2020. október 28., szerda

A sátorlét gyötrelme

Az elmúlt három hónapban nagyon sok testi gyötrelmen mentem keresztül, s tulajdonképpen ezek részben még most sem értek teljesen véget. Valamitől mindig szenvedtem fizikailag, egyik betegség adta át a kilincset a következőnek, mégpedig szünet és fellélegzés nélkül, hihetetlen sok frusztrációt és csüggedést okozva, kemény lelki harcokhoz, kételkedéshez és hithez egyaránt elvezetve. A műtőasztalig (egyelőre) nem kellett még eljutnom, de bizony már az is felmerült lehetőségként. Ilyen élethelyzetben természetszerűen felmerül a kérdés egy hívő emberben, mit tud a hite nyújtani számára ha testileg szenved?

Ha a testi szenvedés előtérbe kerül, valahogy a keresztények első reakciója - és ezt igazán meg lehet érteni - semmi más, mint a gyógyulás. Isten majd meggyógyít, hiszen amikor Jézus itt volt a földön, számos embert meggyógyított. Vakok láttak, sánták jártak, halottak keltek ki a sírból. Ha kiáltok Istenhez, hiszek benne teljes erővel, akkor természetszerűen gyógyulás lesz a válasz.

Ez márpedig nem így működik. És akkor érti meg a keresztény ember igazán, hogy nincs természetszerű válasz, amikor maga is beteg lesz. 

A Biblia panorámaképe a testi szenvedésről sokkal bővebb annál a kijelentésnél, mintsem hogy Isten - munkaköri leírásának megfelelően cselekedve - megszabadít tőle. Legyünk őszinték, ezt inkább a szenvedéstől való szabadulási vágyaink mondatják így velünk, vagy a tapasztalatlanság, s ez persze érthető. Ha az embernek nagyon fáj valamije, akkor mást sem képes kiolvasni a Bibliából, minthogy Jézus betegeket gyógyít. Akkor csak növelné a fájdalmát, ha észrevenné, hogy Isten nem mindig segít ki a fájdalomból, hogy meghagyja Pál testében a tövist, hogy hagyja a Fiát vérezni a kereszten, és félholtra verni az őt szerető tanítványokat. Ezek az igék ideiglenesen megszűnnek létezni, hiszen nem a kiút reményét adják a fájdalomból, hanem inkább a sűrűjébe visznek, amit józan számítás szerint elkerülni akarunk.

Nos, az elmúlt hónapokban - ha már szenvedtem épp eleget - én márpedig megpróbáltam kicsikét átvenni egy másik szemléletet. Merthogy a szenvedés része az életnek, tanítja a Szentírás és ez a tanítása ugyanolyan alapvető, sőt még alapvetőbb paradigma, mint a gyógyulás. Az emberi létet Pál apostol sátorléthez hasonlítja, vagyis ideiglenesnek, sebezhetőnek, roskatagnak tartja. Akkor is, ha Isten a hit szerint gyógyít - valójában ekkor sincs élethosszig tartó garancia a szenvedés elkerülésére. Pál azt is írja, hogy a "sátorságunk" együtt jár az elnehezült sóhajtozással (2Kor 5,1-5), és az is világos, hogy apostolnak lenni az ő korában biztosan nem egy jóléti evangéliumot és kevesebb fizikai szenvedést jelentett, hanem pontosan ellenkezőleg. Ha valakik érezték a vér ízét a szájukban, az ostorcsípést a hátukon, a kövek hasogatását az oldalukban, azok az apostolok voltak. Úgy hittek Isten szabadításában, hogy ezt közben nem csomagolták rózsaszín ködfelhőbe, és miközben átéltek spirituális szabadulásokat is, sosem felejtették el, a sátorlét bizony sóhajtozással jár.

A sóhajtozás az érzelmek verbalitása. Az ember akkor sóhajtozik, ha a szenvedését már nem képes szavakká formálni, mégis ki akarja adni magából. Eddig a pontig azt hiszem nem kell hívőnek sem lenni, hiszen sóhajtozni a fájdalomtól szimplán emberi dolog, nem hit kérdése. A paradigmaváltás ott kezdődik, hogy Pál számára ebbe a sóhajtozásba valami más is belevegyül. Az ember nemcsak a fájdalomtól sóhajtozik, nem pusztán valami miatt, hanem valami után - ezek világosak Pál szavaiból. Pál azt tanítja, ha megengedjük, hogy a fájdalmas sóhajtozásba belekeveredjen a vágyakozás Isten felé, és a végességünk tudatosítja bennünk kik vagyunk, merre tartunk valójában, ha vége ennek a sátorlétnek, az reményt adhat a szenvedésben. És ez a remény visszahathat a sátorlétünkre, tartós erőforrásnak bizonyulhat. Nincs benne garancia, hogy itt és most megszűnik a fájdalom, de reményt adhat arra, hogy a sátorlétet egy stabilabbra cseréljük majd - persze ezt hittel lehet csak elfogadni. Pálban megvolt ez a hit, ezért is volt képes leírni: "Földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk" (2Kor 4,9b).

A keresztény életben mintha jelen lenne ennek a két mozgásnak a dinamikája: ahogy öregszünk, egyre többet sóhajtozunk a fájdalomtól, miközben egyre többet sóhajtozhatunk a "beköltözés" után a sátorból egy stabilabb épületbe. Igen, lehet ezt kívülállóként nevetségesnek tartani, azt mondogatva, a "mennyország illúziója" vagy a "boldog folytatás ígérete" sovány vigasz a földi szenvedésre. Pedig nem így van: nem sovány és nem vigasz. Éppen Pálnál látjuk ezt: valódi erőt merített ebből, ami elég volt neki mindenhez, és a világ végére is elment volna ezzel a lendülettel.

Nos, mindezt nem azért írtam le, mert én olyan jó lennék ebben. Nem vagyok. Sokszor nem jutok messzebb, mint a szimpla sóhajtozásig a fájdalom miatt. Az ember keresztényként is látja persze az utat, ahol haladnia kellene ebben a kérdésben, amerre előrébb kellene lépnie, növekednie, saját szenvedésére más perspektívából tekintenie, de gyarló és erőtlen, legalábbis én mindenképpen. Az elmúlt időszakomban többnyire csak simán sóhajtoztam és csak pillanatokra emeltem feljebb a nézőpontomat a remény felé. Isten irgalmazzon szegény fejemnek!

2020. október 26., hétfő

Az űzött pápa?

Azt jól tudjuk, hogy Soros György lassan-lassan isteni attribútumokkal rendelkezik, hiszen legalábbis mindenütt jelenvalónak tűnik: mintha az ő keze elérne a világ legvégére is. De olyat eddig még nem olvastam, hogy maga Ferenc pápa Soros György által hatalomra segített ember lenne. Márpedig ilyen véleménnyel is találkoztam a minap, amikor a pápa melegek együttéléséről tett kijelentései kapcsán megint előtérbe került - és máris többen festették az ördögöt a falra.

Őszinte, mélyről jövő utálat van sok katolikus ember szívében Ferenc pápa felé. Ferencet liberális pápának tartják, aki olyan pontokon és úgy tud belenyúlni a katolikus egyház struktúrájába, hogy azzal folyamatosan felállítja a szőrt a hagyományokhoz végtelenségig ragaszkodók hátán. Ferenc már azt is elérte, hogy tulajdonképpen mindegy mit mond, egy emberként hördülnek fel ellene. Egyébként ez jól mutatja a közállapotokat a katolikus egyházban, amit egy nyúlfarknyi mondatban így lehetne összefoglalni: "bármit, csak a változást ne!"

Most legutóbb - a Francesco című film egyik jelenetében - Ferenc arról beszélt, hogy szerinte a meleg embereknek is joguk van családhoz tartozni. A sokat idézett mondat a következő: "A homoszexuálisoknak joguk van arra, hogy egy családhoz tartozzanak, annak részei legyenek. Isten gyermekei, és joguk van egy családhoz. Senkit nem szabad kivetni vagy nyomorulttá tenni emiatt." A pápa nem cizellálta jobban, hogy mit is ért konkrétan olyan frázisok alatt, mint "családhoz tartozni" - de mivel korábban már beszélt arról, hogy a magukat melegként azonosító családtagokat a rokonok és a többiek ne tagadják ki, elképzelhetően erre gondolhatott. Mások azt is kiolvasták a fenti mondatból, hogy itt az LMBTQ emberek örökbefogadási joga mellett érvelt a pápa - noha korábban a következőket nyilatkozta: "minden személynek szüksége van egy férfi (hímnemű) édesapára és egy női (nőnemű) édesanyára, ami saját identitásának kialakításában segíthet." Amiben viszont tényleg új Ferenc kijelentése, hogy olyan polgári együttélési forma kialakítását sürgeti, amely lehetővé teszi a melegek együttélését - de ezt a polgári formát nem nevezi házasságnak.

Sőt, ahogy a Magyar Kurír írja, korábban Ferenc éppen a házasság védelmében a következőket is mondta: "a családot veszélyeztetik azok az egyre nagyobb számban látható törekvések, amelyekkel némelyek magának a házasságnak az intézményét kívánják újradefiniálni." Tehát röviden és tömören: ha jól értem, amit a pápa szeretne, hogy a meleg emberek is jogi értelemben együtt élhessenek, az együttélésük ne lógjon a levegőben, hanem megfelelő jogi keretek között rendezett legyen - de ezt az együttélést ne nevezzük házasságnak, a családban élő melegeket pedig ne érje kiközösítés saját családtagjaik és rokonaik részéről.

Nos, ha ez így igaz, ha helyes a fenti interpretáció, akkor nem teljesen érthető az az elképesztő felháborodás, harsány ellenálló hang és az Antikrisztus (nomeg Soros) emlegetése az ügy kapcsán, ami az egész felszólalást körbeveszi. Nem vagyok katolikus, mondhatnám egyszerűen azt, hogy ez az egész porfelhő a katolikus hívők dolga, kezeljék és oldják meg ők, hiszen Ferenc nekem nem pápám. Ugyanakkor mégis nehéz elnémítani az összes csatornát, ahonnan ömlik a sok vélemény, és végülis a pápa személyében - ha tetszik, ha nem - a világ egyik leginkább szem előtt álló tekintélyét láthatjuk. Ami a legjobban zavar azonban, az az egészet körbevevő lelkület, ami elképesztő indulatokkal képes nekifeszülni ennek az embernek anélkül, hogy legalább egy darabig együtt menne vele az úton, meghallgatná és képes lenne egy szikrányit is megérteni. A helyzet az, hogy a katolikus egyház válságokkal küszködik, a válságai egy részét pedig az okozza, hogy mintha állandóan visszasírná a középkort magának. És mintha abban bízna, hogy majd a politika visszaadja neki a hatalmat, így megújulást hozva a megfáradt csontokba.

A hatalom azonban nem ad megújulást. A hatalom úgy ad erőforrásokat, hogy közben elveszi a lelkedet. Az irány pedig nem visszafelé van: ha nincs előremutató ember, aki képes kommunikálni a saját kultúrájával, megszólítani a jelenlegi kor emberét, akkor a probléma nem a kultúrában van, hanem az egyházban. Elsöpör mellettünk a világ, mi pedig bosszankodunk rajta. Pedig igenis van igény az emberekben a spiritualitásra, nyitottság a szellemire, éhség az értelemkeresésre -  amit egy hagyományaiba forduló egyház sehogyan sem tud megragadni. Azzal egyetértek, hogy változtatni csak óvatosan szabad, de jelenleg az a helyzet, hogy a felvetések parazsát is sokan előszeretettel eltapossák. Nem jó ez így.

2020. október 19., hétfő

Eldőlt a kérdés: van Isten!

Ott ül ez a két ember, Nagy Gergely református teológus és Waldmann Tamás (a Magyar Ateista Társaság elnöke) a Mika Tivadar Mulatóban, és egymással szájkaratézik. Maratoni távon: mintegy három és fél órán(!) keresztül, ami gigászi csatát sejtet - de aztán kiderül, ez sajnos csak a látszat... A két fél vitáját végignézve viszont ki merem jelenteni, hogy végre eldőlt a kérdés, lehullt a lepel, pont került a mondat végére: megtudtuk, hogy biztosan van Isten.

Persze mindig is sejtettük, hogy létezik, mi keresztények eddig is ezen a véleményen voltunk. De ha úgy vesszük, hogy Nagy Gergely a keresztény istenképet, míg Waldmann Tamás a kőkemény ateizmust képviselte, hát bizony legalábbis nehéz lesz kettőjük beszélgetése után azt állítani, hogy isten nem létezik. Mindketten rendíthetetlen hívőnek tűntek, ahogy azok is, csak az egyikük állítja, a másikuk tagadja, hogy az.

