2021. június 30., szerda

Az egyház legnagyobb problémája

Feltenném a kérdést, ha volna értelme: mi az egyház legnagyobb problémája manapság? Mi foglalkoztatja igazából, mi ég a körmére, mi okozza az igazi kihívást? Ám ilyeneket inkább mégsem kérdezek, hiszen a válasz túlontúl egyértelmű ahhoz, hogy érdemes legyen a kérdést megfogalmazni. Csak azért írom le mégis, hogy a maradék kétséget is eloszlassam.


Az egyház legnagyobb problémája ma az, hogy mi van a melegekkel. 

Egy kedves ismerősöm azt mondta nekem, hogy a nyugati kereszténység számára ez most az igazi kérdés. Igaza van, tényleg így látszik, valóban ez érzékelhető. A melegkérdés foglalkoztatja az egyházat most leginkább. Fontos dolog ez, hiszen napi szintű elakadásokhoz vezet az emberek életében, akik maguk is azon dilemmáznak, vajon kés alá feküdjenek-e egy nemváltó műtét kedvéért, avagy színes legyen a stadion oldala vagy sem? Égető kérdések persze ezen túl is vannak. Vajon ebben a melegben vonuljanak-e a melegek? Vajon mit csinál, mi érdekében szólal meg éppen most az LMBTQ mozgalom? Vajon hol bukkan fel ismét valamilyen formában a szivárvány motívum? Vajon örökbefogadhatnak-e homoszexuális párok gyerekeket vagy sem?

Ez az intenzív érdeklődés a téma iránt nem meglepő, amióta például Magyarországon is nagyon elfogadó az állam a homoszexualitással kapcsolatban. Szó se róla, ha ez ember alaposan körbehordozza a tekintetét az egyházban, kristálytisztán az látszik, hogy az egyház nagyjából letudta minden más problémáját, megoldotta az igazi nehézségeit, és a szerepeinek megfelelően funkcionál a társadalomban. A kereszténység vonzó alternatíva a világ szemében, úgy kell visszafogni az embereket a templomajtóban, hogy többen már ne jöjjenek be. Túljelentkezés van a papi pályára, a rádiókban többnyire keresztény zene szól, a harangzúgás lett a legnépszerűbb csengőhang, a könyvesboltokban pedig bibliahiánnyal küszködnek.

Ilyen helyzetben nincs mit tenni, a kereszténységnek most már ideje azzal az egy kérdéssel foglalkoznia, ami témaként még megmaradt neki: jöjjenek a buzik. Merüljünk el a világ bűneiben, most hogy a saját házunk táját már fényesre sepertük. És hát amúgy is, a Szentírás tanítása alapján tiszta és világos, hogy az egyháznak az a szerepe a társadalmi valóságban, hogy tiltakozzon a világ bűnei miatt, kiexponálva ezek közül is a melegséget. Ezt tette Jézus, ezt tették az apostolok, ahogy azt olvassuk a Szentírásban. Állandóan a szexuális elhajlásokkal foglalkoztak, más nem is érdekelte őket, ez kötötte le az energiáikat, Jézus tanításai is e téma köré szerveződtek. Mentek egyik városból a másikba, és hangosan kifejezték a nemtetszésüket a férfiszeplősítők, a prostitúció, a pederasztia miatt - másról alig ejtettek szót. Pál a leveleiben is - ha helyesen értelmezzük - többnyire a melegkérdés körüli kérdéseket taglalja, tulajdonképpen mindig is a homokosok ellen beszélt. Ez a küldetése az egyháznak, hogy ostorozza a világot, mert olyan, mint a világ, úgy beszél, mint a világ, úgy viselkedik, mint a világ. Ráadásul kétségtelen, hogy ez a társadalom számára is a legnagyobb bűn: a korrupt politikusok, milliárdokat meglovasító oligarchák, akik mások hátán élősködnek nüansznyi kérdést jelentenek például - a lényeg az, hogy kapható-e meleg mesekönyv a boltban.

Úgyhogy elnézést kérek mindenkitől, de én nem dőlök be olyan ostobaságoknak, hogy az egyháznak inkább más dolgokkal kellene foglalkoznia, meg hogy súlyos válságban van saját maga miatt, nem is beszélve arról, hogy teljesen elveszítette a lényegi kapcsolatát a társadalmi többséggel. Ez hazugság a rosszabb fajtából, amit csak a Sátán sugall így, hogy eltántorítsa az egyházat a szent ekézés kötelességétől. Ám aki az eke szarvára tette a kezét, jobb ha nem néz hátra: így tovább tehát előre, hevesen tiltakozva a melegek ellen, betöltve ezzel legfontosabb küldetésünket.

