2018. december 10., hétfő

Bonhoeffer szól a múltból...

Jól teszi az egyház, ha megbecsüli a mártírjait! Dietrich Bonhoeffer minden vitán felül állóan mártír volt, aki a náci Németország tombolásának áldozatává vált. A közelmúltban egy remek előadást hallottam egy Bonhoeffer-szakértőtől, mely nemcsak arra mutatott rá, Bonhoeffer hogyan értelmezte  saját korában az állam és az egyház viszonyát, hanem úgy éreztem, mintha itt és most, nekünk magyaroknak szólt volna...

Azt hiszem Bonhoeffer szavait gyakrabban kellene olvasnia a mai egyháznak. Igaz ez úgy általában is, de amit a kereszténység és a világi hatalom kapcsolatáról írt, azt különösen aktuálisnak érzi az ember. Ráadásul az ő személyében olyasvalaki szól hozzánk, aki nagyon jól tudta, mondhatni túlságosan közelről ismerte, milyen dolog a hatalomnak engedelmeskedni, s egyben a hatalommal szembekerülni. Köztudott Bonhoefferről, hogy a német Hitvalló Egyház prominens tagja volt, amely azon kevés keresztény kezdeményezés egyike volt a náci Németországban, mely szembeszállt a diktatúrával. A hírhedt Gestapo egyébként többször is betiltotta tevékenységüket, Bonhoeffernek pedig megtiltották a tanítást, prédikálást, és a publikálást is. Végül, mivel a nevét adta egy Hitler-elleni összeesküvéshez, 1943-ban börtönbe zárták, később pedig emiatt egy koncentrációs táborban kivégezték. 

Az a könyörtelenség, amit a náci rezsim művelt Bonhoefferrel, nem magától értetődően vezet el ahhoz a kiegyensúlyozott állásponthoz, amit ő mindezek ellenére állam és egyház viszonyának kérdésében képviselt: gondolatai között egyaránt megjelenik a felszólítás a felsőbbség irányában mutatott engedelmességre, de ez nem zárja ki nála a kritikai hangvételt sem, melyet a felsőbbség felé fogalmaz meg. Ahogy elnézem, ma a keresztények legnagyobb része nem tudja a kettőt együtt kezelni: vagy egyfajta megmentőt lát az aktuális politikai hatalomban, amit egy hithű kereszténynek nem illik kritizálnia (a hívő ember dolga addig terjed, hogy jámboran imádkozzon a kormányunkért, minden más méltatlan cselekedet), vagy teli torokból szidja a rendszert, ami szerinte mindent rosszul csinál. Azt hiszem mindkét oldalon állók találhatnak maguknak muníciót Bonhoeffer gondolataiban, hogy a saját álláspontjukat alátámasszák vele - pedig valószínűnek tűnik, ha ő ma is itt lenne közöttünk, nem örülne túlságosan annak, hogy valaki az egyik oldalra kisarkítva értelmezi a teológiáját.

Bonhoeffer hatalomról való teológiai elmélkedése abból az alapvető pontból indul ki, hogy a felsőbbség Isten tervének és munkájának része. A hatalomban lévők egyfajta módon "liturgusok", akik szolgák és Istent képviselik, hiszen ha töredékesen is, de a rendben, melyet fenntartanak, Isten szándéka tud megvalósulni. A mindenkori felsőbbség természetesen engedelmességet követel meg az egyháztól, ami önmagában teljesen rendben van. Fontos kijelenteni, hogy az állam ezzel a követelésével nem válik egyfajta "második tekintéllyé" a hívők számára Jézus mellett - hiszen az állam tekintélye gyakorlatilag Jézus tekintélyének egyik formája, megvalósulása. Így tehát amikor a keresztény az államnak engedelmeskedik, közvetetten Krisztusnak engedelmeskedik. Vagyis nem arról van szó, hogy Krisztusnak és az államnak is engedelmeskedni szükséges, hiszen előbbi magában foglalja utóbbit is, mert az állam Krisztustól rendelt hatalom. Megint felhívom a figyelmet arra, hogy ki tanította mindezt és milyen politikai hatalom légkörében!

Bonhoeffer persze nem volt sem vak, sem ostoba: tökéletesen látta azokat a folyamatokat, melyek a hitleri rezsim felfutásakor kibontakozóban voltak. Sőt, az elsők között volt, aki felismerte a "zsidókérdést", ami a birodalom elnyomó politikája volt a német faj nemesítése érdekében. Amikor az állam iránt mutatott engedelmességről beszél, nem valamiféle kritikailag megvakult hozzáállást kíván népszerűsíteni. Sőt, azt is megfogalmazta, hogy a felsőbbségnek nem az a feladata, hogy keresztény politikát vagy keresztény törvényeket alkosson - hanem hogy megfeleljen a saját rendeltetésének, saját rendkívüli hivatásának. De mi van akkor, ha ezt nem teszi? Mi az egyház szerepe, amikor az állam keze "túl messzire nyúl", vagyis olyat enged meg magának, ami kilép az isteni rendelésben ráruházott lehetőségek alól?

Bonhoeffer úgy látta, hogy az egyháznak felelőssége van abban, hogy Isten uralmát komolyan vegye és ezt a felsőbbség tudtára is adja: ha pedig szükséges, figyelmeztesse a felsőbbséget annak mulasztásaira és hibáira. Ha az állam az egyháznak ezt a figyelmeztetését nem fogadja el, akkor az egyháznak ettől kezdve az a dolga, hogy bár a külső igazság már nincs meg, azt megőrizze legalább saját tagjai között - és segítse azokat, akik esetleg megsérülnek a hatalom "túlnyúlásai" következtében. De Bonhoeffer mondott még valamit, amit elvileg kétféleképpen is lehet fordítani a német eredeti szöveg alapján: az egyik fordítás szerint ha a felsőbbség gépezete kárt okoz, akkor az egyháznak kötelessége egyfajta rudat tenni a küllői közé - míg a másik fordítás szerint az a helyes, ha önmagát is a kerekek közé veti.

Kemény szavak ezek, de egy mártír szavai, akit végül ezek a küllők be is daráltak. Hozzáteszem, némileg kisebb csalódással töltött el, amikor a bevezetőben említett előadásból azt is megtudtam, hogy Bonhoeffer sokszor nem merte még a saját íróasztalfiókjának sem leírni a valódi gondolatait.  Gyakran rejtélyes kifejezéseket használt, nem nevezte mindig nevén a dolgokat. Emberileg persze teljesen megértem a félelmét, hiszen nyilván számolt azzal, hogy írásait bármikor megtalálhatják.

Összegezve mindezt, a mai egyházi és általános közbeszédből nekem pontosan ez az attitűd hiányzik. Kritika ugyan van, de a felsőbbség iránt mutatott tisztelet teljes hiányával együtt szólal meg, és nem az igazság féltése vezeti, hanem nyilvánvalóan bizonyos politikai célok elérése. Vagy pedig nincs kritika akkor sem, amikor kellene, hanem csak a korlátlan és elvtelen lojalitás van, és az a rúd sosem kerül a küllők közé. Bonhoeffer hangja szerintem most is szól az egyházhoz, hogy találja meg annak módját, ahogyan a kettőt együtt, egymás mellett képes alkalmazni.

2018. december 4., kedd

Mitől eretnek egy eretnek?

Ahogy az előző bejegyzésben már említettem, egyáltalán nem mindegy, hogy valaki téved tanítás közben vagy tévtanító; vagyis hogy elkövet némely hibát, vagy pedig alapvető hibákon nyugszik, amit művel. A kettő közti különbséget szerintem sokszor egyáltalán nem triviális megállapítani, így olyanokat is "eretnekezünk", akik nem eretnekek, vagy éppen nem veszünk észre tőrőlmetszett eretnekségeket. Némi támpontot nyújthat mindehhez, ha megvizsgálunk két dolgot: hogy mitől tartjuk igaznak a dogmáinkat, valamint  hogy miben áll az ezektől való eltérés lényege.

Egy korábbi bejegyzésben már pedzegettem a dilemmát, hogy az egyház által vallott dogmatikai konstrukciók - melyeket a legtöbben rendíthetetlen igazságként értelmezünk - valójában egyházi döntések eredményei. Az egyházi döntések hátterében leginkább a döntést meghozók közötti konszenzus áll, ám maga a konszenzus még nem feltétlenül perdöntő az igazság tekintetében: egy ideig azt is konszenzuális alapon vallották az emberek, hogy a Nap a Föld körül forog. Igazuk volt? Nem. A konszenzus ugyanis sokszor olyan konvenciókon alapszik, melyeket az emberiség jó része, vagy egy nagyobb csoport valamiért magáénak vall, de ettől az még akkor is csak konvenció marad, és nem maga a nagybetűs Igazság.