Kétségtelen azonban, hogy az már más lapra tartozik, kinek mit jelent az isteni szubsztancia. A feleslegesen hosszú vitából, ahol igazi szellemi mérkőzés helyett mindkét fél ugyanazokat a köröket futotta és sokszor bocsátkozott önismétlésbe, vagy éppen egymás gondolatmenetét megszakítva belebeszéltek a másik fejtegetésébe, nem volt teljesen egyértelmű hol is vannak azok a bizonyos sarokpontok. De azért mégiscsak ki lehetett találni.

Nagy Gergely nézeteit persze régóta ismerheti, aki az általa szervezett vitákat követi. Mondhatni ő a hagyományos(?) kálvinista teológiát követi, amit az amerikai evangelikál mozgalomra jellemző nézetekkel és lelkiséggel színez, az egészet pedig gyakran a klasszikus apologetika irányzatának érvelési stílusával és témáival próbál védeni. Waldmann Tamás nézetei tulajdonképpen ugyanígy tipikusnak tűntek számomra, ugyanakkor még engem is meglepett az a mindenek felett álló szcientizmus, ami minden második mondatából áradt. Bár ő maga -  a korrektség kedvéért - tagadta, hogy a tudományt egyfajta hitjellegű lelkesedéssel követné (szó szerint kijelentette, hogy nem szcientista és nem csak a tudományos megismerést tartja legitim útnak), az egész vita összképe gyökeresen mást mutatott. Magyarul: csak igen erős torzításokkal lehetne levonni más elképzelést, minthogy a jelek szerint Waldmann minden kérdést tudományos módszertannal akar megfogni - vagyis hiába állítja az ellenkezőjét, masszív szcientizmus hatja át a gondolkodását. És persze - ebben sincs semmi meglepő annak, aki szokott ilyen vitákat nézni - a természettudományos gondolkodást és módszertant teljesen igyekszik összemosni az ateizmussal, vagyis egy egzaktságra törekvő és egyébként eszméletlenül lebilincselő módszertant (a tudományt) egy harcos ideológiával (az új ateizmussal) kutyul össze.

Így tehát két hívő ember vitatkozott egymással, egyikük keresztényként Jézusban, másikuk ateistaként a tudományos módszertanban hisz. Még erre is azt mondanám, nincs benne semmi újdonság, sem szégyen: hiszen minden ember valamiképpen megjelöl bizalmi forrásokat és bázisokat, melyekre ráépíti az életét, a kriptovallásos buzgalom pedig mindenkiben kisebb-nagyobb mértékben jelen van. Emberi természetünknél fogva bizonyos, vallásokra jellemző tisztelettel tudunk fordulni általunk kiválasztott dolgok felé, és ehhez egyáltalán nem kell szó szerint vallásosnak lenni. Az ember egyfajta hódolattal és áhítattal reagál olyan jelenségekre, melyekről azt érzi, meghaladják a saját határait, túllépnek rajta és ezért csodálattal töltik el. Van, akinek ehhez elég egy popsztárra bámulnia, másoknak meg a vallásos hit kell, megint mások pártokat, mozgalmakat, eszméket követnek így - nem azért, mert buták és befolyásolhatók, hanem mert emberi lények. "Valakit szolgálnod kell" - énekelte annak idején Bob Dylan, fején találva ezzel ama bizonyos szöget. Nos, a helyzet az, hogy maga a tudomány ugyanígy megfelel ennek a képnek, mivel "egyénfeletti", nagyobb a legnagyobb tudósnál is. Az egyén fölé magasodik, sőt a társadalmakon túllépő, példátlan és sikeres emberi vállalkozás. Természetes hát, ha az egyén valamiféle elragadtatottsággal fordul felé - és ha igényes ateista, valahol ez még érthető is. Hiszen isten(ek) híjján  az embernek valahol csak ki kell elégítenie az áhítatra kalibrált természetéből fakadó vágyait. Ahogy a mondás tartja: "vallást nem vagy csak vallással lehet helyettesíteni". Így van ez kitalálva.

A probléma abból van, hogy Waldmann és az új ateisták ezt a nyilvánvaló tényt agresszív retorikával próbálják letagadni, és úgy állítják be, hogy a nézeteik pusztán a hideg logikából következnek, nincs bennük semmiféle hitjellegű komponens, még a gondolat is sértő és katasztrofális! A Mika Tivadar mulatóban zajlott irgalmatlan hosszú vitaestből nem ez derült ki, hanem tökéletesen az ellenkezője. Azonban míg Nagy Gergely láthatóan alaposan felkészülve érkezett meg (és most nem az általa emlegetett tanulmányokra gondolok - nézőként azt sem tudom milyen megállapodás született ezek használhatóságáról a vita előtt), világos és felépített retorikával rendelkezett, tudatosan olvassa és felkészül az ateisták irodalmából is, addig vitapartnere szinte egyetlen érvét sem volt képes befogadható formába önteni, a kereszténységről pedig láthatóan előítéletei voltak, ismeretei csak nagyon haloványan. Pedig voltak azért jó felvetések ateista oldalról is - a lélekképzetekről szóló, mellékszálnak lefokozott eszmecsere számomra mindenképp ide tartozik, és egyébként megérne egy önálló estet is. (Mellékesen jegyzem meg, hogy pont a lélekről szóló elképzelésekről jelent meg négy nagyon vaskos kötet magyar nyelven az elmúlt években...) 

Három és fél óra borzasztó hosszú idő, de mégis villanásnyinak tűnik, ha az ember egy ízig-vérig izgalmas vita küzdő feleit nézheti és hallgathatja. Sajnos erről itt és most szó sem volt: egy fölös indulatoktól sem mentes, odapörkölős, politizálós, szétesett beszóláscunami volt inkább az egész, amiből legalább annyi tiszta lett a végén, mindenkinek megvan a maga istene, nevezze magát hívőnek vagy ateistának.

A vitát megnézheted ide kattintva!

2020. október 12., hétfő

Fortyogó üst

Valahol szép fejlemény, valahol meg elege van az embernek belőle, hogy mindenki megmondhatja a magáét - ami most különösen is a "Meseország Mindenkié" című "meleglobbi-propagandakönyv" kapcsán fortyog keresztények és keresztények között is. A kérdés azonban sokkal messzebbre vezet magánál a könyvnél, és az egymással szemben álló véleményeket képviselők mást és mást féltenek - különösen is a keresztények.

Egy keresztény testvérem kerek perec kimondta: az lenne az ideális, ha államilag betiltanának a könyvet. Csak így lehetne megelőzni, hogy a szülők a saját gyereküket a másság elfogadására neveljék. Nyilván, senki nem lesz meleg egy mesekönyvtől, de érzékenyíthető a témára, a mesék pedig pontosan arra valók, hogy a még ártatlan és befolyásolható gyermekeket indoktrinálják. Ha nincs más lehetőség, akkor hatalmi szóval és eszközökkel kell megakadályozni az ilyesféle irodalom megjelenését és árusítását. A gyerekek ugyanis nem tudják magukat megvédeni - adott esetben a saját szüleik túlzott lazaságával szemben sem, ami jószándékúan ugyan, de szörnyű dolgok előtt nyitja meg a gyermeki elméjüket: elfogadást csepegtet beléjük a homoszexualitás tekintetében. 

Röviden tehát az lenne a legjobb, ha állami szigorral tudnánk odacsapni, így szól kedves barátom logikája.

Egy gondolatmenet persze akkor az igazi, ha végigvisszük. És én ezt megpróbáltam elképzelni. Ahogy kifejtettem előző írásomban, nem értek egyet a homoszexualitással - úgy érzem, keresztényként ebben tényleg nincs mozgástere egy hívőnek, mármint ha fontos számára a Szentírás.

De én nem értem azt sem, miért állnánk meg itt, hiszen a gyermekekre nemcsak a meleglobbi feni a fogait. Ha keresztényként vizionálunk egy olyan világot, ahol államilag betiltanak egy mesekönyvet, mert az érzékenyíthet a melegtémára (mitöbb, foglalkoztató anyag is készült hozzá, ami nagyon durva!), akkor az lenne a következetes, ha minden fenyegető veszélyt hasonló tiltásokkal próbálnánk megfékezni. Ennek a legbiztosabb alapja, ha kimutatjuk az ideológiát a dolgok hátterében - mert valahol minden a világnézetekben és világképekben gyökerezik. Ha sikerül rámutatnunk az adott dolog mögötti ideológiára, akkor onnantól fogva kijelenthetjük, hogy elegendő indokunk van intézkedni. Mondok néhány példát!

Az iszlám például egyelőre csekély szerepet játszik Magyarországon, de éppen ezért kellene még most, idejében lépni: muszáj megelőzni a bajt. Be kéne zúzni az összes Koránt (sokféle fordítása és kiadása van magyar nyelven), mielőtt ideér a menekülthullám, megduzzad a muzulmánok létszáma Magyarországon, és akkor már késő lesz. Elvégre mitől jobb az, ha a gyerekek érzékenyek lesznek egy hamis, bibliaellenes, agresszív vallás képviselői felé, mintha a "melegtémára" nyitottak? Természetesen ugyanez a helyzet Jehova Tanúival is. Hamis kultuszt képviselnek, az utcán térítgetnek, tonnaszámra nyomtatják a megtévesztő propagandájukat. A megoldás, hogy államilag tiltsuk meg az ilyen kiadványok megjelentetését, mert családokat tesznek tönkre. De a gyerekeket (számos keresztény szerint) varázslásra és okkultizmusra bátorítja a Harry Potter regénysorozat is. Az egy nagyon ravasz regény, mert Rowling eleve gyerekeknek írta, akik nagyon fogékonyak az ilyesmire, és a mesén keresztül elfogadnak számos olyan dolgot is, amitől pedig óvni kellene őket. Daráljuk le ezeket a könyveket, fenyegessük meg a könyvesboltokat és állami hatalommal tiltsuk ki Rowling összes művét az országból.

Természetesen ezt a lendületet kár lenne csak a könyvekre pazarolni. Az államnak át kell fésülnie a mese DVD-ket, a streaming szolgáltatók filmkínálatát, az internet java részét, és ha lehet, a Hold túlsó oldalát is. El sem tudjuk képzelni, milyen aratás származhat egy ekkora volumenű fésülésből, a szitán pedig fennakad majd számos dolog, ami veszélyes a gyermekeinkre nézve. Ezeket aztán mind meg kell semmisíteni, vagy legalábbis állami tilalmat rendelni melléjük. Kérdés azonban, elegendő-e könyveket betiltani, hiszen valószínűleg sokkal praktikusabb és végérvényesebb volna a könyveket kibocsátó szervezeteket felszámolni - állami hatalommal. Ez a probléma gyökérkezelése lehetne, mert ha nincsenek muszlimok, nincsenek Jehova Tanúi, nincs LMBTQ-mozgolódás, akkor nem fog megjelenni a jövőben semmi hasonló.

A legnagyobb nehézséget persze mégiscsak a szülők jelentik. Ez a rohadt demokrácia sajnos megengedi a szülőknek, hogy olyan mesekönyvből olvassanak fel a saját gyerekeiknek, amilyenből akarnak. Ez beteg dolog, hiszen a naiv szülők így jóhiszeműen fertőzik meg a saját gyerekeiket. Mit lehet tenni? A legjobb az volna, ha az állam felügyelné valahogyan ezt is, valahogy belátna a házak ablakaink, valamiképpen tudná szabályozni hogyan neveljék az emberek a gyermekeiket.

Az olvasó most biztos azt gondolja, nevetséges vagyok, hogy ekkora túlzásokat írok le, ráadásul keresztényként. Ezt a nevetséges túlzást azonban úgy hívják: történelem. Mindig is küszködtünk a demokráciánkkal, a szabadsággal, meg amit az jelent. Valamikor húztunk egyet a gyeplőn, valamikor lazábbra engedtük, de a huszadik századi történelem egyértelműen megmutatta, hogy a baj mindig akkor kezdődött igazán, amikor nem a határokról vitatkozunk, hanem megpróbáltuk felszámolni azokat.  Erről szólt a nácizmus-fasizmus kombó, meg az erre reflektáló bolsevizmus és kommunizmus összes borzalma. A dolog pedig mindig kicsiben kezdődött, mert mindig így kezdődik: az apró lépések politikájával halad előre.

Én keresztényként nem tudok egyetérteni a meleg életmóddal, a férfi-nő élethosszig tartó, hűséges kapcsolatában hiszek. De szeretnék úgy egyet nem érteni, szeretném kifejezni úgy a nemtetszésemet egy ilyen mesekönyv kapcsán, szeretném úgy kritika alá vonni az iszlámot, Jehova Tanúit, Harry Pottert, hogy közben megengedjem az embereknek, hogy szeressék ezeket és kitartsanak mellettük, ha ők ezt akarják. A demokrácia és a szabadság megélése felnőtt jellemet feltételez, államilag irányítani az embereket erős kézzel akkor szokták, ha nem tekintik őket felnőtteknek. Bízhatunk abban, hogy a politikusaink és vezetőink majd fékezik magukat és az állami tiltásokat nem engedik túlburjánzani. Én nem bízok ebben, túlságosan mást mutat a történelem, túlságosan romlott ehhez az emberi jellem, főleg ha hatalom összpontosul a kezében, mint a politikusoknak. 

