2020. október 28., szerda

A sátorlét gyötrelme

Az elmúlt három hónapban nagyon sok testi gyötrelmen mentem keresztül, s tulajdonképpen ezek részben még most sem értek teljesen véget. Valamitől mindig szenvedtem fizikailag, egyik betegség adta át a kilincset a következőnek, mégpedig szünet és fellélegzés nélkül, hihetetlen sok frusztrációt és csüggedést okozva, kemény lelki harcokhoz, kételkedéshez és hithez egyaránt elvezetve. A műtőasztalig (egyelőre) nem kellett még eljutnom, de bizony már az is felmerült lehetőségként. Ilyen élethelyzetben természetszerűen felmerül a kérdés egy hívő emberben, mit tud a hite nyújtani számára ha testileg szenved?

Ha a testi szenvedés előtérbe kerül, valahogy a keresztények első reakciója - és ezt igazán meg lehet érteni - semmi más, mint a gyógyulás. Isten majd meggyógyít, hiszen amikor Jézus itt volt a földön, számos embert meggyógyított. Vakok láttak, sánták jártak, halottak keltek ki a sírból. Ha kiáltok Istenhez, hiszek benne teljes erővel, akkor természetszerűen gyógyulás lesz a válasz.

Ez márpedig nem így működik. És akkor érti meg a keresztény ember igazán, hogy nincs természetszerű válasz, amikor maga is beteg lesz. 

A Biblia panorámaképe a testi szenvedésről sokkal bővebb annál a kijelentésnél, mintsem hogy Isten - munkaköri leírásának megfelelően cselekedve - megszabadít tőle. Legyünk őszinték, ezt inkább a szenvedéstől való szabadulási vágyaink mondatják így velünk, vagy a tapasztalatlanság, s ez persze érthető. Ha az embernek nagyon fáj valamije, akkor mást sem képes kiolvasni a Bibliából, minthogy Jézus betegeket gyógyít. Akkor csak növelné a fájdalmát, ha észrevenné, hogy Isten nem mindig segít ki a fájdalomból, hogy meghagyja Pál testében a tövist, hogy hagyja a Fiát vérezni a kereszten, és félholtra verni az őt szerető tanítványokat. Ezek az igék ideiglenesen megszűnnek létezni, hiszen nem a kiút reményét adják a fájdalomból, hanem inkább a sűrűjébe visznek, amit józan számítás szerint elkerülni akarunk.

Nos, az elmúlt hónapokban - ha már szenvedtem épp eleget - én márpedig megpróbáltam kicsikét átvenni egy másik szemléletet. Merthogy a szenvedés része az életnek, tanítja a Szentírás és ez a tanítása ugyanolyan alapvető, sőt még alapvetőbb paradigma, mint a gyógyulás. Az emberi létet Pál apostol sátorléthez hasonlítja, vagyis ideiglenesnek, sebezhetőnek, roskatagnak tartja. Akkor is, ha Isten a hit szerint gyógyít - valójában ekkor sincs élethosszig tartó garancia a szenvedés elkerülésére. Pál azt is írja, hogy a "sátorságunk" együtt jár az elnehezült sóhajtozással (2Kor 5,1-5), és az is világos, hogy apostolnak lenni az ő korában biztosan nem egy jóléti evangéliumot és kevesebb fizikai szenvedést jelentett, hanem pontosan ellenkezőleg. Ha valakik érezték a vér ízét a szájukban, az ostorcsípést a hátukon, a kövek hasogatását az oldalukban, azok az apostolok voltak. Úgy hittek Isten szabadításában, hogy ezt közben nem csomagolták rózsaszín ködfelhőbe, és miközben átéltek spirituális szabadulásokat is, sosem felejtették el, a sátorlét bizony sóhajtozással jár.

A sóhajtozás az érzelmek verbalitása. Az ember akkor sóhajtozik, ha a szenvedését már nem képes szavakká formálni, mégis ki akarja adni magából. Eddig a pontig azt hiszem nem kell hívőnek sem lenni, hiszen sóhajtozni a fájdalomtól szimplán emberi dolog, nem hit kérdése. A paradigmaváltás ott kezdődik, hogy Pál számára ebbe a sóhajtozásba valami más is belevegyül. Az ember nemcsak a fájdalomtól sóhajtozik, nem pusztán valami miatt, hanem valami után - ezek világosak Pál szavaiból. Pál azt tanítja, ha megengedjük, hogy a fájdalmas sóhajtozásba belekeveredjen a vágyakozás Isten felé, és a végességünk tudatosítja bennünk kik vagyunk, merre tartunk valójában, ha vége ennek a sátorlétnek, az reményt adhat a szenvedésben. És ez a remény visszahathat a sátorlétünkre, tartós erőforrásnak bizonyulhat. Nincs benne garancia, hogy itt és most megszűnik a fájdalom, de reményt adhat arra, hogy a sátorlétet egy stabilabbra cseréljük majd - persze ezt hittel lehet csak elfogadni. Pálban megvolt ez a hit, ezért is volt képes leírni: "Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk" (2Kor 4,9b).

A keresztény életben mintha jelen lenne ennek a két mozgásnak a dinamikája: ahogy öregszünk, egyre többet sóhajtozunk a fájdalomtól, miközben egyre többet sóhajtozhatunk a "beköltözés" után a sátorból egy stabilabb épületbe. Igen, lehet ezt kívülállóként nevetségesnek tartani, azt mondogatva, a "mennyország illúziója" vagy a "boldog folytatás ígérete" sovány vigasz a földi szenvedésre. Pedig nem így van: nem sovány és nem vigasz. Éppen Pálnál látjuk ezt: valódi erőt merített ebből, ami elég volt neki mindenhez, és a világ végére is elment volna ezzel a lendülettel.