Nos, mindezzel persze nem azt kívánom mondani, hogy akkor a kereszténység alapvető dogmái annyira bizonytalanok, hogy hetente újra kellene gondolni őket, ám egyetértek Pannenberggel abban, hogy a dogma tartalma és igazsága nem önmagában a konszenzusban áll, hanem legjobb esetben is a Szentírás mondanivalójának megismerésében - mely magát a konszenzust is létrehozhatja. Máris hallom az olvasók felhorkanását: "A Bibliát mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja! A dogmák pont ezért ingatagok, mert mindenki össze-vissza érti és magyarázza a szöveget!" Persze, ebben van igazság, de azért így kerek perec nekem erős kijelentésnek tűnik. Hadd mondjam el mit gondolok erről!

Szerintem a bibliaértelmezés jó esetben közösségben zajló feladat, a bizonyosság pedig leginkább úgy alakulhat ki egy-egy dogmatikai kérdésben, hogy az egyébként tényleg sok szubjektív elemet tartalmazó értelmező folyamatok, melyek az egyházban zajlanak, valahol mégis összetalálkoznak egymással. Az ilyen "összetalálkozások" során a rendszerezésnek, vitának, eszmecserének van egy tisztító ereje, mely nyilván nem eredményez abszolút hibátlanságot, de igenis elvezethet egy vállalható dogmatikai rendszer felépítéséhez. Magyarán: az ebben létrejövő konszenzus lehet egy értelmesebb dogmatika kiindulópontja - és ezért rossz az a kisegyházi gyakorlat, amikor Ádám és Béla ketten, mindenkitől függetlenül "új tanításokat" találnak ki, és Jézus nevében fárasztják velük felebarátaikat. Röviden összefoglalva tehát valami ilyenről lehet szó:

bibliaértelmezés ® vita ® konszenzus ® dogma ® hitvallás

Ez a folyamat aztán megy körbe-körbe. A közösségi értelmezésen és megegyezésen alapuló konszenzus jó dolog, azonban mindenki érzi, hogy ez mégsem száz százalékos bizonyosság. Ezért a jó dogmatika szerintem állandóan nyitott a megújulásra, hiszen a Biblia értelmezésének folyamatára sem tehetünk soha pontot. Egyszóval és röviden: az egyházi hitvallások dogmáit a jó dogmatika mindig újra és újra értelmezi, van egy vállalható flexibilitása. Ez a rugalmasság persze nem parttalan, hiszen akkor mindig újra és újra kellene kezdeni az egész dogmatikát és sosem igazodnánk el semmilyen kérdésben. Az igazság szerintem a kettő keresztmetszetében ragyog fel: a magát újravizsgáló és alakító, mégis konkrét állításokat tévő, viták és imák hátteréből kibontakozó, konszenzuális dogmatika eredményeként. Más utat nem igazán ismerünk, ami valamiféle minőséget szavatolhatna ebben a kérdésben.

Ha ez igaz, akkor ebből a gondolatmenetből két fontos dolog következik.

Az egyik az, hogy magába a dogmatikánkba a benne lévő emberi faktor bizonytalansága miatt nem kapaszkodhatunk úgy, mintha azon múlna az üdvösségünk. Nem a dogma üdvözít, hanem Isten. Nem a dogmatikánkban hiszünk, hanem Jézusban. Ebből következik a másik dolog: a dogmatikai fejlődés lehetőségét biztosítani kell, de alapvetően úgy, hogy közben ne írja felül teljesen önmagát. Hogyan lehet ezt megtenni? Itt most nagyon hangsúlyosnak érzem azt a Karl Rahner által tett kijelentést, miszerint a "dogmáink előrefelé nyitottak". A kulcsszó itt szerintem az előrefelé. A dogmafejlődés alaphangon azt jelentheti - mármint ha az egyház által vallott és elfogadott hit keretein belül kívánunk maradni -, hogy a meglévő dogmatikánkból bontakoznak ki az új hajtások, melyek azután vizsgálat alá kerülnek. Olyan ez, mint egy ház építése: azt nem nevezném építkezésnek, hogy miután az egész ház majdnem elkészült, megpróbáljuk kicserélni alóla az alapot. Ezért a dogmatika hátrafelé tipikusan zárt, míg előrefelé nyitott - ahogy Rahner írta. Amit már felépítettünk, arra építjük rá az új dolgokat. Ezért ha valaki mégis tesz valamiféle új dogmatikai állítást Jézusról, az szinte biztos, hogy a már eddig meglévőkön és elfogadottakon fog nyugodni.

És itt szokott kezdődni az eretnekség.

Szerintem az eretnekség alapvetően attól is eretnekség, hogy hátrafelé is nyitott dogmatikát akar művelni. Maga az eretnek szó egyébként az igen beszédes görög hairészisz kifejezésen nyugszik, ami magyarul "válogatást" vagy "kiemelést" jelent. Vagyis az eretnekség tipológiájának meghatározó eleme, hogy valamiféle hittételt kivesz a kontextusából, tulajdonképpen önmagában próbálja megérteni. A kontextus itt időbeliséget is jelent: vagyis úgy mondunk valamit például Jézus váltságművéről, hogy elszigeteljük az eddigi fejleményektől, melyek az egyház gondolkodását eddig meghatározták. Egyébként a mai teológia még ezen belül is különbséget tesz a tartalmi eretnekség és a formai eretnekség között. Az előbbiről akkor beszélünk, ha valaki úgy vall egy tényszerűen hibás hittételt, hogy nincs tudatában a tévedésének. Az utóbbi esetben ugyanakkor makacs és tudatos kitartás áll a téves nézet mellett.

Éppen ezért Görbicz Tamás széles nyilvánosság előtt zajló vitája kapcsán a számomra legaggályosabb pont az volt, amikor saját maga írta le, hogy a "protestáns teológiai hagyományt" (vagyis a reformáció állításait a kérdésben) ideje felülvizsgálni. Expressis verbis persze nem mondja azt, hogy felejtsük el a reformációt - erre valószínűleg nem is gondolt -, de bizony nem nehéz soraiból kihallani, hogy adott esetben akár erre is kész lenne. No nem arról van szó, hogy Luther Márton és a többiek "szent tehenek" lennének, akik bármilyen kritikai felett állnának. Sőt, nem is az ő személyükről beszélünk, mert nem ők a lényegesek. Amiről beszélünk, hogy a reformátorok úgy jutottak el dogmatikai megújuláshoz, hogy azokat az előttük járók dogmatikai konszenzusára építették rá. Egy protestáns számára a reformáció attól eredményes, hogy dogmatikájában kontinuitásban ráépül az előzményekre, mondhatni a dogmatikai felismerései harmóniában vannak a korábbi felismerésekkel, melyek mögött ott áll az egyház fentebb említett konszenzusa.

Az eretnekség ugyanakkor megkerüli ezt a konszenzust, és a konszenzuson alapuló, kialakított dogmatikát, és kilépve a fenti körfolyamatból kíván újat mondani. Nehogy félreértés legyen: nem az újdonság tényével van probléma, hanem a megkerülés tényével. Ahogy Szalai András frappánsan megfogalmazta: az eretnekség mindig válogatással kezdődik, és új irányzattal végződik. Nem állítom, hogy Görbicz Tamás eretnek lenne, azt sem látom, hogy új irányzatot akar létrehozni. Az viszont - számomra legalábbis - nem megnyugtató gondolat volt, hogy mintha kidobná az előzményeket. A vita még nem ért véget, de szerintem benne van az is, hogy akár jó véget érhet: hiszen fentebb épp azt próbáltam megvilágítani, hogy a dogmatikai konszenzust viták előzték meg a forgalomban lévő bibliaértelmezésekről. Éppen ezt látjuk most, a vitát - de azt egyelőre nem, az hova fog vezetni...

2018. november 30., péntek

Eretnek ember-e Görbicz Tamás? Gondolatszilánkok egy vita kapcsán

Heteken keresztül tipródtam azon, hogy leírjak-e egyetlen karaktert is az egyre élénkebbnek tűnő Görbicz Tamás körüli vitáról, és most is csak azért teszem, mert a történtek elindítottak bennem bizonyos gondolatokat, melyekről szívesen hallanám mások véleményét. Ahogy látom, a vita minden résztvevője nagyjából már kiterítette a lapjait: egyesek egymással beszélték meg Görbicz Tamás okfejtését, Szabados Ádám remek cikket írt a témáról, és még a Hit Gyülekezete is kiadott egy nyilatkozatot. Kívülről szemlélve úgy néz ki, Görbicz Tamás továbbra is kitart a véleménye mellett, miközben mindenki más tiltakozik vele szemben. Mi lesz ennek a vége?

