2017. október 18., szerda

Európa keresztényüldözése és az egyházak hasznossága

A keresztényüldözés kifejezést hallva radikális események sora pereg le az ember lelki szemei előtt. Ezek az események többnyire távoli országokban zajlanak, ahol megverik, bebörtönzik, megkínozzák és sokszor meg is ölik a hívőket. A civilizált európai ember még akkor is élesen elutasítja mindezt, ha egyébként ateista. Ám mintha Európában is látens "üldözés" folyna a kereszténység ellen... Mi lehet ennek az oka?

A téma azért jutott eszembe, mert a közelmúltban többször is visszhangot kapott, hogy Magyarországon már külön helyettes államtitkárság is létezik az üldözött keresztények megsegítésére. A keresztényüldözésről ráadásul konferencia zajlott, ahol még a miniszterelnök is felszólalt és meglátásom szerint egy érdekes kijelentést is tett: hogy Európában zajlik egy keresztényeket presszionáló folyamat, de természetesen nem fizikai és direkt eszközökkel, hanem sokkal rafináltabban és inkább szellemi síkon. Míg azokban a bizonyos távoli országokban tűzzel-vassal üldözik a hívőket, itt Európában egy szelídebb, csendesebb erodálódást jelentő folyamat zajlik.

Mivel mindezt Orbán Viktor mondta, jó eséllyel senki sem a kijelentés tartalmára fog koncentrálni, hanem pusztán pártszimpátia alapján dönt felőle. De vizsgáljuk meg az elhangzott mondatot a saját jogán: tényleg helyes azt mondani, hogy Európában zajlik egy rejtett keresztényüldözés? És ha igen, mi lehet ennek az oka?

Azt szerintem nehezen lehet vitatni, hogy a szekularizációjában elmélyülő Európa egyre nehezebben tűri meg a keresztény narratívát, pedig jórészt éppen arra épült. Erre persze azonnal rávághatjuk, hogy Európa sosem volt keresztény, tehát hülyeség azt mondani, hogy saját gyökereivel fordulna szembe. Nos, ha azt értjük Európa kereszténysége alatt, hogy minden ember bibliai értelemben hívő, aki fejből szavalja Jézus mondásait és lélekszakadva rohan a templomba vasárnaponként, akkor tényleg kimondható, hogy a vén kontinensnek sosem volt köze a hithez. Keresztény Európa ebben az értelemben nem csak nem volt, de ma sincs és soha nem is lesz.

Ám azt mégis nehéz lenne tagadni, hogy Európának igenis van köze a keresztény értékekhez, melyek még ha el is világiasodtak mára, azért megbújnak a történelmi múlt repedéseiben. Lesslie Newbigin erről valami ilyesmit mond:

"Európa abban az értelemben volt keresztény, hogy a nyilvánosan elfogadott igazságot a bibliai történet határozta meg, középpontjában az Isten igéjének Jézusban történt megtestesülésével."
Ez persze nem jelentette azt, hogy akkor mindenki követte életmódjában, világfelfogásában, gondolkodásában ezt a konszenzuális igazságot. De a kereszténység legalábbis érvényes olvasat volt, és tematizálta az életmódunkat itt Európában. Hatással volt arra milyen erkölcsi kategóriákban gondolkodjunk és úgy általában is miként viszonyuljunk a valósághoz. Ebben az értelemben Európa magán viselte a kereszténység ujjlenyomatait. Most pedig ez az egykor érvényes olvasat kezd kikopni a köztudatból, és ez persze oda vezet, hogy az egyházak is veszítenek a népszerűségükből.

Erre a "kikopási folyamatra" és a következményeire viszont nem reagálunk egyformán. Orbán Viktor és talán szabad azt mondanom, hogy a konzervatívabb jobboldali értékrendű emberek sokkal érzékenyebbek és üldözésként látják, ami a kereszténységgel történik. Mások kevésbé drasztikusnak vélik mindezt. A lényeg azonban nem az, hogy miként érzékeljük a folyamatot, hanem hogy mi áll a "kikopás" mögött, mi generálja és dinamizálja azt, valamint mivel lehetne megállítani? (Ha ez lehetséges egyáltalán.)

Szerintem kétségtelen, hogy valóban létezik egy lesajnáló, gúnyos és cinikus attitűd a kereszténységgel, sőt tágabb értelemben a vallással kapcsolatban. De azt hiszem, már ez a hangvétel is csak következmény. Ám ellentétben az első század(ok) kereszténységével nem a bátor, terjedő és fékezhetetlen hitre adott reakció, hanem éppen annak hiányára érkezett válasz. Ma nem az a helyzet, hogy a kereszténységet úgy kell feltartóztatni, nehogy terjedni tudjon Európában. Éppen ellenkezőleg, az egyházakat az átlagos európai ember megkerülhető intézményként látja. Ha bármilyen értelemben is beszélhetünk európai keresztényüldözésről (bár ezt a szót én magam nem tartom szerencsésnek használni), azért elsősorban a saját állapotunk a felelős, hogy nem tudjuk felmutatni a nélkülözhetetlenségünket a társadalomban, következésképpen feleslegesnek látszunk. Ami pedig feleslegesnek tűnik, abba az ember bizony belerúg.

Gondolkozzunk egy pillanatra nem-keresztény fejjel! Ma egy átlagos ember ugyan milyen pragmatikus okok miatt fordulna az egyházhoz? Mit nyújt számára az egyház, ami nélkül nem tudja leélni az életét?

Tudom, ez egy meglehetősen haszonelvű szemlélet, amivel nem is kell egyetértenünk, de látnunk kell a jelenlétét és számolnunk kell vele. Mindazok a funkciók, melyeket az egyház ellát (esketések, temetés, gyóntatás, karitatív, oktatási célok, tudományos és kulturális tevékenységek) nem olyan jellegűek, amelyek nem válthatók ki világi megoldásokkal: az emberek ki is váltják őket. Lelki problémákra ott a pszichológia, esküvőhöz és temetéshez nem szükségszerűen kell egy pap, a jótékonyság nem feltétlenül egyházi privilégium, az oktatás nagy része megvan a kereszténység nélkül, a tudomány és kultúra pedig régóta nem felségterülete az egyháznak. Nem azt mondom, hogy nem vagyunk jelen ezekben a szegmensekben, de a helyzet az, hogy egy világi ember szemében nélkülözhető a jelenlétünk bennük. Elfogyott tehát körülöttünk a levegő.

Szerintem két dolgot lehetne tenni, persze mindkettő csak hirtelen ötlet részemről. Az egyik az, hogy valamiképpen erősítjük a felsorolt szegmensekben a munkánkat, és elementárisan új elemeket teszünk hozzájuk, mely megkívánják a folyamatos jelenlétünket. A másik, hogy új területek után nézünk, amelyekben egyfajta jó értelemben vett monopóliumhelyzet kialakítására törekszünk. Mindkettő álmodozás persze. Vajon lehetséges egyáltalán olyan funkciót találni, amiben kikerülhetetlenek vagyunk? Lehet, hogy a társadalmi hasznosság is hozzájárulhatna az európai "üldözés" mérsékléséhez, ha volna kézzelfogható haszna a jelenlétünknek.

2017. október 14., szombat

Úgy taszít, hogy vonz - Kálvin és a reformáció

Egyes vélemények szerint a reformáció sikere valójában nem Lutheren múlott (habár mindig őt szokás emlegetni, ha a téma előkerül), hanem sokkal inkább Kálvin Jánoson. Kálvin Genf tudósa, jogász fia, a legnépszerűbb reformátor volt, aki huszonnégy évesen elutasította a katolicizmust és igen fiatalon máris letette az asztalra a keresztény dogmatika új rendszerét, az Insitutiot. Túl nagy ember volt ahhoz, hogy beleférjen egy blogbejegyzésbe...

A napokban egyik teológus kollégámtól megkérdezték, hogy kálvinistának vallja-e magát vagy sem. Azt válaszolta, hogy túl sok mindent jelent kálvinistának lenni, attól függ tehát milyen értelemben is gondolja ezt a kedves kérdező. És valóban: Kálvin hatása olyan óriási és széleskörű, hogy egyenesen gyalázatos dolgot művelek most, amikor megpróbálok egyetlen bejegyzést írni róla. Persze azért a nagy formátum sem jelent parttalanságot, hiszen nagyon is vannak olyan dolgok, melyeket a kálvinizmussal szoktak azonosítani. Az egyik ilyen (ami egyébként nem előzmények nélküli és eredetileg nem Kálvin az "ősforrása") az eleve elrendelés tana.

Mindannyian tudjuk, ez maga a megoldhatatlan feladat. Üdvösség vagy kárhozat? Determináció vagy szabad akarat? Minden attól függ, Isten hogyan határozott! Ahogy Paul Johnson írja, Kálvin megragadta és a végsőkig hajszolta a Luther által ismét felfedezett ágostoni predestinációgondolatot. Isten az idők kezdete óta előre látja az összes cselekedetet, ezért a kiválasztottságunk nem a mi döntésünkön, hanem az Övén múlik: minden úgy lesz, ahogy Neki tetszik. Valakin könyörül, valakit sorsára hagy, és hogy a kettő közül éppen melyik érvényesül, arra az egyetlen igazi válasz, hogy ez Isten szuverén döntésének a függvénye. Nos, azt hiszem az átlagember számára ez a megközelítés egy meglehetősen rideg tanítás, ha szemtelenebbül fogalmaznék, azt mondanám, hogy taszító. Ám közben másokat mégis a logikussága és az elvhűsége szippanthat magába. Ez a dialektikus kettősség, hogy Kálvin egyszerre vonzva taszít, és taszítva vonz, nekem az egész életművét áthatja. A kálvini univerzumban - ha a végsőkig kihegyezzük az eleve elrendelés tanát - az ember úgy érzi, mintha csak sodródna az eseményekkel, s ezek medréből képtelen kilépni és önmaga lenni, ám azt is tudja, hogy az események a lehető legjobb kézben vannak - Isten kezében. Kérdés azonban, hogy tényleg ekkora determinizmust kell-e feltételeznünk a teremtett valóság motorjaként? Még maga Kálvin is mondott olyat, hogy jobb nem túlságosan belegabalyodni a predestinációs gondolatba, mert az "útvesztő az emberi elme számára". Nem Kálvin volt az, aki ezt az egészet végül a szigorú szélsőségekig kihegyezte, hanem inkább utódai (például Béza Tódor), akikkel már ő sem feltétlenül értett egyet mindenben.

Bárhogyan is volt, az viszont biztos, hogy az eleve elrendelés szigorúságából egyfajta következményként jelent meg a társadalomszervezés meglehetősen kemény formája, ami a későbbi kapitalista rendszerekre is kihatott. Mindenki tudja, hogy Kálvin egyfajta teokráciát akart építeni Genfben, és ha törik-ha szakad alapon létre kívánta hozni az isteni és keresztényi várost. Ez a nyers törekvés ma már valószínűleg sokakban vált ki ellenszenvet, ám akkor éppenhogy a csodájára jártak! Kálvin megközelítése az volt, hogy a kiválasztottakat tisztaságban kell tartani, a kárhozatra ítélteket pedig felfedezni és kiközösíteni. A dolog kivitelezéséhez egyfajta rendőri szervezetre volt szüksége, vagy inkább erkölcscsőszökre ha úgy tetszik. Nem is csoda, hogy Kálvin idejében az egyes városok a lelkipásztorokkal együttműködő tisztviselőket választottak, akiknek az erkölcsi parancsolatoknak érvényt kellett szerezniük. Emlékszem, az egyik egyháztöri órán még olyasmiről is tanultunk, hogy Genf városát emelt platós lovaskocsik járták, melyekről kényelmesen be lehetett látni a házak ablakain, azt ellenőrizve hogy a város polgárai nem csinálnak semmi rosszat... Nos, történelmi távlatokból szemlélve azt hiszem mondhatjuk, hogy a kálvini kísérlet elbukott: Genf nem lett "keresztény város".

Kálvin nagyságán azonban ennek ellenére sem koptatott jelentősen az idő vasfoga. A magam részéről ő abban példa számomra, hogyan kell következetes és szigorú teológiai rendszereket felépíteni és ugyanilyen következetességgel kitartani azok mellett. A református teológia számomra egy nagyjából ilyen rendszer: kiszámított, végiggondolt, logikus - még ha természetesen nem is tökéletes és kifogástalan, mert olyan nem létezik. Bevallom őszintén, Kálvin kemény emberi stílusa egyáltalán nem vonzó számomra: azt hiszem ha ma élne, ő meg én nem lennénk jó barátok. De mégis, ennek ellenére úgy gondolom, heteket tudnék beszélgetni vele csak azért, hogy tanuljak tőle. Ez az ember zseni volt a maga módján, és mint minden zseni, kicsit talán különc is. Mindazonáltal a protestánsoknak bőven van mit meríteniük ma is gazdag életművéből.