Nos, mindezt nem azért írtam le, mert én olyan jó lennék ebben. Nem vagyok. Sokszor nem jutok messzebb, mint a szimpla sóhajtozásig a fájdalom miatt. Az ember keresztényként is látja persze az utat, ahol haladnia kellene ebben a kérdésben, amerre előrébb kellene lépnie, növekednie, saját szenvedésére más perspektívából tekintenie, de gyarló és erőtlen, legalábbis én mindenképpen. Az elmúlt időszakomban többnyire csak simán sóhajtoztam és csak pillanatokra emeltem feljebb a nézőpontomat a remény felé. Isten irgalmazzon szegény fejemnek!

2020. október 26., hétfő

Az űzött pápa?

Azt jól tudjuk, hogy Soros György lassan-lassan isteni attribútumokkal rendelkezik, hiszen legalábbis mindenütt jelenvalónak tűnik: mintha az ő keze elérne a világ legvégére is. De olyat eddig még nem olvastam, hogy maga Ferenc pápa Soros György által hatalomra segített ember lenne. Márpedig ilyen véleménnyel is találkoztam a minap, amikor a pápa melegek együttéléséről tett kijelentései kapcsán megint előtérbe került - és máris többen festették az ördögöt a falra.

Őszinte, mélyről jövő utálat van sok katolikus ember szívében Ferenc pápa felé. Ferencet liberális pápának tartják, aki olyan pontokon és úgy tud belenyúlni a katolikus egyház struktúrájába, hogy azzal folyamatosan felállítja a szőrt a hagyományokhoz végtelenségig ragaszkodók hátán. Ferenc már azt is elérte, hogy tulajdonképpen mindegy mit mond, egy emberként hördülnek fel ellene. Egyébként ez jól mutatja a közállapotokat a katolikus egyházban, amit egy nyúlfarknyi mondatban így lehetne összefoglalni: "bármit, csak a változást ne!"

Most legutóbb - a Francesco című film egyik jelenetében - Ferenc arról beszélt, hogy szerinte a meleg embereknek is joguk van családhoz tartozni. A sokat idézett mondat a következő: "A homoszexuálisoknak joguk van arra, hogy egy családhoz tartozzanak, annak részei legyenek. Isten gyermekei, és joguk van egy családhoz. Senkit nem szabad kivetni vagy nyomorulttá tenni emiatt." A pápa nem cizellálta jobban, hogy mit is ért konkrétan olyan frázisok alatt, mint "családhoz tartozni" - de mivel korábban már beszélt arról, hogy a magukat melegként azonosító családtagokat a rokonok és a többiek ne tagadják ki, elképzelhetően erre gondolhatott. Mások azt is kiolvasták a fenti mondatból, hogy itt az LMBTQ emberek örökbefogadási joga mellett érvelt a pápa - noha korábban a következőket nyilatkozta: "minden személynek szüksége van egy férfi (hímnemű) édesapára és egy női (nőnemű) édesanyára, ami saját identitásának kialakításában segíthet." Amiben viszont tényleg új Ferenc kijelentése, hogy olyan polgári együttélési forma kialakítását sürgeti, amely lehetővé teszi a melegek együttélését - de ezt a polgári formát nem nevezi házasságnak.

Sőt, ahogy a Magyar Kurír írja, korábban Ferenc éppen a házasság védelmében a következőket is mondta: "a családot veszélyeztetik azok az egyre nagyobb számban látható törekvések, amelyekkel némelyek magának a házasságnak az intézményét kívánják újradefiniálni." Tehát röviden és tömören: ha jól értem, amit a pápa szeretne, hogy a meleg emberek is jogi értelemben együtt élhessenek, az együttélésük ne lógjon a levegőben, hanem megfelelő jogi keretek között rendezett legyen - de ezt az együttélést ne nevezzük házasságnak, a családban élő melegeket pedig ne érje kiközösítés saját családtagjaik és rokonaik részéről.

Nos, ha ez így igaz, ha helyes a fenti interpretáció, akkor nem teljesen érthető az az elképesztő felháborodás, harsány ellenálló hang és az Antikrisztus (nomeg Soros) emlegetése az ügy kapcsán, ami az egész felszólalást körbeveszi. Nem vagyok katolikus, mondhatnám egyszerűen azt, hogy ez az egész porfelhő a katolikus hívők dolga, kezeljék és oldják meg ők, hiszen Ferenc nekem nem pápám. Ugyanakkor mégis nehéz elnémítani az összes csatornát, ahonnan ömlik a sok vélemény, és végülis a pápa személyében - ha tetszik, ha nem - a világ egyik leginkább szem előtt álló tekintélyét láthatjuk. Ami a legjobban zavar azonban, az az egészet körbevevő lelkület, ami elképesztő indulatokkal képes nekifeszülni ennek az embernek anélkül, hogy legalább egy darabig együtt menne vele az úton, meghallgatná és képes lenne egy szikrányit is megérteni. A helyzet az, hogy a katolikus egyház válságokkal küszködik, a válságai egy részét pedig az okozza, hogy mintha állandóan visszasírná a középkort magának. És mintha abban bízna, hogy majd a politika visszaadja neki a hatalmat, így megújulást hozva a megfáradt csontokba.

A hatalom azonban nem ad megújulást. A hatalom úgy ad erőforrásokat, hogy közben elveszi a lelkedet. Az irány pedig nem visszafelé van: ha nincs előremutató ember, aki képes kommunikálni a saját kultúrájával, megszólítani a jelenlegi kor emberét, akkor a probléma nem a kultúrában van, hanem az egyházban. Elsöpör mellettünk a világ, mi pedig bosszankodunk rajta. Pedig igenis van igény az emberekben a spiritualitásra, nyitottság a szellemire, éhség az értelemkeresésre -  amit egy hagyományaiba forduló egyház sehogyan sem tud megragadni. Azzal egyetértek, hogy változtatni csak óvatosan szabad, de jelenleg az a helyzet, hogy a felvetések parazsát is sokan előszeretettel eltapossák. Nem jó ez így.

