2024. április 14., vasárnap

Miért fáradt ki a pasztorálpszichológia?

Bizonyos értelemben szívbemarkoló volt számomra olvasni egykori professzorom és témavezetőm, dr. Németh Dávid szavait egy új tanulmányban (amely egyébként megjelenés előtt áll). A tanulmány anyagát Dávid élőben is előadta Főiskolánk egyik konferenciáján, és szokatlanul szókimondóan beszélt arról, hogy a pasztorálpszichológia a kifáradás jeleit mutatja.

Nem lenne fair dolog részemről egy még meg sem jelent kötetből idézni, ezért most mellőzni fogom Németh Dávid konkrét mondatait, mindazonáltal az általa publikálásra szánt tanulmány nem köntörfalaz, hanem mintegy "az olvasó szeme közé" vágja a lényeget. Dávidról tudni kell, hogy élete és munkássága javarészt a pasztorálpszichológia körül forgott, számos meghatározó könyvet írt a témában, ugyanakkor ha az ember elmélyülten beszélget vele, csakhamar kiderül róla egy szakmailag igen fontos dolog: láthatóan nagyra becsüli a többi teológiai diszciplínát is. Dávid a pasztorálpszichológiát határozottan a teológiai antropológia talaján állva műveli. Amikor nála tanultam, akkor a szemléletmódját legalább annyira megfigyelhettem, mint a szakmai képességeit. Becsültem benne, ahogyan integratív szemlélettel fordult nemcsak a lélektan, de akár a dogmatika felé is.

Ha valaki így gondolkodik, az talán érzékenyebb arra, amikor hangsúlytévesztés történik. Dávid szerint  a pasztorálpszichológia kiüresedett mára, és ennek kettős oka van. Az egyik, hogy olyan dologban fáradt ki, amiben eleve nem kellett volna fáradoznia sem: megpróbált teljes jogú pszichológia lenni. A másik pedig, hogy eközben szinte teljesen megszűnt teológiaként működni. Szerintem ezt a kettőt össze lehet foglalni egyetlen mondatban is: a pasztorálpszichológia úgy közelített a pszichológia felé, hogy közben túl messzire ment a teológiától. Elfelejtette vizsgálni az általa kutatott jelenségek teológiai aspektusait és miközben arra tett kísérletet - ez egyébként méltányolandó! -, hogy a teológiát emberközelibbé, gyakorlatiasabbá, hétköznapibbá változtassa, érdeklődésében eltávolodott tőle.

Félre ne értsen senki. Nem a dühömet akarom kiadni és nem kívánom bántani a pasztorálpszichológiát. De hazudnék ha nem ismerném be, én is pontosan ezt látom. És egyébként: miközben pasztorálpszichológiai témából doktoráltam, rendszeres teológiával - közte dogmatikával és szűkebben teológiai antropológiával - foglalkozom. Talán nem fogja beképzeltségnek venni az olvasóm ha azt mondom, valamicskét rálátok a kérdés mindkét felére. Valóban az a helyzet, hogy a pasztorálpszichológia egyfajta "Brown-mozgást" végez a teológia és a pszichológia között, mintha helykeresésében csapódna egyikhez vagy másikhoz, de azért inkább húzódik most már a lélektan közelébe, mintsem a teológiához - noha diszciplináris gyökerei szerint nagyon is ott lenne a helye. A pasztorálpszichológia nem pszichológia, amiben van egy kis teológia, hanem teológia, amiben van pszichológiai ismeretanyag is. Tudom, hogy ezzel elméleti szinten tisztában vannak azok, akik a terület művelői - de úgy fest a helyzet, hogy gyakorlati szempontból mégsem veszik elég komolyan.

Mindez persze csak teoretikus okoskodásnak tűnik, pedig többször voltam tanúja olyan dolgoknak, amelyek a hitélet terepén is erősítik a gondolatot. Néhány hete "lelkileg elsápadtam", amikor egy ismert szakértő ezen a területen nyilvánosan kijelentette, hogy Isten senkit nem büntet meg - az ilyen Isten nem az ő Istene. Nem akartam az egyébként számomra kedves illetőt mások előtt kiigazítani, de magamnak feltettem a kérdést, vajon olvasta-e egyáltalán a Bibliát? Esetleg az ő verziójából hiányoznak bizonyos markáns textusok és narratívák? Mit szólna ahhoz ha megtudná, nemhogy Isten büntet, de még az apostolok is fegyelmeznek, sőt erre nevelik a gyülekezeti vezetőket is? A héten éppen az első korinthusi levél ötödik fejezetét tanulmányoztam, ahol Pál olyanokat ír, miszerint egy renitens gyülekezeti tagot "átadnak a Sátánnak" - így, többes számban, ebben a megfogalmazásban. Csinálhatunk egy jóízű teológiai vitát arról, hogyan értsük az apostol szavait, mindazonáltal legalábbis számomra nehéz egy simogató lelkigondozást feltételezni a háttérben.

