2018. június 17., vasárnap

Minden csak értelmezés kérdése...?

Mi köze a posztmodern dekonstrukciónak a kereszténységhez? Semmi - jöhetne az azonnali felelet, amiben volna is igazság. A posztmodernt a legtöbb keresztény egy zavaros és mindent relativizáló szemléletmódnak tartja, ami szöges ellentétben áll a hitével. Tényleg ilyen kibékíthetetlen az ellentét? Nem feltétlenül, és erre meglepő módon éppen az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány lehet egy jó példa.

Aki öt percnél többet foglalkozott a posztmodernnel, valószínűleg az is belebotlott már a francia filozófus Jacques Derrida nevébe. Ha Derrida filozófiáját egyetlen, egyébként általa hangoztatott (és sokszor félre is értett) mondatban kellene összegezni, az ez volna: "there is nothing outside the text", vagyis "nincs semmi a szövegen kívül". Derrida alapvetően a szövegek megértésével foglalkozott, és úgy találta, hogy maga a nyelv akadályozó tényező az értelmezés számára, ami egyfajta lencseként a szöveg és az értelmezője közé furakodik. Egy butácska példával élve olyan ez, mint a "Kis Hableány" című mesefilmben a sellő Ariel sztorija, aki a mese főszereplője. A tenger mélyén élő Arielhez egy szép napon eljut egy közönséges villa az emberek világából, ám amikor kézbe veszi, fésűnek hiszi azt, és így is bánik vele. Számára a villa szó jelentése és valósága nem egy evőeszközre utal, hanem a szépítkezés kelléke. Persze mindez csak mese - vagy mégsem az, mondja a posztmodern filozófia.

A dekonstrukció szerint a pőre valósághoz sosem juthatunk el, mert mindent a világon a nyelv torzító lencséjén keresztül értelmezünk és utána az értelmezéseink szerint viszonyulunk hozzá. Mindez azt jelenti, hogy sosem tudunk igazán a szöveg mögé kerülni, hogy egyfajta tiszta és garantáltan objektív jelentéshez jussunk. Nagyon-nagyon dióhéjban erre gondolt Derrida, amikor azt mondta, hogy "nincs semmi a szövegen kívül", vagyis nincs olyan valóság, amit ne interpretálnánk a nyelv közvetítő lencséin keresztül. Tovább fokozva ezt a posztmodern megközelítést, itt nem csupán a szó szerinti leírt szövegről (könyvekről, újságokról, internetes felületekről) beszélünk, hanem gyakorlatilag az egész világról, hiszen a körülöttünk lévő dolgokat is szakadatlanul értelmezzük. Ha valaki például lát egy kutya közönséges poharat, még ez az egyszerű látvány is értelmezést követel, az értelmezés pedig számos körülménytől függ majd: például a kontextustól, a saját hátteremtől, az előfeltevéseimtől, melyeket mind a tapasztalathoz társítok. Nem mindegy, hogy itt egy borospohárról van szó, amit egy buli közepén a magasba emel a vőfély, vagy arról a pohárról, amiről Krisztus beszél a Gecsemáné-kertben gyötrődései közepén.

Derrida ennél persze sokkal többet is állít, például azt, hogy gyakorlatilag minden szöveget behálóznak apóriák, azaz ellentmondások és talányok, rések, lyukak, amelyeket le lehet leplezni ha igazán elmélyedünk a szövegben. A dekonstrukció, mint szövegolvasási módszer pontosan ezt a célt szolgálja: lebontani a szöveget egészen addig, amíg napvilágra nem kerülnek az ellentmondásai és így világossá nem válik, hogy itt konstruált és bizonyos szándékok által vezérelt alkotásról van szó. 

Nos, mindez talán nem túl szimpatikus és valószínűleg nem is hangzik túl jól a keresztény füleknek. Ahogy Pethő Bertalan irodalomtudós fogalmazott:
A dekonstrukció "... minden hagyományt felforgat (...) visszautasít bármiféle autoritatív vagy privilegizált olvasást; eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját."
Magyarul úgy tűnik, senki sem mondhatja meg, mi a dolgok helyes értelmezése, a helyes olvasat és ha valaki mégis megpróbálja, az valószínűleg manipulálni akar, érdekeket szeretne érvényesíteni, hatalomra kíván törni.