2020. október 19., hétfő

Eldőlt a kérdés: van Isten!

Ott ül ez a két ember, Nagy Gergely református teológus és Waldmann Tamás (a Magyar Ateista Társaság elnöke) a Mika Tivadar Mulatóban, és egymással szájkaratézik. Maratoni távon: mintegy három és fél órán(!) keresztül, ami gigászi csatát sejtet - de aztán kiderül, ez sajnos csak a látszat... A két fél vitáját végignézve viszont ki merem jelenteni, hogy végre eldőlt a kérdés, lehullt a lepel, pont került a mondat végére: megtudtuk, hogy biztosan van Isten.

Persze mindig is sejtettük, hogy létezik, mi keresztények eddig is ezen a véleményen voltunk. De ha úgy vesszük, hogy Nagy Gergely a keresztény istenképet, míg Waldmann Tamás a kőkemény ateizmust képviselte, hát bizony legalábbis nehéz lesz kettőjük beszélgetése után azt állítani, hogy isten nem létezik. Mindketten rendíthetetlen hívőnek tűntek, ahogy azok is, csak az egyikük állítja, a másikuk tagadja, hogy az.

Kétségtelen azonban, hogy az már más lapra tartozik, kinek mit jelent az isteni szubsztancia. A feleslegesen hosszú vitából, ahol igazi szellemi mérkőzés helyett mindkét fél ugyanazokat a köröket futotta és sokszor bocsátkozott önismétlésbe, vagy éppen egymás gondolatmenetét megszakítva belebeszéltek a másik fejtegetésébe, nem volt teljesen egyértelmű hol is vannak azok a bizonyos sarokpontok. De azért mégiscsak ki lehetett találni.

Nagy Gergely nézeteit persze régóta ismerheti, aki az általa szervezett vitákat követi. Mondhatni ő a hagyományos(?) kálvinista teológiát követi, amit az amerikai evangelikál mozgalomra jellemző nézetekkel és lelkiséggel színez, az egészet pedig gyakran a klasszikus apologetika irányzatának érvelési stílusával és témáival próbál védeni. Waldmann Tamás nézetei tulajdonképpen ugyanígy tipikusnak tűntek számomra, ugyanakkor még engem is meglepett az a mindenek felett álló szcientizmus, ami minden második mondatából áradt. Bár ő maga -  a korrektség kedvéért - tagadta, hogy a tudományt egyfajta hitjellegű lelkesedéssel követné (szó szerint kijelentette, hogy nem szcientista és nem csak a tudományos megismerést tartja legitim útnak), az egész vita összképe gyökeresen mást mutatott. Magyarul: csak igen erős torzításokkal lehetne levonni más elképzelést, minthogy a jelek szerint Waldmann minden kérdést tudományos módszertannal akar megfogni - vagyis hiába állítja az ellenkezőjét, masszív szcientizmus hatja át a gondolkodását. És persze - ebben sincs semmi meglepő annak, aki szokott ilyen vitákat nézni - a természettudományos gondolkodást és módszertant teljesen igyekszik összemosni az ateizmussal, vagyis egy egzaktságra törekvő és egyébként eszméletlenül lebilincselő módszertant (a tudományt) egy harcos ideológiával (az új ateizmussal) kutyul össze.

Így tehát két hívő ember vitatkozott egymással, egyikük keresztényként Jézusban, másikuk ateistaként a tudományos módszertanban hisz. Még erre is azt mondanám, nincs benne semmi újdonság, sem szégyen: hiszen minden ember valamiképpen megjelöl bizalmi forrásokat és bázisokat, melyekre ráépíti az életét, a kriptovallásos buzgalom pedig mindenkiben kisebb-nagyobb mértékben jelen van. Emberi természetünknél fogva bizonyos, vallásokra jellemző tisztelettel tudunk fordulni általunk kiválasztott dolgok felé, és ehhez egyáltalán nem kell szó szerint vallásosnak lenni. Az ember egyfajta hódolattal és áhítattal reagál olyan jelenségekre, melyekről azt érzi, meghaladják a saját határait, túllépnek rajta és ezért csodálattal töltik el. Van, akinek ehhez elég egy popsztárra bámulnia, másoknak meg a vallásos hit kell, megint mások pártokat, mozgalmakat, eszméket követnek így - nem azért, mert buták és befolyásolhatók, hanem mert emberi lények. "Valakit szolgálnod kell" - énekelte annak idején Bob Dylan, fején találva ezzel ama bizonyos szöget. Nos, a helyzet az, hogy maga a tudomány ugyanígy megfelel ennek a képnek, mivel "egyénfeletti", nagyobb a legnagyobb tudósnál is. Az egyén fölé magasodik, sőt a társadalmakon túllépő, példátlan és sikeres emberi vállalkozás. Természetes hát, ha az egyén valamiféle elragadtatottsággal fordul felé - és ha igényes ateista, valahol ez még érthető is. Hiszen isten(ek) híjján  az embernek valahol csak ki kell elégítenie az áhítatra kalibrált természetéből fakadó vágyait. Ahogy a mondás tartja: "vallást nem vagy csak vallással lehet helyettesíteni". Így van ez kitalálva.