Mivel a pasztorálpszichológia inkább valamiféle keresztény pszichológia kíván lenni,  természetszerűen nagyobb érdeklődést mutat a pszichológia felé, mintsem a dogmatika irányában. Pedig ha a pasztorálpszichológia a teológia egyik ága, akkor az ember megértését mégiscsak a dogmatikától kell hallania. Szerintem egészen másként lelkigondoz valaki, ha mélységében megérti mit jelent az ember bűnös természete, mintha csupán pszichológiai megoldásokat és lélektani szempontokat tart szem előtt.

Ilyenkor mindig tartok attól, hogy valaki félreérti amit mondok, ezért szeretném megerősíteni, hogy nagyra becsülöm, elismerem és támogatom is a pasztorálpszichológiát. Eszemben sincs támadni, leszólni, nekirontani - amit írok, azt pont azért írom, mert számomra nem mindegy hogyan műveljük. Az nem lehet, hogy a pasztorálpszichológia túl messzire megy a teológiától. Nem lehet, hogy mellőzi a keresztény dogmatika, antropológia, etika alapjait. Nem lehet, hogy arra használjuk - mert ilyet is hallottam már -, hogy elkövetett bűnökre jól megalapozott "szakmai választ" nyújtsunk az eszközeivel, ezzel a bűnbánatot megspórolva feloldozzuk az illetőt. A bűnökre a Szentírás általános képe alapján a bűnbánat a megoldás, nem valamiféle felmentést szolgáló lelkigondozás. A pasztorálpszichológiának újra jobban kell kapcsolódnia a szellemi gyökereihez, miközben természetesen ügyesen és praktikusan felhasználhatja a pszichológia felismeréseit és vívmányait. Míg korábban a pszichológia szinte maga volt az ördög a keresztények számára, egyeseknél mára csaknem isteni tekintélyre emelkedett. Mindkét szélsőség elfogadhatatlan. A pasztorálpszichológia éppen arra is lehetne jó példa egyházon belül, hogyan lehet úgy integrálni egy tudományt, hogy közben a szellemi-teológiai bázis ne sérüljön.

2024. április 10., szerda

Hányj velem!

Az egyházon kívül lenni önmagában még nem feltétlenül bűn, hanem inkább csak állapot. Bűnné akkor válhat, ha valaki úgy próbál tenni, mintha belül lenne, súlyos bűnné pedig akkor, ha az "úgy teszek mintha" állapotát még fel is használja, hogy alaposan megtömje a zsebeit. De az igazán dühítő az, amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, akik miközben azt hazudják, hogy az egyház részei, egy egész szervezeti hálót hoztak létre a jóhiszemű emberek megkárosítására.

Megkérem a kedves és jóérzésű olvasót, hogy készítsen egy üres vödröt valahova a számítógép vagy mobiltelefon közelébe. Szüksége lesz rá. Mert amiről most írok, az minden szempontból olyan mértékben fordítja fel az ember gyomrát, hogy a végén már epét is hányhat. Durva túlzásnak tűnik? Igazából még vissza is fogom magam: a Magyar Ökumenikus Egyház ennél sokkal nyersebb hangvételt érdemelne, amolyan kőkemény puzséri stílusban, amikor Robi ledobja a láncot és már oda se figyel arra hogyan fogalmaz.

Tóth Mihály "vezető lelkész" által képviselt Magyar Ökumenikus Egyház a vallási förmedvények nonpluszultrája, egy igazi szellemi paródiája a bevett egyházaknak. Igazából még az eretnek jelzőt sem annyira lehet rámondani, mert aki eretnek, annak legalább van egy valamiképpen-sajátosan végiggondolt teológiai koncepciója, valami végletekig csiszolt sajátos tanítása, amivel megpróbál érvényesülni és befolyást szerezni. Tóth Mihályt azonban nem ilyen fából faragták. Őt rohadtul nem érdekli a teológia. Sem a biblikusság, sem a hit tartalmi oldala. Ezek csak díszletek az általa megcsinált varázsvallás miliőjében.

