2019. február 14., csütörtök

Jézus és az ördögök

Ez az egyik igazi forró kása, amit az egyház műveltebb teológusai kerülgetni szoktak, mert attól tartanak, ha foglalkoznak vele, végképp elveszítik a hitelességüket: egy felvilágosult ember ugyanis nem hihet démonok és az ördög létezésében. És egyébként is, csak a nagyon karizmatikus-fundamentalista hívők, illetve a Vatikán hírhedt exorcistái próbálkoznak még az ördögűzéssel - ők pedig csak a bulvármédiába valók. A probléma azonban, amit egyetlen igazi teológus sem tud megkerülni, hogy maga Jézus is gyakorolta ezt a tevékenységet. Hogyan értsük Jézus ördögűzéseit?

Azt kétségkívül el kell ismerni, hogy az ókorban (és a judaizmusban) a káosz és a rombolás minden megnyilvánulását démoni hatalmak működésével magyarázták. És persze főként a pszichózis mindenféle fajtájára mondták ki általános könnyedséggel, hogy azt démonok okozzák: ha egy beteg valamiféle személyiségzavarban vagy pszichés eredetű betegségben szenvedett, rendszerint úgy hitték, az ördög szállta meg. S mivel tényként kezelték, hogy a lelki eredetű betegségek mögött ördögök vannak, tényként kezelték azt is, hogy a megfelelő praktikákkal a megszállott visszanyerheti a szabadságát.  Bizonyos lépéseket követve az ördögök kiűzhetőek, az ember felszabadul és a rend visszaáll. Azon sincs mit csodálkozni, hogy a betegek, fogyatékosok és elnyomottak - vagyis tipikusan a társadalmi periférián élő rétegek - könnyen magukra vették a megszállott ember szerepét, sokan valószínűleg attól függetlenül, hogy tényleg azok voltak-e vagy sem.

Mindezek fényében szokás manapság úgy gondolni a "régi idők" démonizált embereire, mint akik az akkor még ismeretlen pszichés betegségek valamelyikétől szenvedtek. Az ördögűzőkre pedig úgy, mint archaikus pszichoterapeutákra, akik egy tudomány előtti kor színvonalán próbáltak bizonyos rituálék segítségével lelki betegségektől szabadságot adni. Nyilvánvaló, hogy a jól koreografált lépések egy-egy ördögűzés esetében tényleg járhattak pszichés felszabadulással: a lelki beteg embert beszippantotta és sodorta a dramatizált esemény, és a maga szerepét eljátszva valóban átélhetett egyfajta megtisztulást és szabadulást. Csak persze azt ne mondjuk - szól a mai ember -, hogy tényleg ördögi lények álltak az egész hátterében, mert azok nem léteznek. 

Ebben a racionális forgatókönyvben persze maga Jézus is egy ilyen tehetséges terapeuta, aki karizmatikus fellépésével, a megfelelő időben és helyen kimondott hatásos szavaival, és a melléjük társított odaillő ördögűző koreográfiával hozzájárult a lelkileg zavaros emberek egészségessé tételéhez. A kissé megengedőbb magyarázatok szerint bár Jézus maga is tudta, hogy itt valójában "csak" lelki betegségekről van szó, nem pedig démonokról, nem bolygatta meg saját kora felfogását, hanem alkalmazkodott ahhoz. Pontosan úgy járt el, ahogy az akkoriban szokás volt egy ördögűzés esetében. Az még az evangéliumi szövegekből is kiderül, hogy akkoriban mások is űzték az ördögöket, nem Jézus volt tehát az egyetlen.

Azt hiszem a legtöbb keresztény elégedetlen lehet a fenti magyarázatokkal. És nem feltétlenül azért, mert ellenkezik a modern világ mítosztalanító és racionalizáló szellemiségével. Inkább azért, mert nem ismer rá belőlük arra a Krisztusra, akiről az evangéliumok szólnak. Nem konkrétan a logikailag megindokolt ördögűzés okozza csak a problémát, hanem főként az, hogy amennyiben rábólintunk erre a Jézus-képre, megint a zsákutcába jutott történeti Jézus-kutatás köreit fogjuk róni: azaz volt egy "igazi Jézus", amire rárakódott a "hit Krisztusa", jelen esetben a csodatévő-ördögöt űző Jézus. A történeti Jézus-kutatás eddigi három hulláma évszázadok óta próbálja megtalálni ezt a kétféle Jézust, de nem igazán sikerül neki - valószínűleg azért nem, mert Jézus csak egy létezik. 