2021. június 27., vasárnap

Stephen King, a gonosz prófétája

Nagy szerencséje a világnak, hogy Stephen King nem normális. Ettől lesz zseni ugyebár. "A Kívülálló" című regényét olvasva viszont rádöbbentem egy dologra, ami eddig valamiért nem tűnt fel. King a maga horrorba hajló eszközeivel egy olyan üzenetet kommunikál, ami szeretné megbontani a materializmus mindent átható rendjét és ellene beszél az olyan gondolkodásmódnak, ami csak a látható valóság realitásával számol.

A Kívülálló alapszituációja pattanásig feszült: valaki egy klasszikus amerikai kisvárosban meggyilkol egy tíz év körüli kisfiút, mégpedig meglehetősen bestiális módon. A tettes azonban igen furcsán viselkedik. Menekülés helyett a nyílt színre lép, nem is nagyon titkolva kilétét. A helyszín közelében több szemtanú találkozik vele, sőt néhány mondatban meg is szólítják, valamint kültéri kamerák rögzítik a mozgását. A rendőrségnek tehát nem lesz nehéz dolga, az elkövető ugyanis a városka egyik köztiszteletben álló baseball edzője, akit természetesen azonnal le is tartóztatnak, mégpedig egy meccs közepén, hogy alaposan megalázó helyzetbe hozzák a széles nyilvánosság előtt. Csakhogy pillanatok alatt kiderül, az edző a gyilkosság elkövetésének idején a városban sem tartózkodott: mintegy száz kilométerre onnan egy nyilvános eseményen vett részt barátaival, melyről ráadásul videofelvétel is készült. Hogy a helyzet még furcsább legyen, mindkét helyszínről ujjlenyomatok és DNS minták állnak a rendőrség rendelkezésére.

Ez azonban lehetetlen. Egy ember egyszerre nem tartózkodhat két helyen. Mi történt?

King szándékosan csinálta ezt: feldobott karaktereinek egy olyan egyenletet, aminek nincs megoldása. Ők azonban ezt nem hiszik el. Vívódnak és elkeseredetten megpróbálják megtalálni a racionális, hideg logika mentén szépen felépíthető, mondjuk úgy evilági választ arra a kérdésre, miként lehet valaki egyszerre két helyen. Képtelenek másként tenni, képtelenek hinni abban, hogy a racionális útkeresésen túl vannak más utak is. Be vannak szorulva saját elméjük és világnézetük ketrecébe. Természetesen ha valaki ismeri Stephen Kinget, nem fog meglepődni rajta, hogy a megoldás végül misztikusabb irányba fordul és a végkifejlethez - ami azért nekem egy kicsit közhelyes és túlontúl ismerős volt - nem a racionalitás vezet.

Nagyon érdekesnek találtam, hogy a könyvről szóló kritikák egy része éppen emiatt veszítette el a fonalat! Többen azt írták, addig tetszett nekik a regény, ameddig a misztikus magyarázat nem került színre. Addig volt jó olvasni és átélni a történet sodrát, ameddig egy pusztán szövevényes, izgalmas, de a józan ésszel mégiscsak megoldható bűntettnek tűnt az egész. Sokan azonban rögtön kiszálltak a regény világából, amint kiderült, a materiális indokok nem elegendőek a konfliktus megoldásához.

Az a tény, hogy az olvasók egy része elfordult egy kitalált történettől emiatt, sokatmondóbb, mint maga a történet. Ez most a lényeg, amit a regény egyik szereplője kérdésként is megfogalmaz. Mert mi van akkor, ha nem a racionális magyarázatainkat kell másik, jobbnak tűnő racionális magyarázatokra cserélni, hanem azt a világlátást kell kiszélesíteni, amiben ezeket a magyarázatokat megfogalmazzuk? Vajon csak arra vagyunk hajlandók, hogy az egyik megoldásunkat egy ésszerűbbre váltsuk, vagy ha kínkeservesen is, de tudunk számolni a lehetőséggel, hogy vannak irracionális dimenziói a világnak, ahol nem működnek a racionális indokok? Mi van akkor, ha egy kérdés megoldása az irracionális régióba vezet - tudjuk-e követni az utat abba az irányba, vagy körömszakadtáig csak a megszokott és ismerős világunkban maradunk és mozgunk?

