Két és fél perc...

Általános tapasztalatom, hogy az emberek szeretnek a múltra hivatkozni. A saját eszméiket, hitnézeteiket, elképzeléseiket sokszor azzal akarják érvényesnek láttatni, hogy korokon átívelőnek, az emberiség egészét felölelőnek és nagyon réginek tüntetik fel. Minél távolabbra vezetnek a gyökérszálak, annál jobbnak tűnik a dolog. Nekünk keresztényeknek különösen is nagy hajlandóságunk van az ilyesmire, de mintha nem mennénk vissza elég messzire...

Szó mi szó, 1954 azért nem volt annyira régen! Ebben az évben alakult meg a világ egyik legfiatalabbnak nevezhető vallása, amely azóta milliós követőtáborral rendelkezik számos országban, vagyis a szcientológia egyház. Aki kicsit utánajárt a szcientológia eredetének, tudhatja, hogy az egész egyházat egy bizonyos Ron Hubbard nevű férfi alapította, aki a dianetikának elnevezett módszer tanításának lefektetésével indította útjára a tulajdonképpeni szcientológiai tanrendszert. (Hubbard egyébként eredetileg sci-fi író is volt.) Gyakorlatilag egy huszadik századi vallásról beszélünk, ami abból a szempontból nem túl szerencsés, hogy zsenge és friss gyökerekkel rendelkezik - így aztán nem lenne önmagában nagy tekintélye. Hubbard is érezhette ezt, úgyhogy kitalált egy komplett mitológiát, amelynek középpontjában a gonosz Xenu istenség  75 millió évvel ezelőtti ármánykodásai állnak. Nem szeretném leírni a teljes történetet, amelyre még a szürreális jelző is kevésnek tűnik. Ami nekünk most fontosabb, hogy észrevegyük: egy 1954-ben keletkezett vallás rögvest megalkotott magáról egy olyan képet, miszerint szellemi előzményei sokmillió évesnek tekinthetők.

A múltra hivatkozni ugyanis remek üzlet a jelenben. A múltnak súlya van, tekintélyes csengése, meggyőző ereje. Sokak számára ha valami régi, az jó is.

Természetesen szó sincs arról, hogy ne tisztelnénk azok gondolatait, tudását, eredményeit, akik előttünk jártak. Nem valamiféle háborgó cinizmussal írom le ezeket a sorokat, hiszen az én hitem is a Biblia több ezer éves történeti szövegein alapszik. A múlt valóban számos értékes, becsülendő, konzerválandó érték hordozója. Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy a múltra való hivatkozás önmagában semmit nem tesz igazzá és nem is jelent semmit sem. Ráadásul úgy tűnik, mintha nem mennénk vissza elég messzire, amikor a múltra gondolunk. Történelem alatt ugyanis legtöbbször az elmúlt nagyjából tízezer esztendőt értjük, és az összes jelenbeli hagyományunkat, hitelvünket, nézetünket, viselkedésünket, magatartásunkat, a másik ember vagy nép felé mutatott érzéseinket ebből az időkeretből akarjuk igazolni.

Az elmúlt 10-12 ezer év azonban nem az ember, hanem csak az emberi kultúra története. Ha érteni szeretnénk a dolgok jelentőségét, saját valóságunk meghatározó elemeit, akkor ennél sokkal messzebbre érdemes elkalandozni. És itt kerül elő a néhány bejegyzéssel ezelőtt említett "Big History" elképzelése, ami minden kritizálható problémája ellenére jó abban, hogy egészen a Világegyetem kialakulásától számítja az időt, aztán ebben a roppant keretben helyez el bennünket emberi lényeket is. Anélkül, hogy az olvasómat fárasztanám a tudomány révén ismertté tett számokkal, hadd említsek csupán néhányat közülük!

Jelenlegi tudásunk szerint az Univerzum kb. 13,7 milliárd éves, de az egyszerűség kedvéért ezt a teljes történelmi keretet most 13,7 évnek feleltetjük meg, hogy a gondolatmenet érthetőbb és követhetőbb legyen. Ebben a metaforában a homo sapiens mint faj nagyjából 100 perccel ezelőtt lépett a színpadra! Másként fogalmazva, a 13,7 éves időfolyamból csupán kicsit több, mint másfél órája létezünk, és alakítunk bármit is a valóságban. Az első bizonyíték a városok és az agrártársadalom létezésére ebben a leegyszerűsített időskálában mintegy kettő és fél percre(!) van a jelentől. Szeretnék itt egy pillanatra megállni, mert annyira hatásosnak érzem a dolgot. A világtörténelem teljes időskáláján az elmúlt két és fél percben történt minden, amit a suliban történelem címszó alatt tanultunk. Ebben a kis időszeletkében zajlottak a háborúk, halt meg Jézus a kereszten, uralkodtak a királyok, dőltek meg a birodalmak, szaporodtunk el teljesen, és a Holdra pedig kb. másfél másodperccel ezelőtt léptünk. Réginek gondolod az egykorvolt Római Birodalom nagy dicsőségét? Az időskálánkon ez nagyjából egy perccel ezelőtt történt...

Talán felmerül a kérdés, minek foglalkozni ezzel az egésszel? Mire jó látni ezt a csüggesztően hatalmas időkeretet a fejünk felett?

Nos, két okból mindenképpen. Egyrészt, talán némi alázatra inthet bennünket, amikor saját magunkra gondolunk és önnön nagyságunktól eltelve az emberről, mint a "világ uráról" beszélünk. Vajon mekkora (időben is) az a régió, ami felett állónak képzeljük magunkat? Miféle királyságunk is van, amivel nagyjából két és fél perce rendelkezünk? Mi van a kezünkben, amit tényleg uralunk és birtoklunk? Tény persze, hogy a Szentírás is felszólít arra, hogy uralkodjunk a teremtett világ felett - más kérdés azonban, hogy ez "királykodást", vagy inkább gondviselést, a természettel való együttélést, annak megismerését és megőrzését jelenti-e inkább... Másrészt, néha nem hátrányos emlékeztetni magunkat, hogy tulajdonképpen mindannyian egy tőről fakadunk, és ugyanabból az anyagból gyúrtak bennünket, egy faj közös példányai vagyunk. Az ilyen gondolatok általában csak parádésan giccses szövegkörnyezetben kerülnek elő, vagy a globalizációs szólamok unalomig ismert paneljeiként - pedig mély igazságot hordoznak magukban. Ráadásul olyat, amire mostanság óriási szükség van. Szinte népsport lett egymást szekértáborokra bontani: ki a Fideszes, ki a Tiszás, ki a konzervatív, ki a liberális, ki az ilyen és olyan, no meg az emilyen és amolyan. Az emberek szinte megvadulnak, ha valaki nem olyan, mint ők és egy másik táborhoz sorolja magát! Persze nem arról van szó, hogy tagadjuk vagy megszüntetjük a kategóriákat,  valamilyen univerzális savval felmarjuk a nézetkülönbségeket, de a valóság végső szövetének megismerése felfedi a tényt, hogy a sokszor csak általunk kiöltött és konstruált kategóriák mögött bizony ugyanazok vagyunk: emberi lények, akik nem tökéletesek, hasonló félelmekkel, reményekkel, vágyakkal. Ha a múltba kellő mélységig visszanézünk, beleértve azokat a teljes korszakokat, amikor még nem is léteztünk, számos olyan dolgot is megérthetünk, ami nem a széthúzást, hanem az egységet erősítheti közöttünk. A múlt tehát lehet egy eszköz, amivel fennen hangoztatjuk saját nézeteink helyességét, de a régmúlt amiről itt beszéltem leginkább azt bizonyítja, hogy ugyanolyanok vagyunk. Nem tudom persze, hogy ez jó vagy rossz hír, de néha jó belegondolni és számolni a valóságával.

Tovább

Big History

Egy előadásra készülve szembejött velem egy új fogalom, egy új műfaj, egy új látásmód - amiről egyre inkább azt gondolom, hogy valójában nincs benne semmi újdonság, inkább csak egy régóta ismert teológiai gondolat újracsomagolása, szekuláris csomagolóanyagba burkolva. Érdekes jelenségről van szó, amit "Big History"-nak neveznek, és ami nagyon felkapottá lett az elmúlt években.

Mintha divatossá vált volna manapság, hogy népszerű teoretikusok, írók, megmondóemberek belevágják a fejszéjüket egy hatalmas fába, azaz egy-egy könyvükben megírják az egész emberiség teljes történetét, amiből bestsellerek születnek és milliószámra olvassák őket az emberek. Nyilván régen is írtak enciklopédikus és átfogó műveket, de itt most egy kicsit másról van szó. Az újnak tekintett műfajt egy bizonyos David Christian nevű történészprofesszor nevéhez kapcsolják, és Big History-nak, vagyis Nagy Történelemnek nevezik. Annak ellenére, hogy a fogalmat Christian dobta be a közbeszédbe, a Big History legismertebb képviselője mégsem ő, hanem Yuval Noah Harari, aki millió példányszámban elkelt köteteket jegyez, sőt már gyerekek számára is készülnek a műveiből verziók, és a világ vezető elméi ajánlják őket olvasásra.

De miről is van szó tulajdonképpen?

Ahogy az előbb már említettem, a Big History típusú könyvek arra vállalkoznak, hogy egyetlen hatalmas magyarázó keretben áttekintsék az emberi faj történetét, az Ősrobbanástól elindulva a jelenkorig, sőt akár a közeljövő lehetséges forgatókönyveit is bevonják vizsgálódásukba. Vagyis a Föld kialakulásától a jövőbe nyúló fantasztikus elképzelésekig mindenre kínálnak egy hatalmas magyarázatot. Természetesen itt nem szimpla történelemkönyvről van szó, ami szépen sorban leírja, hogy az elmúlt sokmillió évben pontosan mi történt. A Big History könyvek inkább értelmezések és magyarázatok, amelyek rámutatnak egy-egy kulcsmomentumra, töréspontra, a homo sapiens történetét új szintre emelő folyamatra, amely meghatározónak bizonyult a fejlődésünkben. Gyakorlatilag annyi történik, hogy az adott könyv írója megkísérli egy hatalmas narratívában megérteni miért olyan az ember, amilyennek látjuk, és ennek alapján a szálak merre vezethetik tovább a történelmünket. A helyzet az, hogy egy ekkora átfogású könyv megírásához nagyon széles áttekintőképesség szükséges, hiszen nem elég az emberi történelmet ismerni, valamennyire érteni kell a paleontológiához, a genetikához, de még a pszichológiához és szociológiához is. Térdig járunk a multidiszciplinaritásban, a szakterületek kavalkádjában, az író pedig valamiféle ezermesterként vezeti az olvasóját végig a történeten. Ha valaki olvasta már Harari könyveit, azok pont ilyenek: giganarratívák, a szerző sajátos értelmezésével leöntve.

A Big History szerintem izgalmas műfaj, őszintén szólva én szeretem az ilyen könyveket, sok értékes és megvitatható dolgot felvetnek, mégis nagyot hazudnék, ha merő újdonságként kezelném a műfajt. A Big History ugyanis nem más, mint egy szekuláris metanarratíva. Olyan, mintha a múltról szóló részei a Genezis könyvét, a futurológiai felvetései pedig egy szekuláris Jelenések Könyvét jelentenének. Az ilyesmit persze gyűlöli a posztmodern korunk, ahol nem létezhet objektív igazság: érdekes fejlemény tehát, hogy ez most ennyire népszerű. Népszerűsége pedig azt mutatja számomra, hogy bármennyire is divat tagadni az objektív igazság létét, mégis ácsingózik az emberi lélek arra, hogy a dolgok mögötti Nagy Rendezőelvet, igazi Magyarázatot és nagybetűs Világértelmezést megfejtse.

Persze még mindig nem írtam le, hogy keresztény szemszögből hogyan látszik a Big History, ami számunkra nem más, mint a teológiában gyakran használt üdvtörténet fogalma. Ezt a kifejezést valószínűleg már minden hívő ember hallotta, de aztán el is tette egy fiók mélyére, mert nem tudott mit kezdeni vele. Olvassa ő a Bibliát, de mindig csak egy-egy történetet vesz ki belőle és elvan a mindennapi kis adagjával. Legyünk őszinték, annyira el tudunk veszni részletkérdésekben, annyira képesek vagyunk kiragadni egy-egy mondatot a Bibliából, hogy a teljes kép egészét már észre sem vesszük. John Carroll, ausztrál szociológus - aki magát egyébként nem tartja kereszténynek - azt mondta, a nyugati kereszténység egyik nagy problémája, hogy elfelejtette a saját történetét:

"A keresztyén egyházak totálisan elbuktak az egyetlen és legfontosabb feladatukat tekintve: hogy az alaptörténetüket újra elmondják, megszólaltassák a kortársak számára."