A probléma abból van, hogy Waldmann és az új ateisták ezt a nyilvánvaló tényt agresszív retorikával próbálják letagadni, és úgy állítják be, hogy a nézeteik pusztán a hideg logikából következnek, nincs bennük semmiféle hitjellegű komponens, még a gondolat is sértő és katasztrofális! A Mika Tivadar mulatóban zajlott irgalmatlan hosszú vitaestből nem ez derült ki, hanem tökéletesen az ellenkezője. Azonban míg Nagy Gergely láthatóan alaposan felkészülve érkezett meg (és most nem az általa emlegetett tanulmányokra gondolok - nézőként azt sem tudom milyen megállapodás született ezek használhatóságáról a vita előtt), világos és felépített retorikával rendelkezett, tudatosan olvassa és felkészül az ateisták irodalmából is, addig vitapartnere szinte egyetlen érvét sem volt képes befogadható formába önteni, a kereszténységről pedig láthatóan előítéletei voltak, ismeretei csak nagyon haloványan. Pedig voltak azért jó felvetések ateista oldalról is - a lélekképzetekről szóló, mellékszálnak lefokozott eszmecsere számomra mindenképp ide tartozik, és egyébként megérne egy önálló estet is. (Mellékesen jegyzem meg, hogy pont a lélekről szóló elképzelésekről jelent meg négy nagyon vaskos kötet magyar nyelven az elmúlt években...) 

Három és fél óra borzasztó hosszú idő, de mégis villanásnyinak tűnik, ha az ember egy ízig-vérig izgalmas vita küzdő feleit nézheti és hallgathatja. Sajnos erről itt és most szó sem volt: egy fölös indulatoktól sem mentes, odapörkölős, politizálós, szétesett beszóláscunami volt inkább az egész, amiből legalább annyi tiszta lett a végén, mindenkinek megvan a maga istene, nevezze magát hívőnek vagy ateistának.

A vitát megnézheted ide kattintva!

2020. október 12., hétfő

Fortyogó üst

Valahol szép fejlemény, valahol meg elege van az embernek belőle, hogy mindenki megmondhatja a magáét - ami most különösen is a "Meseország Mindenkié" című "meleglobbi-propagandakönyv" kapcsán fortyog keresztények és keresztények között is. A kérdés azonban sokkal messzebbre vezet magánál a könyvnél, és az egymással szemben álló véleményeket képviselők mást és mást féltenek - különösen is a keresztények.

Egy keresztény testvérem kerek perec kimondta: az lenne az ideális, ha államilag betiltanának a könyvet. Csak így lehetne megelőzni, hogy a szülők a saját gyereküket a másság elfogadására neveljék. Nyilván, senki nem lesz meleg egy mesekönyvtől, de érzékenyíthető a témára, a mesék pedig pontosan arra valók, hogy a még ártatlan és befolyásolható gyermekeket indoktrinálják. Ha nincs más lehetőség, akkor hatalmi szóval és eszközökkel kell megakadályozni az ilyesféle irodalom megjelenését és árusítását. A gyerekek ugyanis nem tudják magukat megvédeni - adott esetben a saját szüleik túlzott lazaságával szemben sem, ami jószándékúan ugyan, de szörnyű dolgok előtt nyitja meg a gyermeki elméjüket: elfogadást csepegtet beléjük a homoszexualitás tekintetében. 

Röviden tehát az lenne a legjobb, ha állami szigorral tudnánk odacsapni, így szól kedves barátom logikája.

Egy gondolatmenet persze akkor az igazi, ha végigvisszük. És én ezt megpróbáltam elképzelni. Ahogy kifejtettem előző írásomban, nem értek egyet a homoszexualitással - úgy érzem, keresztényként ebben tényleg nincs mozgástere egy hívőnek, mármint ha fontos számára a Szentírás.

De én nem értem azt sem, miért állnánk meg itt, hiszen a gyermekekre nemcsak a meleglobbi feni a fogait. Ha keresztényként vizionálunk egy olyan világot, ahol államilag betiltanak egy mesekönyvet, mert az érzékenyíthet a melegtémára (mitöbb, foglalkoztató anyag is készült hozzá, ami nagyon durva!), akkor az lenne a következetes, ha minden fenyegető veszélyt hasonló tiltásokkal próbálnánk megfékezni. Ennek a legbiztosabb alapja, ha kimutatjuk az ideológiát a dolgok hátterében - mert valahol minden a világnézetekben és világképekben gyökerezik. Ha sikerül rámutatnunk az adott dolog mögötti ideológiára, akkor onnantól fogva kijelenthetjük, hogy elegendő indokunk van intézkedni. Mondok néhány példát!

Az iszlám például egyelőre csekély szerepet játszik Magyarországon, de éppen ezért kellene még most, idejében lépni: muszáj megelőzni a bajt. Be kéne zúzni az összes Koránt (sokféle fordítása és kiadása van magyar nyelven), mielőtt ideér a menekülthullám, megduzzad a muzulmánok létszáma Magyarországon, és akkor már késő lesz. Elvégre mitől jobb az, ha a gyerekek érzékenyek lesznek egy hamis, bibliaellenes, agresszív vallás képviselői felé, mintha a "melegtémára" nyitottak? Természetesen ugyanez a helyzet Jehova Tanúival is. Hamis kultuszt képviselnek, az utcán térítgetnek, tonnaszámra nyomtatják a megtévesztő propagandájukat. A megoldás, hogy államilag tiltsuk meg az ilyen kiadványok megjelentetését, mert családokat tesznek tönkre. De a gyerekeket (számos keresztény szerint) varázslásra és okkultizmusra bátorítja a Harry Potter regénysorozat is. Az egy nagyon ravasz regény, mert Rowling eleve gyerekeknek írta, akik nagyon fogékonyak az ilyesmire, és a mesén keresztül elfogadnak számos olyan dolgot is, amitől pedig óvni kellene őket. Daráljuk le ezeket a könyveket, fenyegessük meg a könyvesboltokat és állami hatalommal tiltsuk ki Rowling összes művét az országból.