2017. október 10., kedd

Ördöggörcs

Van valakinél egy rózsafüzér ördögűzéshez? Ha igen, ezúton kérem, hogy ne szégyellje használni a KDNP politikusai érdekében. Hátha szerencsénk lesz és hátrébb húzódik tőlük az ördög!

Ritkán adogat valaki olyan magas labdát, mint ahogy a kiváló szakembernek nevezett Aradszki András azt most megtette. Nehezen érthető persze mi a jó abban valakinek, ha katolikus hívőként egy ország előtt alázza porig a saját felekezetét, és ezért tömegével nevetnek rajta az emberek. Erre neki kell válaszolnia.

A legvalószínűbb magyarázat, hogy a hosszú ideje tartó agymosó propaganda végül azokat is utolérte, akiktől származik. Hogy tényleg az ördög keze van ebben, afelől semmi kétségem nincs - régóta benne van már a dologban, sőt ennek az egésznek a részleteiben lakozik. Aradszki felszólalása ebben az értelemben tulajdonképpen semmi más nem lenne, mint egy zseniálisan szórakoztató megkoronázása egy sűrű, sötét, agyzsugorító propagandának, aminek viszont - és bevallom, ennek már nem örülök! - megint a kereszténység látja a kárát. Sajnos ugyanis a többség "a kereszténységgel" azonosítja majd mindazt az elképesztő ökörséget, amit ez az ember egy nullaszázalékos párt képviseletében nyilvánosan összehordott. Ez nagyon-nagyon elkeserítő, semmi vicces nincs benne, és álláspontom szerint túllép a "népszórakoztatás" határain - ahogy egy miniszterünk utólag fogalmazott.

Szóval megtudtuk, amit a legtöbben eddig is sejtettek, hogy Soros György maga a Sátán. A lepel lehullt, a paták kivillantak, a levegő megtelt kénkőszaggal. A következő nemzeti konzultáció eszerint nem is egy nyolcvanhét éves, rafinált öregemberről, hanem magáról a Sátánról és gonosz üzelmeiről fog szólni. Jó lesz tehát, ha mindenki mélyebben belenyúl a szenteltvízzel teli tálba mielőtt kitölti a komoly intelligenciát igénylő konzultációs ívet! A tét óriási: teret engedünk az ördögnek vagy sem.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nemcsak a problémafelvetés, hanem a megoldás is elhangzott Országunk Házában a képviselő úrtól. Szó szerint így:

“A rózsafüzér a legerősebb fegyver a Sátán ellen, képes a történelem megváltoztatására. És ezt Soros György is meg fogja tapasztalni!”

A tennivaló világos, mint a nap: egy rózsafüzért kell keríteni és aztán nekifogni történelmet csinálni. A felszólalásból az is kiderült, ez keresztényi kötelességünk, márpedig ha kötelesség, akkor nincs mese, muszáj megtenni, már csak a magunk és Európa jövője érdekében is. Persze a képviselő úr szólhatott volna előbb, hogy Soros ellen az ördögűzés az igazán hatékony megoldás: sok-sok pénzt spórolhatott volna meg nekünk ezzel, hiszen akkor szükségtelen ennyit plakátozni, hirdetni, nemzetikonzultálni - elegendő egy rózsafüzéres exorcistát meghívni például a Vatikánból, és végigvinni a megfelelő koreográfiát. Remélhetőleg a felszólalást - ami érzésem szerint még a kormányoldalon is kiválthatott kínos reakciókat a színfalak mögött - megértik az illetékesek, és a tervezett nemzeti konzultálás költségvetését inkább egy Nemzeti Rózsafüzérosztó akció lebonyolítására fordítják majd.

Mielőtt valaki félreértené: nem a katolikus egyházból akartam céltáblát csinálni - azt már Aradszki úr megtette -, hanem újra és újra kinyilvánítani, hogy ennek az egésznek nincs köze a kereszténységhez. Az ördöghöz annál inkább.

2017. október 7., szombat

Ott állt, mást nem tehetett... - Luther és a reformáció

Egy kiadós verés: erre számíthatott az, akit utazóként Szászországban megállítottak a parasztok és arra a kérdésre, hogy "Márton testvér oldalán állsz?" nemmel feleltek. Ebben a hónapban félévezredes a reformáció, ami az előző dörgedelmes példa ellenére sem a pofonosztásról szólt, noha kétségtelen tény, hogy alapos  nyomot hagyott a világ arcán. Mivel ez itt nem egyháztörténelmi közlöny, hanem egy blog, úgy gondoltam helyesebb ha a saját véleményem is leírom a reformáció ismert hőseiről. Kezdjük a sort Lutherrel!

Ha jól értem, "Márton testvérnek", vagyis Luthernek két villámcsapás élménye volt az életében. Az első miatt (amikor kis híján szó szerint belevágott a ménkű) beállt ágostonos szerzetesnek a katolikus egyházba. A második villámcsapás akkor érte utol, amikor megértette, hogy csak hit által jár az üdvösség. Ez ugyanabból az egyházból - ismerjük az eseményeket - végül ki is sodorta.

Luther "pálfordulása" a legendás elbeszélés szerint egy toronyban érte utol (Turmerlebnis), ahol a Róm 1,17 értelmezése tantuszként leesett neki. Eszerint Isten igazzá nyilvánít bennünket a megfeszített és feltámadt Krisztus miatt, az embernek ebből következően pedig nincs saját érdeme és az üdvösség is kegyelemből történik, hit által. Luthert boldogította a tudat, hogy megértett valami fontosat és a következőket mondta:
"Úgy éreztem magam akkor, mint aki a szó szoros értelmében újraszületett, és tárt kapukon át jutott be a paradicsomba."
Szerintem döbbenetes a tény, hogy az egész eget-földet, egyházat és világot megrengető változáshullám (kis túlzással persze) egyetlen felfedezett igevershez kapcsolódik. A páli teológia képezi az egyik főgyökerét annak, ami egyszerre öntötte el Luther az igazság felfedezésének örömével, és elegendő bátorsággal ahhoz, hogy kiálljon, sőt szembeálljon a fölé magasodó tekintélyrendszerrel.

Itt viszont talán meg kell állni egy pillanatra. Sokan látják úgy, hogy a reformáció tulajdonképpen a tekintéllyel (amit a katolikus egyház testesített meg) szembeni lázadás volt. Nem akarom azt mondani, hogy ez nem volt benne a pakliban, de azt merem állítani, hogy nem ez a lényeg - ez csupán következmény. Luther és a reformáció sola elveiből (itt főleg a Sola Scripturára gondolok) nekem inkább úgy néz ki, a reformáció az egyház akkori tekintélye feletti nagyobb tekintély előtti meghajlásból fakadt. Ez pedig maga a Szentírás - illetve legyünk korrektek, annak reformátori hermeneutikája. A "lázadás" abból a szükségszerűségből keletkezett, hogy a katolikus egyház Luther szerint nem akart meghajolni a felette álló nagyobb autoritás előtt.

Sokszor mondják, hogy Luther maga nem akarta elhagyni a saját egyházát, ami persze igaz. De azért hozzá kell tenni, hogy ágostonos szerzetesi éveire utóbb úgy emlékezett vissza, mint amelyek haszontalanul és szüntelen lelki gyötrődések között teltek. A téma egyik legismertebb kutatója, Diarmaid MacCulloch úgy fogalmaz, hogy Luther szerint saját gyónásai végén sem felszabadulást, hanem csak az igazságos Isten dühét érezte, amivel az ő bűneire válaszol. Talán furcsa ilyet leírni, de Luther emiatt (saját bevallása szerint) gyűlölni kezdte Istent, mert olyan törvényeket szabott, amiket lehetetlen betartani. És akkor ezután jött a "megvilágosodás", azaz a korábban említett Turmerlebnis a hit általi megigazulásról.

Luther szerintem egy hős, aki joggal tartható annak. Habár a valóságban sosem hangzott el a szájába adott híres mondat ("itt állok, mást nem tehetek"), amikor tanai visszavonására kényszerítették, akkor sem futamodott meg. Pedig egy egész birodalommal nézett szembe, de ő nyilvános keretek között elégette a kiátkozásáról szóló pápai nyilatkozatot is. Ugyancsak elképesztő teljesítmény részéről a Biblia (pontosabban akkor még "csak" az Újszövetség) németre fordítása Wartburg várában. A "Márton testvér" elismeréséről szóló listának mindezek persze önkényesen kiragadott elemei, melyek azért nem feledtethetik, hogy Luther tudott brutálisan is viselkedni. Valamikor kemény erőszakra, gyilkosságra és pusztításra szólított fel, például az anabaptisták kapcsán, akikkel szemben nem engedett meg semmiféle türelmet és irgalmat, hanem úgy vélte, veszett kutyaként kell agyonverni őket. Az élete végén publikált erősen antiszemita műveket is ide kell sorolni, melyekre sajnos - többek között - a hitleri rezsim is szívesen hivatkozott. Valószínű az sem melengeti a bibliaolvasók szívét, ahogyan Luther Jakab levelét kezelte...

Milyen ember volt Luther? Szerintem olyan, mint bármelyikünk, erényekkel és hibákkal, és nekem éppen ettől az egyszerűségtől hiteles figura. A különlegességét számomra nem az adja, hogy bárki fölé akart nőni, hogy történelmi legenda válhasson belőle. Ez az ember nem akart forradalmat. Sőt, a történelmi források szerint maga is meglepődött azon, milyen dinamikát váltott ki, és csak ezután fedezte fel a saját kommunikációs képességeit is. Van ebben valami bájos, hogy a Nagy Forradalmár sem értette meg jó ideig önnön szerepét. Ő csak egy egyszerű ágoston rendi szerzetes volt, viszont olyasfajta, aki megengedte magának, hogy a felismerései elragadják, és aztán ennek mámorában ő is megragadott valamit, amit igazságként követni kezdett. Szóval, ha van valami, amit Luther Mártontól minden hibája ellenére megtanultam, az számomra az, hogy ha megadatik az igazság egy darabkájának a felismerése, azt mindhalálig meg kell tartani, bármit is akar a hivatalos egyház. Ám mindennek a szívós makacsságnak sosem lehet elsődleges célja az egyház, mint olyan elleni lázadás - sokkal inkább az igazság előtti alázatos térdhajtás. 

2017. október 5., csütörtök

Jó bor is megárt a sok!

Jézusra a legtöbben úgy tekintünk, mint aki megszabadítja az embereket a függőségeiktől - például az alkoholtól -, nem pedig hozzájárul a további ivászatukhoz. Ezek után nem is meglepő, hogy a kánai mennyegzőről szóló kis epizód többeknél kiverte a biztosítékot, hiszen Krisztustól nem egészen azt várnánk el, ami a nevezetes lakodalmon történt.

Jézus csodatételeiben van valami közös. Amit művel, az valahogyan Isten Országának közeledését hirdeti és az emberek boldogulását, előrelépését segíti. No persze a kánai menyegzőben is elkellett a segítség, hiszen borra volt szükség. Ámde valahogy az ember azt képzelné, az isteni beavatkozás mégsem ilyesféle szituációk megoldására való. Ha már csoda történik, valami komolyabb indokra számítanánk. Itt nem betegekről, megszállottakról, halottakról, komoly krízisbe jutott emberekről lehet olvasni, akik epekedve várják az isteni kéz érintését, hanem egy csoport bulizó emberről, akik minden bizonnyal már a víz borrá válása előtt sem lehettek túlságosan józan állapotban... Szerintem sokan úgy vélik, Jézushoz valahogy a "komoly csodák" illenek (bármit is értsünk ezalatt), a vízből bort csinálni pedig mintha nem alkalmazkodna ehhez a megszokott forgatókönyvhöz.

Szóval akkor mit is lehet kezdeni ezzel a csak János evangéliumában lejegyzett sztorival, amibe egyébként antialkoholista irányzatok képviselői is belekötöttek, miközben nem mellesleg a szövegkritikai kutatás ugyancsak megpróbált fogást találni rajta? Miért történt, ami történt?

Már ha történt egyáltalán, mert nem meglepő módon vannak, akik ezt is kétségesnek tartják. A kutatók ugyanis előszeretettel hivatkoznak a narratíva "dionysosi" jellegére. Az antik görög világban Dionysos istenség az öröm megszemélyesítője, az ő kultuszában pedig frekventált helye van a bornak. Ráadásul, többször is lehet olvasni vele kapcsolatban borcsodákról. Például Elisben az istenség ünnepén három üres korsó egyszercsak megtelt borral, Andros szigetén pedig Plinius elbeszélése szerint a Dionysos-templomban az egyik forrásból víz helyett bor folyt. Talán mondani sem kell, hogy egyes kutatók szerint az ilyesféle legendák hatottak úgy az evangéliumi szerzőre, hogy Jézus személyéhez is hozzákapcsoljon egy "borozgatós" csodatételt. Ugyanakkor, ha részletesen átrágnánk magunkat ezeken a narratívákon, kiderülne, hogy valójában nem sok közük van a kánai mennyegzőhöz (mármint a boron kívül). Ezen felül János szemtanúként volt jelen Jézus életében, aki simán ott is lehetett a lakodalmon, és a szándéka sem az volt az evangéliummal, hogy legendákat rögzítsen Krisztusról.