Egyszóval vagy elfogadjuk Jézust olyannak, amilyennek az egyház, mint értelmező közösség bemutatja nekünk az evangéliumi korpuszban, vagy rábólintunk arra, amit a történeti Jézus-kutatás nyújt, de akkor semmi sem marad a kezünkben, csak spekulációk, egymásnak is ellentmondó Jézus-ábrázolások, melyek többnyire a mai korhoz igazított, jóképű, szakállas, rendszergazda-külsejű srácként lefestett Krisztus-szerűségben foglalhatóak össze. Ha Jézust magát is "megszabadítjuk" az ördögűzéseitől, ahogy Bultmann próbálta megtenni ugyanezt a csodák kapcsán, mi marad nekünk végül? És aki marad, az hogyan lehetne az a Krisztus, aki felforgatta az egész történelmet?

2019. február 10., vasárnap

Mi és a múlt

Furcsa dolog a múlt: egyszerűen mondhatnánk, hogy mindaz ott van, ami már megtörtént - és amin éppen ezért már nem lehet változtatni. A helyzet viszont korántsem ilyen egyszerű. Gyakran ugyanis azt látjuk a múltban, amit oda a jelenből éppen kivetítünk: így az elvileg már lezárult múlt mégis szakadatlanul a változás dinamikájában van, és mindig máshogyan néz ki az aktuális értelmezéseink fényében. Keresztényként mi lehet a viszonyunk a múlthoz?

"A kereszténység nem a múlt vallása, és nem is csak kulturális örökség, hanem egy új, közös, bizalommal és szeretettel teljes jövő kezdete" - mondta ezt még tavaly Erdő Péter bíboros, Esztergom-Budapesti érsek. A bíboros úr kijelentése szerintem elég giccses, mindazonáltal mégis jó lenne, ha igaz volna ránk, keresztényekre. A kereszténység ugyanis nagyon sok időt tölt el a saját múltjában. Szereti azt újra és újra átgondolni, értékelni, mazsolázgatni belőle, emlékezni a dicsőségére, ízlelgetni a csodáit, emlegetni a szentjeit és nagy figuráit. Ehhez képest jóval kevesebbet forgunk a jelenben - a jövőt pedig nem jól felépített víziókban, előremutató és trendeket diktáló szemlélettel kezeljük, hanem többnyire lázálmokban szoktuk lefesteni, amit közkeletű címkézéssel világvégének neveznek.

Valahogy tehát úgy tűnik, hogy a kereszténység az idő dimenziói közül a múlttal foglalkozik a legtöbbet, de mire való és mire nem számunkra a múlt, és hogyan kellene dolgoznunk vele?

Nyilvánvaló, hogy a múltunkkal törődnünk kell, ez nem is lehet kérdés. A kereszténység gyökerei több ezer évesek, és ha elszakadunk ezektől a gyökerektől, ha nem értjük ezeket legalábbis hozzávetőlegesen jól, akkor talajt veszítünk. Ebben az értelemben a konzervatív paradigma értékmegőrző szerepét én jónak és fontosnak vélem. A múltunkat szemlélni kell, ismerni kell, érteni kell. A problémát ott látom, amikor a múltba nem azért révedünk, hogy megértsük a tanulságait és tovább hagyományozzuk az onnan származó, erre méltó értékeket, hanem mert valamiféle bárgyú nosztalgiától hajtva szeretnénk vissza is térni oda, vagy esetleg bizonyos formában újra megvalósítani a múltat a jelenben. Azon túl, hogy ez már nem értékőrzés és hagyománytisztelet, hanem inkább tipikusan a maradiság előszobája szokott lenni, a nosztalgia nemes érzésének van egy olyan veszélye is, hogy erősen szelektál a múlt tényei között. Jó azt tisztán látni, hogy a nosztalgia nem csupán egy érzés, amiben néha jól esik lubickolni, amikor a nyolcvanas évek popslágereit hallgatjuk vagy éppen felemlegetjük milyen csodálatosan egyszerű volt élni a Kádár-korszakban, hanem egy kemény szűrő is, egy torzító lencse, amin keresztül a múlt egészen máshogyan néz ki. Aki nosztalgikusan tekint a múltjába, az egyben sokszor kiszemezgeti a kellemes és számára jó dolgokat a rosszabbak közül, amikről nem is akar tudomást venni. És ha a nosztalgikus visszatekintés szemüvegén keresztül idealizáljuk a múltat, akkor valójában milyen múlthoz is akarunk mi visszatérni? Avagy másként megkérdezve: létezett-e egyáltalán az a múlt, amihez az ilyesféle hevülettel hozzá akarunk férni? 