Egyszerű, de igaz gondolat Paul Tillich tollából, amely talán nem mindenki számára magától értetődő, hogy a creatio ex nihilo ("semmiből való teremtés") doktrínájának megszületését nem egy pozitív tanúskodás igénye hívta életre, hanem valójában tiltakozás és védekezés volt bármilyen végső dualizmussal szemben. Az első századok keresztény gondolkodói ugyanis ellenálltak annak a filozófiai elképzelésnek, miszerint Isten mellett létezhetett valamiféle "ősanyag" az örökkévalóságban, amire szükség volt a teremtéshez. A creatio ex-nihilo tan azt kívánta élénken kifejezni, hogy csakis Isten az örökkévaló, és nincs semmiféle ősgyurma, amiből a világot megalkotta.

A példa csupán egy a sorból. Ha jól belegondol az ember, az egyház tulajdonképpen rengeteg esetben tiltakozott, így kis túlzással saját dogmatikája alapköveit "köszönheti" az eretnekeknek. Ugye tudjuk azt jól, hogy az első és mindmáig meghatározó zsinatokat azért szervezték, hogy reflexív válaszokat adjanak a Jézus kettős természetét vagy éppen a Szentlélek személy mivoltát tagadó felvetésekre. Arról már nem is beszélve, hogy az újszövetségi kánon kialakulásában tudtán kívül is fontos szerepe volt Marcionnak - aki saját kánonja összeállításával kivívta, hogy az egyház felsorolja, mi tartozik az igazi kánonhoz. Remélem, az olvasó azért kiérzi a kissé cinikus hangvételt a soraimból, mindazonáltal tényleg van abban valamiféle furaság, hogy a tévtanítók milyen sokat lendítettek előre az ortodox hit szekerén. Amit mi itt és most pozitív attitűddel a hitünkként megvallunk, azt az egyház bizonyos értelemben ellentámadásként fogalmazta meg annak idején.

Ne legyen félreértve!

Mindez nem azt jelenti, hogy akkor vállon kellene veregetni az eretnekeket, hiszen bármennyire termékennyé is tették az egyház gondolkodását és felpezsdítették a teológiai őslevest, attól még igazuk nem volt. Ám szerintem többről van itt szó, minthogy valakinek nincs igaza: ha csak a múltra gondolok, a tévedőket az egyházban helyreigazították, de az eretnekeket kiközösítették, ami rájuk nézve súlyos következményekkel járhatott együtt. Függetlenül attól, hogy Görbicznek igaza van vagy téved, a többség láthatóan elutasítja a Krisztus áldozatáról kialakított nézeteit. Nem kívánok a még zajló dogmatikai vitába belekotyogni (noha a véleményem nekem is megvan róla), most inkább a jelenség lehetséges hatásaira utalok. Hova vezethet mindez? Amihez már elvezetett, hogy egyrészt a megváltás, mint teológiai téma élénken előkerült (ilyen értelemben ez a vita is megtermékenyítő), másrészt azt is érezni, hogy bizonyos pontokon kezd megfagyni a levegő és mintha máris beindult volna egyfajta elhatárolódás. Nyilván nem fog senki átokformulákat Görbicz Tamás fejére olvasni (legalábbis remélem), és minden bizonnyal az egyházból sem teszik ki a szűrét, még ha eretneknek is tartják, mindazonáltal mégsem mindegy, hogy amennyiben igaza van Görbicz kritikusainak, akkor most egy tévedő embert, vagy egyenesen egy tévtanítót látunk magunk előtt? A Krisztus véráldozatáról szóló tanítás Tamás egy félresiklott exegézisének gyümölcse, vagy a hitünk alapjait érintő, súlyos, másokat is megtévesztő eretnekség?

Nem a feszültségkeltés szándékával kérdezem ezt, hiszen maga a vitatéma olyan, hogy felkínálja ennek a választásnak a lehetőségét - a hitünk középpontját érintő kérdésről van szó és nem arról, milyen színű gatyába megyünk gyülekezetbe.

Kisegyházi körökben mozogva láttunk már hasonlót, és ha rosszul kezelik, az ilyen helyzet elhidegüléshez, szakadáshoz, megromlott gyülekezeti kapcsolatokhoz, hosszú ideig párbeszédképtelenséghez vezethet. Ha valakiről nem is mondjuk ki, hogy eretnek, de belső meggyőződésünk mégis az lesz, hogy a keresztény hit alapjaiban hamisan tanít, azt a szívünk mélyén igazából mégis eretnekként kezeljük. Márpedig eretnekekkel a bibliai hitet követve nem szívesen tartunk kapcsolatot - és nemcsak vele, hanem azokkal sem, akik egyetértenek a tanításával és esetleg ugyanabba a gyülekezetbe tartoznak. Sőt, az "eretnek gyülekezet" alkalmait is kerülni fogjuk, rendezvényeit bojkottáljuk és nem hívjuk őket sehova sem - ezt a stratégiát pedig másoknak is ajánljuk... Gondolom mindenki látja, hogy bár nem az ókorban élünk és már nincs kiátkozás, ma is megvannak az eszközök arra, hogyan határolódjunk el a másiktól. Itt ez a dolog még szerencsére nem tart, nem akartam az ördögöt a falra festeni, de a felhők már sötétednek... A Budapesti Autonóm Gyülekezet, melynek Görbicz Tamás az egyik lelkésze, nem elhanyagolható szereplő a magyarországi neoprotestáns közéletben. Számos rendezvényen jelen vannak, sőt maguk is szerveznek országosan elismertnek számító és keresett alkalmakat. Nekem is van személyes jó barátom, aki közéjük tartozik. Szerintem nem tenne jót az senkinek sem, ha egy ilyen helyzet addig mérgesedne, hogy aztán keresztények ezrei tartanának távolságot egymástól. Természetesen nem arról beszélek, hogy akkor hajtsunk fejet Görbicz tévedése előtt (mármint ha annak tartjuk), mert a megalkuvás egy ilyen kérdésben több kárt okoz, mint hasznot.

Tudom, hogy a háttérben személyes beszélgetések is zajlanak, valamint az internet nyilvánossága előtt is megy az oda-vissza üzengetés. Ez a nyilvánosság bár fontos, de nem az igazi. Sőt, ha hosszú távon csak ez marad, éppen az vezet majd el az elhidegüléshez. Talán a kettő ötvözete lehetne a megoldás: a nyilvánosság előtt beszélni Görbicz Tamással egy moderált, értelmes koreográfia szerint zajló eszmecserében. Itt egyébként nem egy internetes chat-re gondolok, hanem élő vitára, ahol hús-vér emberek lépnek ki a virtualitás falai mögül, láthatóvá válnak az érzéseik, a gesztusaik, a "milyenségük", és a végén talán még kezet is fognak egymással ahelyett, hogy anathémával ugranának a másikra. Meglehet, már ez is szervezés alatt áll - nem tudom. Csak az a tapasztalatom, hogy amennyiben a világosság (értsd: nyilvánosság) és az ezzel együtt járó nyílt sisakos párbeszéd egymással nem valósul meg, az inkább csak bezárja a feleket eddigi álláspontjaikba. És ugyanezt teszi azokkal is, akik egyikük vagy másikuk oldalára állnak.

2018. november 28., szerda

Mártír vagy halálkereső?

Nincs olyan nap mostanában, hogy ne jönne szembe velem legalább egy cikk John Allen Chau-ról, vagyis arról a 26 éves fiatalemberről, aki vakmerően ellátogatott a világtól több tízezer éve elzárt szentineléz törzshöz, hogy megossza velük az evangéliumot. A küldetés nem sikerült, Chaunak időközben többször is volt lehetősége kiszállni az egészből, ám végül az őslakók közelébe merészkedett, akik azonnal megölték. Ráadásul a hatóságok mára a holttestének visszaszerzéséről is lemondtak.

Szélsőséges helyzetek kapcsán az ember szinte csak szélsőséges reakciókkal találkozik. Így történt ez most is, amikor az internet népe vagy a mártírt és a hithőst, vagy egy ostoba és megtévedt szerencsétlent látott meg ebben a fiatalemberben. Az utóbbi csoport talán a hangosabb. Szerintük Chau olvashatott volna a jelekből, melyek a halálát megelőzően arra mutattak, nem kellene hittérítéssel zaklatnia a szentinelézeket. Első körben ugyanis csak a Bibliáját lőtték át egy nyílvesszővel, s bár a ő maga is megsebesült, végül ezt a kalandot még megúszta. A történtek ellenére azonban újra visszament a szigetlakókhoz, akik másodjára már nem kegyelmeztek neki, és kivégezték. Arról nem is beszélve - hangoztatják a kritikusok - hogy egyébként sem az életet, hanem a halált vitte volna el hozzájuk. A szentinelézek többek között azért sem tűntek el a föld színéről, mert a civilizált ember összes baktériumától és fertőző betegségétől mentesen élik mindennapjaikat. Vagyis gyakorlatilag azért léteznek, mert a civilizáció nem megy el hozzájuk és békén hagyja őket. Igazán ostoba és felelőtlen tett volt tehát, amire ez a fiatal hittérítő srác vetemedett, hiszen puszta jelenlétével egy egész népcsoport pusztulását kockáztatta - még ha a jó szándék vezérelte is. Eddig a kritikusok.

