2019. február 14., csütörtök

Jézus és az ördögök

Ez az egyik igazi forró kása, amit az egyház műveltebb teológusai kerülgetni szoktak, mert attól tartanak, ha foglalkoznak vele, végképp elveszítik a hitelességüket: egy felvilágosult ember ugyanis nem hihet démonok és az ördög létezésében. És egyébként is, csak a nagyon karizmatikus-fundamentalista hívők, illetve a Vatikán hírhedt exorcistái próbálkoznak még az ördögűzéssel - ők pedig csak a bulvármédiába valók. A probléma azonban, amit egyetlen igazi teológus sem tud megkerülni, hogy maga Jézus is gyakorolta ezt a tevékenységet. Hogyan értsük Jézus ördögűzéseit?

Azt kétségkívül el kell ismerni, hogy az ókorban (és a judaizmusban) a káosz és a rombolás minden megnyilvánulását démoni hatalmak működésével magyarázták. És persze főként a pszichózis mindenféle fajtájára mondták ki általános könnyedséggel, hogy azt démonok okozzák: ha egy beteg valamiféle személyiségzavarban vagy pszichés eredetű betegségben szenvedett, rendszerint úgy hitték, az ördög szállta meg. S mivel tényként kezelték, hogy a lelki eredetű betegségek mögött ördögök vannak, tényként kezelték azt is, hogy a megfelelő praktikákkal a megszállott visszanyerheti a szabadságát.  Bizonyos lépéseket követve az ördögök kiűzhetőek, az ember felszabadul és a rend visszaáll. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a betegek, fogyatékosok és elnyomottak - vagyis tipikusan a társadalmi periférián élő rétegek - könnyen magukra vették a megszállott ember szerepét, sokan valószínűleg attól függetlenül, hogy tényleg azok voltak-e vagy sem.

Mindezek fényében szokás manapság úgy gondolni a "régi idők" démonizált embereire, mint akik az akkor még ismeretlen pszichés betegségek valamelyikétől szenvedtek. Az ördögűzőkre pedig úgy, mint archaikus pszichoterapeutákra, akik egy tudomány előtti kor színvonalán próbáltak bizonyos rituálék segítségével lelki betegségektől szabadságot adni. Nyilvánvaló, hogy a jól koreografált lépések egy-egy ördögűzés esetében tényleg járhattak pszichés felszabadulással: a lelki beteg embert beszippantotta és sodorta a dramatizált esemény, és a maga szerepét eljátszva valóban átélhetett egyfajta megtisztulást és szabadulást. Csak persze azt ne mondjuk - szól a mai ember -, hogy tényleg ördögi lények álltak az egész hátterében, mert azok nem léteznek. 

Ebben a racionális forgatókönyvben persze maga Jézus is egy ilyen tehetséges terapeuta, aki karizmatikus fellépésével, a megfelelő időben és helyen kimondott hatásos szavaival, és a melléjük társított odaillő ördögűző koreográfiával hozzájárult a lelkileg zavaros emberek egészségessé tételéhez. A kissé megengedőbb magyarázatok szerint bár Jézus maga is tudta, hogy itt valójában "csak" lelki betegségekről van szó, nem pedig démonokról, nem bolygatta meg saját kora felfogását, hanem alkalmazkodott ahhoz. Pontosan úgy járt el, ahogy az akkoriban szokás volt egy ördögűzés esetében. Az még az evangéliumi szövegekből is kiderül, hogy akkoriban mások is űzték az ördögöket, nem Jézus volt tehát az egyetlen.

Azt hiszem a legtöbb keresztény elégedetlen lehet a fenti magyarázatokkal. És nem feltétlenül azért, mert ellenkezik a modern világ mítosztalanító és racionalizáló szellemiségével. Inkább azért, mert nem ismer rá belőlük arra a Krisztusra, akiről az evangéliumok szólnak. Nem konkrétan a logikailag megindokolt ördögűzés okozza csak a problémát, hanem főként az, hogy amennyiben rábólintunk erre a Jézus-képre, megint a zsákutcába jutott történeti Jézus-kutatás köreit fogjuk róni: azaz volt egy "igazi Jézus", amire rárakódott a "hit Krisztusa", jelen esetben a csodatévő-ördögöt űző Jézus. A történeti Jézus-kutatás eddigi három hulláma évszázadok óta próbálja megtalálni ezt a kétféle Jézust, de nem igazán sikerül neki - valószínűleg azért nem, mert Jézus csak egy létezik. 

Egyszóval vagy elfogadjuk Jézust olyannak, amilyennek az egyház, mint értelmező közösség bemutatja nekünk az evangéliumi korpuszban, vagy rábólintunk arra, amit a történeti Jézus-kutatás nyújt, de akkor semmi sem marad a kezünkben, csak spekulációk, egymásnak is ellentmondó Jézus-ábrázolások, melyek többnyire a mai korhoz igazított, jóképű, szakállas, rendszergazda-külsejű srácként lefestett Krisztus-szerűségben foglalhatóak össze. Ha Jézust magát is "megszabadítjuk" az ördögűzéseitől, ahogy Bultmann próbálta megtenni ugyanezt a csodák kapcsán, mi marad nekünk végül? És aki marad, az hogyan lehetne az a Krisztus, aki felforgatta az egész történelmet?

2019. február 10., vasárnap

Mi és a múlt

Furcsa dolog a múlt: egyszerűen mondhatnánk, hogy mindaz ott van, ami már megtörtént - és amin éppen ezért már nem lehet változtatni. A helyzet viszont korántsem ilyen egyszerű. Gyakran ugyanis azt látjuk a múltban, amit oda a jelenből éppen kivetítünk: így az elvileg már lezárult múlt mégis szakadatlanul a változás dinamikájában van, és mindig máshogyan néz ki az aktuális értelmezéseink fényében. Keresztényként mi lehet a viszonyunk a múlthoz?