Miről is van szó? Ez az ember észrevett egy piaci rést, egy egyébként valós jelenséget: mégpedig azt, hogy a vallásilag tökhülye magyar ember az egyházzal az életnek csak bizonyos fordulópontjain találkozik. Ilyen a keresztelő, az esküvő és a temetés. Úgyhogy felépített egy egész üzleti vállalkozást ezekre, amihez kitalált egy mondvacsinált, gyökértelen, saját maga által összeeszkábált "egyházat" és bejegyeztette. Megfogta az ismert egyházak hitelveit, ügyelve arra, hogy a Szentháromság azért megmaradjon, lepárolta az egészet néhány rövid mondatban. Nagyon fontos, hogy saját bevallása szerint ő nem csinál gyülekezeteket, nincsenek istentiszteletek sem, sőt a többi egyházzal sem keres semmiféle kapcsolatot. Az "egyházi tevékenységek" kimerültek abban, hogy 2021-ben a Hableány hajókatasztrófa áldozatai érdekében gyászbeszéd hangzott el. Hát nem furcsa, hogy egy magát ökumenikusnak, azaz felekezetközinek nevező egyháznak semmiféle kapcsolata nincs a többi felekezettel? Nem gyanús, hogy Tóth Mihály nem tart fent minőségi kontaktot más lelkészekkel, láthatóan nem forog teológus konferenciákon, nincs benne semmiféle valós egyházi vérkeringésben? Természetesen ilyesmire szüksége sincs, hiszen az egész nem más, mint egyházi szolgálatokra ráépített, kimunkált kommunikációval értékesített, profitorientált üzleti vállalkozás. A Magyar Ökumenikus Egyház egy imposztor, papi ruhába bújtatott gazdasági tevékenység, ami a vallásra hivatkozva sarcolja meg a hiszékenyeket.

Tóth Mihály és néhány barátja egyszerűen kinevezték magukat lelkészeknek, és jó pénzért esketnek, temetnek, egyházi "szolgáltatásokat" nyújtanak. Mindemellett Tóth létrehozott egy raklap honlapot, így külön van "Temető lelkész" és "Gospel Esküvő" vagy éppen "Ceremóniamester Szövetség". A honlapokon még paraméterezhetők is a szolgáltatások, sőt a ceremóniák szövegei is olvashatók. Elegendő szerintem ezt a két fotót megnézni, mindkettőn Tóth Mihály "vezető lelkész" szerepel. Az egyiken úgy fest, mint egy katolikus pap, a másikon pedig sármos Playboy - hiszen az első a temetési szolgáltatást megrendelőknek, a második az esküvői bulira vágyóknak van:
 


A tengernyi honlap közül talán a legszemélyesebb oldal a legőszintébb, ahol a papi maskara vagy James Bond imidzs helyett a kommunikációs szakember jelenik meg. Itt ugyanis legalább annak mutatja magát, amihez láthatóan igen jól ért: eladni a semmit, a légüres teret a legfényesebb csomagolópapírba burkolva.

De hogy feltegyem az i-re az igazi pontot, néhány perc kutakodás után még olyan honlapot is találunk Tóth Mihály neve alatt, ahol válóperes ügyvédként kínálja a szolgáltatásait: ha az olvasó legörget a képernyő alján lévő adatokhoz, észreveheti hogy ez ugyanazon a címen van bejegyezve, mint az egész "egyháza". Vagyis Tóth Mihály temet, házat szentel, esket és váláshoz segít jó pénzért, ha kell katolikus, ha kell református szertartás szerint, sőt bulit is levezet ceremóniamesterként. Mindezt egyházként csinálja úgy, hogy nincs gyülekezete sem, temploma sem, egyházi kapcsolatai sem. A történet pedig azzal válik igazán kerekké, hogy ezt az embert minden oldal médiája - például az ATV vagy a Hír TV - is szerepelteti a műsoraiban, vagy akár online hírportálok készítenek interjút vele, adnak lehetőséget a megmutatkozásra. Vagyis az egész szemfényvesztés a legszélesebb nyilvánosság és médiajelenlét támogatásával zajlik, a legcsekélyebb felhorkanás nélkül.

Őszinte leszek, egyszerűen nem értem, nem világos és nem tudom hova tenni, hogy miért nem szólal meg senki az igazi egyházakból. Miért nem hallani egyetlen hangot sem, amikor valaki az egyház nevében jó pénzért temet és esket - hozzáteszem a temetésnél a "szolgáltatás" ráadásul az utolsó kenet feladásával kezdődik (amikor még él az illető), ami a katolikus szentségtanban egy kifejezetten szakrálisnak számító papi cselekmény. Tényleg nincs egy szava sem ehhez egyetlen felekezetnek sem? Amit a Magyar Ökumenikus Egyház művel, az persze jogilag biztosan körbe van párnázva. Elvégre létezik-e olyan jogszabály, ami megtiltja, hogy papi ruhát csináltassak magamnak, bejegyezzek egy vallási egyesületet, összerakjak sablonhonlapokat és hirdessem a szolgálataimat másoknak? Valószínű, hogy ez megtehető a hatályos magyar törvények szerint - az ilyen imposztorkodás azonban erkölcsi és súlyosan hitelrontó jelenség, ezért érthetetlen a néma csend, ami Tóth Mihály vallási próbálkozását körbeveszi.

