2019. augusztus 20., kedd

Fúj-fúj Ferenc...

Rendkívül régen frissült már Bi-Fi rovatom, noha a kereszténységen belül nem csökkent a terjengő téveszmék és félreértések száma. Amiért most előszedem újra a rovatot, az egy olyan antikatolikus pletyka, ami a "Hit Hírek" nevű oldalhoz köthető: százak és százak fakadnak ki ingerülten Ferenc pápa nyíltan melegpárti megjelenése miatt, amit az alant látható fotó kommentár nélküli közlésével igyekeznek igazolni.

A fotón félreérthetetlenül az látszik, hogy Ferenc pápa (illetve bal oldalán egy másik egyházi méltóság) a megszokottnak nevezhető kereszt mellett egy szivárványos keresztet is hord a nyakában. A látvány magától értetődően azt üzeni a kép hátterét nem ismerőknek, hogy a pápa a legszélesebb nyilvánosság előtt teljes nyíltsággal kiáll a melegek mellett. Hát már itt tartunk?

A fotóra érkezett reakciók finoman szólva is hevesre sikerültek. Egyesek katolikusként is elkezdték szorgalmazni az aláírásgyűjtést, hogy Ferenc mondjon le tisztségéről, mások arról keseregnek, hogy ez a látvány önmagában a keresztények Istentől való "hatalmas elfordításának" eszköze, de olyan is akadt, aki a képet látva kijelentette: "semmilyen jót nem tudok erről a pápáról elmondani, pedig objektív vagyok, protestáns vagyok és történész..." (kiemelés tőlem).

Összefoglalva tehát a Nagy Paráznától a babiloni fertőn át az Antikrisztusig számosan felvonultatták az összes rémséget és szörnyűséget, ami a katolikus egyházról és a pápáról csak eszükbe jutott. Csak egyetlen dolog nem merült fel a Hit Hírek szerkesztőinek fejében: hogy esetleg utánanézzenek, hol és mikor készült a kép, és vajon milyen kereszt is lóg Ferenc pápa nyakában. Az utánajárás rendkívül megerőltető lett volna ebben az esetben, hiszen kb. 15 másodpercet vesz igénybe. Ha ugyanis az ember egy Google-keresőbe beírja a "rainbow" és a "pope Francis" szavakat, akkor mindjárt az első találat egy olyan cikk lesz, ami érthetően tisztázza a helyzetet. Csak röviden, két lényeges tényre érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt, a meleg közösség által használt színskála sorrendje is más, mint amit Ferenc a nyakában viselt (ahogy például a német és a magyar zászló sem ugyanaz attól, mert színes sávok vannak rajtuk), másrészt a pápa nyakláncának színei latin-amerikai régiókat jelölnek. Nem meglepően, hiszen ezt a nyakláncot a pápa ottani látogatásakor viselte, és valószínűleg nem azért, hogy a homoszexualitást reklámozza vele...

Ferenc pápát persze lehet bírálni akár amiatt is, ahogyan a homoszexuálisok felé fordul, mindazonáltal igencsak meglepő volna, ha egy ilyen kaliberű protokollszemély, akit éjjel-nappal fotóznak és kamerák kereszttüzében éli az életét, ekkora leplezetlen nyíltsággal állna ki a melegek oldalán. Ennél azt hiszem a Vatikánban sokkal óvatosabban nyúlnak a dolgokhoz. Persze én sem látok bele a római egyház kommunikációs stratégáinak módszereibe, de az ilyen hirtelen és radikális színre lépések nagyon nem jellemzik a katolikus egyházat.

A Hit Hírek szerkesztői a fotók mellett a második thesszalonikai levélből idéznek: "Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen." Ezzel viszont tényleg fején találták a szöget! Pál apostol kijelentésével a magam részéről teljesen egyetértek - hiszen ezúttal tökéletesen igazak azokra, akik most idézték őket...

2019. augusztus 14., szerda

Öt értelmes szó... - az istentiszteletről (4)

Gondolom nincs olyan gyülekezetbe járó ember, aki szívesen meztelenre vetkőzne istentisztelet alatt a többiek előtt. Micsoda hülyeség! Hogy jut egyáltalán ilyesmi eszembe? Csak úgy, hogy a közösségi imádkozás a kisegyházaknál néha olyan, mintha egyfajta "lelki sztriptízként" működne, ahol az embernek az a dolga, hogy feltárja mások előtt belső valójának intim részleteit. Mire való az együtt imádkozás az istentiszteleten?

Tudom persze, hogy erre a kérdésre sokféle választ adhatunk. Ahogy a sorozat korábbi részeiben, úgy most sem kívánok kimerítően foglalkozni minden lehetőséggel, ezért a közösségi ima egy olyan funkcióját fogom most felvillantani, amit egyébként meglehetősen nehéz elképzelni az imádkozásról: hogy tanítást jelenthet az imát hallgatóknak.

