényelmünk, a megszokott életstílusunk és többeknél talán maga az élet is. Egy barátom mesélte a közelmúltban a dél-koreai lelkész és író, Yonggi-Cho kapcsán, hogy amikor felkeresik őt halálosan beteg emberek, akik nem koronavírusban, hanem annál sokkal súlyosabb betegségben szenvednek, akkor sosem találkozik köztük olyannal, aki erőltetni kezdené a teológiai-filozófiai vagy ateista nézeteit. Akkor szinte ösztönösen mindenki "átkapcsol" egy olyan üzemmódra, amiben csaknem bármit megtenne - hinne akár a Fognyűvő Manókban is -, csak az életét biztonságban tudja. A fenyegetettség árnyékában mindennek a színe fekete. 

Minderre egy bibliai sztori, a szír hadvezér Naámán gyógyulása lehet jó illusztráció, aki leprában szenvedett, és egy izraeli próféta tanácsára - némi vonakodás után - képes volt hét alkalommal ki-be mászkálni a Jordánba, hogy csodásan meggyógyulhasson. Puszta racionalitással nézve ennek a terápiának semmi értelme nem volt, és ezt valószínűleg Naámán is érzékelte. Mégis képes volt belemenni ebbe a bohóckodásnak tűnő színjátékba - mert hátha segít. (Nála bevált.) Ennek most számomra nem az a tanulsága, hogy a koronavírus helyzet közepén fura dolgokat kell művelni, csak pusztán annyi, ha az ember veszélyben érzi a sorsát, félre tud tenni szinte bármit a túlélése érdekében, és az addig roppant fontosnak tartott vitatémái is vihargyorsasággal zsugorodnak apró méretűre.

Ősi ösztönünk ez, ami felerősítheti a hitet is bennünk, és amire talán jó hallgatni az ehhez hasonló időkben.

2020. február 20., csütörtök

A racionalitás mögött ott vagyunk mi

Hogy néz ki egy holokauszttagadó, neonáci, antiszemita történész? Pontosan úgy, ahogyan bárki más. Sőt, ha megvizsgáljuk az érveit, azt fogjuk mondani, hogy azok racionális alapokon állnak - vagy legalábbis így tűnik. Ami azonban számít, az mindig a racionalitás mögött van - és ez igaz ránk keresztényekre is...

Legyen akármilyen posztmodern a világ, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy továbbra is vannak tények, melyeket egész egyszerűen nem tehetünk értelmezés kérdésévé. A Föld nem lapos és a Nap körül kering. Elvis Presley halott és nem élő, még ha vannak is, akik másként gondolják. És igen, a holokauszt egy náci birodalom mocskos, embertelen, elfogadhatatlan bűntette volt, ahogyan azt a történelemből pontosan tudjuk. 

Az a tény, hogy a fenti dolgokat mégis képesek bizonyos emberek értelmezés kérdésévé tenni, egy másik tényre mutat, mégpedig a nyugati világ beteg állapotára. Maradva a holokauszttagadás példájánál, az amerikai történész, Deborah Lipstadt (ld. képen) sokat küzdött ezzel a problémával, amikor a világ legügyesebb holokauszttagadó "történésze", David Irving beperelte őt rágalmazásért. Irving egyébként eredetileg normális ember és kutató volt, aztán egyszercsak Hitler-rajongó lett belőle és olyan publikációkat kezdett írni, melyek tagadják a holokausztot. Lipstadt beszélt erről egy remek előadásában, amiben nagyon megfogott, amikor élénken lefestette a mai holokauszttagadókat:
"...amikor rájuk pillantottam, egyikükön sem láttam SS-szerű egyenruhát, sem a falakon horogkeresztszerű jelképet. Nem köszöntek "Sieg Heil!"-el - semmi ilyesféle. Helyette tiszteletreméltó értelmiségiként parádézó embereket találtam."
Nagyon érdekes, hogy a holokauszttagadóknak intézetük is van Institute for Historical Review néven, ami ráadásul folyóiratot is működtetett. Az így gondolkodó történészek természetesen nem náciknak vagy antiszemitáknak nevezik magukat, hanem revizionistáknak. Érdemes belegondolni, hogy ebben a köntösben mennyire eladható ez a portéka! Hiszen mit látunk? Racionális érvekkel operáló, könyveket író és publikáló értelmiségieket, akik szeretnének újra átgondolni a történelem bizonyos kérdéseit. Ez egyáltalán nem tűnik sem nácinak, sem zsidógyűlölőnek, sőt az újragondolás mint olyan nagyon is illeszkedik a mai korszellem profiljába. Korszerűnek tűnik, haladó szelleműnek, tudományosnak.