A nagyobb kérdés ezért az, hogy egyáltalán mihez lehet kezdeni a sztoriban leírtakkal? Hogyan férhet bele a jézusi-messiási keretbe, hogy Krisztus - egyesek szerint anyja unszolásának engedve, ami újabb furcsaság - egy ilyesféle csodatétellel "mutatkozik be" pályafutása kezdetén?

Nos, ami biztos, hogy maga a szöveg jelnek (szémeion) nevezi a Kánában történteket. A jel pedig a klasszikus megközelítés szerint mindig több egy csodánál: valamire mutatni kíván, vagyis nem tekinthető és nem érthető meg önmagában, hanem egyfajta szimbólumként szükséges értelmezni. A jelek a látható dolgoknál mélyebb tartalmakra utalnak, és ez talán kulcsa lehet Jézus "borcsináló" tettének is. Tetszik, amit Karner ír erről - hogy Jézus borkészítésében ragyogott fel a tanítványok számára, hogy beköszöntött a messiási kor. A menyegző és a bor ugyanis közismert szimbólumok, melyek össze vannak kapcsolva a messiási üdvkorszakkal. (Utóbbi például a Gen 49,11-12-ben is előfordul). Persze maga János, az evangélium szerzője explicit nem így magyarázza a történetet, de számomra mégsem tűnik rossz interpretációnak a kánai események messiási típusú megközelítése. Eszerint tehát a kánai csodatétel mintegy nyitányát képezi és kifejezi az örömteli valóságot, hogy a Messiás megkezdte ténykedését közöttünk. Mindehhez még talán hozzá lehet tenni mindenki "Bandi bácsijának", azaz Gyökössy Endrének azt a megfigyelését, hogy amikor Jézus éppen bort csinál, akkor kifejez és megjelenít egyfajta örömpárti és életigenlő hozzáállást (a bor sokszor az öröm szimbóluma) - ellentétben az őt megelőző, minden bizonnyal szigorúbb Keresztelő János-féle vonallal, amelyről inkább a lemondás juthat eszünkbe.

Mindez talán rossz hír azoknak, akik félnek az élet normális élvezetétől, és egyfajta állandó bűntudatban, esetleg aszkézisben számlálják hitéletük napjait. A borivás, az öröm, és úgy általában az élet élvezete azonban markáns sajátossága a zsidó kultúrának, így a Bibliának is. És egyébként, ha már bornál tartunk: nemcsak hinni, de inni is jó! :-)

2017. október 1., vasárnap

Magyarországok keresztényei

Egyszerre két Magyarországon élünk mi együtt, magyar emberek. Van egy baloldali és egy jobboldali Magyarország, más értékekkel, más célokkal, más múlt- és jövőképpel. A két Magyarországban azonban van egy közös pont: a "másik" Magyarország kimerítő gyűlölete. Ehhez csatlakozunk mi keresztények.

Mindkét Magyarország polgárai jól tudják az igazságot, tudniillik, hogy "azok odaát" a másik Magyarországon nem normálisak. Lopnak, csalnak és hazudnak, nem úgy, mint minálunk, ahol magasan szárnyalnak az erkölcsök és a hangadó teoretikusaink csak a javunkat akarják. A mi Magyarországunk világos társadalmi jövőképpel rendelkezik, amely élhetőbb világot tesz lehetővé - míg a másik Magyarországon eleve az egész társadalom rothasztását tűzték ki célul. Mi építeni, ők rombolni akarnak. Mi odaadjuk az utolsó fillért is a szegények felzárkóztatásáért, ők csak vég nélkül tömik a zsebeiket. A mi társadalmi, politikai, gazdasági céljaink az előrelépést szolgálják, az övék a múltba száműzne bennünket.

Hogy nekünk van igazunk, és "odaát" azok teljes tévedésben vannak, teljesen egyértelmű, hiszen a saját sajtótermékeink ezt naponta százszor megmondják  nekünk. Ezekből az is kiderül, hogy a számok és eredmények mindig bennünket igazolnak, illetve lerántják a leplet a másik oldalról. No persze a másik Magyarország hírforrásait is figyelhetnénk - de nem érdemes, hiszen tudjuk, hogy azok eleve csak hazudnak: nem is lehet másként, hiszen "azoknak" a kezében vannak, azok írják, készítik, szerkesztik - mégpedig agymosás céljából. Agymosott újsgírók, szerkesztők szólnak agymosott olvasókhoz és nézőkhöz. Nem csoda, ha olyanok, amilyenek. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy időnként beszólunk nekik és névtelenül kommentálva-kifakadva odapörköljük az igazságot, ahogy erőnkből telik - persze tudjuk, úgy se fogják megérteni.

Ezekben a Magyarországokban élünk mi keresztények is. A helyzet a kezünkre játszik: könnyen megy nekünk, hogy két Magyarországhoz alkalmazkodjunk, hiszen egyházként kétezer év alatt bőséges tapasztalatot szereztünk arról, milyen megosztottságban élni. Kiforrott és alapos érvelési rendszerünk van arról, miért ne fogjunk össze a hozzánk képest másként gondolkodókkal, és hogyan utáljuk őket, mutassunk rá teológiai látásmódjuk tarthatatlanságára, így aztán nem lehet ezt nehéz a két Magyarország kontextusára sem vetíteni.

A keresztények két Magyarországa annyiban más, mint a nem hívőké, hogy ők ebbe az egészbe Istent is belevonják. Mindkét Magyarország keresztényei meg vannak győződve arról, hogy a dolgok Isten akarata szerint, vagy éppen eredeti tervével szemben történnek úgy, ahogyan - mindkét Magyarországon. Hogy a kettő közül melyik az igaz, azt roppant egyszerű eldönteni, hiszen evidencia, hogy Isten a "mi Magyarországunk" táborához tartozik - míg a másik oldalt természetesen a Sátán vezérli. Ha imádkozunk is, azt legalább nem kell kérni, hogy Isten bennünket korrigáljon (hiszen Ő eleve a mi oldalunkon áll), sokkal inkább azt, hogy bocsásson meg a másik Magyarországon lévők sötétben botorkálásáért, és ami ennél sokkal fontosabb: legyen meg az Ő akarata velük kapcsolatban! Azaz: intézkedjen végre, hogy azok ott, eltakarodjanak a fenébe.

A két Magyarországon élni hívőként csak azért lehet nehéz, mert néha a Szentírás is szembe jön velünk és megpróbál arra figyelmeztetni bennünket, hogy nekünk szeretni kellene egymást: erről ismerné meg mindkét Magyarország minden magyar polgára, hogy mi keresztények vagyunk. Naiv gondolat persze, de még az is lehet, hogy ha túlzott sikereket érnénk el a kölcsönös tiszteletben és szeretetben, az emberek észrevennének, hogy valójában csak egyetlen egy Magyarország van. Hogy balra és jobbra is emberek élnek, érzékeny, istenképű, jobb vagy rosszabb erkölcsű népek, akik valójában ugyanazokkal az életnehézségekkel küzdenek és ugyanannyiért tankolják meg a kocsit, ugyanúgy kenyeret vesznek a boltban és hasonló betegségekkel harcolnak, mint a másik Magyarországon élő magyar emberek. Ehhez persze le kellene porolnunk Jézus elcsépeltnek tűnő felszólítását egymás szeretetéről, amit annyit hallottunk már, hogy a könyökünkön jön ki, mindkettőn egyszerre, ámbár a közelébe sem vagyunk annak, hogy meg is valósítsuk.

A szeretet, hát persze... Ugyan, ne hülyéskedjünk már, minek szedünk elő ilyen közhelyeket? A szeretet maradjon meg a költőknek és a szépségkirálynő-választások szónokainak, meg hát a helyzet az, ha már mégis erről kell beszélni, hogy egyébként mi szeretjük őket ott a másik oldalon, nem is velünk van a gond, hanem már megint azokkal, mert ők vannak tele gyűlölettel, hatalomvággyal, kapzsisággal, és ők nem szeretnek vissza bennünket. És ezt valószínű Jézus is pontosan látja, tudja kinek áll a zászló, úgyhogy olvasgassák csak azok a másik Magyarországon élő keresztények a Hegyi Beszéd megfelelő passzusait, mert igazán rájuk fér, hogy szeretni tudjanak! Téma lezárva.

Így aztán élünk tovább két Magyarországon, megosztottan és kettévágva, ahogy ebben csendben megállapodtunk egymás között. És miközben szórjuk a kritikát, szidalmat, elégedetlenséget a másik Magyarországon élőkre, jó keresztényként imádkozunk tovább, hogy Isten ugyan végre tegyen már valamit az egység érdekében.

2017. szeptember 23., szombat

Van értelme ma az istenérveknek?

Az istenérvekről a legtöbben azt gondoljuk, hogy szerepük szerint arra jók, hogy valamiképpen bizonygassák Isten létezését. Kérdés azonban, hogy van-e még olyan istenérv, melynek a mai posztmodern kultúrában van relevanciája?

Aki egy kicsit foglalkozott már teológiával, biztosan észrevette, hogy az olyan klasszikusnak nevezhető istenérvek, mint például Aquinói Szent Tamás "öt útja", többnyire a középkorhoz, konkrétabban a skolasztika időszakához köthetők. (Még akkor is, ha ezeknek az érveknek a gyökerei egyébként az ókori filozófiákig nyúlnak vissza). Sokan talán úgy gondolják, hogy a skolasztika időszakában az volt az istenérvek szerepe, hogy az ateista vagy szkeptikus embereknek bizonygassák Isten létezését, és a nem hívőket meggyőzzék valahogyan arról, hogy ők is hívők legyenek. Valójában azonban nem erről volt szó, hiszen a történelemnek ebben az időszakában csaknem mindenki hitt Isten létezésében. Az istenérvek szándéka ezért sokkal inkább az volt, hogy rámutassanak: a hitigazságok mellett az ész útján is ugyanarra a nyugvópontra juthatunk, vagyis a racionalitás és az Istenben való hit kéz a kézben haladhat egymással. Isten létezését ugyan a kinyilatkoztatás miatt fogadjuk el, de nem hiábavaló ésszerű érveket sem felsorakoztatni mellette.

A felvilágosodás után viszont ez a helyzet megváltozott, és az istenérvek egyre inkább elkezdték azt a célt szolgálni, hogy egyfajta evangélizációs segédeszközként magyarázzák Isten létezésének valószínűségét a nem hívők számára. De vajon érdemes-e istenérvekkel foglalkozni manapság, vagy ezek csak afféle "apologetikai őskövületek", amelyek ki vannak rakva az egyháztörténet elképzelt vitrinjébe, hogy akit érdekel, megcsodálhassa őket?

Van-e ma is hatásos istenérv?

Természetesen a válaszadáshoz tisztázni kell mit értünk hatásos alatt. Szerintem nem arról van szó, hogy egy istenérv használatával bárkit is rá lehetne bírni arra, hogy keresztény legyen. Ha ezt tűzzük ki célként, akkor én úgy gondolom, nincs egyetlen egy értelmes istenérv sem. Az istenérvek mindegyikre korlátozott, megvannak az erős és gyenge oldalaik. Ha nem a bebizonyítást, hanem ténylegesen az érvelést tartjuk szem előtt, akkor szerintem az istenérveknek ma is lehet szerepük. Számomra ezek közül kiemelkedik a kalam kozmológiai érv, amelyben a magam részéről látok fantáziát. A kalam érvelés is a középkorig nyúlik vissza (egyébként a szó jelentése "örök"), eredetileg a korai keresztény bölcselőtől, John Philoponustól származik, de az arab filozófus, Al-Ghazali is felhasználta, ma pedig a népszerű apologéta, William Lane Craig szokta emlegetni (aki egész könyvet is írt róla). Az érv menete nagyon leegyszerűsítve a következő:

1. Aminek kezdete van, annak oka is van;
2. A világegyetem létezése valamikor elkezdődött;
3. A világegyetem létezésének kezdetét tehát valami okozta;
4. Az egyetlen elképzelhető ok Isten.

