2018. január 14., vasárnap

Egyház és politika, Yancey és Schaeffer

A választások évében csaknem lehetetlen elkerülni, hogy a keresztény ember valamiképpen ne sodródjon bele a politikába. Itt nemcsak a kampányra és az azzal együtt járó, sokszor agymosással felérő szólamokra gondolok, hanem arra is, hogy az egyház kapcsán újra és újra előkerülnek a soha jól meg nem válaszolt kérdések arról, mennyi köze kell legyen a politikához.

Az elmúlt napokban akaratlanul is szembejött velem legalább három olyan politikai jellegű írás, amelyben az egyháznak is markáns szerepe volt. Egy újságírói szemmel nézve igen alapos elemzés készült a Hit Gyülekezete jobbra tolódásáról és politikai kapcsolatairól, aztán olvastam egy cikket az egyházak részére juttatott állami támogatások mértékéről, végül az is terítékre került, hogy valamelyik egyházi méltóság nyíltan állást foglalt a kormány mellett. És ez csak az elmúlt napok termése, ahogy közeledünk a választások napjához, a helyzet minden bizonnyal fokozódni fog.

Egyház és állam szétválasztása: divatos szólam a nyugati demokráciákban, csak éppen nehezen működik, sőt sokszor úgy érzi az ember, sehogy. Ehhez mindkét oldal túlságosan érdekelt egy közös projektben: a társadalom befolyásolásában. Persze a kereszténység nem kifejezetten ezért született, nem erre kapott felhatalmazást, de óhatatlanul ezt is teszi, amikor az evangéliumot hirdeti. Nem lehet úgy képviselni egy bizonyos erkölcsiséget, nem lehet úgy megjeleníteni a krisztusi normákat, hogy közben ne kapcsolódjunk bele társadalmi problémákat érintő vitákba. Az evangélium az ember gondolkodásmódjának megváltozásáról is szól, ehhez viszont az egyháznak értenie kell, hogyan gondolkodnak az emberek - vagyis elkerülhetetlenül részévé fog válni a közbeszédnek. 

Én az egyház és állam szétválasztását ezért nem tudom egyfajta végletességgel kezelni, azaz úgy, hogy a két szegmenst valamiféle egymástól hermetikusan elzárt egységként szemléljem. Naiv gondolatnak tartom, hogy a társadalmat koordináló állam és a társadalomra hatni akaró egyház akkor állnak egymással egészséges viszonyban, ha soha, semmiféle metszéspontban nem találkoznak egymással. Túlzásnak érzem, amikor baloldali gondolkodók és teoretikusok azonnal felcsattannak, ha az egyház bármiben is megpróbál kapcsolódni a politikai hatalom által képviselt valamely állásponthoz. Mintha valami automatikusan rossz lenne csupán attól, mert az adott kérdést a hatalom vetette fel.

Ugyanakkor az már szerintem nem mindegy, hogy mi az alaptörekvés: a két terület összefonódásából indulunk ki, tehát az egyház és az állam együttműködéséből, amit néha megszakítunk, vagy éppen fordítva: a kettőt legalább próbáljuk elkülöníteni egymástól, és néha megengedjük közös projektek működését. Megmondom őszintén, én inkább utóbbi pártján állok, és azt látom, hogy a történelem is erre tanítja a keresztényeket. Ahogy Philip Yancey politikáról és kereszténységről szóló könyvében megkapóan írja, hiába osztozott a trónon az egyház a hatalommal évszázadokon át, a roppant katedrálisok jó részében ma már múzeumok működnek és a turistákon kívül nem látogatja őket senki. Történelmi léptékű bizonyíték van tehát a keresztények kezében arról, hogy a mélységes összefonódás nem tesz jót az egyháznak. Yancey nálam jobban össze is foglalja ezt a gondolatot:
"Ha az egyházat a hatalom élteti, a vesztét is a hatalom fogja okozni."
Yancey hosszabb interjút készített az evangéliumi mozgalom egykori szószólójával, Francis Schaefferrel. Ez volt talán az egyik utolsó beszélgetés vele, aki végstádiumú rákbetegként is több napot fordított erre a találkozóra, és többek között az egyház és a politika viszonyáról elmélkedett. Yancey azt írja, hogy amikor ez a kérdés előkerült, Schaeffer feszengeni kezdett. Főként akkor találta nehezen a szavakat, amikor Yancey megpróbált kicsikarni belőle valamiféle állásfoglalást, hogyan látja a két terület egymáshoz való viszonyát. Végül aztán Schaeffer megadta magát és a következőt válaszolta:
"Véleményem szerint az a változat a legműködőképesebb, amelyben a nemzetet egyfajta keresztény alapokon nyugvó erkölcsi konszenzus irányítja."
Természetesen Schaeffer itt nem arra gondolt, hogy akkor az egyház kezdjen el keményen belefolyni a pártpolitikába. Sőt, hite szerint az államnak sehogy sem szabad erőltetnie a kereszténységet egy nemzetben, noha jó dolog az, ha az általa hozott törvények tükrözik a Bibliából megismert isteni értékrendet. Schaeffer egyébként korábban maga is tüntetések élére állt és arra motiválta az embereket, hogy még a letartóztatástól se félve képviseljenek bizonyos ügyeket az utcán. Így élete vége felé azonban kénytelen volt szembesülni azzal, hogy ez a politikai törekvése nem feltétlenül vezetett jó eredményekhez, és aztán végül már neki sem tetszett a "keresztény tüntetők" hangneme, valamint a kemény ítélkező stílusuk sem. A tanulság valamiképp újra és újra ugyanaz: ha az egyház teljesen elszakad a politikától, akkor talaját veszti abban a valóságban, ahol az evangéliumot képviselnie kell. Ha az egyház nagyon összefonódik a politikával, akkor pedig önmagát fogja elveszíteni. Hol a határ?