Persze Stephen King szörnyei, démonjai, irtózatos lázálmai csak papírmasék. Arra kellenek nekünk, hogy elborzasztva szórakoztassanak bennünket. Ám az író által felvetett kérdés mélyebbre megy a karmoknál és fogaknál. A szörnyetegek csak kellékek, arra kellenek, hogy ez a dilemma rajtuk keresztül a felszínre kerülhessen és így kimondhassa azt a tételt, hogy a reduktív materializmus nem feltétlenül elegendő. 

Stephen King a gonosz prófétája. Nem úgy értem ezt, hogy a Sátán felbérelte és emberévé tette volna, hanem úgy, hogy igyekszik elhitetni az olvasóival, hogy a gonoszság nagyon is valóságos ebben a világban. A gonoszság nem pusztán egy elvont fogalom, bűnügyi kategória vagy filozófiai probléma, hanem igazából és esszenciálisan személyes. Ám több még ennél is: emberfeletti. Ami igazán gonosz, az valamiképpen mindig az. Amiről King beszél ebben a történetben, hogy van egy olyan Gonosz, aminek a létezéséről sem akarunk tudomást venni, amit a racionalitásunkkal tagadunk, ami soha nem fér bele a lehetséges magyarázatok sorába, mert rögtön hülyének érezzük magunkat ha így teszünk. Éppen ez a makacs tagadás tartja életben és adja ennek a Gonoszságnak az erejét.  Ez a Gonoszság jelen van a világban, mégis valahogy idegen test benne, és csak akkor vesszük észre, ha elfogadjuk, hogy a valóság tágabb az elképzeléseinknél.

Ez az üzenet magva, és így már értem, miért feküdte ez meg sok modern olvasó gyomrát. Ne feledjük, vallási értelemben olyan világban élünk, ahol rengetegen hisznek Isten létezésében, ám ezek jó része közben ontológiailag tagadja a Másik oldal realitását. Isten, a kedves és értünk dolgozó, szerethető Apuka, aki karnyújtásnyira van tőlünk - jól esik arra gondolni, hogy Ő van. De a Gonosz létezése nevetséges, banális ostobaság, azt már a felvilágosodás idején meghaladtuk. Így következik be az a szakrális egyensúlyvesztés, ami egy alapállapotban rothadt világban csak misztikus Jóval számol, a szemét kibökni képes Gonoszt pedig képtelen megszemélyesíteni és értelmezni sem tudja. King "prófétaságára" sajnos szükség van, hogy legalább felszínen tartsa a lehetőséget: "nincs vége az univerzumnak" - ahogy ez újra és újra elhangzik a regényben. A teljes kép nagyobb annál, mint ameddig hajlandóak vagyunk ellátni.

2021. június 24., csütörtök

Elfordulás

Ezer éve írtam utoljára ide, a saját blogomba. Komolyabb krízisen vagyok túl, amelyet nem én választottam, nem kerestem magamnak, kemény eledelen, amit nem akartam a számba venni. Borzasztó volt, de a borzasztó dolgok is jók arra, hogy az ember megtanuljon valamit, amit máshogyan nem lehet. Például azt, hogy milyen az, amikor Isten nem jön és nem segít rajta, hanem hagyja szenvedni.

Pál apostol azt írta a korinthusiaknak, hogy képtelen volt nekik "szilárd táplálékot" nyújtani, ehelyett csak tejjel táplálta őket - vagyis képlékeny, könnyen befogadható, kevéssé megterhelő tanításokkal. Nem Pálon múlott a dolog, a befogadó gyülekezet volt ennyire képes. Nem voltak felkészülve a nehezebb dolgok meghallására és megemésztésére.

Ne röhögjünk rajtuk, mert velünk is ez a helyzet. Az ember csak akkor lesz felkészült a rágósabb falatokra, ha valami erre felkészíti. A szenvedést minden erőnkkel kerülni próbáljuk - nyilvánvalóan ez a helyes -, de néha nincs mit tenni, belezuhanunk a gyászba, fizikai fájdalmakba, betegségekbe, balesetekbe, sötét vermekbe. Idővel rájön az ember, hogy csak ez a módja bizonyos dolgok megértésének. 