Természetesen ezt a lendületet kár lenne csak a könyvekre pazarolni. Az államnak át kell fésülnie a mese DVD-ket, a streaming szolgáltatók filmkínálatát, az internet java részét, és ha lehet, a Hold túlsó oldalát is. El sem tudjuk képzelni, milyen aratás származhat egy ekkora volumenű fésülésből, a szitán pedig fennakad majd számos dolog, ami veszélyes a gyermekeinkre nézve. Ezeket aztán mind meg kell semmisíteni, vagy legalábbis állami tilalmat rendelni melléjük. Kérdés azonban, elegendő-e könyveket betiltani, hiszen valószínűleg sokkal praktikusabb és végérvényesebb volna a könyveket kibocsátó szervezeteket felszámolni - állami hatalommal. Ez a probléma gyökérkezelése lehetne, mert ha nincsenek muszlimok, nincsenek Jehova Tanúi, nincs LMBTQ-mozgolódás, akkor nem fog megjelenni a jövőben semmi hasonló.

A legnagyobb nehézséget persze mégiscsak a szülők jelentik. Ez a rohadt demokrácia sajnos megengedi a szülőknek, hogy olyan mesekönyvből olvassanak fel a saját gyerekeiknek, amilyenből akarnak. Ez beteg dolog, hiszen a naiv szülők így jóhiszeműen fertőzik meg a saját gyerekeiket. Mit lehet tenni? A legjobb az volna, ha az állam felügyelné valahogyan ezt is, valahogy belátna a házak ablakaink, valamiképpen tudná szabályozni hogyan neveljék az emberek a gyermekeiket.

Az olvasó most biztos azt gondolja, nevetséges vagyok, hogy ekkora túlzásokat írok le, ráadásul keresztényként. Ezt a nevetséges túlzást azonban úgy hívják: történelem. Mindig is küszködtünk a demokráciánkkal, a szabadsággal, meg amit az jelent. Valamikor húztunk egyet a gyeplőn, valamikor lazábbra engedtük, de a huszadik századi történelem egyértelműen megmutatta, hogy a baj mindig akkor kezdődött igazán, amikor nem a határokról vitatkozunk, hanem megpróbáltuk felszámolni azokat.  Erről szólt a nácizmus-fasizmus kombó, meg az erre reflektáló bolsevizmus és kommunizmus összes borzalma. A dolog pedig mindig kicsiben kezdődött, mert mindig így kezdődik: az apró lépések politikájával halad előre.

Én keresztényként nem tudok egyetérteni a meleg életmóddal, a férfi-nő élethosszig tartó, hűséges kapcsolatában hiszek. De szeretnék úgy egyet nem érteni, szeretném kifejezni úgy a nemtetszésemet egy ilyen mesekönyv kapcsán, szeretném úgy kritika alá vonni az iszlámot, Jehova Tanúit, Harry Pottert, hogy közben megengedjem az embereknek, hogy szeressék ezeket és kitartsanak mellettük, ha ők ezt akarják. A demokrácia és a szabadság megélése felnőtt jellemet feltételez, államilag irányítani az embereket erős kézzel akkor szokták, ha nem tekintik őket felnőtteknek. Bízhatunk abban, hogy a politikusaink és vezetőink majd fékezik magukat és az állami tiltásokat nem engedik túlburjánzani. Én nem bízok ebben, túlságosan mást mutat a történelem, túlságosan romlott ehhez az emberi jellem, főleg ha hatalom összpontosul a kezében, mint a politikusoknak. 

Inkább fortyogjon az az üst és vitatkozzunk, mintsem kiborítsuk az egészet egymásra, hát nem?

2020. október 7., szerda

Isten utálja a bűnösöket?

Úgy érzem muszáj még egy bejegyzés idejére visszatérnem a meglehetősen radikális Paul Washer gondolataihoz - mert leírt valami olyasmit, amivel eddig ebben a formában még nem találkoztam. És amit leírt, az meglehetősen keményen hangzik - durva, mint a pokróc, főként a mai füleknek. A kérdés azonban nem a durvaság, hanem az igazság: egyetértsünk "Mosópalival" vagy tiltakozzunk szavai miatt?

Washer radikális igehirdető, radikalizmusa középpontjában azonban nem maga a radikalitás, hanem az evangélium színtiszta hirdetésének szándéka áll. Ennyit talán még kritikusai is elismerhetnek, noha természetesen a törekvés a köntörfalazástól mentes evangelizációra még nem garancia arra, hogy igaz is lesz, amiről Washer prédikál.

Könyvében Washer keményen szembeszáll azzal a népszerű kijelentéssel, amit a kereszténységben kismillió alkalommal szoktunk mondogatni: "Isten szereti a bűnöst és gyűlöli a bűnt", avagy imperatívuszként megfogalmazva "válasszuk el a bűnt a bűnöstől: előbbit nem, utóbbit azonban szeretnünk kell!" Washer azonban azt mondja, ez a keresztény közhely valójában tagadása a Szentírás tanításainak. A Biblia ugyanis azt mondja, Isten nem csupán a bűnt gyűlöli, de haragja az elkövetők ellen is irányul. Magyarul, Isten a bűnöst a bűnével együtt utálja: ezt pedig következetesen így teszi.

De érezhet-e gyűlöletet maga Isten? A népszerű toposz (és hát őszintén: több helyen maga a Szentírás is) a szeretet forrásaként, a szeretet Isteneként jeleníti meg Istent, így is prédikálnak róla, ez a közkedvelt kép az Istenről. Nos, Washer szerint Isten szeretete természetesen valóságos, de bármilyen groteszknek is tűnik, éppen a szeretete az alapja a gyűlöletének. Nem arról van szó, hogy mivel Isten szeret, ezért nem tud gyűlölni - hanem mivel Isten szeret, ezért gyűlölnie kell. Durvának hangzik? Pedig ez már emberi szinten is így működik. Ha például valaki tényleg szenvedélyesen szereti a gyermekeket, akkor lehetetlen hogy semlegesen és passzívan vegye tudomásul, ha gyermekeket bántalmaznak. Isten szenvedélyesen szereti azt, ami jó, de akkor ebből egyenesen következik, hogy szenvedélyesen gyűlöl mindent, ami perverz és gonosz.