Inkább fortyogjon az az üst és vitatkozzunk, mintsem kiborítsuk az egészet egymásra, hát nem?

2020. október 7., szerda

Isten utálja a bűnösöket?

Úgy érzem muszáj még egy bejegyzés idejére visszatérnem a meglehetősen radikális Paul Washer gondolataihoz - mert leírt valami olyasmit, amivel eddig ebben a formában még nem találkoztam. És amit leírt, az meglehetősen keményen hangzik - durva, mint a pokróc, főként a mai füleknek. A kérdés azonban nem a durvaság, hanem az igazság: egyetértsünk "Mosópalival" vagy tiltakozzunk szavai miatt?

Washer radikális igehirdető, radikalizmusa középpontjában azonban nem maga a radikalitás, hanem az evangélium színtiszta hirdetésének szándéka áll. Ennyit talán még kritikusai is elismerhetnek, noha természetesen a törekvés a köntörfalazástól mentes evangelizációra még nem garancia arra, hogy igaz is lesz, amiről Washer prédikál.

Könyvében Washer keményen szembeszáll azzal a népszerű kijelentéssel, amit a kereszténységben kismillió alkalommal szoktunk mondogatni: "Isten szereti a bűnöst és gyűlöli a bűnt", avagy imperatívuszként megfogalmazva "válasszuk el a bűnt a bűnöstől: előbbit nem, utóbbit azonban szeretnünk kell!" Washer azonban azt mondja, ez a keresztény közhely valójában tagadása a Szentírás tanításainak. A Biblia ugyanis azt mondja, Isten nem csupán a bűnt gyűlöli, de haragja az elkövetők ellen is irányul. Magyarul, Isten a bűnöst a bűnével együtt utálja: ezt pedig következetesen így teszi.

De érezhet-e gyűlöletet maga Isten? A népszerű toposz (és hát őszintén: több helyen maga a Szentírás is) a szeretet forrásaként, a szeretet Isteneként jeleníti meg Istent, így is prédikálnak róla, ez a közkedvelt kép az Istenről. Nos, Washer szerint Isten szeretete természetesen valóságos, de bármilyen groteszknek is tűnik, éppen a szeretete az alapja a gyűlöletének. Nem arról van szó, hogy mivel Isten szeret, ezért nem tud gyűlölni - hanem mivel Isten szeret, ezért gyűlölnie kell. Durvának hangzik? Pedig ez már emberi szinten is így működik. Ha például valaki tényleg szenvedélyesen szereti a gyermekeket, akkor lehetetlen hogy semlegesen és passzívan vegye tudomásul, ha gyermekeket bántalmaznak. Isten szenvedélyesen szereti azt, ami jó, de akkor ebből egyenesen következik, hogy szenvedélyesen gyűlöl mindent, ami perverz és gonosz.

Nos, ezek után mondja Washer a következőket:

"Meg kell értenünk, hogy lehetetlen elválasztani a bűnt a bűnöstől. Isten nem a bűnt bünteti meg, hanem azt, aki a bűnt elköveti. Nem a bűnt ítéli a pokol kárhozatára, hanem az embert, aki elköveti azt. A zsoltáríró ezért mondja azt, hogy "Nem állhatnak meg szemeid előtt a kevélyek, gyűlölsz te minden bűnt cselekedőt.""

Tény és való, hogy olyan korban élünk, ahol abszolút nonkonform Isten gyűlöletéről még csak beszélni is. Ahogy Washer mondja, ha valaki az igehirdetésében végig a kegyelemről és a szeretetről prédikál, az semmiféle kifogást nem eredményez a mai hallgatóságában, ám ha csak kicsit is szóba hozná Isten jogos haragját, azonnal megvádolnának kiegyensúlyozatlansággal, rosszindulatúsággal, szeretetlenséggel. Azt hiszem ez teljesen igaz: puha világ vesz körül bennünket, amit hiperérzékenység jellemez. Az emberek sokszor már attól is megsértődnek, ha pusztán máshogy gondolunk valamit, mint ők. 

A kérdés azonban nem az, milyen korban élünk, ahogy az sem, mennyire tetszik és mennyire durva, amit Paul Washer mond. A lényeges szempont, vajon igaza van-e Washernek - mert ha igen, akkor teljes mellszélességgel ki kell állni mellé, tekintet nélkül arra, mennyire kellemes vagy nem kellemes az üzenete. 

Én úgy gondolom, Washer igazat mond, csak nem a teljes igazságot mondja. Van a gondolatmenetében valami, ami talán az elfogadhatónál keserűbb utóízt hagy maga után. Mert lehet azt mondani, hogy Isten nemcsak a bűnt, hanem a bűnöst is gyűlöli (és valóban azt látjuk a Szentírásban, hogy adott esetben nem a bűnt, hanem a bűnöst bünteti meg), mégsem tűnik ez a radikalitás teljesen korrektnek, ha lekerekítjük és abszolút univerzális, megkerülhetetlen ténynek festjük le. Ugyanis nem az, már a Bibliában sem. 

Természetesen a megváltástan egyik alapvető állítása, hogy Isten Jézus miatt kegyelmez a bűnösnek és Isten haragja nem bennünket, hanem Krisztust érte utol. Ám éppen Jézusnál azt is látjuk, hogy olyanok felé is képviselte Isten kegyelmét és szeretetét, akik még nem tértek meg, sőt masszívan benne éltek saját bűneikben. Jézus nem azzal fordult oda Zákeushoz, hogy ezt a mocskos, korrupt, pénzimádó gazembert elküldte a pokolba, hanem azzal, hogy vele akar vacsorázni - ami köztudomásúan a közösségvállalás elsődleges aktusa volt a zsidó kultúrában. Nem tudjuk persze mit mondhatott neki Krisztus vacsora közben, de gyaníthatóan nem a kénköves kárhozattal fenyegette meg: Zákeus megváltozott és ennek azonnal tanújelét adta cselekedeteiben is. Elnagyoltnak tűnik tehát számomra kerek perec kijelenteni, hogy Isten minden esetben csakis gyűlölettel képes a bűnös ember felé fordulni - hiszen éppen a Szentírás lapjain látunk ellenpéldákat arra, hogy akár a konok és Neki ellenálló embereket is maga felé fordítja - nem pedig elpusztítja. Ehhez nem kell feltétlenül az Újszövetséghez sem lapozni: elegendő Jónás könyvére vagy akár a Hóseás-narratívára gondolni. Mindkettő ékes példája annak, hogy az ószövetségi kontextusban különösen súlyos bűnöket elkövetőket Isten sokkal inkább meggyőzni kívánja a próféták szája és tettei által, mintsem gyűlöletében eltakarítani a föld színéről. Persze van olyan is, amikor a föld nyeli el a lázadó bűnöst, vagy éppen özönvíz pusztít - becstelenség volna letagadni mindezt. Amit én mondok: engedjük meg Istennek, hogy döntsön róla, hogyan viszonyul a bűnöshöz, és a döntési aktusai közül ne emeljünk ki egyet, amiből mozdíthatatlan dogmatikát készítünk.

Azt hiszem Washerből pontosan az hiányzik, mint ami a puhán megengedő, állandóan csak a szeretetet hirdető, határtalanul érzékeny mai emberekből: a kiegyensúlyozottság. Nem hamis amit mond, csak egyoldalú, és ez az egyoldalúság történetesen most éppen a korszellem másik felén található meg. Míg az egyik oldalon túltolják a biciklit a "minden belefér" erkölcsi relativizmusával, addig Washer nagyon is képes egy másik biciklit ugyanígy túltolni az egyoldalúan radikális látásmódjával. Az egyik szélsőség reagál a másikra - mindig ez az, ami történik, és mindig is ez lesz az, ami a legritkább esetben visz közelebb a megértéshez és az igazsághoz.

2020. október 2., péntek

Mesebeszéd

Akár egy sakkjátszma előre borítékolható lépései, olyanok voltak a keresztény reakciók arra a tényre, hogy megjelent egy botrányos mesekönyv "Meseország mindenkié" címmel, melyben "melegpropagandát" zúdítanak az ártatlan gyermekekre. Ilyen esetekben mindig ugyanaz történik: azonnal megszólalnak az egyházi hangok, kiírják magukból a dühüket és csalódottságukat, illetve felháborodottan asztalra csapnak, követelve a rákos fekély eltávolítását. Rosszul teszik.

Nem tetszik nekem semmi sem. Nem tetszik az sem - minek tagadjam - hogy ilyen mesekönyvek napvilágot látnak. Az igazság ugyanis az, hogy émelygek a homoszexualitástól. Zavar és visszataszítónak tartom, ami talán nem meglepő, hiszen heteroszexuális vagyok: minden ezzel ellenkező nemi életforma (ha két férfi vagy két nő szereti egymást) viszolyogtat. Ráadásul kár lenne tagadni, hogy a Biblia határozottan elítélően beszél a megélt homoszexuális gyakorlatról - még akkor is, ha furmányos liberális exegézissel nagyon igyekeznek kimagyarázni ennek az ellenkezőjét.

De nem tetszik az sem és elhibázottnak tartom, amit az egyház és a keresztények ilyen esetekben csinálnak. A felháborodott reakciók több sebből véreznek, és ezért mi hívők vagyunk az elsősorban felelősek, ez a mi hibánk, mi toljuk túl ilyenkor a biciklit. Mire gondolok?

Elsőként legszívesebben rákérdeznék, hogy az egyház egyáltalán mértékadó hang-e a világ szemében, amikor szexuáletikai jellegű problémákban meg kell szólalnia. De nem kérdezek rá, hiszen ilyen kérdést megfogalmazni sem érdemes: jól tudjuk a pontos választ. Gyakorlatilag senkit nem érdekel mit gondol az egyház a szexualitásról. Az emberek tökéletesen közömbösek és zártak a keresztények szexről alkotott véleményével szemben, ahogy mindennel szemben azok, ami bibliai és vallásos. Magyarországon - minden kormányzati támogatás és törekvés ellenére - a társadalom elsöprő részét egyáltalán nem érdekli a kereszténység, az egyházak létszáma csökken, a templomok üresek, a legnagyobbak pap- és lelkészhiánnyal küszködnek. Mindemellett az egyház belül is vívódik a saját szexuáletikai dilemmáival, elegendő ha a papi pedofíliára vagy a válások növekvő számára gondolunk. Senkit nem érdekel tehát, mit gondol egy szexuális erkölcsi krízisekkel terhelt egyház a melegekről. A saját véleményünket többnyire a saját köreinknek mondjuk. 

Az egyház a most zajló mesekönyv-botrányban csak egy hang a többi háborgó hang tengerében. Mégis azt kell mondjam, a konzervatív keresztények a jelek szerint nagy támogatói lehetnek a melegeknek: amióta kitört a méltatlankodás, a felháborodott hangok tulajdonképpen elsöprően sikeressé tették a könyvet. Dúró Dóra nemzeti hévvel le is darált egy példányt - amivel valószínűleg eladott több száz darabot belőle. Azt hiszem ilyen hatékony ingyenreklámot keresztény irodalom nem tudhat a magáénak ebben az országban! Magam olvastam számos véleményt olyan emberek tollából, akik eredetileg nem akartak foglalkozni a kötettel - de a történtek hatására többen meggondolták magukat, megvásárolták a könyvet és most ismerkednek a mondanivalójával. Sokan közülük hálásan meg is köszönték a tiltakozó hangoknak, hogy felhívták a figyelmüket a kiadványra. Mi ez, ha nem támogató propaganda a könyv mellett?

Végül pedig tegyük hozzá, hogy a melegek Magyarországon - ahogy más országokban is - egy társadalmi kisebbségnek számítanak. Vajon meg kell lepődni azon egy kisebbség részéről, hogy minden úton-módon próbálja érzékenyíteni a többségi társadalmat azért, hogy a maga ügye mellé állítsa? Nem ez a szokványos, nem ez az elvárható, nem ez a sztenderd egy kisebbség esetében? "Tejóég, a buzik kiadtak egy könyvet, mert így akarják magukat elfogadtatni!" - nagyjából így szól a keresztény felhorkanás. És máris ott az ördög a falra festve, előkerül Szodoma és Gomora, a pokol kénköves bugyrai. Hát normális reakció ez? Mégis mi a meglepő ezen, mi dolga volna egy kisebbségnek ha nem ez? Persze, hogy el akarják fogadtatni magukat a melegek, és persze, hogy ennek az elfogadásnak a csíráit már gyermekkorban kívánják elvetni! Hát mi a fészkes fenét akarna egy kisebbség, ha nem pont ezt? Mi nem ugyanezt tesszük és nem ugyanezt akarjuk? Nem erről szól a hitoktatás és a katechézis, és nem ezért adott át az állam számos iskolát az egyházaknak - hogy már gyermekkorban fogékonnyá tegyük az elmét az istenkérdésre? Ha pedig szeretnénk elvárni, hogy ezt nekünk tenni lehessen, miért is horgadunk fel és vitatjuk el ugyanezt a jogot másoktól?