És mégis, amikor az ember egy kis időt rászán arra, hogy megismerkedjen a holokauszttagadó történészek érveivel, akkor bár a felszínen először valóban érveket, forráshivatkozásokat, racionálisnak kinéző megokolásokat fog találni, de ez a réteg útközben szép lassan lehámlik. A maga finom tempójában elkezd felsejleni valami más valóság a ködben. A racionalitás maszkján hajszálrepedések keletkeznek, és egyre láthatóbbá válnak az egész gondolkodásmód "alsóbb rétegei". Az alsóbb rétegekben pedig már nem újragondolást, történettudományt, hanem Hitler mentegetését, sőt elismerését, a Harmadik Birodalom magasztalását, és a zsidó emberek lehúzását látjuk. A racionalitás csak ezeknek az alsóbb rétegeknek a masnival átkötött és fényes papírba becsomagolt verziója, ami palástolni akarja a náci eszmék borzongató jelenlétét.

Nem a holokauszttagadókról szerettem volna most írni. A fentiek pusztán példák voltak arra, hogy a racionalitás alatti rétegek logikája bennünket keresztyéneket is érint. Mármint nem a holokauszttagadás kérdésében - szerencsére az nagyon távol áll a biblikus kereszténységtől. Az alsóbb rétegeinkről, magáról a lélektani jelenségről van most szó. Ha az ember sokat olvas teológiai-filozófiai műveket, egy idő után érzékennyé válik ezeknek a rétegeknek a megsejtésére. Számos alkalommal kapom rajta magam, hogy miközben egy-egy szerzőt hallgatok vagy tanulmányozok, a fejemben már nem is a konkrét érvei járnak, hanem az indítékain töprengek: vajon milyen érzelmi elköteleződés mondatja vele, amit állít, vajon mi található az "alsóbb rétegeiben"? Vajon valóban kutatói eredmények vezették bizonyos következtetésekhez, vagy egy már eleve létező érzelmi alapállásból indult ki, amit utólag kívánt racionálisan elfogadhatóvá tenni az én számomra? Szerintem ez mindannyiunk kérdése. Nem baj, hogy egy teológusnak vannak érzelmi alapállásai saját kutatási tárgyát illetően. Aki azt mondja, hogy lehet kereszténységet és ezen belül teológiát "művelni" enélkül, az nem érti a hit lényegét. Jézushoz lehetetlen pusztán hideg racionalitással közelíteni, az Ő személye eleve elköteleződést indukál az emberben. De akkor ezt be kell látnunk! A holokauszttagadók bűne nem lesz kisebb attól, hogy a fel nem vállalt szívbeli elköteleződésüket racionális köntösbe bújtatják - pont ettől lesz nagyobb. A fel nem vállalt elkötelezettség meghamisítja és gyengíti a jó érveket, a felvállalt nézőpont viszont akár a gyengébb érveinket is kívánatosabbá teheti. Hacsak nem olyan témákról van szó, melyek kerek perec eldönthetők, szerintem a saját érzelmi elköteleződésünket érdemes felvállalnunk. Ám nemcsak nekünk, hanem mindeniknek, aki jól megfontolt világnézettel rendelkezik. Állandó élményem, hogy az egyházról, a Bibliáról, a hitről szóló vitákban és eszmecserékben minden fél igyekszik szörnyen racionálisnak tűnni, miközben a valódi indítékokat, szándékokat és érzelmi elköteleződéseket - vagyis az előbb említett "alsóbb rétegeket" - rejtve tartja. 

Az ember persze kibogarássza ezeket magának, mégis talán jobb lenne és egyenesebb, ha mindannyian elismernénk, hogy emberként vannak érzelmi viszonyulásaink és elkötelezettjei vagyunk bizonyos nézeteknek. Igen, ez nem csak a hívőkre igaz! A racionalitásunk mögött ott vagyunk mi, az igazi valónk, amit nem feltétlenül hiba őszintén megmutatni.