2019. június 24., hétfő

Biblia Light

A Biblia nagy része ismeretlen az amerikai hívők számára - olvastam egy amerikai lelkész cikkében. A kijelentés első hallásra meghökkentőnek tűnhet, hiszen Amerikáról az a képzetünk, hogy "keresztény nemzet", újjászületett hívők tömegével. Hogyan értsük tehát azt a kijelentést, hogy az amerikai hívők jó része számára mégis ismeretlen a Szentírás?

Mindenekelőtt szeretném kissé pontosítani a bevezetőben tett sommás kijelentésem: bibliaismeret alatt itt most nem a Szentírás kijelentéseinek összefüggő megértésére, vagy valamiféle rendszerezett teológiai látásmódra gondolok. Nem így értettem, hogy a hívők jó része nem ismeri a Bibliát. Ha ezt tartanám szem előtt, akkor a helyzet ugyanis még rosszabb lenne, mert a bibliaolvasó emberek elsöprő százaléka nem tudja szintetizálni a szövegből származó ismereteit, és egyáltalán nincs semmiféle rendszeres elképzelése a hitéről. Amikor azt állítom, hogy van a hívőknek egy jó nagy csoportja, akik igazából nem tudják már azt sem, egyáltalán mi van leírva a Bibliában, akkor olyan embertömegekre gondolok, akik hitbeli ismereteiket többnyire két forrásból, azaz valamilyen napi igei elmélkedésből, illetve a vasárnapi prédikációból nyerik.

Ha belegondol az ember, mindkét forrás elképesztően szelektív. Maradjunk az utóbbinál!

A helyzet az, hogy ahol nincs perikóparendszer, ami a teljes Szentíráson végigkalauzol, ott az igehallgató gyülekezeti tagok gyakorlatilag annyit hallanak a Szentírásból, amennyit a prédikátor éppen elmond nekik. A kisebb egyházakban általában ez a stílus az elfogadott - az igehirdető választ egy textust jókedve és elhatározása szerint, és azt hirdeti a gyülekezetének. Az említett cikkből pedig bizony kiderült, hogy a szószékről így nem a Bibliát, hanem annak csak egy rövidített változatát hallja a gyülekezet. Tegye fel a kezét, aki mostanában hallott igehirdetést Abdiás vagy Aggeus próféta könyvéből, esetleg a mózesi törvényekből, valamelyik nemzetségtáblából, János második és harmadik vagy Júdás leveléből! Persze néha előfordul egy-egy próbálkozás, de a helyzet az, hogy a pásztorok többnyire egyrészt a könnyebben emészthető szakaszokat favorizálják, vagyis a közismert történetekből indulnak ki, melyek ráadásul konformnak tekinthetők a mai korszellem tekintetében is. Nem igazán prédikálunk például arról, amikor az Elizeust gúnyoló fiatalokat széttépte két nősténymedve, ahogy a csecsemőket falhoz csapdosó zsoltárvers sem igazán kerül elő a szószéken. Másrészt, a választott témák általában illeszkednek az adott prédikátor teológiai és etikai felfogásához és ízléséhez is. Vagyis röviden: van egy "kánon a kánonban", egy szelektált halmaza az igéknek, melyekből mindig halásznak a pulpituson álló igehirdetők és a napi elmélkedések szerzői.

Ha mindezt átgondoljuk, akkor a "Biblia Light" ilyen alkalmazása értelemszerűen ahhoz fog vezetni, hogy a csak ilyen forrásból táplálkozó hívek istenképe egy szűk keresztmetszetből összeeszkábált, a teljes Szentírástól elég távoli kreatúra lesz. Valamikor csak verseket, szakaszokat, valamikor egész könyveket ugrunk át úgy, hogy gyakorlatilag soha nem beszélünk róluk. Hozzáteszem, ezt sokszor olyan igehirdetők művelik, akik egyébként arra nevelik a hallgatóikat, hogy eszükbe se jusson korlátozni Isten hatalmát az életükben, és azt is hangsúlyozzák, hogy a "teljes Írás Istentől ihletett". Meglehetősen ellentmondásos számomra, ha a Biblia minden egyes szavát és betűjét Istentől származónak vélik, akkor miért kerülik ki ezek tetemes százalékát?