A helyzet az, hogy a világban ahol élünk, mindenki érdekérvényesíteni és érzékenyíteni akar. Mindenki meggyőzni kívánja a másikat arról, hogy álljon az ő ügye mellé, és ezt asszertív kommunikációs stratégiákkal próbálja elérni. Bizonyos értelemben ez egy szellemi háború, spirituális hadviselés, amelyben az kerekedik felül, aki jobban forgatja az asszertivitás eszközeit. A kereszténységnek pedig ebben a hadviselésben nem az lenne a dolga, hogy állandóan ostorozza a világ bűneit és ha a másik hadosztály tesz egy lépést, elkezdje ócsárolni ezért, hanem inkább az, hogy a saját bábuit jól tologassa a sakktáblán és megtalálja a hatékony asszertív retorika pontjait, a jól forgatható fegyvereket, a saját üzenetét kívánatossá tevő stratégiákat. Ameddig ez hiányzik, minden amit mondunk pusztán mesebeszéd! Nem az a fő kérdés, mit tesz a világ és hogyan propagálják magukat a melegek, hanem az, mit teszünk mi és hogyan tárjuk fel a saját üzenetünk rétegeit az emberek számára. 

2020. szeptember 25., péntek

Mosópali tiszta szavai

Alaphangon nem vagyok radikálisan gondolkodó, beszélő, cselekvő ember, de ha már mindenképpen szükséges legalább néha radikálisnak lenni, akkor elsősorban úgy kívánja a tisztesség, hogy magunkkal szemben legyünk azok. Van egy férfi, egy igehirdető, egy jó értelemben vett megmondóember, aki felvállalta ezt a radikalizmust, és meglehetősen jó érzékkel tapint rá az evangéliumi mozgalom gyenge pontjaira - miközben érezhető, hogy ezt nem a felháborodás, hanem a javítás szándékával teszi.

Paul Washer az a tipikus, régivágású vagy klasszikusnak nevezhető prédikátor, aki kiáll a szószékre, kikapcsolja a külvilágot, pillanatok alatt átszellemül a feladathoz, aztán dörgedelmes stílusban alaposan beolvas az őt hallgató tömegeknek. Szentséges fejmosást végez, mert álláspontja szerint az elpuhult (többnyire amerikai) kereszténységnek erre van a legnagyobb szüksége.  Ő az az arc, akit az ember még akkor is végighallgat, ha nincs hozzá kedve és a szuggesztív stílusa miatt kénytelen figyelni a szavaira. Tehát: tipikus prédikátor. De mégis több annál. Washer megundorodott a langymeleg kereszténységtől, az egyoldalúan simogató, a bűnről soha nem beszélő, az evangélium brutális oldaláról mélyen hallgató komformprédikációk sorától. És láthatóan elege lett a jóléti evangélium hamis csillogásából, ami elhiteti az átlagos keresztényekkel, hogy Isten gazdaggá teszi őket, miközben éppen ezeket a hívőket kívánja megkopasztani.

Bevallom őszintén, "Mosópali" - ahogy én hívom - sok szempontból szimpatikus. Szeretem azt, ha valaki nem köntörfalaz, különösen a szószéken, hanem kimondja amit gondol - miközben érezhetően nem a sértegetés, hanem a mélyen hasító őszinteség motiválja. Nincs annál visszataszítóbb, mint amikor egy prédikátor angolnaként tekereg az őt hallgatók színe előtt, és kerülgeti a forró kását, vagy éppen elhallgat fontos igazságokat és csak arra törekszik, hogy a beszéde kellemes élményt nyújtson a vasárnapi ebéd mellé. Ha valaki belehallgat Washer ismertebb igehirdetéseibe (különösen is ebbe itt), gyorsan meggyőződhet róla, hogy ő nem ilyen ember. 

De ami a legfontosabb fegyvertény Washer kapcsán, hogy az evangélium áll csaknem minden prédikációja közepében. Álláspontja az - amivel messzemenőkig egyetértek -, hogy az evangélium nem csak az ateistáknak, nem hívőknek, kívülállóknak szól, hanem az egyháznak is. Manapság a gyülekezetekben sokszor nem prédikálják az evangélium lényegi elemeit, mert az az elképzelés él a fejekben, hogy azt az evangélizációra kell tartogatni. Így aztán rengeteg hívőnek csak halvány elképzelései vannak olyan fogalmakról, mint a megigazulás, engesztelés vagy éppen helyettes áldozat, melyek az egész szoteriológia magjához tartoznak. Ha az egyház maga sem érti miről szól az evangélium, miként akarja azt képviselni a külvilág felé? - teszi fel a jogos kérdést Washer.

Mindezekben a dolgokban tehát teljesen egyetértek Mosópalival (akinek egyébként lényegre törő könyvét most olvasom), ám van néhány dolog, ami legalábbis kérdéses. Az egyik ilyen téma, hogy Washer láthatóan ellenségesen viszonyul a nagyobb egyházakhoz: retorikája legalábbis meglehetősen negatív, sőt elítélő jellegű. Mondanám, hogy ez az ő dolga, az ő véleménye, mégis ugyanolyan szuggesztív vehemenciával képes ezt képviselni, ahogyan minden mást, amiről beszél. Nem tartom ezt feltétlenül szerencsésnek - legalábbis lehetne árnyaltabban is kezelni ezt a kérdést.

A másik probléma, hogy Washer könyvében lépten-nyomon az ellen beszél, amit az evangélium kontextualizációjának nevezhetünk. Vagyis álláspontja szerint az evangéliumi mozgalom hibázik, amikor megpróbálja az üzenetét a mai kultúra adottságaihoz igazítani. Szerinte ez mintegy automatikusan azzal jár, hogy az üzenet felhígul és éppen emiatt fog kihagyni fontos témákat. A kontextualizáció tehet róla, hogy ma nem prédikálnak a bűnről, a pokolról, Isten haragjáról - ehelyett az igehirdetők folyton csak a Biblia "kellemes témáit" veszik elő, és Jézusról is többnyire azt szajkózzák, hogy Ő szeret bennünket. Értem én miért mondja ezt Washer, egyetértek azzal is, hogy felemás az evangélium ha a "sötét tónusokat" kihagyjuk belőle, mégis azt gondolom, a kontextualizációra szükség van. A rossz kontextualizációra nincs szükség, aminek az oltárán feláldozzuk a kellemetlenül hangzó bibliai témákat - Washer radikalizmusa azonban kiönti a fürdővízzel a gyereket anélkül, hogy egyáltalán ötlet szintjén felvetné, hogyan tudnánk jól kontextualizálni.

Mindezzel együtt abszolút fontosnak, sőt elkerülhetetlenül szükségesnek tartom, hogy az evangélium, mint jól megértett és körbejárt téma újra porondra kerüljön a gyülekezetekben - ne csak dedikált alkalmakon, hanem általában is. Ezért fontos ennek az embernek a szolgálata és mondanivalója: Washer szavai pedig igencsak tisztának hangzanak ebben a kérdésben.

2020. szeptember 18., péntek

Alászolgája - három gondolat az engedelmességről

Érdekes egybeesés számomra, hogy miközben egy Kim Dzsongun-ról szóló könyvet olvasok, az elmúlt hetekben az engedelmesség volt az a téma, amivel többször is találkoztam. Az engedelmesség tulajdonképpen alapvető attitűd egy keresztény ember számára, hiszen aki valóban szereti és követi Istent, az engedelmeskedni is fog Neki. Ám az emberi engedelmességre sokan ácsingóznak az emberek világában is, nemcsak a Mennyekben...


Sokszor mutatnak a hívők Észak-Koreára úgy, hogy talán az a világ legateistább állama: a keresztényeket üldözik, az Isten létét pedig tagadják. Ez azonban tévedés. A kijelentésnek csak az első fele igaz. A kereszténységet ugyanis pont azért üldözik Észak-Koreában, mert van nekik saját istenük, aki mellett nincs hely egy másiknak: Kim Dzsongun. A nagytokájú és ízléstelen frizurájú diktátor pedig tökéletesen tudja ezt, végtelenül tudatosan építi saját kultuszát, és könyörtelenül pusztít minden más konkurens nézetet. Noha nyilvánvaló, hogy az országban élő szerencsétlen polgárok java része félelemből bókol neki, azért szép számmal vannak olyanok is, akik meggyőződésből istenítik a "nagy vezetőt". Nem csoda, hiszen komplett generációk nőttek fel úgy, hogy már kisgyermekkortól részesei voltak egy kemény ideológiai nevelésnek, ahol a külvilágot (és főleg Amerikát) ördögien gonosznak, Kim Dzsongun személyét istenien eszményinek festették le, aki a Pektu-hegyről alászállva harcol a nép győzelméért.

Igenis van tehát vallás Észak-Koreában, sőt államvallás, nem is akármilyen, hevessége vetekszik a neofita buzgalommal és pontosan az engedelmességre és a félelemre épül.

Ám óriási hiba volna az ilyen példák miatt kidobni az ablakon magát az engedelmességet, főleg ha annak célja az Isten felé mutatott lojalitás és hűség. Ha ugyanis létezik olyan személy ebben a valóságban, aki jogosan várja el, hogy engedelmeskedjenek Neki, és akiről jogosan feltételezhető, hogy helyesen is kezeli a feléje mutatott engedelmességet, az csakis maga Isten lehet. A probléma és az igazi kérdés szerintem általában nem az egy keresztény számára, hogy akkor kell-e engedelmeskednie Istennek vagy sem - hiszen jól tudja, hogy erre a válasz az "igen". A probléma mint mindig, az ember, aki közvetíti Isten kérését az engedelmesség témájában. Mert bizony az ember szeret magának zsebre vágni egy szeletkét vagy annál is nagyobbat a hívők Isten felé mutatott odaadó lojalitásából. Ezzel kapcsolatban három rövid gondolatom támadt:

1. Az engedelmességről beszélnünk kell. De nem szerencsés az, ha az engedelmességről kizárólag olyanok beszélnek az egyházban, akik hatalmi pozícióban vannak. Pedig többnyire éppen ez történik. Prédikátorok, tanítók, tekintélyes klerikális személyiségek szokták ezt a témát felhozni, és ezzel önkéntelenül azt a benyomást keltik, hogy amikor engedelmességről beszélnek, az elsősorban a feléjük mutatott engedelmességet jelenti. Ugyanis jó részük a "maga ura", vagyis nem kell mások felé elszámolnia, míg feléjük valamilyen szempontok szerint viszont engedelmességgel tartozik a közösség. Ez a szituáció pedig kimondatlanul ellenszenves légkört teremt. Egyébként a magam részéről megszavazom a hatalmi pozíciókban állóknak, hogy sokan közülük nem akarják alattvalóikká tenni az őket hallgató embereket. Egyszerűen azért ők beszélnek az engedelmességről, mert ők viszik a szót, ők végzik a tanítás feladatát - természetes tehát valahol, hogy ezt a kérdést is ők teszik közzé. Ám a szituáció maga megkívánná ilyenkor, hogy az átlagosnál jobban tegyenek hangsúlyt az engedelmesség kérdésének olyan oldalaira, melyek saját tekintélyük helyett Isten tekintélyét emelik - például erősen hangsúlyozzák, hogy ők is "hatalom alatt lévő" emberek. Na, ez az, ami viszont nem szokott megtörténni.

2. Az engedelmességre a legtöbb ember úgy tekint, mint ami természetszerűen szembemegy a szabadsággal. Valahogy így van ez a téma a mai ember fejében: vagy engedelmeskedsz vagy szabad vagy. Kim Dzsongun és Észak-Korea jó illusztrációja ennek: ott az emberek engedelmeskednek és nem szabadok - ha végre felszabadulnának, onnantól kezdve viszont nem engedelmeskednének. Szerintem irtó nehéz igazán megértetni a mai emberrel, hogy az Isten által elgondolt engedelmesség nem a szabadság kárára van, hanem éppen azt szolgálja. A bibliai látásmód - ha egy kicsit is normális - arról szól, hogy amikor az ember engedelmeskedik Istennek, akkor tudja megélni leginkább önmagát, akkor talál életcélt és utat saját maga számára. A zsidók egyiptomi szabadulása nem arról szólt, hogy kijöttek az egyiptomi fogságból az abszolút szabadságba - ez tévképzet -, hanem arról, hogy miután megszabadultak az egyiptomi elnyomó rendszertől, Isten uralma alá hajtották a fejüket. És jól jártak ezzel, emiatt szerveződtek nemzetté és jutottak el végül a céljukhoz, mint Izrael népe.

