2020. április 29., szerda

A Nagy Satu

Valahogy úgy látom, hogy a dogmatika a kereszténység matematikája. Sokféle okból gondolom ezt. Akárcsak a matematikai tételek, a dogmatika rendszerezett hittételei szigorúnak, csaknem kérlelhetetlennek tűnnek, szögletesnek, meg nem kerülhetőnek. Emiatt sok hívő utálja még a dogma szó csengését is, akárcsak a gyerekek tetemes része a matekot a suliban. A Nagy Gergely-féle vita atmoszféráját is vastagon áthatja a dogmatika illata, így kicsit elméláztam most azon, szerintem hogyan lehet(ne) jól "dogmatizálni" - és hogyan lehetne a dogmatikai gondolkodást közelebb vinni az átlagos érdeklődő hívő emberhez...

Szóval, legyen most az egyszer nekem igazam, és legyen a dogmatika a teológia "matematikája", persze csak így, két óvatos idézőjelben. Tudom én is, hogy ez a hasonlat nem kerek, hiányos, korántsem precíz. Mert ha a dogmatika tényleg és igazán olyan lenne, mint a matematika, ahol kétszer kettő csakis négy lehet, nos akkor a dogmatikának a lehetetlen kerítésén kellene túllendülnie. Hiszen akkor a dogmatika arról szólna, hogy mozdíthatatlanul szigorú keretek közé szorítjuk a hitet, sőt talán magát Istent is, ami éppen a hitünk természetével és persze magának Istennek a természetével nem férhet össze. A helyzet kissé hasonlítna ahhoz, mint amikor rabbinikus források úgy beszélnek a Tóráról, hogy annak törvényei alól még maga Isten sem tudja kivonni magát. Jelesül a Tóra parancsai annyira szentek, hogy a Törvényadót is kötelezik. Egészen biztos, hogy ezt a gondolatmenetet sokáig lehet még fonogatni, nomeg érvelni mellette, mindazonáltal - bevallom - engem zsigerileg taszít egy olyan Mindenható, aki a saját maga által hozott törvények kényszere alatt sinylődik.

Ebből számomra máris következik egy fontos alapelv, mégpedig az, hogy ahol a dogmatika valamiféle univerzális satuvá válik, amibe még Istent is igyekeznek belepréselni (keresztény testvéreinkkel egyetemben), és a hitigazságokat kérlelhetetlen tényként megfogalmazni, az valószínűleg nem jó dogmatika. És az is valószínű, hogy a dogmatika bizony túl sokszor mutatta magát ilyennek, az embereket azért veri ki a hideg veríték, amikor a dogma szót meghallják: ösztönösen látják maguk előtt a Nagy Satut.

Bár határozottan protestáns vagyok, akihez a protestáns dogmatika áll közel, most épp a "satuhatás" elkerülése végett bátorkodok idézni egy katolikus teológus, azaz Gál Ferenc dogmatikáját, ahol a szerző a következőket írja:

"A dogma jelentősége az, hogy először kifejezi az egyház önértelmezését, amennyiben a kinyilatkoztatás tévedhetetlen hordozójának tudja magát. Másodszor lehetővé teszi a közös hitvallást és a hitbeli egységet, és harmadszor eligazítást ad a hívőknek az igazság keresésében. De azért a dogma nem fejezi ki a teljes misztériumot, hanem annak többnyire csak egy-egy korban vitatott oldalát világítja meg. Így a dogma megfogalmazása nem zárja ki a mélyebb értelem kutatását és a további tudományos fejlődés lehetőségét."