És akkor most teszem fel megint a kérdést: mi köze ennek, lehet-e köze egyáltalán a kereszténységhez?

Merthogy a Biblia is szöveg, a hitünk szövegeken alapul, a dogmatikánk szövegszerű, és amikor hirdetjük az Igét, szövegeket hozunk létre. A fentiek értelmében azonban a dekonstrukció elmarasztal bennünket, hiszen mi sem nézhetünk a szövegek mögé és ha ezt nem tehetjük, akkor az sem mondhatjuk meg, mi a helyes értelmezés. 

Érdekes azonban, hogy Derrida értelmezői sokkal barátságtalanabbak, mint maga Derrida, aki későbbi munkáiban pontosította felvetéseit - pontosan azért, hogy tompítsa a relativizálás erejét. Amikor azt állította, hogy "nincs semmi a szövegen túl", valójában arra utalt, hogy a szövegkörnyezeten túl  nincs semmi. Csak kontextusok vannak, amelyek behatárolják a szövegek jelentéseit. A kontextusokat pedig meg kell tölteni értelmezésekkel, és ennek kapcsán beszél Derrida egy szerintem fontos kulcsfogalomról: az értelmező közösségről. Nyilván, a Biblia szövegéről is sokféle értelmezés kialakítható, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyik értelmezés jó is. A dekonstrukció nem jogosít fel arra, hogy egy szövegről bármit mondhassunk. Derrida azt mondja, a kontextusnak van egy legitim meghatározója, mégpedig az értelmező közösség, mely akkor jár el helyesen, ha alapot teremt egy szöveg kontextusához, amiben azt érteni kell. A közösség szabályai nélkül nincsenek kritériumok sem, amik egy szöveg értelmezését uralják.

Nos, a helyzet az, hogy az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány pontosan ilyesminek tűnik. A Szenthagyományt egy értelmező közösség, az egyház hozta létre egyfajta keretként, ami vezeti az embert abban, hogyan kell a bibliai szöveget érteni - és nem engedi meg a túlzott relativizálást, az egyéni interpretációk csapongását sem. Míg a dekonstrukciós gondolat arra figyelmeztet, hogy soha nem léphetünk teljesen a "szöveg mögé" az objektív jelentésért, addig az értelmező közösség abban szabályoz, hogyan járjunk el a "szöveg előtt". Logikus, hogy a Biblia megértését azok határozhatják meg leginkább, akikre maga a Biblia is rábízatott, akikhez a legközelebb áll, azaz az egyház. Egy ilyen, elképzelt "dekonstruktív gyülekezetben" a bibliai szöveg áll a középpontban, melyen lekciószerűen megy végig a közösség. Mi a jó ebben? Például megnehezíti a privát vélemények lehetőségét, ahogy azt is, hogy a pásztor mindig a kedvenc textusairól prédikáljon. Ezen felül az elmúlt korok értelmezéseivel is segít utat találni az érvényes olvasat irányában. Ha az egyházra, mint értelmező közösségre tekintünk, mely jó értelemben "felügyeli" a keringő felfogásokat, az számos balesettől, tévedéstől és értelmezési zsákutcától megóvhat minket. Azt kell mondjam, a katolikus egyház éppen a Szenthagyománnyal jobban megvalósította ezt a funkcióját, mint mi protestánsok - és bármilyen furcsa, ezzel közelebb is került a posztmodernhez, mint a magukat haladóbbnak vélő más felekezetek. Tanulhatunk egymástól!

2018. június 12., kedd

Szent hagyomány a Szenthagyomány?

A katolikusokat sok dolog elválasztja a protestánsoktól, és ennek a sok dolognak sok része a Szenthagyománynak nevezett nagy tömbben került rögzítésre - ami persze önmagában is elválasztó elem. A Sola Scriptura emlőin nevelkedett protestantizmus természetesen nem ismer el semmiféle toldalékot a Biblia mellett - de tényleg, milyen alapon is tartják szent hagyománynak a katolikusok a Szenthagyományt?