Az érv persze, akárcsak a többi, korlátolt. Bele lehet kötni hívőként és  nem hívőként egyaránt. Keresztény szemüveggel vizsgálva egyértelmű, ha el is fogadjuk a három első premisszát, az nem vezethet el a kereszténység Istenéig. Hogy ki volt ez a kezdeti ok, nem derül ki egyértelműen. Természetesen többen is megpróbálták az érvelést kikezdeni: például David Hume szerint elképzelhetünk valamit, ami minden különösebb ok nélkül jön létre. (Ez szerintem azért komoly filozófiai nehézségeket vet fel...) Azt is tudjuk, hogy a világegyetem kezdetét bár tudományosan ma már elismerik, mégis megpróbálják visszacsempészni a végtelent, ami ezt az érvelést is hatástalanná tenné. A kezdet csak akkor kezdet, ha nem multiverzumban vagy ciklikus univerzumban gondolkodunk.

Mindent összevetve azonban a kalam-istenérv minden gyengesége ellenére szerintem igencsak meggondolandó - s ahogy Craig hozzáteszi, az okkal keletkező világegyetem kapcsán az is logikusnak tűnik, hogy nem személytelen erő hozta azt létre, hanem olyasvalami (olyasvalaki), aki nagyobb annál, nem anyagi természetű és személyes. Ez a leírás pedig leginkább egy isten-szerű lényre illik.

No persze valaki dönthet úgy is, ahogy Paul Tillich tette, aki szerint a "van Isten" kijelentés önmagában istenkáromlásnak számít. A meghökkentő kijelentés mögött az az elgondolás húzódik, hogy Istenről mint egy létezőről beszélni lealacsonyító szóhasználat: ha azt mondjuk, hogy Ő van, azzal Isten csupán egy lesz a létezők sorában. Márpedig Isten kategorikusan más, nem pusztán egyik eleme a létezésnek. Tillich szerint Ő maga a Lét, a Vagyok, akit nem szabad ennél kisebbé tenni. Másként fogalmazva a helyes retorika nem az, hogy "van Isten", hanem inkább az, hogy "Isten a Van". De mi lesz akkor az istenérvekkel? 

2017. szeptember 17., vasárnap

Miatyánk Isten, aki vagy a fejünkben

Szeretjük úgy elgondolni, hogy nekünk közvetlen kapcsolatunk van a Mennyországgal és a farzsebünkben van a Mindenható mobilszáma is. Valójában azonban nagy kérdés, hogy amikor imádkozunk, amikor Istenről beszélünk, amikor Istenről gondolkodunk, közvetlenül a valódi Istennel vagy a Róla alkotott képzetünkkel találkozunk?

Megkapó és igaz kijelentésnek tűnik a népszerű katolikus pap és mentálhigiénés szakember Pál Ferenc megjegyzése, hogy bár Jézus Krisztusról tudhatunk, és mintaként tartjuk magunk elé, ennek ellenére a fejünkben lévő torz istenképek "a legkézzelfoghatóbb segítség mellett is virulnak." Mivel Istenről nincs olyasféle közvetlen tapasztalatunk, mint egy hús-vér emberről, aki szó szerint kézzelfogható számunkra, ezért én úgy látom, hogy amikor az isteni lényegéről gondolkodunk, arról beszélünk, azt hirdetjük, a legtöbb esetben tulajdonképpen az istenképünkről, a fejünkben lévő gondolati konstrukcióról van szó. Isten a saját képére teremtett bennünket - mi pedig a saját képünkre teremtjük az istenképeinket.

Ezt persze nem jó dolog elismerni. Mi ahhoz ragaszkodunk és az egyházi retorika is azt a gondolatot erősíti bennünk, hogy direkt vonalon, egyfajta szellemi köldökzsinóron vagyunk összekötve Istennel. A valóság azonban szerintem az, hogy az istenképzetünk az az "interfész", amin keresztül kommunikálunk Istennel. Ilyesmi talán még az ateista fejében is létezik, hiszen amikor tagadja Isten létezését, valahogy elképzeli magának, ki is az, akiben nem hisz. De honnan jönnek az istenképeink?

Rendkívül érdekes és  nagyon tanulságos átolvasgatni az istenképpel foglalkozó pszichológiai-valláslélektani kutatásokat, amelyek bár szerteágazóak, mégis felrajzolnak egy kibontakozó folyamatot, amely a fejünkben lejátszódik. Ezt a következő ábrával tudnám röviden szemléltetni:


Nagyon leegyszerűsítve valahogy úgy kezdjük Istent "elrendezni a fejünkben", ahogyan a szüleinkre gondolunk. A szimpla kijelentés persze bonyolult lélektani folyamatokat takar, amit most nem tudok részleteiben kifejteni. A megértéshez röviden érdemes tudni, hogy egy gyerek "kiinduló" istenképét a róla gondoskodók hozzáállása alapvetően befolyásolja - ahogy azt persze minden gyakorló szülő jól tudja, pszichológiai ismeretek nélkül is. Ez az első időszakban főleg az édesanya viselkedését és attitűdjeit jelenti, de nem kizárólag csak az övét. A kutatások azt igazolták, hogy egy gyerek istenképzetébe mindkét szülő vonásai beleolvadnak, de ezt mégsem úgy kell elképzelni, hogy a szülőkről alkotott kép egyszerűen átfordul az Istenről kialakított képpé. Inkább a szülőkhöz társított elképzelések (például a feltétlen szeretet, vagy az adott helyzetekben való szigorúság és ezekhez hasonló dolgok) lesznek az Istenhez kapcsolva egy kisebb gyermek fejében. Az istenkép tehát nem egy az egyben az apa+anya elegye, de az ő hozzáállásuk képezi a bázisát. (El lehet képzelni mi történik, amikor egy gyerek csonka családban nő fel, vagy katasztrofális szülei vannak...)

Később, a kisiskoláskortól kezdve Isten már a szülőktől független partnerként kezd megjelenni egy gyerek fantáziájában, azaz megpróbálja "az ősöket" leválasztani Istenről. A kutatók közül sokan az ekkor kialakuló istenképzetet szokták antropomorf-mitológiai istenképnek nevezni, hiszen Isten nagyon is emberszerűnek tűnik, csak a szuperhősökre jellemző vonásokkal. Ugyanakkor a késői gyermekkorban Isten már jelentősen elkezd "elszellemiesedni", azaz lélekké változni. Egyébként a késői gyermekkor sokaknak az első pillanat lesz, amikor találkoznak az egyház "hivatalos istenképével" is, és megpróbálják a fejükben lévő istenséget egyre inkább ahhoz igazítani - bár ez nem mindig sikerül.

Végül - nem meglepő módon - a kamaszkor hozza el annak az idejét, amikor az istenkép fogalmi kidolgozása igazán megtörténik. Ennek a folyamatát leginkább a beépülés, megszemélyesítés és absztrakció szavakkal szokták leírni. A kutatók szerint a tinédzser korszakban Isten még inkább személyes lesz, ugyanakkor egyre kevésbé válik ábrázolhatóvá és megragadhatóvá: Isten innen kezdve szellemi lényeg és valóság. Egyben ez a korosztály az első, amely elkezd kritikus szemmel is nézni dolgokat - például éppen az előbb említett "hivatalos istenképet", amihez idomulni kívánt.

Mindaz, amit az előző bekezdésekben iszonyú vázlatosan leírtam, teljesen természetes folyamat. Ahogy mi fejlődünk, az istenképzetünk is fejlődik, illetve velünk változik. Néha azonban rossz irányban történik mindez, amikor a különféle életszakaszokban "légy kerül a levesbe", azaz mérgező, gonosz vagy torzító hatások jelentkeznek, melyek az Istenről alkotott képzeteket is befolyásolják. A rossz istenképek hátterében ezért sok esetben a gyermek vagy fiatalkori elcsúszások és krízisek állhatnak.

Nem nehéz belátni, hogy a rossz istenképzet veszélyes dolog, sok probléma és gyötrődés forrása, nemcsak annak az embernek, akinek a fejében van, hanem a környezetének is. Nem véletlenül mondta a középkori misztikus, Eckhart mester: "Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg istentől". Persze vegytiszta és minden porcikájában tökéletes istenkép senki fejében nincs, legyen akármekkora szent vagy buzgalmár. De az istenképeinket néha szerintem le kell porolni, újragondolni, sőt újraépíteni - mármint ha nem akarjuk, hogy az Isten helyett az istenképzeteink szolgáivá váljunk és úgy táncoljunk, ahogy az fütyül.

2017. szeptember 14., csütörtök

Ne szólj száj...

Egy ideje már csend honol itt, a blogban. Szeretek írni, de most még a saját hangom sem hiányzott: bevallom, jól esett ez a csend. Több dolog rám terhelődött mostanság, és ezek közül az egyik, hogy az átlagosnál jobban elkezdett zavarni az az elképesztő mennyiségű beszéd, írás, gondolatömleny, ami zubogva ömlik a nyakamba az egyházon belül. Néha már azt gondolom, maga a kereszténység nem is áll másból, csak egy rakás szövegből. Ebben is mások vagyunk, mint a bibliai őseink - pedig nekik lett volna mentségük a rengeteg beszédre.

Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy egyszer elment egy nagyon karizmatikus alkalomra, ahol a jelenlévők mind igen aktívak voltak. Talán ember nem akadt a konferenciateremben, aki ne imádkozott volna fennhangon, járkálva, ne énekelt volna torkaszakadtából vagy ne kiabált volna be néhány kósza "halleluját" a prédikáció alatt. Ismerősöm egyedüliként vetemedett arra, hogy csendben ült a székén és csak figyelt. Nem volt semmi baja, egyszerűen úgy érezte, most ezt kell tennie. Persze nem úszta meg ennyivel: az ilyen hívő csodabogárnak tűnhet a hiperaktívak között. Sorra mentek is oda hozzá többen, arról érdeklődve, hogy mi a problémája - tán csak nem súlyos beteg, esetleg meghalt valakije vagy éppen szabadulásra van szüksége?

Mi keresztények, utáljuk a csendet. Valami egészen elképesztő, hogy mennyit tudunk beszélni. Az egyház épülete ma többnyire szavakból áll. Ezrével szakadnak a próféciák, főleg idegen nyelven hetente százával jelennek meg új könyvek, milliók prédikálnak a szószékeken állva. Vannak témák, blogok, folyóiratok, amelyek érdekelnének, sőt úgy érzem követnem kellene őket, de olyan töménytelen mennyiségben omlik a nyakamba a túlkínálat, hogy végül az egész szókáosz szétfolyik a kezem között, és alig tudok valamiben igazán elmélyedni.

Sosem felejtem el, amikor a londoni Hyde-Parkban jártam, s annak is a speaker's corner nevű sarkában, hogyan álltak egymás mellett kislétrákon az egymást túllicitálni kívánó hitszónokok. Mindegyikük köré kisebb-nagyobb tömeg verődött össze és legalább néhány percig hallgatták őket. Ma az egész egyház speaker's cornerré változott, ahol mindenki a saját létrájára állva mondja a magáét. És ahhoz képest, hogy így együtt, közösen telebeszéljük a fél világot, no meg hiszünk a szavak erejében, mégsem látszik hogy mindennek a rettentő szóhalmozásnak igazán ereje, igazán hatása lenne a világra.

A Biblia szerintem ebben is példa lehetne, de mintha más paradigmában gondolkodna a beszédről, mint ahogy azt ma mi tesszük. Az ókori emberek között is biztosan bőven akadtak olyanok, akik sokat beszéltek, de némileg több mentségük van erre, mint nekünk. Ne felejtsük el, hogy egy oralitásra épülő kultúráról van szó, ahol a beszéd volt a legkézenfekvőbb, sőt többnyire az egyetlen igazán hatékony kommunikációs forma. Csakhogy éppen ezért tartották nagyobb becsben, mint ahogy mi tesszük. A beszédnek volt egy olyan szerepe, amely mára jelentősen lecsökkent: sokáig ez volt a hit megőrzésének és továbbadásának, sőt egyfajta módon az Isten népe fennmaradásának egyetlen igazán ütőképes eszköze. Ez különös hangsúlyt adott a bibliai narratívákat mesélők szavainak. Tétje volt annak, ha valaki kinyitotta a száját. A hit hallásból volt, nem olvasásból

Mindemellett közkeletűnek tűnik a bölcsesség, hogy a beszéd leleplezi azt, aki megszólal. Nem is véletlen, hogy az ókorban fontos feladatnak számított a beszéd oktatása. Aki jól képzettnek számított, el tudta dönteni, hogy az alkalomtól függően mikor kell tömören és világosan, vagy éppen fennkölten és művészien megszólalnia - vagy épp csendben maradnia. Röviden, egy értelmes ember ura volt a saját szavainak. Hogy ez mennyire nem magától értetődő, az például kiderül a legrégebbi egyiptomi forrásokból, melyek azt írják, hogy helyesen beszélni nehezebb bármely más munkánál, és ha valaki mégis képes rá, az jogosan viseli a mester jelzőt. Az apokrif Sirák Fia könyve pedig ezt írja:
Ahol szitálnak, fennakad a szemét, ha beszél, kiderül az ember gyengéje. Akkor lesz kemény a cserép, ha meleg a kemence. Az ember értékét a beszéde szabja meg. A fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, az embert szava szerint ítélik meg. Ne magasztalj senkit, mielőtt nem beszélt, mert ez az embernek a legjobb próbája. (Sir 27,4-7) 
Az utóbbi hónapokban többször is megnézegettem, melyek azok az ismérvek, amiket a Szentírás a beszéddel kapcsolatban tanít. Ha én sem akarok sokat beszélni, akkor a legtömörebben úgy tudnám kifejezni, hogy három olyan tényező van, ami a helyes beszédre jellemző: hogy mit beszélünk, hogy mikor szólalunk meg, és hogy mennyit beszélünk. Pont ez az a három, amivel úgy gondolom nagyon hadilábon áll az egyház. Sokszor nem figyel arra miket mond, képes túl későn megszólalni vagy amikor kellene, akkor egyáltalán nem, és mindemellett rengeteget beszél. A sok beszédnek sokféle oka van, de ezek közül is az egyik legnagyobb az állandó kontrollszükséglet. Vagyis az szokott állandóan és hosszasan beszélni, aki szereti az irányítást mindig magánál tudni. Mindez pedig oda vezet, hogy az állandó beszédkényszert nem a beszéd megváltoztatásával vagy lecsökkentésével lehet felülírni - hanem a természetünk megváltoztatásával, például a túlzott kontrolligény redukciójával.