"A kereszténység nem a múlt vallása, és nem is csak kulturális örökség, hanem egy új, közös, bizalommal és szeretettel teljes jövő kezdete" - mondta ezt még tavaly Erdő Péter bíboros, Esztergom-Budapesti érsek. A bíboros úr kijelentése szerintem elég giccses, mindazonáltal mégis jó lenne, ha igaz volna ránk, keresztényekre. A kereszténység ugyanis nagyon sok időt tölt el a saját múltjában. Szereti azt újra és újra átgondolni, értékelni, mazsolázgatni belőle, emlékezni a dicsőségére, ízlelgetni a csodáit, emlegetni a szentjeit és nagy figuráit. Ehhez képest jóval kevesebbet forgunk a jelenben - a jövőt pedig nem jól felépített víziókban, előremutató és trendeket diktáló szemlélettel kezeljük, hanem többnyire lázálmokban szoktuk lefesteni, amit közkeletű címkézéssel világvégének neveznek.

Valahogy tehát úgy tűnik, hogy a kereszténység az idő dimenziói közül a múlttal foglalkozik a legtöbbet, de mire való és mire nem számunkra a múlt, és hogyan kellene dolgoznunk vele?

Nyilvánvaló, hogy a múltunkkal törődnünk kell, ez nem is lehet kérdés. A kereszténység gyökerei több ezer évesek, és ha elszakadunk ezektől a gyökerektől, ha nem értjük ezeket legalábbis hozzávetőlegesen jól, akkor talajt veszítünk. Ebben az értelemben a konzervatív paradigma értékmegőrző szerepét én jónak és fontosnak vélem. A múltunkat szemlélni kell, ismerni kell, érteni kell. A problémát ott látom, amikor a múltba nem azért révedünk, hogy megértsük a tanulságait és tovább hagyományozzuk az onnan származó, erre méltó értékeket, hanem mert valamiféle bárgyú nosztalgiától hajtva szeretnénk vissza is térni oda, vagy esetleg bizonyos formában újra megvalósítani a múltat a jelenben. Azon túl, hogy ez már nem értékőrzés és hagyománytisztelet, hanem inkább tipikusan a maradiság előszobája szokott lenni, a nosztalgia nemes érzésének van egy olyan veszélye is, hogy erősen szelektál a múlt tényei között. Jó azt tisztán látni, hogy a nosztalgia nem csupán egy érzés, amiben néha jól esik lubickolni, amikor a nyolcvanas évek popslágereit hallgatjuk vagy éppen felemlegetjük milyen csodálatosan egyszerű volt élni a Kádár-korszakban, hanem egy kemény szűrő is, egy torzító lencse, amin keresztül a múlt egészen máshogyan néz ki. Aki nosztalgikusan tekint a múltjába, az egyben sokszor kiszemezgeti a kellemes és számára jó dolgokat a rosszabbak közül, amikről nem is akar tudomást venni. És ha a nosztalgikus visszatekintés szemüvegén keresztül idealizáljuk a múltat, akkor valójában milyen múlthoz is akarunk mi visszatérni? Avagy másként megkérdezve: létezett-e egyáltalán az a múlt, amihez az ilyesféle hevülettel hozzá akarunk férni? 

Ne higgyük azt, hogy mindez pusztán elméleti eszmefuttatás, hiszen nagyon sok formájában tapasztalható az egyházban. Ez történik akkor, amikor emberek, gyülekezetek, mozgalmak az első egyházra nagyokat sóhajtozva visszagondolnak ("akkor még minden jó volt, történtek csodák és volt hitük az embereknek"), vagy éppen a mai Izrael viszonyaiba projektálják a (korántsem ideális) ószövetségi választott nép körvonalait. Ezt látjuk akkor, amikor a reformáció eseményeiben - nyilván a protestáns felekezetekben - csakis a romantikus teológiai szabadságharcot vesszük észre, vagy éppen a régi idők erkölcseit mindig jobbnak látjuk a maiaknál, esetleg meg vagyunk győződve arról (a számok ellenére), hogy a világ most sokkal rosszabb és gonoszabb, mint régen volt. Én úgy látom, ezek a múltértelmezések a nosztalgia lencséjén megcsillanó szép, színes képekből táplálkoznak. Legjobb esetben is csak a múlt egy részének egyféle nézőpontjai.

Mit lehet tenni? Hogyan és miért kell a múltunkkal foglalkozni? 

A legrosszabb, ami tehető nyilván a teljes elfordulás. Ha az ember nincs tisztában a múltjával, az pont olyan - Tony Lane egyháztörténész szavaival szólva - mintha kihagyna az emlékezete. Nem mondhatunk le a múltunk tanulmányozásáról azért sem, mert a megőrzendő értékeink onnan érkeznek. Végül pedig illúzió lenne azt gondolni, hogy "szemüvegmentesen" tudjuk nézni a múltat  -az objektivitásra persze lehet és kell is törekedni, de mivel túlságosan érintettek vagyunk a múltunkban, valamilyen szemüveg mindenképpen lesz rajtunk. De melyik a legszebb múltba néző szemüveg egy keresztény orrán?