2019. június 20., csütörtök

Az emberközeli istentisztelet - az istentiszteletről (1)

Tavaly október óta egy igehirdetés-sorozatot mondok el a saját gyülekezetemben, melyben lépésről-lépésre végigveszem az istentiszteletek építőkockáit, azaz mindazokat a liturgikus elemeket, melyek egy neoprotestáns alkalmon előfordulnak. A kérdés nem hagy nyugodni, ennek oka pedig egyszerű: az istentisztelet az, ami kifelé leginkább látszik az egyházból. Már csak ezért is megérdemelné, hogy jobban átgondoljuk, mit miért teszünk.

Amikor az emberek az egyházra gondolnak, akkor többnyire az istentiszteletre gondolnak, vagyis arra, amit a pap és a körülötte lévők a templomban művelnek. Nekik az egyház az, ami "vasárnap történik". A magukat vallásosnak tartók többségének ráadásul csak húsvétkor és karácsonykor van érintkezése velünk. Az egyházzal és így a hittel, sőt talán a Jézussal kapcsolatos gondolataikat is nagyrészt tehát annak fényében fogalmazzák meg önmaguk számára, ahogyan a misére vagy istentiszteletre rezonálnak - no meg amit a sajtóban olvasnak a kereszténységről. Szerintem az egyház persze jóval több az istentiszteleteknél, ahol a hitünket mintegy ritualizáljuk, de mégis el kell ismerni, hogy amikor valaki megtér és csatlakozik egy gyülekezethez, a gyülekezetben eltöltött ideje jó részét onnantól többnyire a periodikusan ismétlődő vasárnapi alkalmak keretében éli meg. Tetemes ideig vitathatjuk, ez mennyire jó, mire kellene inkább a hangsúlyt helyezni, mit jelent valójában az istentisztelet kifejezés, és egyáltalán minek van szükség a hit ritualizációjára. Én most ezekbe a kérdésekbe nem szeretnék belemenni, pusztán a tényekből indulok ki. A tények pedig azt mutatják, hogy a szorgalmasan templomba-gyülekezetbe járó emberek évente nagyjából 52 istentiszteleten vesznek részt, és nagyon sikeresek abban, hogy eltöltsék ezt az időt magukban, miközben egyre kevesebbeket sikerül "becsábítaniuk" a templomba, bevonni az istentisztelet liturgiájába.

Legyünk teljesen őszinték önmagunkhoz: az istentiszteleteink belterjesek és meglehetősen unalmasak egy kívülálló számára. (És hát őszintén szólva: néha még egy "belülálló" számára is...) Ám mégis elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak a hitünk, a gyülekezetbe járás és ezzel párhuzamosan az istentiszteleteken való részvétel iránt. De mit is várunk el tulajdonképpen tőlük, amikor például egy templomi szertartásra gondolunk?

Ha egy átlagos és aktív életet élő, dolgozó embert tartunk szem előtt, akkor például azt, hogy az illető lemondva a vasárnapi pihenéséről, kászálódjon ki reggel az ágyából, öltözzön fel jó eséllyel számára kényelmetlen ruhákba, aztán menjen el meghallgatni egy papot vagy lelkészt, aki számára sokszor érthetetlen és nem igazán relevánsnak tűnő dolgokról beszél. Mindehhez énekeljen és hallgasson olyan zenét, amit hétköznap egy másodpercig nem hallgat, és soha nem költene rá egy árva forintot sem, hogy CD-n vagy MP3-ban megszerezze magának. Végül mindezért még illendő fizetnie is valamennyit, amikor a perselybe pénzt dob. Összegezve én úgy látom, az embereknek az istentisztelet kifejezésről többnyire valami érthetetlen és unalmas időtöltés jut eszükbe, ahova egyre idősebb emberek járnak, akiknek ez valamilyen rejtélyes okból láthatólag lelki szükségletet tölt be.