Természetesen a keresztény portálok egy része homlokegyenest az ellenkezőjét látja meg ebben  a történetben. Egyesek igazi vértanúnak nevezik Chau-t, aki a haláltól sem félve elment a világ legeldugottabb zugába, hogy Jézus Krisztusról beszéljen az őslakóknak. A klasszikus-romantikus missziós út képe sejlik fel mindebben, ráadásul a fiatalember nem teljesen tapasztalatlan a misszió tekintetében. Chau az Oral Roberts Universityn tanult, ezen túl igazi sportember és természetjáró volt, ráadásul Dél-Afrika vidékein részt vett már missziós úton is. Egyik ismerőse azt nyilatkozta róla, hogy Chau nem sima kalandorként érkezett a szentinelézekhez, hanem valóban az evangélium jó hírét akarta megosztani velük: jobban szerette Jézust a saját életénél, s amit bátor mártírként véghezvitt, arra mindig emlékezni fogunk - tette az örökkévalóságban is visszhangzik majd.

Minek lássuk tehát ezt a srácot? Bolond módon odadobta fiatal életét, vagy hősi halált halt a hitéért? Példánk lehet az elszántsága, vagy intő jel a fanatizmusa? Az ember nehezen veszi rá magát, hogy ilyen kérdésekre valami konkrétat válaszoljon. Nem tűnik fairnek, hogy egy fűtött szobából, kellemes körülmények között eldöntsük, mi játszódhatott le egy számunkra teljesen idegen ember szívében, aki minden bizonnyal tényleg jóakarattól hajtva megpróbált belebocsátkozni egy nagyon kis eséllyel működőképes történetbe. A magam részéről erre még akkor is képtelen lettem volna, ha a kockázatok elenyészőek és a szentinelézek barátságos kézfogással üdvözölnének. Mártír volt akkor tehát Chau? 

Nos, aki olvasott már erről, az tudja jól, hogy az egyház első évszázadaiban valódi problémát okozott a mártíromság kérdése. Nem feltétlenül csak az jelentett kihívást, hogy van-e elég bátorság a hívőben ahhoz, hogy akár az életét is feláldozza a hitéért. Az is kérdésnek számított, mihez kezdjen az egyház a halálkeresőkkel, akik szándékosan hozzák magukat olyan helyzetbe, melyben jó eséllyel véget ér az életük. Végül aztán az a döntés született, hogy a mártíromságot nem szabad keresni, sőt egyenesen tilos, de nagyon is erényes lehet, ha elkerülhetetlennek látszik. Chau történetéből kiderült, hogy ő egész biztosan nem kívánt mártír lenni, hiszen családjának címzett utolsó levelében ez áll: "Istenem, nem akarok meghalni". Természetesen mondhatjuk, hogy azzal kereste a halálát, amit tett. Ugyanakkor semmi sem utal arra, hogy kifejezetten a "meghalás kedvéért" ment volna el a szentinelézekhez.

Ezzel szemben viszont nemcsak halálkeresőnek, de igazi mártírnak sem igazán tudnám nevezni a fiatalembert, mármint ha a szó eredeti jelentéséből és annak korai felfogásából indulunk ki. A görög martürosz kifejezés alapvetően tanút és tanúskodást jelent, vagyis valahol minden keresztényre vonatkozhatott, aki bizonyságot adott a hitéről. Később viszont olyan hívőkre kezdték használni, akik adott körülmények között az életüket is feladták a bizonyságtételért. Ilyenek voltak például Jézus tanítványai, akik hirdették az evangéliumot, ezért - Jánost leszámítva - mindannyian vértanúhalált haltak. Az üldözések után az egyház már a "vértelen vértanúkról" is beszélni kezdett, azaz olyan személyekről, akik aszkézisükkel és főként a szüzesség vállalásával a kanonizált szentek sorába emelkedtek. A vértanú tehát tanúskodik a hitéről és ez akár számára végzetes körülményeket is jelenthet, melyeket nem próbál minden erővel elkerülni. Nekem viszont úgy tűnik, eddig a pontig már el sem jutott Chau missziója: már azelőtt megölték, mielőtt a tanúskodás megtörtént volna. És ami fontosabb: nem azért ölték meg, mert a hitéről tanúskodott, hanem egyszerűen azért, mert ott volt.

Márpedig az igazi mártírt igazi mártírrá az igazi tanúskodás teszi. De milyen is lett volna az igazi tanúskodás, ha Chau esetleg szót értett volna a törzs tagjaival, akikkel hatvanezer évig senki nem találta a fonalat? Vajon hogyan és milyen fogalmakkal mesélt volna nekik megváltásról, bűnről, a zsidó Krisztustól, akit Jeruzsálemben megfeszítettek? Meglehet, erre volt neki valamiféle forgatókönyve, nem tudom, mindenesetre nagyon valószínűtlennek látszik. Nehéz felkészülni egy olyan népből, amelyről senki nem tud semmit.

Én persze most könnyen beszélek, hiszen ezeket a sorokat egy fűtött szoba melegéből írom, tisztes távolságra a szentinelézek nyilaitól. Nem is tartom magam hősnek, és bizonyára szegény Chaunak jobb képességei voltak a fizikai kondíció terén, mint nekem valaha is lesznek. Ám azért kis kóstolót már kaptam a missziózásból én is. Fiatalabb korom "buzgalmár" időszakában megmásztam az albán hegyeket, hogy a viszonylag elszigetelt (ám nem ellenséges) falusi parasztoknak bizonyságot tehessek a hitemről. (Aztán olyan rosszul lettem, hogy végül csak egy szamár hátán görnyedve tudtam lejönni - ennyit a dicsőséges próbálkozásomról...) Egyszer skorpiókkal aludtam egy ágyban, Ukrajnában meg volt olyan is, hogy veréssel fenyegettek meg, mert nem voltam szimpatikus egy félrészeg, kétméteres fickónak és a cimboráinak. Mesélhetnék még ezt-azt, most csak azért villantottam fel ezeket az apróságokat, hogy jelezzem: nem tisztán az íróasztal mögül okoskodom. Talán nem jártam olyan vadregényes tájakon életveszélyben, mint ez a fiatalember, de elég sokszor voltam sok helyen, hogy bizonyos tapasztalatokra szert tegyek. Ezeket a tapasztalatokat úgy tudnám a legjobban összefoglalni, hogy a misszió nem egyéni vállalkozás, amire jól teszi az ember, ha nem egymaga megy - különösen nem ilyen környezetben. A befogadó kultúra nyelvének, történetének, szokásainak, észjárásának minél jobb ismerete ugyancsak az induló csomag része. És mindez csak a jéghegy csúcsa. 

Ez a történet számomra - és ezt nagyon sajnálom - ékes példája annak, meddig fajulhat, amikor egy missziós vállalkozás nincs előkészítve. John Allen Chau szerintem nem mártír, de nem is halálkereső, hanem valószínűleg egy nem kellően végiggondolt misszió, mint baleset szerencsétlen elszenvedője. Sajnálom, hogy egy fiatal életbe került mindez, mert ennyit nem ért meg - innen nézve legalábbis úgy tűnik. 

2018. november 18., vasárnap

Mítosz FAQ

Az előző posztok vitahullámai után megkísérlem röviden összefoglalni mit gondolok a mítoszokról és azok bibliai szerepéről. (Nem ez az első alkalom, hogy a blogban felvetem ezt a témát, és valószínűleg nem is az utolsó - mindazonáltal ezzel a bejegyzéssel én most szeretném ezt a vitát lezárni...) Nem hívő emberek gyakran az egész Bibliát mesének és mítosznak nevezik, erre adott reakcióként pedig főként a konzervatív keresztények élesen próbálják a mítoszt elkülöníteni a Szentírástól. Kérdés ugyanakkor, hogy csak ez a két szemléletmód lehet-e egészséges? A most következő FAQ-ban kísérletet tettem arra, hogy saját magammal szemben is cinikusan kérdezzek, vagyis megszólaltassam azok hangját, akik elutasítóan viszonyulnak a mítoszokhoz.

Kezdjük az elején: mi a csoda a mítosz?
A kérdés pofonegyszerű, a válasz nagyon összetett. A köznyelvben a mítosz a mese, képtelenség, valótlanság szinonimája - ez részben még a Biblia felfogása is, amely azt írja, az emberek elfordítják a fülüket az igazságtól és a mesékhez (gör. müthosz) odafordulnak (2Tim 4,4). A mítosz azonban sokkal több ennél. Azt is szokták mondani, a mítosz gyakorlatilag a "tudomány előtti tudomány" - vagyis ameddig a modern tudományos szemléletmód nem alakult ki, a mítosz mint aetiológiai (eredetmagyarázó) szerepet ellátó irodalmi eszköz, egyfajta primitív tudományként funkcionálva igyekezett magyarázatot adni a dolgok lényegére. Ebben a gondolatban abszolút igaz, hogy a mítosz magyarázat, de a magam részéről mégis jobbnak találom azt a vallástudományi megközelítést, miszerint a mítosz a valóság egy szemléletmódja, mely istenekről és hősökről szóló narratívában ölt testet, üzeneteket konzervál és hagyományoz, s ezt azért teszi, hogy az életet értelmessé tegye az emberek számára. Kérlek, ha van időd olvasd el ezt a bejegyzésem, ahol utóbbi gondolatot jobban kifejtem!