2024. április 6., szombat

Dawkins az ernyőnk alatt

Van egy érdekes jelenség, amit a témára fogékony érdeklődők régóta alaposan megfigyelhettek az új ateizmus kapcsán: az olyan gondolkodók, mint Richard Dawkins, Sam Harris, Daniel Dennett vagy más "mozgalmár és buzgalmár" nemhívők szinte csakis a kereszténységet támadják válogatottan cinikus és racionális érvekkel. Ennek állításuk szerint az az oka, hogy a nyugati civilizációban többnyire a kereszténységgel lehet találkozni. Mostanra azonban a helyzet az iszlám térnyerése miatt változni látszik - avagy mégsem...

Az ember azt gondolná, az iszlám erős és növekedő jelenléte miatt (főleg Angliában) a következetes ateisták veszik a lapot, és mivel  állításuk szerint nem a kereszténységgel, hanem úgy általában a vallással van a bajuk, nekifognak ugyanilyen lendülettel az iszlám ideológiai szőnyegbombázásához is. Eddig a kereszténységet használták boxzsáknak, de most itt van egy másik, egyre jobban nyomuló vallás. Ez lenne a hiteles és elvárható, a tisztességes és derekas kiállás. Ám Richard Dawkins most húsvétkor adott rövid interjúja mintha egészen más képet mutatna. Bár néhány alkalommal maga Dawkins ugyan bírálta az iszlámot, ahhoz képest mennyire erőteljesen növekszik a szerepe a nyugati társadalmakban (miközben a kereszténység folyamatos térvesztéssel küszködik), az új ateisták továbbra is kifejezetten a kereszténységre szeretnek lövöldözni. A fene nagy bátorság, ami a vallást látja problémának gyorsan elillan, ha az iszlámot kellene maró kritika alá venni. Akkor már annyira nem számít a szabad gondolkodás és a haladás, sőt - és most jön az újdonság! - inkább beállunk a kereszténység ernyőjének pereme alá - ateistaként.

Hihetetlenül hangzik, pedig igaz: Richard Dawkins a fenti interjúban valamiféle értelemben kereszténynek mondja magát!

Persze ne olvassunk ki ebből olyasmit, ami nincs benne: természetesen csakis kulturális kereszténynek (cultural christian) - de nyilván nem tartja magát hívőnek (believer), amit ez a szó biblikus értelmében jelent. A kereszténység állításait továbbra is nonszensznek és abszurdnak véli, viszont az iszlám angliai felnövekedése láthatóan aggodalommal tölti el: a két vallás közül akkor pedig mégis a kereszténység a jobb, amit Dawkins a fent belinkelt videóban tisztességesnek nevez, és még fel is sorolja néhány szimpatikus vonását. Valahol megértem az aggodalmát és azt is felfogom mit akar ezzel mondani. Érthető, hogy egy nyugati ateista inkább a kereszténységre voksol az iszlámmal szemben, mármint ha ez a kettő a választási lehetősége. De miért ebből a kettőből választ? Miért nem mondja magát továbbra is vallásellenes-haladó szekulárisnak? Nem vagyok képes elhallgatni az őszinte véleményem, miszerint pontosan erre számítottam, ezt vártam, szinte biztos voltam abban, hogy ez fog történni ha az iszlám felzárkózik a kereszténység mellé. Előre sejtettem, hogy az addig harcosnak és bátornak tűnő ateizmus azonnal meghátrál, amint egy agresszív és erőszakos hitrendszert vél felfedezni szembenálló vitapartnereként. Nem hiszem, hogy csak Dawkins gondolkodna így az ateista oldalon. Akárhogyan forgatjuk a szavakat, végső soron valamiféle pánikreakcióról van szó. Az új ateisták, akik válogatott durvaságokkal, kendőzetlen bunkóságokkal és gúnyos röhögéssel fordultak a kereszténység felé, bátran és hangosan kikiáltva, hogy a világot meg kell szabadítani a vallás "vírusától", azonnal gyáván behúzódnak a kereszténység ernyője alá, ha az iszlám komolyan megjelenik a radaron.

De nem is csak arról van itt szó, hogy mindenféleképpen furcsán hangzik a világ talán legnagyobb ateistájának szájából a saját magára applikált keresztény jelző, értse azt bárhogyan. Ha valaki olvasta Dawkins szörnyű könyvét, az Isteni téveszmét, az nyilván felfigyelt arra, hogy a kötet végig erősítgeti azt az elképesztően ostoba gondolatot, miszerint a vallások lényegükben teljesen egyformák. Mindegyik mögött a butaság, erőszak, hatalomvágy, rombolás, terrorizmus, megtévesztés szándéka áll.  A könyv első felében a szerző általában próbálja leírni a vallás jelenségét, és közben össze-vissza kutyul mindent mindennel - a kutyulékában pedig csakis negatív, romboló, pusztító képeket hoz eltérő vallásokból. Most pedig mintha úgy tűnne, hogy ugyanaz a szerző mégis képes különbséget tenni két vallás, az iszlám és a kereszténység között -  ráadásul fundamentális eltérést lát, hiszen szívesen behúzódna az egyik árnyékába, hogy így a másiktól minél messzebbre kerülhessen.