Az alaptörténetünk természetesen nem más, mint az üdvösség menetrendjének fokozatos kibontakozása. Úgy látszik még a szekuláris nyugati miliőben is olyan időket élünk, hogy egyre inkább piaca támad az ilyen nagy sztorik elmondásának. A kérdés az, vannak-e olyan képességű, integratív látásmódú és nagy átfogással rendelkező keresztény személyiségek, akik képesek egy rendszert felépíteni a keresztény üdvtörténet mentén és mai formába csomagolva elmondani a Nagy Történetet? A magam részéről nagyon kíváncsi lennék egy olyan műre, ami a keresztény hit mentén szépen végigértelmezi és elhelyezi a homo sapiens, mint faj egész narratíváját, rámutatva a keresztény szempontból igazán számító kulcseseményekre. Ti nem olvasnátok szívesen ilyesmit? :-)

Tovább

Egyenesen át... a misztikába?

Nem mindig tudom, nem mindig értem miért csengenek össze a dolgok az életemben, de az elmúlt két hétben több, egymástól teljesen független csatornán is megtalált a klinikai halál, az elmúlás, a halál utáni élet kérdése. Egy közepesen izgalmas thrillert leszámítva, sosem én szaladtam az egyébként misztikusan érdekes problémakör után, hanem baráti beszélgetésekben, újságcikkben, sőt egy kórboncolási élményemben is feljött a kérdés. És ha már a misztika szót említettem, hadd fussak most el egy kissé ebbe az irányba!

Ha megittál néhány sört és leküldtél utána pár felest, akkor szoktad feltenni az élet "nagy kérdéseit". Olyanokra gondolok, minthogy "mi az élet értelme?", meg "van-e Isten?" és persze a "mi vár ránk a halál után?" klasszikusan giccses tálalásban. Őszintén sajnálom, hogy agyonkoptattuk már ezeket a témákat, az ember emiatt szinte szégyenkezve veszi elő az életkérdéseit, mintha tényleg csak egy kocsmapultot támasztana a haverjaival, közben pedig az alkohol miatt beindulna a fantáziája. 

Pedig a közhelykérdések valamiféle megválaszolásához éppen hogy nem ittasnak, hanem nagyon is józannak érdemes maradni. Főleg ami a halál utáni életet illeti.

A józan ész és hang tehát első körben azt mondatja velem, hogy én nem akarok meghalni, ahogyan senki más sem: ez egy ösztönös reakcióm, ahogyan kapaszkodom a saját létembe. Tudom persze, hogy előbb-utóbb mégis vége lesz mindennek és kénytelen leszek távozni a valóságból, és ez a tény bizony idegesít, még tudat alatt is nyomaszt. A racionális énem ezért azt üzeni nekem, hogy azért szeretnék hinni a halál utáni élet lehetőségében, mert ezzel a hittel tudom oldani a (tudat alatti) szorongásomat, és a halál előtti életemet jobban megélni. Ha ezen a bázison megállok, és innen magyarázok mindent, akkor persze azokra a jelenségekre, melyeket halálközeli élményeknek szokás nevezni, nem lesz túl nehéz magyarázatot találni. A halálközeli élmények eszerint az agy működésének némiképp rejtélyes metódusai, egy jó részüket mesterségesen is elő lehet idézni. A fénylények, az alagútélmény, a túlvilági boldogság érzete, sőt a testen kívüliség megélése mind-mind olyan jelenségek, amelyekre (tudomásom szerint) léteznek orvosi, tudományos, logikus levezetések. Vagy legalábbis: vannak elképzelések a mikéntekről és a hogyanokról. Összefoglalva, talán rendelkezünk egy olyan biológiai adottsággal, hogy az agyunk igyekszik megkönnyíteni nekünk a meghalás processzusát. Ennek a tünetei azok az élmények, melyeket halálközelinek nevezhetünk.

Ugyanakkor mind a racionális, mind az irracionális énem azt mondatja velem, hogy a természetes magyarázatok sem zárják ki a folytatás lehetőségét. Ráadásul a halálközeli élmények kapcsán nem is feltétlenül hézagmentesek a természetes magyarázatok: végső soron a konkrét élmény mindig az azt átélő konkrét ember élménye marad. Tudom, ez már a hit terepe, de ha Jézus feltámadását és az erről szóló gondolatokat is hozzáteszem mindehhez, növekszik a bizalmam ebben a kérdésben. A halál utáni élet problematikája persze továbbra is rejtélyes marad, mindig lehet még egy következő kérdést feltenni vele kapcsolatban, nyitva hagyni ajtókat, lehetőségeket, opciókat. A végső kérdések természete talán olyan, hogy soha nem tudjuk teljesen megválaszolni őket, és ezért irányítják újra meg újra magukra a figyelmünket.

És akkor itt jön a misztika meg a kételkedés...

A közelmúltban játszották a mozik a Konklávé című filmet, de én az eredeti Robert Harris regényt is olvastam. A történet szerint Lomeli bíboros (a filmben Lawrence-nek hívják), aki az egész pápaválasztó processzust vezeti, tart egy szentbeszédet az eseményt megnyitó misén. Itt a következő üzenetet mondja el a bíborosoknak, akik egyébként frakciókra szakadva és különféle lobbicsoportok mentén próbálják a pápaválasztást befolyásolni:

"Fivéreim és nővéreim, hadd mondjam el, hogy Anyaszentegyházunk szolgálatában eltöltött hosszú életem során az egyetlen bűn, amelytől minden másnál jobban megtanultam félni, a bizonyosság. A bizonyosság az egység nagy ellensége. A bizonyosság a tolerancia halálos ellensége. Még Krisztus is elbizonytalanodott a végén. ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI?, azaz: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet? A kereszten töltött kilencedik órában kiáltott fel így kínjában. "Istenem, istenem, miért hagytál el engem?" Pontosan azért élő a hitünk, mert kéz a kézben jár a kétséggel. Ha csupán bizonyosság lenne, és nem lenne kétely, akkor nem lenne misztérium, következésképpen nem lenne szükség hitre. Imádkozzunk, hogy az Úr olyan pápát adjon nekünk, aki kételkedik, és az ő kétségei folytán a katolikus hit továbbra is élő marad, amely az egész világ számára inspirációt adhat."

Eltekintve most attól, hogy mennyire szimpatikus nekem protestánsként az egész pápaság rendszere (alapvetően nem az), az a gondolat fogott meg a regénynek ebben a részében, hogy a kérdés nélküliség kiöli a misztikát. Ahol nincs kérdés, nincs misztérium sem, hiszen nincs mire rákérdezni, s ahol nincs misztérium, hit sem igazán kell. 

A halál utáni élet nemcsak egy végtelenül személyes, végtelenül érdekes, de végtelenül titokzatos csomag is. Pusztán racionálisan nem tudjuk felmérni hova vezet. Vannak olyanok, akik szerint sehova: mert nincs semmi a halál után, az ember testestől-lelkestől megsemmisül és elmúlik. Furcsa lehet, de bizonyos teológiai irányzatok is vallják ezt a nézetet, mármint hogy a szó szoros értelmében megszűnünk a halálban - és Isten majd a feltámadás során újjáteremt bennünket. (Ez a lélekalvás teológiai nézete, amit például az adventista egyház is követ.) Más felfogás szerint a lélek valóságos, vagy legalábbis van tudatunk, ami akár túlélheti a test elmúlását. Ugyancsak bármennyire furcsa, ezt nemcsak keresztények hiszik, hanem akár az egyre népszerűbb transzhumanizmus egyes követői, akik között inkább ateisták találhatók.

Nem tudunk tehát belenyugodni a saját halálunkba, még akkor sem, ha az mégis utolér bennünket. Hogy utána mi következik, az már hit és misztérium. Húsvéthoz közeledve most legyen elég ennyi is...

Tovább

A dzsungel visszanő?

Azokat az alapadottságokat, amelyekben az életünket éljük és szervezzük, általában észre sem vesszük: olyan természetesek számunkra, mint halnak a víz. Az alapadottságok csak akkor kerülnek a látóterünkbe, ha valami miatt veszély fenyegeti őket és kifejezetten figyelmet követel a megóvásuk, a fenntartásuk, a működésük biztosítása. A keresztények talán nem hibáznak, ha így tekintetnek a normális demokráciára - ami azonban ambivalens fogalomnak tűnik a hívők számára...

"Az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit feltalált. A kereket vagy a dugattyút például nem tudja elfelejteni. A demokráciát sem." - mondta egykor Nádas Péter, és hát valóban, valahogy a demokráciát is feltaláltuk magunknak, ami az összes hibája és gyenge vonása ellenére is a legrugalmasabb és ezért legmegélhetőbb politikai rendszernek tűnik. Nem véletlen, hogy az összes diktatúra a demokráciát szereti elbábozni, és nem teljesen más társadalomszemléleti elvet. Mindenki tudja, hogy a demokrácia kifejezés a görög démosz (nép) szóból származik és leegyszerűsítve "népakaratot" jelent, vagyis olyasfajta szuverenitást, aminek a flexibilitását a nép szándékai szerint lehet formálni.

Hívő emberek azért nincsenek kibékülve a demokráciával, mert úgy vélik, ha túl sok szabadságot adunk a népnek, akkor - bűnös természetünk miatt - úgy "fognak akarni", hogy szembehelyezkednek Isten akaratával. Vannak olyan keresztény ismerőseim, akik kifejezetten szenvednek emiatt, némelyikük pedig szó szerint is kimondja, hogy ő csakis a teokráciát szeretné látni és szíve szerint kikukázná a demokráciát úgy, ahogyan van. (Más kérdés, hogy én a magam részéről egyetlen egyszer sem láttam még az emberi történelemben jól működő teokráciát, ezért csakis akkor tudnék megbízni az ilyesmiben, ha maga Jézus Krisztus venné át a teljes uralmat. Ettől az eshetőségtől eltekintve amikor teokrácia felkiáltással próbáltak társadalmi rendszereket építeni, az mindig azt jelentette, hogy az egyház igyekezett Isten nevében kormányozni...) Az előző bejegyzésben kitapintható kifakadásom a Pride "beszüntetése" kapcsán is pontosan erről szólt: nem a Pride-ot kívántam megvédeni, hanem a mi kis demokráciánkat. 

Ez talán némi magyarázatra szorulhat. Miért és mitől kell a demokráciát megvédeni, ha közös tapasztalatunk, hogy ez tűnik eddig a legrugalmasabb formának? Nos, a kedves olvasó engedje meg, hogy  most egy pillanatra elbújjak Buda Péter háta mögé, vagyis az ő idevágó szavait idézzem egy beszélgetésből (12:08-tól) - mert nagyon frappánsnak vélem. Tehát a demokráciák...

"... azok nem egy olyan állapotot tükröznek, hogy az emberiség szépen beleért, és innentől fogva majd ez lesz mindig. (Az egy) nem természetes állapota az emberiségnek, a demokrácia. Azt óriási társadalmi sokkok tudták létrehozni, megalkotni az ehhez szükséges mentális és eszmei hátteret, és ha ezek a sokkok eltűnnek, akkor hogy úgy mondjam, a dzsungel visszanő. Az embereknek a természetes ösztönei nem feltétlenül a demokrácia irányába húznak, nem feltétlenül abba az irányba húznak, hogy szépen egymással megbeszélve a dolgokat, kompromisszumokat kötve, leülve, megtárgyalva, mélyére ásva dolgoknak tervezzük meg az életünket, az együttélésünket. Hanem ennél jóval egyszerűbb, identitás alapú, érzelmi alapú válaszokat akarnak problémákra adni."

Kissé feszesebben összefoglalva tehát a demokrácia semmiképpen nem olyan alapadottság, ami nekünk embereknek magától értetődően jár. Mert nem vagyunk erre hajló természetűek: agresszívek, egymást taposók, sokszor a másik kárára érvényesülők vagyunk. Úgy formáljuk meg még a saját identitásunkat is, hogy sok esetben egy másik csoporttal szemben történik az identifikációnk - és aztán ennek mentén értelmezünk és látunk mindent. Nagyon tetszik Buda szóhasználata, amikor azt mondja, a "dzsungel visszanő". Pontosabban én sem tudnám ezt kifejezni: az emberi természetünk "dzsungeli" és nem demokratikus. A demokrácia ilyen értelemben valamiféle "kényszer", de mivel kellemesebbé és élhetőbbé teszi az életünket, olyasféle kényszer, amit úgy látszik megérte megfizetnünk magunknak.

Mielőtt a keresztény olvasók félreértenék: nem imádom a demokráciát és végső soron nem vagyok a demokrácia apologétája sem. A demokráciát emberi rendszernek vélem, de még mindig a legélhetőbbnek. Isten nem azért hozta létre az egyházat, hogy a "demokrácia evangéliumát" hirdesse, hanem azért, hogy Jézus evangéliumáról beszéljen - de a demokrácia talán a legjobb közeg ahhoz, hogy ezt megtegyük. Nekünk az evangéliumi értékeket kell megvédenünk és nem a demokráciát, és mégis amikor utóbbit próbáljuk védeni, azt az előbbi kedvéért is tesszük. 