Nos, ezek után mondja Washer a következőket:

"Meg kell értenünk, hogy lehetetlen elválasztani a bűnt a bűnöstől. Isten nem a bűnt bünteti meg, hanem azt, aki a bűnt elköveti. Nem a bűnt ítéli a pokol kárhozatára, hanem az embert, aki elköveti azt. A zsoltáríró ezért mondja azt, hogy "Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt.""

Tény és való, hogy olyan korban élünk, ahol abszolút nonkonform Isten gyűlöletéről még csak beszélni is. Ahogy Washer mondja, ha valaki az igehirdetésében végig a kegyelemről és a szeretetről prédikál, az semmiféle kifogást nem eredményez a mai hallgatóságában, ám ha csak kicsit is szóba hozná Isten jogos haragját, azonnal megvádolnának kiegyensúlyozatlansággal, rosszindulatúsággal, szeretetlenséggel. Azt hiszem ez teljesen igaz: puha világ vesz körül bennünket, amit hiperérzékenység jellemez. Az emberek sokszor már attól is megsértődnek, ha pusztán máshogy gondolunk valamit, mint ők. 

A kérdés azonban nem az, milyen korban élünk, ahogy az sem, mennyire tetszik és mennyire durva, amit Paul Washer mond. A lényeges szempont, vajon igaza van-e Washernek - mert ha igen, akkor teljes mellszélességgel ki kell állni mellé, tekintet nélkül arra, mennyire kellemes vagy nem kellemes az üzenete. 

Én úgy gondolom, Washer igazat mond, csak nem a teljes igazságot mondja. Van a gondolatmenetében valami, ami talán az elfogadhatónál keserűbb utóízt hagy maga után. Mert lehet azt mondani, hogy Isten nemcsak a bűnt, hanem a bűnöst is gyűlöli (és valóban azt látjuk a Szentírásban, hogy adott esetben nem a bűnt, hanem a bűnöst bünteti meg), mégsem tűnik ez a radikalitás teljesen korrektnek, ha lekerekítjük és abszolút univerzális, megkerülhetetlen ténynek festjük le. Ugyanis nem az, már a Bibliában sem. 

Természetesen a megváltástan egyik alapvető állítása, hogy Isten Jézus miatt kegyelmez a bűnösnek és Isten haragja nem bennünket, hanem Krisztust érte utol. Ám éppen Jézusnál azt is látjuk, hogy olyanok felé is képviselte Isten kegyelmét és szeretetét, akik még nem tértek meg, sőt masszívan benne éltek saját bűneikben. Jézus nem azzal fordult oda Zákeushoz, hogy ezt a mocskos, korrupt, pénzimádó gazembert elküldte a pokolba, hanem azzal, hogy vele akar vacsorázni - ami köztudomásúan a közösségvállalás elsődleges aktusa volt a zsidó kultúrában. Nem tudjuk persze mit mondhatott neki Krisztus vacsora közben, de gyaníthatóan nem a kénköves kárhozattal fenyegette meg: Zákeus megváltozott és ennek azonnal tanújelét adta cselekedeteiben is. Elnagyoltnak tűnik tehát számomra kerek perec kijelenteni, hogy Isten minden esetben csakis gyűlölettel képes a bűnös ember felé fordulni - hiszen éppen a Szentírás lapjain látunk ellenpéldákat arra, hogy akár a konok és Neki ellenálló embereket is maga felé fordítja - nem pedig elpusztítja. Ehhez nem kell feltétlenül az Újszövetséghez sem lapozni: elegendő Jónás könyvére vagy akár a Hóseás-narratívára gondolni. Mindkettő ékes példája annak, hogy az ószövetségi kontextusban különösen súlyos bűnöket elkövetőket Isten sokkal inkább meggyőzni kívánja a próféták szája és tettei által, mintsem gyűlöletében eltakarítani a föld színéről. Persze van olyan is, amikor a föld nyeli el a lázadó bűnöst, vagy éppen özönvíz pusztít - becstelenség volna letagadni mindezt. Amit én mondok: engedjük meg Istennek, hogy döntsön róla, hogyan viszonyul a bűnöshöz, és a döntési aktusai közül ne emeljünk ki egyet, amiből mozdíthatatlan dogmatikát készítünk.

Azt hiszem Washerből pontosan az hiányzik, mint ami a puhán megengedő, állandóan csak a szeretetet hirdető, határtalanul érzékeny mai emberekből: a kiegyensúlyozottság. Nem hamis amit mond, csak egyoldalú, és ez az egyoldalúság történetesen most éppen a korszellem másik felén található meg. Míg az egyik oldalon túltolják a biciklit a "minden belefér" erkölcsi relativizmusával, addig Washer nagyon is képes egy másik biciklit ugyanígy túltolni az egyoldalúan radikális látásmódjával. Az egyik szélsőség reagál a másikra - mindig ez az, ami történik, és mindig is ez lesz az, ami a legritkább esetben visz közelebb a megértéshez és az igazsághoz.

2020. október 2., péntek

Mesebeszéd

Akár egy sakkjátszma előre borítékolható lépései, olyanok voltak a keresztény reakciók arra a tényre, hogy megjelent egy botrányos mesekönyv "Meseország mindenkié" címmel, melyben "melegpropagandát" zúdítanak az ártatlan gyermekekre. Ilyen esetekben mindig ugyanaz történik: azonnal megszólalnak az egyházi hangok, kiírják magukból a dühüket és csalódottságukat, illetve felháborodottan asztalra csapnak, követelve a rákos fekély eltávolítását. Rosszul teszik.