Ez kissé talán furcsán, sőt talán botrányosan is hangzik. Furcsa, mert a tanításra a prédikációt tartogatjuk, nem a közösségi imádkozást. Nem azért imádkozunk egy istentiszteleten, hogy bárkit is tanítsunk, sőt inkább zavaró, amikor valaki ima címszó alatt egy önálló kis előadást tart a gyülekezetének. És botrányos is, mert bár az imát a gyülekezetben, de azért mégsem a gyülekezetnek, a lelkésznek vagy a mellettünk ülőnek mondjuk, hanem végső soron Istennek. Ennek ellenére Pál apostol mintha mégis ilyesmiről írna az első korinthusi levelében, amikor a nyelveken szóló és az értelemmel elmondott imádságot hasonlítja össze (1Kor 14). A szavaiból mintha arra lehetne következtetni, hogy a közösségi imának van egy tanítói dimenziója is, amire az istentiszteleti keret megfelelő közegnek bizonyulhat. De miért ír ilyesmit az apostol?

Ahogy említettem, az egész a nyelveken szólás kapcsán kerül elő. Az istentiszteleten elhangzó nyelveken szólásról valószínűleg sokaknak van egyfajta élményanyaga, amiben kellemes és kellemetlen érzések egyaránt kavarognak. Őszintén szólva, amikor még nem voltam keresztény, de megfordultam keresztények között, engem az ilyesmi borzalmasan zavart. Az egyik alkalommal egy nagy sátor közepén ültem a tömegben, amikor a színpadról a prédikátor felszólította az embereket, hogy kezdjenek hangosan közösen imádkozni - erre mindenki kitört egy kiabálós nyelveken szólásban. Most nem akarok belemenni abba, hogyan értékeljük a nyelveken szólás jelenségét (szesszacionista vagy kontinuacionista módon), a történet sem mai már, csupán erre az emlékre visszagondolva tudom mennyire kivert akkor a víz: hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy misztikus szektába kerültem volna, ahol az emberek egyik pillanatról a másikra transzba estek, én meg ott állok ennek az egésznek a közepében! Akkor még nem ismertem Pál szavait, aki az "őrjöngtök" kifejezést használta, amikor megpróbálta leírni egy kívülálló érzéseit a hirtelen rászakadó nyelveken szólással kapcsolatban. Azóta persze azért sokat változott a helyzet, ahogy én is.

Nos, fontos megemlíteni, hogy Pálnak persze nem magával a nyelveken szólással volt problémája, és nem is az volt a legnagyobb gondja, hogy a nyelveken szólás érthetetlen (szerinte ez magyarázattal talán áthidalható lehet), hanem inkább az, hogy nincs igazán közösségi haszna, és zavart kelthet egy istentiszteleten az avatatlanok soraiban. (A magyarázók egy része az "avatatlan" elnevezés alatt a hitben kezdő vagy a hit iránt érdeklődő embereket érti, akiket egyházi szlengben nagyjából a katekumenek néven ismerünk.) Megbontja az egységet is, hiszen nem lehet rá áment mondani, ha senki sem érti, és kimaradnak belőle azok, akik nem tudnak nyelveken szólni. 

Márpedig a közösségi ima akkor jó, ha abba bárki képes bekapcsolódni, különben nem lesz közösségi, hanem csak egy gyülekezeti elit sportjává válik. A közösségi ima nem lehet taszító vagy ijesztő, nem lehet kizáró jellegű, hanem egyértelműen inkluzív tevékenység kell legyen.

Sajnos az együtt imádkozás sok helyen egy olyan szakasz az istentiszteleti liturgiában, amiről az embernek tényleg az a benyomása támad, hogy a gyülekezet mintha egy "hallgatólagos szerződés" szerint működne ezzel kapcsolatban: vagyis vannak a "mindig imádkozók", akik ilyenkor elsőként megszólalnak, és hozzájuk csapódik néhány partizán, akik esetszerűen imádkoznak, és ezt a menetrendet nem is érdemes megbolygatni. Végül a közösségi imát fejtegetve jegyzi meg Pál, hogy inkább akar öt szót értelmesen szólni, mintsem tízezret nyelveken - mégpedig azért, hogy másokat tanítson. Persze az itt szereplő számok szimbolikus értelműek, mégis jól kifejezik, hogy az istentiszteleti nyilvánossággal az érthető megszólalásnak kell együtt járnia még az olyan, kissé talán misztikusabb jellegű tapasztalásban is, mint az imádkozás. Míg az öt értelmes szó tanít, addig a tízezer érthetetlen taszít - nem kétséges melyiket kell választani.