Néha azt érzem, úgy kívánunk evangéliumi keresztényként élni, hogy közben ekézzük azt a közeget, ami többek között biztosítja számunkra, hogy szabadon éljünk a hitünk szerint. Persze a demokrácia kétségkívül együtt jár vadhajtásokkal, és különösen zavaró, amikor magát a demokráciát próbálják lebontani akár konzervatív, akár progresszív mozgalmak, társadalmi irányzatok, vagy bármilyen formációk. Ütközhetnek érdekek, elképzelések, spirituális irányzatok egymással, ez teljesen normális. Ami viszont aggályos, ha ezeket az ütközéseket karhatalommal és éppen a demokrácia megnyirbálásával próbáljuk orvosolni. Hát nem ilyenkor nő vissza a dzsungel? Nem az történik, hogy valójában érzelmi alapon és identitásunkra hivatkozva teret engedünk az ősi ösztöneiknek? Nos, vitassuk meg ezt a kérdést - hiszen addig jó, ameddig ezt szabadon megtehetjük: a dzsungel akkor kezd a legjobban visszanőni, amikor a vitáknak, a párbeszédeknek, és a dialógusoknak vége szakad. Elő tehát a bozótvágó késekkel!

Tovább

Szent Árukapcsolás

Amikor Isten megteremtette a valóságot, a teremtés aktusát leíró szövegben vannak újra és újra visszatérő kifejezések: "elrendezte", "előállt" vagy "látta, hogy jó". Az egyik legfontosabb ezek közül pedig nem más, mint a "szétválasztotta" - ahogy a hatnapos elbeszélésben látjuk a Teremtő így tett például a felső és alsó vizekkel. Van azonban csomó olyan társadalomlélektani jelenség, ami mintha összenőtt volna más dolgokkal és nem tudnánk ezeket szétválasztani: a kérdés az, mennyire természetes az ilyesmi a hitünkben vagy éppen a minket körülvevő világban...

Bevallom őszintén, az árukapcsolás kifejezésről semmi jó nem jut eszembe, hiszen önmagában talán nem is túlságosan pozitív. A gazdasági területen árukapcsolásnak azt az eljárást nevezik, amikor egy kelendő árucikk vagy szolgáltatás össze van kötve egy kevésbé népszerű termékkel vagy szolgáltatással. Így aztán a vevőnek elkerülhetetlenül meg kell békülnie a ténnyel, miszerint ha a kelendő dolgot magáénak akarja tudni, azzal együtt megkapja (és kifizeti) a számára nem annyira kelendő dolgot is. Mintha például csak úgy vehetnék meg egy autót, ha kötelezően megvenném vele együtt azt a szolgáltatást is, hogy téli-nyári gumicserére kizárólag szakszervízbe kell hordanom.

A különféle termékek piacán és a gazdasági szektorban is kellemetlenek az ilyesféle összekapcsolások, de amikor szellemi jelenségekről, ideológiákról, politikai szemléletmódokról és különösen is a hit kérdéseiről van szó, módfelett idegesítők tudnak lenni. Mármint akkor, ha ezek mesterségesen kialakított összekapcsolások, és nem adódnak valamiféle természetességgel. 

Mondok erre egy példát. Nem szeretnék már többet foglalkozni a régi-új amerikai elnökkel, de éppen most olvastam Donald Trump kapcsán, hogy nekifogott a tudománnyal való szembehelyezkedésnek - miközben például az áltudományos nézeteiről híres Robert F. Kennedy Jr.-t jelölte ki egészségügyi miniszternek. Az árukapcsolást ott érzékelem, hogy Trump minden bárdolatlansága ellenére vannak azért olyan kérdések is, amelyekben jónak érzem a küzdelmeit, így például a woke-ideológiával való szembehelyezkedése számomra önmagában rendben van. De mégsem tudom azt mondani, hogy mivel Trump kritizálja a woke-ideológiát, lenyelem azt a békát is, hogy közben tudományellenes vagy éppen szeretné bekebelezni Grönlandot, aztán még az is lehet, hogy destabilizálja a (nyugati) világ egy részét.

Márpedig egyikkel együtt jön a másik! Megér annyit a woke elleni küzdelem, hogy "cserébe" hatalmat adjunk egy potenciálisan veszélyes embernek? Ez ugyanis az árukapcsolás fő kérdése: hogy a két összebilincselt dologhoz miként viszonyuljunk.

Olyan társadalmi valóságban élünk, ahol az isteni jellegű szétválasztás, ami bizonyos entitásokat világosan elszeparál egymástól - mint a korábban említett felső és alsó vizek - egyre halványabban látszik, mármint főleg az erkölcs és az ideológiák kérdéseiben. Nem egyszerűen a dolgok összekutyulódására célzok, hanem a tudatos és mesterséges összebilincselő szándékra. Ha valaki nem szereti a woke-ot és abortuszellenes, szavazhat Trumpra ezek miatt, de számolnia kell vele, hogy árukapcsolásként megkap majd sok minden mást is, amitől viszont lehetségesen irtózik. Ugyanígy, ha valaki inkább liberális beállítottságú és fontos érték számára a szabadság, lehet demokrata szavazó, de számítania kell arra, hogy ezzel együtt benne lesz a csomagban jó pár olyan elem is, amit legszívesebben kikukázna.

Bármely politika, filozófia, vallás mellett dönt az ember, abban lesznek árukapcsolások, összekötött elemek, olyan velejáró dolgok, amelyeket nem lehet kiszemezgetni. Viszont nem akarom mindezt abban a színben láttatni, hogy itt valami ördögien ravasz trükkről beszélünk. Az árukapcsolás nem feltétlenül és magától értetődően rossz minden esetben. Inkább az a kérdés, amit fentebb már pedzegettem, hogy bizonyos elemek, kérdések, jelenségek összekötögetése mesterséges módon történik és kényszeres jelleggel, vagy magától értetődően?

Furcsa talán erre így gondolni, de a keresztény hitünk sem mentes valamiféle árukapcsolástól. A legtöbb kívülálló még mindig úgy tekint Jézus Krisztusra, hogy ő egy nagyon klassz ókori srác volt, amolyan szakállas, rendszergazda külsejű fiatalember, aki nagy dolgokat tanított (főleg a szeretetről). Tehát a jézusi eszmék, a jézusi elvek egy része mindenképp fontos és hasznos - nade a Jézushoz "árukapcsolt" egyház már nem kell. Márpedig mindannyian ismerjük az árukapcsolás Cypriánustól származó szent mondatát a kereszténységben: "habere non potest Deum patrem, qui non habet ecclesiam matrem", azaz "nem lehet Isten annak az atjya, kinek az egyház nem édesanyja." Olyan márpedig nincs, hogy én hívő vagyok, de kívül tartózkodom az egyházon! Éppen ez a mai kereszténység egyik legnagyobb fejtörése a misszió kérdésében: Krisztus szimpatikus, az egyháza viszont nem az. Most nem akarok belemenni abba, miért állt elő ez az állapot - sokféle oka van, de biztosan nem Krisztus a hibás.

A lényeg maga a tényállás. Akármilyen formában van az egyház, össze van kötve Krisztussal, illetve Krisztus felvállalja a saját egyházát, tekintet nélkül annak állapotára. A két entitás - Jézus és az egyház - kapcsolatát számos metafora és hasonlat tárgyalja a bibliai textusok között, így például az egyik legnépszerűbb kép szerint maga az egyház valamiként Krisztus Teste ebben a világban. Az ilyesfajta "árukapcsolás" azonban nem rossz, sőt magától értetődő a keresztény hitben - vagyis nem kelt mesterséges hatást. Vannak dolgok, amelyek nyilvánvalóan együtt járnak. Ha az árukapcsolásaink nem mesterségesek, hanem a Mester mestertervéből következnek, akkor nincs velük gond. Léteznek-e azonban olyan keresztény árukapcsolások, melyeket fel kellene számolni?

Tovább

Belső ellenségünk

Ez történt tehát: Donald Trump lett az Amerikai Egyesült Államok régi-új elnöke. Őszintén, nem hozott lázba ez az egész, nem tölt el sem örömmel, sem bánattal. Bevallom, csak fél szemmel figyeltem az amerikai eseményeket. Persze azt is tudtam, a végeredmény függvényében kiktől milyen reakciókra számíthatok - és amit sejtettem, hiánytalanul és tökéletesen beigazolódott. Mindez azonban rossz tünete annak, hogy nem tudjuk ki a valódi ellenség, ki ellen érdemes igazán hadat viselni és kik azok, akiket hátrébb lehetne sorolni.

Az a helyzet, hogy a társadalmi-politikai polarizáció túlságosan kiszámíthatóvá tette a nyugati világban zajló közbeszédet. Az a dualista látásmód, ami a baloldal-jobboldal, illetve demokrata-republikánus leosztást vastagon keretezi, egy idő után fárasztóvá tesz mindent, és még az érdekesebb kérdések lelkét is teljesen kiöli. Hiszen a képlet világos. Ha te demokrata vagy és republikánus nyer, akkor azt fogod mondani, hogy itt van a világvége, a maradiság tort ül, a következő években visszahull minden a sötét középkorba, lábbal tiporják majd az emberi jogokat és betiltanak mindent, ami az életnek élvezetet adhatna. Ha te republikánus vagy és egy demokrata kerül a bársonyszékbe, akkor valószínűleg úgy érzed majd, hogy a "mocskos libsik" átvették a hatalmat, ránk szabadítják a meleg hordákat, elnyomják a vallásokat, megtaposnak mindent, ami nemzeti és pokolba hajtják a világot. És persze ott van a legjobb forgatókönyv: amikor az az oldal diadalmaskodik, ahol te is vagy - mert ekkor még az is előfordulhat, hogy a béke országának eljövetelét prognosztizálod és megkönnyebbülten felsóhajtasz, hogy van azért még jóság és igazság ebben a gonosz világban, a dolgok innentől biztosan jobb irányba mennek majd.

Ami engem őszintén meglep, hogy az emberek még nem fáradtak bele az ilyesféle dualizmusba, a világ jókra és gonoszokra osztásába, a sötét és a világos oldal kontrasztos szétválasztásába. És még egy dologba, amire pedig nagyon hajlamosak vagyunk: hogy az ellenséget mindig kívül keressük.

Az elmúlt hetekben sokat tanulmányoztam azt a történetet, amikor Izrael népe megütközik a sivatagban az amálekitákkal (2Móz 17, 8-13). Rengeteg tanulság van a sztoriban, valószínűleg azért is, mert ez volt az első alkalom, hogy Izraelnek egyáltalán harcolnia kellett. Egészen eddig Isten maga küzdött értük, szabadította ki őket Egyiptomból, engedte rá az egyiptomiakra a tíz csapást vagy éppen a Vörös-tenger zúduló hullámait. A kiszabadított rabszolgák életében azonban eljött az az idő, amikor meg kellett  tanulniuk küzdeni az ellenségükkel. Mégpedig olyasvalakikkel, akik az útjukban álltak az "üdvösségüket", vagyis a kánaáni megérkezést illetően: és ezek voltak a félnomád beduin amálekiták.

Nos, sok bibliamagyarázó úgy értelmezi ezt az egészet, hogy az egyiptomi kiszabadítás aktusa hasonlít ahhoz, mint amikor az ember kiszabadul a bűnös életéből, vagyis röviden és egyszerűen: megtér. Az interpretációk szerint az ószövetségi exodus-narratíva tehát az újszövetségi megváltástörténet előképe. Természetesen ahogy a zsidók sem tudták magukat kiszabadítani Egyiptomból (Istennek kellett közbelépnie), úgy az ember sem tudja magát megváltani (ezt Jézusnak kellett megtennie). A kiszabadulás-megváltás után azonban eljön majd az idő, amikor a keresztény ember harcolni fog. És amikor ez megtörténik, nem mindegy kiben ismeri fel az ellenségét. 

Nos, szó ami szó, Magyarországon bőségesen el vagyunk kényeztetve, ami az ellenségeket illeti. A legtöbb esetben azonban ízlés dolga, hogy ki kit tekint ellenségnek. Valakinek Trump az, valakinek Harris. Valakinek Mohamed és az iszlám. Valakinek Darwin és az evolúció. Valakinek Orbán Viktor és a Fidesz, valakinek meg Magyar Péter és a Tisza Párt. Valakinek a "libsik" és az LMBTQ, másoknak a "konzervek" és a hagyományos értékek. Az én kérdésem viszont az, hogy amikor keresztények a fenti listából a korábban már ismertetett dualista befolyás alatt kiválasztják a csépelendő gonoszt, vajon tényleg a megfelelő irányban harcolnak?