Azt hiszem ilyenkor kell kibontani egy üveg kólát, belemarkolni a popcornos zacsiba, és mosolyogva figyelni hova fut ki majd ez az egész. Jó szórakozást mindenkinek!

2024. április 3., szerda

Magyarok messiásai

Bölcs Salamon sokezer éve megmondta már: nincs új a nap alatt. Ahogy a közelmúltban írtam róla, hogy ma már egy politikus nem pusztán "törzsfőnök" (aki viszi az ország ügyes-bajos dolgait), de "sámán" is lenni akar (azaz szellemi iránymutató), a jelenleg zajló közéleti fejlemények Magyar Péter és Varga Judit ügye kapcsán megint rámutatnak arra, hogy messiásfigura nélkül az ember elveszettnek érzi az életét.

Őszintén mondom, én nem tartom Magyar Pétert "baloldali messiásnak", mégpedig azon egyszerű oknál fogva sem, mert egy igazi messiás nem lehet ilyenolyan oldali. Az igazi messiásoktól inkább azt várják és arról ismerszenek, hogy univerzálisak és megtörik a rendszereket, mégpedig azt, amelyik éppen uralkodik. Ugyanezt várták annak idején Jézustól is, akire állandóan szerették volna ráadni a politikai szabadító kabátját. Az első századi zsidóság reményteljes elvárásai aköré szerveződtek, hogy Krisztusban egy római császárokkal szembeszálló, bátor és erődemonstrációt tartó figurát akartak felfedezni - amitől maga Jézus tudvalevőleg folyton elhatárolódott. Mégis, kortársai tudatát annyira rabul ejtette ez a politikai messiás-kép, hogy még tanítványai sem tudtak igazán szabadulni tőle: csak fokozatosan, lépésről-lépésre értették meg milyen értelemben szabadító Jézus.

Nos, a hazai politika jelenlegi helyzete több szempontból is kezd olyan lenni, hogy a kulcsszereplőket lassan már csak vallási fogalmakkal tudjuk jól leírni és megközelíteni. Mindkét oldal várja a maga messiási beteljesedését, illetve mintha némelyek már meg is találták volna. A jobboldalon Orbán Viktorra sokan úgy tekintenek, mintha Isten egyenes adásban szólna hozzájuk rajta keresztül. Valamiképp ő a mi oltalmazónk és béketeremtőnk: aki megőrzi ezt a kis országot a háborút akaró gonosz európai sátánok tengerében. Azt nem tudom, ő maga mennyire akar ilyen értelemben többé válni egy Fősámánnál és belépni a messiási cipőbe, viszont hogy ennek van politikai előnye számára, az biztos. Az ellenzéki térfélen mintha ilyen figuraként néznének most fel Magyar Péterre, aki kilépett a "gonosz rendszer" árnyékából és most tömegeket tud az utcára hívni. Egyesek úgy beszélnek róla, hogy talán ő lesz az, aki lebontja a "Halálcsillagot" (vagyis a kormány rendszerét) és legalább reményt kínál egy szebb világra, mert hát emberek, olyan nincs hogy semmiben se higgyünk, valamiben és valakiben muszáj hinni - szólnak a messiásváró hangok.

Nem akarok se balra, se jobbra, se kormányoldalra, se ellenzéki térfélre verbálisan odapörkölni. Mindenki politikai ízlésére bízom, hogy kiben látja a "maga messiását", Orbán Viktorban, Magyar Péterben vagy másban. De annyit ez az egész közéleti atmoszféra szépen megmutat, hogy még egy alaphangon szekuláris társadalomban is (mint amilyen a magyar) nem lehet remény és hit nélkül normálisan élni. Kell nekünk egy szabadító-figura, akinek el tudjuk hinni, hogy majd minden jó lesz. Azt is tudjuk, hogy a politikusok többnyire hazudnak és az ígéreteiknek jó esetben is csak kis százalékát tartják be. De ezen az áron is kívánjuk az édes szavakat. És ehhez annyira, de annyira ragaszkodunk, hogy közben észre sem vesszük: bár felvilágosultnak tartjuk magunkat, akik büszkék arra, hogy már "túlhaladtak a vallások hülyeségein", mégis egy az egyben vallási jellegű hozzáállással és attitűdökkel fordulunk a politikusok felé. Vagy ahogy Mircea Eliade nálam jobban leírta: a vallástalan társadalom valójában "kriptovallásos" viselkedésű, azaz észre sem veszi hogy vallásos színezetű tettekre ragadtatja magát.