Mindezt persze mi nem így látjuk belülről, s főként azok nem, akik már gyermekkoruktól megszokták, hogy rendszeresen alkalmakon vegyenek részt. Ők teljesen tisztában vannak a liturgikus elemekkel, tudják mikor mit kell csinálniuk, egyszóval otthonosan mozognak az istentiszteletek légkörében. Ám ha azt szeretnénk, hogy rajtunk kívül bárki is mutasson bármilyen érdeklődést az istentiszteletek iránt, akkor szerintem érdemes végiggondolni minek mi a szerepe egy ilyen alkalmon, és hogyan lehetne az egészet emberközelivé tenni - vagy azt is írhattam volna, hogy emberközpontúvá. Tisztában vagyok persze vele, hogy ez most talán botrányos és ellentmondásos gondolat lehet, mert az istentiszteletet épp attól tartjuk istentiszteletnek, mert istenközpontú - és nem emberközpontú. Szerintem viszont ezt a két fogalmat nem feltétlenül kellene szembeállítani egymással. Furcsállnám ugyanis, ha azt az Istent, akiről a Biblia emberi képekben beszél, emberi fogalmakkal írja le, szakadatlanul antropomorfizálja, és aki embereken keresztül szólalt meg, sőt még maga is emberré vált, zavarná, hogy emberek emberközeli módon gondolkodnak. 

Szerintem ha elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak az istentiszteleteink iránt, akkor először nekünk kell érdeklődést mutatnunk irántuk.
Ragaszkodhat az egyház a liturgiájához, misézhet latinul, vagy akár őrizheti Luthernek vagy Wesleynek az istentiszteleti liturgiáról kialakított elképzeléseit - közben a mai emberekkel megszakad a kapcsolata. Nagyon tetszik, amit a blogomban már sokat emlegetett evangélikus teológus, Klaus Douglass ír ezzel kapcsolatban: "Az elmúlt években számtalanszor a szememre vetették, hogy az istentiszteletek kialakításában túlzottan előtérbe állítom a kor szellemiségét, pedig nekem a korszellem egyáltalán nem számít. Nekem csak a mai emberek számítanak."

Pontosan erről beszélek! Ebben a rövid sorozatban nem egyszerűen a prédikációim anyagait szeretném esszé stílusban leírni (de merítek azokból is), hanem inkább hangosan végiggondolom a tipikus neoprotestáns alkalmak egyes lépéseit: a dicsőítést, igehirdetést, közös imádságot, úrvacsorát és bizonyságtételt. Nem elsősorban kritizálni akarom a jelen gyakorlatokat, hanem megérteni miről szólnak és melyek a sarokpontjaik - ezek alapján pedig hogyan érdemes alakítani és formálni őket. Ha valaki kíváncsi erre, tartson velem ebben a rövid sorozatban, és gondoljuk végig együtt mi hogyan lenne jó, hogyan lenne működőképes, hogyan lenne emberközelibb!

2019. június 17., hétfő

A fiatal és az idősebb fiú

Valószínűnek tartom, hogy a legtöbben soha nem hallották még Costi Hinn nevét. Ám az unokabátyjáét annál inkább, akit Benny Hinn-nek hívnak. Costi Hinn is része volt annak a pompának és szinte határtalan fényűzésnek, mely a világszerte ismert karizmatikus "sztárprédikátor" Benny Hinnt övezte, de később szakított ezzel az életformával, sőt kemény kritikusa lett annak. Az igazság árát persze meg kellett fizetnie...

Tudjuk jól, hogy Benny Hinn és a hozzá hasonló prosperitás-teológiát hirdető prédikátorok fényűző életmódja elképesztő mennyiségű pénzt emészt fel. De a helyzet az, hogy az igazság még ennél is sokkal többe kerülhet, és ezt Costi Hinn valószínűleg jól tudhatja. Az ugyanis mindig a legnehezebb és komoly árat kell fizetni érte, amikor az embernek az igazság kedvéért még a saját családtagjaival, rokonaival, azaz a hozzá legközelebb állókkal is szembe kell fordulnia. Az ilyesminek általában tipikusan az az ára, hogy az embert árulónak tartják, végleg megromlanak a családi kapcsolatai és talán egy életre el is vágja magát azoktól, akikhez vérségi kötelék is fűzi.

Costi Hinn azonban úgy döntött, ez az ár neki megéri. 