De most be is fejezem ezen a ponton, mert így is túl sokat beszéltem azt hiszem  - Isten bocsássa meg...

2017. szeptember 7., csütörtök

A valódi Izrael keresése...

Láttam egy nagyon szellemes pólót, amelyen a következő felirat állt: "Israel is real" - vagyis "Izrael valóságos". Tényleg így van, egy zsidónak és egy kereszténynek pedig ettől a ténytől különösen is megdobbanhat a szíve. Izrael országa bizonyos értelemben kézzelfoghatóvá teszi a kereszténység hitének gyökereit, megragadhatóbbá mindazt, ami hozzátartozik a bibliai üdvtörténethez. Mégis úgy látom, éppen a keresztények azok, akik nem akarják meglátni a valóságos Izraelt, amit egy idealizált szűrőn keresztül szemlélnek, hogy szebbnek és kívánatosabbnak tűnjön a realitásoknál.

Izrael nem teljesen szekuláris állam, mert alkotmánya a Tóra, a szombat vallási okokból pihenőnap, és házasságot kötni vagy felbontani is csak vallási kontextusban lehetséges. Ám ennek ellenére a hétköznapokat nem járja át a hit, és mindössze a zsidó lakosság 20%-a tekinthető vallásosnak. Röviden ezt válaszolta Raj Tamás, egykori főrabbi arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthető a mai Izrael szekuláris államnak.

Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy egy felmérés szerint nagyjából 40%-on állnak azok, akik teljes mellszélességgel érvelnek a szekularizmus és az ateizmus mellett az izraeli zsidók között. (A helyzet valószínűleg hasonló, mint Európában: ha megkérdezik az embereket vallási hovatartozásukról, ugyanúgy zsidónak nevezik magukat, ahogy egy tipikus magyar ember katolikusnak - noha valójában nem foglalkozik a vallásával.) Zsidónak lenni tehát a modern Izraelben leginkább nemzeti, etnikai és hazafias kérdés, de jóval kisebb mértékben vallási. A zsidó identitásban persze nyilván jelen van a hit, de az ország szekularizációjának erősödésével jelentősen csökkent a szerepe.

Arról nem is beszélve, hogy Izrael valójában multikulturális társadalom, hiszen a lakosság nagyjából húsz százaléka palesztinokból áll. Ám a széttagoltság még ennél is sokkal mélyebb szinten van, és nem lehet pusztán a "zsidó" vagy "palesztin" kategóriákban gondolkodni. Egyrészt maga a zsidóság is többféle, akár egymással szembenálló szekértáborra oszlik. A negyven százalékos szekuláris erő mellé mintegy húsz százalékos vallásos zsidó, és ugyanennyi tradicionalista kötődik. Ezek a pártok pedig képesek egymás között is komoly feszültségeket gerjeszteni. Nem csupán az "askenázi vs. szefárd" szembenállásról beszélek, hanem például arról is, hogy kinézik maguk közül az Etiópiából származó zsidókat. A muszlimok hasonlóan megosztottak, mert az ő köreikben is tarol a szekularizmus, és sokan egyébként sem veszik komolyan az iszlámot.

Ahogy valaki megjegyezte, Izrael szellemi állapotának töréspontja bizonyos értelemben két pólus közé szerveződik. Tel Aviv és Jeruzsálem két külön világ az ország testében, és a keresztény hívők csakis a másodikat hajlandók látni. Vajon mit szólnak a rajongók ahhoz, hogy Tel Avivot a világ egyik "legjobb partivárosaként" tartják számon, ahol a tömeg százezres nagyságrendben ünnepli a homoszexualitást - ez a nyitottság pedig még európai szemmel is kiemelkedőnek számít? És akkor még hozzátehetnénk azt is, hogy Izraelben van a bahá'i vallás világközpontja, két egyébként csodaszép kerttel. Az állandó katonai jelenlétről és fizikai erőszakról pedig most nem kívánok írni, mert soha véget nem érő bejegyzés születne.

Amikor keresztényeket hallgatok, akik Izraelről teljes elragadtatásban beszélnek, van egy olyan érzésem, hogy valamiképpen a "dicsőséges" ószövetségi állapotokat projektálják a mai, egyre szekulárisabb országba. Mintha egy "ideális Izraelt" képzelnének el, amit megpróbálnak ráhúzni a valóságosra. Ha ez így van, az legalább két okból is problémás. Egyrészt azért, mert természetesen a mai országnak szellemi értelemben nem sok köze van a régi, bibliai Izraelhez. Nincs templom, nincsenek áldozatok, nincs kultusz - a ma "kőkeménynek" nevezhető judaizmus (ami megint csak nem ugyanolyan, mint az ókori) pedig többnyire törvényvallás, amit ha szigorúan tartanak - lásd a Talmudról korábban írtakat -, nem hiszem, hogy túlságosan vonzó lehet egy mai kereszténynek. A napokban beszéltem egy nagyon kedves testvérrel, aki Izraelben él. Ő azt mondta, az igazán elkötelezett zsidókkal nehéz szót érteni, mert nem szeretik a misszionáriusokat. Másrészt a bibliai Izrael teljes történetét átgondolva sem hinném, hogy olyan nagyon követendő példaként áll előttünk a zsidóság történelmi szerepe, Istentől kapott küldetésének sikere és Jézus Krisztushoz való viszonya. Ideális Izrael, amit díszes ruhaként aggathatnánk rá a maira szerintem nem létezik, mert soha nem is létezett. Ha erősebben akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, Izrael nem tudta értékesíteni az Istentől kapott elhívását a pogányok között. Még a legjobb időszakaiban - amit Dávid és Salamon nevéhez köthetünk - sem volt komoly tényező a Világtörténelem színpadán, pedig a pogány népek között kellett volna világítania Jahvét képviselve. Ráadásul, az ószövetségi kor zsidó szemmel nézve egyáltalán nem "happy end"-del végződik: a népet újfent leigázzák, szolgaságba döntik, más hatalom kiszolgálói lesznek. Az Újszövetség pedig ugyancsak arról szól, hogy Pál némileg keserűen a pogányok felé fordul, mert Krisztust a saját népe kivetette magából.

Mindez talán túl borúsan hangzik, de érzésem szerint közelebb van a realitáshoz a szirupos rajongásnál. Persze igyekszek óvatosan fogalmazni, hiszen teljesen egyetértek azzal, hogy keresztényként Izraelnek különös jelentőséget kell tulajdonítanunk. Beájulnunk azonban az asztal alá, és csaknem mindent rózsaszín ködben látnunk, valamint határtalanul idealizálnunk mindent, amihez Izraelnek köze van, egyáltalán nem kell. Márpedig néha az az érzésem, hogy különösen hajlunk arra, hogy így tegyünk. Éppen ez a problémám lényege. Míg a világi emberek egy része szerintem sokszor inkább antiszemita módon közelít Izraelhez, az ott lakó zsidók esetében pedig érthető a lelkesült patriótizmus, a hazáért való rajongás, addig a keresztények sokszor indokolatlan eufóriában úsznak, amikor Izraelről beszélnek. Pedig a mi szemszögünkből egy zsidó embernek is megtérésre van szüksége és pontosan ugyanolyan bűnös, mint egy bolgár, német vagy amerikai. Ez a tény mindenképpen összeköti az egykorvolt Izraelt a maival. Egy realistább nézőpont egészségesebbé tehetné ezt a kényes területet, mint az ostoba és sötét antiszemitizmus, valamint a másképpen visszataszító, túlzottan filoszemita hozzáállás.

2017. szeptember 3., vasárnap

A tékozló egyház

Csaknem klasszikus evangélizációs toposz a tékozló fiú története, melyet ha előszedünk, csakis arra használunk, hogy nem hívő embereket invitáljunk megtérésre. Véleményem szerint Jézus közkedvelt példázata azonban nem szimplán ezt a célt szolgálta, hanem sokkal inkább kórképet mutatott az egyház szellemi kettészakítottságáról - és Isten szerető hozzáállásáról, ami a megosztottság ellenére töretlennek mutatkozik. Vasárnap van, ez most kicsit prédikáció-ízű lesz...

Egyetértek Tim Keller megközelítésével, aki azt írja, hogy a tékozló fiú példázata valójában nem is egy, hanem két tékozló fiúról szól. Szeretjük úgy látni magunk előtt a bibliai sztorit, hogy az egy önző, hedonista, kicsapongó srácról szól, aki bunkó módon kikéri az örökség rá eső részét, majd messzire utazva elherdálja azt, és végül bűnbánóan hazatér az apjához. Így tehát az lesz a konklúziónk, hogy Jézus itt a szétesett erkölcsű, világi emberekhez szól, felkínálva nekik a megtérés lehetőségét. A példázat egyik dimenziójában persze valóban beszél erről, de meglátásom szerint nem ér véget ennél a leegyszerűsítő képnél. A leegyszerűsítésre pedig még rá is erősítünk azzal, hogy a történetet szinte csakis evangélizációk során szedjük elő, mintha más körülmények alkalmatlanok lennének arra, hogy foglalkozzunk vele.

Jézus mint mindig, ebben az esetben is bizonyos emberekhez szólt, mégpedig azokhoz, akik körülvették. Utálom a kategorizálást, de most annyira kínálja magát, hogy szerintem nehéz elkerülni: a bűnösök és az önigazultak, a vámszedők és a farizeusok hallgatták Krisztus szavait, akik mintha két szélsőértéket jelenítettek volna meg az értékrendi skálán. Ők azok, akik megtestesítették a példázatbeli fiatal és  idős tékozló fiúkat. Ezért a történet természetesen nem ateistákról szól, akik tagadják Isten puszta létezését is. Sem a fiatal, sem az idősebb srác nem volt hitetlen az Atya tekintetében, csak mindketten másként igyekeztek kizárni Őt saját mentális köreikből.

A fiatal fiú nekem tipikusan a liberális keresztény karakterjegyeit viseli, aki messze sodródik az Apjától, és két kézzel szórja el a Tőle kapott örökségét, miközben persze jól érzi magát. Aztán amikor elfogynak az erőforrások, az akkor tisztátalannak tartott dolgok közelébe sodródik - amit a disznóvájú jelképez. De végül csak az éhség, a közvetlen életveszély képes rávenni arra, hogy eszébe jusson a saját Apja háza, ahová szellemi gyökerei kapcsolják. Ahogy elnézem, a mai liberális kereszténység jórészt még az örökség szétszórásának és az élvezetnek a szakaszában jár, de még nem jutott le a disznóvájúig. Mindenesetre a tisztátalanság jelei már mutatkoznak rajta.

Az idősebb fiú a büszke konzervatív hívőnek tűnik. A koránál fogva ő a tapasztaltabb, akitől jogosan elvárható lenne, hogy éppen emiatt világosabban lásson. De pont ez az, amire képtelen, hiszen saját elveszett helyzetét sem veszi észre. Ő az "aktív szolgáló", aki keményen húzza az igát az "apja birtokán" (mondhatni az egyházban sürög-forog), önmagát csaknem hibátlannak tartva ("soha meg nem szegtem parancsodat"), ugyanakkor megvan a véleménye arról, minek hogyan kellene működnie, és még a saját Apját is képes számonkérni. A példázat aztán vele fejeződik be, nem tudva hogyan reagál az Apa kedves invitálására.