A múlthoz való hozzáállásra szerintem a Szentírás szolgáltathat támpontokat, vagyis mutat nekünk néhány "szemüvegtípust". Tudvalevő, hogy a szentírási szerzőkön is volt szemüveg, hiszen gyakran gondoltak vissza és beszéltek is egy-egy történelmi pillanatban a múltjukról. Ilyen például, amikor a zsoltáros szorult helyzetében még magát Istent is emlékezteti arra, hogyan szabadította meg a népet a fogságból - és ami a lényeg: hogy mivel Isten ezt egyszer már megtette, meg tudja tenni újra a szerző jelenében is. A múlt tehát azért volt fontos a bibliai ember számára, hogy erőt nyerjen a saját jelenéhez belőle. A másik oka a Bibliában a múlt értelmezésének szerintem a hálaadás - észrevenni hogyan jutott el az ember a jelen áldásaihoz. Végül pedig a múlt, mint a jelen magyarázata is említésre méltó - gondoljunk itt például a teremtéstörténetekre, melyek aetiológiai funkciókkal rendelkeztek, azaz az aktuális helyzet indokait a régmúltban gyökerező állapotok mentén értelmezték.

Érdemes észrevenni, hogy a múltat a Szentírásban mintha mindig a jelennel összekötve kezelték volna. Az esetek jó részében nem akarták a jelent felváltani a múlttal (noha nyilván ilyen tendenciák is tetten érhetők a szövegekben!), amikor mégis ezt tették, azt meg nem nevezhetjük feltétlenül sikeres próbálkozásnak. Ilyen volt például, amikor az egyiptomi fogságból kiszabadult nép nosztalgikus hangulatban visszavágyott Egyiptomba. A múlt szemlélésének bibliai szemüvege talán a hálaadás, a jelen magyarázata és az Isten felé mutatott bizalom növekedése címkéket kaphatná. Végül azt is érdemes megemlíteni, hogy végső soron a jövő sem a katasztrófákról szól - legyen bármilyen brutális, amit a Jelenések Könyvében olvasunk -, hanem az új kezdet, az új teremtés, az új világrend ígéretéről. Vajon mi ehhez képest hogyan állunk a múlthoz?

2019. február 6., szerda

A kudarc nem siker

Szegény John Chau: nyugodna békében, de nem tud. Először a 444 egyik lejárató cikke zaklatta, aztán Szabados Ádám írt róla egy apologetikus hangvételű bejegyzést, most pedig én is újra előveszem. De talán nem a szerencsétlenül járt misszionárius most a lényeg, hanem inkább egy fontos tanulság, melyet úgy veszem észre, senki nem szeretne levonni ebből a szomorú történetből.

Emlékszünk még rá, John Chau volt az a pórul járt amerikai fiatalember, aki ellátogatott a Föld talán legelzártabb törzséhez (a szentinelézekhez), hogy Jézus evangéliumát elmondja nekik. Nem aratott sikert: a szigetlakók lenyilazták és holttestét egy ideig tologatták a parton. Az újságíró Szily cikkéből kiderül, hogy Chau elképesztően sok dolgot megtett azért, hogy küldetése sikeres legyen. Orvosi eszközöket vitt magával, mert előre felkészült a várható sérülésekre, sőt mentőápolói szakképesítést is szerzett, hogy hozzáértőként tudjon sebeket ellátni. Rengeteg erőnléti túrát teljesített, ráadásul karanténba zárta magát a missziós út előtt. Nem házasodott meg, hogy halála esetén ne okozzon senkinek nehézséget, főállásban munkát sem vállalt csak azért, hogy folyamatosan képes legyen a felkészüléssel foglalkozni. Egyszóval, igazságtalan lenne azt mondani, hogy Chau egyszerűen csak vette a cipőjét és odament - ennél sokkal többet tett, tulajdonképpen mindent, amit csak tudott. És ez még akkor is tiszteletre méltó, ha az egész küldetés tragédiával végződött számára.

Amit ilyenkor nagyon nehéz keresztényként kimondani, hogy mindez a roppant erőfeszítés nem hozott semmi látható gyümölcsöt, csak egy fiatalember halálát. Nincs semmi konkrét bizonyíték, ami miatt ennél többre kellene gondolnunk. Vagyis ez az igazság, és az igazságba sokszor nem tudunk beletörődni, mert elviselhetetlennek tartjuk.

Az indokaink még hihetőnek is tűnnek - saját magunk számára. Egyrészt nem akarunk megbántani egy halottat, aki ráadásul a testvérünk is volt, és aki ilyen sokat tett a saját küldetéséért. Tiszteletlennek érezzük magunkat, könnyen fecsegőnek, akik egy meleg szobából és kényelemből ítélkeznek mások felett. Másrészt, nem tudjuk egészen pontosan mi történt a Chau halála előtti órákban: lehet, hogy mégis sikerült neki valahogyan megosztani az evangéliumot a szentinelézekkel? Igen, biztosan így történhetett, így kellett történnie, mert olyan nincs, hogy valaki ennyi munkát fektet egy ilyen projektbe, és végül semmi haszna nincs az egésznek! Annyi ima és felkészülés, edzés és tanulás nem veszhet csak úgy kárba néhány nyílvesszőtől! Ez lehetetlen!

Sajnos nem az. Tudom, hogy ez rossz hír, de az igazság nem tisztelet alapján működik, és semmi köze ahhoz, mennyire fűtött a szobánk, ahogy ahhoz sem, mekkora erőfeszítést tesz valaki egy misszió érdekében. Az igazság csak van, mi pedig felismerhetjük vagy tagadhatjuk, elfogadhatjuk vagy alternatívákat állíthatunk vele szemben. De bárhogyan is reagálunk, az igazság attól tökéletesen ugyanaz marad. 