Attól tartok, a mi amálekjeink sokkal rágósabb falatok, mint a közéletben egymást utáló és megvető politikusok, vagy ideológiai formációk, amelyek hatását persze nem kívánom lebecsülni sem - magam is többször foglalkoztam velük itt a blogban. Ezek az "ellenségek" tálcán kínálják magukat, hiszen könnyen beazonosíthatók, észlelhetők, célkeresztbe tehetők. Ám a szekuláris kultúra minden kihívása ellenére sem gondolom, hogy a korjelenségekben kellene keresni Amáleket, és így nem is a politikai közbeszéd porondján. A helyzet rosszabb. Sajnos egy sokkal ádázabb ellenfélről van szó, ami próbál minket akadályozni a földi vándorlásunkban, nehogy elérjünk az üdvösségig. Ez az ellenség pedig nem kívül, hanem belül található és az Újszövetség óembernek nevezi. Na, nekünk elsősorban vele van dolgunk, vele kell kézitusába bocsátkoznunk, vele kell elbánnunk, még akkor is, ha teljesen megszabadulni ebben a valóságban sosem fogunk tőle. Tartok azonban attól, ha az energiáink mindig a külső ellenségek beazonosításába és levadászásába csatornázódnak, nem sok figyelmünk és erőnk marad a belső ellenséggel való küzdelemre. Minél inkább arra optimalizáljuk a harci stratégiánkat, hogy a külső ellenségekkel csatázzunk, annál több területet veszítünk a belső ellenséggel való küzdelemben. És tudjuk jól, ez csak Amáleknek kedvez...

Tovább

Borsószem

Megint konfliktus van a közel-keleti régióban, Irán bombázza Izraelt, Izrael háborúzik Libanonban, Amerika figyelmeztet, vagyis mindenki odamondogat a másiknak és jobban tudja, hogy kinek mit kellene tennie, lépnie, döntenie. Eközben persze szakadatlanul zajlik az immáron évek óta tartó orosz-ukrán konfliktus, és megy a területi vita. A nehezen kibogozható geopolitikai helyzetekhez a keresztények is hozzájárulnak a véleményeikkel, de néhány napja mégsem az egyház hangja, hanem egy író gondolatai ragadták meg a figyelmem arról, miszerint kellő távolságból nézve a háborúink értelmetlen zagyvaságnak tűnnek. De ehhez tényleg kellő kell legyen a távolság!

Mondanám, hogy az olvasó végezze el a most következő kísérletet, de gyakorlatilag olyasmit kérnék, amit nem lehet teljesíteni. Ezért inkább úgy fogalmazok, mindenki csak gondolatkísérletként tekintsen az alábbiakra. Tehát: vegyünk egy szem borsót és fogjunk kézbe egy kést! A késsel próbáljuk a borsószemet nagyjából száznyolcvan darabra felosztani. Nem kell, hogy ezek a darabok egyforma méretűek legyenek, sőt erre ne próbáljunk törekedni sem. Nos, tegye fel a kezét, akinek sikerült a kísérlet, és eredményesen felszabdalta a borsót száznyolcvan darabra! Ilyen pedig nincs. Abszurd volt a kérés.

A valóság abszurdabb. Megfelelő távolságból nézve pontosan ez történik a világunkban. Egy érdekes tanulmány szerint bár a történelem során folyamatosan változott az országok száma, és persze nem feltétlenül egyértelmű mindig mitől lesz egy ország valójában ország, azt kell mondanunk, hogy nagyjából 180 és 200 közé tehetjük ma a Földön található országokat. Vagyis, ha a valóságnak többé-kevésbé megfelelő perspektívából és távolságból szemléljük a teljes emberiséget, az a "borsószem" amelyen élünk, keresztül-kasul van szabdalva politikai-vallási-társadalmi indokok mentén. És a borszószem egyik icipici régiójában élők közül mindig vannak olyanok, akik majd' megőrülnek azért, hogy a borsószem egy másik, adott esetben még kisebb területét bekebelezhessék. Például azért, mert a saját nemzetüket előrébbvalónak vélik a másikénál, a saját eszméiket, életfelfogásukat, világszemléletüket magasabb rendűnek a többiekéhez képest. Amikor annak idején Amerika lerohanta Irakot, szerte az interneten terjedt egy fotó, melyen B-52-es nehézbombázók tonnaszámra szórták a bombáikat. A kép felirata magyarul ez volt: "ha te nem jössz a demokráciához, majd a demokrácia megy el hozzád".  A homo sapiens, vagyis saját meghatározásában a "bölcs ember" tulajdon fajtársait a halálba küldve küzd a borsószemért. Ha mindezt a drámát űrbeli távolságból szemléljük, szükséges beismernünk, kedves embertársaim, hogy tiszta hülyék vagyunk.

Kérdés persze, hogy indokolt lehet-e ez a perspektívaváltás? Aki kicsit is foglalkozott a huszadik századi teológiával, már biztosan találkozott annak legnagyobb alakjával, azaz Karl Barth-tal. Bevallom őszintén, sosem voltam "barthiánus" teológus, fenntartásaim vannak az általa képviselt dialektikus teológiával, mégis van abban valami megkapó, amikor Barth kerek perec kijelenti: "Isten a mennyben van, te pedig itt a földön. Ennek az Istennek a kapcsolata ehhez az emberhez és ennek az embernek a kapcsolata ehhez az Istenhez - számomra ez a Biblia témája és egyben a filozófia summája." Persze a menny-föld távolsághoz hasonló szerepel a Szentírásban is (lásd a Péld 5,20-at), valamint Barth itt egy különleges dolog, a Biblia értelmének megfejtése kapcsán próbálta érzékeltetni ezt a hatalmas szakadékot. Szerinte az igehirdető, a hitoktató vagy éppen a lelkigondozó valójában óriási, beláthatatlan távolságra tartózkodik Istentől (ezt az állapotot nevezi diasztázisnak, azaz szétválasztásnak), ezt a mélységet pedig csak Isten képes áthidalni a Biblia segítségével. A lényeg azonban most a perspektíva: nemcsak az űrből, hanem az Isten szemszögéből is érdekes látvány lehetünk.

Akárhogyan is van, a borsószem-hasonlat a naivsága ellenére is megállja a helyét, sőt a méreteket tekintve még túlságosan nagyvonalúnak nevezhető. Félelmetes belegondolni mennyi erőszak, civakodás, területekért és befolyásért folyó küzdelem miatt zubogott hektoliter számra a vér - csak azért, hogy a borsószem egy pici szegmense valaki birtokába kerüljön.

A kozmosz elképesztő nagysága és benne az ember elképesztő kicsisége csüggesztő gondolat az egonknak. Persze túl lehet hangsúlyozni a jelentéktelenségünket is, elmenni egészségtelenül abba az irányba, hogy kozmikus méretben alulbecsüljük magunkat - de ahogy látom, nem ez a veszély fenyegeti a többséget. Úgyhogy néha jó azért belegondolni, kik vagyunk valójában, hol vagyunk valójában, mekkorák vagyunk valójában, és végső soron milyen indokok miatt öljük halomra egymást. Elcsépelt és frázisszerű talán ez a "milyen kicsik vagyunk" gondolat, de ha a háborúinkat csak "belülről" vagyunk hajlandók látni és nem "felülről", mindig fogunk elég indokot találni hozzájuk. Nem szeretem a bűnöket katalogizálni, de eddig is a büszkeséget tartottam közülük a legostobábbnak. Hiszen ha kellő távolságból nézve pusztán borsószem a világunk, akkor mik vagyunk benne mi magunk? És ha ezt belátjuk, mire szeretnénk igazából büszkék lenni?

Tovább

Kakukk-keresztények és mások...

A minap a Válasz Online felületén találtam egy érdekes cikkben egy új fogalmat, amit szerzője egy videóra hivatkozva Kakukk-kereszténységnek nevezett. A Kakukk-kereszténység lényege röviden annyi, hogy vannak olyan teoretikusok, gondolkodók, véleményformálók, akik a kereszténységet felhasználják saját sikerük kovácsolása érdekében - miközben valójában nem hiszik el annak hittételeit. Rakjunk össze ebből most egy képet!

Meg kell mondjam, egyáltalán nem örülök annak a tipikusan nyugati trendnek, ami egyre kuszábbá és nehezebben értelmezhetővé teszi a hitemet. Ma már nem csupán az erkölcsi elvek relativizálásának világában élünk, de lassan az eddig érthető fogalmaink is úgy változnak-bővülnek-alakulnak, hogy az ember képtelen lesz kiigazodni végül, és nem látja majd a fától az erdőt. A kereszténység kifejezés mintha pontosan így járt volna. Azon túl, hogy Magyarországon minimum kétféle értelmezése van ennek a szónak (egyfelől politikai-nemzeti, másfelől biblikus módon is kezelhetjük), egyre jobban magyarázatra szorul mit jelent kereszténynek lenni. A témáról korábban már írtam egy közelítő bejegyzést, most azonban szeretnék előhozni egy gondolatkísérletet, amit a fentebb említett Kakukk-kereszténység fogalma miatt teszek. Nem állítom, hogy kerek perec igazam van ebben, csak rendszerezni kívánom, ma hogyan jelenik meg a kereszténység, mint olyan a társadalmi logika és a közgondolkodás szintjén.

Nos, próbáltam készíteni egy hevenyészett ábrát az egészről, ahol a középpontban "az igazi" kereszténységet tüntettem fel. Mivel én kereszténység alatt kifejezetten a biblikus alapú és belső meggyőződésen alapuló hitet értem, így azt hiszem jogosan kerülhet ez az ábra centrumába. Most nem kívánom hosszasan magyarázni, hogy miért pont ez van középen - de röviden azt látni, hogy a kétezer éves egyház apostoloktól örökölt alapvető hitvallásai, a kanonizált Biblia (deuterokanonikus könyvek ide vagy oda), valamint az első négy egyetemes zsinat alapján a helyzet nem sokat változott. Keresztény az az ember az egyház hitvallása szerint, aki bizalmát Jézus Krisztus személyébe veti, aki Isten Fia volt és feltámadt a halálból. Az egyház első hitvallásai tulajdonképpen Jézus személyét, a Szentháromság-tant tisztázzák és tesznek pozitív kiállást ezek mellett. Ehhez a hitvalláshoz képest térnek el a különféle, kereszténységre hasonlító, arra hivatkozó, vagy azt felhasználó látásmódok. Ezekből én most négyfélét jelenítettem meg a kis ábrámon:

A pszeudokereszténység címszó alá én olyan vallási mozgalmakat, szektákat, csoportokat sorolok, amelyek főleg teológiai bázisukat tekintve mutatnak eltérést az egyház és a Szentírás hitvallásától. Ilyen számomra a mormonizmus vagy Jehova Tanúi. Ezek ugyan felmutatják a kereszténység tanításainak némelyik elemét, de pont Jézus személyét és/vagy munkáját tekintve görbülnek el az alapoktól. Tudom, hogy hosszas vita lehetne a trinitástan biblikussága (amire itt most nincs lehetőségem), de mégis azt hiszem ez a csoport az, amit egy biblikus hívőnek nem kell annyira megmagyarázni. Nem azt mondom persze, hogy a pszeudokeresztény irányzatok mindenben rosszak és az odatartozó emberek "mennek a pokolba" - eleve ilyet nem is mondanék. De azt igen, hogy az ortodox hittől komoly pontokon eltérnek.

A másik kifejezés a deizmus, ami kicsit talán kilóg innen, hiszen ennek eszmei alapja mindösszesen annyi, hogy egy nem-beavatkozó istenségben hisz, aki maximum a világ teremtéséért felelős. Ez az istenség nem feltétlenül kell a kereszténységhez hasonlító Isten legyen, mindazonáltal a deizmus (az arisztoteliánus előzményeket mellőzve) mégis a keresztény nyugati miliő produktuma volt, így leginkább a kereszténység istenfogalmával dolgozik - a beavatkozás lehetősége nélkül. Mondani sem kell, a Biblia viszont egy beavatkozó istenség képét mutatja, más kérdés, hogyan és miként értelmezzük ezt a beavatkozást. Azt viszont semmiképpen sem mondhatjuk, hogy keresztényként egy nem-beavatkozó Istenben hinnénk.

A harmadik kifejezés az általam csak MMV-nek nevezett vallás: ezt  a rövidítést én találtam ki, és a "Magam Módján Vallásos" típusú emberek gyűjtőneveként használom. Az MMV vallás tulajdonképpen egy vallásos svédasztalról összerakott személyes boldogságportfólió. Azaz, kiszemezgetem a kereszténységből azt, ami az érzésvilágomnak, személyes preferenciáimnak tetszik és csak abban hiszek. Elfogadom, hogy a "Jóisten" létezik valahol a messzeségben, de (1) a hitem szubjektív, nincs egyeztetve a Szentírással és a hitvallásokkal, valamint (2) irtózom az egyházakhoz tartozástól, sőt bírálom az intézményes egyházakat. Azt hiszem azt láthatjuk, hogy egyre többen lépnek át az MMV irányba, akik kiábrándulnak valamiért az egyházakból, de a hitüket nem akarják teljesen elveszíteni. Nem foglalkoztatja őket erősen a kereszténység, de "jól jön", ha bajba kerülnek és lelki támaszra, vigaszra szorulnak.