Pedig számára is bőven jutott az élet habzsolásából, és erről maga beszélt egy tévéinterjúban, például arról is, amikor Benny Hinnel együtt utazgattak:

"Gulfstream gépek lépcsőit róttuk le-fel. Igazi móka volt mindig, amikor (Benny) új gépet vett. Vele dolgoztam és így utaztunk. Néha megszakítottuk az utat, elugrottunk Monte Carlóba, ahol a Hotel de Parisban szálltunk meg."
A "két Hinn" hercegeknek kijáró pompában élt, a legnagyobb luxusban: Bentley-kel szállították őket, királyi lakosztályokban töltötték az éjszakákat (néhol olyan szobákban, ahol minden arannyal volt bevonva), bejárták az egész világot - miközben egy szegény és alázatos Krisztusról prédikáltak, aki mindenről lemondott és csaknem nincstelenségben élt a Földön. 

Az ordító kontraszt persze még a csillogás közepén is feltűnt nekik, de hát erre megvolt egy meglehetősen kicsiszolt teológia igazolásként - egy olyan magyarázat, amit nemcsak az embereknek, hanem önmaguknak is artikuláltak. Ennek alapját a Mennyország boldogságának és ígéreteinek leírására épülő egyfajta "földi leképezés" jelentette, amivel tulajdonképpen a lehető legélvezetesebb élet modelljét is megkaphatja az ember. Az a felismerés ugyanakkor, hogy a bőség esetleg még nagyobb adakozáshoz is vezethetne, nem kapott túlságosan nagy hangsúlyt az életükben, ahogy az sem, hogy Isten szegényként is szereti az embert. 

Costi Hinn viszont egy idő után eljutott addig, hogy magáról kimondja: 
"Kapzsi voltam, és a rossz dolgok iránt volt bennem ambíció. Helytelen dolgokat tanítottunk, kihasználtuk a szegényeket, a pénzvágyunk miatt az utolsó dollárt is kisajtoltuk az emberekből, hogy mi úgy élhessünk, ahogy ők sosem fognak. És ehhez Jézust használtam fel. Megundorodtam ettől."
Costi Hinn jelenleg egy kisebb gyülekezet lelkésze és több könyvet is publikált a "sikerevangélium" kritikájaként.

Félreértések elkerülése végett: ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy Benny Hinnt valamiféle módon leleplezzem. Erre semmi szükség nincs, hiszen amit ő tesz, szerintem önmagáért beszél. Amire szerettem volna rávilágítani, mert gyakran nincs szemünk észrevenni, hogy Costi Hinn megszólalásai sokkal többről szólnak, minthogy kritizálja Benny Hinn életformáját: nem az unokabátyjával, hanem egy gondolkodásmóddal fordult szembe.

Ez egy tékozló fiú megtérése, aki ráadásul a más keresztényektől összeszedett pénzt tékozolta el, elutazva messzi vidékekre. De aztán felismerésre jutott, és vissza tudott fordulni, merthogy a féktelen pénzmániából is van kiút: az evangélium nem a szegényeké, hanem a gazdagoké is. Nemcsak a botrányos oldalon háboroghatunk tehát, ahova a legtöbben Benny Hinnt pozicionálják, hanem talán örülhetünk egy kicsit a jónak is. A fiatal testvér hazatalált. De vajon mihez kezd majd az idősebbik fiú?

2019. június 13., csütörtök

Isteni képek, emberi képek és a misztikus tapasztalatok

Minden bizonnyal fárasztónak fog tűnni ebben a nagy melegben egy olyan filozofálgatós eszmefuttatás, ami az istenképekről szól. Ám a felelősség csak részben az enyém ezért a bejegyzésért, mert az ihletet hozzá Szabados Ádám legújabb bejegyzése adta, ahol a szerző fontos dolgokat mondott el olvasójának az istenképpel kapcsolatban. Ám nekem volt egy kis hiányérzetem...
Néha az ember akkor is megkockáztatja, hogy egy túlságosan komplex kérdést belesűrítsen egyetlen blogbejegyzésbe, ha érzi hogy ez nem fog sikerülni. Az istenkép kétségtelenül egy ilyen téma: nem lehet róla eleget elmondani egy blogfelületen, tehát ha valaki igazán alapos kifejtést vár, most is csalódni fog. Ennek ellenére ez a téma szerintem mégis olyan fontos, hogy érdemes vállalni a hiányosság kockázatát.