Nem tetszik nekem semmi sem. Nem tetszik az sem - minek tagadjam - hogy ilyen mesekönyvek napvilágot látnak. Az igazság ugyanis az, hogy émelygek a homoszexualitástól. Zavar és visszataszítónak tartom, ami talán nem meglepő, hiszen heteroszexuális vagyok: minden ezzel ellenkező nemi életforma (ha két férfi vagy két nő szereti egymást) viszolyogtat. Ráadásul kár lenne tagadni, hogy a Biblia határozottan elítélően beszél a megélt homoszexuális gyakorlatról - még akkor is, ha furmányos liberális exegézissel nagyon igyekeznek kimagyarázni ennek az ellenkezőjét.

De nem tetszik az sem és elhibázottnak tartom, amit az egyház és a keresztények ilyen esetekben csinálnak. A felháborodott reakciók több sebből véreznek, és ezért mi hívők vagyunk az elsősorban felelősek, ez a mi hibánk, mi toljuk túl ilyenkor a biciklit. Mire gondolok?

Elsőként legszívesebben rákérdeznék, hogy az egyház egyáltalán mértékadó hang-e a világ szemében, amikor szexuáletikai jellegű problémákban meg kell szólalnia. De nem kérdezek rá, hiszen ilyen kérdést megfogalmazni sem érdemes: jól tudjuk a pontos választ. Gyakorlatilag senkit nem érdekel mit gondol az egyház a szexualitásról. Az emberek tökéletesen közömbösek és zártak a keresztények szexről alkotott véleményével szemben, ahogy mindennel szemben azok, ami bibliai és vallásos. Magyarországon - minden kormányzati támogatás és törekvés ellenére - a társadalom elsöprő részét egyáltalán nem érdekli a kereszténység, az egyházak létszáma csökken, a templomok üresek, a legnagyobbak pap- és lelkészhiánnyal küszködnek. Mindemellett az egyház belül is vívódik a saját szexuáletikai dilemmáival, elegendő ha a papi pedofíliára vagy a válások növekvő számára gondolunk. Senkit nem érdekel tehát, mit gondol egy szexuális erkölcsi krízisekkel terhelt egyház a melegekről. A saját véleményünket többnyire a saját köreinknek mondjuk. 

Az egyház a most zajló mesekönyv-botrányban csak egy hang a többi háborgó hang tengerében. Mégis azt kell mondjam, a konzervatív keresztények a jelek szerint nagy támogatói lehetnek a melegeknek: amióta kitört a méltatlankodás, a felháborodott hangok tulajdonképpen elsöprően sikeressé tették a könyvet. Dúró Dóra nemzeti hévvel le is darált egy példányt - amivel valószínűleg eladott több száz darabot belőle. Azt hiszem ilyen hatékony ingyenreklámot keresztény irodalom nem tudhat a magáénak ebben az országban! Magam olvastam számos véleményt olyan emberek tollából, akik eredetileg nem akartak foglalkozni a kötettel - de a történtek hatására többen meggondolták magukat, megvásárolták a könyvet és most ismerkednek a mondanivalójával. Sokan közülük hálásan meg is köszönték a tiltakozó hangoknak, hogy felhívták a figyelmüket a kiadványra. Mi ez, ha nem támogató propaganda a könyv mellett?

Végül pedig tegyük hozzá, hogy a melegek Magyarországon - ahogy más országokban is - egy társadalmi kisebbségnek számítanak. Vajon meg kell lepődni azon egy kisebbség részéről, hogy minden úton-módon próbálja érzékenyíteni a többségi társadalmat azért, hogy a maga ügye mellé állítsa? Nem ez a szokványos, nem ez az elvárható, nem ez a sztenderd egy kisebbség esetében? "Tejóég, a buzik kiadtak egy könyvet, mert így akarják magukat elfogadtatni!" - nagyjából így szól a keresztény felhorkanás. És máris ott az ördög a falra festve, előkerül Szodoma és Gomora, a pokol kénköves bugyrai. Hát normális reakció ez? Mégis mi a meglepő ezen, mi dolga volna egy kisebbségnek ha nem ez? Persze, hogy el akarják fogadtatni magukat a melegek, és persze, hogy ennek az elfogadásnak a csíráit már gyermekkorban kívánják elvetni! Hát mi a fészkes fenét akarna egy kisebbség, ha nem pont ezt? Mi nem ugyanezt tesszük és nem ugyanezt akarjuk? Nem erről szól a hitoktatás és a katechézis, és nem ezért adott át az állam számos iskolát az egyházaknak - hogy már gyermekkorban fogékonnyá tegyük az elmét az istenkérdésre? Ha pedig szeretnénk elvárni, hogy ezt nekünk tenni lehessen, miért is horgadunk fel és vitatjuk el ugyanezt a jogot másoktól?

A helyzet az, hogy a világban ahol élünk, mindenki érdekérvényesíteni és érzékenyíteni akar. Mindenki meggyőzni kívánja a másikat arról, hogy álljon az ő ügye mellé, és ezt asszertív kommunikációs stratégiákkal próbálja elérni. Bizonyos értelemben ez egy szellemi háború, spirituális hadviselés, amelyben az kerekedik felül, aki jobban forgatja az asszertivitás eszközeit. A kereszténységnek pedig ebben a hadviselésben nem az lenne a dolga, hogy állandóan ostorozza a világ bűneit és ha a másik hadosztály tesz egy lépést, elkezdje ócsárolni ezért, hanem inkább az, hogy a saját bábuit jól tologassa a sakktáblán és megtalálja a hatékony asszertív retorika pontjait, a jól forgatható fegyvereket, a saját üzenetét kívánatossá tevő stratégiákat. Ameddig ez hiányzik, minden amit mondunk pusztán mesebeszéd! Nem az a fő kérdés, mit tesz a világ és hogyan propagálják magukat a melegek, hanem az, mit teszünk mi és hogyan tárjuk fel a saját üzenetünk rétegeit az emberek számára. 