Végül pedig negyedikként tettem ide a felvezetésben említett Kakukk-kereszténységet, ami alapvetően egy intellektuális igényű jelenség. Az ide tartozó személyiségek értéket látnak a keresztény ideológiában, az egyháztörténetben, a zsidó-keresztény erkölcsökben. Nincsenek kialakult teológiai nézeteik (mint például a pszeudokeresztény mozgalmaknak), nem tagadják Isten beavatkozóképességét és nem is feltétlen egy teljesen személyes meggyőződésük van. Nekem ilyen kissé Jordan Peterson, aki fontos értékeket lát a kereszténységben, a Szentírásban, ki is fejezi a támogatását... de az egyház hitvallását szerintem nem vallja - vagy legalábbis nekem nem ez jött le róla. Vagy a konzervatív-meleg író, Douglas Murray, aki könyveiben támogatja az egyházat és a kereszténységet, miközben kérdéses mennyire ismeri hitvallásszerűen annak tanításait. Sokan ezzel vádolják Aayan Hirsi Ali-t is, hogy nem világos mennyire tartja igaznak az egyházi hittételeket - vagy inkább csak társadalomformáló, erkölcsformáló, globálisan jó lehetőséget lát a kereszténységben.

Egyszóval és röviden: ma már nem elég a kereszténység magjával és mibenlétével tisztában lenni. Szükséges látni a kereszténység holdudvarát, a környezetében repülő "kisbolygókat" is, mert a fenti táborokban olyan emberek is vannak szép számmal, akik magukat kereszténynek tartják. Nyilván egy Jehova Tanúja, egy MMV-vallást követő, de egy Kakukk-keresztény sem fogja saját magát nem-kereszténynek identifikálni - sőt, számukra gyakran a biblikus keresztények vannak a körön kívül. (Talán a deista lehet ezalól kivétel.) 

Tisztában vagyok azzal, hogy a fent látható, összedobott ábra javítható, finomítható, bővíthető. Nem is monolit igazságként, hanem csak gondolatkísérletként tártam elétek. Ám abban biztos vagyok, hogy a kereszténység mint fogalom ma nagyon sok dolgot jelenthet - és ez nekünk a legrosszabb. Nem nézhetjük szó nélkül, ahogy ez a kifejezés inflálódni kezd - mert félő, ha nem teszünk semmit, az a tartalom rovására megy majd. Ahogy valaki frappánsan megjegyezte: "A biblikus kereszténység nem populáris. A populáris kereszténység nem biblikus." Hát igen...

Tovább

Tartsd fent a feszültséget!

Amióta lelkipásztorként is végzem a tevékenységem, és nem pusztán teológiai oktatóként, azt hiszem valamivel érzékenyebb lettem a körülöttem élő emberek problémáira. A problémák jó része mögött teológiai bizonytalanságok, konkrétabban a hitünkkel kapcsolatban felmerülő kétségek állnak, melyek érzelmileg is nagyon megterhelők, adott esetben kognitív disszonanciákhoz vezetnek. De ami a legrosszabb, bárhogyan akarjuk megoldani őket, nem tudunk szabadulni tőlük. Pedig talán éppen ez a kulcs - hogy nem is kell szabadulni...

Most akkor mi az igazság: a teológiai determinizmus (mint ahogyan a kálvinisták állítják), azaz Isten eleve elrendelt mindent, vagy a szabad akarat (bármit is értünk rajta), vagyis az egyén határozza meg inkább a saját sorsát? Mit tanít a Biblia az "Isten országáról" pontosan? Mert egyszer úgy beszél róla, hogy az már "itt van közöttetek", de akkor minek kéri Jézus, hogy imádkozzunk az eljöveteléért ("jöjjön el a te országod")? Ha azért nyitom ki a Bibliát, hogy egy konkrét élethelyzetemben konkrét üzenetet találjak benne, ezt hogyan csináljam? Bökjek rá a mutatóujjammal, csukott szemmel egy igeversre? És honnan tudom, hogy ez nemcsak az én agyszüleményem? Valószínűleg persze az, de milyen alapon is zárhatom ki, hogy akár Isten is felhasználhatja a saját agyszüleményemet, hogy velem kommunikáljon?

Nos, azt hiszem iszonyú mennyiségben lehetne sorolni a jobb és rosszabb példákat a hitéletünk kontextusában, és az embernek van egy olyan érzése, mintha ezek egy tőről fakadnának: a bizonytalanságot úgy szeretnénk megszüntetni velük kapcsolatban, hogy határozottan döntünk valamelyik opció mellett. Így tehát azt mondjuk, inkább hiszünk a determinizmusban (és nem igazán a szabad akaratban), inkább eljövendőnek véljük Isten országát, és inkább nem bökdösünk az ujjunkkal bibliaversekre, ha Isten segítségét kérjük. Persze dönthetünk másként is - a lényeg, hogy valamit muszáj dönteni, mert ellenkező esetben együtt kell élni azzal a feszültséggel, amit az ehhez hasonló kérdések miatt mentálisan érzünk és ami feldúlttá, feszültté, lelkileg nehézzé teszi a hitéletünket.

Ez a jelenség persze nem pusztán hitéleti, szerintem az élet egyéb területein is éppen így jelentkezik. Csak egy gyors példa: konzervatívabb vagy liberálisabb értékekre van szükség a társadalomban? Nyilván: mindkettőre,  mégis ádáz vita dúl ezek körül, mintha muszáj lenne dönteni, szavazni kellene egyik vagy másik mellett. Az emberek kiközösítik, kiutálják egymást, ha határozottan állást foglaltak valamelyik oldalon, és egy boldog jövőképet vizionálnak, ha a liberálisabb vagy konzervatívabb értékek diadalmaskodnak. 

Mégis, úgy tűnik nem vezet túl sok jóra, ha a tipikusan "kétvégű" dilemmákat megoldjuk, ha elvágjuk a közöttük meglévő feszültséget, és egyik vagy másik oldalra adjuk a voksunkat.

Bennem egyre inkább erősödik a meggyőződés, ha a konkrét szavazás nem segít, amivel szeretnénk feloldani a dilemmáinkat, akkor talán inkább meg kell tanulni együtt élni velük. Talán a feszültséget, amit ezek okoznak, káros dolog feloldani. Maradva a legelső példámnál, miszerint VAGY az isteni determinizmusban, VAGY az Isten által adott szabad akaratban illik hinni, remekül okoskodik D.A. Carson, amikor ezt mondja:

"Tegyük fel például, hogy a vitapartneremet annyira lenyűgözi Isten szuverenitása, hogy az e fontos igazságot alátámasztó összes szakaszból és érvből építi föl teológiai rendszerét, majd e háló segítségével kiszűri azokat a bizonyítékokat, amelyek értelmezhetők a teológiai rendszerének megkérdőjelezéseként. Az azonnali válaszom az, hogy az illető eljárása módszertanilag megkülönböztethetetlen azétól, aki először a valamiféle emberi szabadságot alátámasztani látszó szakaszokból és elvekből építi föl teológiai rendszerét, majd kiszűri a kiválasztásról és eleve elrendelésről szóló szakaszokat, amíg biztonságosan hatástalanítani nem tudja azokat azáltal, hogy újradefiniálja őket. A dolog lényege a redukcionizmus."

Másként fogalmazva, az eleve elrendelésről (teológiai determinizmusról) és szabad akaratról szóló teológiai viták nem csak amiatt frusztrálóak, mert a téma végtelen hosszúságúnak és megoldhatatlannak tűnik. Hanem attól is, hogy a résztvevők sok esetben minden áron meg akarják fejteni a kérdést, vagyis elvágják a feszültséget a két oldal között. Azt még elhiszem, hogy valakinek az egyik megközelítés szimpatikusabb a másiknál. Én nem vagyok kálvinista, alaphangon berzenkedem az erős determinizmustól, úgyhogy belátom, hogy nekem a szabad akarat a vonzóbb lehetőség. De azt is belátom, hogy a Szentírás nem engedi meg, hogy az egyik oldal hatálytalanítsa a másikat. A Szentírás fenntartja a feszültséget a kettő között, mindkettő mellett érvel - és jól van ez így.

Az emberi lélek belső feszültségei persze nagyon szövevényesek, de szerintem sok "lelki nyavalyánkra" valamiféle gyógyírral szolgálhatna, ha bizonyos kérdéseket nem kívánnánk bármi áron megoldani, hanem a közöttük lévő feszültség fenntartására törekednénk. Valaki jogosan feldobhatja most a labdát: és ez mire jó? Miért jó állandóan kérdésekkel kínlódni, nem dönteni, feszültségben élni? Nos, erre válaszolhatnék annyit, hogy "jó vagy nem jó, ilyen az élet", de ez meglehetősen gonosz és sovány felelet volna. Szerintem a feszültség fenntartása arra mindenképpen alkalmas, hogy ösztönözzön a dolgok kutatására, a kép élesítésére, a mélyebb megértésre. Ha feszültség van egy kérdésben, az felhívja magára a figyelmet, mindig pulzál, mindig mágnesként vonz bennünket, hogy foglalkozzunk vele. Talán a létünkben igazán fontos dolgok köré szerveződik ilyesféle feszültség - és ez a feszültség garantálja, hogy úgy élünk majd, hogy mindig ezeknek a dolgoknak a közelében legyünk. Ha megoldjuk vagy feloldjuk ezt a feszültséget, az a tanulás, megértés és növekedés megszűnéséhez vezethet. Jó példa erre a fundamentalizmus a kereszténységben, amiben kevés a valódi és lényegi kérdés, de sok a kinyilatkoztató szándék. A fundamentalista kerülni akarja a kérdésekben rejlő feszültséget - mégpedig úgy, hogy ad egy lekerekített választ, rányomja az "ez a biblikus" címkét, és ezzel a téma lezárva. Nagyon sokan persze érzik a lelkükben, hogy ez rendkívül kevés, tehát mégis elkezdenek tovább kérdezni, és ezzel gyakorlatilag visszahozzák a feszültséget a kérdésekbe - aztán tovább is lépnek a fundamentalista keretből, ami az igazi kérdezésnek nem nagyon ad terepet.

Lélektani oldalról persze nehéz ezzel együtt élni. Nehéz egyrészt mentálisan elrendezni a "kettős végű" problémákat, melyekre jó eséllyel soha nem adható egyetlen, lezáró válasz. Nehéz felismerni, hogy a lezáró döntés egyik vagy másik opció mellett nem fog nyugalmat hozni - hiszen mindig lesz ellenérv vele szemben. Végül nehéz az embernek azt is belátnia - ha eljut egyáltalán eddig -, hogy mennyi időt és energiát elfecsérelt, amikor redukcionista erőltetéssel akart lezárni egy lezárhatatlan kérdést - ahelyett, hogy ezt az energiát másra fordította volna. Egy szó, mint száz: a bölcsesség ahhoz kell, hogy belássuk, vannak ilyen kérdések, melyekben lehet személyes preferenciánk, de közben mégsem szabad elveszíteni a rugalmasságunkat.

Tovább

Az uralkodó faj sorsa...

"Sokasodjatok és szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá" - adja parancsba Isten mindezt a Genezis 1,28-ban a frissen teremtett emberiséghez szóló első mondatában. "Ennyi emberre semmi szükség nincsen" - fogalmaz Csányi Vilmos legfrissebb könyvében. Nyilván a Bibliát magasabb polcra tesszük, mint Csányi Vilmost - de azért így is maradnak kérdéseink...

Egy kedves barátommal és kollégámmal pár napja egy klimatizált teremben ültünk, megkönnyebbülten nyugtázva, hogy odakint a nagyvilágban milyen iszonyatos hőség van, de idebent legalább elviselhetők a viszonyok. Ennek kapcsán elmesélte, hogy ő és a felesége mostanság megélnek egy olyan érzést, amivel eddig még - igen küzdelmes életük során - soha nem találkoztak: klímaszorongás. Ezt az érzést egy teljesen hétköznapi, ámde újra és újra ismétlődő jelenség okozza: ahogy vidékről a fővárosba jönnek, minden nap elsuhannak néhány kukoricaföld mellett, amit ropogósan szárazra tördelt az aszály. A növényeknek annyi, láthatóan a talaj sem jó már. Történetesen tudják, hogy ez a föld nemrég még bőségesen termett, ráadásul speciális öntözési technikákkal viselték gondját - számolva a kimerítő hőséggel, jobban figyeltek a növények vízzel való ellátására. És mégis: az egész terület gyakorlatilag tönkrement. Mondani sem kell, mivel nincs olyan méretű aratás a térségben, amekkora eddig volt, így a mezőgazdasági gépeket karbantartó cég léte is veszélybe került, vállalkozások szűnnek meg - itt pedig folytathatnám a tragikus sort tovább sok egyéb más jelenséggel.