Ádám nagyon színvonalas bejegyzésében leírt egy csomó jó gondolatot arról, hogyan is van ez az "istenkép-dolog" a fejünkben, a szívünkben, a lelkünkben - és a Szentírásban. Állításaival nem is annyira vitatkozni kívánok, hanem inkább talán egy-két ponton finomítanám, esetleg újabb változókat is behoznék a képbe.

Először is: nem tudom teljesen értelmezni azt a fogalmat, hogy "bibliai istenkép". Szerintem ilyen önmagában nem létezik. Jogosan vethető fel a gondolat és fel is vetik, miszerint a Bibliában nem istenkép, hanem istenképek vannak. Ezek persze egymással átfedésben állnak, de én most megkockáztatom azt az állítást, hogy ez az átfedés nem tökéletes. Mintha mindannyian, akik olvassuk a Szentírást, néha érzékelnénk is ezt a koherencia-hiányt, amikor feszültséget és valamiféle következetlenséget látnánk Isten bizonyos jellemvonásai vagy az Őt ábrázoló és kifejező történetek bizonyos darabkái között. Szerintem ez normális jelenség. Persze egyesek tíz körömmel belekapaszkodnak ebbe, és azt állítják - meglehetős túlzással -, hogy "a Biblia tele van ellentmondással". De mi van akkor, ha inkább az egymással nem tökéletes átfedésben álló istenképek ütközéséről van itt szó? Ez a fajta koherencia-hiány tényleg végzetes csapást jelent a Biblia hitelességére, vagy inkább csak kiexponálja a tényt, miszerint emberi kéz lenyomata is érezhető a szövegen, és az igazi Jahve az emberi szerzők istenképeinek prizmáján keresztül hagy lenyomatot a textusokban?

Hiszen még azokat a perikópákat is, ahol maga Isten beszél, Izrael tolmácsolásában olvassuk. Isten szól, de azt és úgy mondja, amit és ahogy Izrael papiruszra, kőtáblára vetett vagy éppen egy szájhagyományként továbbadott szövegben konzervált a későbbi leírók számára. Én az istenképet saját magam számára egyfajta interfaceként magyarázom, vagyis valamiféle "felhasználói felületként", melyen keresztül kommunikálunk a valódi Istennel, és melyen keresztül Ő is kommunikálhat velünk.

"A bálványimádás lényege az, hogy Istent a saját elképzeléseink alapján faragjuk ki magunknak." - írja Ádám a bejegyzésében. Őszintén megmondom, ha ez igaz, akkor mindannyian bálványimádók vagyunk! Az istenkép ugyanis nem csupán olyan dolog, amit Isten alakít ki bennünk, hanem az eddigi kutatásokból úgy tűnik, azt bizony mi is állandóan és szakadatlanul formáljuk önmagunknak. Egy hasonlattal élve, az istenkép talán kicsit olyan, mint egy üveglap, melyre az egyik oldalán Isten, a másik oldalán az ember rajzol valamit - magáról Istenről. Ráadásul az üveglap felénk eső felén, azaz ahol mi rajzoljuk meg Istent magunknak, a rajzolt képben nemcsak az Istenről alkotott nézeteink, hanem valójában az emberképünk is visszatükröződik: kis túlzással Isten például a gyermekek számára olyan, mint az apa, anya és más meghatározó gondviselők felnagyított mása. A kérdéssel foglalkozott többek között Ana-Maria Rizzuto "The birth of a living God" című könyvében, ami ráadásul még azt is hozzáteszi, hogy az ember által a saját elméjében konstruált istenkép életkoronként is jelentősen változik.

A helyzet tehát valahogy úgy fest, hogy van bennünk egy állandó dinamikában alakuló istenkép, amit sok minden formál - és ezt kellene a Szentírásból általunk megértett, a bibliai szöveg szerzői révén leképezett többféle istenképpel valamiféle szinkronba hozni. Gondolom az olvasó is érzékeli, hogy ez nem zökkenőmentes kognitív és lelki feladat, sőt talán teljesen megoldhatatlan is, csupán közelítéseink lehetnek. Valószínű ezért tépelődünk és filozofálgatunk, meg írunk például blogokban mindenfélét arról, milyen lehet "az igazi Isten", az életünk tényleg megfelel-e a bibliai normáknak és úgy általában mennyire követjük Krisztus tanításait.