Egyszóval, most olyan időket élünk, hogy már nem elég Fősámánnak lenni, kevés a szellemi iránymutatás, a politikai influencer-lét, a közéleti megmondóemberkedés. (Írom én a Megmondom blog házigazdájaként ugye...) Most már messiások kellenek, akik beígérnek és felmutatnak egy hihető politikai eszkatológiát. Szerintem a következő választásokon azok lesznek sikeresek, akik ezt a messiás-szerepet a legpontosabban tudják megcélozni és eltalálni - az emberek rezonálni fognak rá. A kérdés ezért nem feltétlenül az, ki kap több szavazatot, hanem talán inkább az: kinek a messiása piacképesebb? 

2024. március 30., szombat

Az Odafelvalókkal törődő - Fényes Lóránd földlakóval beszélgettem

Bevallom őszintén, én nemcsak a csillagokat, hanem a csillagászokat és az asztrofotósokat is csodálom. Bennem nincs akkora türelem, odaadás és lelkesedés, ami az égi tüneményekkel való foglalatossághoz szükséges: azt hiszem túlságosan is földlakó-típus vagyok. Nem így Fényes Lóránd, aki a képmutatás elképesztően magas szintjére jutott és mégis úgy kezdte a beszélgetésünket, miszerint alá kellett hullania ahhoz, hogy igazán felemelkedjen...

A podcastomban mostanra elég sokféle vendég megfordult, de olyan nem nagyon, aki saját magáról kimondta volna, hogy büszke ember volt a sikerei miatt és ezért megérdemelte, hogy Isten kicsit letaszigálja saját trónjáról. Persze hozzáteszem, emberi számítás szerint ilyenkor lehetne mondani, hogy Lórándnak volt némi oka a büszkeségre: számos rangos nemzetközi elismerés, publikálás a National Geographic magazinban - és milyen már az, amikor a NASA szemlézi a képeidet? Ezzel a teljesítménnyel már lehet házalni, és mégis olyan hübriszhez vezetett, hogy Lórándnak "le kellett tennie az arcát" - most pedig már önmaga kedvéért fotózza az eget, a sikerei pedig nem csökkentek, hanem továbbra is növekednek.

Őszintén bevallom, számomra valahol felfoghatatlan, hogy amint esténként felnézek az égboltra, egy időgépet látok a fejem felett. Ami ott van, az maga a múlt - még a Holdat sem teljesen valós időben szemlélem. Teljesen igaza van Fényes Lórándnak, hogy az asztrofotózás a természetfotózásnak egy különösen izgalmas határállomása: egyszerre van esztétikai, tudományos és metafizikai tartalma. 

Utóbbi kapcsán a műsorban kérdeztem is tőle, mit mondana annak a kedves ismerősömnek, aki egyenesen berzenkedik az általa készített képektől: mert mindig az jut eszébe a csodás galaxisokat és csillagködöket látva, hogy mekkora kis senki, milyen jelentéktelen nulla az Univerzumban. (Egyébként a kérdéssel már korábban foglalkoztam itt a blogban is.) Nagyon megfogott Lóránd válaszában az a gondolat, hogy az égbolt szemlélése valahol minket is leleplez önmagunk előtt: nem baj, ha negatív előjelű az élmény, mert rákényszerít bizonyos dolgok (például saját jelentőségünk) végiggondolására. Valahol tehát miközben a határtalan Univerzumot bámuljuk, az bennünket is vizsgáztat saját magunkról. Az égbolt metafizikai élménye olyan üzenet, amit érdemes meghallani és megrágni.

A Lóránddal készült beszélgetést pedig pláne érdemes megnézni: itt máris megtehetitek!



2024. március 24., vasárnap

Józsi, ez nem volt szép

E hónap elején zajlott egy meglehetősen heves szóváltásokba fulladt vitaest a bővölködés evangéliumáról, ahol ezt a látásmódot többek között Nagy József, a Hit Gyülekezete ismert evangélistája képviselte. Ahogy magam is leírtam saját "élménybeszámolómban", sajnos nem igazán jól: a teológiai felkészületlenséget ellenőrizhetetlen anekdotákkal sikerült pótolni, az igazi érvekre gyakran lesajnáló stílusban megfogalmazott feleletek érkeztek. Nade azért ami most történt, arra nem számítottam...