Ne higgyük azt, hogy mindez pusztán elméleti eszmefuttatás, hiszen nagyon sok formájában tapasztalható az egyházban. Ez történik akkor, amikor emberek, gyülekezetek, mozgalmak az első egyházra nagyokat sóhajtozva visszagondolnak ("akkor még minden jó volt, történtek csodák és volt hitük az embereknek"), vagy éppen a mai Izrael viszonyaiba projektálják a (korántsem ideális) ószövetségi választott nép körvonalait. Ezt látjuk akkor, amikor a reformáció eseményeiben - nyilván a protestáns felekezetekben - csakis a romantikus teológiai szabadságharcot vesszük észre, vagy éppen a régi idők erkölcseit mindig jobbnak látjuk a maiaknál, esetleg meg vagyunk győződve arról (a számok ellenére), hogy a világ most sokkal rosszabb és gonoszabb, mint régen volt. Én úgy látom, ezek a múltértelmezések a nosztalgia lencséjén megcsillanó szép, színes képekből táplálkoznak. Legjobb esetben is csak a múlt egy részének egyféle nézőpontjai.

Mit lehet tenni? Hogyan és miért kell a múltunkkal foglalkozni? 

A legrosszabb, ami tehető nyilván a teljes elfordulás. Ha az ember nincs tisztában a múltjával, az pont olyan - Tony Lane egyháztörténész szavaival szólva - mintha kihagyna az emlékezete. Nem mondhatunk le a múltunk tanulmányozásáról azért sem, mert a megőrzendő értékeink onnan érkeznek. Végül pedig illúzió lenne azt gondolni, hogy "szemüvegmentesen" tudjuk nézni a múltat  -az objektivitásra persze lehet és kell is törekedni, de mivel túlságosan érintettek vagyunk a múltunkban, valamilyen szemüveg mindenképpen lesz rajtunk. De melyik a legszebb múltba néző szemüveg egy keresztény orrán?

A múlthoz való hozzáállásra szerintem a Szentírás szolgáltathat támpontokat, vagyis mutat nekünk néhány "szemüvegtípust". Tudvalevő, hogy a szentírási szerzőkön is volt szemüveg, hiszen gyakran gondoltak vissza és beszéltek is egy-egy történelmi pillanatban a múltjukról. Ilyen például, amikor a zsoltáros szorult helyzetében még magát Istent is emlékezteti arra, hogyan szabadította meg a népet a fogságból - és ami a lényeg: hogy mivel Isten ezt egyszer már megtette, meg tudja tenni újra a szerző jelenében is. A múlt tehát azért volt fontos a bibliai ember számára, hogy erőt nyerjen a saját jelenéhez belőle. A másik oka a Bibliában a múlt értelmezésének szerintem a hálaadás - észrevenni hogyan jutott el az ember a jelen áldásaihoz. Végül pedig a múlt, mint a jelen magyarázata is említésre méltó - gondoljunk itt például a teremtéstörténetekre, melyek aetiológiai funkciókkal rendelkeztek, azaz az aktuális helyzet indokait a régmúltban gyökerező állapotok mentén értelmezték.