Mindezt csak példaként kívántam most felhozni, a lényeg az, hogy barátom őszintén elmondta, minden nap azt látják a szemük sarkából, hogy a világ halódik megfele körülöttük. A tönkrement búzamezőket látva egészen apokaliptikus levertség lesz úrrá rajtuk. Hozzáteszem, nem egy hisztérikus világvége-váró keresztényről beszélek, aki pánikot akar kelteni, hanem egy átlag feletti józanságú, higgadt és kimért emberről. És ahogy ő fogalmazott: mivel unokái vannak, tulajdonképpen már nem a saját sorsa miatt aggódik leginkább és a szorongást sem önmaga miatt érzi.

Az olvasó most jogosan felteheti a kérdést, mi köze mindennek a teológiához, a hithez vagy az egyházhoz? 

Azon túl, hogy a bevezetőben leírt első két mondatomra újra ráirányítom a figyelmet, hadd idézzek pár sort a korábban már említett Jem Bendell tollából, aki Összetörve című könyvében szépen sorra veszi a jelenleg zajló összeomlás okait. Bendell úgy látja, hogy amikor a környezeti válság témája szóba kerül,  gyakran olyan módon beszélünk erről, hogy a környezetet valamiféle embertől elkülönített természeti világként azonosítjuk magunkban. Tehát vagyunk mi emberek, akik a városainkban éljük a modern, technológiai alapú életünket - és van "odakint" a természet, ahol most éppen nagy bajok vannak:

"A modernitás egyik legmélyebb értelmezése az az elképzelés, hogy az ember elkülönül a "környezettől", fontosabb annál, és arra hivatott, hogy uralja azt. Az ilyen hétköznapi feltételezéseknek vallási előzményei vannak, amelyek közelebbről megvizsgálva úgy tűnnek, mint az európaiak által a 16. században kialakuló gyarmati indíttatású, térítő jellegű tanítások félreértelmezései."

Bendell ezután utal a bevezetőmben említett igeversre, miszerint az embernek uralkodó fajként szükséges a természet felett állnia, amit az egyháztörténet során sokszor értelmeztek a leigázás módján. Vagyis Isten arra teremtett minket, hogy magunk alá gyűrjük a világot. A gyarmatosító-hittérítő törekvések pontosan olyan hatalmaskodó-uralkodó antropológia mentén szerveződtek, ami erről szólt - a természet pedig erőforrást jelentett a leigázáshoz.

Azon túl, hogy a teremtésteológia szerint nyilván nem erről szólt az isteni megbízás (az uralkodás inkább a föld művelését és gondozását, megismerését és felügyeletét takarja), bennem felmerült még egy kérdés. Mi van akkor, ha már teljesítettük Isten parancsát? Könnyű a Biblia és Csányi Vilmos szavait egymással szemben állónak látni, de nem inkább arról van szó, hogy már sokasodtunk, szaporodtunk és betöltöttük a földet? Hogy már megoldottuk a feladatot, teljesítettük Isten kérését? Sőt, tovább provokálva az olvasót, mi van ha egyenesen túlteljesítettük amit Isten kívánt? Egészen más kérdésekben vannak erre példák a Szentírásban!

Persze én is érzem, hogy amennyiben kijelentjük mindezt, és megszavazzuk, hogy felesleges több embernek születnie, azzal igen vékony jégre tévedünk keresztényként. Rossz dolgok eredője lehet az ilyesmi. Csupán egy hasraütésszerű példa: képzeljünk el egy esküvőt, ahol a fiatalokat összeadó pap azért imádkozik, Isten nehogy megáldja gyermekekkel a házaspárt - hiszen van ember bőven a föld színén, nincs szükség újabbak születésére. Nyilván ez teljesen nonszensz. Nemcsak azért, mert nem illendő egy paphoz vagy lelkészhez, és nem is csak amiatt, mert meglehetősen ellentétesnek tűnik a keresztény erkölcsi gondolkodással, hanem mert egyszerűen zsigerileg állunk szemben vele. Az a vágy, hogy egy pár gyermeket akar magának, ösztönszerű, természetes és kikerülhetetlen. Tökmindegy mennyien osztozkodunk az erőforrásokon. 

A rossz hír viszont az, hogy a természetet nem érdekli a mi vágyakozásunk, sem az ösztöneink, sem az, hogy mit akarunk magunknak. Valóban túl sokan vagyunk,  ráadásul gyorsan szaporodunk, és ez az egyetlen tény önmagában hozzájárul a globális összeomlás siettetéséhez. A természet nem várja meg a felismeréseinket, a teológiai vitáink végét, azt a pontot, amikor végre eljutunk valamiféle közös konklúzióhoz. Hanem a maga folyamataiban, hol gyorsabban, hol lassabb utakon, de összeroppan.

Ez a probléma tehát: hogy van bennünk egy velünk teremtett ösztönös vágyakozás, amit nem szerencsés és nem is lehet elfojtani, így egyre többen és többen leszünk - ez pedig egyre inkább szembekerül a természeti környezet pusztulásával, kizsákmányolásával, felélésével.  Milyen kiutak jöhetnek szóba? Mit tud az egyház és a teológia a maga módján mondani és hozzátenni? És végül egy pasztorálpszichológiai szempont: mihez tudunk kezdeni azzal a klímaszorongással, ami a pusztuló valóság miatt erősödően jelenik meg a mindennapi életünkben? Kíváncsi vagyok a véleményekre!

Tovább

Kacagók közössége

Míg az igazi valójában megélt közösség, a hús-vér emberek közti találkozás, a szemtől-szembeni jelenléttel, a vibráló párbeszédekkel, vitákkal, sörözésekkel, nevetéssel olyan dolog, amiben nagyon is érdekelt vagyok, a közösségi oldalaknak nevezett virtuális együttlét egyre jobban fáraszt. Ennek oka pedig a lassan mindent elborító és parttalan cinizmus, ami szinte életjelenséggé nőtte ki magát az olyan platformokon, mint a Facebook - és ebben a magukat kereszténynek nevezők sem mutatnak különösebben kirívó ellenpéldákat.

Nem önmagában a Facebook-kal és társaival van a problémám. Márcsak azért sem,  mert ez a blog is képviselteti magát, még ha nem is harsány módon vagy nagy mértékben, mégis a saját FB oldalán keresztül. A közösséginek nevezett felületről azonban főként az elmúlt fél évben felhangosodott a lelkemben az a benyomás, hogy éppen az nem valósul meg benne, amit ígér: maga a közösségi lét. Hívő emberként nem tudom nem hozzátenni, hogy a közösség lényege szentírási fogalomkészlettel a koinonia, azaz az a viszony, amit emberek szoros kapcsolatának nevezhetünk. Ez a szó a szakrális kommunikáció egyik alapvető eleme. Arra utal, hogy a hívő emberek már a kereszténység indulásakor szerették egymással megosztani azt, amijük van - és itt most nem feltétlenül az anyagi javakra gondolok. Az első keresztény gyülekezetek nem érdekközösségek voltak, aki a misszió elnevezésű projekt kedvéért összegyűltek, hogy azon együtt dolgozzanak. A koinonia inkább jelent sorsközösséget, ahol a résztvevők saját életüket összekapcsolták egymással, miközben az így összefésült gyülekezetnek volt egy vertikális síkja is - azaz Istenre koncentrálva tették mindezt.

Nos, nyilván botorság volna egy nem-szakrális, azaz profán webes felülettől elvárni hasonlót. Nem is akarom a Facebook-ot "megkeresztelni" és számon kérni rajta azt, miért nem keresztény. De ettől függetlenül azért ami ott lassacskán dömpingszerűen jelentkezik, az már a szimpla profán-közösségi jellegét is kezdi elvenni. Ez pedig leginkább az áradó cinizmus és gúny szakadatlansága miatt van így.

Cinikusnak lenni az én ízlésem szerint nem feltétlenül probléma - igenis van helye az ilyesminek, még az egyházon belül is. Gondoljunk csak Illés prófétára, aki gúnyosan beszól a Kármel hegy tetején a Baál istenhez kiáltozó prófétáknak. A sztori szerint Baál persze nem felel a pogány próféták obégatására, mire Illés megjegyzi, hogy biztosan azért nem hallja őket, mert épp a dolgát végzi, s tán hangosabban kellene üvöltözniük. Az ember szinte látja Illés arcát maga előtt, ahogy a cinikus mosoly megjelenik rajta.

A cinizmus éles kés, amit bizonyos helyzetekben érdemes lehet bevetni, de ha állandóan az ember keze ügyében van és szüntelen vagdalkozik vele, az már beteges. A gúny elveszti a maga eleganciáját, amikor parttalanul alkalmazzák. Pontosan ilyen lett a virtuális közösség jó része: néha az az ember benyomása, hogy mindenki röhög, vihog, lesajnálóan beszól és kacarászik. Olyankor is, amikor ez kifejezetten taszító, embertelen és gusztustalan. Csak néhány példa.

Egy drog hatása alatt önkívületben lévő fiatal megszúrta saját magát és meghalt: sokan rányomják a hírre a vigyorgó fejet. Úgy kell a marhájának, megérdemelte, minek drogozik! Egy család új autót vett magának, amiben elromlott a motor és már másfél éve pereskednek a kereskedéssel - azóta nem tudnak két pici gyermekükkel közlekedni: a hír alatt többen szinte gurulnak a röhögéstől és "megszakértik" a kommentelők bölcsességével, hogy nem ilyen márkát kellett volna választani. Azaz, a vevő volt az ostoba, megérdemli ami történt vele! Aztán olvasni lehetett, hogy ledőlt egy színpadi díszlet, rászakadt egy színészre, aki komolyabb sérülésekkel kórházba került. A hír alatt teli szájjal kacagnak az emberek. Ő akart színész lenni, benne volt a pakliban, utólag ne rinyáljon!

Hosszasan lehetne elemezni, mitől válik egy társadalom fásulttá és cinikussá. Egész biztosan szükséges és fontos néplélektani-szociálpszichológiai kutatást végezni erről. Most csak azt kívántam érzékeltetni, hogy ez a jelenség egyrészt felfedi sokak igazi természetét, másrészt pedig mérgezi azokat is, akik nem ilyenek. Rendkívül fontos lenne, hogy az egyház és a keresztények ne álljanak be ebbe a sorba. Nem, a virtualitás adta anonimitás csupán lehetőség kiélni a sötét oldalunkat, de nem kötelező ezt művelni. A minimum tehát szerintem az, hogy keresztényként kerüljük el a mindentudó kommentelés cinikus csapdáját - nem ártatlan kattintgatások ezek, mert alattomos módon megtöltik és nehézzé teszik a lelkünket. Itt nem valami szómágiára gondolok, de én elhiszem azt, hogy a saját szavaink hatással vannak ránk, az emberből az jön ki nemcsak a száján, de a billentyűzetén keresztül is, ami benne van.

Ami azonban ennél fontosabb, hogy a virtuális közösségek látható elbutulása és elgazosodása szerintem felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy az igazi közösség mindig személyes. Egyszerűen így van ez kitalálva: érezni a másik ember közelségét, hallani a hangját, látni a gesztusait és mimikáját amikor beszél, pótolhatatlan. A Facebook és társai valójában alkoholmentes sörök: olyanok, mintha közösségi terek lennének, anélkül a valódi atmoszféra nélkül, ami egy igazi közösségi jelenlétet meghatároz. Nincs gond a használatukkal, de minél többet lóg rajtuk az ember, annál jobban megértheti, hogy van amit nem lehet virtualitással kiváltani. És ez a valami - vagy inkább valaki - nem más, mint a másik ember.

Tovább

John Lennon élhetetlen világa

Naivságba burkolózni: legtöbben azt mondanánk - és igazunk volna -, hogy az kártékony dolog. Néha viszont jól esik. Talán mentálisan-lélektanilag szükségünk van arra, hogy ábrándozzunk egy szebb jövőről, a világbéke eljöveteléről vagy akár egy olyan Mennyországról, ami csak a fejünkben létezik. A probléma viszont az, hogy a modern nyugati emberek jó része benne akar maradni ebben az álomban, márpedig életstílust nem érdemes építeni illúziókra.

Az elmúlt hetek alatt és jelenleg is egy igehirdetésre készülök, amely egy agyonhallgatott és korántsem népszerű témával, mégpedig Isten ítéletének szükségességével foglalkozik. Olyan világot élünk, amely kiveti magából ezt a gondolatot, sajnos egyre jobban az egyházon belül is. Persze nem arról van szó, hogy az ember élvezi amikor Isten ítéletet gyakorol - arról viszont igen, hogy keresztény szempontból igenis szükség van erre. Egy ítéletmentes világ nem a paradicsomhoz, hanem jó eséllyel a pokolhoz mozdítana bennünket közelebb. 