Szóval, a jézusi parabola talán nem is annyira a kívülállókról, hanem inkább rólunk szól, a többszörösen szakadozott egyházról, ahol mindenki másképp sodródott távol az Apjától. Kis gondolkodás után beazonosíthatók bizonyos értékek, melyek a fiatalabb és az idősebb, a liberálisabb és a konzervatívabb oldalhoz kapcsolódnak a példázatbeli figurák magatartása és viszonyulása alapján. Az csak természetes, ha az egyház szekértáborokra oszlik - most teljesen mindegy, hogy ez felekezeti vagy attitűdhöz kötődő módon történik -, akkor előrehaladni nem, csak tékozolni tud. Az egyetlen remény az ilyen egyház számára, hogy az elfeledett Atya még mindig szereti és hazavárja. Ám a felismerésekre ettől még mindkét tábornak magának kell rádöbbennie.

A tékozló fiú textusa szerintem jó példája annak, hogy bizonyos szakaszokat a Bibliából nem csak az evangélizációra érdemes tartogatni. Jézus nem egy szekuláris-materialista világban tanított a példázatai által, hanem egy olyanban, ami nagyon is vallásos volt. Nem hinném persze, hogy nincs üzenet a sorokban a nem hívők számára, csak azt gondolom, kézenfekvő előbb a saját házunk táján körülnézni, ha már célcsoportot keresünk. 

2017. augusztus 28., hétfő

A bonyolult bonyolítása, avagy első találkozásom ízei a Talmuddal

A vallások iránti érdeklődők talán felkapták a fejüket az elmúlt hetekben, hiszen először jelent meg magyar nyelven a Talmud igazi, autentikus fordítása. Persze nem a teljes Talmudról van szó (ami legalább 20 kötet angolul), hanem csak annak részleteiről, melyek két nagyalakú, díszdobozos kivitelben érhetők el a fogékony és nyitott olvasók számára. Nos, megkóstoltam a dolgot, és elmondom milyen ízeket éreztem.

Bemutatták az első hiteles, magyar nyelvű Talmud-kiadást

Csak felvezetésképp néhány száraz, de konkrét tudnivaló: a Biblia első öt könyvét (protestáns szleng szerint Mózes könyveit) a zsidók a Tórának, azaz a Törvénynek nevezik, hiszen ezek az iratok számos különféle parancsolatot tartalmaznak, melyek a kultikus formákon át a társadalmi élet különféle szegmenseiig mindenféléről szólnak. A Tóra finoman szólva szent irat egy zsidó számára, csaknem kánon a kánonban, mely ki is emelkedik a többi bibliai könyv közül. Míg a keresztények többségének az az alapvető kérdése, van-e egyáltalán bármilyen relevanciája manapság a mózesi törvényeknek, egy elkötelezett judaista biztos abban, hogy ma is meg kell tartani őket - a kérdés inkább a hogyanra vonatkozik. Egy példával élve: a Tóra azt mondja, szombaton ne végezzünk munkát. Oké, de mi számít munkának?

Nos, kissé leegyszerűsítve a Talmud nem más, mint a törvényekkel kapcsolatos kérdésekre adott válaszok kimerítő gyűjteménye. Tulajdonképpen a Tóra törvényeit magyarázza iszonyú vaskos kivitelben, illusztratív példákon, érveléseken, vitákon és történeteken keresztül. A Talmud alapja a Misna, mely csaknem kétezer éve írásba foglalt szabálygyűjtemény, ami a mózesi parancsolatokat a gyakorlat szintjére igyekszik lehozni. A hagyomány úgy tartja, hogy a Misnát Kr. u. 189 körül szerkesztette egybe egy bizonyos Jehuda Hanászi. A Talmud másik nagy része, azaz a Gömárá ugyancsak kommentárokból és magyarázatokból áll, melyek viszont a Misnához készültek. Ezek időben is későbbiek és nagyjából a 2-6. század közé tehetők. Végül még azt is hozzáteszem, hogy a legfrissebb angol nyelvű kiadás már a 20 eredeti kötet helyett 72 kötetből(!) áll, mert a szerkesztők értelmezések közbeiktatásával jelentősen kibővítették a talmudi tartalmat.

Lehet, hogy az olvasó ezen a ponton már kicsit kezdi elveszíteni a fonalat, ezért megpróbálom tőmondatszerűen összegezni a lényeget:

1. A Biblia első öt könyve (Mózes könyvei) a Tóra.
2. A Talmud nem más, mint a Tóra magyarázata.
3. A Talmud két nagy részből áll: a Misnából és a Gömárából.
4. A Misna a Tóra szabályait próbálja magyarázni és kifejteni a gyakorlat szintjén. A Gömárá a Misnát magyarázza tovább.

Vajon a Talmud szent könyv? Ha megkérdezünk egy hitében elkötelezett zsidót, valószínűleg azt válaszolja majd, számukra a Biblia (jelesül az Ószövetség) a szent. Ez persze igaz, bár ahogy olvasgattam a szöveget és a vele kapcsolatos zsidó kijelentéseket, én azt találtam hogy a Talmud is bizonyos értelemben szent a számukra. A helyzet kicsit talán olyan lehet, mint a Korán és a hadíszok (Mohameddel kapcsolatos szóbeli hagyományok) egymáshoz való viszonya. A Korán az igazi szent irat egy muszlimnak, de azért a hadísz is óriási tekintély és útmutató, hiszen a Próféta életéről szól.

Nos, ennyi előzmény után a nagy kérdés az, keresztény szemmel milyennek látszik - legalábbis első pillantásra - a Talmud? Ebben a kérdésben igencsak hangsúlyos az “első pillantásra” kifejezés, ugyanis az gyorsan kiderült számomra, hogy a Talmud olyan könyv, amit egyszerűen meg kell tanulni olvasni, és ráérezni az egész rendszer működésére. Tele van idegen kifejezésekkel (nem véletlenül található a második kötet végén vaskos szószedet), a zsidó kultúrára jellemző elemekkel, és bizony az ókor vonásait is jelentősen magán viseli.

Bár tisztában vagyok azzal, hogy még több időt kell fordítanom a talmudi magyarázatok logikájának megértésére, be kell valljam, hogy az én kezdeti pillantásom a Talmudra nem volt igazán szerelem az első látásra. A bevezetőben ízekről beszéltem, és mind a négyet éreztem is a számban, ahogy tanulmányozni kezdtem a szöveget. Hadd mondjam el hogyan!

Kétségkívül édes volt az íz, amikor átrágtam magam a 86 oldalas bevezető szakaszon, ami nagyon jól megírt, használható áttekintést adott a Talmud koncepciójáról és a Misna hat rendjéről, melyek a különféle témákat (traktátusokat) tartalmazzák. A szövegben is találtam remek gondolatokat (különösen az Ávot traktátusban), illetve szellemes anekdotákat - ezeket valószínű majd itt a blogban is előszedem, ha az élet úgy hozza. A könyv kivitele pedig igazán remek és az autentikusság illatát árasztja magából: jobbról-balra kell lapozni, szerepelnek az eredeti héber oldalak is, illetve elegáns, szép megjelenésű kiadvány.

Ám az édes alapíz csakhamar fordult át keserűbe, sőt néha már savanyúba is, amikor elmélyedtem a tartalomban. Néhol egészen elképesztőnek találtam, sőt el se akartam hinni, amit olvasok! Nem kívánok senkit megbántani, különösen a vallásos zsidókat nem, de két gonosz mondat váltakozott a fejemben. Őszintén, az egyik az volt, hogy “akik ezt így kitalálták, nem normálisak!”, a másik meg a “borzasztó lehet ezt mind betartani!” Konkrétumnak hozok egy némileg humorosnak tűnő, de mégis holt komolynak szánt idézetet az Éruvin traktátusból, mely a szombattal kapcsolatos egyéb törvényekkel foglalkozik. Mint tudvalevő, szombaton nem végzünk munkát, ám a munka és tevékenység nagyon sokféle dolgot jelenthet. Totálisan értelmetlennek tűnik, de a traktátus egyik misnája a testváladékok(!) kérdését is szóba hozza a munka kapcsán, és a következőt írja:

“Az ember szombaton magánterületen állva nem vizelhet közterületre, se közterületről magánterületre, mert ez egyik területről a másikra történő szállításnak tekintendő. Hasonlóképpen: köpni sem szabad szombaton magánterületről közterületre, se közterületről magánterületre. Rabbi Jehudá azt mondja: még az is, akinek a nyála összegyűlt szájában, ne menjen négy könyöknyit közterületen, míg nem köp, mivel a köpet tehernek tekintendő. A háláhá nem ért egyet rabbi Jehudával.”

Szűzmáriaszentjózsef! Valaki komplikáltnak érzi a mózesi törvényeket a Bibliában? Nehezen érthetőek neki az ószövetségi szabályok? Nos, azt hiszem az ilyen olvasó a Talmudtól egyenesen frászt fog kapni! De a legvalószínűbb, hogy megkérdezi magában, hogyan lehetséges a vizelést és a szánkban lévő nyálat a munkával akárhogyan is összefüggésbe hozni? És ha még azt is hozzáteszem, hogy a Talmud ábrákkal gazdagon ecseteli mi a közterület és a magánterület, ahonnan és ahova az ürítés és köpés megtörténik, akkor azt hiszem csak zavartan lesünk majd, mint Ádám anyák napján.

Persze, ahogy fentebb említettem, a Talmudot meg kell tanulni olvasni, én pedig még ennek a kezdeti időszakában vagyok. Meglehet, sőt valószínű hogy a teljesen abszurdnak tűnő és valóságtól elrugaszkodott megállapítások tipizálnak, a példaszerű és nyakatekert szituációk mögött alapelvek közlésének a szándéka történik. Éppen ezért bőven éreztem sós ízt is a számban, amitől még szomjasabb lettem, hogy tovább foglalkozzak a Talmuddal és megpróbáljam megérteni azok indítékait és szándékait, akik ezeket a kijelentéseket képesek voltak évezredeken át megőrizni. Aki bármilyen vallási irattal foglalkozik, annak szert kell tennie arra a képességre, hogy túlnézzen a láthatókon.

2017. augusztus 23., szerda

Fantasztikus fanatizmus

Az elmúlt hetekben két különös társaságot is utamba fújt a szél, akik hozzáállásukat és mondanivalójukat tekintve is bőséges távolságra esnek az én világszemléletemtől. Mégis, az ufóhívők és a lapos Föld társaság tagjai bizonyos szempontból közös vonásokat is hordoznak - ráadásul olyanokat, melyekből sajnos a kereszténységen belül is bőven találni.

Akár nevet, akár sír valaki, szem nem marad szárazon, ha egy kis időt szán az "ufológusok" és a "laposföldesek" hitvilágának tanulmányozására. A Balaton felülete lapos, tehát akkor a Föld is az. A nagyszemű szürkék és a jövőből ideérkezett emberek a háttérben értünk harcolnak. A zsidók azok a balekok, akikről a Vatikán mint háttérhatalom elhitette, hogy mindenért felelősek. A Déli Sark nem is létezik.

Természetesen tálcán kínálkozik a lehetőség, hogy egy kézlegyintéssel mentális sérülteknek, csúnyább megfogalmazásban buggyantaknak nevezzük azokat az embereket, akik az előzőekben idézett gondolatokat komolyan elhiszik. Ám a helyzet korántsem ilyen egyszerű, mert ezek az emberek egyáltalán nem tűnnek klinikai eseteknek. A laposföldesek között olyan is van, aki feltalálóként állami elismerésben részesült, az ufológusok sorában pedig több tudományos fokozattal rendelkező felebarátunk ücsörög. Mindkét társaság láthatóan felkészült apologetikával hárítja el azokat a próbálkozásokat, amikor a valós világ megkísérel betüremkedni varázsvilágukba. Ebben persze semmi meglepő nincs. Az ember végtelenül tehetségesen védekezik, ha külső érvek hatására újra kell rendeznie a saját meggyőződését, ami még mindig egyszerűbb, mint az évek alatt nagy fáradtsággal összegrundolt paradigmát egy az egyben kidobni az ablakon.

Eltekintve az ufológusoktól és a laposföldesektől a jelenség persze kisebb-nagyobb mértékben mindenki mást is érint, aki valamiféle világnézet felé elkötelezetten él. Militáns ateisták, radikális muzulmánok, fundamentalista keresztények is vannak, akik nagyon emlékeztetnek a fenti két csoportra, ami az attitűdöket és a módszertant illeti. Míg a lapos föld hívein jóízűen nevethetünk, mit szóljunk azokhoz, akik a mi égiszünk alatt mutatnak hasonló tüneteket?