Befejezésül elárulom, hogy kísérleti jelleggel több közösségben kipróbáltam már Pál "öt értelmes szó"-paradigmáját a közös imádkozás kontextusában. Ezt én nyílvessző-imádságnak szoktam nevezni, ami a kimondott szavak célzatosságára és átgondoltságára utal. Arra kértem a jelenlévőket, hogy csak egyetlen egy, nem túlságosan összetett mondatot imádkozzanak ahelyett, hogy elmagyaráznának Istennek, milyen szent és mennyire meg tudja gyógyítani a betegeket. És működött: akadt olyan, aki talán életében először mert megszólalni ezen a módon mások előtt - ahogy az is érezhető volt, hogy sokan alaposan átgondolják mi legyen az az egy mondat. Mintha a közösség is jobban odafigyelt volna: végre nem csak ugyanazoktól az emberektől kell nagyjából ugyanazt végighallgatni, ráadásul a dolog rövidsége miatt igen dinamikus hatást kelt, ami nem tesz rosszat egy istentiszteletnek. Nyilván vannak ennek az imaformulának technikai korlátai és hátulütői is, de én azt tapasztaltam, kisebb közegben főként a felszabadító hatásai érvényesülnek. Az a bizonyos öt értelmes szó persze nemcsak az imákra, hanem sokszor talán úgy mindenre igazán ráférne.

2019. augusztus 9., péntek

A motivációevangélisták boldogsága

Ugye észrevette mindenki, mekkora divathullám lett a motivációs trénerekből? Most a csapból is folynak. Ők azok az előadók, akik tömegek elé állnak ki, hogy elmondják milyen boldogok és én is az leszek. Keresztények tucatjai sorra terjesztik ezeknek az embereknek a videóit, néha nagyobb lelkesedéssel, mint magát az evangéliumot. Rosszul teszik.

Azért teszik rosszul, mert ezek az emberek hazudnak nekik. Azt hazudják, hogy boldogok, hogy mindig és egyfolytában azok, és én is mindig és egyfolytában az lehetek, hogy átléphetem a saját határaimat, hogy mindig felülemelkedhetek a hullámaimon, csak kövessem az ő példájukat - no és persze fizessem ki a belépőt az előadásaikra, vegyem meg a könyveiket és terjesszem a motivációevangéliumukat. Ők ugyanis motivációevangélisták, akik Isten neve nélkül házalnak egy nem létező boldogságfogalommal. Ezeket az embereket csakis olyan szituációkban látjuk, mindig olyan beállításokban, kontextusokban, kompozíciókban, videókban, fényképeken szerepelnek, ahol határokat lépnek át és boldogok. Még ha beszélnek is életnehézségekről - a legtöbbször olyan szirupossággal, ami csaknem elviselhetetlen - az is csak azért van, hogy újra és újra eljussanak ugyanahhoz a konklúzióhoz, hogy boldogok. Ez a fő üzenetük.

Ilyen márpedig nincs. Ez egy gigantikus szélhámosság. Jólfésült félrevezetés. A keresztények torkán pedig könnyen lecsúszik - persze nem csak az övékén. Nekik azonban illene kapcsolni, illene felismerni a megtévesztést, ám az állandó boldogság édeskés varázsa megbabonázza őket, mint a lámpafény a repülő bogarakat.

Pedig sem Jézus, sem a Biblia, sem a józan paraszti ész nem szól hozzánk semmilyen konstans boldogságról. Vannak jó napjaink és vannak rosszak. Van, amikor összeállnak a képletek, gurul a szekér, nyerünk a tőzsdén, akciósan veszünk téliszalámit, sikerül nyaralni mennünk, jók lesznek a leletek az orvosi vizsgálat után, elismerést és szeretetet kapunk az emberektől. És aztán olyan is van, amikor piszkosul betemet a sors, amikor orrbavágnak tragédiák, mázsás súlyként cipeljük az igazságtalanság és boldogtalanság érzését, elegünk van az emberekből, hosszasan kínlódunk valamilyen testi vagy lelki fájdalomtól, gyötörnek a kételyek. De egy dolog soha nincs, soha nem fordul elő, az hétszentség, mégpedig az, hogy állandóan boldogok vagyunk. És aki arra ösztönöz, hogy ezt mégis elhiggyük, az hazudik. 

Ráadásul a boldogok Jézus szerint nem is úgy boldogok, ahogy ezek a trénerek mondják. Maga a boldogságfogalom: ez egy roppant fontos különbség. A Bibliában a boldogok sírnak - még akkor is, ha egyszer majd megvigasztalják őket. A boldogokat üldözik, gyalázzák, bántalmazzák a hitük miatt. A boldogok lélekben szegények, sok esetben a társadalom számkivetettjei, hülyegyerekekként kezeltek a felvilágosult nyugati miliőben. Az a boldogság, amivel ezek a motivációs trénerek kábítják a keresztényeket, csakis azért motiválhat bárkit is, mert szeretné elhinni, hogy itt és most lehetséges. Ráadásul a trénerek sem boldogok, hanem csak pont annyira, amennyire a többiek, ezt pedig valószínűleg maguk is tudják, de hazudniuk kell róla, hogy megélhessenek belőle.