Személyes véleményem az, hogy az egyházi jelenlét a demokráciában és a társadalmi térben valahol az értékek képviseleténél kell legyen, és nem pártérdekek képviseleténél. Tehát valahol a keresztény értékrend körül, de még a pártpolitizálás előtt. Jézus nem adott az övéinek olyan megbízást, hogy egy országot keresztény országgá tegyenek, az Ő programjában semmi ilyesmiről nem olvasok. Sőt, szerintem senkit semmivé sem kell tennünk: az emberek megváltoztatása nem a mi munkánk, hanem Istené.  Ezért én úgy látom, nem jó ha a kereszténység ennél közelebb húzódik az államhoz - nem az állam lesz keresztényibb, hanem az egyház lesz világibb. Vagy ahogy Lesslie Newbigin teszi fel a szónoki kérdést: "Beülhet-e az ember Pilátus székébe, amikor az megüresedik, ha különben a kereszt útján jár?"


2018. január 10., szerda

A misszió munka - de a munka még nem misszió - a misszióról (3)

Egyháztörténeti feljegyzések tanúskodásai szerint az első keresztények ismertek voltak a pogányok között karitativitásukról, azaz a szegények és rászorulók megsegítésének hajlandóságáról. Ez az emberszerető és nemes hozzáállás a hitükből fakadt és az evangélium hirdetése melletti munka volt. Nemes gesztus jótékonynak lenni, de csapda is lehet, ha önmagában céllá válik.

Egy kritikus vélemény szerint az egyház egyetlen mentsége az elmúlt két évezred fejleményeire az, hogy sűrűn cserélte az ágytálat a rászorulók alatt. Valóban, az egyház létéhez a kezdettől fogva hozzátartozott a karitativitás, a szegények és elesettek felkarolása, az éhezők táplálása, a betegek támogatása. Talán ezért is lehetséges, hogy amikor nem hívő emberek a misszió kifejezést hallják, akkor sokuknak kizárólag egyházi létesítmények, kórházak, otthonok, épületek jutnak eszükbe, ahol Teréz anya stílusában tevékenykedő, jó szívű emberek végzik a munkájukat. A misszió tehát nem egy tevékenység, hanem egy intézmény a számukra.

Az elmúlt években számos alkalommal magam is részt vettem ilyen feladatokban: családokat látogattam, segélyt vittem nekik, imádkoztam velük. Jártam a menekültek között, voltam lepusztult és fűtetlen házakban lakó embereknél, szeméttelepre hasonlító cigányputrikban vagy éppen hajléktalanokkal foglalkozó szervezeteknél. Évekig mentem olyan családhoz, ahol egy fiatalember súlyos fogyatékossággal él együtt (dührohamában akár saját anyját is megtámadja), de láttam kisfiút, aki enni sem volt képes, ezért az oldalába beépített csöveken keresztül táplálták. Sokszor találkoztam egy családdal, akik tanyasi házában egy vihar következtében felrobbant egy gázpalack, és ezzel mindenüket - lakhelyüket és egész megélhetésüket - egy szempillantás alatt elveszítették. A példákat nagyon sokáig tudnám még sorolni, csaknem vég nélkül, és hihetetlen változatossággal. Egyenesen észbontó, hogy az emberi nyomornak mennyi formája létezik! Az ember nem is hiszi el, amíg nem látja a saját szemével.

Egy barátom azt mondta nekem: "Sytka, boldog ember vagy, hogy ilyen munkát végezhetsz!" Nem merném állítani, hogy tévedett, mert kétségtelen, hogy egy bizonyos szempontból valóban felemelő ezeknek az embereknek segíteni. De elárulom, amikor az ilyen látogatásokat végeztem, soha nem a boldogság kerülgetett. Azt szinte soha nem éltem át. Inkább a teljes tehetetlenség, tanácstalanság, az eszköz nélküliség érzete az, amit folyamatosan megél az ember. Azt pedig pláne nem éreztem, hogy a karitatív támogatás pontot tett volna ezeknek a szenvedéseknek a végére. Igen, egy rövid ideig jól jött a segítség, néha életmentő volt, jót tett az ima, a barátságos szavak, a kapott adomány, de mindez együttvéve is csak egy cseppnek számít a szenvedések mérhetetlen óceánjában. A karitativitást bemutató fotók csalókák: azokon a siker, a támogatás, a megkönnyebbülés látszik. Az már nincs rajtuk, hogy néhány nappal később, ahogy elfogy a segély, a nyomor ugyanolyan erővel rászakad a szenvedőkre. Sőt, talán még fájdalmasabban is, mert megízleltek valami jót, amikor a segítséget kapták, eljutott hozzájuk egy kis remény, így aztán még sanyarúbb ezt a kis reményt is elengedniük és visszazuhanniuk a semmibe. Őszintén, néha megkönnyebbültem, ha egy-egy ilyen látogatás után végre kiléphettem a friss levegőre, és már nem kellett tapintható közelségből néznem ezeket a borzalmas emberi sorsokat. (Javaslom egyébként, ha valaki bízik abban, hogy valami klassz dogmatikai választ tud adni a teodíceára, az sűrűn látogasson ilyen embereket és majd meglátja mi a különbség az elméleti fejtegetés és a gyakorlat között...)