A rendelkezésünkre álló tények alapján az a plauzibilis magyarázat, hogy Chau szót érteni sem tudott az őslakosokkal. Ezt még saját leírásai is megerősítik, melyek ráadásul egybevágnak mindazzal, amit eddig erről a törzsről tudtunk. Az igazság az, hogy a szentinelézek semmiféle nyitottságot nem mutattak, és egyáltalán nem voltak kíváncsiak az evangélium üzenetére. Chau mondott nekik egy mondatot Jézusról, dicsőítő dalokat énekelt és beszélt valamit a Genezisből. Ha mindez nem a befogadó oldal nyelvén, megértése szintjén, fogalmi készletét figyelembe véve történik, akkor nem sok értelme van. Nem a tiszteletlenség mondatja ezt velem, hanem a tények szeretete. Tudja ezt mindenki, aki foglalkozott missziózással, esetleg maga is részt vett missziós úton. Az első találkozás alkalmával Chau csak megismételte azokat a vélhetően csúnya szavakat, amiket a szentinelézek a fejéhez vágtak - mire még ki is nevették, és egy nyíllal átlőtték a Bibliáját. Aztán másnap őt magát is.

Nagyra becsülöm azt, aki képes meghalni a hitéért, akiben van annyi tartás, hogy nem mutat be áldozatot a császárnak, felszólításra sem tagadja meg Krisztust, hanem nyíltan és egyenesen felvállalja a meggyőződését. Az egyháztörténet bővelkedik a mártírokban, de Chau számomra nincs közöttük. Ha őt melléjük teszem, nem ugyanazt látom a gyümölcsöket tekintve. A mártír az, aki tanúskodik a hitéről, és megölik őt a tanúskodásának köszönhetően. Chau a jelek szerint nem tanúskodott senkinek semmiről, mert eddig a pontig már el sem jutott. Ráadásul nem a hite miatt halt meg: ha egy muszlim hittérítő megy oda, egy lelkes Krisna-tudatú aktivista, vagy egy ateista propagandista, ugyanazokkal a nyilakkal fogadják, és pontosan ugyanez lett volna a szomorú történet vége. Chau halálának semmi köze sincs a hitéhez. Azért halt meg, mert odament, nem azért, mert keresztény volt. Ezt csak mi rakjuk a történtek mögé, mert hőst akarunk látni benne, aki elérte a célját. Pedig abban, ami történt, nincs semmi hősies vagy meglepő: hiszen ezekkel az emberekkel évezredek óta tulajdonképpen senki sem tud semmiről értelmesen szót érteni. Sőt, alig ismerünk valamit a kultúrájukról, a szokásaikról, az észjárásukról. Egyetlen egy dolgot azonban nagyon biztosan tudunk róluk, amit félreérthetetlenül és konzekvensen kommunikálnak a külvilágnak: "hagyjatok minket békén, menjetek el innen!"

És ha ezek az emberek nem akarnak senkit a közelükben látni, ha csak ezt az egyetlen dolgot üzenik a külvilágnak, akkor minek kell egyáltalán bárkinek, bármilyen okból is odamennie? Miért nem lehet csak egyszerűen magukra hagyni őket?

2019. február 4., hétfő

A lelkipásztor-központúság felszámolása?

Korábban már említettem Klaus Douglass remek könyvét, melyben megkísérelte összegyűjteni egy 12 szakaszból és 96 tételből álló gyűjteményben azokat a teendőket, melyek véleménye szerint megalapozhatják az egyház jövőjét. Douglass írásáról éveken át lehet jóízű beszélgetéseket és vitákat folytatni, mert számos problémás pontra mutat rá az egyház jelenleg működő struktúrájában. Ezek közül az egyiken régóta rágódom - és azt hiszem nem egyedül én.

Klaus Douglass
Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a katolikus egyháztól a Hit Gyülekezetéig, a reformátusoktól a pünkösdiekig az egész egyházi struktúra pap vagy lelkipásztor-centrikus alapon van felépítve. Gyakorlatilag minden közösség élén egy pap vagy lelkipásztor áll, és ami a kívülállók többségében kialakul az egyházról, az is többnyire egy pappal vagy lelkésszel való találkozásból fakad. Sokak számára ezek a találkozások ráadásul az élet kulcseseményei környékén történnek, például esküvő, keresztség vagy temetés kapcsán, így még inkább elmélyülnek az ekkor begyűjtött impulzusok. Ha a pap a találkozás pillanatában "jó fej" volt, akkor onnan kezdve az egyház is az lesz, ha a pap éppen nem  viselkedett szimpatikusan, akkor "a kereszténység" is elvetendő.

Mindez persze egy primitív képlet, ami ráadásul igazságtalan terhet akaszt a papok és lelkészek nyakába - mintha nekik kellene az egész kereszténységet az adott pillanatban egyedül reprezentálniuk. Mégis így működik a dolog, és ráadásul nemcsak kívül, de még a gyülekezeteken belül is ez az alapvető attitűd. Mintha szabályt kreálhatnánk belőle, ha valaki kíváncsi egy gyülekezet milyenségére, akkor nézze meg a lelkészt vagy papot - noha egy gyülekezetről így nem lehet igazán reális képet kapni.

De honnan jön ez az irtózatos pap és lelkészközpontúság? Az biztosnak tűnik, hogy nem a Szentírásból! Douglass félig viccelődve jegyzi meg:
"Akár hiszik, akár nem: már majdnem tizenöt éve voltam lelkipásztor, amikor rájöttem, hogy ez a foglalkozási ág a Bibliában egyáltalán elő se fordul."
A leginkább idézgetett igevers ebben a tekintetben az Efézusi levél 4,11-12, amely ötféle tisztséget nevez meg, vagyis az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat. A tanítások jó része aztán elkezdi ezeket a feladatköröket elemezgetni, hogyan kellene jól csinálni őket, melyek a buktatóik, milyen lehetőségeket kínálnak... De az igevers végével már nem sokan törődnek, ami meglehetős egyértelműséggel leírja, mi szüksége van az egyháznak ezekre a funkciókra: "...hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére." Vagyis nem arról van szó, hogy a felsorolt öt fontos pozícióban álló emberek szolgálnak látástól-vakulásig, és vállaikon cipelik a teljes egyház súlyát, hanem a szentek, vagyis a gyülekezet tagjai végzik a tulajdonképpeni szolgálatot. A lelkészeknek, papoknak, tanítóknak az a feladatuk, hogy erre felkészítsék az embereket, mintegy munkacsoportot szervezve. 