Vegyük példának Szabó Pétert! Tényleg azt hiszi bárki, hogy őt látjuk a videókon? Nem őt látjuk. Fogalmunk sincs róla, ki az a Szabó Péter valójában. Szabó Péter videóin nem Szabó Péter, az ember szerepel. Hanem Szabó Péter, a termék. Egy brand beszél ki ezekből a felvételekből a nézőkhöz. Egy produkció, ami ki van találva és fel van öltöztetve. Szabó Pétert akkor látnád, ha a pillanatnyi vergődéseit is mélyen látnád. Krisztus narratívája épp attól hiteles, hogy látjuk vérezni. Látjuk milyen az, amikor elutasítják, amikor földbe döngölik, amikor mások hitetlensége miatt nem tud gyógyítani, és nem egy rettenetes szuperember képében jön hozzánk, akihez képest csak csizmák közt rohangáló hangyák vagyunk. Krisztus nem egy fölénk magasodó istenpromóció, hanem egy sebezhető valaki, és meg is sebezték, azok a sebek pedig még a dicsőséges feltámadása után is megtapinthatók maradtak.

A motivációevangélistáknak viszont nincsenek mély sebeik, csak egy lebutított verziójú hegyibeszédjük a nem létező boldogságról. Észrevetted már?

2019. augusztus 7., szerda

Dühítő üdítő

Mindenki erről beszél: a Coca-Cola Budapesten is kitette homoszexualitást népszerűsítő plakátjait, melyen melegek mosolyognak és boldogan isszák a kólát. A felháborodásra számítani lehetett, ami persze akár növelheti is a reklámértéket, mégis jogosnak érzem a kérdést: ugyan minek kellett ez?

A Coca-Cola értelmezésem szerint egy üdítőital, melyet egy cég gyárt, és megpróbálja a piacon eladhatóvá tenni. Ezt gazdasági tevékenységnek hívjuk, melynek egy fekete színű folyadék áll a középpontjában, amiben sok a buborék és a cukor. Az emberek régóta szeretik vagy utálják, ez már ízlés kérdése.

Ami azonban nagyobb kérdés, hogy ugyan mi a bánatnak akar egy gazdasági tevékenységet folytató multicég belépni egy társadalmi vitákat generáló, erkölcsi-vallási-filozófiai probléma közepébe? Mert ha állást foglal - és ezt a kampányt nehéz nem annak tartani, hiszen a cég utólagos nyilatkozatban ezt meg is erősítette -, akkor bizony belelép. Tényleg nem értem. Olyan van, hogy valakik feldobnak egy fontos kérdést (tipikusan társadalmi mozgalmak élén álló csoportok vagy szervezetek), legyen ez a környezetvédelem vagy éppen a rasszizmus, és akkor a tőkeerős piaci szereplők közül többen is az adott ügy mögé állnak szponzorként, nevüket és emblémáikat, saját imidzsüket és arculatukat adva. Az is előfordul, hogy tehetősebb márkák kulturálisan értékelhető projektekhez felsorakoznak, így hallgatólagosan elismerik az adott kultúrtermék relevanciáját. Ám meglehetősen furcsán hatna, ha teszem azt a Renault holnaptól elkezdene kampányszerűen az abortusz joga mellett érvelni, vagy a Whirlpool egyszercsak előállna egy hitvallásszerű frázissal állam és egyház szétválasztásáról, esetleg a Szobi szörp minden üvegre nyomtatna egy rövid szöveget, mely a női egyenjogúságot éltetné. Ösztönszerűen hülyeségnek tartjuk az ilyesmit, csakhogy a mai trendek már az ilyesféle ösztöneink görbítéséről is szólnak.

Talán normális, hogy a társadalmi kérdésekkel többnyire az ezzel foglalkozó szegmensek törődnek, ahogyan a szociológusok, szociálpszichológusok vagy éppen az egyházak sem mondják meg hogyan kell jól kólát gyártani. A Coca-Cola melegkampánya ezért nekem nem feltétlenül csak a homoszexualitás elfogadtatásának támogatásáról szól, hanem arról is, hogy a határok mindenhol feloldódtak: mindenki lazán beteheti a lábát egy tőle teljesen idegen területre, és ott megmondhatja a magáét. A felháborodás pedig azokat fogja majd kísérni, akik nem értik ennek a logikáját. Igen, tudom, ezt az egyház is csinálja, amikor például a tudományos munka hitelességét vonja kérdőre (ld. az előző bejegyzés témáját az evolúcióelméletről), mintha lenne ehhez jogosítványa, pedig nincs. De ha ez bárkit zavar, akkor zavarjon az is, amikor egy gazdasági tevékenységet folytató cég ideológiai célokat tűz a zászlajára.