Röviden és tömören: az elmúlt évek során gyökeresen megváltozott bennem sok minden, ami a karitativitással, emberek támogatásával és ezáltal a misszióval magával kapcsolatos. Természetesen van olyan is, ami nem változott. Továbbra is hiszem, hogy a missziónak része a szociális tevékenység, amit akkor is végezni kell, ha a helyzet reménytelennek tűnik és a szenvedés kérdését nem tudjuk végképp megoldani. Az éhezőnek kenyeret adunk, a szomjazónak vizet, ez ilyen egyértelmű. Furcsának is tartanék egy olyan evangéliumot, ami csak szavakból áll, de a szegényt meg se kísérli felemelni, a beteggel nem törődik, a rászorulót padlón hagyja. Hiszen maga Krisztus is úgy fogalmazta meg Lukácsnál saját küldetését, hogy a szegényekhez érkezett...

Ugyanakkor a probléma hasonló, mint az előző bejegyzésben taglalt esetben: a karitativitás (akár az evangélizáció) csak egy szelete a missziónak, de önmagában még nem válhat magává a misszióvá. Szociális munkát végeznek a Krisna-tudatúak, a muszlimok vagy teljesen szekuláris alakulatok is. A karitativitás inkább eszköz, mint cél, vagy még inkább következménye a hitünknek, de nem állhat magában.

Talán bele sem gondolunk abba, hogy az ilyen munkát végzők számára többféle kísértés kínálkozik. Például az, hogy mindenkinek kenyeret akarjanak adni, a világ összes baját a nyakukba vegyék, vagy éppen bizonyos - akár külső - elvárásoknak megfeleljenek. Ám mindezek mellett van valami más is, ami a segélyezési tevékenységgel együtt járhat, és ahogy én tapasztaltam, általában együtt is jár. Bevallom őszintén, a segélyezés maga szembesített azzal a ténnyel, hogy rengeteg keresztény valójában mennyire materialista módon gondolkodik, a szó anyagi értelmében - a segélyezés pedig képes erre kifejezetten ráerősíteni. Ez mind a támogatókra, mind a segélyezettekre igaz. A támogatók nehezen adnak támogatást olyasmire, ami nem kötődik valami anyagi dologhoz: mivel az emberek tanítása, nevelése, az evangélium hirdetése nem kézzelfogható, nem dokumentálható látványosan, nincs méterre és kilóra vehető haszna, önmagában nem is annyira támogatandó. A másik oldalon pedig azt tapasztaltam, ha az emberek megneszelik, hogy ingyen kaphatnak valami kézzelfoghatót, csaknem bármire képesek lesznek ezért. Ez keresztényekre is igaz. Ígéreteket tesznek, fogadkoznak, hirtelen a legjobb testvérek lesznek az Úrban, ha kell még az eget is zöldre festik - de ha a segélycsapok valamiért elzáródnak, ha nincs tovább anyagi támogatás, hanem "csak" az evangélium van, akkor mindez a lelkesedés egy pillanat alatt a semmibe vész. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, az ő körzetében kifejezetten káros is tud lenni a karitativitás. Módszeresen rászoktatja az embereket a vallásos képmutatásra, hogy a remélt anyagi segítségért elkezdjenek úgy viselkedni, mintha keresztények lennének, belül azonban nem változnak meg.

Mindezek miatt én arra jutottam, hogy az egyébként szeretetből és az őszinte segítségnyújtás szándékából kiinduló szociális munka teljesen félreviheti a missziós tevékenységet, ha nélkülözi az evangélizáció faktorát. Az evangélizáció önmagában még nem misszió, a prédikálás mellett konkrétan tenni is kell az emberekért. De a szociális és tevőleges munka evangélizáció nélkül sem misszió, mert az embereknek nem ez az alapvető szükségük, és Krisztus sem arra hívta el az egyházát, hogy a világ összes baját megoldják. Mindkét tevékenység, ha egyedül marad, akkor is kisikláshoz vezet, ha hozzáértő emberek jó szándékkal végzik.

A misszió tehát számomra egy nagy torta, amelynek szeletei vannak, és ezek csakis együttesen adják ki azt a tevékenységet, amiről a Szentírás ír. Ha kivágunk egy szeletet ebből a tortából és úgy értelmezzük, mintha az maga a torta volna, végül a misszió egészét tévesztjük szem elől. Ezért számomra a misszió nem lehet más, mint együtt élni a célcsoporttal, tanítva, támogatva őket, hozzájárulni a testi boldogulásukhoz és a lelki növekedésükhöz. Mondhatni: ez maga a torta, amit a Főszakács kisütött.

2018. január 6., szombat

Együtt lenni, együtt tenni - a misszióról (2)

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a misszió maga szerintem alaphangon nem egyházi, hanem isteni tevékenység: "missio Dei", azaz Isten munkája, amelyben természetesen az egyház is részt vesz. Van azonban egy közkeletű félreértés, amely szerint az evangélizáció maga a misszió. Most ezt szeretném közelebbről megvizsgálni.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kétféle szemléletmóddal találkoztam (nem feltétlen saját szervezetemnél, hanem általában az egyházban), amelyek érzésem szerint hiányosan vagy nem jó módon próbálják értelmezni a missziós munkát. Nem arról van szó, hogy ezek a szemléletek alaphangon romlottak és rossz szándékúak lennének, vagy a károkozás céljával képviselnék őket. Sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz: meggyőződésem szerint mindkettőt kifejezetten a jó szándék hatja át, és gyakran olyan emberek is képviselik ezeket, akikre sok szempontból példaként tudok felnézni. De éppen ez a tény teszi nehézzé, hogy az ember felülvizsgálja e nézeteket: úgy érzi, mintha belerondítana valami jóba vagy megsértene másokat. Nekem ilyen szándékom nincs, úgyhogy mindazt, amit leírok, semmiféle indulat vagy sértődöttség nem hatja át.

Két szemléletről van tehát szó, és mindkettő ellenkező irányból fogja meg a misszió lényegét, de szerintem legalábbis rosszul. Most ezek közül az egyiket szeretném bemutatni.