Érdemes észrevenni, hogy a múltat a Szentírásban mintha mindig a jelennel összekötve kezelték volna. Az esetek jó részében nem akarták a jelent felváltani a múlttal (noha nyilván ilyen tendenciák is tetten érhetők a szövegekben!), amikor mégis ezt tették, azt meg nem nevezhetjük feltétlenül sikeres próbálkozásnak. Ilyen volt például, amikor az egyiptomi fogságból kiszabadult nép nosztalgikus hangulatban visszavágyott Egyiptomba. A múlt szemlélésének bibliai szemüvege talán a hálaadás, a jelen magyarázata és az Isten felé mutatott bizalom növekedése címkéket kaphatná. Végül azt is érdemes megemlíteni, hogy végső soron a jövő sem a katasztrófákról szól - legyen bármilyen brutális, amit a Jelenések Könyvében olvasunk -, hanem az új kezdet, az új teremtés, az új világrend ígéretéről. Vajon mi ehhez képest hogyan állunk a múlthoz?

2019. február 6., szerda

A kudarc nem siker

Szegény John Chau: nyugodna békében, de nem tud. Először a 444 egyik lejárató cikke zaklatta, aztán Szabados Ádám írt róla egy apologetikus hangvételű bejegyzést, most pedig én is újra előveszem. De talán nem a szerencsétlenül járt misszionárius most a lényeg, hanem inkább egy fontos tanulság, melyet úgy veszem észre, senki nem szeretne levonni ebből a szomorú történetből.

Emlékszünk még rá, John Chau volt az a pórul járt amerikai fiatalember, aki ellátogatott a Föld talán legelzártabb törzséhez (a szentinelézekhez), hogy Jézus evangéliumát elmondja nekik. Nem aratott sikert: a szigetlakók lenyilazták és holttestét egy ideig tologatták a parton. Az újságíró Szily cikkéből kiderül, hogy Chau elképesztően sok dolgot megtett azért, hogy küldetése sikeres legyen. Orvosi eszközöket vitt magával, mert előre felkészült a várható sérülésekre, sőt mentőápolói szakképesítést is szerzett, hogy hozzáértőként tudjon sebeket ellátni. Rengeteg erőnléti túrát teljesített, ráadásul karanténba zárta magát a missziós út előtt. Nem házasodott meg, hogy halála esetén ne okozzon senkinek nehézséget, főállásban munkát sem vállalt csak azért, hogy folyamatosan képes legyen a felkészüléssel foglalkozni. Egyszóval, igazságtalan lenne azt mondani, hogy Chau egyszerűen csak vette a cipőjét és odament - ennél sokkal többet tett, tulajdonképpen mindent, amit csak tudott. És ez még akkor is tiszteletre méltó, ha az egész küldetés tragédiával végződött számára.

Amit ilyenkor nagyon nehéz keresztényként kimondani, hogy mindez a roppant erőfeszítés nem hozott semmi látható gyümölcsöt, csak egy fiatalember halálát. Nincs semmi konkrét bizonyíték, ami miatt ennél többre kellene gondolnunk. Vagyis ez az igazság, és az igazságba sokszor nem tudunk beletörődni, mert elviselhetetlennek tartjuk.

Az indokaink még hihetőnek is tűnnek - saját magunk számára. Egyrészt nem akarunk megbántani egy halottat, aki ráadásul a testvérünk is volt, és aki ilyen sokat tett a saját küldetéséért. Tiszteletlennek érezzük magunkat, könnyen fecsegőnek, akik egy meleg szobából és kényelemből ítélkeznek mások felett. Másrészt, nem tudjuk egészen pontosan mi történt a Chau halála előtti órákban: lehet, hogy mégis sikerült neki valahogyan megosztani az evangéliumot a szentinelézekkel? Igen, biztosan így történhetett, így kellett történnie, mert olyan nincs, hogy valaki ennyi munkát fektet egy ilyen projektbe, és végül semmi haszna nincs az egésznek! Annyi ima és felkészülés, edzés és tanulás nem veszhet csak úgy kárba néhány nyílvesszőtől! Ez lehetetlen!

Sajnos nem az. Tudom, hogy ez rossz hír, de az igazság nem tisztelet alapján működik, és semmi köze ahhoz, mennyire fűtött a szobánk, ahogy ahhoz sem, mekkora erőfeszítést tesz valaki egy misszió érdekében. Az igazság csak van, mi pedig felismerhetjük vagy tagadhatjuk, elfogadhatjuk vagy alternatívákat állíthatunk vele szemben. De bárhogyan is reagálunk, az igazság attól tökéletesen ugyanaz marad. 