A mariológia kapcsán megírt sorozatomat is azzal kezdtem, hogy nem kenyerem a konfliktus szítása katolikusok és protestánsok között, és ebben a szellemben kíváncsiskodok most is a Szenthagyományt illetően. A kérdés már csak azért is érdekes, mert a Szenthagyomány mintha egyfajta "spirituális konténerként" működne, melyben többek között az előbb említett, Máriával kapcsolatos kijelentések is megtalálhatók. Ennél fontosabb azonban, hogy a katolikus hit szerint ez a hagyomány tulajdonképpen egyenlő tekintélyű a Szentírással. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum nevű konstitúciója 9. pontja mondja: "...az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt (a Szentírást és a Szenthagyományt - Sytka) egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni."

Vagyis képletszerűen lebutítva a végső tekintélyforrás valahogy így néz ki:

protestánsok: Szentírás
katolikusok: Szentírás + Szenthagyomány (Tanítóhivatal)

Tegyük hozzá máris, hogy a fenti kis képlet valójában igen primitív, például nem látszik belőle, hogy a protestánsoknak is vannak hagyományaik, hitvallásaik, és az első négy egyetemes zsinat eredményeit is magukénak vallják. Tehát valamiféle "szent hagyományról" itt is beszélhetünk, noha nincs egy Tanítóhivatal, amely szentírási rangra akarná ezeket emelni. A kérdés persze az, honnan vette a katolikus egyház, hogy a Biblia lezárulta után kialakult hagyományt is ugyanazon a rangon kellene kezelni, mint magát a Bibliát?

Vagyis röviden: milyen alapon nevezzük egyenlőnek a Tanítóhivatal által magyarázott Szenthagyományt a Szentírással?

Az egyszeri érdeklődő protestáns magától értetődőnek tartja, ha kézbe vesz egy katolikus dogmatikakönyvet, akkor biztosan választ kap erre a logikus kérdésre. Nos, legalábbis magyar fronton nem így áll a helyzet (idegen nyelven most nem volt időm körbenézni). A katolikus dogmatikus Előd István például úgy magyarázza végig az egész katolikus dogmatikát - Máriával, tisztítótűzzel és más speciális katolikus doktrínákkal együtt -, hogy csak a nyolcszáz oldalas kimerítő túra végén tesz nyúlfarknyi említést a Szenthagyományról. Ebben például felhívja a figyelmet arra, hogy ez a hagyományanyag nemcsak hitigazságokat tartalmaz, de "erkölcsi törvényeket, az apostoli hitet tükröző szokásokat, ünnepléseket, feliratokat, stb..." - vagyis a Szenthagyományt nem valamiféle száraz dogmatikai jogszabály gyűjteménynek kell pusztán elképzelni. Ez rendben, ám az előző alapvető kérdésre semmit sem válaszol. Az ugyancsak katolikus "Dogmatika Kézikönyve" pedig úgy igyekszik választ adni az előző kérdésre, hogy egyszerűen kijelenti: Isten gondoskodott arról, hogy egyházát hit és erkölcs tanításáról szóló döntéseiben tévedhetetlenséggel ruházza fel. Sajnos a könyv azt már nem magyarázza meg, honnan tudjuk, hogy Isten tényleg gondoskodott erről és tényleg fel is ruházta az egyházat Isten ezzel a képességgel - csak egyszerűen kijelenti, hogy így van.

Egyébként érdekes, hogy az I. Vatikáni Zsinat után, de még a II. Vatikáni Zsinat előtt vitatott volt a katolikus egyházban, hogy vajon a Szentírás rögzítette-e kizárólag az isteni kinyilatkoztatást. A II. Vatikáni Zsinaton viszont már az a felfogás került túlsúlyba, hogy a Szenthagyomány is ugyanolyan megbízható, akár a Biblia. A katolikus meggyőződés szerint a hagyomány tehát "Isten Szavának a Szentlélekben folytatódó áthagyományozása az egyház szolgálata által minden ember üdvössége érdekében".

De miért? Egyenes, egyértelmű, egyszerű választ akartam kapni, de azt nem kaptam. Amit gesztenyeként magamnak kikapartam a témában, azt röviden a következő pontokban tudnám összegezni:

1. Isten a megváltásról és az üdvösségről szóló üzenetét nyilvánvalóan az egyházára bízta.
2. Isten a bibliai kánon végleges lezárulta után sem némult meg, azaz továbbra is kinyilatkoztatja magát, és ennek egyik legfontosabb része, hogy Szentlelke által segít a saját egyházának magyarázni, világossá tenni, hirdetni a Szentírást.
3. Ez a magyarázat is az egyházon belül kell maradjon és ott is történik, mégpedig a Tanítóhivatalon keresztül.