És egyáltalán: hol húzódik a határ az eltökélt hit és a fanatikus meggyőződés között? Meddig mondhatjuk egy keresztényre, hogy a végsőkig hűséges ahhoz, amiben hisz és mikortól nevezhetjük a rendíthetetlen álláspontot végzetes fanatizmusnak? Mi különbözteti meg az eltökéltet a futóbolondtól? Azt hiszem Jung megragadott valamit ebből:

"Az ember bizonyosságokat akar, nem pedig kételyt, eredményeket akar, nem pedig kísérleteket, és nem látja, hogy bizonyosságok csak kétely, eredmények pedig csak kísérletek nyomán keletkezhetnek."

Jung mond valamit, ami nagyon jellemző ránk. Mindannyian szeretnénk eljutni a bizonyosságig, de valahogy úgy akarunk odaérni, hogy útközben elkerüljük a kételkedést és a visszaigazolást, hogy egyáltalán a jó irányban haladunk-e. Éppen ettől (is) fanatikus a fanatikus. Az őszinte hívő ember viszont úgy jut el a bizonyosságáig, hogy tépelődik, kérdez, kutat, monitoroz, lassan halad előre, míg valahogy nyugvópontra nem kerül egy adott kérdésben.

A fanatizmus viszont akkor emelkedik igazán fantasztikus magasságokba, amikor a puszta tényekkel találkozik, és elvileg azt a kézzelfogható visszacsatolást is megkapja, amit a kételkedő-kérdező ember - de mégis sértetlen marad. Talán azt hihetné valaki, ha a laposföld híveit egyszerűen repülőre ültetnének és körberepülnének velük a bolygót, az végleg meggyőzné őket, hiszen a saját szemükkel látnának mi az igazság. Másik példával élve, a megrögzött ateista biztosan elkezdene hinni Istenben, ha Isten láthatóan és tapinthatóan megjelenne neki. Tudjuk azt jól, mennyire nem ez a helyzet.

Talán sokan ismerik az anekdotát arról az emberről, aki elment az orvoshoz, mert halottnak hitte magát. Az orvos mindenféle módon próbálta bizonygatni az illetőnek, hogy nem halott, míg végül meggyőzte róla, hogy a halottak nem véreznek. Emberünk elfogadta ezt az állítást, az orvos pedig diadalmasan beleszúrt egy tűt a fanatikus betegébe, hogy ezzel bizonyítsa, folyik a vére, tehát életben kell legyen. Az ember erre elsápadt, majd megszólalt: "ezek szerint mégis véreznek a halottak!"

Ha az ember színtiszta racionalitásból állna, a puszta érvelés működhetne is. Az irracionális oldalunk azonban elhúz bennünket és felülírja a racionalitást, így még a kézzel fogható tapasztalatra is mindig lesz válasz. Az ateista biztos valami eddig ismeretlen agybetegségen esett át, azért gondolta hogy megjelent neki az Isten. A laposföldes, aki körberepülte a bolygót, azt mondaná, a lemezjátszón is körbemegy a tű. (A fent belinkelt interjúban ez olvasható is!) Ha a kormány megmutatja az összes dokumentációt Roswellről, a "tökös" ufóhívő csak megvonja a vállát és azt mondja, az igazi iratokat a háttérhatalom már régen titkos helyre szállította.

Az igazi fanatikus végső jellemzője az, hogy sosem változik.

Természetesen ez a téma bennünket, keresztényeket is el kell gondolkoztasson. Pontosan hogyan jutottunk el a saját meggyőződéseinkhez? Anyánk, apánk, a hagyomány, a kultúra, az egyház nevelt bennünket ilyenné, vagy magunk kapartuk ki a gesztenyét magunknak? Meg tudunk nevezni olyan pontokat, ahol a bizonyosság felé vezető úton megtörtént a kételkedés és a visszacsatolás, hogy a jó irányba haladunk-e? Mert ha egyetlen ilyen pontra sem emlékszünk, akkor érdemes lehet felülvizsgálni a meggyőződéseinket! Azt hiszem ez különösen érintheti azokat, akik keresztény családban nőttek fel és szinte az anyatejjel együtt szívták magukba a kereszténységet. Ők mintha még inkább ki lennének téve annak a lehetőségnek, hogy a meggyőződésük végső soron nem a sajátjuk. A hitet persze nem lehet örökölni, de a meggyőződéseket a nevelés hatására nagyon is könnyen lehet átvenni. Hasznos dolog mindezt átgondolni.

2017. augusztus 20., vasárnap

Történet és történelem, meg amire koncentrálni kellene...

"Ha a Biblia azt írná, hogy Jónás nyelte le a halat, én még azt is elhinném" - hallottam már "végső érvként" ezt a megjegyzést egy-egy elkeseredett vita végén, amely Jónás könyvének történeti valóságát akarta tisztázni. A kerek perec kijelentések azonban a legritkább esetben működnek, ha a Bibliáról van szó, ráadásul elvonhatják a figyelmet a fontosabb dolgokról...

"History or story?" - teszi fel a kérdést az egyik ószövetségi bevezetéstudománnyal foglalkozó kötet Jónás könyve kapcsán, mintha nem lenne elég nyilvánvaló a válasz: mindkettő. Ahogy nagyjából igaz ez az Ószövetség összes történeti könyvére is. Történelem és történet látványosan keveredik egymással a Szentírásban, egyik a másikba fonódva, egyik a másikat szolgálva, és ami még fontosabb, egyik a másikat nem kizárva - amit pedig Isten és a redakció egybeszerkesztett, ember szét ne válassza, mindörökké ámen.

Nem jó dolog tehát sebészkéssel nekiszaladni a Szentírásnak, Jónás sztorijáról pedig gondolkodjunk akárhogyan, annyit szerintem mindenki el kell ismerjen: nem azért íródott, hogy emberek veszekedjenek róla, miként lehet túlélni három napot egy hal gyomrában.

De kezdjük azért a történelmi háttérrel!

Jónás könyve kapcsán nehéz igazságot tenni. Mi mindenképpen el kívánjuk dönteni, mennyiben történelem amit olvasunk, ám bármennyire fájdalmas is, maga a kutatás nem rendelkezik ehhez elegendő ismerettel a szöveg hátteréről. A történelmi értelmezés mellett állást foglalók arra hívják fel a figyelmet, hogy az a legtermészetesebb olvasat, ha egyszerűen készpénznek vesszük a leírtakat. Egyrészt Jónás, Amittáj fia nagyon is valós személynek tűnik, aki II. Jeroboám ideje alatt élhetett. Másrészt a szöveg nyelvi megoldásai olyan elemeket tartalmaznak (gondolok itt főként a pogányok magatartására és a tengerészek reakciójára), ami szervesen illeszkedik a korszakhoz és teljesen reálisnak tűnik. A végső érv a történetiség mellett azonban az, hogy maga Jézus is hivatkozik Jónás könyvére. Sőt, saját feltámadásához hasonlítja Jónás három napját a hal gyomrában, ezzel pedig az érvelők szerint egyértelműen a történelmi valóság mellett tör lándzsát. Ha ugyanis Jónás narratívája nem történelem, akkor Jézus feltámadása sem lehet az, mert a kettő erős szálon kapcsolódik egymáshoz - teszi fel az "i"-re a pontot ez az érvelés. Mindemellett Jézus még Ninive lakóiról is beszél a későbbiekben, az utolsó idők ítélete kapcsán (Mt 12,40-41).

Ám a parabolikus értelmezést vallók szerint ezek az érvek nem elegendőek ahhoz, hogy Jónás elbeszélését egy az egyben történeti leírásként kezeljük. Abban sem biztosak, hogy Jézus feltámadása és Jónás története között valóban olyan erős fonál húzódik, hogy annak elszakadása miatt sutba kellene dobni magát a feltámadást is. Hiszen Jézus leginkább egyfajta hasonlatként használta fel Jónás sztoriját, aki persze eleve nem támadt fel, hiszen meg sem halt az állat gyomrában. Legyünk őszinték: a narratíva számos problémás kérdést felvet, és itt most nem feltétlenül csak arra gondolok, hogyan képes valaki levegő nélkül egy bálnaszerű állat gyomornedveiben úgy túlélni napokat, hogy még egy zsoltár megkomponálására is van ereje közben. Lehet erre azt felelni - jogosan -, hogy Isten segítségével ez ugyanannyira nem okozhat gondot, ahogy a vízen járás vagy Jézus feltámadása sem okozott. 

Az igazi kérdések azonban leginkább a történet további részleteit érintik, mert jelenlegi tudásunk szerint több szempontból sem igazolhatóak. Így például a Jón 3,3 szerint Ninive extrém méretű város volt, noha a város falait a régészeti kutatások jórészt feltárták, és annak alapján nem tűnt különösebben óriásinak. Sokan tudnak erről azok között is, akik a történelmi értelmezők közé tartoznak, és különféle módokon próbálnak válaszolni rá. Egyesek szerint bár a város nem volt túl nagy, Jónás minden sarkon megállt és hosszasan prédikált, ezért tartott három napi járóföldig bejárnia Ninivét. Mások a környező városokat, illetve az elővárost is hozzászámolják, így próbálva "felduzzasztani" Ninive méreteit sokkal nagyobbra. Ugyancsak nehezen elképzelhető, hogy Jónás prédikációjának hatására - melyről még azt sem tudjuk, hogy asszír nyelven hangzott-e el - ezrével térnek meg a zsidósággal teljesen ellenséges közegben. Homályosak a rangmegjelölések is: ahogy Pfeiffer mondja, "Ninive királyának" említése ma nagyjából úgy hangzik, mintha  Anglia királyát "London királyaként" említenénk. Végül pedig, ahogy Soggin írja, Ninive maga nem úgy jelenik meg az egész elbeszélésben, mint a szerző korának egyik városa, hanem mint a réges-régi  időkből elénk rajzolódó kép.

A szokásos kérdést persze ilyenkor lehetne feltenni: akkor most kinek van igaza? Csak történetről vagy történelemről is beszélhetünk Jónás könyve kapcsán? Az én meglátásom az, amit már a bevezetőben leírtam. Az Ószövetség nem "vagy-vagy" könyv, hanem "és" típusú irat, ha a történet és a történelem összefüggéséről beszélünk. A kettőt pedig nem lehet és nem is kell elválasztani: sebészkéssel az esetek többségében amúgy sem juthatunk messzire, mert nincs elég faktum a birtokunkban, hogy pontos vonalat húzzunk. A tapasztalat az, hogy a Biblia sok része ellenáll az ilyen próbálkozásoknak. És ha ez így van, akkor a felesleges erőfeszítések helyett a lényegesekre is lehetne koncentrálni. Ez szerintem különösen igaz Jónás könyve esetében.

A perdöntő bizonyítékok híján zajló, éppen ezért lezárhatatlan és meddő vita csak elvonja az ember figyelmét a lényegről: hogy ez egy igen speciális prófétai könyv, ami kivételesen nem a próféciára, hanem a prófétára koncentrál, és tele van nagyon fontos üzenetekkel. Így például azon kevés ószövetségi iratok egyike, amelyből felragyog a tény, hogy "az Ószövetség Istene" igenis nagyon kegyelmes tudott lenni a más népekhez tartozókhoz is - ellentétben a közhiedelemmel, mely csak a "vérengző istenség" ószövetségi képét képes maga előtt látni. (Sokan egyébként éppen az asszírokkal szembeni könyörület miatt a fogság utánra datálják a könyvet, amikor Izraelben már szélesebb körben elterjedt volt a gondolat a többi nép elfogadásáról.) Sőt, még azt is látjuk: Isten kegyelmes a Vele vitatkozó és lázadó prófétájához is. Sokak szerint talán az a könyv legtanulságosabb mondanivalója, hogy az isteni kegyelem folytán Jónás a halnak ugyanazon a testnyílásán távozott, mint ahol érkezett... Jónás könyvéből derül ki, hogy Isten nemcsak az emberek, de még az állatok sorsára is gondol - erről sem olvasunk túl sokat az egész Szentírásban. A krisztológiai mondanivaló önmagában kiemeli a könyv jelentőségét, ahogy az a tény is, hogy a humor, mint irodalmi eszköz sem túl sűrűn érvényesül a Bibliában - ám itt kétségkívül jelen van.

Csupa értékes üzenet, egy mindösszesen néhány oldalas narratívában!

Teológusként nem akarok hazudni, és nem tagadom, hogy a Jónás könyve körül zajló, történetiséget érintő disputa persze minden lezáratlansága ellenére érdekes számomra, de végső soron mégis arra mutat, hogy megint túl sokat tudunk a keretekre koncentrálni az üzenetek helyett. Akár legendás, akár történelmi beszámoló, akár mindkettő ez a rövid kis könyv, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy a benne rejlő teológiai tartalom elhalványuljon a viták során. Mert ha mégis belemegyünk ebbe, éppen akkor csúszik ki a kezünk közül Jónás sztorija, amit pedig eredetileg megragadni akartunk a történeti kontextus segítségével.

2017. augusztus 16., szerda

A teodicea halála?