És persze kérdésként merülhet fel, vajon meg lehet-e valahogyan kerülni az istenképeket - beleértve a saját fejünkben lévőt és a Bibliában bemutatottakat -, hogy az igazi és valódi Istent a maga realitásában szemlélhessük? Nos, erre szerintem nem igazán van lehetőség, mindenesetre törekvés az biztosan létezik rá, mert az ember az már csak így működik. A misztikus tapasztalatokat hangsúlyozó mozgalmak az egyháztörténelemben erre tettek kísérletet. Bevallom, ezzel a kérdéssel nem igazán foglalkoztam, hiszen "jó protestánsként" alig tudok valamit kezdeni a misztikus élményekkel, de csekély tudásom arra vezet, hogy a misztikusság lényege nem feltétlen arról szól, hogy itt valami titokzatos, homályos vagy emberi ésszel érthetetlen jelenségről "összezagyválunk" valami képtelenséget. A misztikus szót sajnos manapság tipikusan ilyen kontextusban szokták dobálni: van valami, amiről azt hiszem nem értem, tehát akkor biztosan misztikus. Nem erről van szó. Ha jól gondolom, az istenkép kérdésében a misztikus törekvések inkább azt jelentik, hogy amennyire erre képesek vagyunk, megpróbáljuk a saját fejünkben dolgozó, többnyire kognitív alapokon álló istenképet megkerülni és bekukucskálni a függöny mögé, ahol valami konkrétabbat tapasztalhatunk meg Istenből az istenképünk nélkül. Nem vagyok benne biztos, de amikor Mózes hátulról látta Istent, mintha az is egyfajta misztikus élmény lett volna?

Természetesen a misztikus törekvések elég nehezen körvonalazhatók és hordoznak torzításokat, túlzásokat, sőt akár veszélyeket is magukban. Azt is megértem, hogy hívők közül sokan idegenkednek tőlük. Mindazonáltal mintha mégis lenne bennük valami mélyen emberi vágy a dolgok lényegének megragadására, mintha a Mátrixot Neo valahogy kívülről és messziről szeretné egy pillanatra meglátni. Vajon sikerülhetnek az ilyen kísérletek?

2019. június 8., szombat

Milyen a jó beszélgetés egy kereszténnyel - a nem hívők szerint?

Ha normálisan élünk, nem élünk izoláltan. Keresztények és nem hívők ugyanazt a levegőt szívják, ugyanaz a Nap süt rájuk, ugyanaz az eső áztatja őket, és hasonló dolgokkal küszködnek, hasonlóaknak örülnek, mint a másik. Nyilván a két tábor kommunikál is egymással: de vajon mit tart értelmes beszélgetésnek egy nem hívő, amikor leül egy kereszténnyel párbeszédet folytatni?

Nos, erre a meglehetősen érdekes felvetésre végeztek egy felmérést idén Amerikában (nem meglepő módon a többnyire vallási problémákra szakosodott Barna Group intézet munkájáról van szó), melyben a résztvevőktől azt próbálták megtudakolni, milyen is lenne az ideális csevegőpartner, amikor hitbeli kérdésekről zajlik a dialógus. A felmérésben egyrészt olyanok vettek részt, akik nem keresztények (azaz más vallást követnek vagy vallástalan életet élnek), illetve bár hívőnek mondják magukat, legalábbis az utolsó egy hónapban nem volt kapcsolatuk az egyházzal. Mindegyikükben közös pont, hogy családjukban vagy baráti köreikben akad olyan ember, aki gyakorló keresztény - ám az is kiderült, hogy ezek a személyek nem igazán ideális partnerek, amikor hittel kapcsolatos beszélgetésről van szó.

Mi volt a baj a hívőkkel való beszélgetésben?