Hadd legyek először is önkritikus, és kezdem azzal amiben magam is elcsúsztam, ez pedig nem más, mint az evangélizáció és a misszió összemosása. Amikor én naiv, fiatal hívő voltam, ebben a kérdésben is együtt sodródtam a többiekkel. A misszióról mindösszesen annyit gondoltam, hogy az egy hosszabb utazással egybekötött, másokat megtéríteni hivatott szolgálat, amiben Isten szépen, a missziós csoport elvárásainak megfelelően segít az ő szent gyermekeinek, hogy minél nagyobb sikereket érjenek el, és végül épségben hazaérkezzenek. Ez pontosan az előző bejegyzésben megfogalmazott probléma, ahol Isten az egyház "segédje", mondhatni "kismanója", aki értünk létezik és a mi sikereinket kell szolgálnia. Utólag visszatekintve, ha nem akarok hazudni magamnak, az ilyen utak gyakran másról sem szóltak, mint a csoport teljesítményéről és arról, kinek mennyire "jött be a műsor", amit nyújtani tudtunk, mi pedig mennyire éreztük jól magunkat ezeken az evangélizációkon.

Így aztán a misszió gyakorlatilag annyit jelentett számomra, hogy évente egyszer-kétszer kocsiba ültem más fiatalokkal, és elmentem bizonyságot tenni vadidegeneknek a hitemről - akik persze többnyire (és nagy elkeseredésemre) nem tértek meg a hatásomra. (A sikertelenségre természetesen megvoltak a bejáratott magyarázatpanelek is: a világ romlottsága, az emberek keményszívűsége, a Sátán ereje, amellyel a mi óriási szellemi erőfeszítéseinket igyekezett megtépázni. Csupán az a lehetőség nem merült fel bennem, hogy azért olyan kevéssé hatékony az egész, mert alapjaiban rossz a koncepció és nem értjük még magát a missziót sem.) Az ember utólag ne magyarázza a saját hülyeségeit - de talán annyi mentségem mégis lehet erre, hogy fiatal voltam és tapasztalatlan a hitemben.

A problémát azonban nem csak az okozta, hogy az evangélizációk nem voltak hatékonyak, hanem az is, hogy úgy gondoltam, maga az evangélizáció a misszió. Ám ez egy elnagyolt szemlélet.

Az evangélizáció még nem misszió. Ha valaki emberközpontúan és helyes attitűddel végzi is, csak egy módja a missziónak, ha úgy tetszik, annak részhalmaza. A misszió sokkal több, mint az evangélizáció: életvitelszerű szolgálat, amelyben Isten munkatársaként embereknek segítünk megérteni, kicsoda Isten. Ha megnézzük Jézus életét, illetve tanulmányozzuk a misszionáriusok sorsát, azt látjuk, hogy gyakorlatilag együtt élték az életüket az emberekkel. Tanították, lelkileg felkarolták, és szociálisan is segítették őket. Jóval komplexebb feladat ez annál, mintsem egy jó keresztény műsort adni az embereknek. A misszionáriusok nem alkalomszerű missziós utakra mentek, évente egyszer-kétszer, egyik helyről a másikra mászkálva, vagy éppen stadionokban kiabálva, propaganda jellegű, grandiózus keresztény műsorokat szervezve, hanem egy levegőt szívtak az emberekkel, egy életközösségben számlálva a napjaikat velük. Igen, ez még Pál apostolra is igaz: bár úgy tűnik, ő rengeteget utazott (nem is kívánom kisebbíteni ebben az érdemeit), de összesen három missziós utat járt be, és újra meg újra foglalkozott az általa alapított gyülekezetekkel, melyeket meglátogatott és tanított náluk. Nem arról volt szó tehát, hogy Pál berongyolt egy gitárral és nagy hangtechnikával Korinthusba, lejátszott néhány szívet tépő dalt, egy hatalmas prédikáció keretében megtérített néhány tucat férfit és nőt - hogy aztán továbbállhasson a következő városba. Pált az emberek érdekelték, nem maga az út és az elvégzendő feladat.

Saját megfogalmazásomban a misszió az, amikor a keresztény életemet mások előtt élem, és szeretném, ha Isten ezen keresztül is hatna rájuk. Az evangélizáció ennek egyik formája lehet, részterülete a missziónak, de önmagában sokszor csak egy felvillanás, jó esetben pozitív hatásgyakorlás, rossz esetben produkció. Együtt lenni - együtt tenni az emberekkel, velük megélni nagy mélységeket és magasságokat, előttük nyilvánosan létezni keresztényként és őket Isten felé segíteni - valami ilyesmi szerintem az igazi misszió lényege. Jézus azt akarta, hogy a tanítványai tanítvánnyá tegyenek másokat, amihez nyilvánvalóan sok idő kell. Nem közönséget, hanem közösséget hozzanak létre, ahol a keresztények maguk is jól látszanak. Ezért véleményem szerint az igazi misszió tipikusan ott történik, ahol az ember maga éli az életét, tanítvánnyá tenni pedig azokat tudja, akik vele valamennyire életközösségbe kerülnek.

A következő részben a másik zsákutcáról szeretnék említést tenni, ami a misszióból éppen az evangélizációt nélkülözi.

2018. január 3., szerda

Kinek a missziója - a misszióról (1)

A 2018-as esztendő új kezdetet hozott számomra, mert majdnem egy évtized után befejeztem azt a munkámat, amelyet egy missziós társaságnál végeztem. Ha az ember egy folyamat végére ér, természetes reakcióként hátratekint, hogy levonjon bizonyos konzekvenciákat: én most ennél kicsit többet szeretnék tenni, és magáról a misszióról, mint az egyház tevékenységéről fogok hangosan gondolkodni.