Javaslom, hogy keverjük össze a Coca-Colát valamelyik olcsó kólaszörppel és postázzuk a cégnek, hogy szó szerint is belekóstoljanak, milyen az, amikor a kóla szigorúan titkos receptjéhez valami oda nem illőt keverünk. Elvégre a felfrissülés az felfrissülés, nem?

2019. augusztus 3., szombat

Hogyan lett furkósbot az evolúcióelméletből?

A természet - csodálatos úgy, ahogy van. És nemcsak a természet csodálatos, hanem az a tudományosság is az, ami leírja nekünk, hogyan működik. Az evolúcióelmélet elegáns abban az értelemben, hogy nyitott kérdéseinek tucatjai ellenére mégiscsak plauzibilis magyarázatot nyújt a biodiverzitás hogyanjára. De akkor hol itt a probléma?

Az Exodus könyvében van leírva a csoda, amikor Mózes megfog egy teljesen hétköznapi botot, és az kígyóvá változik a kezében. Az ijesztő élmény nem tart sokáig, mert a kígyóból hamarosan megint bot lesz, mégpedig egy olyan bot, amit Mózes azután igencsak jól forgat, és mindig pont arra használja, amire az adott helyzetben az való. Merthogy legyen bármilyen kígyó is a botból, azért a bot mégiscsak botként az igazi és hasznos Mózes kezében, ami egy speciális esetet leszámítva nem is lesz többé mássá.

Negatív értelemben, de ez a csoda ma is megismétlődik. Az evolúcióelmélet a biológia hasznos eszköze, mondhatni az egész tudományterület erre épül, csakhogy bizonyos kezekben inkább furkósbot lett belőle, amit úgy néz ki, hitbeli kérdésekben állandóan lehet suhogtatni. És suhogtatják is szorgalmasan, akik suhogtatják. A hívők szerint az evolúció hit kérdése - pedig nem az -, az ateisták szerint pedig ezzel lehet eldönteni, hogy hitbeli kérdések igazak vagy hamisak. Kérdés azonban, valóban erre való-e egy természettudományos elmélet? Valóban hitbeli csaták megvívására szánta megalkotója, vagy erre csak az őt követő generációk bizonyos, ideológiailag jól körülhatárolható csoportjai használják? Az asztalomon kinyílik Dr. Kun Ádám evolúcióbiológiáról szóló, friss kiadásban ismét napvilágot látott szakkönyve. Az egyik fejezet felvezetésénél a szerző a következőképpen fogalmaz:

"Egyetlenegy kinyilatkoztatásszerű megjegyzést engedjen meg nekem az olvasó: az evolúcióbiológiának sohasem volt célja az Isten létének vagy nem létének kutatása, valamint az evolúciókutatás és a vallásosság egymással nem összeegyeztethetetlenek."

A szerző megjegyzése felett ráadásul ott virít az egyébként ateista David Attenborough egyik kijelentése is, amit megintcsak szó szerint idéznék: "Ami engem illet, ha van egy legfőbb lény, akkor Ő az evolúciót választotta a természetes világ létrehozására [...], ami nekem nem tűnik szükségképpen istenkáromlónak." Nehéz ezeknek az embereknek a szavaiban nem észrevenni a barátságos és konstruktív hangnemet, függetlenül attól, hogy hozzájuk képest hívőként teljesen más világnézeti alapokon állunk.

Itt és most nem akarok belemenni egy sűrű, fekete viharfelhőbe, ahol ateisták és hívők gúnyolódva csapnak össze egymással, és az egyik oldal tipikusan a fent említett furkósbotot suhogtatja, míg a másik oldal igyekszik bizonygatni, hogy az nem is bot ám, hanem csak hurkapálcika, amit nevetséges botnak látni. No nem azért nem akarok belemenni ebbe a sehova se vezető, parttalan, egymás megutálására sarkalló vitába, mert ne lennének érveim vagy mondanivalóm, hanem mert úgy érzem, határsértést követnék el, amint beállnék a suhogtatók gyülekezetébe. A csodálatos természetet leíró egyik alapvető természettudományos elméletet ugyanis nem erre szánták azok, akik megalkották, továbbgondolták és valóban szívesen gondolkodnak róla ma is. Sem a hittel vitába szálló vagy azt el nem fogadó tudósok, sem az evolúcióra konstruktívan nyitott teológusok és keresztények nem árokásásra vagy egymás ütlegelésére kívánják felhasználni a tudományos eredményeket - az ilyesmi érzésem szerint csak az ideológiai skálák szélsőértékeinél, vagyis mondjuk ki, a fundamentalista ateizmusnál és kereszténységnél esik meg gyakran. Ők azok, akik furkósbotot faragnak ki egy hétköznapi botból, ahelyett, hogy meghagynák egy jól használható eszköznek, amire eredetileg szánták.