2020. szeptember 25., péntek

Mosópali tiszta szavai

Alaphangon nem vagyok radikálisan gondolkodó, beszélő, cselekvő ember, de ha már mindenképpen szükséges legalább néha radikálisnak lenni, akkor elsősorban úgy kívánja a tisztesség, hogy magunkkal szemben legyünk azok. Van egy férfi, egy igehirdető, egy jó értelemben vett megmondóember, aki felvállalta ezt a radikalizmust, és meglehetősen jó érzékkel tapint rá az evangéliumi mozgalom gyenge pontjaira - miközben érezhető, hogy ezt nem a felháborodás, hanem a javítás szándékával teszi.

Paul Washer az a tipikus, régivágású vagy klasszikusnak nevezhető prédikátor, aki kiáll a szószékre, kikapcsolja a külvilágot, pillanatok alatt átszellemül a feladathoz, aztán dörgedelmes stílusban alaposan beolvas az őt hallgató tömegeknek. Szentséges fejmosást végez, mert álláspontja szerint az elpuhult (többnyire amerikai) kereszténységnek erre van a legnagyobb szüksége.  Ő az az arc, akit az ember még akkor is végighallgat, ha nincs hozzá kedve és a szuggesztív stílusa miatt kénytelen figyelni a szavaira. Tehát: tipikus prédikátor. De mégis több annál. Washer megundorodott a langymeleg kereszténységtől, az egyoldalúan simogató, a bűnről soha nem beszélő, az evangélium brutális oldaláról mélyen hallgató komformprédikációk sorától. És láthatóan elege lett a jóléti evangélium hamis csillogásából, ami elhiteti az átlagos keresztényekkel, hogy Isten gazdaggá teszi őket, miközben éppen ezeket a hívőket kívánja megkopasztani.

Bevallom őszintén, "Mosópali" - ahogy én hívom - sok szempontból szimpatikus. Szeretem azt, ha valaki nem köntörfalaz, különösen a szószéken, hanem kimondja amit gondol - miközben érezhetően nem a sértegetés, hanem a mélyen hasító őszinteség motiválja. Nincs annál visszataszítóbb, mint amikor egy prédikátor angolnaként tekereg az őt hallgatók színe előtt, és kerülgeti a forró kását, vagy éppen elhallgat fontos igazságokat és csak arra törekszik, hogy a beszéde kellemes élményt nyújtson a vasárnapi ebéd mellé. Ha valaki belehallgat Washer ismertebb igehirdetéseibe (különösen is ebbe itt), gyorsan meggyőződhet róla, hogy ő nem ilyen ember. 

De ami a legfontosabb fegyvertény Washer kapcsán, hogy az evangélium áll csaknem minden prédikációja közepében. Álláspontja az - amivel messzemenőkig egyetértek -, hogy az evangélium nem csak az ateistáknak, nem hívőknek, kívülállóknak szól, hanem az egyháznak is. Manapság a gyülekezetekben sokszor nem prédikálják az evangélium lényegi elemeit, mert az az elképzelés él a fejekben, hogy azt az evangélizációra kell tartogatni. Így aztán rengeteg hívőnek csak halvány elképzelései vannak olyan fogalmakról, mint a megigazulás, engesztelés vagy éppen helyettes áldozat, melyek az egész szoteriológia magjához tartoznak. Ha az egyház maga sem érti miről szól az evangélium, miként akarja azt képviselni a külvilág felé? - teszi fel a jogos kérdést Washer.

Mindezekben a dolgokban tehát teljesen egyetértek Mosópalival (akinek egyébként lényegre törő könyvét most olvasom), ám van néhány dolog, ami legalábbis kérdéses. Az egyik ilyen téma, hogy Washer láthatóan ellenségesen viszonyul a nagyobb egyházakhoz: retorikája legalábbis meglehetősen negatív, sőt elítélő jellegű. Mondanám, hogy ez az ő dolga, az ő véleménye, mégis ugyanolyan szuggesztív vehemenciával képes ezt képviselni, ahogyan minden mást, amiről beszél. Nem tartom ezt feltétlenül szerencsésnek - legalábbis lehetne árnyaltabban is kezelni ezt a kérdést.

A másik probléma, hogy Washer könyvében lépten-nyomon az ellen beszél, amit az evangélium kontextualizációjának nevezhetünk. Vagyis álláspontja szerint az evangéliumi mozgalom hibázik, amikor megpróbálja az üzenetét a mai kultúra adottságaihoz igazítani. Szerinte ez mintegy automatikusan azzal jár, hogy az üzenet felhígul és éppen emiatt fog kihagyni fontos témákat. A kontextualizáció tehet róla, hogy ma nem prédikálnak a bűnről, a pokolról, Isten haragjáról - ehelyett az igehirdetők folyton csak a Biblia "kellemes témáit" veszik elő, és Jézusról is többnyire azt szajkózzák, hogy Ő szeret bennünket. Értem én miért mondja ezt Washer, egyetértek azzal is, hogy felemás az evangélium ha a "sötét tónusokat" kihagyjuk belőle, mégis azt gondolom, a kontextualizációra szükség van. A rossz kontextualizációra nincs szükség, aminek az oltárán feláldozzuk a kellemetlenül hangzó bibliai témákat - Washer radikalizmusa azonban kiönti a fürdővízzel a gyereket anélkül, hogy egyáltalán ötlet szintjén felvetné, hogyan tudnánk jól kontextualizálni.

Mindezzel együtt abszolút fontosnak, sőt elkerülhetetlenül szükségesnek tartom, hogy az evangélium, mint jól megértett és körbejárt téma újra porondra kerüljön a gyülekezetekben - ne csak dedikált alkalmakon, hanem általában is. Ezért fontos ennek az embernek a szolgálata és mondanivalója: Washer szavai pedig igencsak tisztának hangzanak ebben a kérdésben.