Ma ezt pont fordítva látni: megvannak a dedikált emberek, a klerikális réteg ha úgy tetszik, akik megpróbálnak mindent csinálni, mindenbe beleszólni, mindenhol ott lenni és mindent kézben tartani.  Ez persze általában nem sikerül, mert nem is sikerülhet, hiszen a koncepció eleve rossz. És ezt mintha még akkor sem vennénk észre, amikor már körmünkre ég a probléma. Miközben például a katolikus egyházról hosszú ideje tudható, hogy paphiánnyal küzd, és lassan azon gondolkozik, melyik templomot kellene bezárnia, akár motorizálhatná is a padban ülő hívőket, akiknek igazán dolguk volna a szolgálatok végzése. Ehelyett arról megy a vita, vajon hogyan lehetne többek számára vonzóbbá tenni a papi hivatást, esetleg nőket is beemelni ebbe a szerepbe. A protestáns egyházak egy részében - főleg az evangéliumi kisegyházakban - a lelkész pedig már-már az orákulum szerepébe került, aki az ószövetségi főpaphoz hasonlóan kivételes figura, és Isten szinte csak rajta keresztül kommunikál a gyülekezettel.

Bármi is áll a túlzott pap-lelkész centrikusság hátterében, fontos észrevenni - amit egyébként Douglass is megemlít -, hogy egyetlen olyan feladatkör sincs az Újszövetségben, ami csakis egy lelkipásztor kizárólagos előjoga volna, és amit másnak nem szabadna helyette megtennie. Hitoktatás, keresztelés, temetés, prédikálás, tanítás, családlátogatás, lelkigondozás, szervezési feladatok, karitatív-szociális munkák - ezeket igazából bárki végezheti, nem kell hozzá feltétlenül lelkésznek lennie. A sok esetben mindennel foglalkozó lelkészeket talán fel kellene váltania az aktív gyülekezeteknek - mert a kiégett lelkészek éppen annak a közösségnek ártanak a legjobban, melynek a támogatására éreznek elhivatottságot magukban.

2019. január 30., szerda

Németh Sándor és az internet frontjai

Egyik friss írásában Németh Sándor kifakadt az internetre. Azt tapasztalja, hogy a virtualitásban minden egyházat és annak vezetőit "teljes torokkal" gyalázzák, gyűlölködő csoportosulások jönnek létre, melyeket főleg kiszakadt, frusztált exkeresztények alkotnak. Őket a bosszú tüzeli, hogy minél nagyobb kárt tudjanak okozni az elpusztítandó egyházaknak és közösségeknek. Ez meglehetősen borús helyzetértékelés a Hit Gyülekezete pásztorától - én pedig osztom is meg, nem is Németh Sándor internetről szóló véleményét. Ám a helyzet ennél szerintem jóval komplexebb.

Ha van valami, amin csodálkozni lehet, az az időzítés. Amióta én a virtuális világban járok-kelek - és ez nem tegnap óta van -, folyamatos élményem, hogy névtelen kommentelők állandóan szapulják a Hit Gyülekezetét. Miért pont most telt be a pohár? Ez az egyik, amit hirtelen nem tudok megfogni, persze nem tartozom a gyülekezethez, és nem ismerem Németh Sándor konkrét indokait sem, melyek cikke megírására sarkallták. Az viszont biztos, hogy az a bizonyos pohár most nagyon betelhetett nála - erre az ehhez hasonló kemény mondatok is utalnak:

"A kereszténységgel szemben olyan alvilágot szült a virtuális világ, amelyből teljesen kiveszett a konstruktivitásra való törekvés, a korrekciónak és jobbításnak a szándéka: ezek pusztítani és temetni akarnak bennünket; és mindezt úgy teszik, hogy Isten szolgáinak, prófétáinak szerepében tetszelegnek."
Érzek némi ellentmondást abban, hogy valaki exkeresztényként mégis Isten szolgájának szerepében tetszelegve akarja gyalázni az egyházakat az interneten. Olyat már láttam, hogy valaki a hitétől elfordulva ateistává vált, és elkezdte kritizálni a kereszténységet - de ezt büszke ateistaként tette és egyáltalán nem kívánt Isten szolgájának látszani. Mindazonáltal most nem ez a lényeges, a mondanivalót így is értem - és azt hiszem még érzem is. De mit érezni pontosan az interneten?

Kezdjük ott, hogy egyfelől igazat kell adni Németh Sándornak. Az internet mára részben a hittel kapcsolatos csatatérré vált. És ez a csata sokszor tényleg gusztustalan azok számára, akiknek még van gusztusuk. A hitről vitatkozni nemcsak lehet, hanem kell is, de amivel találkozom, az sokszor inkább szól keresztény emberek megalázásáról, lehülyézéséről, a vallás gyalázásáról, szavak kiforgatásáról, mégpedig válogatás nélkül. Azt szoktam mondani főiskolai hallgatóimnak, hogy míg a jó vita felüdítő, a veszekedés feldühítő - előbbit generálják, utóbbit kerüljék. 

Másfelől azonban tisztességesnek érzem feltenni a kérdést, miért is zavar bennünket valójában az erős kritika? A hangvétel egy dolog: megismétlem, nem tudok azonosulni a mocskolódó és keresztényeket alázó stílussal. Azt hiszem azonban ennél többről van itt szó. Ha lehet ezt így megfogalmazni, mi keresztények magának az internetnek a "természetére" nem vagyunk felkészülve, és ez részben a mi felelősségünk, részben rajtunk kívülálló dolog.