Például azt láthatjuk, hogy a válaszadók többsége nyitott olyan párbeszédre, ahol a keresztény fél ítélkezés nélkül végighallgatja, ugyanakkor csak harmaduk érezte azt, hogy ezzel a képességgel az általa ismert keresztény barátok és családtagok rendelkeznek. Még rosszabb az arány, ha azt nézzük, hogy bár a nem hívő beszélgetőpartnerek 50%-a abban bízik, a keresztények nem akarnak egy beszélgetés végén valamiféle konklúziót rájuk kényszeríteni (akár finomabb eszközökkel is), valójában csak 26%-ban történik ez meg egy-egy beszélgetés végéig elérve. A következő kis táblázatban megpróbáltam az eredmények közül néhányat "magyarítva" bemutatni - a többit a fent belinkelt tanulmányban megtaláljátok. A bal oldali százalékos szám az elvárt ideális, a jobboldali pedig a valóságosan tapasztalt százalékos értékeket mutatja. Egyszerűbben tehát azt láthatjuk, hogy egy nem hívő az adott dologban milyen elvárással vesz részt egy hívővel zajló párbeszédben, és ebből mennyi teljesül a valóságban a tapasztalatai szerint:


Szerintem már ebből a kis részletből is sokféle gondolatébresztő tanulságot levonhatunk. Bevallom őszintén, engem különösen megriasztott, hogy egy nem hívő egy velem való eszmecserében bár nem várja el túl nagy mértékben, hogy a saját álláspontom gyenge pontjait felismerjem - ha hiszek ennek a felmérésnek, ennek mégiscsak nagyjából 9% az esélye. Azaz nagy a valószínűsége, hogy szinte semennyire nem hajlandó egy keresztény saját nézőpontjának inkonzisztens elemeit észrevenni. Ehhez hasonlóan például az adott témák érzelmi hátterére sem igazán rezonál, ugyanakkor komoly a valószínűsége, hogy szeretné elérni nem hívő beszélgetőpartnerénél, hogy egy adott konklúzióhoz eljusson.

Természetesen lehet vitatni a felmérés korrektségét, ahogy azt is, vajon ha visszafelé történne egy  ilyesféle statisztika - azaz a hívők elvárásait vizsgálnánk adott mintán - vajon a nem hívők mennyire felelnének meg az általunk lefestett ideális párbeszéd képének? (Erre egyébként nagyon kíváncsi lennék.) Mindazonáltal mégis érdemes lehet elgondolkodni a fentieket és feltenni a kérdést önmagunknak, vajon mekkora élmény egy kívülállónak velünk beszélgetni. Mármint ha a téma hitbeli kérdésekre terelődik a beszélgetésben, amire egyébként meglenne a megfelelő hely és idő - ám sokszor már ezt a kettőt megtalálni sem sikerül.

2019. június 4., kedd

Amit kirakunk, és amit rólunk kiraknak

Tudjuk jól, hogy amit ma kereszténységnek neveznek Magyarországon, az legalább két kategória  szívós összemosásából keletkezett. Vannak a hívő emberek - ez a kisebb csoport - és vannak a vallásgyakorlók. Ám a kirakatot többnyire az utóbbiak uralják, noha előbbieknek is lenne mit tanulniuk kirakatrendezésből...
Németh Sándor, Benny Hinn és Semjén Zsolt

Ha kulcsszavakat keresünk rájuk, akkor azt mondhatjuk, a keresztények számára a hit nagyjából egy életfelfogást és életstílust, világszemléletet és egyfajta krisztusi erkölcsiséget takar. Utóbbiak számára a hit viszont leginkább történelmi hagyomány, egyházi szertartás és nemzettudatot hordozó erő. 

Ez a két kategória mindig is együtt élt egymás mellett, és ez valószínűleg a jövőben sem fog változni. Bár kétségtelenül vannak köztük átfedések, mégis sokszor meg lehet és kell is különböztetni őket - különösen akkor, amikor a médiában megpróbálják összemosni a valódi keresztény hitet a pusztán hagyománycentrikus vallásgyakorlással, és azt valódi kereszténység címén bemutatni a nagyérdeműnek a kirakatban. Így történt ez például most is, amikor a "Pesti Srácok" nevű hírportál az erdélyi pápalátogatás kapcsán dörgedelmes cikket írt arról, hogy a kereszténység Európában még mindig életben van a gonosz ideológiák és ellehetetlenítő próbálkozások ellenére. A cikkben a szerző olyan gondolatokat fogalmaz meg, minthogy a "katolikusok istene" mindig megtartja az ígéreteit, vagy Ferenc pápa személyében "maga az Anyaszentegyház" érkezett meg Erdélybe, és persze az sem maradhatott el, hogy a katolikus egyház a kereszténység "egyetlen igazi képviselője". 