3. Végül a legfontosabb talán, hogy az engedelmesség akkor működik egészségesen, ha internalizálódik, vagyis belsővé válik. Itt csupán arra gondolok, hogy míg egy gyermek sokszor a szüleitől való félelemből engedelmeskedik ("kisfiam, kiköpöd azt a gilisztát, mert lekeverek egy akkora pofont, hogy elszédülsz!"), addig egy kognitívan érettebb személyiség már külső kényszer helyett a belső meggyőződése révén engedelmes. Vagyis azért, mert belül egyetért azokkal az elvekkel, melyek engedelmességet várnak tőle. Valahogy talán Istennel kapcsolatban is ez a helyzet: Isten nem talpnyalókat kíván látni maga körül, akik bár kívülről az engedelmesség álarcát hordják, belül viszont tagadják ami felé lojalitást kellene mutatniuk, hanem olyan hívőket, akik önszántukból engedelmesek. Persze van olyan időszak, amikor az embernek úgy kell engedelmeskednie, hogy valami miatt nem érti miért kell így tennie - de ez hosszú távon szerintem patologikus. És már csak azért is rossz, mert ha ez az állapot tartósan fennmarad, szép lassan elkezdjük megutálni azt, aki az engedelmességet követeli tőlünk. Ezt már csak nem akarjuk megtenni Istennel!

Összegezve számomra az engedelmesség mintaképe egyrészt Krisztus (aki egészen földi haláláig engedelmes volt Istennek), másrészt azt hiszem míg a kényszeres engedelmesség megutáltatja velünk azt, aki felé kimutatjuk, addig a belülről fakadó engedelmesség megszeretteti velünk - és akit szeretünk, annak talán nem is olyan embertelenül nehéz engedelmeskedni.

2020. szeptember 14., hétfő

A kontrollkényszer és a kiút

"Szabadok vagyunk az emberektől!" - ezt válaszolta egy nyugdíjas tanár-házaspár arra a kérdésemre, vajon mi a legjobb a nyugdíjaslétben. Irigyelni kezdtem őket: csakugyan jó lehet így élni, mert az emberek általában nem szabadok más emberektől, ennek egyik oka pedig egy olyan dolog, amiről mostanában olvastam egy érdekes eszmefuttatást Sam Keen tollából.


Amikor valaki egyaránt járatos a filozófiában és a pszichológiában, érdekes felismerésekre juthat. Kétségtelen, hogy az amerikai író, Sam Keen (ld. fotót) mindkét területtel foglalkozik, ám amiről értekezik, tulajdonképpen nem valamiféle óriási leleplezés: inkább a mindennapjainkat átszövő valóság megkapó leírása, amit ha nem is tudatosítunk magunkban, mégis találkozunk vele. Az emberi természet Keen szerint ugyanis mélyen gyökerezik egy olyan szükségletünkben, amelyhez körömszakadtáig ragaszkodunk: ez pedig a kontrollszükséglet. Azt hiszem mindannyian tapasztaljuk, hogy vannak olyan emberek körülöttünk, akiknél ez kevésbé domináns, sőt talán igénylik, hogy őket irányítsák. Mások esetében pedig egyenesen kontrollmániáról kell beszélnünk - amit roppant nehéz felismerni és gyógyítani, akárcsak bármiféle más mániákus viselkedést, ami személyiségtorzulásként az egyéniségünk bizonyos parazitája.

A probléma Keen szerint nemcsak az, hogy egyes emberek mintha természetüknél fogva hajlanának a kontrollmániájuk kiélésére, hanem a kultúra is gondot okoz, ami ezt erősíti. Miről van szó? Kiindulásként gondoljuk arra, hogy olyan világban élünk, mely igencsak "fejnehéz". Ez azt jelenti, hogy az emberi lényt mintegy kettéosztjuk a fejére (vagyis a gondolkodására, értelmi képességére) és a testére. A magasabb értékek sokak szemében a fejhez kapcsolódnak, azaz az elméhez, a racionalitáshoz, a gondolkodáshoz. Leegyszerűsítve: ami észmunka, ami agyaskodás, az az értékesebb. Ezt akár nemek szerint is szétbontjuk: tipikusan a férfiakat szokták állandóan tipródó, gondolkodó, hidegfejű és racionális lénynek képzelni, míg a nőket az érzelmesebb, emocionálisabb, érzékenyebb természetűeknek. Másként szólva, a fej dolgai maszkulin, a szív és a test dolgai feminin értékek az általános képzet alapján. A "fejben dolgozók" (szellemi munkások) pedig gyakran többre értékeltek a fizikai munkásoknál - ez egyáltalán nem örömteli tény egyébként...

Mivel a társadalom így szerveződik, ezért gyakran alapállás, hogy az értelmiségi fennhordja az orrát, illetve a férfiak diktálnak mindenben a nők rovására - hiszen a fej dolgai inkább hozzájuk kötődnek. 

A kontroll pedig ezen a ponton kapcsolódik ehhez a társadalmi felfogáshoz. Hiszen gyerekkorunktól arra nevelnek bennünket, hogy "használjuk a fejünket", vagyis kontrolláljuk önmagunkat. A fej viszi a prímet, az diktál és az alapvető dolga az, hogy szorosan fogja a gyeplőt. Keen azt mondja, szerinte sokan vannak olyanok, akik belebetegedtek abba az óriási stresszbe, hogy nekik körömszakadtáig kontrollálni kell a dolgokat. Erre persze senki nem képes, nincs olyan ember, aki mindent kézbentarthat - ám mivel az állandó kontrollra neveltek, betegesen félünk a kontroll elvesztésétől és mégis arra törekszünk, hogy az egész világot valahogy irányítás alatt tartsuk magunk körül. Keen álláspontja szerint az emberi személyiség domináns problémája a kényszer, hogy kontrolláljon. Mitöbb, a kontrollkényszer összekapcsolható a paranoiával is. A paranoid ember ugyanis azt hiszi, az egész világ közepében ő áll, és minden ami körülötte történik, valamiképpen miatta történik. Az eseményeknek mindenképpen köze van az ő életéhez - ha valaki suttog a közelében, akkor azt hiszi, róla beszél, ha nevet, akkor belül úgy képzeli: "ez rajtam röhög". Az erős kontrollkényszer gyakran együtt jár a paranoiával, ami mögött egy halom bizalmatlanság található.

Az olvasóm most talán azt kérdezi magában, mi ez a "pszichológiai süketelés" és mi köze mindennek a kereszténységhez? Ugyan mi a csodának írok ilyesmiről egy teológiai-keresztény blogban? Nos, többek között azért, mert Keen ezen a ponton képbe hozza Isten kegyelmét, amivel állítása szerint az ember igazából akkor tud találkozni, amikor megérti és mélyen belül elfogadja: olyan erővel áll szemben, amit  bárhogy igyekszik, nem tud saját kontrollja alá vonni. Persze néha vannak helyzetek az életünkben, amikor önfeledten viselkedünk - erre mondják azt, hogy valaki "megfeledkezik magáról" -, de ezek a kivételes esetek. Általában szeretjük a kezünkben tartani az irányítást, a beteg kontrollszükséglet pedig nem tudja elképzelni azt sem, hogy azt egy pillanatra is elengedje. Ám Isten valami olyasmit kér, amit muszáj meglépnie annak, aki valóban áhítozik a Vele való találkozásra: a saját életünk elveszítését, vagyis a kontroll feladását. Sokaknak ez brutálisan nehéz. A kegyelemmel való szembesülés egyben azzal a felismeréssel is együtt jár, hogy talán mégsem én vagyok a világ közepe - és ha nem én vagyok, akkor az irányítás sem nálam van.

Befejezve ezt a hosszas okoskodást, hadd jegyezzek meg még két dolgot!

Az egyik az, hogy véleményem szerint nincs nagyobb paradoxon a kontrollmániás kereszténynél. A kereszténység ugyanis pont arról szól, amit fentebb leírtam: a kontroll átadásáról, a felismerésről, hogy nem én irányítok. Amikor egy keresztény kontrollálni akar másokat, mintha arról beszélne a magatartásával, hogy képtelen bízni Istenben (és a körülötte lévőkben), ehelyett csakis a kézivezérlésébe tud kapaszkodni. Nem tudja még az Istennek sem átadni a kormánypálcát, mert a dolgoknak csakis egyféle forgatókönyve létezik: ami az ő fejében van.

A másik pedig, hogy úgy látom, a pszichológia úgy igazán szinte semmit sem tud kezdeni a kontrollmánia gyógyításával. Legalábbis eddig tájékozódásom ebben erősített meg. A tüneteit leírja, tippeket ad arra, hogyan viseljük el az ilyen embert, hogyan védekezzünk, ha minket is a kontrollja alá kíván vonni, de igazán gyökeres megoldást képtelen letenni az asztalra. Ugyanakkor én azt tapasztaltam (és személyesen is ismerek ilyen embert), hogy aki valóban megtér, azaz bizalommal fordul Krisztus felé, csaknem spontán gyógyulni kezd ebből a személyiségtorzulásból. Nem kötelező persze, hogy ez megtörténjen, de bizony benne van a pakliban. Nyilvánvaló, hogy nem ezért térünk meg, ám azt hiszem a kontrollkényszer feladása olyan gyümölcse lehet az igazi megtérésnek, amiből sokan profitálnak - akár olyanok is, akiknek semmi közül a keresztény hithez.

2020. szeptember 8., kedd

Gyöngyhalászat vagy pancsolás?

Nagypapa külsejű, idős bácsi lelkesedett nekem a napokban: szerinte a kötelező hittan az általános iskolákban jelentősen javította a fiatalok valláshoz való viszonyát. Hála és köszönet a bevezetéséért. A kereszténység szekere meglódulhat a helyes irányba, ami a jövendő generációt illeti. Vagy nem.

Mindannyian emlékszünk rá, hogy a történet a szokásosnak mondható általános felháborodással kezdődött: az állam maradjon külön az egyháztól és ne akarja a gyerekeket vallási-ideológiai befolyás alá helyezni. Márpedig ha a hittan nyomulni fog az általános iskolákban, akkor a gyerekek agymosott, fanatikus hívők lesznek, akikre semmi szüksége nincs a magyar társadalomnak! És máris szólt a megszokott "orbánozás" meg a "vesszenakormány".

Azután voltak olyanok is, akik felháborodtak a felháborodókon. Ők azt mondták, nincs itt semmiféle kényszer, hiszen a szülők (és a gyerekek) választhatnak - vagy a hittant, vagy az erkölcstant fogják tanulni. Senkinek nem kötelező a hitről tanulnia, nyugodtan dönthet a sima erkölcsoktatás mellett - ami egyébként a magyar oktatás történetében nem olyan hatalmas nóvum, hiszen hasonló tematikájú tárgy (persze más töltettel), de nagyon régen már volt az iskolákban. A bevezetőben említett öregúr, akivel az elmúlt napokban találkoztam, ebbe a lelkesedő csoportba tartozik, akik fenemód értékesnek vélik a hit és erkölcstanítást.

Én viszont úgy látom, mindkét csoport túlfújta a maga lufiját.

Orrvérzésig vitázhatunk azon, mennyire kellett vagy nem kellett bevezetni a kötelező hitoktatást, sőt tulajdonképpen arról is beszélhetnénk, hogy lehet-e a hitet és erkölcsöt iskolai kontextusban egyáltalán tanítani. Hiszen a józan paraszti ész és az elsöprő mennyiségű tapasztalat is azt igazolja, az erkölcsi alapokat leginkább és elsősorban utánzás révén tanuljuk - ha apuka iszik és dohányzik, a gyereke bár nem kötelezően fogja követni ebben, de inkább hajlamos lesz elmozdulni ebbe az irányba, mint az ellenkezőjébe csak azért, mert az iskolában azt mondták neki. Ettől függetlenül persze nem haszontalan az erkölcsoktatás (magam is végzem főiskolai környezetben), de saját oktatói tapasztalatom is azt igazolja, hogy az a már meglévő alapokon végez finomításokat, illetve a jelenlegi erkölcsi magatartást teszi érthetőbbé, mintsem hogy kialakítson valamilyen helyes erkölcsöt egy üres mező közepén, vagy éppen felülírja a rossz erkölcsöket.

Az előbb említett lufi túlfújása azonban nem emiatt van. Míg az ellenzők úgy látják, az állam itt valahogy erőszakosan befolyásolja szegény gyerekeket és a vallás felé tereli őket, addig a lelkesedők szerint az "ifjúság vallási műveltségéhez" nagyban hozzájárul a dolog.

Hát persze, heti 45 percben!