Nos, kiemelve az utolsó pontot, az egyházi Tanítóhivatal puszta léte az, ami itt nagyon fontosnak tűnik. A hivatal szóról általában semmi jó nem jut eszünkbe: többnyire egy nagy kőépületekbe zárkózó, bürokratikus intézményt látunk lelki szemeink előtt, ami ott próbál mindent akadályozni és gáncsolni, ahol csak tud. A katolikus Tanítóhivatal legalábbis saját meghatározása szerint nem ezt a célt szolgálja: inkább hit és erkölcs kérdéseiben állandóan a consensus universalist keresi, azaz az egyetemes egyetértést. Ezt ráadásul két síkon is megpróbálja megtalálni, azaz horizontálisan és vertikálisan. Egyrészt ügyel arra, hogy amit továbbhagyományoz a Szenthagyomány, az ne legyen ellentétben a hit forrásaival. Másrészt amikor egyetemes egyetértésről beszél, akkor ez nem azt jelenti, hogy a katolikusok ma mind ugyanazt gondolják: a consensus universalis kiterjed a múltban élt, korábbi hívő nemzedékek elgondolásaira is. Az igazi egyetértés tehát nemcsak térben valósul meg a mai katolikus hívek, hanem időben is az eddigi katolikus nemzedékek között. A pápa és a püspökök elvben azon fáradoznak, hogy ennek az egyetértésnek kijárják az útját, és ahol már megvan, ott fenntartsák, érvényt szerezzenek neki. Utóbbiba az is beletartozik, hogy kiközösítik azokat, akik ezt az egyetemes egyetértést megsértik (így járt például az ismert katolikus teológus-író Hans Küng is).

Ebben a hosszú bejegyzésben nem kívántam részletesen belemenni, hol és milyen lólábak lógnak ki nekem ebből a logikából. Sőt, azt is szívesen elismerem, hogy értékes pontokat is látni a Szenthagyomány gondolatkörén belül. Ezek egyike számomra kétségkívül az, hogy Isten a saját igazságait nem a levegőbe szórta szét, hanem egy értelmező közösségre bízta, amelynél hitelesebben és biblikusabban valószínűleg senki nem tudja ezt az üzenetet megőrizni és továbbadni. Bármilyen furcsa, de ez a gondolat még össze is cseng a kereszténynek finoman szólva sem mondható posztmodern filozófus, Jacques Derrida elképzeléseivel! Ezt a fonalat most itt ezen az izgalmas ponton leejtem, de innen veszem fel a következő bejegyzésben.

2018. június 6., szerda

Puzsérék és az önigazoló rendszer - gondolatok egy vita kapcsán

Kétszer is megnéztem a Puzsér Róbert-Farkas Attila Márton duó, valamint Nagy Gergely és Márkus Tamás András kettőséből álló vitaest felvételét, mely nagyobb általánosságban a kereszténységről kívánt nyilvános diskurzust folytatni. A gondolatgazdag tépelődésnek minden résztvevő oldaláról voltak jobb és rosszabb pillanatai, ám számomra leginkább Farkas Attila Márton foglalta össze a lényeget: a színpadon a komplementer logika és a "vagy ez, vagy az" alapokra épülő rendszer keresték a szót egymással. Nem igazán találták.

Mindenek előtt hálás vagyok a szervezőknek és vitatkozóknak az élményért, amit tőlük kaptam, egyben újra szeretném kiemelni milyen sokra tartom azt a szolgálatot, amit ezen a téren végeznek. Magyarországon eddig nem voltak jellemzők az ilyen jellegű teológiai viták - lassan pedig egymás után zajlanak, ahogy látható, komoly érdeklődés mellett. Emelem kalapom mindazok előtt, akik időt és fáradtságot nem kímélve igyekeznek ilyen módon is gondolkodtatni, értéket teremteni, fontos kérdésekre felhívni a figyelmet.