Annyiban tetszik a fenti gondolatmenet, hogy igyekszik harmóniát teremteni a dogmával elkerülhetetlenül együtt járó határozott hangvétel, és a konstruktív-fejlődőképes szemlélet között. Ez meglátásom szerint roppant fontos egyensúly, ami igen kényes is, néha mintha csak egy cérnaszálon függne, mert annyira könnyű mindkét irányban felborítani. Ha igaza van Gálnak, akkor a dogma mögött Istentől jövő igazságok állnak, de ami legalább ilyen fontos, hogy ez az állapot mihez vezet. Itt most arra gondolok, hogy a fentiek értelmében a valamennyire működőképes dogma nem dogmaharcokhoz, emberek fejbecsapdosásához, hanem közös hitvalláshoz és egységhez, illetve eligazítói szerephez viszi közelebb az embert - miközben tisztában van saját esendőségével, fogyatékosságával, további fejlődésével. Az első zsinatokon persze ott voltak az átokformulák és a kiközösítések is - ne tagadjuk ezt -, de azért mégsem mondjuk, hogy a zsinatok szándéka az átkozódás és kiközösítés volt. Sokkal inkább az, hogy megfogalmazzuk miről szól, amiben hiszünk - fenntartva, hogy ezt a megfogalmazást még alakítani fogjuk a jövőben.

Isten nem egy zsák dogma. A dogmatika az Istenhez való közelítés egyik precízebb módja, de a kapcsolat a hitünk szerint két eleven személyiség - egy ember és egy Isten - között zajlik. Ezt a kapcsolatot leírhatja valamiféle protokollként a dogmatika, de egy kapcsolat soha nem dogmatikai jellegű kell legyen, ebben biztos vagyok. Ahogy abban is, hogy a jó dogmatika elengedhetetlen az egyház számára.

A dogmatika a teológia matematikája, és a jó matematika gyönyörű. Teljesen mindegy, hány gyerek utálja és bukik meg belőle a suliban. A jó matematika ugyanis felfed valamennyit a világ struktúrájából, noha korántsem fedi fel az egészet. Ebben is hasonlít a jó dogmatikához, ami Istenről úgy gondolkodtat el bennünket, hogy a teljes misztériumot sosem láthatjuk. A jó dogmatika megsejtet valamit a misztériumból, a mi emberi fogalomkészletünk keretei közé helyezi, miközben arra is ügyel, hogy meghagyja titokzatosnak. Nos, amikor a dogmatikát arra használják, hogy az egyik keresztény a másikat csapdossa fejbe vele, pont ettől a kényes egyensúlyától fosztják meg, mintha a matematikatudását arra fordítaná valaki, hogy saját okosságát bizonygassa vele másoknak.

A jó dogmatika elkerülhetetlen része az egyház életének, a rosszat pedig bármi áron el kell kerülni. Olyan egyszerű ez, mint az egyszeregy.

2020. április 26., vasárnap

Gergő és a kövek

Nagy Gergely hibát követett el: őszintén és legjobb meggyőződése szerint kereste az igazságot. Ezt aztán nem mindenki volt képes elviselni, és aki nagyon nem volt képes, az máris sütögette rá a különféle bélyegeket. Nincs új a nap alatt.

Itt van mindjárt az Evangelikál Csoport, amely egyébként bizonyos tagjainak magas szintű teológiai ismeretei révén számos megfontolásra és vitára érdemes témát prezentálhatna - ezáltal is serkentve az egyházban a párbeszédet, a továbbgondolást, az építő munkát. Teológiailag művelt, de teológiailag iszonyú elfogult hangnak tűnik. Szubjektíve pedig sokszor úgy érzem, hogy az elfogultságuk messze a műveltségük fölé magasodik és tendenciózusan irányítja is azt. Az embernek az a benyomása, hogy ez a szervezet(?) inkább egyfajta keresztény "rögtönítélő bíróságként" működik, ami éberen figyeli, éppen hova csaphat le. Egymás után közöl nyilatkozatokat mindenféle témáról, emberekre ráhúzva nyilvánosan a vizes lepedőt. De hát ki kérte őket erre? Ki hatalmazta fel őket, hogy így tegyenek? Melyik egyház vagy egyházak nevében teszik mindezt? Miért kellene bárkinek is az Evangelikál Csoport mércéjének megfelelnie? Mit számít az, hogy egy ismeretlen gyökerű társaság valakiről nyilatkozik? Mindez teljesen érthetetlen és nem világos, egyben kissé komikus is számomra, hogy egy teljesen önjelölt szervezet dobálja a köveket másokra. Teszem azt, ezzel az erővel néhány barátommal összefogva megalapíthatnám az "Igazi Evangéliumiak Társaságát", aztán elítélő nyilatkozatokat fogalmazhatnánk meg azokról, akik elítélő nyilatkozatokat fogalmaznak meg másokról. Pontosan mi lenne a súlya ennek, és ha ilyen nincs, akkor mi adná az értelmét és a létjogosultságát? (Annak idején egyébként engem is megtaláltak, és egy minősíthetetlenül alacsony színvonalú kritikát fogalmaztak meg egyik írásomról.)