Már bocsánat, de a Bibliában nem mítoszok vannak, hanem történelmi beszámolók...
A Bibliának valóban van történelmi relevanciája, történeti leírások sorát tartalmazza, de ez miért zárja ki, hogy mitikus elemek és szövegrészek is legyenek benne? Gondolj bele: a bibliai időkben - különösen az Ószövetség korszakában - minden nép mítoszokat írt, mitikusan gondolkodott, a mítoszok nyelvén beszélt. Igen, gyakran a valós történelmi eseményeket is mitikus módon örökítette meg, vagy kiegészítette mitikus tartalommal. Ahogy a mondás tartja: mítosz lehet vallás nélkül, de vallás nincs mítosz nélkül. Meglepő ezek után az, ha egy ebben a korban keletkezett szöveg magán viseli a saját korának ezt a meghatározó adottságát? Nem pont az lenne a meglepő, ha NEM így volna? Nem az volna a furcsa, ha a bibliai szöveg teljesen más stílusjegyeket mutatna fel, mint az a kor, amiben keletkezett?

De ha a Bibliában vannak mítoszok, akkor az azt jelenti, hogy történelmileg megbízhatatlan! És akkor onnantól kezdve kidobhatjuk az egészet, mert nem Isten ihlette!
A kérdés az, vajon a Biblia egy mai értelemben vett történelemkönyv kíván-e lenni vagy sem? Amikor bennünket az a kérdés izgat, vajon minden kis apró részlet történelmileg visszaigazolható-e a Bibliában, akkor olyan fokú tudatosságot és történetírói hozzáállást várunk el a bibliai íróktól, amellyel egész biztosan nem rendelkeztek. Ők nem a mi modern módszereinkkel dolgoztak, ezekről a módszerekről nem is tudhattak, következésképpen soha nem is akartak ilyesminek megfelelni. De ez nem azt jelenti, hogy hazudni vagy ferdíteni kívántak volna! Ha feltesszük, hogy egy adott szövegrész tisztán mitikus, annak sem az a célja, hogy hazudjon vagy leplezze a valóságot: sokkal inkább értelmezi a valóságot és ebben az értelmezésben üzeneteket konzervál. Ez a mítosz célja, hogy üzeneteket őrizzen meg és hagyományozzon tovább a következő nemzedékeknek. Valószínűleg a Bibliában a mitikus vonások és a történelmi dolgok általában nem vegytisztán fordulnak elő, hanem keverednek egymással, ahogy minden más hasonló szövegben ez történik.

És ha tegyük fel keveredik a kettő, akkor ki dönti el, meddig tart a mítosz és hol kezdődik a történelem? Te hol húzod meg a határt?
A kérdés maga rossz, mert azt sugallja, hogy a mítosz és a történelem két olyan dolog, melyek között szükségképpen határokat kell húzni, szembe kell állítani őket egymással, vagy szét kell őket feszíteni, ha a színtiszta valóságot keressük. A mítosz bizonyos szempontból értelmezett történelem, nem a történelem ellentéte, hanem azt narratív beszédben megfogalmazó, mitikus elemeket tartalmazó elbeszélés. A bibliai szöveg mondanivalóját a mitikus elemek és a történelmi elemek "összeölelkezése" együtt adja ki - és ha mi megpróbáljuk erőszakkal meghúzni a kettő közti határt, esetleg elválasztani őket, a mondanivaló is sérülni fog. Akár azt próbáljuk tenni, hogy több történelmet "beletöltsünk" a szövegekbe, akár kevesebb mítoszt szeretnénk "bennehagyni", mintha a Biblia ellenállna ezeknek az erőszakos műveleteknek. Nyilvánvaló, hogy a bibliai szerzők a saját koruk emberei voltak és bele se gondoltak abba, hogy eljön majd egy tudományos korszak, amikor nekünk ilyen igényeink lesznek.

Nem győz meg ez az egész, amit leírtál... Innentől kezdve akkor bármi lehet mítosz a Bibliában. Ilyen erővel mondhatjuk, Jézus nem is támadt fel a halálból vagy nem gyógyította meg a vakot, mert az is csak mítosz. Nagyon veszélyes így gondolkodni!
Bár szerintem nem lehet határvonalakat húzni a Bibliában, hogy a mítosz "ettől eddig tart", de azért nem vagyunk teljesen eszköztelenek sem. Támpontokat valamennyire lehet találni, és ebben sokat segíthet ha felismerjük a szöveg műfaját, azokat a stiláris-nyelvi elemeket, melyek iránymutatók a szöveg megértése kapcsán. Erről már korábban írtam egy bejegyzést (egész pontosan kettőt is: az egyik itt van, a másik pedig itt), ahol konkrét szempontokat is említettem. Míg például a teremtéstörténetnek, illetve a világ kezdetének nem voltak szemtanúi, addig az evangéliumi leírások szemtanúk beszámolóin alapszanak. A teremtéstörténet visszatekintő prófécia a múltba, az evangéliumi narratíva alapvetően helyszíni tudósítás a szerzők jelenéből. A teremtéstörténet a mítoszok szóhasználatával is operál, szimbolikus számokat, szójátékokat tartalmaz és vonásaiban emlékeztet más népek teremtéselbeszéléseire. Az evangéliumi szövegekben is vannak ugyan szimbolikus kifejezések, többnyire azonban nem ilyen stíluselemekkel és szójátékokkal van feldúsítva, ráadásul teljesen egyedi kijelentéseket tesz. Ezek a műfaji jellegzetességek ugyan nem mondanak ki egy végső és konkrét "igen/nem" választ a kérdésben, de ha egymás mellé tesszük őket, mintha együttes erővel felvázolnának egy irányt, hogy adott esetben egy szöveg mennyire mitikus vagy történeti igénnyel jelentkezik.

Oké, azt még elismerem, hogy talán-talán a szóhasználatban vannak mitikus elemek, de tartalmilag a Biblia teljesen más, mint a mítoszok!
Nem állítanám, hogy maga a Biblia - úgy, ahogyan van - mítosz lenne, mert ez nem igaz. A Biblia szerintem helyenként tartalmaz mitikus kifejezéseket, de nem csak azokat. Tartalmában is átvesz olyan megoldásokat, melyek nem ellenkeznek a Jahve-hittel, sőt akár szolgálják a mondanivaló kifejtését. Jó példa erre a 74. zsoltár, melyben Jahve mint teremtő összetöri a tengeri Leviátán mitikus szörnyének fejét - épp úgy, ahogy Marduk a teremtő betöri Tiámat (azaz a tengert reprezentáló istenség) fejét, vagy Baál ugyanígy az ellenlábas Jamm istenség fejét. Másik példa a Gilgames-eposz, melyben Gilgames azért veszíti el a halhatatlanságát biztosító növény megevését, mert a kígyó elragadja azt tőle. A teremtéstörténet persze szó szerint nem ezt írja, de itt is a kígyó az, aki egy növény elfogyasztásán keresztül bukáshoz, és a halhatatlanság elveszítéséhez sodorja az embert. A példákat hosszasan lehetne sorolni - jól látható, hogy a mitikusság nemcsak a puszta szavak, hanem a gondolatfűzés, a strukturális felépítés és a tartalmi mondanivaló mentén is jelentkezik.

Sytka, szerintem te nem bízol a Bibliában és az egészet valójában olyannak látod, mint egy mítoszt, mert mindig csak ezt erősítgeted...
Nem látom olyannak, mert markáns különbségek is vannak a Biblia és a mítoszok között. A legfontosabb az, ahogyan a mítosz a világot szemléli. Vagyis teljesen más a bibliai világkép és a mitikus világkép. A mítosz például az időt ciklikusnak (körben forgónak), a bibliai világkép lineárisnak értelmezi. A mítoszban átmenetiséget látunk a különféle szférák, vagyis az istenek, az emberek és a természet területei között, melyek nincsenek egymástól elkülönülve, hanem egymásba folynak: léteznek félistenek, vagy az istenek a természet elemeiben (viharban, Napban, Holdban, szélben) is jelen vannak, de mindenképpen ennek a világnak a részei. Sőt, valahol a természet elemei maguk az istenek. Ezzel a mitikus világképpel szöges ellentétben áll a bibliai világkép, ahol Isten alapvetően transzcendens (még akkor is, ha beavatkozik a világ menetébe), vagyis nem része a teremtett világnak, hanem azon kívül áll. Az isteni szféra, az emberek szférája, és a természet között nincs ilyesféle "összefolyás", mint a mítoszokban, sőt alapvetően karakterese elkülönülnek. Hosszas lenne sorolni, hogy a mítosz milyen rengeteg elemében eltér a biblikus szemléletmódtól. Egyszerre igaz tehát, hogy a bibliai szöveg hasonlít és nem hasonlít a mítoszokhoz. A Biblia a szó szoros értelmében nem mítosz, hanem mitikus elemeket is tartalmazó szöveg.