A kendőzetlenül őszinte influencer-médiaszemélyiség Puzsér bevonása ráadásul nemcsak a hype-ot növelte (nomeg valószínű a nézőszámot is), hanem meglátásom szerint a színvonalra ugyancsak jótékony hatással bírt. Ám még az izgalmas viták is idővel megkopnak az ember emlékezetében. Hetekkel az esemény után a többség már csupán arra fog emlékezni, milyen érzelmi lenyomatot hagyott benne az egész, miféle attitűdöt és hozzáállást tanúsítottak a résztvevők, a filozofikus magasságokban repkedő megjegyzésekből pedig csak néhány épül majd be a tudat mélyebb rétegeibe. Nos, ha ebből a távolságból nézzük, azt kell mondjam, hogy bár a keresztény oldalt képviselő dogmatikusok láthatóan sokkal felkészültebbek voltak és számos igazságot mondtak el a hit lényegéről, a szimpátiámat mégis a sokszor nehezen kibogozható, néha maszlagokat beszélő, fésületlen gondolatokat tálaló Puzsér-Farkas oldal nyerte el. A vita ugyanis nem csak arról szólt, amit a kimondott szavak szintjén hallhattunk, hanem sokkal inkább kétféle látásmód, kétféle útbejárás, kétféle hozzáállás feszült itt egymásnak. Az egyik alapvetően (ha nem is kizárólagosan) a "vagy-vagy" jellegű gondolkodás volt, mely alaphangon képtelen szintetizáló módon közelíteni a dolgokhoz, a másik a komplementer logika, mely sokkal nyitottabb és fejlődőképesebb az előbbinél. Sajnos azt kell mondjam, minél dogmatikusabb valaki, minél inkább bele van ragadva a dogmáiba, annál nehezebben képes a komplementer logikára - holott a kereszténység forradalmiságát és minden előremutató jelenségét éppen az adta annak idején, hogy gondolkodásában és hozzáállásában volt képes az újra.

Ahogy arra Farkas Attila Márton érzékenyen rámutatott a vitában (lásd a belinkelt videóban 2:02:24-től), a "vagy-vagy" szemlélet mélyén gyakorlatilag az áll, hogy a kereszténységet túlzottan dogmatikusan kezelő felfogás egy önigazoló rendszerre épít. Mit jelent ez?

Egyszerűen azt, hogy az önigazoló rendszer többnyire saját magára hivatkozva várja el a rendszeren kívül állók bizalmát. Ami persze ma már működésképtelen így. Ha például feltesszük azt a kérdést, honnan tudjuk biztosan, hogy a Biblia abszolút tökéletes, az őszinte válasz erre az, hogy tulajdonképpen magából a Bibliából. Igen, tudom, próbálgathatjuk ezt alátámasztani régészeti leletekre hivatkozva, körmönfont filozófiai spekulációkkal, szövegkritikai érvekkel - de vegyük már észre, hogy ez a magyarázati csomag nem elvezet a Biblia tökéletességéhez, hanem mivel azt már előfeltételeztük, annak alátámasztására szolgál, ami hatalmas különbség. Vagyis gyakorlatilag ez a tökéletes tautológia mintapéldája, mely tetszőleges más szent iratnál is ugyanígy működik. A muszlimok hasonló logika mentén nevezik a Koránt tökéletesnek, ráadásul még a nyomtatott könyv szintjén is - és természetesen nekik is megvan a saját, jól bejáratott apologetikájuk, amellyel megindokolják a szöveg inkoherens elemeit. Honnan tudjuk, hogy a Korán tökéletes? Hát mert ezt írja a Korán. No de honnan tudjuk, hogy ez a kijelentés megbízható? Hát mert a Korán írja. És így a saját farkába harapó kígyó utolérte magát.

Egy ilyen módon felépített önhivatkozó rendszer persze koherensnek tűnik - de csakis azoknak, akik belülről szemlélik. Kívülről inkább látszik gyanúsnak. És ez az, amit szerintem mi kereszténynek nem szívesen akarunk belátni: minél jobban bizonygatjuk, hogy a mi rendszerünk a jó, minél makacsabbul mutogatunk az önhivatkozó elemeire, annál inkább fokozzuk a rendszeren kívülállók gyanakvását és ellenszenvét.

A vitában Nagy Gergely ezt a nyilvánvaló nehézséget azzal próbálta feloldani, hogy azt mondta: a Biblia kénytelen önmagára hivatkozni így, mivel nem létezik nála nagyobb, amire hivatkozni lenne képes. Azon túl, hogy ez a kijelentés tényszerűen nem igaz, semmit nem old meg a kérdésből: hiszen ha el is fogadnánk az állítást, hogy a Biblia a legnagyobb tekintély, ezt is a bibliai szöveg egyik értelmezéséből olvastuk ki, vagyis pontosan ugyanott tartunk, a saját farkába harapó kígyónál.