A helyzet az, hogy a kereszténység jó része az internet térhódítása előtt a maga buborékjában élt. Kívülről persze akkor is kapott impulzusokat, támadásokat és kritikát, de ezek általában nem dömpingszerű méretekben érkeztek, beazonosítható irányokból fakadtak (pl. amikor a Hit Gyülekezetét a politikai hatalom vagy egy másik felekezet presszionálta), és ezért viszonylag könnyű volt összezárni velük szemben. Ám az interneten úgy tűnik, mintha a kritika szakadatlan zubogna, ráadásul egyszerre sokféle, megfoghatatlan irányból. Nincs kontroll alatt, hogy a hívők mit nézzenek, mit olvassanak, mit gondoljanak és hogyan reagáljanak az őket személyesen is utolérő kritikus hatásokra. Ez totálisan ellentétes a buborék-létformával, amibe a keresztények hajlamosak belefeledkezni. De a buborékon belül is néha elfogy a levegő. Ilyenkor minden normális ember érzi, hogy egy szubkultúra levegőjét is jó néha kicsit átszellőztetni, az internet pedig mintegy rákényszeríti az egyházakat arra, hogy ezt megtegyék. A baj azzal van, hogy ez a "szellőztetés" parttalannak tűnik és nincs az adott felekezet vagy gyülekezet befolyása alatt.

A másik dolog, ami egyszerre áldás és átok, hogy az interneten sincs kontroll, és tulajdonképpen szűrők nélkül bárki, bármit összeolvashat, megnézhet, meghallgat magának - aztán ebből az egyvelegből gyúrhat egy személyesen specifikált boldogságportfóliót. No persze rengeteget lehet jó értelemben tanulni a neten - de rossz értelemben is. Ahogy látom, a keresztények nagy része pedig ahhoz volt eddig szoktatva, hogy a szűrő nem bennük, hanem a pásztorban, a gyülekezetben, egyházvezetésben, vagyis a klérus kezében van. Amit ők szűrnek, arra a laikus rétegnek sincs szüksége, amit átengednek a gyülekezeti szűrőn, azt viszont érdemes fogyasztaniuk. Az internet szellemiségétől ez a "központi filterezés" merőben idegen. Itt az embernek magának kellene szűrnie - de hogyan lenne rá képes, ha ellenkező irányban szocializálták a gyüliben?

Összegezve tehát, én itt két kontrollálatlan dolog frontális ütközését érzékelem: sem az egyházak kezében nincs kontroll az internetről érkező kritikák felett, sem az interneten nincs kontroll a tartalmak felett. A kettő összjátéka pedig tényleg sok problémát tud okozni, amit kezelni kellene - és nemcsak az egyházaknak, hanem úgy általában is valahogyan. Ennek egyetlen vállalható módja pedig csakis az lehet, ha szűrni tanítunk. És ez nyilván nem azt jelenti, hogy a "bejáratott útvonal" elve alapján megmondjuk a híveknek, mit illik és mit nem illik tenniük a virtuális hálón, hanem a szűrés elveit szükséges átadni. Vagyis Németh Sándor aggodalmára a legkorrektebb megoldás az lehet, ha a keresztények önállóan kezdenek gondolkodni. Hogy ez jó vagy rossz konklúzió, azt az olvasóra bízom...

2019. január 28., hétfő

A véletlen puha párnája a tudományban és a hitünkben

Klasszikus felvetés, hogy a világ és benne minden létező dolog vagy véletlenül jött létre, vagy valaki megalkotta. A kérdés persze elnagyolt, hiszen a véletlen nem feltétlenül áll önmagában (a természeti törvények szükségszerűségét is mellé tehetjük), de mégis nagyon sokan használják ezt a fogalmat - s mintha azért tennének, hogy Isten személyét kiváltsák vele...

Kép innen
A filozofikus kérdés két okból merült fel bennem. Egyrészt, az utóbbi időben részt vettem az Értelmes Hit elnevezésű, frissen indult rendezvénysorozat nyitó alkalmán, ahol többek között kozmológiai érveket hallhattam a világ keletkezéséről - beleértve például a klasszikusnak is nevezhető kalam kozmológiai érvet, mely sokkal többről szól a populárisan közismert, három sorban összefoglalható levezetésnél. (Ha nem tudod miről van szó, itt akár magyar felirattal is gyorsan megnézheted!) A kalam kozmológiai érv alapján egyértelműnek tűnik, hogy a világban zajló események és dolgok, s maga a világ is ok-okozati viszonyban állnak egymással, vagyis nem sok közük van a véletlenhez. Másrészt, beleolvasgattam az ismert katolikus tudós, Jáki Szaniszló egyik igen fárasztó stílusú könyvébe, mely Isten és a kozmológusok kapcsolatát próbálja taglalni. Jáki nyelvezete nekem feleslegesen túlbonyolított, noha remek kérdéseket vet fel - és a remek kérdések között is sokat foglalkozik a véletlen fogalmával, melyet gyakran hasraütésszerűen dobálózva használunk a mindennapi beszédben, de a tudományos elméletek kontextusában is.

Ez azért is furcsa, mert úgy látszik, magával a véletlennel két, egymástól gyökeresen eltérő gondolkodású csoport is haragban áll.