Hát nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy problémás a keresztények előtt a "mítosz" szót használni...
Ez valóban így van. A mítosz mára - a felvilágosodás hatására - elveszítette funkcióját és magyarázkodni kell miatta. Mircea Eliade (lásd fent a fotón), aki kiváló szakértője volt a mítoszoknak, azt prognosztizálta, hogy a 20. század egyik leghasznosabb felfedezése lesz a mítosz megértése. Nem lett igaza, a keresztények esetében különösen nem, hiszen továbbra is gyanakvással gondolunk a mítoszokra, melyekkel alapvetően semmit sem tudunk kezdeni. De talán a kategorikus elutasítás helyett sokat jelent már az is, ha megpróbáljuk megérteni a mítosz anatómiáját.

2018. november 15., csütörtök

Irányváltás vagy háború? - mi és a félelmetes evolúció

Keresztényként ki nem állhatjuk, amikor Richard Dawkins okoskodik, és kotnyeleskedve beleüti az orrát teológiai-filozófiai kérdésekbe. Idegen területre teszi a lábát, ahelyett hogy suszterként maradna a kaptafánál és azzal foglalkozna, amihez jól ért. Ugyanezt a szigort azonban már nem szívesen alkalmazzuk önmagunkkal szemben, és teljesen természetesnek vesszük, ha mi gyaloglunk bele Dawkins szakterületébe. Miért? Mert félünk az evolúciótól, hogy az esetleg igaz, ezért bármi áron szembeszállunk vele. Vajon indokolt ez a félelem?

Leírni is szégyellem, mert annyira magától értetődő, közhely, trivialitás, banális dolog, hogy az életünk minden területén szakértőkre hallgatunk, szakértőket bízunk meg és szakértőkben bízunk meg, hiszen a legtöbb kérdéshez egyikünk sem ért. Ha betegek leszünk, az orvos szakértelmét vesszük igénybe, ha elromlik a kocsi, az autószerelőét, ha házat akarunk építeni, építésszel készíttetünk terveket. Az igazság az, hogy mozdulni sem tudunk az élet egyik területén sem a szakértők hiányában. Egymásra, egymás tudására, egymás ismereteire vagyunk kénytelenek támaszkodni, és a másik szakmaiságába vetett bizalom alapján épül fel az a háló, ami a társadalmi együttlétünket többnyire élhetővé teszi.

Kivéve akkor, ha keresztények vagyunk és a biológiáról beszélünk. Mert ha az evolúció a kérdés, akkor aztán nem, akkor hirtelen már nem kell a szakértelem, akkor nem az evolúcióbiológusokhoz fordulunk, akik nullahuszonnégyben ezzel foglalkoznak, hanem a lelkészekből, apologétákból, prédikátorokból, teológusokból, jogászokból, informatikusokból azonnal biológus szakértők lesznek, akik textusokat magyarázva, filozófiai gondolatmeneteket elemezve eldöntik hogy is van ez a természettudományos kérdés. Ha az evolúcióelmélettel akarunk vitatkozni keresztényként, akkor ez klasszikusan két dolgot jelent: egyrészt kijelentjük, hogy a hozzáértők nem értenek hozzá és mind tévednek, másrészt elegendőnek érezzük, hogy bibliaverseket idézzünk, vagy esetleg pusztán filozófiai érvelés mentén az egészet szétszedjük.

Ugye mindenki érzi ennek a képtelen abszurditását? Talán a foci ehhez hasonló terület még, ahol minden szurkoló azt gondolja, az edző, a kapitány, a szakember semmit nem tud az egészről, de ő majd megmondja hogyan kellene művelni a labdarúgást, hiszen rendszeresen nézi a meccseket a tévében és sört is iszik közben.

Korábban magam is számos olyan eseményen részt vettem, ahol keresztények tartottak előadást, hogy megcáfolják az evolúciót. Ezek közül csakis azok a találkozók voltak igazán intenzívek, ahol nemcsak egymással egyetértő, de laikus keresztények voltak jelen, hanem a téma ismerői is - azaz biológusok, hozzáértők, szakmabeliek egyaránt. Egyetlen kivételre sem emlékszem: minden ilyen találkozó azzal zárult, hogy a keresztények egy ideig elkeseredetten próbálták bizonygatni a hatezer éves föld valóságát, a makroevolúció tarthatatlanságát és úgy az egész evolúció képtelenségét, aztán percekkel később megfordult az irány, hátrálni kezdtek, mígnem saját maguk állításaiba belegabalyodva zárult a rendezvény. Esetleg igyekeztek a biológiai érveket mellőzve a filozófia területére átterelni a beszélgetést.

Ekkor tettem fel magamnak először a kérdést: mi van akkor, ha mi tévedünk? Mi van akkor, ha nem az evolúcióelmélettel van az alapvető probléma - noha lehetnek azzal is problémák -, hanem velünk hívőkkel? Miért van az, hogy a tudóstársadalom elsöprő többsége kiáll az egész mellett - míg a másik oldalon elvétve akadnak evolúcióbiológusok, és többnyire egészen más szakterületek értői próbálnak elkeseredett utóvédharcot folytatni? Mi van ha igaza volt Dobzhansky-nak, aki szerint a biológiában mindennek csak az evolúció fényében van értelme?

Őszinte leszek: szerintem mi keresztények egyszerűen nem szeretnénk, hogy az evolúció igaz legyen.  Még a gondolattól is félünk, mert ha mégis igaz, akkor úgy véljük, a Biblia automatikusan hamis lesz. Ezt a szorongást érzékeltem az előző bejegyzésem után kerekedett vitában is, ahol látens módon előjött ez a félelem - noha én egy szót sem szóltam az evolúcióról, eszembe se jutott a kérdés. Az evolúció kapcsán az zavar bennünket a legjobban, hogy nem tudunk vele semmit sem kezdeni.  Keressük a fogást rajta, a gyenge pontokat. Mozgalmak, egyesületek, csoportok alakulnak vele szemben, megjelennek könyvek, melyek bírálják - Stephen Meyer, Micahel Behe vagy éppen Phillip E. Johnson neve valószínűleg ismerős sokunk számára - de évtizedes erőfeszítés után sem látszik, hogy az épület alapjai megroppannának. A magyarországi Értem egyesület pedig évek óta befejezte működését. Kiadtak néhány könyvet, tartottak néhány előadást és sikert arattak - azok körében, akik eleve egyetértettek velük. Ez így bizony nagyon sovány teljesítmény. Arról nem is beszélve, hogy ezeket a próbálkozásokat egy emberként utasítja el a szakma. Összegezve tehát, nincs igazi tudományos teljesítmény, nincsenek átütő, szakmailag elfogadott érvek és tudományos eredmények, amelyek szembeállíthatók lennének a biológiai eredményekkel.

Ennyi év kudarcos próbálkozása után talán szabad felvetni a kérdést: mi lenne, ha a láthatóan eredménytelen offenzív hozzáállás helyett azon próbálnánk gondolkodni, hogyan tudnánk a hitünket és a tudományos eredményeket összhangba hozni egymással? Nem mondom, hogy ez egyszerű, ahogy azt sem, hogy minden kérdésre választ fogunk kapni. De mégis, talán vállalhatóbb irány, ha nem harcolunk a tudománnyal szemben, hanem próbáljuk megérteni és integratív módon kezelni a felfedezéseit. Vannak erre is keresztény törekvések, kedvencem a számomra nagyon szimpatikus BioLogos társaság, amely egyébként ismert teológusokat és különféle tudományterületek művelőit is a támogatói között tudhatja. Számomra teológus vonalon ilyen nevek például John Walton, N.T. Wright vagy említhetném a természettudós Francis Collinst is (akinek hamarosan magyar nyelven megjelenik erről szóló egyik kötete!) Egyszóval én úgy látom, a trendek az evangéliumi kereszténységen belül is abba az irányba mutatnak, hogy a feleslegesnek tűnő hadakozás helyett próbáljunk párbeszédképességet felmutatni a biológia irányában - még ha ez sok vitával és fejtöréssel jár együtt. Hozzáteszem: a nagyobb egyházak ezen a kérdésen már régen túl vannak, leginkább a neoprotestáns-evangelikál áramlat az, ahol az evolúció továbbra is fennakadást okoz.