A rendelkezésünkre álló tények alapján az a plauzibilis magyarázat, hogy Chau szót érteni sem tudott az őslakosokkal. Ezt még saját leírásai is megerősítik, melyek ráadásul egybevágnak mindazzal, amit eddig erről a törzsről tudtunk. Az igazság az, hogy a szentinelézek semmiféle nyitottságot nem mutattak, és egyáltalán nem voltak kíváncsiak az evangélium üzenetére. Chau mondott nekik egy mondatot Jézusról, dicsőítő dalokat énekelt és beszélt valamit a Genezisből. Ha mindez nem a befogadó oldal nyelvén, megértése szintjén, fogalmi készletét figyelembe véve történik, akkor nem sok értelme van. Nem a tiszteletlenség mondatja ezt velem, hanem a tények szeretete. Tudja ezt mindenki, aki foglalkozott missziózással, esetleg maga is részt vett missziós úton. Az első találkozás alkalmával Chau csak megismételte azokat a vélhetően csúnya szavakat, amiket a szentinelézek a fejéhez vágtak - mire még ki is nevették, és egy nyíllal átlőtték a Bibliáját. Aztán másnap őt magát is.

Nagyra becsülöm azt, aki képes meghalni a hitéért, akiben van annyi tartás, hogy nem mutat be áldozatot a császárnak, felszólításra sem tagadja meg Krisztust, hanem nyíltan és egyenesen felvállalja a meggyőződését. Az egyháztörténet bővelkedik a mártírokban, de Chau számomra nincs közöttük. Ha őt melléjük teszem, nem ugyanazt látom a gyümölcsöket tekintve. A mártír az, aki tanúskodik a hitéről, és megölik őt a tanúskodásának köszönhetően. Chau a jelek szerint nem tanúskodott senkinek semmiről, mert eddig a pontig már el sem jutott. Ráadásul nem a hite miatt halt meg: ha egy muszlim hittérítő megy oda, egy lelkes Krisna-tudatú aktivista, vagy egy ateista propagandista, ugyanazokkal a nyilakkal fogadják, és pontosan ugyanez lett volna a szomorú történet vége. Chau halálának semmi köze sincs a hitéhez. Azért halt meg, mert odament, nem azért, mert keresztény volt. Ezt csak mi rakjuk a történtek mögé, mert hőst akarunk látni benne, aki elérte a célját. Pedig abban, ami történt, nincs semmi hősies vagy meglepő: hiszen ezekkel az emberekkel évezredek óta tulajdonképpen senki sem tud semmiről értelmesen szót érteni. Sőt, alig ismerünk valamit a kultúrájukról, a szokásaikról, az észjárásukról. Egyetlen egy dolgot azonban nagyon biztosan tudunk róluk, amit félreérthetetlenül és konzekvensen kommunikálnak a külvilágnak: "hagyjatok minket békén, menjetek el innen!"

És ha ezek az emberek nem akarnak senkit a közelükben látni, ha csak ezt az egyetlen dolgot üzenik a külvilágnak, akkor minek kell egyáltalán bárkinek, bármilyen okból is odamennie? Miért nem lehet csak egyszerűen magukra hagyni őket?

2019. február 4., hétfő

A lelkipásztor-központúság felszámolása?

Korábban már említettem Klaus Douglass remek könyvét, melyben megkísérelte összegyűjteni egy 12 szakaszból és 96 tételből álló gyűjteményben azokat a teendőket, melyek véleménye szerint megalapozhatják az egyház jövőjét. Douglass írásáról éveken át lehet jóízű beszélgetéseket és vitákat folytatni, mert számos problémás pontra mutat rá az egyház jelenleg működő struktúrájában. Ezek közül az egyiken régóta rágódom - és azt hiszem nem egyedül én.

Klaus Douglass
Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a katolikus egyháztól a Hit Gyülekezetéig, a reformátusoktól a pünkösdiekig az egész egyházi struktúra pap vagy lelkipásztor-centrikus alapon van felépítve. Gyakorlatilag minden közösség élén egy pap vagy lelkipásztor áll, és ami a kívülállók többségében kialakul az egyházról, az is többnyire egy pappal vagy lelkésszel való találkozásból fakad. Sokak számára ezek a találkozások ráadásul az élet kulcseseményei környékén történnek, például esküvő, keresztség vagy temetés kapcsán, így még inkább elmélyülnek az ekkor begyűjtött impulzusok. Ha a pap a találkozás pillanatában "jó fej" volt, akkor onnan kezdve az egyház is az lesz, ha a pap éppen nem  viselkedett szimpatikusan, akkor "a kereszténység" is elvetendő.