Egyfelől a véletlent nem szeretik emlegetni azok az ateisták, akik az egész valóságot erősen determinisztikusnak vélik, vagyis alapvetően abból indulnak ki, hogy a valóságban zajló események tulajdonképpen meghatározott módon történnek. Másfelől ugyancsak kerülik a véletlen emlegetését például a keresztény hívők, akik minden történés mögött isteni vagy sátáni kéz nyomát feltételezik - de semmiképpen sem a véletlenét. Ez persze igaz más világvallások filozófiájára is - gondoljunk itt például az iszlámban a fátumra, vagyis Allah végzetére, amit nem lehet elkerülni. Egy hívő nem szokta azt mondani egy eseményre, hogy az véletlenül történt meg vele - legfeljebb azt mondja, nem ismeri az esemény kiváltó okát. De valahogyan a szálak - még ha részben titokzatos módon is - Isten kezébe vezetnek vissza.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az emberi gondolkodás történetének nagy részében a véletlent magát "üres szónak", a valódi okok nem tudásának tekintették, azaz egyfajta tudáshiánynak. Később azonban éppen az ellenkezője történt: a magyarázat egyik alapja lett bizonyos tudományos elméleteknél. Kissé paradoxnak tűnik számomra, hogy egy hiánnyal akarunk magyarázni, hiszen maga a magyarázás pont azért történik, hogy egy hiányt megszüntessen, valami addig meg nem értett dolgot megérthetővé tegyen. Érdekes egyébként, hogy még maga Darwin is egyszer ezt írta: "Nem tudom úgy tekinteni az univerzumot, mint a vakvéletlen eredményét". Mielőtt valaki félreérti ezt a kijelentést, meg kell jegyezni, hogy Darwin itt nem egy Teremtő létezésére akart utalni - megjegyzésével inkább arra gondolt, hogy az igazi okokkal kapcsolatban tudatlanok vagyunk. A tudatlanságunk az okokkal kapcsolatban azonban nem az okok hiányára, hanem csak a tudásunk hiányára utal.

Egyszóval és röviden, általánosnak tűnik az a meggyőződés, hogy véletlenen valami olyasmit értünk, ami az okokkal kapcsolatos tudáshiányunkból fakad. Mára azonban a helyzet megváltozott, és a véletlen törvénnyé vált számos gondolkodó eszmefuttatásában. Például a biológus Pierre Delbet még 1913-ban a következőt írta:
Ma a véletlen törvényként, a legáltalánosabb törvényként jelenik meg. Puha párna lett számomra... de ez egy tudományos párna.
Úgy tűnik tehát, hogy a véletlen szerepe jelentősen megváltozott az utóbbi évszázadban. Eddig a magyarázat hiánya volt, ma pedig sokszor magában egy magyarázat a dolgokra. Nem akarom most ezt a bejegyzést tovább bonyolítani a kvantumfizikával és más, egyébként nagyon is témába vágó kérdéssel, de azért egy megjegyzés még idekívánkozik. Ian Barbour azt írja, hogy a kvantumelméletben jelen lévő határozatlanságra háromféle értelmezéssel próbáltak választ adni. Az egyik szerint a világ önmagában teljes mértékben determinált (vagyis minden meghatározott pályán haladva történik), a másik szerint agnosztikusnak kell lennünk ebben a kérdésben (nem tudhatjuk pontosan hogyan működik ilyen szempontból a világ), míg a harmadik természetesen az indeterminált (nem meghatározott pályán haladó) világban hisz. Nem meglepően utóbbiban beszélhetünk leginkább a szabad akaratról. A nagy kérdés az, hogy a keresztény hittel vajon mind a három koncepció összefér? Vannak olyan tudósok, akik azt mondják, ha túl sok helyet adunk a véletlennek, az a materializmust támogatja. Vajon tényleg igazuk lehet? Hívő emberként hogyan viszonyuljunk a véletlenhez?

A hétköznapok szintjén persze gyakran használunk olyan kifejezéseket, hogy "ez véletlenül történt így", esetleg "véletlenül összefutottam Gipsz Jakabbal". Ezzel azonban csak arra utalunk, hogy bizonyos események kimenetelét nem láttuk előre, vagy bizonyos okok következményeivel nem tudtunk számolni. A kérdésem viszont nem az ilyesféle véletlenre vonatkozik, hanem arra, ahogyan ma egyfajta törvényként tekintenek a véletlenre. Keresztényként beépíthető-e egy instabilabb, indetermináltabb világ a keresztény világképünkbe?

2019. január 23., szerda

András atya és a papfóbiások

Azt hiszem be kell vezetnünk hivatalosan is egy új fogalmat a kispap vagy szerpap mellé: ez pedig a sztárpap. Időről-időre előbukkannak olyan - főként katolikus - egyházi személyiségek, akik a szélesebb társadalom szemében nagyon felkapottá és ismertté válnak, még ha nekik nem is ez volt a céljuk. Hodász Andrással is ez történt, illetve még valami: egy homoszexualitásról szóló botrányműsor egyik szereplőjévé vált, és az elégedetlen liberális oldal most rajta is köszörüli a nyelvét. Rosszul teszi.

Kicsit sajnálom, hogy az elmúlt időszak több bejegyzésében is konkrét személyekkel foglalkoztam - előbb Ákos, aztán Ruff Tibor, most pedig András atya van terítéken -, mert ez azt a látszatot keltheti, mintha kötekedni szeretnék velük. Erről természetesen szó sincs, de egyszerűen életem filmkockái valahogy most úgy peregnek, hogy az ingerküszöbömet elérő események mindig konkrét emberekhez kapcsolhatók. Ez történt most is, ráadásul egy szó szerint meleg témában.