Ettől fél a két, egymással szemben hadonászó oldal. Az igazság az, hogy a hit- és erkölcstan egyrészt egy említésre alig méltó villanás egy gyerek órarendjében, ahol egy számára idegen, alulfizetett pap vagy egyházi ember próbál gyerekeket fegyelmezni háromnegyed órában. A gyakorlat ráadásul azt mutatja, hogy buktatni ebből a tárgyból nem is nagyon lehet, de olyan nagyon felmérni a készségeket sem. Ezzel kell szembeállítani az összes többi óra, az iskolán kívüli szociális környezet és főleg a család hatását, az onnan érkező etikai normákat, hatásokat, erővonalakat. Az egész hitoktatás olyan, mint egy enyhe fuvallat egy orkán közepén. Ezért kár aggódni az egyik oldalon, ahogy kár lelkesedni a másikon.

Nyilván, lehetnek kivételes esetek. Biztos vagyok benne, hogy előfordulhat olyan is, ahol a dolog egyszer-egyszer célbatalál. Ám abban is biztos vagyok, hogy nem ez a trend, és nagyobbnak látják-láttatják ezt az egészet, mint amekkora valójában. A kötelező hitoktatástól én nem félteném a gyerekeket, viszont cserébe nem is várnám a "vallási műveltségük" meglódulását. Ahogy valaki, aki gyerekekkel foglalkozik, nagyon frappánsan megjegyezte: az igazgyöngyért nagyon mélyre kell merülni. A valódi fogékonyságot, a hitre való nyitottságot, de akár csak a vallási ismereteket sem lehet villanásnyi időkeretben előteremteni, az igazi (vallási) műveltség megszerzéséhez és a lelkiség alapjainak lerakásához idő kell és egy folyamatos, határozottan erre ösztönző hatás. Ezt egy családban meg lehet teremteni, de heti negyvenöt percben lehetetlen reálisan elvárni. 

Azt hiszem ez így nem gyöngyhalászat, hanem többnyire csak pancsolás.

2020. szeptember 3., csütörtök

Dávid és Jonatán meleg helyzetben

Perintfalvi Rita igazán különleges jelensége a katolikus egyháznak: még csak hasonlót sem ismerek hazai keresztény körökben. Túltolt progresszivitását talán még a szekuláris ateisták is megirigyelhetnék, a saját egyházával szemben érzett ellenszenve és annak folytonos kritizálása minimum paradoxon, de a legszórakoztatóbb különcsége mind közül, ahogyan teológusként a Bibliát magyarázza félre. Mégpedig különös tehetséggel.

Már korábban is írtam egy bejegyzést Perintfalvi "forradalmi meglátásairól" - akkor éppen a poliamóriát népszerűsítette, mint ami az egészséges párkapcsolatok egyik komponense lehet. Valljuk be őszintén, a téma magas labda volt egy bibliai erkölcsöket követő kereszténynek, hiszen még világi szemszögből nézve is meglehetősen furcsán vette ki magát, hogy valaki katolikus teológusként a sokszerelműség pártját fogja. Dicsértessék!

Most azonban megnyalhatjuk mind a tíz ujjunkat, mert Perintfalvi végre igazán bedobta a lovak közé a gyeplőt. Ha valaki szegény Ferenc pápát túlságosan liberálisnak tartja, annak feldolgozhatatlan mentális élményt fog jelenteni Perintfalvi teológiája. Álláspontja szerint ugyanis a bibliai időkben a homoszexuális-leszbikus érzelmű emberek - így természetesen a Szentírás szereplői - nem tudták saját magukról, hogy melegek. Az ok gyomorforgatóan egyszerű: a fiatalok korán nősültek és mentek férjhez, így nem volt idejük arra, hogy "keressék a szexuális orientációjukat". Mondja mindezt egy doktori fokozattal rendelkező teológus az ókorról, ahol a homoszexualitás gyakorlatilag a kultúra bevett része volt, s különösen Jézus idejében teljesen hétköznapi szinten megélt és jól ismert forma. Nyakra-főre idézhetnénk a forrásokat arról, hogy a zsidókat körülvevő pogány világban a férfiszerelmet a férfiak sokszor többre is becsülték a nők szerelménél, házaikban fallosz formájú vázák által, közösülést ábrázoló edények és képek díszelegtek, a saját nemükhöz tartozó, sokszor még kiskorú rabszolgákat pedig rendszeresen és tudatosan alkalmazták szexuális játékokra. A pederasztia nemcsak a császári palotában gyakorolt tevékenység volt. Mitöbb, közismert tény, hogy a pogány világban a szexualitás mindenféle formája gyakran kultuszi  funkciókat töltött be, vagyis vallási tartalom is társult hozzá. A zsidóság tudatosan igyekezett elzárni magát ettől az erkölcsiségtől egyrészt etikai elvei, másrészt a féktelen szexualitással együtt járó pogány vallási tartalomtöbblet miatt. De ez nem azt jelenti, hogy a zsidók hülyék lettek volna a szexualitás terén - a saját nemi orientációjával küzdő zsidó srác és lány Perintfalvi rémképe, semmi több.

Nos, Perintfalvi erre a szexben lubickoló ókori világra mondja, hogy az emberek akkor azt se tudták, mi a homoszexualitás. Nekem inkább úgy tűnik, Perintfalvi nem tudja, milyen volt az ókor.

Mégis, az egész sületlenséget igazán az a kijelentés koronázza meg, amely két biblia párosról a következő kijelentést teszi:

"Persze voltak kivételek, mint például Dávid és Jonatán homoerotikus szerelme, vagy Rúth és Noémi leszbikus kapcsolata."

Őszintén szólva nem hatott elementáris meglepetésként az ötlet, miszerint Dávid és Jonatán homoszexuális kapcsolatban álltak egymással. Ez a felvetés már több évtizeddel korábban is felbukkant, mivel Dávid király Jonatán halála után így fogalmaz: "barátságod több volt nekem az asszonyok szerelménél." (2Sám 1,5b). A héber áhab, ahábim kifejezéseket a Septuaginta az agapé szóval adja vissza - vagyis azzal a kifejezéssel, amit tipikusan az isteni szeretetre, a zsidó gondolkodás szerinti legminőségibb szeretetre használ a szöveg. Szó sincs itt szexualitásról, sokkal inkább arról beszél a Szentírás, hogy ez a szeretet többet ér az asszonyok szerelménél - ami az isteni szeretet esetében elég indokoltnak is tűnik.

De legyünk egy pillanatra megengedőek, és csak játszunk el a gondolattal, hogy itt tényleg Dávid és Jonatán homoszexuális kapcsolatáról ír a szöveg. A kérdés mármost az, miért nevezi ezt a kapcsolatot többnek az "asszonyok szerelménél"? Miért lenne többlet egy meleg kapcsolat egy heteroszexuálishoz képest egy olyan zsidó kultúrában, ahol láthatóan az elsődleges és legfontosabb cél a gyermeknemzés és ezáltal a nemzet fennmaradása lehetett? Vegyük észre, hogy az egyébként meglehetősen szigorú ószövetségi törvénykezés a szexualitás terén - ha a szaporodásról van szó - mintha sokkal flexibilisebb lenne. Egy férfinak eleve több felesége lehetett, s ha megkívánt egy szűzlányt, akit magáévá tett, ennek "jóvátétele" a házasság volt. A Talmud még azt is részletesen, foglalkozásokra lebontva szabályozta, hányszor kell egy férfinek a feleségét kielégítenie, a gyermektelenséget és meddőséget pedig kifejezetten átkozott állapotnak tekintették - valószínűleg azért is, mert nem járul hozzá a nemzet továbbéléséhez.

Nos, egy olyan kultúrában, ahol kétségtelenül ennyire domináns szerepe van a szaporodásnak és Izrael nemzeti életképességének, éppen maga a király nevezné a saját homoszexuális kapcsolatát többletértékűnek? Ez ugye még viccnek is rossz! Dávid és Jonatán barátságának dinamikája az agapé szeretet volt, vagyis az ideális, Istentől jövő szeretet - ami mindenképpen meghaladja a testi szerelem szintjét. Plauzibilis arra gondolni, hogy Dávid ezért fogalmazott így, különösen ha a Mikállal alakuló házasságára gondolunk.

Egyébként is hab a tortán, hogy Perintfalvi értelmezésében pont Izrael legnagyobb királya, az "Isten szíve szerint való ember" jelenik meg melegként - akinek három felesége volt és Bethsabéval történő félrelépése kimeríthetetlen anyaga a prédikációknak. A jelek szerint Dávid egészen tisztában lehetett saját szexuális orientációjával, mert láthatóan túlságosan szerette a nőket - ami fiát Salamont a későbbiekben nagyobb bajba is keveri.

Személyesen nem ismerem Perintfalvi Ritát, nem tudom milyen ember, ahogy azt sem, miért műveli a teológiát ilyen formában. De abban biztos vagyok, hogy az a progresszió és az a lelkület, amit képvisel, minimum galaxisnyira van a keresztény szemlélettől. Perintfalvi fogja a maga harcos felszabadításteológiai perspektíváját és egyszerűen beleolvassa a Szentírásba: így lesz Dávid és Jonatán barátsága homokos kapcsolat, Ruth és Naomi viszonya meg leszbikus találkozás. Ez az eiszegézis klasszikus buktatója, amikor a mai viszonyokat projektáljuk egy archaikus szöveg értelmezésébe, és  miután ráerőltettük a saját üzeneteinket, diadalmasan kiolvassuk belőle azokat: lám-lám ezt és ezt mondja a Biblia... A sors furcsa fintora, hogy Perintfalvi éppen teológusként figyelmezteti arra az embert, hogy mélyedjen el alaposabban a teológiában, a kortörténetben, az exegézisben, a hermeneutikában. Kisiklásai nemhogy elveszik, hanem meghozzák az ember étvágyát, hogy az igazságot kutassa. Ennyit legalábbis a javára írhatunk. 

2020. augusztus 29., szombat

Örök dilemmák Szalai Miklós tálalásában

Meggyőződésem, hogy egy saját hitére fogékony keresztény nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy legalább esetszerűen ne hallgasson meg a hitével szemben álló véleményeket. A kihívás mindig jót tesz nekünk, mert az adott esetben görcsösen betokosodott látásmódunkat képes megolajozni, és rákényszerít a hitünkről való gondolkodásra. Szalai Miklós két ateista érvet felvonultató könyve igazi "olajozás" ebben az értelemben: intellektuális hegymászás, amely megkívánja a diszkutálást, a vitát, a továbbgondolást.


A Létezik-e Isten? című kötet nem könnyű olvasmány. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, el kellene olvasnom még egyszer - mert vannak részek, amiket fáradtan olvastam és nem jutottak el igazán hozzám, más részek pedig egész egyszerűen nehezen befogadhatók voltak. Ez teljesen természetes, hiszen a jó könyvek már csak ilyenek: többszöri nekifutásra emészthetők.

Szalai Miklós ateista filozófus (ld. a fotón) olyan ember, akivel érdemes is szóba állni. Nem fröcsög a vallás ellen, hanem érvei vannak, miközben végig érezhető, hogy tiszteletben tartja amit kritizál. Az ilyen emberrel hosszabb távon is együtt sétálhatunk hívőként, sőt egyfajta kaland a társaságában lenni. Szalai könyve azonban sokkal többet érne egy kalandnál: a tisztességes az lenne (amire nem vagyok képes), hogy felvetéseire hosszasan, akár egy másik könyvvel válaszoljon valaki. Azok a témák, melyekről ír ugyanis, bődületesen nagy falatok - tulajdonképpen olyanok, melyek mindig is megakadtak a kereszténység (és más teisztikus jellegű vallások) torkán. Nevetséges egyetlen blogbejegyzésben reflektálni, ezért amit most írok le, ne is így tekintse az olvasóm, vegye inkább egy gondolatfoszlánynak, amihez kiragadok egyetlen példát a könyvből. Előbb azonban vázlatosan hadd feddjem fel a könyv két nagy témáját.

Az egyik a lerághatatlan csont, vagyis a "ha van Isten, miért van ennyi szenvedés?" problematikája, melyet a teodíceai megközelítések igyekeztek ugyan megválaszolni, de keresztényként is el kell ismernünk, hogy erre igazából soha nem voltak képesek. Magam is írtam korábban arról, hogy ezek az apologetikus feleletek milyen foghíjasak, és a teodiceai próbálkozások mindegyikénél kilóg az a bizonyos lóláb, mivel nem tudják a változatos szenvedés-forgatókönyvek mindegyikét lefedni, mitöbb együtt sem nyújtanak igazi választ. A másik Szalai által feldobott kérdés a hitetlenségből vett érv, melynek lényege röviden az, hogy Isten úgy várja el tőlünk a legnagyobb bizalmat és a teljes egzisztenciánkkal való felé fordulást, hogy közben csekély mértékben és elégtelen módon mutatja meg önmagát. Még egyszerűbben: ha Isten azt szeretné, hogy megismerjük Őt és egész életünkkel odaadóan kövessük, miért nem teszi nyilvánvalóbbá a létezését?