Én a magam részéről azokkal az ateistákkal és hívőkkel szeretnék erről a témáról beszélgetni, akiknek az evolúcióelmélet nem válik furkósbottá a kezükben. Ha jól gondolom, akkor az evolúcióelmélet alapvetően a természet milyenségének megértése, és nem egy istennélküli vallás Szent Tehene. Tudományos elmélet, ami falszifikálható, nem dogmarendszer (még akkor sem, ha vannak akik úgy kezelik), szándékai szerint pedig deskriptív és nem preskriptív. Persze világos, hogy vannak filozófiai következményei, hogy bizonyos dimenziókban kihívást jelenthet a hit számára,  főként ha az exegézisünk szigorúan gravitál a literális értelmezések felé, de mégsem tudom lenyelni azt a békát (lat. amphibia anura), hogy bármiről is szól egy vallási jellegű kérdés, a Szentháromságtól kezdve a történeti Jézuson át az egyházak pénzügyeiig, minden út végül ahhoz kell vezessen, hogy ki mit szól az evolúcióhoz. Nem túlzok, a mai online-viták és eszmecserék tengerében nagyon sokszor valóban ezt tapasztalom, a beszélgetések jó része ide lyukad ki! Ferenc pápa talán túl barátságos melegügyben? Na jó, de vajon a melegség evolúciós dolog-e? Kiürülnek a templomok Európában? Hát persze, hiszen a vallások evolúciós fejlődése ide kell vezessen! Vajon jó az nekünk, ha az egyházak politizálnak? Persze, hogy nem, mert ha az egyház politikai hatalomhoz jut, akkor megvezeti az embereket - jó példa erre, ahogyan a kreacionisták agyakat mosnak az evolúció kapcsán... 

A viták és párbeszédek jó része mintha állandóan ide keveredne, mintha bármilyen útvonalon indulnánk is el, csak egyetlen egy állomás létezne, ahova mindenkinek meg kell érkeznie. Ez pedig őszintén és nyíltan fogalmazva, borzalmasan fárasztó és idegesítő, kedves testvéreim és felebarátaim! És aztán ha ide kifutnak a dolgok, akkor azonmód elszabadulnak az indulatok is. Míg az ateisták a hittől való eltávolítás eszközeként suhogtatják a darwini furkósbotot, a hívők nagyjából ugyanazokat a korábban már eldobott gránátokat akarják újra felrobbantani: a makroevolúció nincs bizonyítva, ez csak egy elmélet a sok közül, és így tovább. A viták és eszmecserék célja így aztán nem az lesz, amire azok egyébként valók lennének, vagyis az ismeretszerzés és a másik ember megértésének becsülendő szándéka, hanem hogy kiderüljön, ki mennyire hülye és ostoba, ki és miben mekkorát téved, és különben is, melyik oldalon sorakoztatható fel több tudós, aki az adott oldal érveit magáénak vallja.

Ezt totális zsákutcának tartom, tokkal és vonóval.

Egy amúgy is komplex tudományos elmélet vagy bármi más dolog igazi megértését aligha akadályozza meg jobban az a zaj, amit körülötte csapnak. A zajtól pedig előbb-utóbb fájni kezd az ember feje. A furkósbot-lét nem illik sem a tudományos gondolkodásmódhoz, sem jól felfogott keresztény attitűdhöz, valamint csak az indulatok elszabadítására alkalmas.

A magam részéről inkább tovább olvasgatom Kun Ádám könyvét.

2019. július 31., szerda

Protestáns életveszélyben

Dermesztő élményben volt részem a közelmúltban, amikor protestánsként - életemben először  - betettem a lábam egy görög katolikus templomba. A helyzetet csak súlyosbította a tény, hogy magam kisegyházhoz tartozom, vagyis precíz spirituális térkép van a fejemben a levegőbeli hatalmasságokról és erőkről. Így aztán gyorsan felmértem a terepet, hogy mekkora veszélyben is voltam. Elég nagyban.

Szerencsére aznap nem nekem kellett szolgálnom, hanem csak kísérőként vettem részt egy zenei alkalmon. A templomot jó akusztikája miatt - nomeg az atya konstruktív hozzáállásának köszönhetően -  választották ki a szervezők. Elhatároztam, hogy nem engedem magam megfertőzni a katolikus démonoktól, úgyhogy leültem valahol  a háttérben, sajnos pont egy palack szenteltvíz mellé, János apostol színes ikonjának társaságában. Ahogy ránéztem az ikonra, János meredten nézett vissza rám. Tekintete éppen olyan üres volt, mint hitem szerint minden, amit a nagyobb egyházak csinálnak, ellentétben velünk, akiktől hamarosan kitör majd az ébredés. Láttam ott azután aranyozott gyertyatartót (erre bezzeg van pénz!), valamint a jobb kezem mellett a falon egy füstölőt is, és ebben a pillanatban szinte hallottam, ahogy az egész mennyországban az angyalok sírva ezt mondják: "Sytka, Sytka, mit keresel te itt, Babilonban? Mi köze van az igaznak a hamishoz?"