A számomra egyébként nagyon szimpatikus fiatal katolikus pap, azaz Hodász András atya azonban nemcsak az én ingerküszöbömet ütötte meg, hanem úgy nagyjából a mértékadó liberális sajtóét is. Történt ugyanis, hogy András atyát a köztelevíziónak csúfolt egyik csatornán a homoszexualitásról szóló műsorba invitálták - melynek nem titkolt célja az volt, hogy a melegeket gyógyításra szoruló, beteg embereknek fesse le a nézők számára. Hogy a melegek tényleg betegek és segítségre szorulnak, avagy ez egy szűklátókörű és igazságtalan szemlélet, arról régóta folyik a késhegyre menő vita a liberális-konzervatív frontokon. Mindazonáltal a koncepciót jól mutatja a tény, hogy a műsorba úgy hívták meg az ellenoldalt képviselő egyik ismert szervezetet, hogy az csak órákkal az adás előtt értesült a meghívásról, így annak eleget tenni nem tudott.

Nos, én megnéztem ezt a műsort és kifejezetten András atya miatt tettem. Bevallom őszintén, engem egyáltalán nem zavart, hogy az egész produkció egy felvállaltan konzervatív értékrend mellett érvelt a homoszexualitással szemben. Ami zavart, az a pártatlanság látszata, az elfogulatlanság színlelése. A műsor azt sugallta, hogy a vita a meg nem jelent ellenoldal miatt maradt el, de amúgy itt mindenki az objektivitásra törekedett volna - vagyis a műsor szervezői nemcsak hogy kihagyták az ellenvéleményt képviselőket, de még rájuk is tolták ezért a felelősséget. Témától függetlenül, nagyon utálom az ilyesmit, visszataszítónak tartom, talán nem kell megmagyarázni miért. De vegyük észre, hogy András atyának emiatt egy eleve manipulált kontextus díszletei közé kellett belépnie, és ott megszólalnia, mint az egyház hangja. Mivel korábban már láttam vele készült interjúkat és előadásait is hallgattam, ezért figyeltem az átlagosnál is jobban a szavait, hogy mihez kezd ezzel a helyzettel. Aztán szembesültem azzal, hogy vele mihez kezdett a liberális sajtó. Utóbbihoz fűznék néhány gondolatot.

Először is, szerintem fontos, ha egy közfigyelemben álló embert meg akarunk érteni, akkor azt talán ne egyetlen szereplése alapján tegyük. András atya az elmúlt években csomó helyen felbukkant: írta a 777 blogot, számos tévéműsorban interjúzott, egy könyv szerzője, valamint még a TedXDanubia egyik előadója is volt. Ha valaki veszi a fáradtságot, akkor ebben a szélesebb perspektívában láthatja a szóban forgó beszélgetést is. Nekem eddig az volt az összképem Hodász Andrásról, hogy képes kiállni a hagyományos értékek mellett, miközben azért kormánykritikus tud lenni, valamint széles teológiai műveltséggel rendelkezik - s ami a legfontosabb, nagyon is párbeszédképes. Mindezek alapján egyáltalán nem olyasvalakinek tűnik, aki vette a kalapját és elment kiélni a homofóbiáját a kormánypárti médiába - merthogy nagyjából ezt exponálja a liberális oldal, mintha nem venné észre, az ilyesmi mennyire nem illik bele Hodász eddigi portfóliójába. 

Másodszor vegyük már észre, hogy egy katolikus papról van szó. Ez nem jelentéktelen tény a kérdésben. Tényleg a fejünkhöz kellene kapni, mert valaki katolikus papként a saját egyháza tételeit és tanításait a magáénak vallja? Vajon nem inkább az lenne a furcsa és zavaró, ha ennek az ellenkezőjét tenné? Úgyhogy itt is a kontextust érdemes figyelni: vajon mennyire vállalhatatlan Hodász atya megnyilvánulása a sajátjaihoz képest? Milyen reakciók várhatók el a katolikus egyház irányából egy ilyen témában? Értem én, hogy a katolikus egyház korántsem olyan homogén, amilyennek a kívülállók azt képzelik, és a vélemények széles spektruma előfordul benne - de azért a homoszexualitás kérdéséről tudtommal van egyházi állásfoglalás, amit az egyház képviselője talán a magáénak vallhat és megjelenítheti a közbeszédben. Ezért felelősségre vonni pont olyan, mintha egy muszlimot számon kérnének, amiért olvassa a Koránt és hisz Allahban.

Harmadszor, a kritikusok mintha szelektíven hallgatták volna a műsort, és talán nem tűnt fel számukra, hogy Hodász többször is olyan értékek mellett állt ki, melyek éppen egy magát liberálisnak nevező ember számára kiemelten fontosak lehetnek: a szólás- és véleményszabadság, avagy a párbeszéd elkerülhetetlensége és nyílt felvállalása. Ugyancsak felhívta a figyelmet arra is, hogy a stúdióban lenne a helyük azoknak, akik az ellenvéleményt képviselik, és bizonyos kérdésekre nekik lenne szerencsés válaszolni. Megtörténhetett volna, hogy ezeket a mondatokat szemezgeti ki a másik oldal a beszélgetésből, vagy legalább megemlíti őket, de ez nyilván nem állt érdekében.

Félreértés ne essék: nem vagyok András atya fogadatlan prókátora, védőügyvédje, de még távoli ismerőse sem. Nem szorul a védelmemre, és ahogy olvasom saját álláspontját a történtekről, korrekt módon meg tudja védeni saját magát. Amiről a fentiekben írtam, az részben ugyan miatta pattant ki, ám valójában egy nála szélesebb jelenségre mutat. Nekem úgy tűnik, nem Hodász homofób, hanem a liberális oldal érez szorongást: ha meglátnak egy papot, az ezek szerint önmagában az elutasítás reflexét váltja ki belőlük. Ilyenkor még az sem számít, ha az a bizonyos pap nem olyan, mint ahogy egy tipikus paptól egyébként azt megszokhattuk, hanem számos ponton közel áll a mai világ bevett értékeihez.

Akkor talán hívjuk ezt papfóbiának!