Mivel ez itt nem egy szakdolgozat vagy szakkönyv, nem kívánok túlságosan belebonyolódni valamiféle formális megközelítésbe a misszió kifejezés héber és görög szavainak mély nyelvtani elemzéséről. De néhány gondolati alapvetést azért tenni akarok, mert úgy érzem, meglehetősen sok a félreértés a misszió, mint tevékenység körül a keresztények berkeiben. Célom nem az egyház kritizálása, sem a kioktatás (milyen alapon is tehetném?), hanem inkább a misszió jobb megértése - ami szerintem sokkal fontosabb feladat volna annál, mint amennyire komolyan vesszük ezt manapság. Biztos vagyok benne, hogy többek számára semmi nagy újdonságot nem fogok mondani, de nem is feltétlenül az újdonságmondás a célom. Sokkal inkább az, hogy kicsit tető alá hozzam a magam számára a saját gondolataimat, és összegezzem ezeket akkor is, ha nem érek a téma végére. Egyszerűen csak helyes képet akarok látni a misszióról, mert van egy olyan sejtésem, hogy amit most látunk és amit velünk láttatnak, az nem az, ezért a missziós tevékenységeinket is egy torz szemlélet talaján állva végezzük.

Kezdjük a vaskályhánál! Nos, nem árulok el titkot azzal, hogy a misszió szó maga küldetést, megbízást és rendelést jelent. A "missio" kifejezést egyébként a 16. századig nem használták arra, hogy az egyház feladatát jelöljék vele, hanem szentháromságtani értelemben kezelték: a Fiú küldése az Atyától, és a Szentlélek küldése az Atyától és a Fiútól voltak a szó természetes egyházi jelentései. Aztán elsőként a jezsuiták kezdték alkalmazni a hitterjesztésnek arra a módjára, ami a nem katolikusok között történik, hogy ők is katolikusok legyenek. A missziónak ez a szemlélete már szorosan összefonódott a különféle gyarmatosító tevékenységekkel is, amikről nem feltétlenül pozitív dolgok jutnak az ember eszébe (úgy mint területfoglalás, a kultúra másokra kényszerítése, más vallások leigázása). Ma pedig a misszió kifejezés szinte kizárólag a hittérítést, a nem hívő emberek meggyőzését jelenti a kereszténységben, amikor erőteljes karizmatikus módon rábírjuk őket arra, hogy legyenek keresztények.

Maradva az utóbbinál, azaz a misszió mai felfogásánál, az ember úgy érzi, hogy az egész kérdés fókusza mintha félre lenne csúszva. A missziózás, a missziós tevékenység közepében sokszor az egyház teljesítménykényszere áll, hogy minél több embert megtérítsen. Itt az számít, hogy mi mit teszünk, mi milyen eredményeket tudunk felmutatni. Vagyis röviden: ez a szemlélet az egyházat teszi középre. Viszont (legalábbis szerintem) a misszió szorosan véve nem az egyház térítő erejéről vagy szociális munkájáról szól. Nagyon tetszik David J. Bosch (a képen) missziológiai alapműve, amelyben a szerző sokféle oldalról próbálja megragadni magának a missziónak a lényegét. Bosch leír egy meglátásom szerint fontos alapgondolatot, amit missio Dei-nek nevez: eszerint a misszió nem az egyház, hanem alapvetően Isten tevékenysége, egy módja annak, ahogy Isten kijelenti magát a világban. Másként fogalmazva a misszió az, amit Isten a világban és a világgal cselekszik. Az egyház nem forrása a missziónak, hanem Isten partnere ebben. A frappáns megfogalmazás szerint:

"...a misszió Isten igenje a világra."
Mindez csak üres filozofálgatásnak tűnő gondolatmenet? Pedig sokféle gyakorlati következmény adódik belőle. Az egyik természetesen az, ha a misszió alaphangon Isten munkája, akkor az egyháznak nem kell, sőt egyenesen tilos lenne manipulatív eszközöket bevetnie az emberek meggyőzése érdekében, hiszen a belső változást, a lelki fordulatot úgy is csak Isten képes elérni. Szerintem ez az egyik pont, ahol az evangélizáció és a manipuláció elválik egymástól. Az evangélizáció számára az emberek a fontosak. A manipuláció számára inkább az eredmények. Az evangélizáció nem rábeszélni akar a hitre, hanem beszél a hitről egy olyan térben, ahol szabadon lehet dönteni. A manipuláció erős retorikai fogásokat használ, hogy kicsikarja a döntést. A másik gyakorlati következmény pedig talán az, hogy ha a misszió inkább isteni tevékenység, amely emberközpontú és nem eredményközpontú, akkor képes jó értelemben progresszív lenni és mindig alkalmazkodni az emberekhez. Az eredményközpontú misszió mindenhol jól használható, univerzális technikákat akar kézben tartani, az emberközpontú misszió viszont kénytelen azzal számolni, hogy minden ember más és más - ez pedig kényszeríti a flexibilitásra. Megint visszaszaladva Bosch könyvéhez, a szerző ezt írja:: "a misszió átalakítja a világot, de a missziónak is szüntelenül át kell alakulnia." Ezt csak az emberközpontú misszió tudja megtenni. Ha az egyház jól akarja végezni a missziós munkáját, akkor flexibilisnek kell lennie - ami sajnos, sok esetben a legkevésbé sem jellemző rá.

Az én ideiglenes konklúzióm egyelőre tehát a következő: a misszió alapvetően Isten tevékenysége, amiben az egyház is részt vesz, és ezt a munkát rugalmasan kell felfognia, az emberekhez igazítva.