Mindez persze egy primitív képlet, ami ráadásul igazságtalan terhet akaszt a papok és lelkészek nyakába - mintha nekik kellene az egész kereszténységet az adott pillanatban egyedül reprezentálniuk. Mégis így működik a dolog, és ráadásul nemcsak kívül, de még a gyülekezeteken belül is ez az alapvető attitűd. Mintha szabályt kreálhatnánk belőle, ha valaki kíváncsi egy gyülekezet milyenségére, akkor nézze meg a lelkészt vagy papot - noha egy gyülekezetről így nem lehet igazán reális képet kapni.

De honnan jön ez az irtózatos pap és lelkészközpontúság? Az biztosnak tűnik, hogy nem a Szentírásból! Douglass félig viccelődve jegyzi meg:
"Akár hiszik, akár nem: már majdnem tizenöt éve voltam lelkipásztor, amikor rájöttem, hogy ez a foglalkozási ág a Bibliában egyáltalán elő se fordul."
A leginkább idézgetett igevers ebben a tekintetben az Efézusi levél 4,11-12, amely ötféle tisztséget nevez meg, vagyis az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat. A tanítások jó része aztán elkezdi ezeket a feladatköröket elemezgetni, hogyan kellene jól csinálni őket, melyek a buktatóik, milyen lehetőségeket kínálnak... De az igevers végével már nem sokan törődnek, ami meglehetős egyértelműséggel leírja, mi szüksége van az egyháznak ezekre a funkciókra: "...hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére." Vagyis nem arról van szó, hogy a felsorolt öt fontos pozícióban álló emberek szolgálnak látástól-vakulásig, és vállaikon cipelik a teljes egyház súlyát, hanem a szentek, vagyis a gyülekezet tagjai végzik a tulajdonképpeni szolgálatot. A lelkészeknek, papoknak, tanítóknak az a feladatuk, hogy erre felkészítsék az embereket, mintegy munkacsoportot szervezve. 

Ma ezt pont fordítva látni: megvannak a dedikált emberek, a klerikális réteg ha úgy tetszik, akik megpróbálnak mindent csinálni, mindenbe beleszólni, mindenhol ott lenni és mindent kézben tartani.  Ez persze általában nem sikerül, mert nem is sikerülhet, hiszen a koncepció eleve rossz. És ezt mintha még akkor sem vennénk észre, amikor már körmünkre ég a probléma. Miközben például a katolikus egyházról hosszú ideje tudható, hogy paphiánnyal küzd, és lassan azon gondolkozik, melyik templomot kellene bezárnia, akár motorizálhatná is a padban ülő hívőket, akiknek igazán dolguk volna a szolgálatok végzése. Ehelyett arról megy a vita, vajon hogyan lehetne többek számára vonzóbbá tenni a papi hivatást, esetleg nőket is beemelni ebbe a szerepbe. A protestáns egyházak egy részében - főleg az evangéliumi kisegyházakban - a lelkész pedig már-már az orákulum szerepébe került, aki az ószövetségi főpaphoz hasonlóan kivételes figura, és Isten szinte csak rajta keresztül kommunikál a gyülekezettel.

Bármi is áll a túlzott pap-lelkész centrikusság hátterében, fontos észrevenni - amit egyébként Douglass is megemlít -, hogy egyetlen olyan feladatkör sincs az Újszövetségben, ami csakis egy lelkipásztor kizárólagos előjoga volna, és amit másnak nem szabadna helyette megtennie. Hitoktatás, keresztelés, temetés, prédikálás, tanítás, családlátogatás, lelkigondozás, szervezési feladatok, karitatív-szociális munkák - ezeket igazából bárki végezheti, nem kell hozzá feltétlenül lelkésznek lennie. A sok esetben mindennel foglalkozó lelkészeket talán fel kellene váltania az aktív gyülekezeteknek - mert a kiégett lelkészek éppen annak a közösségnek ártanak a legjobban, melynek a támogatására éreznek elhivatottságot magukban.