Az állandó nyilatkozatkényszer szerintem önmagában egy tünet, de nem feltétlenül csak a tiszta biblikus hit melletti kiállás tünete. Komoly és egyházi léptékben mérhető súlyú nyilatkozatokat a teljes egyház vagy egy felekezet mindig akkor adott ki, amikor úgy érezte, hogy egy téma és kérdés végére ért, alapos viták és eszmecserék után nyugvópontra lelt, és szerette volna a leszűrt tanulságokat megfogalmazni. Egy nyilatkozat egyben annak is a jele, hogy bizonyos értelemben vége a párbeszédnek: a témát megrágtuk, lenyeltük, megemésztettük és hosszú távon nem kívánunk változtatni rajta.

Nos, a Nagy Gergely által felvetett kérdés, mely a teremtéstörténetről, Ádámról és Éváról, az ember halandóságáról szól, bizony egyáltalán nem ilyen. Soha nem sikerült lezárni és valószínűnek tartom, hogy a jövőben is állandó viták kereszttüzében áll majd. A nagyjából négyféle alapszemlélet, mely a legfundamentalistább kreacionsista nézettől az irodalmi értelmezésig tart - illetve én még ide tenném BioLogos tudósai és teológusai által képviselt "evolutionary creation" erősödő trendjét is - végeérhetetlen eszmecserék és párbeszédek potencialitását hordozza. Nincs ez lezárva, srácok, egyáltalán nincs! És ha nincs, akkor nincs karó sem, amihez az ebet köthetnénk. Ebben a párbeszédben - éppen a lezáratlanság miatt - természetszerűen kerülnek elő akár hajmeresztőnek tűnő kérdések is. Mi van, ha Ádám soha nem létezett, hanem "csak" irodalmi figura? Mi van, ha létezett, de képes volt meghalni már a bűneset előtt is? Mi van, ha nem csak Ádám és Éva léteztek a teremtéskor, hanem más emberek is? Mit csináljunk az előemberek fosszilis leletanyagaival és az evolúcióelmélet állításaival? Mi van, ha Isten bizonyos mértékben leplet borított a valós eseményekre és amit kinyilatkoztatott, az egy olyan narratíva volt, amin keresztül a kor embere képes volt bizonyos dolgokat megérteni? Mi van, ha tényleg minden úgy történt, ahogy le van írva, csak egyszerűen nem tudjuk elképzelni milyen lenne egy tökéletes világ? Nos, egészen biztos hogy a végtelen mennyiségű kérdés és felvetés között vannak értelmesebbek és egészen bizarr próbálkozások is. 