Ha igazam van ebben a kijelentésben, akkor ez máris felveti a kérdést, pontosan mi tartozik a missziós tevékenységek körébe? Itt folytatom legközelebb, ha bírjátok cérnával...

2017. december 23., szombat

Az én olvasatomban...

Immáron nevezhető tradíciónak, hogy az év végéhez közeledve írok egy bejegyzést, melyben röviden ajánlom az év során általam olvasott teológiai-vallásismereti könyvek némelyikét. Most sem akarom megszegni a saját hagyományomat, tehát következzen az idei, teljesen szubjektív listám!

Ritkán adódik olyan helyzet, hogy az adott évben mindjárt a legelső olvasott könyv máris igazi élményt jelent számomra - de pontosan így jártam Dér Katalin “Édentől Bábelig” című kötetével. A címből sejthető, hogy a könyv az Őstörténettel foglalkozik, és aki korábban már olvasott könyvet a szerzőtől, az azt is tudja, nagyjából mire számíthat. A kötet maga egyébként egy rádióműsorként elhangzott sorozat írott verziója, de ez egyáltalán nem érződik a teológiai szempontból is alaposnak nevezhető tartalmon. Szerettem, jó könyv volt, olyan színvonalú, hogy kedvem szerint néha még ma is elolvasok belőle egy-egy szakaszt.

Régóta próbálom pedzegetni és itt a blogban is tettem említést róla, milyen fontos lenne, hogy a teológiai kérdéseket ne csak akadémikus nyelvezettel, hanem a laikusok számára is befogadhatóbb formában feszegessük. Nos, a "Paul Behaving Badly" szerintem tökéletes mintapéldája ennek - sehol egy lábjegyzet, forráshivatkozás, tudományos szleng - és mégis, a Pál apostollal kapcsolatos kifogásokat taglaló könyv teológiai szemmel nézve is megállja a helyét. Richards és O’Brien érti a lényeget - az év egyik igen kellemes csalódása volt ez a kötet számomra, melyről sorozatot is írtam - ennek első részét itt találjátok.

Tudvalevő rólam, hogy szeretem a provokatívabb és határfeszegetőbb témákat, így Denis O. Lamoureux könyvét is nagy élvezettel olvastam végig. A tökéletesen egyszerű és világos megfogalmazású kötetben, melynek a hangzatos “Evolution: Scripture and Nature say Yes!” a címe, az evangelikál szerző azt vizsgálja, hogyan állhatunk pozitívan keresztényként az evolúcióelmélet kérdéseihez, sőt miképpen tanúsíthatunk integratívabb szemléletet a megszokott elutasító hangnem helyett. Sajnos magyarul nem olvasható semmi hasonló könyv, ami legalább gondolatébresztőként kifejthetné hatását egyetértők és ellenzők között, de a kötet egyszerű nyelvezete miatt szerencsére azoknak is érthető lesz, akik nem beszélni túl jól angol.

Kenneth Richard Samples nevét korábban soha nem hallottam, és nem is személye népszerűsége miatt olvastam végig a “God Among the Sages” című munkáját. Inkább maga a téma érdekelt: a könyv Jézus személyéhez hasonlítja a legnagyobb vallások figuráit, így Krisnát, Mohamedet, Buddhát vagy Konfuciuszt. Az apologetikus hangvételű írás célja megmutatni, Krisztus miért egyedülálló az összes többi karakteres vallási figura között - mint Isten a bölcsek táborában. Néhol kissé vázlatszerű a könyv, de egyszerű és érdekes, így ugyancsak ajánlom olyan érdeklődőknek is, akik most gyakorolják az idegen nyelvű olvasást!

Furcsa szóhasználat teológiai szakirodalom esetében a “szórakoztató” kifejezést bedobni, de úgy érzem nem tehetek mást: az év legszórakoztatóbb könyve számomra az egyébként tartalmában is színvonalas Richard Briggs kötet, a “Bölcs Bibliaolvasás” volt. Briggs remek író, a témaválasztásában komoly könyvet egyfajta jó értelemben vett oldottsággal alkotta meg, adott pontokon a humort sem nélkülözve. Témáját tekintve azt a kérdést járja körbe, hogyan lehet és érdemes a Bibliát olvasni. Újfent jó példája ez annak, hogyan kell populáris, de minőségileg nem megalkuvó szakirodalmat alkotni.

És hogy ne csupán az élményekről essen szó, az év csalódásának kijáró, személyes citromdíjamat is kiosztom: ezt pedig most igen fájó szívvel teszem. Adrian Plass, akit egyébként írói kvalitásaiért és páratlan humoráért is nagyon-nagyon szeretek, a “Kegyes Kétbalkezes és a gyülekezeti hétvége” című új kötetével keserű szájízt hagyott maga után. Igaz, a saját maga által korábban felállított, nehezen megugorható lécet verte le, de ez nem csökkenti csalódottságomat. A sorozat új kötete nem nagyon okozott maradandó élményt, inkább csak néhol vicces, és erre nem jó magyarázat, hogy "ez most más könyv akart lenni". Mindez persze semmit sem von le a korábbi művek páratlan értékéből!

A blog idén ezzel a bejegyzéssel zárul. Köszönöm mindenkinek a kitartó figyelmét, valamint az ugyancsak kitartó kommentelést - még ha időm hiányában sokszor nem is tudtam részt venni a beszélgetésekben. Remélem jövőre is velem tartotok: legközelebb 2018 januárjában frissül itt a tartalom! Boldog karácsonyt és áldott új évet kívánok mindenkinek!