Nos, Szalai Miklós nagyon alaposan belemegy mindkét probléma részleteibe, és miközben bemutatja ennek a két "örök dilemmának" a struktúráját, a rájuk adott keresztény filozófiai válaszokat (olyan elméletalkotóktól, mint például Richard Swinburne vagy Alvin Plantinga), az ateista reflexiókat is részletesen ismerteti. A végső konklúzió mi más is lehetne egy ateista filozófiai munka végén, minthogy a szenvedésre és a hitetlenségre alapuló érvet az ateizmus jobban megválaszolja, mint a teizmus - ezért korrektebb és indokoltabb az ateizmust elfogadni az istenhit helyett, sőt még az agnoszticizmus "kellemes langymelegéből" is tisztességesebb a hitetlenség felé mozdulni.

Tiszteletben tartva a szerző véleményét, a könyv mégis többször felvetett bennem kérdéseket, melyek illusztrációjára egyetlen pici példát szeretnék kiemelni a rengeteg közül - és nem is a legfontosabbat. A könyv utolsó szakaszában előkerül az implicit hit lehetősége, amit a teológiát olvasók inkább anonim kereszténység néven ismerhetnek. A katolikus teológus, Karl Rahner nevéhez köthető elgondolás leegyszerűsítve azt jelenti, hogy valaki úgy is lehet keresztény, hogy nem tudatosan az. Egy másik valláshoz tartozó (sőt, akár vallástalan ember) megélheti az emberi egzisztenciánkkal együtt járó transzcendenciális horizontunk elfogadását akkor is, ha tudatosan nem tartja például Jézust megváltójának. Még egyszerűbben fogalmazva, valaki akkor is követheti a keresztény életstílust, ha maga sincs ennek tudatában. Most ne vitassuk meg ezt az egyébként sokféle problémás kérdést felvető elképzelést - a téma úgy került az asztalra, hogy egyfajta megoldáskísérlet lehet Isten rejtőzködésére. 

Ha elfogadjuk, hogy például a kereszténység Istene direkt módon nem teszi magát nyilvánvalóvá mindenkinek, hanem akár embertömegeket meghagy a maguk hitében és vallási kereteiben, miközben azok életvitelükkel és gondolatiságukkal mégis Isten útján járnak, akkor ez enyhítheti azt a problémát, miszerint Isten nem teszi magát elérhetőbbé az emberiség számára. Nos, Szalai erre azt válaszolja, ha létezik egy "implicit" vagy "anonim" út is Istenhez (ami az üdvösség jutalmába torkollik) az két szempontból problémás Isten rejtőzködésére építő érv szempontjából. Egyrészt akkor mondhatjuk azt, hogy ezek az utak is egyenértékűek azzal, mintha valaki megtérne és tudatosan követné Istent, hiszen végső soron ugyanúgy Isten tetszésének megfelelőn élnek a rajta járók, mintha tudatosan keresztények lettek volna. Másrészt mondhatjuk azt is, hogy ezek az anonim utak csak másodrendűek és csak egy nehezebben megvalósuló és kevésbé teljes kapcsolatot tesznek lehetővé Istennel.

Ha az első lehetőséget választjuk, akkor nincs értelme Szalai szerint a teizmus eszméit terjeszteni és meggyőzni az istenhit erkölcsiségéről az embereket - hiszen ezek nélkül is pontosan megfelelő életet élhetnek Isten szemében. Ha a második lehetőséget választjuk, és ezek az anonim utak csak "gyengébb színvonalú" istenkapcsolatot biztosítanak, akkor Isten igazságtalan, mert bizonyos emberek csak ilyen utakon juthatnak el hozzá.

Nos, meglátásom szerint Szalai érvelése tetszetős, de egyszerre vérzik több sebből és nagyon leegyszerűsítő is. Ennek oka pedig, hogy a személyek közötti kapcsolatokat nem lehet egzakt mérőszámokkal kezelni. Nem mondhatom azt, hogy amikor valaki tudatosan megtér és követni kezdi Krisztust, az magától értetődően "jobb utat" jelent és Istennek tetsző életmódot fog követni, ahogy azt sem jelenthetem ki, hogy ha valaki "anonim keresztény", vagyis tudatosan nem döntött Isten mellett, az másodrendű úton halad. Azt hiszem az utak még akkor is egyéni preferenciák, ha próbálunk átlagot vonni belőlük és valószínűsítjük, hogy az explicit istenkövetés jobb az implicitnél. A helyzet az, hogy egy ember hitének megfelelőségét egyszerűen nem is tudjuk sehogy ellenőrizni, sőt éppen azokat óvnám ettől, akik tudatosan keresztények. Ráadásul egy kapcsolat nem lesz kevésbé értéktelen attól, hogy nem olyan közeli, mint amennyire egy tudatosan hívő ember ezt elmondhatja magáról. Mondok egy példát: vannak olyan ismerőseim, akiket nyugodtan nevezhetek "szoros ismerősi körömhöz" tartozónak. Nyilván ide tartozik a közvetlen családom, gyülekeztetem, baráti köröm. De vannak olyan ismerőseim is, akik ehhez képest csak "implicit" ismerőseim, távolabbiak, szociálisan messzebb vannak tőlem. Ez azonban semmit nem mond el a kapcsolataim minőségéről, hanem csak azok milyenségéről ad némi képet. (Bevallom őszintén, néhány szorosabb ismerősömmel gyakran nehezebb és problémásabb is a kapcsolatom, mint néhány távolabbival - gondolom ezzel nem vagyok egyedül...) Így tehát nem feltétlenül van értelme az istenhit eleve megmérhetetlen minőségét azon méregetni, hogy tudatos hívőről vagy anonim keresztényről van szó.

Mégsem szeretném megkerülni a Szalai Miklós által felvetett kétféle út lehetőségét, és ha kényszer hatása alatt választanom kellene, akkor azt hiszem azért én inkább a másodikat választanám. Vagyis azt, hogy az implicit út minden előbb megfogalmazott finomításom ellenére is jó eséllyel kevésbé vezet stabilabb és megélhetőbb istenkapcsolathoz. Az azonban nem világos, miért lenne emiatt Isten igazságtalan? Ezt gyenge érvnek tartom. Egyrészt: ahhoz, hogy Istenről kijelenthessem, igazságtalanul cselekszik amikor nem teszi mindenki számára közvetlenül elérhetővé az istenhitet, erkölcsileg és mentálisan is Isten fölé kellene helyeznem magam, mint aki van olyan helyzetben, hogy ezt elbírálhatja. Mivel nyilván képtelenség magamat Isten fölé helyezni még hipotetikusan is, így ez automatikusan azt jelenti, hogy isteni tudás hiányában megítélni sem tudom, Isten milyen ismérvek alapján határozza meg, ki ragadhatja meg tudatosan az istenhitet és ki nem. Oké, nem mondhatom igazságosnak, de igazságtalannak sem - ám ha egy Istenről beszélünk, talán plauzibilis feltételezni, hogy tudatában van a saját döntéseinek, ami nem éppen az ateizmus logikája felé mozdítja el a döntésemet.

Másrészt ha esetleg igazam van, és az anonim kereszténység kevésbé jó megoldás, mint a tudatosan felvállalt hit, ez éppen hogy indokolttá teszi az egyház missziós erőfeszítéseit: csak ebben az esetben nem azért hirdetik a keresztények az evangéliumot és annak erkölcsiségét, hogy az üdvösséghez hozzásegítsék az "anonim keresztényeket", hanem azért, hogy egy minőségibb istenkapcsolatot tegyenek számukra elérhetővé. Még egyszer mondom: teológiai okokból nekem van vitám az anonim kereszténységgel, de a fenti gondolatmenet most nem erről szólt. Csupán azt kívántam megmutatni, hogy az erre adott ellenérveket nem látom igazán meggyőzőeknek.

Szalai Miklós remek könyvet írt olyanok számára, akik szeretnek az ilyesféle kérdéseken gondolkodni, és szeretik rágcsálni az örök dilemmák gyökereit - még akkor is, ha úgy sem jutunk soha az egész végére, és ellenérvekre folyamatosan ellenérvek érkeznek majd. Egyszóval: ha be tudod szerezni a könyvet, akkor nyugodtan vedd meg, pihend ki magad alaposan és vágj bele. Intellektuális kalandnak és a hitünkről való gondolkodás alapanyagának remek lehetőség!

2020. augusztus 22., szombat

Mennyire volt szent Szent István?

Az ünnepeknek köszönhetően alkalmam volt részt venni egy rendezvényen, ahol Szent István királyunkról hallottam érdekes dolgokat dalban, versben, prózában egyaránt. Nos, készséggel beismerem, hogy nem vagyok egy lumen a magyar történelemtudásomat illetően, mégis úgy gondolom, Szent István többször is megfordulhatott a sírjában - például akkor, amikor a kereszténységgel hozták furcsa összefüggésekbe...

A részletekre már nem pontosan emlékszem, de a lényeg még nem kopott ki a fejemből: az említett eseményen nyomatékosan és többször is elhangzott az az imádság, amivel Szent Istvánhoz fordultak. Az imában többek között arra kérték a halott királyt, hogy erősítse meg a magyarok életfáját. Legyenek ennek a fának a gyökerei nagyon stabilak, hiszen ez köt bennünket, magyarokat össze, és ennek a fának az ágai rügyezzenek, növekedjenek, óvjanak minket, hogy igaz magyar emberként továbbvihessük ennek a népnek a történelmét.

A hihetetlenül semmitmondó ünnepi hablatty, amiben egy több mint ezer éve meghalt királyt szólítanak fel cselekvésre egy dolog. De azért az életfa és szegény Szent István egy lapon emlegetése, nos, az már valami más lépték. Szegény Szent István ha élne, ebbe biztosan belehalt volna! Hiszen meglehetősen nyilvánvaló a magyar történelemből, hogy az István segítségével megjelenő kereszténység komoly erőfeszítéseket tett az ősmagyar-pogány vallásosság teljes megsemmisítéséért és végső kisöpréséért. A mai vallástudomány számára éppen az okozza a fő nehézséget az ősmagyar hit kutatásában, hogy minden írásos-tárgyi emlékét az István által behozott szerzetesek módszeresen megsemmisítettek. Az életfa pedig abszolút pogány szimbólum, a sámánisztikus ősi hitünk egyik központi motívuma. Arra kérni Szent Istvánt, hogy áldja meg az ősmagyar életfát nagyjából olyan, mintha Szűz Máriához fohászkodna valaki, hogy zsírozza meg a bordélyházak bejárati ajtajait, hadd menjenek egyre könnyedebben szobára a kuncsaftok a lányokkal.

Felülemelkedve ezeken a nonszensz dolgokon azonban felmerült bennem a kérdés, vajon mennyire nevezhető valóban szentnek Szent István király? Természetesen az alapvető tudnivalókat mindannyian ismerjük vele kapcsolatban, hiszen sokat hangoztatják, hogy ő aztán tényleg keresztény király volt, aki magát a kereszténységet is elterjesztette Magyarországon. Karácsony János egyháztörténeti könyve kerek perec így fogalmaz:

"Ő szívvel-lélekkel keresztény volt s mivel a keresztény vallás parancsainak megtartását másoktól is követelte, nemsokára trónralépte után a somogy- és zalamegyei magyarok föllázadtak ellene."

Persze aki kötekedni akar, most rámutathat a fenti idézet ellentmondásos voltára, hiszen egy szívvel-lélekkel keresztény ember nem fogja követelni senki mástól a "keresztény vallás" parancsainak megtartását - mert a hit nem követeléseken keresztül működik. Ám ne feledjük, nem a szekuláris posztmodern világban járunk, hanem a középkorban. Bármennyire nehéz is félretenni egy liberális demokratának a mai viszonyokat, ahol mindenki össze-vissza abban hisz amiben akar, István és korszakának megértéséhez ez elengedhetetlenül szükséges. Egyébként valami hasonló igaz az Ószövetségre is: egy izraelita aligha dönthette el, milyen vallású szeretne lenni. Többnyire azt tette, amit a király mondott és a szellemi irányokat tekintve arra ment, amerre Izrael mint nemzet maga is haladt. Azt látjuk tehát, a nép többnyire együtt mozdult. Ha Jahve felé haladtak, akkor egységesen követték, ha bálványimádásba csúsztak, maga a nép hajlott rossz irányba. (Vannak persze itt-ott kivételek, mint amilyen például Ákán egyéni hangvételű sztorija a kánaánita hódítások ideje alatt.)

Szent Istvánról tudható, hogy a keresztény hit védelmében többször is fegyvert ragadott, püspökségeket alapított, papokat hozatott az országba, a szentmise hallgatására egyenesen kötelezte a népet, a vétkezőket pedig "világ büntetésekkel sujtotta." Őszintén bevallom: egyáltalán nem szimpatikus számomra Szent István karaktere, hihetetlen messze áll tőlem a személyisége, de ez valószínűleg a kettőnk között lévő történelmi távolság miatt van így, hiszen egészen más világban élek, mint amilyet ő megteremteni próbált.