Pontosan ez várható akkor, amikor egy teljesen nyitott kérdéssel találkozunk, melynek nem lehet pontot tenni a végére. Nagy Gergely nem is akar úgy csinálni, mint aki pontot tesz. Ő vitatkozik, felvet, érvel, magyaráz, olvas, kutat, keres, közben szóbaáll mindenkivel, aki valahogyan is érintett. Belelépett ebbe a lezárhatatlan vitafolyamba, ami most mindenféle irányba sodorja. Egyébként Gergely szerintem is mondott meredek dolgokat, ahogy Walton ugyancsak. (Emlékszem, amikor Walton egyik könyvét olvastam a "Lost World..." sorozatából, többször is odaírtam a jegyzeteimhez, hogy "ezzel nem értek egyet" vagy "meredeknek vélem a szerző gondolatmenetét!") Mit számít ez pontosan? Mi a tétje annak, ha valaki meredeken kérdez? Miért baj, ha valaki az igazságkeresés folyamában úszva meredek dolgokat is mond? Vajon ez valami szörnyű fekély, természetellenes kitüremkedés, ami ellen minden erővel küzdeni kell? Ugyan miért?

Úgy látom, mintha egyesek arra számítanának, hogy úgy találnak ösvényt egy kérdésben, hogy rálépnek az első méterre, és az igazsághoz vezető út majd szépen felrajzolódik a lábaik előtt. Ez a naiv és tapasztalatlan ember képzete, legyen akár professzori végzettsége is.

Nos, csak azt akartam mondani, hogy ne bántsátok Nagy Gergelyt! Hagyjátok gondolkodni, hagyjátok keresni, hagyjátok kutatni! Nagy Gergely szereti Krisztust és ragaszkodik az evangéliumhoz. Keresztényként ez a legfontosabb, ez a lényeges. A teremtésről meg hadd ötleteljen szabadon, hadd vesse fel Walton vagy mások hajmeresztőnek tűnő elképzeléseit. Hogy megbeszélhessük, hogy megvitathassuk - ugyancsak szabadon, még ha nem is teszünk pontot a végére. A szabad beszélgetést viszont nem segíti, ha az ember állandó nyomásnak van kitéve és állandó elutasítást éreztetnek vele szemben, nyilvánosan állást foglalnak a formálódása ellenében - például egy nyilatkozatban. Nem lehet úgy értelmesen gondolkodnia az embernek, ha folyton el kell hajolni a repülő kövek elől és kétfrontos háborút vív - egyszerre birkózva egy lezárhatatlan kérdéssel és a saját testvéreivel. Ez nem tisztességes, ez nem fair, sem Gergővel, sem az igazságkereséssel szemben.

2020. április 5., vasárnap

A narratív apologetika, mint a meggyőzés új formája?

Farkas Attila Márton egy beszélgetésben azt mondta, a mostani koronavírusos állapotok után akár érdekes szellemi fordulat is történhet a nyugati világban: lehet, hogy látva a saját törékenységünket, sebezhetőségünket, mortalitásunkat, tömegek fognak a vallások felé fordulni. Vagy éppen ellenkezőleg, az emberek még inkább materialisták-ateisták lesznek. És tényleg: mi tudja meggyőzni az embereket? Elég ehhez egy világjárvány? Én most bedobok egy másik lehetőséget...

Nos, az embereket nem nagyon lehet meggyőzni semmiről, ezt igazán tudom tanúsítani. Megpróbálhatunk a lelkükre beszélni, prédikálni nekik, imádkozhatunk is értük, szépen kérhetjük őket - nem használ semmi. Sokszor az a benyomásom, hogy az emberek a lelkük legmélyén fikarcnyit sem változnak, vagy csak éppen annyit, amennyit az élet kényszerei rájuk erőltetnek. Kérdés, hogy a koronavírus, ami alaposan felforgatja az életünket, végül nagyobb evangélizációs erőnek bizonyul majd minden más praktikánál?

Ezt majd a jövő dönti el, mindazonáltal a kereszténység folyamatosan kereste annak a módját, hogy az embereket az evangéliummal megszólítsa. Az apologetika szerintem erre önmagában nem elégséges eszköz, sőt én azt tapasztaltam, hogy sokszor inkább felerősíti a szkepszist a kívülállókban: minél jobban érvel valaki a kereszténység igazsága mellett, annál erősebb ellenállást vált ki a hallgatóságából. (Kivételek persze mindig akadnak.) Mit lehet tenni akkor?