2017. december 19., kedd

Jézus születése és a történeti problémák

Mindenki tudja, hogy az evangéliumi beszámolók szerint Jézus szűztől született - de nem mindenki gondolja, hogy ez a valóságban is így történt. A vitákat figyelve annyi kétségtelenül elmondható: a születéstörténetek legalábbis könnyebben kikezdhetőnek tűnnek, mint a Jézusról szóló leírások többi részei. De miért van ez így, és hogyan válaszolhatunk a kötekedésre? Karácsonyhoz illő téma következik...

Az Újszövetség négy evangéliumából csupán kettő, azaz Máté és Lukács foglalkozik Jézus születésének körülményeivel. Ám a legrégebbinek tartott Márk evangéliuma nem beszél erről, ahogy János sem foglalkozik a kérdéssel (a prológus ott inkább filozófiai jellegű felvezetés). Márk csendje sokak számára elegendő igazolás ahhoz, hogy Jézus születése köré utólag költöttek egy mesés történetet, ami később jutott el Mátéhoz és Lukácshoz. Természetesen mondhatnánk erre, hogy aki szkeptikusan áll az evangéliumi szövegekhez, szinte mindenbe beleköthet Jézussal kapcsolatban - miért pont a karácsonyi történetet kell akkor kiszemelnie erre? A Jézus születéséről szóló beszámoló mintha egy kicsivel jobban kínálná magát az ilyesmihez, mégpedig a következő jellegzetességek miatt:

(1) Ahogy fentebb említettem, a legkorábbi Márk evangéliuma hallgat róla.
(2) A történet - ellentétben az evangéliumok anyagának nagy részével - olyan epizódról szól, melyet az apostolok tanúként közvetlenül nem tapasztalhattak meg.
(3) A születéstörténet nagyon hasonlít Mózes születéstörténetére - mintha csak Máté és Lukács azt tartotta volna szem előtt, hogy Jézust teológiai koncepciók mentén valamilyennek bemutassa.

Szerintem annyit kétségtelenül kijelenthetünk, hogy a születéstörténetek mögött bizonyos szándékok munkálnak, melyeket talán leginkább abban a gondolatban lehetne összefoglalni, hogy a szerzők hitük fényében igazolni kívánták Jézus messiási mivoltát. Ugyanakkor kérdés, hogy egy ilyen szándék megléte elegendő alap-e ahhoz, hogy a történetiséget magától értetődően elvessük? Én úgy gondolom, nem. Tetszik, ahogy R.E. Brown fogalmaz: szerinte se tündérmesének ne tartsuk ezeket, se ne engedjük, hogy a történetiségre koncentráló túl szűk szemlélet vakká tegyen minket olyan értékekkel szemben, melyeket ezek a narratívák hordoznak. Az igazság az, hogy a történetiség kérdése - akárcsak más evangéliumi perikópáknál - szigorú értelemben véve eldönthetetlen. Ám annyit azért hozzátennék: szerintem maga a kérdésfelvetés is anakronisztikus. Abban egész biztos vagyok, hogy sem Mátéban, sem Lukácsban, sem senkiben, aki az első században élt, fel nem vetődött ez a kérdés úgy, ahogyan bennünk most felvetődik. Amikor arról faggatózunk, hogy "vajon ez így megtörtént-e vagy sem?", tipikusan egy felvilágosodás korára jellemző és stílusában is ahhoz passzoló kérdést teszünk fel. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem volna fair egy modern kérdésre választ várni egy premodern korban keletkezett szövegtől!

Ettől függetlenül, a teljesség igénye nélkül, a fenti három pontban megfogalmazott kérdésekre, én a következő rövid válaszokat adnám:

(1) Való igaz, hogy a Jézus születéséről szóló történetek csak két evangéliumban olvashatók. Gyakori érv ez velük szemben - ám nevezhető ez érvnek? Ha ugyanis ezt tartjuk szem előtt, hasonlóan kellene eljárni minden olyan szakasz esetében, amelyek csak egy vagy két evangéliumban olvashatók. Ezen az alapon történetileg megalapozatlan például a könyörtelen szolgáról szóló példázat (Mt 18,23-35),  Krisztus megjelenése Heródes (Lk 23,6-16) vagy Annás (Jn 18,19-23) előtt. A kritikusok azonban ezekbe tipikusan nem szoktak így belekötni, noha ott is felemlegethetnének a forrás problémáját.

(2) Kétségtelen, hogy az evangéliumi szerzők szó szerint nem voltak ott Jézus születésénél. A kérdés azonban nem ez, hanem sokkal inkább az, megbízható-e ennek ellenére, amit a szerzők leírtak? Lukács például úgy fogalmaz, hogy olyanok forrásaira támaszkodik, akik "kezdettől fogva szemtanúi" voltak az eseményeknek. Egyébként pedig: mi sem voltunk ott a történelmi események jó részénél, mégis megbízunk a jó történészekben, akik hitelesen dokumentálták ezeket. Ha Máté és Lukács jó történészek, akkor plauzibilisnek tűnik megbíznunk bennük akkor is, amikor Jézus gyermekségtörténetéről írnak, ahol egyébként személyesen nem voltak jelen. (Ez azonban más téma, ami félrevinné ezt a bejegyzést...) A valós kérdés tehát nem a "jelen voltak-e" kezdetű, hanem a "megbízható történészek-e" kezdetű lenne.

(3) Nehéz lenne letagadni, hogy Jézus és Mózes születéstörténetében vannak párhuzamok (amiről már korábban is írtam a blogban), ez pedig nyilvánvalóan nem véletlen. Kimondhatjuk akkor egyértelműen, hogy Jézus születéstörténete csupán egy midrás (zsidó szövegértelmező magyarázat) lenne? Szerintem a hasonlóság ehhez még kevés. Azt lehet inkább mondani, hogy Jézus születéseseményét úgy mutatják be az evangéliumi szerzők, hogy Mózesére emlékeztessen, ahhoz hasonlítson. De a bemutatás módja még nem jelenti automatikusan, hogy a bemutatás nem történeti. Inkább arról lehetett szó, hogy a történeti eseményre - mintegy "ruhaként" - ráhúzták azt a teológiai koncepciót, hogy Jézusban az "új Mózes" jött el.