2018. november 12., hétfő

Az én eiszegézisem - érted-e, akit olvasol?

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Nagy Dávid református lelkész testvérem kielemezte az előző írásomban megfogalmazottakat - és úgy éreztem, kicsit eközben engem és általa elképzelt szándékaimat, motivációimat is terítékre tette. Az "igaz hitért" állandó küzdelmet folytató Evangelikál Csoport munkássága keretében kaptam tehát egy kritikai reflexiót, ami önmagában természetes dolog, hiszen a polémia része kell legyen a teológiai párbeszédnek, a probléma inkább az, hogy kedves testvérem láthatóan sem engem, sem az írásomat nem ért. Most én is megtisztelem őt azzal, hogy válaszolok neki! Hosszú lesz, és még így is rövidnek érzem...


Nagyon szeretem a világos, egyértelmű és érthető beszédet, ezért megkísérlek kristálytisztán fogalmazni - ha már engem "eiszegetáltak", legalább érthetővé tegyem, ami a félreértést esetleg okozhatta vitapartnereim számára... (Remélem Nagy Dávid nem sértődik meg azon, hogy válaszomban végig tegezni fogom - ezt részemről a praktikum igénye diktálja, nem a tiszteletlenség!) Vágjunk is bele tehát, hiszen Dávidnak mindjárt cikkem elejével gondjai vannak. Hangot adtam ugyanis annak a gondolatomnak, hogy számomra talán az egész Biblia legproblémásabb narratívája az özönvíztörténet. Felvetésemre a következő reakciót kaptam:
"Nem igazán értem, hogy keresztyénként hogy lehet egy Igét „problémásnak” tartani. Ha valami problémás, akkor abban hiba van, helytelen, vagy téves."
Őszintén csodálkozom Nagy Dávid csodálkozásán! Mi köze a "kereszténységemnek" ahhoz, hogy egy igét problémásnak tartok? Ugyan miért ne okozhatna egy kereszténynek nehézséget a Biblia egy-egy története? Ez tényleg olyan dolog, amin meg kellene lepődni? Vajon honnan veszi Dávid, hogy a "problémás" az egyenes úton azt jelenti, hogy "abban hiba van, helytelen, vagy téves?" Teljesen követhetetlenek számomra ezek az összekapcsolások, hiszen pusztán az, hogy én egy igeszakaszt problémásnak neveztem, annak értelmezésére, megértésére és nem "hibásságára" vonatkozik, ahogy ez világosan ki is derül azok számára, akik korábbi írásaimat olvasták már Noéval kapcsolatban. Még arra is vettem a fáradtságot egyébként belinkelt és láthatóan Dávid által is ismert írásomban, hogy leírjam milyen szempontból tartom nehéznek az özönvíz történetét. Pontosan melyik állításomból vette ki azt, hogy én elvetném és nem tartanám ihletettnek ezt a szöveget? Azt már nem kívánom minősíteni, hogy ez álláspontja szerint "szembemegy a Biblia ihletettségének és tévedhetetlenségének tanával."

A következő kijelentése is hasonlóan agyaglábakon és a beleolvasás manipulatív technikáján áll, amikor ezt írja rólam:
"Tisztelem Sytka őszinteségét, hogy elmondja: nem érti jól a történet istenképét. De ha nem érti jól, milyen alapon állapítja meg, hogy a történet nem lehet úgy igaz, ahogy a Bibliában előttünk áll."
Rejtélyes számomra honnan veszi Nagy Dávid, hogy én azt említettem volna, a "történet nem lehet úgy igaz, ahogy a Bibliában előttünk áll." Akkor hogy ne legyen félreértés, most kerek perec leírom: a történet igaz, ahogy a Bibliában előttünk áll! A kérdés nem ez, hanem az, hogyan értelmezzük azt, ami a Bibliában előttünk áll! Remélem mindenki számára jól érzékelhető a két állítás közti különbség. Akik nem szó szerinti és "vegytiszta" történelmi beszámolóként interpretálják a szöveget,  hanem úgy gondolkodnak, hogy valamiféle történeti mag lehet mögötte, amit azonban egy mitikus elemekben gazdag narratíva keretében örökítettek meg, azok nem azt állítják, hogy nem igaz ami le van írva, hanem azt, hogy nem akart szikár történelmi beszámoló lenni. 

Node nézzük a következő képtelen és gyermekien naiv kijelentést:
"Alapvető hibába esik bele a szerző – saját istenképe alapján akarja az igeszakaszt magyarázni, nem pedig a Biblia istenképe szerint. "
Hadd tegyek egy beismerést: a mondat első felében Nagy Dávidnak teljesen igaza is van! Valóban a saját istenképem alapján látom Istent, olvasom és értelmezem a Szentírást - ezt egyenes derékkal felvállalom. Gyakorlatilag közhely kijelenteni, mégis kénytelen vagyok megtenni, hogy mindig és mindenki, minden egyes ember - beleértve Nagy Dávidot is - a saját istenképe szerint látja, olvassa, értelmezi a Bibliát. Igen, ez még a bibliai szerzőkre is igaz volt, hiszen ők is emberek voltak. Hovatovább, ez az istenkép - lelkigondozói trivialitás következik! - állandóan változik is életünk során. Alakítja maga a Szentírás, amit arról hallunk és olvasunk, az élettapasztalataink, stb, stb... Vaskos kötetek foglalkoznak ezzel a teológiai-lelkigondozói irodalomban, itt és most csupán arra a tényszerű tévedésre kívántam rámutatni, mintha lenne egy "Sytka-féle" istenkép, nomeg egy mindenkitől független, tárgyszerű, minden porcikájában objektív "Biblai istenkép", amit egymással szembe lehet állítani. Nincs ilyen, nem létezik, mert nem is létezhet. És bizony pontosan ez az oka annak, amit például Walter Brueggemann ószövetségi teológiája olyan éleslátóan megfogalmazott, hogy a Biblia nem egységes tanúskodás, hanem tanúskodás-csomagok rendszere, hiszen időben egymástól nagyon távol álló emberek tapasztalatai is átszűrődnek a sorokon a hitünk szerint Isten által ihletett üzenetek között. Ezért érzékelni sokszor, mintha nem lenne egységes az Istenről bemutatott kép.

De most jön az igazi feketeleves, amikor a szerző még azt is megmondja nekem, hogy egy keresztény nem írhat le olyat, amit én:

"Ezzel azt a látszatot kelti, mintha az ember képes lenne becsületes és igaz módon hozzáállni az Igéhez, ráadásul, ha így tesz, mindenképpen el kell vetnie Noé történetének hitelességét, mert el tudja dönteni, hogy neki inkább igaza van, mint a Bibliának. Egy hitetlen vagy kereső ember írhat ilyet, de egy Istent feltétlen tekintélynek elismerő hívő keresztyén semmiképpen sem."

Ugyan nézzük akkor már meg ismét, mit írtam és mit állítottam, ami ilyen elutasító hangot váltott ki a kedves lelkész testvérből! A hivatkozott bejegyzésemben azt próbáltam fejtegetni, hogy Noé történetének értelmezése etikailag problémás, hiszen egy olyan istenség képét mutatja, aki az egész emberiséget (és az állatokat) fulladásos kínhalálba küldte. Most jön egy kulcskifejezés, amit pontosan így írtam: "Ha ugyanis az özönvíz elbeszélését szó szerinti történelmi eseménynek vesszük...". És akkor még egyszer felhívom a figyelmet: ha szó szerinti történelmi eseménynek vesszük (globális özönvíz), akkor és csak akkor merülhet fel igazán az etikai dilemma véleményem szerint. Ezzel szemben Nagy Dávid számomra érthetetlen módon már úgy fogalmaz, hogy én azt írtam, "mindenképpen el kell vetnie Noé történetének hitelességét". Honnan veszi ezt a zagyvaságot? Hol olvasott ilyesmit tőlem? Ha tovább olvasta volna, amit valójában leírtam, akkor észrevehette volna, hogy rögtön ezután így fogalmaztam: "Ám egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy ezt az utat kell bejárnunk." Tényleg azt veszi ki a szavaimból, hogy én teljes egészében elvetném a bibliai narratívát? Hát valóban nem derül ki Nagy Dávid számára, hogy én annak egyfajta értelmezésével szemben fogalmaztam meg kritikát?