Legnagyobb rémületemre a templom teljesen tele volt emberekkel. Hovatovább ahelyett, hogy néhány idős anyóka és járókeretes öreg bácsi szunyókált volna a padokban, a tömeg jó része normálisnak kinéző családokból, középkorú és fiatalemberekből állt. Rémületemet tovább fokozta, hogy a közösséget nem egy lógó szakállú öreg pátriárka vezette, hanem egy harmincas éveiben járó fiatal pap, akit a többiek Ákos atyának szólítottak. Ákos atya elmondta, hogy a gyülekezet létszáma a láthatónál sokkal nagyobb, gyakorlatilag annyian vannak, hogy háromszor is megtöltik a templomot. Ennek egyik oka nyilván az, hogy nem sok görög katolikus templom van, a másik pedig, hogy az emberek - valószínűleg engedve az ördög megtévesztő befolyásának - még szeretnek is ehhez a közösséghez tartozni.

Biztos voltam benne, hogy Ákos atya pillanatokon belül előszed valamilyen erős dogmatikai érvet, amivel megpróbál sarokba szorítani, milyen hitehagyott is vagyok protestánsként az ő szemében. Természetesen én se voltam rest, és felkészültem az évezredes sérelmekből, az ikonok csókolgatásából, és úgy általában is a katolikus tévtanításokból. Ám ehelyett az atya nagyon taktikusan még kedvesnek is tűnt, sőt még annak a lehetőségét is felkínálta, hogy a templomban bármikor szívesen lát engem és a többieket: ha szeretnénk náluk szolgálni a jövőben, ennek nincs semmi akadálya.

Szégyenkezve bár, de valljuk be őszintén, ha az ember megérez bármi szeretethez hasonlót, akkor hajlamos meginogni egy pillanatra. Persze ilyenkor kell előszedni gyorsan a dogmatikus énünket, ami majd jól lehűti a felesleges lelkesedést, ezzel megelőzve a további szellemi eltévelyedés lehetőségét. Fontos újra és újra megismételni, hogy bármilyen együttműködés lehetetlen a két oldal között - a jószándék ide kevés, hiszen a pokolba vezető út is azzal van kikövezve. A jó orrú protestánsokat ezekben a pillanatokban máris elkapja a gyanakvás, és megérzik az ökumenizmus romlottságának bűzét. Úgyhogy illedelmesen megköszöntem Ákos atyának a lehetőséget, közben arra gondolva, ha esetleg mégis visszajönnénk ide, akkor én egészen biztosan csak azért tenném, hogy felvéve a szellemi fegyverzetet, kitakarítsam a templomból a démonokat és elmondjam ennek az eltévedt atyának az Abszolút Igazságot. Talán én vagyok neki az utolsó esélye ebben az életben.

2019. július 24., szerda

Szembesítés a szószékről - az istentiszteletről (3)

A protestáns gyülekezetekben (főleg a kisebbekben) ha valaki azt mondja, hogy "jó volt az istentisztelet", az többnyire azt jelenti, hogy tetszett neki az igehirdetés. A többségnek pedig akkor tetszik egy igehirdetés, ha az rövid, érthető és gyakorlatias, miközben kellemes hallgatni. Ezek valóban fontos paraméterek lehetnek, de a lényeg mintha megint elsikkadna mellettük.

Jézusról tudjuk, hogy sokfelé prédikált, de igehirdetései közül az evangélium mégis pont azt az epizódot említi részletesebben, ami bizonyos értelemben botrányba fulladt. Jézus ekkor saját szülőföldje egyik zsinagógájában kapott szót, és amit mondott, olyan elementárisnak bizonyult, hogy az istentisztelet majdnem gyilkosságba fordult a végén! Azt hiszem bizonyos értelemben ezt igazán eredményes prédikációnak lehet nevezni: míg manapság az emberek sokszor az előttük ülő kockás ingének mintázatába feledkezve unatkoznak, hogy elviseljék a beszélni sem tudó prédikátorok hangos filozofálását, addig Krisztus szavai túlságosan is célba találtak, és alaposan felkorbácsolták az indulatokat.