Nos, ilyen "vidám" felvezetés után jutott eszembe John Lennon méltán híres slágere. Valószínűleg senki nincs, aki ne ismerné az Imagine-t, amelyben a dalszerző egy végtelenül békés, nemzetek, országok, tulajdonlás és erőszak nélküli, no meg mennyország és pokolképzet mentes világot fest le. Ebben az elképzelt térben az emberek testvériségben élnek együtt és szeretik egymást, hiszen nincs miért küzdeniük. Mindenki a mának él, vagyis nem számol a következményekkel, hanem kiélvezi azokat az életpillanatokat, amelyek neki jutottak. Tudom persze, hogy Lennon a hippimozgalom égisze alá sorolható személyiség volt, a mozgalom maga pedig pontosan az ilyen gondolatok centrumának és bölcsőjének számított a 60-as és 70-es évek amerikai közegében. Ám nemcsak egy hajdani szubkultúra ragadta meg az Imagine-életérzést, hiszen a mostani Párizsi Olimpia nyitányában is elhangzott a dal, ráadásul pazar vizuális körítéssel, a riporter erős méltatásával kísérve. Egyébként maga Richard Dawkins is emlegeti az "Isteni téveszme" című könyvében, mint egy eljövendő, csodás, vallás nélküli világ valamiféle himnuszát. Tévedés lenne tehát Lennon slágerét a múltban tartani: nagyon is életben van itt, a jelenben!

Az Imagine a popkultúra egyik ékköve lett, szinte már valamiféle szakrális tétel, amit nem illik bántani. Pedig, miközben élvezzük hallgatni a melódiát, mindannyian jól tudjuk, hatalmas zöldség és naiv abszurditás Lennon nótája. Csak azért nem mondjuk ezt ki ennyire nyíltan, mert félünk hogy az erős kritikával meggyalázzuk az egyébként kiváló zenész emlékét. 

Lennon világához legközelebb az emberi faj talán a neolit korszak előtt, a letelepedés környékén járt, amikor az emberek több szempontból is valóban úgy éltek, ahogy a dal fogalmaz. Nem voltak még fogalmaik sem a túlvilágról, sem tulajdonjogról, nem léteztek még országok és nemzetek sem, valamint tényleg az adott pillanat határozta meg a sorsukat. De azt hiszem ha Lennon csak egy pillantást vethetett volna arra a világra, minden bizonnyal elsápad. Lehet, hogy ez a pillantás más irányba vitte volna, ahol rátalál valami egészen más slágerre. A rögvalóság, a természet vad kertje, a fogak és karmok világa volt az. A többé-kevésbé egységes emberi faj napi túléléséhez hozzárendelt Éhezők Viadala arénája. Semmi, de semmi köze nincs valamiféle áradó békességhez, szappanos egymásra boruláshoz és békés közös élethez. Predációhoz, túléléshez, létküzdelemhez annál inkább.

A hippimozgalom bájos naivitásában ennek ellenére van valami vonzó, ám a valószínűleg vallásellenes John Lennon nem számolt valami mással sem. Ha kiiktatjuk a mennyet és a poklot, az országokat és a kultúrát, amelyek bár részben csak virtuális valóságok (más részben szerintem realitások), de hemzsegnek bennük az együttélést szabályozó és fenntartó elemek, vagyis azok a kódok amelyek eligazítanak jó és rossz kérdésében, azzal csak a lovak közé dobjuk a gyeplőt. Merthogy: nem iktatjuk ki a bennünk lévő állatot, csak még jobban teret adunk neki.

Ezért tragédia, amikor éppen a fáradtságosan létrehozott kultúrán belül ütik fel a fejüket olyan folyamatok, melyek révén a kultúra saját maga ellen fordul - például azzal, hogy ma már a jó és a rossz metaetikai kérdéssé vált és egyre nehezebb konkrétan kimondani valamiről, hova is tartozik. Lennon szekuláris himnusza kapcsán N.T. Wright egyik könyvében azt javasolja, hogy éppen az Imagine negatívját képzeljük el! Azaz, ne arra ösztökéljük magunkat, hogy a mennyországot zárjuk ki ("Imagine there is no heaven"), hanem a gonoszságot szorítsuk vissza ("Imagine there is no evil!"). Orrvérzésig vitatkozhatunk a klasszikus teodícea alapkérdésén: hogyan fér össze egy jóságos Isten valósága a világban tapasztalható rosszal. Egy dolgot viszont érdemes a Szentírás lapjain észrevenni. 

Isten sokféleképpen reagál a gonoszra - például konfrontálódik vele, megbünteti, felhasználja a saját céljaira, kegyelmet gyakorol, a saját Fiát is aláveti, stb... -, de soha nem tagadja a valóságát. Még az Édenkert sztorijában is ott van a kígyó - mintha csak azt sugallná a szöveg, hogy egy bezárt és jól behatárolható kert sem mentes valamiféle anomália jelenlététől. A Biblia egyébként is ezerarcú módon beszél a gonoszról, beleértve az emberi gonoszságot, a gonosz, mint fogalom és szellemi hatalom valóságát, a gonosz jövőbeli sorsát és szerepét. De a szövegek nem énekelnek meg egy olyan valóságot itt a Földön, ahol a szakadatlan fejlődés és kulturális kibontakozás egyszer csak eléri az utópia bejárati ajtaját, és benyit egy ragyogó, gyönyörűszép, kimaxolt társadalmi összeborulásba. Túl romlottak vagyunk ahhoz, hogy ezt megvalósítsuk és nincsenek illúzióim, hogy azok is maradunk. Ezt a világot tehát nem itt kell keresnünk. Szeretjük a popzenét, a dallamos slágereket, de naivak azért nem vagyunk. Lennon világa élhetetlen számunkra, mert megépíthetetlen és ha valami csoda folytán mégis létrehozhatnánk, pillanatok alatt le is rombolnánk.

Tovább

Avi Loeb és a nálunk Nagyobb

Néha szoktam idézni, mert igencsak fontos igazságnak gondolom, amit a neves valláskutató Mircea Eliade műveiben hangsúlyoz az ember kriptovallásos viselkedéséről. Röviden arról van szó, hogy a magukat nem vallásosnak vagy egyenesen ateistának nevező emberek is hajlamosak a vallásosságra emlékeztető jegyeket felmutatni. Most éppen egy olyan téma kapcsán merültek fel bennem Eliade szavai, ami soha nem lankadó népszerűséggel rendelkezik: a földön kívül életről van szó.

Bevallom őszintén, a Harvard Egyetem fizikusa, azaz Avi Loeb felkeltette az érdeklődésemet. A nevét már hallottam korábban, de eddig nem igazán jártam utána annak, kicsoda ő valójában. Nos, a lényeget összefoglalva Loeb a földönkívüli intelligencia keresésének talán legnépszerűbb figurája, aki több könyvet is írt a témában (éppen most jelent a legújabb), és rengeteg podcast-ben, rádió és tévéműsorban szerepel, de még a TED-en is volt előadása. Nem kell talán hosszasan magyarázni, hogy Loeb gyorsan tett szert hatalmas népszerűségre, főleg amikor évekkel ezelőtt elhaladt a Föld közelében egy furcsa objektum. A leginkább "repülő palacsintára" emlékeztető jelenségnek az Oumuamua nevet adták, ami hawaii nyelven "hírnök"-öt jelent. Ez volt a töréspont Loeb számára, aki feltette a kérdést: mi van akkor, ha ez a bizonyos objektum nem természeti jelenség, hanem mesterséges entitás volt - például egy másik civilizáció Voyager-szerű szondájának darabja. Erre egyébként Loeb nemcsak a furcsa objektum furcsa formájából következtetett (állítása szerint nem tudunk olyan természeti erőről, ami képes lenne ilyen formát létrehozni), hanem olyan érdekességből is, miszerint az Oumuamua a Napunkat megközelítve párolgás nélkül repült tovább.

Az égi jelenséget a kutatók persze nem tudták igazán közelről és sokáig megfigyelni, mindazonáltal a történtek annyira nem hagyták nyugodni Loeb-ot, hogy felcsapott a földönkívüli intelligencia nyomai után kutatónak. A közismert SETI programmal ellentétben a harvardi fizikus úgy véli, nem rádiójelek formájában kell arra várnunk, hogy egyszercsak a földönkívüli intelligencia hírt ad magáról - inkább olyan objektumokat és nyomokat kell keresni az Univerzumban - sőt, akár a Föld bizonyos részein, például az óceánokban - melyek földön kívüli intelligencia jelenlétére utalnak. Nem akarom most ennél hosszasabban bonyolítani Loeb gondolatait, mindazonáltal ha az olvasónak van egy kis ideje, érdemes lehet ezt a vele készült beszélgetést végignéznie.

Tudom most nyár van, sokak szerint ez az uborkaszezon ideje, amikor érdemes bulvártémákkal és máskor elő nem szedhető kérdésekkel foglalkozni. Miért hoztam most fel ezt az egészet? Nos, nem a nyár és az uborkaszezon miatt.

Először is, miután elolvastam interjúkat a fizikussal és utánanéztem a személyének, őszintén megvallva nem volt olyan benyomásom, mintha Pataky Attilát vagy az ufóbolondok zagyvaságait hallgatnám egyenes adásban. Akik ismernek, tudják rólam, hogy nem vagyok az ilyen dolgok híve, egyenesen kerülöm az áltudományos süketelést az embereket elrabló idegenekről, vagy éppen az 51-es körzetről, ahol titokban földönkívüliek kibelezését végezte az ármánykodó amerikai kormány. Egy jó kis misztikus tévésorozatban helye van ennek, de a való világban egy komoly diskurzus keretében aligha. No persze egy harvardi fizikus éppen szakképzettsége miatt képes lehet a beavatottság álarca mögé elbújni és onnan teleszórni a közbeszédet a wishful thinkig-szerű ábrándjaival - nem meglepő, hogy sok kritika is övezi Loeb munkásságát.

Mindazonáltal Loeb ezzel együtt sem tűnik ufóbolondnak. Eddigi megszólalásai és érzékelhető szakmaisága inkább Paul Davies munkásságára emlékeztetnek, aki "A kísérteties csönd" című művében korrekt módon tárgyalta a lehetséges földönkívüli intelligenciák realitását, a SETI program mibenlétét, sőt még arról az előre elkészített protokollfolyamatról is írt, mi történne ha tényleg tudomásunkra jutna bármiféle földönkívüli élet bizonyítéka - akár velünk egy időben élő organizmusokról, akár már kihalt fajokról van szó. Ez tehát nem a bulvárposvány szintje, hanem egy jóval megfontoltabb és átgondoltabb megközelítés. Igazat adok Loeb-nek abban, hogy a téma elbulvárosodása miatt vagy az ettől való félelem okán már a tudomány sem fordít kellő figyelmet erre a kérdésre - pedig egy lehetséges földön kívüli intelligencia bizonyítékai fenekestül felfordítanának az egész emberiség jelenét és iszonyatos töréspontot okoznának a történelmünkben. Nem utolsó sorban: a vallásokban.

Másodszor, Loeb azonban felvet még valamit, és emiatt hegyezem én most igazán a billentyűzetem. Szerinte ugyanis a földönkívüliek léte adhatna értelmet a földi létünknek, mert enélkül meglehetősen "társtalannak" és kozmikus léptékben elárvultnak érezzük magunkat. Ahogy ő fogalmaz:

"Ha egyszer megtaláljuk odakint, a világűrben a társunkat, egy másik intelligens civilizációt, akkor többé nem leszünk magányosak, meglelnénk az értelmet a világegyetemben. (...) Megvan a lehetőségünk, hogy tudományosan foglalkozzunk a problémával, és azt gondolom, a témának ugyanolyan fontosnak, ha nem fontosabbnak kellene lennie, mint például a sötét anyag keresésének, amelyre dollármilliárdokat költenek."

Persze ez a felvetés sem újkeletű, sőt ha visszatérhetek Eliade megfogalmazására, tipikusan kriptovallásos tüneteket mutat. Az ember nyújtózkodik az ég felé. Magányosnak érzi magát, ha nem tudja a feje felett egy őt meghaladó, nála nagyobb és jobb esetben személyes vonásokkal rendelkező valóság jelenlétét. Mi ez, ha nem vallásos stílusú gondolat? Most nem az a kérdés, hogy léteznek-e intelligenciával bíró földönkívüli létformák (vagy esetleg a múltban léteztek). Nem is az, hogy elegendően fejlett technológiával és kultúrával rendelkeznek vagy kezdetleges szinten állnak. Pusztán az a gondolatjáték megragadó, ahogy ösztönszerűen hajlunk a nálunk nagyobb felé - miközben a szekuláris társadalmakban tagadjuk Isten puszta létét. Ezt a kettősséget talán úgy tudom a legjobban tető alá hozni, hogy a jelek szerint olyan földönkívülieknek örülnénk a legjobban, akik ránk hasonlítanak. Emberszerűek, emberléptékűek és a szó minden értelmében emberkompatibilisek.  Elképzelhető, hogy a magunk optimális másait keressük és óhajtjuk viszontlátni bennük? Szerintem jó eséllyel igen.

De hát: pont ez volt Krisztus, a theomorf ember. 