Ugyanakkor minden történelmi hátteret figyelembe véve sem értem azt a nemzeti lelkesedést, ami István királyt körbeveszi. Világos, hogy István aktivitása nélkül egészen más lenne Magyarország, vagy talán ha nem is ő, de hasonló módszerekkel és megoldásokkal egy másik király révén került volna a kereszténység hozzánk. Ez azonban nem teszi befogadhatóbbá és rokonszenvesebbé mindazt, ahogyan István a keresztény hitről gondolkodott és azt elterjesztette. Épp úgy nem, ahogyan Luther Márton antiszemitizmusát sem fogom elfogadni csak azért, mert Luther korában az antiszemitizmus viszonylag elfogadott jelenségnek számított, és hát maga Luther mégis egy hatalmas reformátor volt. Nem és nem: az antiszemitizmus az antiszemitizmus, bárki követi el, a tűzzel-vassal hitterjesztés és a keresztény hitre kényszerítés pedig pontosan az, aminek látszik. Számomra a kereszténység "módszerei" akkor elfogadhatók, ha Krisztus retorikájával, érzéseivel és gondolatiságával vannak telítve - pedig ő sem a mai demokráciákban, hanem egy meglehetősen bárdolatlan ókorban élt.

Nem tudom Szent István mennyire volt szent, ha ezt a szót a bibliai kontextus szerint értjük. Mindazonáltal a rajongást iránta itt és most, a huszonegyedik században meglehetősen abszurdnak tartom.

2020. augusztus 15., szombat

Nem frankó!

 "Úgy hozta az élet..." - ezekkel a szavakkal kezdte megfogalmazni bejelentését Hodász András arról, hogy  befejezi a Papifrankót és gyakorlatilag megszűnik létezni a közéletben - legalábbis az interneten, de gyaníthatóan nem csak ott. Egyébként majdnem pontosan fogalmazott, csak az "élet" szót ki kell cserélni "magyar katolikus egyház"-ra, vagy esetleg "Erdő Péter"-re. Hodász elnémult, mert elnémították, pedig olyasvalaki volt, aki nemcsak beszélt, de végre mondott is valamit. Az ilyesmit láthatóan utálja a katolikus egyház, ami remekül képes saját maga ellenségévé válni.

Többször írtam már Hodász Andrásról itt a blogban: volt, hogy kiálltam mellette, amikor papfóbiás kirohanásban volt része, de az is előfordult, hogy vitattam az általa megfogalmazottakat, mert számomra elfogadhatatlan katolikus teológiai eszméket védett. Akárhogyan is, Hodász András pontosan ilyen személyiség: vagy lelkesen mögé áll az ember vagy hevesen szembeszáll vele - de mindenképpen odafigyel rá, mert ő egy "odafigyelős" alkat, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Míg a katolikus egyház egyáltalán nem érdekli az embereket, a templomok üresek, a szertartások hidegek, és teljes papfogyatkozás van, addig András atya pezsgést hozott ebbe a nagy semmibe. A kimért középszerűség és a langymelegség viszont olyasmi, ami messze áll tőle.

Azt láthatóan meghagyja a saját egyházának.

Bár a híradásokból nem teljesen egyértelmű, mégsem kell túl erős fantázia kitalálni mi történt pontosan. Ami tudható, az is azt a gondolatot erősíti, hogy Hodászt akarata ellenére intették csendre, a csendre intés pedig a hazai katolikus egyház legmagasabb köreiből érkezhetett. Ennek nyilván politikai okai is vannak: mivel a katolikus egyház meglehetősen szervilisen viselkedik a hatalom irányában, nem tetszik nekik egyetlen olyan hang sem, ami nem a "központi akarat" tónusában szólal meg. Láthatóan az sem zavarja őket, hogy András atya hangját nemcsak a katolikusok, sőt nem is kifejezetten csak a keresztények, hanem olyan emberek is szívesen hallgatták, akiknek semmi közük a hithez, valláshoz, egyházhoz. Hodász oldalát, cikkeit, nyilatkozatait ezrével követték, bibliai idézeteit tömegek olvasták, előadásait rengetegen nézték meg - és tetszett nekik.

A kereszténység számára csaknem örök dilemma és mindig visszatérő kérdés, hogyan lehetne a világot megszólítani, hogyan lennénk képesek releváns hanggá válni a szekuláris közegben, hogyan hívhatnánk fel magunkra és az evangéliumra a figyelmet. Hodász Andrásnak ez sikerült, ráadásul remekül művelte és ezáltal nemcsak a katolikus egyházat, hanem a keresztény hitet is népszerűsítette a lehető legszélesebb nyilvánosság körében. Megvolt a maga véleménye és azt nem félt felvállalni, de nemcsak közéleti kérdésekben szólalt meg, hanem próbált utat találni az emberekhez a populáris kultúra dolgaiban is. Nem voltam internetes csatornái rajongója, aki napi szinten követi a fejleményeket, ám azért viszonylagos rendszerességgel figyeltem a munkásságát. Az őszinte véleményem az, hogy az egyháznak több Hodász Andrásra lenne szüksége.

A saját egyháza pedig ahelyett, hogy örülne a saját papja népszerűségének, és megbecsülné azt a kommunikációt, amire az itthoni katolikus egyház még csak megközelítőleg sem képes, most belefojtja a szót.  Rémeket látok, de még azt is el tudom képzelni, hogy hamarosan áthelyezik majd valami "Isten háta mögötti" plébániára - ez már bevált módszer a pedofil atyák esetében, egy önállóan gondolkodó papnál sem okozhat gondot. András atya csendre intése ugyanannak a betegségnek a tünete, ami a kereszténységet tulajdonképpen végigkísérte a történelem során: ilyen az, amikor az egyháznak nem kell félnie sem az ördög romboló munkájától, sem a gonosz világi befolyástól. Megoldja maga, hogy leépítse a saját sorait.

2020. augusztus 10., hétfő

Isten a részletekben lakozik...

A közhelyekhez többféle úron-módon tudok közelíteni, és gyakran hangulat kérdése éppen melyik utat választom: közömbösséget mutatok feléjük, ideges leszek tőlük vagy esetleg bólogatok rájuk. A közhelyekkel nem is az a probléma, hogy nem igazak (mert többnyire azok), és nem is az, hogy unalmas már hallani őket, hanem valami sokkal rosszabb. Erre most egy internetes beszélgetés alatt döbbentem rá - pedig korábban is tudtam, ám aha-élményem még nem volt ezzel kapcsolatban.

A román-francia író, Eugene Ionesco mondta egyszer, hogy "a banalitás a nem-kommunikáció tünete". Másként fogalmazva, a közhely valójában nem kommunikáció, hanem inkább kommunikáció-hiány. Amikor közhelyeket mondunk, valójában bár a tényszerűség szintjén kommunikálunk (jár a szánk), ám a tartalom szintjén nem mondunk semmit. Tapasztalatból tudjuk, hogy a közhelyek gyorsan válnak unalmassá és lezsibbasztják az embert. Salamon jut eszembe, aki a Prédikátor könyvének első fejezetében arról ír, hogy a világ jelenségei, mint a Nap és a vizek, körbe-körbe mennek, ezért minden dolog túlságosan ismerős és fárasztó. Ám ami ennél is rosszabb, hogy a klisék és közhelyek igazi szemfedőként működnek. Gyakran lezárják a tovább kérdések útját, gátat képeznek a megismerés és felderítés, a továbblépés és fejlődés előtt. Egy "jól" irányzott közhely kerek egész válasznak tűnik, miközben csak takaróként funkcionál. A valódi és az ember életében komoly súllyal bíró kérdések mögött általában számos további probléma húzódik meg - amire a közhely csapja rá az ajtót. Amiért kifejezetten nehéz a közhelyek mögé nézni, az pont azért van, mert a közhelyek jórészt igazak, és az igazságot a legtöbben nem szeretik tovább firtatni: az igazság valami, amihez el kell jutni és amivel utána az a dolgunk, hogy elfogadjuk. Az igaz dolgokat nem babráljuk tovább, hanem csak nyugtázzuk őket.

Szerintem mindannyian jól tudjuk, hogy a kereszténység kommunikációjában rengeteg a közhely. Úgy vélem ez bizonyos mértékig azért bocsánatos bűn, mert mindenki használ közhelyeket. Az abszolút eredetiség mítosz és nem realitás. Közhely alatt most nem feltétlenül a népszerű toposzokra gondolok csupán (mint amilyenek például a kánaáni-nyelvezettel megfogalmazott szófordulataink, vagy éppen a dicsőítő dalokban visszatérő panelek), hanem az olyan lekerekített válaszokra is, melyekkel akkor szeretünk élni, amikor valójában magunk sem tudjuk mi a válasz egy adott kérdésre. Ehelyett bemondjuk a megszokott és bevált, gyakran az előítéleteken vagy akár a saját vallási hagyományainkon alapuló feleleteket.

Jó példa erre, amikor valaki megkérdezi mit jelent imádkozni. A kérdés maga is banális és triviális, teljesen magától értetődő. A válasz az esetek többségében valami olyasmi lesz, hogy "az ima beszélgetés Istennel" vagy "imádkozni azt jelenti, hogy Istenhez beszélni". Ennyi tehát. Vágjuk zsebre és kész. Rendben, de mit jelent az a fogalom, hogy "beszélgetés" egy természetfeletti Lény esetében? Hogyan beszél hozzánk Isten? Ezek szerint Neki is van torka, hangszalagja, garatürege, stb...? Honnan tudhatom, hogy tényleg Isten szólít meg engem és mondjuk nem a saját lelkiismeretem? Ha minden szavamat hallja Isten, akkor miért kellenek dedikált pillanatok, ha hozzá szeretnék szólni? Lehet, hogy mindezt most kötekedésnek veszi az olvasóm, pedig ha a megszokott fogalmainkat alkalmazzuk egy olyan nem megszokott Személyre, mint Isten, akkor ezek teljesen maguktól értetődő kérdések. Ehhez hasonló, aprópénzre és magyarázatra soha nem váltott kijelentések, amikor arról beszélünk, hogy ragadjuk meg Istent, fogadjuk be Jézust a szívünkbe vagy éppen kérjük, hogy Isten akarata legyen meg. Ezeket a fogalmakat, félmondatokat, kijelentéseket általában maguktól értetődőnek tekintjük. Közhelyekké váltak, egyben válaszok is akarnak lenni, és a legtöbbek számára úgy funkcionálnak, hogy elzárják az utat a további kérdésektől. Nem az a gond, hogy feltétlenül hamisak volnának - sőt, jó részük a hitünk szempontjából igaz, csak további kérdéseket is felvet. Amikor például Isten akaratáról beszélünk, mint aminek a megvalósulását kívánatosnak tartjuk, pontosan hogyan képzeljük el ezt az akaratot? Azt ugyanis az emberi fogalmak szintjén megszoktuk, hogy nekünk van akaratunk, törekvésünk, szándékaink - ezek mindig valami hiányállapotból indulnak ki, és valami elérésére, betöltésére, megvalósulására vonatkoznak. De egy önmagában egész Lény, mint Isten, miben szenved hiányt és minek a betöltésére vonatkozik az akarata? Természetesen ezeken a kérdéseken sokat agyaltak a skolasztikától napjainkig és születtek is rá mindenféle válaszok, melyek többnyire tovább fokozták az Istenről eddig is antropomorfnak számító képzeteinket.

Nem akarom letagadni, hogy azért itt számolni kell olyan adottságokkal is, amelyeket soha nem fogunk átlépni. A nyelvünk korlátai és Isten végtelensége miatt képtelenek leszünk bizonyos dolgokat kikezdhetetlen precizitással kifejezni (ezért is használnak a vallások előszeretettel metaforikus megoldásokat és szimbólumokat, amikor ezekről a kérdésekről beszélnek), ahogy vannak olyan kérdések is, melyeknek soha nem jutunk el a végére. Ugyanakkor a közhelyek gyakori használata nemcsak a korlátainkból, hanem őszintén szólva a restségünkből is fakadnak. Egyszerűbb egy mindenki által ismert, bejáratott panelt használni - ezzel meggátolva a további kérdések szárba szökkenését -, mint részletekbe menő diskurzust folytatni. A közhelyek igazi baja tehát az, hogy nem engednek teret, hogy eljussunk önnön korlátainkig - már a korlátok előtt is korlátokat állítanak fel. A közhely lehetetlenné teszi, hogy elsétáljunk a falig, hogy legalább megsejtsük hol vannak a határok. Torlaszt képez az útszakasz közepén, jóval az út vége előtt.

Ha már közhely, ismerjük a mondást: az ördög a részletekben lakozik. Hát nem csak az ördög lakozik ott. Isten és az ő dolgai is a részletekben vannak. Sőt, minden olyan jelenség, dolog, entitás, ami mértékadó ebben a valóságban, csak a részletek szintjén érthető meg igazán.