Némileg az előző bejegyzés nyomvonalán haladva elkesergem egyik teológiai-típusú bánatomat. Van egy témakör, amit a keresztény gondolkodók nagyon nehezen, vagy ha őszintébb lennék magamhoz, talán azt is leírnám, csaknem sehogy sem képesek igazán jól kezelni: ez pedig a világban tapasztalható szenvedés és a jóságos Isten kérdése. Természetesen végtelen ostobaság lenne erről akárhány blogbejegyzésben értekezni, mert a problémára évezredek alatt sem sikerült igazi megoldást találni. Nem is emiatt veszem elő a dolgot.


Bárki tetszőleges hosszúságban lenne képes érzékeltetni, hogy micsoda felfoghatatlan mennyiségű szenvedés zajlik a teremtett világban, akár csak egyetlen óra leforgása alatt is. Csupán az illusztráció kedvéért: egy kétórás mozifilm alatt mintegy hétszázötven gyermek hal éhen a világ valamely táján, kétszázötven azért, mert piszkos vizet iszik, és nagyjából háromszázan végzik maláriában. Ezek persze csak kiragadott példák, melyek mellé kell tenni az elrabolt, megerőszakolt, meggyilkolt, halálosan beteg emberek tömegeit, vagy hogy ne legyünk ilyen végzetesek, azokat is, akik ennél enyhébb módon, de mégiscsak kemény vagy elviselhetőbb szenvedéseket élnek át. Felesleges ezt tovább ragozni, mert a csizma magától értetődően kerül az asztalra: ezt a hihetetlen kíndömpinget valahogyan összhangba kell hozni azzal a hitünkkel, hogy Isten jó, szerető, kegyelmes, aki a javunkat akarja.

És hadd tegyem még hozzá: ha a szenvedés problémájának nagyságát csak kicsit is megértjük, és meglátjuk a sablonos válaszok erőtlenségét, szerintem már attól is szenvedni fogunk.

Nem véletlen, hogy sokakat nem az tántorított el a hitüktől, hogy nehezükre esett megérteni a bibliai csodákat, vagy képtelenek racionálisan feldolgozni a Szentháromság dogmáját - inkább a szenvedés tényével nem tudnak mihez kezdeni. A hagyományosan Epikurosz nevéhez köthető filozófiai kérdéshármas, amely mindig előkerül az apologetikában, jól érzékelteti a problémát:
Isten szeretné megelőzni a gonoszságot, de nem képes erre? Akkor nem mindenható. Isten képes megelőzni a gonoszságot, de nem akarja? Akkor rosszindulatú. Isten képes és akarja is megszüntetni a gonoszságot? De akkor miért van mégis gonoszság?

Jól megfigyelhető, hogy a fenti eszmefuttatásban nem a szenvedésről, hanem a gonoszságról van szó, mivel az alapvető teológiai szemlélet szerint a bűnbeesés tárta ki az ajtót a gonoszság előtt, a szenvedés pedig ennek a következménye.

Természetesen igazságtalanság lenne elhallgatni, hogy sokan és sokféle válaszfélét igyekeztek megfogalmazni a dilemmára (részben már a Szentírásban is), s tulajdonképpen ez az alapja a teodiceának, amely persze nem bibliai, hanem filozófiai alapon igyekszik összhangba hozni a jóságos Isten létét a temérdek gonoszsággal és szenvedéssel. Mint az köztudott, a teodicea elnevezést elsőként Leibniz használta, aki ráadásul úgy vélekedett, hogy ez a világ tulajdonképpen a létező világok legjobbika, amit Isten csak képes volt megalkotni. Azon túl, hogy ezt a nehezen védhető állítást már Voltaire is gúnyosan szétszedte (lásd: "Candide és az optimizmus"), maga a Biblia is mintha szembefordulna vele. A Jelenések Könyve ugyanis arról tudósít, hogy Isten az eszkhaton végén olyan világot fog alkotni, ahol letöröl a szemekről minden könnyet. Abban a világban nem lesz szenvedés, sem gyötrelem, arany utcák várnak az emberekre és az Istennel való szoros közösség. 

De ez akkor azt is jelenti, hogy Isten képes olyan világot alkotni, amely mentes a szenvedéstől - ám ebben az esetben ha a jelen világunkat összevetjük ezzel a várható világgal, mondhatjuk-e jogosan, hogy mi a létező legjobb világban élünk?

Mások szerint a gonoszság és szenvedés az ember szabad akaratának az ára. Vagyis azért szenvedünk, mert szabad akaratunk van és az hajlik a rosszra. Eltekintve attól, hogy a világban tapasztalható szenvedéseknek eleve csak egy része hozható direkt kapcsolatba az emberi döntéssel, ez a teodiceai érv is sántít: éppen az előbb láthattuk, hogy Isten képes olyan valóságot alkotni, amely szenvedésmentes - és valószínűleg joggal feltételezhető, hogy ebben a világban is lesz szabad akarat. Vagyis a szabad akarat és a szenvedésmentesség még az isteni koordináta-rendszerben is megférhet egymással.

Nem veszem most sorra a többi teodiceai érvet, mert végtelen hosszúságú lenne a bejegyzés, de ahogy az utóbbi időben átgondoltam a legtipikusabbakat (például a szenvedés Isten büntetése, vagy ez a módja jellemünk "tesztelésének", esetleg a túlvilági jutalom igazolja majd az itteni küzdelmeinket, stb...), igazság szerint mindegyiket elég haloványnak találtam. Persze mindegyikben vannak nagyon is értékelhető gyöngyszemek, jól csengő érvek, ám a valamennyire is megnyugtató választól szerintem meglehetősen messze állnak. A lóláb itt is, ott is kilóg.

Ez pedig probléma, és ráadásul fontos probléma. Vannak még a világban bőven kérdőjelek és nyugtalanító nehézségek, de a szenvedés dilemmája annyira elementárisan és húsba vágóan érinti a hitünket, valamint földi sorsunkat, hogy egyszerűen illene rá legalább valamivel megközelítőbb feleletet adni. Tud valaki ilyenről? Szívesen venném! Mert ha nincs, akkor legalábbis az a fair, ha kimondjuk, hogy a teodicea meghalt, és innen gondolkodhatunk tovább.

2017. augusztus 13., vasárnap

A magasztos-maszatos igazság

A keresztény hitet megismerve az ember hamar ráébred arra, hogy a nagyon biztosnak hirdetett meggyőződéseink között számos dolog elmosódott fogalmak köré épül. Szerintem ez nem azért van, mert elkenjük az igazságot, hanem mert az igazsághoz csak maszatolással férhetünk hozzá. Az igazság nem csak magasztos, de maszatos is számunkra.

Noha az igazság számunkra meglehetősen maszatos, mégis hadd kezdjem a dolgot valami nagyon is tisztán érthető hasonlattal, amit a filozófiában Szóritész-paradoxonnak neveznek. (A szórosz görög szó magyarul kupacot jelent.) Képzeljünk magunk elé egy teljesen hétköznapi homokkupacot, mely nyilvánvalóan rengeteg homokszemből áll. Most a gondolatkísérlet kedvéért tegyük fel azt, hogy képesek vagyunk egyetlen homokszemet kivenni ebből a kupacból: ha ez megtörténik, akkor ami megmarad, vajon azt is még homokkupacnak nevezhetjük? Valószínűleg igen, hiszen egyetlen homokszem hiánya nem vehető észre a kupacban, ami lényegét tekintve továbbra is kupac marad. Ha ezt a műveletet többször megismételjük egymás után, akkor is azt fogjuk tapasztalni, hogy az eredmény változatlan. Matematikai nyelven leírva viszont egy elég abszurd kis képletet kaphatunk:

homokkupac - 1 homokszem = homokkupac

Ez ebben a formában kifejezetten ellentmondásosnak tűnik: hogyan lehet a homokkupac egyenlő egy olyan homokkupaccal, melyben egyetlen szemmel kevesebb van? Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy egy homokkupac véges számú homokszemből áll, tehát nem lehet a végtelenségig elvenni belőle mindig egyetlen homokszemet. De akkor gyakorlatilag meddig homokkupac a homokkupac? Nem tudjuk. A problémát persze az okozza, hogy a kupac kifejezést nem lehet egzakt módon meghatározni, nomeg a homokszemek olyan elrendezésben is lehetnek, hogy az nem adja ki egy kupac formáját. Vannak tehát olyan homokszemek, melyek úgy állnak össze, hogy teljesítik a "homokkupacság" feltételeit, olyanok is amelyek csak részben, és persze a homokot úgy is lehetséges elrendezni, hogy az ne legyen kupac alakú. Az ilyesféle "maszatolás" az alapja a fuzzy logikának, amely a "részben igaz" elve alapjára épül, és a bizonytalanul körvonalazható dolgok leírására törekszik. A fuzzy logika nem úgy tekint a valóság bizonyos jellegzetességeire, hogy egy halmazból kiválaszt egy jól körülhatárolt értéket (Jézus vagy hazug volt, vagy őrült, vagy Isten - ahogy például a klasszikus trilemma tanítja), hanem azt mondja, ezek az értékek elmosódott halmazokhoz tartoznak, sőt maguk is elmosódott, bizonytalan fogalmak.

Nos, ha az ember belegondol, bizony a hitünkben számos olyan teológiai állítás van, ami szögletes logikával igazán nem közelíthető meg, csak az elmosódásokat is figyelembe vevő fuzzy logikával. Ha úgy tetszik, az igazság csak maszatosan vibrál ezekben a teológiai kijelentésekben. Ilyen például az, hogy Jézus egyszerre volt Isten és ember, vagy hogy a Biblia egyszerre Isten által ihletett és emberek által írt könyv. Az ilyen kijelentésekben pont úgy nem tudunk vonalat húzni isteni és emberi dimenziók között, mint ahogy a homokkupacot sem vagyunk képesek szigorúan szögletes logikával meghatározni. Nem is véletlen, hogy Jézus istensége körül számos olyan elmélet kapott lábra az ókorban, ami aztán az eretnekség süllyesztőjében végezte, mert megpróbálta egzakt módon megmagyarázni, hogyan "férhet bele" Krisztusba ez a két természet egyszerre. A mai dogmatika is hagy kívánnivalót ebben, de főleg akkor, ha sarkos kijelentésekre ragadtatja magát és nem veszi észre, hogy inkább csak közelítéseink vannak az igazsághoz.

Pontosan ez az, amiről írni szerettem volna!

Az igazság nemhogy nincs a birtokunkban, de megragadni is csak pillanatokra tudjuk egy-egy kis darabját. "Tükör által homályosan látunk" - írta ezt Pál olyan kontextusban, amelyben pedig óriási szellemi ajándékok bevetéséről is szó esik a tisztánlátás érdekében. 

Készségesen elismerem, azt a békát, hogy számunkra fontos kérdésekben csak maszatos eredményekig juthatunk, néha borzalmas lenyelni. Ilyenkor kétféle rossz stratégia létezik, amely megkísérti az embert. Az egyiket szerintem a hitükből kifordultak, a másikat a hitüket fanatizálók választják. Az első csoport inkább feladja a küzdelmet az igazságkeresésben, és egyszerűen feleslegesnek is nevezi azt, mert nem lehet végső nyugvópontokra jutni. Ők a homokkupacot mindenképpen meg akarták határozni valamelyik homokszem elvétele után. A második csoport arra hajlik, hogy csiszolópapírral dörzsölje a homályos tükröt, mert biztos benne, hogy így éles képet fog kinyerni belőle. Aztán az összekarcolt tükörképet addig magyarázza önmagának, míg el is hiszi élesnek, amit lát. Mindkettő csúnya tévedés. Az igazságról az ilyen kísérletek után is csak egyetlen biztos dolog jelenthető ki, hogy rendíthetetlenül maszatos marad. Szerintem ha ebbe "istenigazából" beletörődünk, csak akkor leszünk szabadok arra, hogy legalább a homályos igazságot lássuk magunk előtt, ami még tisztázatlansága ellenére is annyira megbűvölő, hogy az orránál fogva húzza magához az embert. És csak az igazságtól elvarázsolt ember juthat el olyan konzekvenciákhoz, hogy tolerálni legyen képes a teljesen máshogy gondolkodókat, akik ugyanabban a homályos tükörben szemlélődve mást látnak, vagy ne tartsa a maga álláspontját a mindenek felett állónak.

Mit jelent, hogy a Biblia isteni és emberi könyv? Csak közelíthetünk a válaszhoz. Hogyan kell pontosan elképzelni, hogy valaki ember és Isten lehet egyszerre? Csupán karcolgatjuk a kérdés felszínét. Mi a helyzet a Szentháromsággal? Valamiféle válaszokat adhatunk rá. Aztán tovább keresünk, mert örömünk telik benne, közben meg tudjuk, hogy csak közelítéseink vannak.