Kedves Józsi, több óra időkeret állt a te rendelkezésedre is, hogy értelmezhetően kifejtsd miről szól a bővölködés teológia, mi a lényege a kontinuacionizmusnak, mire alapozod az ajándék-jellegű karizmák mai működéséről szóló meggyőződésedet. Nyugodtan felkészülhettél volna előre vitapartnereid állításaiból, utánajárhattál volna a szakirodalomban annak, mit mond és mit nem mond a szesszacionizmus, és milyen ellenérvek sorjáznak a bővölködésteológiával szemben. Megnézhettél és elolvashattál volna fellelhető anyagokat vitapartnereid eddigi szerepléseiből - ez teljesen fair és korrekt eljárás.

Egyszóval, csak rajtad múlott mibe mennyi energiát öntesz bele, ha már elfogadtál egy meghívást egy teológiai vitaestre. És ha a fentiekből láthatóan semmit nem tettél meg, abszolút nulla energiabefektetéssel érkeztél az estére, valamint nekem úgy tűnik, azt sem értetted meg igazán amit a vitapartnereid neked mondtak, akkor nem igazán tisztességes úgy távozni, hogy utólag gyalázod azokat, akikkel egy asztalhoz ültél.

Nehéz ugyanis másként értelmezni egy olyan, láthatóan széles közönség előtt tett állásfoglalást (ami egész pontosan 31:23-tól nézhető), amiben a szesszacionista oldal tagjait materialistáknak, farizeusoknak, hitehagyottaknak bélyegzed. Még azt is elmondod rájuk, hogy "nagy farizeusok" (40:37), akik okosnak hiszik magukat, ráadásul tagadják a csodák és gyógyulások lehetőségét. A csodatagadás felemlegetése már csak azért is érdekes, mert ha jól emlékszem összesen hétszer(!) mondták el vitapartnereid, hogy nem tagadják a csodákat, abszolút elhiszik, hogy Isten csodás módon ma is beavatkozhat - azt nem hiszik, hogy ezt olyan módon és jelleggel teszi (ajándékszerűen), ahogyan az apostoli korban. Abban nem bíznak, hogy Isten egyszerűen "odaadja" például a gyógyítás ajándékát valakinek, aki ezt követően mindenkit képes meggyógyítani és tetszése szerint megérinti a betegeket, azok pedig "menetrendszerűen" egészségesek lesznek. A szesszacionizmus nem a csodákat tagadja, hanem az ajándékszerű működést. Hiába jelentették ki azonban  mindezt világosan az asztal egyik oldalán, folyamatosan azzal szembesítették őket, miszerint a csodák tagadói.

Józsi, ne haragudj, de ha egyszerű magyar mondatok értelmezése ekkora gondot okoz, hogyan szeretnél embereket tanítani? Ha egy végtelenül szimpla kijelentés értelmezése, amit szinte újra meg újra az arcodba szajkóznak, ennyire nehezen érthető, milyen módon tudsz akkor komplex hitigazságokról, Isten kegyelméről, akár gyógyításáról és szabadításáról másokat oktatni?

Én magam nem vagyok szesszacionista, azt hiszem tudtam volna sok dolgot mondani Kiss Máté evangélikus és Szabó László református lelkészeknek ebben a kérdésben. De azt nem csináltam volna velük, hogy utólag egy másik nyilvánosság előtt farizeusnak és hitetlennek nevezem őket. Tudod, már csak azért sem, mert a téged hallgató emberek jó eséllyel simán elhiszik amit mondasz és nem fognak utánajárni a szavaid hitelességének, ami ezúttal gyakorlatilag egyenlő a nullával.

Szóval Józsi, ez nem volt szép. Vitatkozni egészséges, értelmes, szükséges és fontos tevékenység. Egyetérteni sem kell a többiekkel, szabad más véleményt artikulálni, de minősíteni és pocskondiázni úriemberhez és az Úr emberéhez egyaránt méltatlan dolog. Méltatlan hozzád is, kedves Józsi.

2024. március 20., szerda

Üdvözöl a TeTe - a nyugati társadalom új egyháza

A blog egy korábbi bejegyzésében - kissé keserű módon - tréfálkoztam azzal a felvetéssel, miszerint van egy új vallás a nyugati társadalomban, amit MMV-nek nevezhetünk. Ez a rövidítés természetesen csak egy általam konstruált és kitalált dolog, ami a "Maga Módján Vallásos" emberek gyűjtőneve kívánt lenni - noha a mögötte álló valóság nagyon is realitás. Most egy értékes beszélgetés kapcsán szeretnék egy hasonlóan "mondvacsinált" rövidítést behozni a diskurzusba: ez lesz a TeTe.

A tegnapi nap végignéztem és hallgattam az Evangelikál Csoport egyik friss anyagát, ahol négyen folytattak diskurzust három izgalmas és forró témában: az egyik az apátia, a másik az anómia, a harmadik pedig az aposztázia volt. Mindhárom "a"-betűs szócska mögött komplex jelenség húzódik meg, engem most mégis a legelső fogott meg legjobban, mivel nem igazán hallottam még róla áttekintő diskurzust.