Nos, az oxofordi teológusprofesszor és népszerű szerző, Alister McGrath (ld. képen) írt egy nem túl vaskos, de nagyon érthető és értékes könyvet "Narratív apologetika" címmel, melyben egy lehetséges módját vázolja fel a meggyőzésnek. Hangsúlyozandó, hogy nem csodaszert talált fel, amit ha valaki mechanikusan alkalmaz, akkor egy kutyát is rábeszél vele a hitre, sőt amiről ír, az tulajdonképpen nem is kellene, hogy újdonság legyen, csak mintha mostanában egyre jobban előtérbe kerülne. 

A narratív apologetika szerint azt látjuk, hogy az emberi lélek valahogy úgy van kalibrálva, hogy sokkal inkább fogékony a történetekre, mint az absztrakt és elvont filozófiai eszmefuttatásokra, ezért előbbi sokkal nagyobb meggyőző erővel rendelkezik utóbbihoz képest. "Voltak olyan társadalmak, amelyek nem használták a kereket - de olyanok nem, amelyek nem meséltek történeteket" - írja Ursula K. Le Guin, és bizony mélységesen egyet kell érteni vele. McGrath ugyancsak korrektül látja, hogy az emberi faj egyfajta beépített narratív ösztönnel rendelkezik. Embernek lenni jórészt azt jelenti, hogy kérdéseket teszünk fel, melyekre azonban történetekkel válaszolunk. Valamikor ennél messzebbre is megyünk, és az egyes történeteket összefűzzük egymással, a sok kis elbeszélés pedig így létrehoz egy Nagyot, ami értelmet kölcsönöz számunkra a valóságnak, koherenciát teremt annak részletei között. Természetesen a kereszténység is egy ilyen összefűzött, nagy történet.

Fontos azonban tisztán látni magát a történet szót is. Itt nem csupán arról van szó, hogy az emberek szeretik az ilyesmit - gondoljunk csak a Gyűrűk Urára vagy a Star Wars univerzumra -, nem monumentális irodalmi művekre vagy filmsorozatokra gondolunk a történet kifejezés alatt, hanem egyszerűen a saját életünk egészét is narratívaként szoktuk értelmezni. Valójában "mesemondó állatok" vagyunk. Itt születtem, utána itt tanultam, aztán megházasodtam, itt és itt kezdtem dolgozni, ez és ez történt velem - mi ez, ha nem egy történet? 

Hosszú lenne itt a narratív apologetika alapjait és módszertanát kifejteni, most csupán a kiindulópontjára és magára az elképzelésre kívántam felhívni a figyelmet, mert látok benne fantáziát. Ahogy McGrath említi, az embereknek egyszerűen nem elegendők a tények. Valahogy az agyunk, az intellektusunk nem úgy működik, hogy ha tényeket hallunk, akkor máris megváltoztatjuk a hatásukra a véleményünket. Sokszor a tények hidegen hagyják az embereket, főként ha úgy érzik, hogy azok nem relevánsak az életük története szempontjából. A relevancia sokkal fontosabb kérdés egy embernek, mint a pőre valóság: lehet például, hogy Durham városának éves csapadékhozama 1870-ben 604,8mm volt, de ez kit érdekel? Nincs semmiféle súlya legtöbbünk személyes sorsában akkor sem, ha egyébként az állítás igaz, vagyis nyers ténynek nevezhetjük. Ha egy tény nem releváns, az erejét is elveszítette az emberek többségének szemében.

Maga a keresztény hit pedig nem magyarázatrendszer még akkor sem, ha tudunk belőle dogmatikát csinálni. A keresztény hit egy narratíva, ami emberek személyes narratívájához kapcsolható ha relevánssá válik számukra. A feladat tehát nem kevesebb, mint relevánssá tenni egy narratívát a kívülállók számára: ez képezheti minden hatásos kommunikáció kiindulópontját. Ha ezen a nyomvonalon indulunk el, talán messzebbre juthatunk a puszta racionális győzködésnél.