A nagybetűs Homo Sapiens, aki igazán megtestesítette a legjobb formánkat, és persze kis élcelődéssel még azt is elmondhatjuk, hogy valamilyen módon "földönkívülinek" nevezhetjük. Ahogy egy bölcs mondás tartja, nemcsak az a nagy szám, hogy ember járt a Holdon, hanem az is, hogy Isten járt a Földön.

Loeb azért óvatos ebben és igyekszik a földönkívüli intelligenciát kevésbé antropomorfizálni - hiszen ha létezik, miért is lenne elvárható, hogy hozzánk hasonló legyen? Ugyanez mondható el a kiváló egykori lengyel sci-fi szerzőről, vagyis Stanislaw Lemről, aki bőven képes volt elrugaszkodni attól, hogy egy nem emberi intelligenciának feltétlenül emberi alakot szükséges öltenie. Ám ezek a szerzők és gondolkodók olyasmit tesznek, amihez külön erőfeszítés kell: elvonatkoztatni saját magunktól. Mintha ez nem sikerülne a többségnek. És talán azért nem, mert amikor a hozzánk hasonlító, nálunk nagyobb intelligenciában akarjuk megtalálni az élet értelmét, nem egy másik intelligens fajt keresünk a lelkünk mélyén, hanem a saját Alkotónkat, akire tökéletesen illenek ezek a paraméterek.

Tovább

Férfiak, nők, lovak, és Jézus, az istenember

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, már a teremtéstörténetben olvasunk róla, ahogyan Isten szétválasztja és elrendezi a világ elemeit: tulajdonképpen ez a teremtés formai módja, aktusa, mikéntje. A világ alkotórészeinek ilyesféle szétválasztása azonban nem azt jelenti, hogy az egyes részek között ne lenne kapcsolat. Isten szétválasztó munkája nem izolálta egymástól a különféle teremtett elemeket - sőt, a "vonalhúzás" közöttük több helyen is mesterségesnek tűnik...

Valószínűleg az idők végzetéig vitatni fogják Darwin téziseit és az evolúció kérdését, amivel most még felszínesen sem szeretnék foglalkozni: csupán azért említem, mert remek illusztrációként szolgál jelen bejegyzés mondanivalójához. Miben állt Darwin forradalmisága az előzményekhez képest? Nyilván, sokmindenben. Az egyik azonban kétségkívül az, hogy Darwin előtt - főleg ha az ókori platonizmus filozófiájára gondolunk - valahogy az volt az élővilág tipikus szemléletmódja, miszerint az rögzült formák sokaságából tevődik össze. Az élőlényeknek létezhet valahol egy eszményi alakja, egy optimuma, ami az ideájukat testesíti meg. Tegyük fel, hogy látunk egy lovat, ami persze nem tökéletes: tépett a sörénye vagy túlságosan sovány, nem elég izmos - no de mihez képest? Hát, a "lóság" ideális formájához viszonyítva, ami a ló esetében gyakorlatilag saját maximuma. Ehhez hasonlóan aztán minden élőlénynek ebben a valóságban csak a tökéletlen megvalósulásával találkozunk - az ideák világában azonban ott lapul a hibátlan alakjuk.

Darwin gondolata ebbe a rögzített sémákból álló ideológiai térbe robbant be, és teljesen átírta ezt a szemléletmódot. Az evolúcióelmélet szerint nincs olyan, hogy "ideális ló" sem itt, sem máshol, valamiféle fogalmi űrben vagy más dimenzióban. Egy élőlény leszármazottai nagyon messzire kerülhetnek az őseitől, mivel - és itt jön a lényeg - az élőlények folyamatosan változnak, nem rögzítettek, hanem állandó és szakadatlan átmenetben vannak. Ráadásul az evolúcióban nem létezik egy előre meghatározott, ideális végállapot, ami felé zajlik a változás: ilyen értelemben sincs a "lóságnak" egy optimális csúcsértéke, ami felé a lovaknak bármi áron fejlődniük kell. A változás azonban zajlik és folyamatos. A kreacionizmussal folytatott viták során gyakran előkerül, hogy "nincsenek átmeneti fajok" - nos, persze hogy nincsenek, mivel bizonyos értelemben minden faj állandó átmenetiségben él. Furcsa megfogalmazással úgy is írhatom, hogy a fajok "folynak" a természetben.

És mégis: ha ránézünk egy lóra, akkor tudjuk, hogy egy lovat látunk és nem egy rinocéroszt. Felismerünk egy kutyát és el tudjuk különíteni egy macskától, sőt a kutyafajtákat is hatékonyan megkülönböztetjük. Legyenek bár a fajok folyamatos átmenetben, hasonlítsuk az egész biodiverzitást egy óriási "élőlényfolyamhoz", ami mindig és szakadatlanul változik, egyszerű megfigyeléssel képesek vagyunk dobozolni az élőlényeket - ehhez nem taxonómusnak sem lenni. Azt tesszük, amit Isten: egy állandóan változó világban szétválasztunk, kategóriákat képzünk, és dobozolunk, a dobozokra pedig címkéket rakunk.

Amikor az ideológiák, eszmék és a teológia vidékére tévedünk, ott talán nehezebb a helyzet. Vegyünk egy klasszikus kérdést, ami Jézus kettős természetét illeti! A biblikus egyház kezdettől fogva hitt abban, hogy Jézus nem pusztán ember, hanem Isten emberi formában. Az Újszövetség számos kijelentése hol utalásszerűen, hol meglehetős kendőzetlenséggel olyan módon írja le Jézus személyét, mint aki ontikus kettősséggel rendelkezik. De hogyan kell ezt elképzelni? Mégis hogyan lehet valaki egy időben Isten és ember? Van valamiféle "határvonal", ameddig az emberi természet tart Jézuson belül, aztán onnantól "kezdődik" az isteni természete? A mitológiák gyakran beszélnek "félistenekről" - gondoljunk Gilgamesre! -, akik valamiféle átmenetet képeznek az emberek és az istenek világa között. Ez a helyzet Jézussal is? Nos, amit biztosan mondhatunk, hogy az egyház az első évszázadokban inkább azt tudta jobban megmondani, hogyan NE értsük a két természet egymáshoz való viszonyát, és melyek azok az eretnek gondolatok, amik valahol szembekerülnek a bibliai szövegből megérthető kijelentésekkel. A teljesség igénye nélkül így tehát elítélték az arianizmust (ami szerint Jézus csak egy teremtménye Istennek és később vált istenivé), vagy az apollinarianizmust (ami szerint az isteni tudat mintegy kiszorította Jézus emberi oldalát), esetleg a monofizitizmust (ami szerint csak egy természet van Krisztusban, mégpedig az isteni, amiben emberi természete mintegy feloldódott az idők során). Az egyház óvatosan akart fogalmazni: Jézusban egyszerre van jelen Isten és ember, de nem szabad Őt kettéosztani, sem valamilyen "köztes lényként" elképzelni, sem az isteni vagy emberi természet rovására megcsonkítani - akár a mitológiák félisteneit. A két természet összefüggésének mikéntje viszont abszolút meghatározottságban kimondatlan maradt. A tudatunkban dolgozunk azon, hogy Jézus "istenemberségéhez" közelítsünk, de negációkban, tagadásokban, óvatos lépésekben érdemes megtenni ezt - miközben mindig marad az egészben valamiféle misztérium.

Mégis, ez az egyháztörténeti tény nem zavarta sosem az egyházat, hogy Jézust többnek lássa bölcs embernél. Ha megkérdezünk egy Szentírást ismerő, átlagos keresztényt, valószínűleg azt válaszolja, úgy hisz Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában, aki a Szentháromság egyik személye. A kereszténység egyik fokmérője, mondhatni belépési feltétele az, hogy valaki Jézust többnek látja-e puszta embernél, és nem kevesebbnek Istennél.

És akkor a fenti két példa után jöjjön az aktualitás! Az elmúlt hét történései Imane Khalif ügyében (az algír bokszoló, akinek a nemiségét és női mivoltát sokan megkérdőjelezik) elindítottak bennem is kérdéseket. A nemiséget alapvetően nem tartom egy bonyolult problémának, a körülötte lévő hisztérikus fejleményeket pedig részben mesterségesen gerjesztettnek is vélem. Ami viszont biztos, hogy nekem van egy fiam és egy lányom. Azt hiszem meg tudom különböztetni őket egymástól. Képes vagyok a szétválasztás és elnevezés műveletére. S ha elém tesznek egy papírt, ahol meg kell jelölnöm a saját nememet, bolond lennék ha nem tudnám a választ. Az én világomban férfiak és nők léteznek és minden különösebb teketória nélkül, ránézésből tudom ki melyik nemhez tartozik.

De mi van akkor, ha a nemiséget nemcsak "ránézésből" lehet és kell értelmezni? Ez pusztán a korszellem nyomása, vagy a dolgok természetének lényegi része? Azért gondolkodunk erről, mert a nyugati fejetlenség és túltolt liberalizmus megfertőzte a tisztánlátásunkat, vagy az élővilágban tényleg előforduló adottság, hogy a nemiség területén is van valamilyen fokú átmenetiség? Egyáltalán nem mindegy hogyan válaszolunk erre a kérdésre.

Bevallom őszintén, ehhez a saját pillanatnyi tudásom nem tartom elégségesnek. Viszont szeretnék valamit mondani az átmenetiségről, a formák, a dolgok, az entitások fluiditásáról és összeolvadásáról. Amennyire ismerem és érzékelem a világot, nekem az tűnik valószínűbbnek, hogy az átmenetiség a valóság természetéhez tartozó jelenség. Tehát, nem mi találjuk ki, hogy a dolgok egymásba folynak, vagy éppen szakadatlan átmenetben vannak. Ez nem az őrült "lipsik" agyszüleménye (még akkor sem, ha képesek túltolni a biciklit), nem a korszellem éppen most divatos leleménye, hanem úgy fest, egyszerűen ez az igazság.

Megjegyzem, noha az előző bejegyzésben arról írtam, hogy Isten már a teremtésnél szétválasztotta egymástól az elemeket és elrendezte őket, a Szentírással nemcsak a dolgok elkülönítése, de összekapcsolása és az átmenetisége is összhangban lehet. Erre jó példa Jézus kettős természete, ahol nem tudjuk szögmérővel-vonalzóval elválasztani az emberi és isteni természetet, de hasonlóan illusztris lehet magának a bibliai szövegnek a mibenléte: tudjuk, hogy a mitikus elemek gyakran együtt vannak a valós történelmi tényekkel, a szimbolikus képek egybeszőve jelennek meg a történetiséggel. És mindenekelőtt ott van az egész kinyilatkoztatás progresszivitása, ami sok apró dologban mutatja az átmenetiség jeleit. Kiragadva egy példát, gondoljunk Isten jelenlétére! Isten jelenléte a bibliai narratíva elején nyíltan elérhető az ember számára, akivel közvetlen kommunikál (Őstörténet), aztán ezt követően többnyire kiválasztott emberekkel, például leginkább a prófétákkal beszél (az Ószövetség nagy része), végül megmutatja magát Krisztusban (az evangéliumok), ezután pedig a Szentlélek révén bárkiben képes belülről hatni (pünkösd után). A jelenlét-formák bizonyos változása és változatossága ez, ahogy egyik formából átmegyünk a másikba a sok évezredes történetfolyamban előre haladva.

Valahogy úgy tudom jól megragadni az egész lényegét, hogy miközben (1) az átmenetiség a valóság természetének része, nekünk (2) szükségünk van viszonylag merev kategóriákra, hogy ezt a valóságot kezelni és értelmezni tudjuk. Megőrülnénk, ha nem mondhatnánk ki egy férfiról, hogy az férfi, egy lóról, hogy az ló - vagy éppen hívőként Krisztusról, hogy ő az Isten Fia. Már csak pragmatikus okokból is meg kell húznunk vonalakat, ki kell alakítanunk csoportokat, nevén kell neveznünk a dolgokat - különben elveszítjük a kapcsolatot a valósággal, kicsúszik a kezünkből a saját létünk értelmezésének lehetősége. De azért, mert mi dobozolunk, a dobozokra címkéket teszünk, a valóság szövevényes rétegeiben nincs feltétlenül olyan módon rögzítve, ahogyan talán szeretnénk látni. Így aztán egyszerre igaz, hogy a férfiak azok nem nők - miközben a nemiség peremén vannak jogosan felmerülő kérdések. Egyszerre igaz, hogy egy zsiráf az zsiráf, miközben tudjuk, hogy a "zsiráfság" a mi mesterséges címkénk, a zsiráfok pedig változnak. És számomra egyszerre igaz, hogy Jézus emberi és isteni, miközben nem fér a fejembe, hogyan is kell ezt hajszálpontosan elgondolni.

Élhetnénk talán egy értelmezhetőbb világban is, ami kevésbé fluid, ahol a kategóriák valóban rögzítettek - de nekünk ez a világ jutott. A kibogózása kaland - és teher. Mindazonáltal nincs más lehetőségünk, mint a valóság mélyére nézni, még ha a hétköznapokban továbbra is jól tesszük, ha a bevált kategóriáinkat használjuk. 

Tovább