Összefoglalva tehát, a Jézus születése körüli kritikus eszmecserét perdöntő bizonyíték hiányában  leginkább az fogja eldönteni az érdeklődők számára, hogy ki milyen előfeltételekkel közelít hozzá. Így karácsony előtt pedig mi mást is kívánhatnék mindenkinek, mint korrekt előfeltétekeben gazdag ünneplést! :-)

2017. december 14., csütörtök

Épületek és tények

A National Geographic folyóirat friss számában tetemes mennyiségű anyag foglalkozik azzal a kérdéssel, vajon mit tudhatunk pontosan Jézus Krisztusról, mint történelmi személyről? Persze a National Geographic sem az a száz százalékig hibátlan forrás, mégis kiderül belőle, amit eddig is tudtunk: hogy tényszerűen nagyon kevés történelmi ismeret van a kezünkben. A kérdés az, ki mihez kezd az ismerethiánnyal?

Persze nincs ebben semmi szokatlan vagy meglepő: ahogy a cikk maga is említi, komplett civilizációk emelkedtek fel és tűntek el a történelem süllyesztőjében, és tették ezt csaknem nyomtalanul, szinte semmiféle emléket sem maguk után hagyva. Ehhez képest egyetlen, konkrét személy életének részleteit tisztázni a tömegből - nos, ez pont annnyira reményteljes, mint "egy szellemet üldözőbe venni" - fogalmaz a szerző. Senki nem csodálkozhat tehát azon, hogy Jézus Krisztus földi életének nagy részéről szinte semmit sem tudunk, főként ami a Biblián kívül található forrásokat illeti.

Jézus élete persze a legtöbbünk számra nem csak "egyvalaki élete" a tömegben, hanem egy számunkra nagyon különleges személy nagyon különleges sorsa. Keresztény és nem hívő kutatók változatlan intenzitással érdeklődnek iránta, és képtelenek beletörődni a ténybe, hogy kevés kézzelfogható bizonyíték áll a rendelkezésünkre. Mint az köztudomású, a történeti Jézus után kutatók alapvetően két táborra oszlanak. Az egyik tábor szerint az evangéliumi leírásokban olvasható Jézus-kép megfelel a valódinak. A másik szerint a szövegeket a történeti Jézus ihlette, de valódi kilétét csak megközelítőleg írhatjuk le kutatásokkal és elemzésekkel. Ahogy a National Geographic megjegyzi: a régészekre mindkét tábor mint saját támogatóira tekint - ám a helyzet az, hogy azok egyik oldalnak sem tudnak elegendő munícióval szolgálni, ezért a felvetett kérdések többsége továbbra is kérdés marad.

A kísértés pedig itt kezdődik el. Nem mindegy ugyanis hogyan bánunk a saját tudáshiányunkkal. Nem maga a hiány a fő probléma, hanem ahogyan kezeljük azt.

Sajnos a cikkből többször is kiderül, hogy - nyilván anyagi érdekek miatt is - a Jézus köré kapcsolható történelmi adatok hiányossága a többséget nem zavarja Izraelben. Rengeteg emlékhelyet, templomot, szent épületet húztak már fel a Jézus életéhez köthető konkrét események konkrétnak tartott helyszínein. Az esetek jó részében semmi nem bizonyítja, hogy ezek az épületek jogosan épültek fel az adott helyen, viszont embermilliók zarándokolnak el hozzájuk és tetemes összegeket fizetve nézegetik őket.

Ha teoretikus szinten értelmezzük mindezt, akkor ehhez hasonló veszély a teológiát és a teológusokat is állandóan fenyegeti. Bizonyos dolgokról egyszerűen nincs elegendő ismeretünk, és kész. Hiába rágjuk végig ezredjére az eredeti héber vagy görög szöveget, nyálazzuk át újra az eddigi kutatásokat, hallgatjuk meg a hozzáértők szavait. Kézzelfogható és perdöntő anyag nem áll a rendelkezésünkre. De ez önmagában szerintem még nem gond: sőt, a kreatív szemléletmódok számára kitűnő lehetőség. Ha vannak lyukak a tudásunkban, az engem nem eltántorít, hanem inkább motivál. Bátran elő lehet hozakodni ötletekkel, elképzelésekkel -  a fantázia szabadon szárnyalhat.

Csak tartsuk észben, hogy ez fantázia.

A gond abból lehet, ha ezt elfelejtjük és a fantáziára, az elképzelésekre épülő újabb elképzelésekre "épületeket húzunk", azaz impozáns, de fixen rögzített teológiai konstrukciókat, esetleg megkérdőjelezhetetlen dogmatikai kijelentéseket. A magam részéről például egyre jobban érdekel a bibliai teológia, nagy élvezettel forgatok ilyen könyveket (amennyire időm hiányában ezt meg tudom tenni), de minden tiszteletem mellett is sokszor az a benyomásom, hogy nem tényekre és adatokra, hanem hipotézisekre és elképzelésekre épülő újabb hipotézisek és elképzelések halmazával állunk szemben a bibliai teológiában. Lehet nagyon szeretni vagy utálni egyik vagy másik gondolatmenetet, de halálos szerelembe esni egyik "teológiai épülettel" kapcsolatban sem érdemes. A fantázia szárnyalása persze nem valami bűnös vagy utálatos dolog Isten szemében. Csak kezeljük a helyén, ennyi az egész!