Vagyis akkor: az apátia. A közöny és közömbösség, mint az egyházat sújtó valóság. Ebből következik a bevezetésben emlegetett rövidítés, a TeTe is: Teljes Evangéliumi Tökmindegy Egyház. Fontos jól megértenünk miről van szó, és miért pusztító az apátia jelensége manapság az egyházon belül - noha őszintén szólva egyházon kívül is jellemző. Az azonban valamennyire még magyarázható és érthető, ha a minket körülvevő világ közömbösnek mutatkozik a teológiánk, a hitünk, az egyházunk irányában, az apátia viszont igazából belülről pusztít és emészt meg  minket.

A fent említett beszélgetésben előkerült, de mindenképpen szükségesnek tartom leírni ide is, hogy egyáltalán mit érthetünk apátia alatt. Tulajdonképpen ez egy olyan kóros lelkiállapot, amikor az ember belesüllyed és tartósan benne is marad egy érzéketlen, közömbös, szenvedélyek és motivációk nélküli pozícióban. Az apatikus személy nélkülözi az érdeklődést, az egyház szempontjából spirituálisan zárt és elnyomja az érzelmi megnyilvánulásait, a saját véleményartikulációját.

Egyszóval és röviden: a TeTe tagjai kifáradt emberek.

Azt hiszem nagyon sokan küzdenek ezzel az érzéssel egyébként olyanok is, akik aktívnak tűnnek és mozgolódó típusnak, extrovertáltnak, nyüzsgőnek gondolnánk őket. Én kifejezetten ilyennek vélem magamat, de elárulom, hogy hajlamos vagyok "belül" néha apátiába süllyedni, amikor ezzel a közömbösséggel szembesülök. Az aktív személyek feltehetően jól tudják miről beszélek. Az ember beleöl egy csomó munkát és lelkesedést egy adott dologba, ami láthatóan elég hidegen hagyja a környezetét, vagyis a többieket. Legalább kritika érkezne visszajelzésként - de még az sincs. Erre szoktam mondani, hogy amikor Jézus prédikált a saját szülőfalujában, elkönyvelhetett egy hatalmas sikert: meg akarták ölni a végén. Tudom, ez fekete humornak tűnik, pedig nem az. Milyen jó igehirdetés az olyan, ami ilyen elemi indulatokat vált ki a hallgatóságból! A kudarc nem az, hogy Jézust megkísérlik lelökni egy magas szikláról. A kudarc az lett volna, ha oda se figyelnek arra, amit mond.

Az apátia apátiát szül azokban is, akik eredendően szellemileg mozgékony típusú emberek. Az apatikus személyek bizony fertőzők tudnak lenni egy közösségben. Így aztán közösen teremtjük meg magunknak a TeTe egyházát, ahol tömegével ülnek állandóan fáradt, mindig maguk alatt lévő, teljesen kimerült emberek. Akik valamiért még elvonszolják magukat a gyülekezetbe, de leginkább azért, mert abban bíznak, hogy ott valaki majd összeszedi őket. Ám a "másokat összeszedők" is elfáradnak és apátiába zuhannak - és ezért látszik néhány gyülekezet olyannak, mint egy csata utáni tájkép, tele halottakkal és sebesültekkel.

Az óriási kihívás az, hogyan lehet kimozdulni a TeTe légköréből, miként lehetséges felállni az apátiából. Valószínű erre a kérdésre nem egyféle válasz létezik, de ahhoz hogy az embernek egyáltalán legyen kedve keresni a maga számára a feleletet, valamiféle törésponthoz el kell jutnia. Talán akkor indul meg valaki felfelé az apatikus állapotból, amikor magába az apátiába is belefárad. A tékozló fiú éhezett, de a disznók eledelével kívánta megtölteni a gyomrát - viszont volt egy pillanat, amikor "magába szállt": eszébe jutott, hogy hol találhat minőségi ételt. Végső soron a gyomra fordította irányba, emiatt ment haza és rendeződött a kapcsolata az apjával.

Azt gondolom a töréspontok sokszor egzisztenciális mélységben kell érintsenek bennünket, hogy az apátia gödréből elkezdjünk kimászni. Nem azt mondom, hogy másként nem lehet, csak azt tapasztalom és látom, hogy a többség addig nem mozdul, míg valami töréspont erre rá nem kényszeríti, és ami a léte legalsóbb szintjein érinti. Szomorú valóság ez, viszont megéri megfizetni talán még ezt az árat is, ha az apátiából kimászva új magok fognak talajt, amiből új hajtások fejlődhetnek.