Hónapokig kemény fájdalmaim voltak, hogy miért és mitől, az most nem számít. Nem használt semmiféle fájdalomcsillapító, orvostól-orvosig jártam, próbálkoztam mindenfélével, de semmi nem hozott javulást. Azt hittem megőrülök, az életem szétesett egy időre és nem találtam az elguruló darabjait. Teljesen úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége az egésznek, ami minimum megduplázta a kínokat. Végül megműtöttek, de utána is jó ideig szörnyen éreztem magam, mire majdnem fél év gyötrődés után elindult egy csigalassú gyógyulási folyamat, és ma már azt tudom mondani, jól érzem magam. Mindezt nagyon rosszul éltem meg, kifakadtam, sírtam, türelmetlen voltam. De volt egy ennél is rosszabb tapasztalatom: mégpedig az, hogy semmi nem segített és senki nem jött, hogy belenyúljon a helyzetembe. Nem szálltak le angyalok a mennyországból, Isten nem válaszolt a legőszintébb és kétségbeesetten elmondott imáimra sem, semmit nem enyhített a fájdalmaimon. Volt néha egy kis levegő azért, de épp csak annyi, hogy ne fulladjak meg. Azt éltem át, hogy sem odafent, sem idelent nem foglalkoznak velem túlságosan. Lelki értelemben olyan ez, mintha az ember belülről magára maradna. Persze voltak kedves emberi gesztusok, bátorítások, segítség a bajban, melyekért leírni sem vagyok képes a hálámat, de az alapprobléma akkor is tartós maradt.

Ám mégis volt egy kivételes pillanat. Ezt sem túlmagyarázni, sem megmagyarázni nem kívánom, nem is tudom. Aki hisz nekem, az hisz, aki nem, az meg nem - legyen most ennyi elég, ezt a pillanatot úgyis én éltem meg egyedül. Egyszer ugyanis úgy vélem, mégis megszólított Isten a fájdalomcunami közepén. Amire felhívta a figyelmem, az egy kérdés volt, amitől nem tudtam szabadulni: hogyan szeretnék mélyebben tanítani és igét hirdetni a Fiáról és a megváltásról, ha nem értem meg milyen az, amikor elfordul valakitől az Isten? Az elfordulást viszont nem lehet megtanulni csak egy módon: tapasztalatból. A megváltás sötét csúcspontja, amikor Isten otthagyja a fiát haldoklás közben, nem menti meg, nem segít, nem tesz érte egyáltalán semmit sem. Hagyja elvérezni, kiszenvedni, megfulladni, és nem avatkozik közbe. Jézus pedig átkozott lesz a kereszten.

Lehet ezt dogmatikai tételként tálalni, vallásfilozófiai vitát folytatni róla, megpróbálni kognitívan megérteni, szétcincálni az eredeti görög szöveget és ehhez hasonlók. Ezek a kísérletek azonban együttesen sem elegendőek, mert az egész végső soron nem intellektuális kérdés, hanem egzisztenciális. Át kell élni egy darabot belőle, meg kell kóstolni ahhoz, hogy tudjuk milyen érzés, amikor az Isten fütyül ránk. Talán furcsa ezt így olvasni, de ha valaki állandóan azt éli meg, hogy Isten kihúzza minden bajból, az szerintem nem sokat tud a keresztről. A kereszt egyik kulcspontja Isten teljes elfordulása.

Kicsit olyan dolog ez, mint amikor egyes bennszülött törzsek a föld alá temetik a tinédzser fiúkat egy beavatási rítuson - persze úgy, hogy ne fulladjanak meg, hanem képesek legyenek kikaparni magukat onnan. Mi erre a civilizált világban csak azt mondjuk, hülye és elmebeteg barbárság ezt tenni. A gyerekeinket mi kényeztetni akarjuk, nem pedig kihívások elé állítani, pláne nem életveszélybe sodorni. Nyilván, én se tennék ilyet és furán néznék arra, aki ezt javasolja. Ám meg kell hagyni, a fiatal, aki egy pillanatra szembenéz a helyzettel, ha csak rövid időre is, de átéli milyen érzés, ha magára van hagyva egy probléma közepén, ahonnan ki kell másznia, és senki nem jön segíteni rajta.

A tapasztalati tanulás mélyebbre vésődik a személyiségben, mint a pusztán teoretikus ismeretszerzés. Olyan rétegekig hatol, ahol a legbelsőbb alapjaink vannak. Azokat a szinteket nem lehet olvasgatással és tanulással megérinteni - oda csak az átélésen keresztül vezet le az út. Ugyanakkor, ami bevésődik a mélyrétegek falaiba, az gránitszilárdságúan ottmarad és erősen hatni fog az emberre.

Nos, ezt éltem meg röviden, de most megint itt vagyok. Ha olvassa ezt valaki.