Felhívom rá olvasóim figyelmét, hogy egészen eddig nem érintettük az ujjunk hegyével sem a tulajdonképpeni témát. Istenképekről és az én keresztényi hozzáállásomról volt szó, de a textussal semmit sem törődtünk. A szerző végre mindezen dolgok kivesézése után rátér egy fontos kérdésre, amivel talán kezdenie kellett volna: miről is szólhat az özönvíztörténet? Lévén református lelkészről, vagyis teológiát végzett emberről beszélünk, számomra kissé meglepő volt az a dilemma, amivel ezen a ponton előhozakodott:
"Feltenném a kérdést: Ha nem szó szerint értelmezzük, akkor mi értelme van az egész szakasznak? Talán képletesen kezdett építkezni Noé? "
Nem gúnyolódni akarok, minden indulat nélkül és őszintén mondom, meglepett ez a kérdés. Hát Dávid szerint tényleg semmi értelme nincs egy bibliai szakasznak, ha nem szó szerint értelmezzük? Mindenestül el kell vetnünk Isten Igéjét, amennyiben nem betű szerint kezelünk benne bizonyos perikópákat? A problémám az, hogy itt és most a tisztességes válaszadáshoz, amit meg is érdemelne lelkész testvérem, bele kellene feledkezzek az Őstörténet szövegének műfaji-teológiai elemzésébe, amire nyilvánvalóan semmilyen esélyem sincs. (Ha ő esetleg módot ad erre nekem valamilyen más formában, készségesen állok rendelkezésére!)

A következőkben azt is megtudtam, hogy "meghatározó evangelikál teológusok nem jutottak ilyen következtetésre" (kiemelés tőlem), mint amilyenre általában jutnak azok, akik az Őstörténetet elemzik. Igen, ez valószínű így van. És akkor? Pontosan miben és miért kíván ez érv lenni akármivel szemben is, amit eddig megfogalmaztam? Nem értem... Ezután a következő kirohanást olvashatjuk Nagy Dávid írásában:
"Lényegében a Szentírás tekintélyét igyekszik csorbítani azzal, hogy olyasmit állít: nem elég az Ige, szükség van a történetkritikára, irodalomkritikára, ókortörténetre, mitológiai ismeretekre, és még ki tudja mi másra, hogy „végre” fölfedezzük a több ezer éve rejtett igazságot, hogy (Uram bocsá’) a Biblia téved."
Bevallom itt ismét igen meglepődtem, hogy egy teológus "kollégám" szavait olvasom, aki minden bizonnyal tökéletesen tisztában van vele - hiszen tanulnia kellett - hogy a Bibliát nem lehet jól megérteni a kontextus ismerete hiányában. Kedves Dávid, engedd meg nekem, hogy ismét nagyon félreérthetetlen legyek: igen, úgy gondolom, a Biblia szövegének megértéséhez szükség van az általad felsoroltakra! Azt hiszem nem nekem kell ezt igazolnom, hiszen pofonegyszerű dologról van szó - sokkal inkább neked kellene számot adnod arról, ugyan miért valószínű abban bízni, hogy ismeretek hiányában biblikus kép alakul ki bárkiben a Bibliáról? Ugyancsak rejtélyes előttem miféle "rejtett igazságról" beszél itt Dávid, nomeg hogyan kerül ide ismét a gondolat, hogy a "Biblia téved". Őszintén szólva folyamatosan az az érzésem Dávid cikkét olvasva, mintha saját frusztrációját és aggodalmait - miszerint a Szentírás tévedne - rám kívánná olvasni, vagyis egyfajta módon engem eiszegetál a maga módján. A tisztesség kedvéért hozzáteszem, az a hamis görcsölés, hogy bármi áron betű szerint értelmezendő a Szentírás, mert az adja a hitelességét is, közkeletű téveszme az ultrakonzervatív-fundamentalista (és sok evangelikál) emberek között, ez nem Dávid sajátja, nem ő tehet róla, ő csak egy áldozata ennek, ahogy én is az voltam megboldogult fundamentalista koromban.

Ezután ismét rám terelődik a szó:
"Sytka érvelése, miszerint Noé bibliai elbeszélését nem lehet szó szerint értelmezi, nemcsak hogy gyenge lábakon áll, de egyenesen botránkoztató egy következetes Biblia-olvasó ember számára. Már csak azért is, mert számos alkalommal állnak ki a bibliai szereplők és maga Jézus is az özönvíz történetisége és hitelessége mellett..."
Vagyis ha valaki következetes bibliaolvasó ember (a szerző állításából implicit következik, hogy ugye én nem lehetek az...), akkor egyenesen meg kell botránkozzon rajtam. Hiszen Jézus is kiállt a bibliai történet történetisége mellett... Ehhez csak két megjegyzést fűznék. Egyrészt, meglehet én Jézust sem értem jól, de ha az idézet szakaszt olvasom, sőt Jézus teljes életművét nézem, szerintem Krisztus nem azért beszélt ezekről a dolgokról, hogy az Őstörténet történetiségét bizonygassa a hallgatóinak! Pontosan miből érződik az, hogy Jézusnak olyasféle szándékai lettek volna, hogy hallgatóságának az Ószövetség történeti hitelességét bizonygassa - azaz kiálljon emellé? Ez a jézusi korpusz teljes félreértése, elsiklás a szöveg szándéka mellett. Nem utolsó sorban tipikus felvilágosodás utáni kérdésfelvetés: itt és most minket izgat ennyire a szöveg történetisége, de nem hiszem hogy Krisztust ez foglalkoztatta volna. Másrészt, én nem állítottam, hogy nincs történetisége Noé narratívájának. Én azt állítottam, nem lehet szó szerint venni úgy, ahogy le van írva. Álláspontom egyetlen rövid mondatban - ami hosszabb kifejtést érdemelne -, hogy Noé történelmi szereplő lehetett, a leírtak mögött pedig van vagy lehet történeti valóság. Jelenlegi megértésem szerint a lokális özönvizet valószínűnek tartom, a globálisat kizárom. Miért ír mégis a szöveg globális özönvízről? Nos, itt megint a saját csapdámba lépek bele, hiszen ahogy az Őstörténet műfaji elemzését sem tudom egy válaszcikkben elvégezni, úgy most ezt bemutatni sem leszek képes. (Kivéve, ha erre találunk valamiféle más módot...) Summa sumárum: a szerző megint mellé(m)beszél. 

Lássuk a végét is:
"Sajnos azt kell mondani, ezek alapján egyértelmű, hogy Sytka saját maga végez eiszegézist/belemagyarázást az Igébe, mégpedig úgy, hogy segítségül hívja az evolúció korántsem tényszerű elméletét, anakronisztikus módon más népek mítoszait, saját etikai dilemmáit, és a kreacionista teológusokkal szembeni vélt vagy valós előítéleteit."
Hogy a kotyvalék teljes legyen, az eddig megfogalmazott értelmetlen kritikák mellé most még az evolúcióelmélet is idekeveredik, amiről én a cikkben egy szót sem ejtettem. Az újfent nagyon-nagyon meglep, hogy Nagy Dávid anakronisztikusnak(!) tartja más népek mítoszainak témába emelését. Ez egészen elképesztő gondolat, hiszen köztudott és világos, hogy minden nép mítoszokat alkotott a bronzkorban és utána is. Izrael nem légüres térben élt, hanem olyan valóságban, ahol egymás után keletkeztek és hagyományozódtak a mítoszok. Ezt teljesen figyelmen kívül hagyni olyan léptékű hiba, amit szerintem egy teológus nem engedhet meg magának, ha tényleg szeretné megérteni a Biblia világát és nem utolsó sorban, a szövegét is.

Befejezésül vessünk még egy pillantást arra, amit Dávid egyfajta konklúzióként vagy summaként leír az én cikkemmel kapcsolatos kritikája végére - azt sugallva ezzel, mintha nekem ilyesféle szándékaim lennének:
"Valójában az a rossz üzenet a szekuláris ember felé, ha maguk a keresztyének mondják azt, hogy a mi Bibliánk nem megbízható, és az özönvíz története is csak egy mítosz. "
A mondatok tényleges tartalmával egyetértek. Szerintem is rossz üzenet azt sugallni, különösen is keresztényként, hogy a Biblia nem megbízható és az özönvíztörténet is csak egy mítosz. Nem világos azonban, ezt miért éppen nekem mondja, hiszen ha Dávid kicsit is közelebbről ismerne (amit nem tesz meg - hanem csak távolról kifakad velem szemben), tudhatná, hogy pontosan én vagyok az, aki a megbízható szót szereti a Bibliára alkalmazni. Számomra a "tévedhetetlen" és "tökéletes" kifejezések inkább zavart keltőek és magyarázkodásra kényszerítőek, ezért a megbízható szót szoktam használni helyettük. A "csak mítosz" megjegyzése kapcsán végül azt üzenném, hogy érdemes lehet ennek a kérdésnek is utánajárnia. A mítosz teljesen félreértett és jogtalanul alulbecsült irodalmi műfaj lett mára, ami nem a hazugságot és mellébeszélést takarja (miként az utca embere hiszi), hanem a maga belső logikája szerint működő, és bizony szívet melengetni is képes, üzenethordozó konténer. No de ez már egy másik bejegyzés témája lehetne.

Nagyon elfáradtam, többet ilyet nem teszek. :-)