Természetesen nem akarom most ezeket az elképesztő sületlenségeket ízekre szedni. Valószínűnek tartom, hogy több tanult katolikus barátom a fejét fogná, ha olvasná a cikket - még lehet, hogy maga a pápa is. Azt tehát végképp nem állítanám, hogy ez lenne a katolikus emberek elsöprő többségének a véleménye, nem is ez a probléma vele. A probléma az, hogy egy ilyen írás kikerülhet a kirakatba. A valódi hit és az ősi hagyománytisztelet mára Magyarországon egy platformra került abban a médianyilvánosságban, ahonnan az emberek többsége a kereszténységről szerzett információit  és benyomásait meríti. 

A kirakat pedig nagyon fontos, mert az hozza meg a vevőkör étvágyát. A kirakat csábítja be a fogyasztót a boltba és veszi rá arra, hogy a pénzét költse. Vagy éppen riasztja el ettől, ha a bábuk össze-vissza állnak és lóg rajtuk a kopott ruha.

A kereszténységet a szélesebb társadalom - mivel nem hajlandó magát a Szentírást kézbe venni - csakis annak alapján fogja megítélni, amit az általa fogyasztott médiatermékek elé tesznek. Mit láthat ebben a kirakatban? Ha átnyálazzuk az elmúlt napok és hetek termését, akkor a meghatározó információforrásokban például pedofilbotrányokat, mozdonyáldást és politikai elemzéseket olvashat, esetleg még azt is, mit eszik a pápa Csíksomlyón. (Jó, persze azért ilyen is történik - noha ezek a pápai bocsánatkérések is megérnének egy külön témát...) Esetleg Benny Hinn magyarországi látogatását (lásd a fenti fotót), vagy hittérítőket verő részeg fickót.

Ez látszik az egyházból most Magyarországon, ebből építkezik egy nem hívő ember, ebből gyúr magának képet arról, mi az és mennyire számít neki a kereszténység, nekünk pedig ezekhez az emberekhez kell szólnunk, akiknek a fenti kirakat alapján berendezett elképzelésük van a hitünkről. Ha a világi média a botrányokra szakosodott és olyan színben tünteti fel a keresztény hitet, ami számunkra nem kedvező, akkor a saját forrásainkat talán bevethetjük egy kis ellensúlyozásként! Berendezhetünk saját kirakatokat, ahova azt tehetjük, ami valóban értékes és súlyponti része a hitünknek. 

Milyen releváns információt olvashat tehát az az ember, aki véletlenül a nagyobb felekezetek portáljaira téved? Csak ízelítő a jelenlegi felhozatalból: például olvashat arról, ki milyen állami kitüntetésben részesült, hova milyen rektort neveztek ki, milyen lelkipásztori konferenciát tartottak, miről tanácskoztak az egyháztörténészek, vagy hogyan támogatjuk Kongót. Ezek minden bizonnyal nagyon fontos tartalmak, és valószínűleg közvetlen hatással is vannak az emberek életére. Mellékesen jegyzem meg, hogy a keresztény egyházak által szektának tartott Jehova Tanúi honlapján olyan csacskaságokról lehet olvasni, mint például hogyan éljünk együtt a katasztrófákkal, mihez kezdjen az ember ha magányos, vagy éppen hogyan lehet a házasság nehezebb szakaszait túlélni...

Van tehát egy kirakat rólunk, és van egy kirakat, amit mi rendezünk be saját ötleteink, elképzeléseink szerint. Ha kendőzetlenül őszinte akarok lenni, mindkettőben pontosan ugyanaz látszik: olyan termékek és árucikkek, melyekért nem érdemes betérni a boltba.