A heves reakció ráadásul azért is érdekes, mert amikor Jézus nekifogott a prédikálásnak, még éppen simogató beszédét dicsérték. Ahogy az egyik bibliafordítás fogalmaz, az emberek csodálkoztak Jézus szavain, melyek "kedvesen ömlöttek a szájából" - aztán egy ponton elszakadt a cérna és "esztelen haragra gerjedtek". Hogyan lett ebből a nyájaskodó légkörből egy csapásra erőszakos durvaság? Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom, akkor azt mondanám, a történet szerint Krisztus szembesítette az embereket saját magukkal. Ez az, amit mindenki utál. 

Elviselhetetlen az embereknek, amikor önmagukkal igazán találkoznak. A legtöbb igehirdető fél is a népharagtól, kerüli a szókimondós és rizikós-szembesítős témákat, inkább népszerű akar lenni a hallgatósága körében, egyenes beszéd helyett ezért cukorkákat dobál a tömegbe, amire ámeneket és hallelujákat vár viszonzásként. A másik oldalon pedig az emberek ki nem állhatják a szembesítős prédikációkat, minden idegszálukkal tiltakoznak az ilyesmi ellen és mélyen utálják az ezt bevállaló prédikátorokat is. Így aztán a kereslet-kínálat kikerülhetetlen piaci törvényei szerint, valamint a "hagyjuk egymást békén" elve mentén zajlanak a mai prédikációk. Mivel a prédikátor az esetek jó részében a fizetését is a gyülekezettől kapja, létrejön egy hallgatólagos szerződés a két oldal között: "te nem bántasz minket és szépen beszélsz, mi pedig honoráljuk mindezt némi pénzzel."

Jézus azonban bevállalós igehirdető volt. A mai olvasó számára persze nem tűnik durvának, amit akkor és ott elmondott, ám egy korabeli zsidó ember - aki a harcos forradalmár Messiást várta - nagyon kiakadhatott azon, hogy egy magát Messiásnak tartó fiatal srác (akit ráadásul mindenki ismer a faluból, hiszen "József fia") nemhogy nem veszi magára ezt a szerepet, de még hibáztatja is a hallgatóit, akik gátját képezik az Ő igazi kibontakozásának, a valódi messiási program elindulásának. 

Krisztus szókimondó üzenetének egyik kétségtelen tanulsága az, hogy a jó igehirdetés egyik kulcsa a szembesítés. És részben ezért is unalmasak ma sokszor a prédikációk, ezért nem reagál senki rájuk - mert régóta nem szembesülünk semmivel sem. Félreértések elkerülése végett, a szembesítés nem egyenlő a letolással. Az nem szembesítés szerintem, ha egy kénköves szidalomhalmaz a prédikáció, amiben az igehirdető a jelen állapotok miatti keserűségét ráborítja a gyülekezetre. Az csak egy másik véglet. Ha meg kellene határoznom mi a szembesítő igehirdetés lényege, akkor valami olyasmit mondanék, ami kihívást és feladatot ad a hallgatójának. Szerintem a jó igehirdető határokat feszeget, kimond dolgokat, akár arra is rámutat milyen vagyok én ott a padban, milyen lehetnék, és hogyan mozdulhatok el utóbbi irányában. Lehet persze, hogy az ilyen prédikátorra dühös leszek emiatt. Néha talán azt is érzem majd, hogy legszívesebben lelökném egy szikláról. De ez mégis sokkal-sokkal több, mint langyosan elnyúlni a padban, gumicukrot szopogatva. Ma a prédikációk jó része vagy történelemóra bibliai korszakokról, vagy pszichológiai tanácsadás a pozitív gondolkodásról.

Amit még a magam részéről fontosnak érzek, hogy a gyülekezetben nem egészséges, ha mindig ugyanaz az ember kap szót. Tudni kell, hogy Jézus idejében a zsinagógai istentiszteleten nem egy konkrét rabbi-lelkipásztor állt ki hétről-hétre, hogy okítsa a közösséget. Tulajdonképpen felszólíthattak bárkit a jelen lévő férfiemberek közül, hogy hirdesse az igét. És mivel bárkit felszólíthattak, jól tették a férfiak, ha minden héten úgy érkeztek meg, hogy készek voltak szolgálni. Kritika alá vonhatjuk ezt a gyakorlatot, mindazonáltal annyi előnye mindenképpen volt, hogy nem egyetlen dedikált embert hallgatott a gyülekezet, hanem sokféle hang, ezáltal sokféle nézőpont, temperamentum, szemléletmód megjelent a közösség terében.

Nyilvánvaló, hogy az istentiszteleti igehirdetésről számos egyéb dolgot is el lehetne mondani, de most ezeket éreztem a legfontosabbnak. A feladatot és kihívást jelentő szembesítés a jó igehirdetés egyik kulcsa számomra. A kérdés azonban, hogyan forgassuk jól ezt a kulcsot, hiszen ahol ilyen igehirdetés zajlik, ott valószínűleg nincsenek tele a templomok és gyülekezetek emberekkel...