Mit lehet akkor tenni keresztényként? Leírom, én hogyan látom.

Először is szerintem el kell ismernünk, hogy a Biblia és a dogmatikánk részben egy önhivatkozó rendszer, amit hit alapján fogadhatunk el. Minden rendszerben vannak önhivatkozó elemek, ez nem újdonság és nem is olyasvalami, amitől tartani kellene. Semmi probléma nincs azzal, ha mi hiszünk abban, amiben hiszünk. Ha azonban úgy teszünk, mintha a mi hitünkben nem lennének ilyen elemek, és a puszta racionalitás vezetne bennünket a kereszténység kérlelhetetlen igazságához, a valóságot tagadjuk, ami értelmes kívülállók számára egy csapásra hiteltelenné tesz bennünket. Ez a hit ugyan az egyházon belül megalkuvást nem tűrőnek és kompromisszummentesnek tűnik, egyházon kívül azonban azok körében, akiket szeretnénk megnyerni, a párbeszédképtelenség, bigottság érzetét kelti, mely még jobban ráirányítja a figyelmet a hitünk önigazoló elemeire.

Másodszor az önigazolás ténye még nem jelenti azt, hogy ne lehetne érveket mondani egy rendszer igazsága mellett. Nem az egész rendszer önigazoló, hanem bizonyos elemei azok. Lehet és kell is érvelni a rendszer igazsága mellett, ami ha nem is teszi egyértelművé, de legalábbis növelheti annak valószínűségét, miért éppen a kereszténység mellett érdemes dönteni és mondjuk nem az iszlám mellett. 

Harmadszor véleményem szerint hajlandónak kell lennünk új elemeket felismerni, sőt akár be is emelni más rendszerekből, ha azok nem sértik a hitünket. Ez talán meredeken hangzik, pedig (álláspontom szerint) nem áll messze a Bibliától sem. Gondolhatunk itt a közkeletű példára a teremtés kapcsán, mely nemcsak polemizált a közel-keleti mítoszokkal, de ha úgy érezte jónak, megfogalmazásaiban, gondolatmenetében át is vett azokból és beépítette saját narratívájába. Egyszóval, ha a Biblia megengedte, hogy más kultúrák, más vallások, más rendszerek hatást gyakoroljanak arra a végső formára, amit ma kézbe veszünk és olvasunk, akkor nem látom okát annak, hogy amikor saját dogmatikánkat és teológiai meggyőződéseinket csiszolgatjuk éppen, miért ne tehetnénk hasonlót?

Tetszik vagy sem, az önigazoló rendszerek ma erősen taszítják az embereket. Igen, egyre jobban a hívő embereket is. Ahogy nincs jövője annak, amikor valaki már mindenre nyitott, úgy annak sincs, ha a hite csontig zárt és azon túl minden mást kárhozatos valóságként azonosít. Még ha ezt így nem is mondja ki szavakkal, de mégis érezteti a nonverbalitás szintjén.

2018. június 1., péntek

Jézus és Je$$e, meg a bővölködé$

Vannak emberek, akik nagyon szegények: csak pénzük van. Tulajdonképpen a pénz körül forog az életük, ezen áll vagy bukik a szolgálatuk, a sikereik, a teljesítményük. Az ismert amerikai evangélista, Je$$e Duplantis a minap több helyen is szerepelt a magyar sajtóban (például itt és itt), mivel éppen egy 15 milliárd forint értékű repülőgépre gyűjt adomány. Úgy hiszi, Jézus ezt mondta neki, és egyébként ez már a negyedik repülőgépe lesz, mert másként nem tudja hirdetni az evangéliumot.

Már az elején leírom: nem maga a botrány érdekel, hiszen (sajnos) abban semmi meglepő nincs. A kérdéses prédikátor az 1950-es években indult prosperity gospel (bővőlködési mozgalom) egyik tagja, amivel számos amerikai keresztény nem ért egyet, sőt visszatetszőnek tartja. Kár lenne összemosni tehát magát a kereszténységet, vagy akár csak az amerikai hívőket is azzal, amit most látunk. A tisztesség kedvéért azért szögezzük le az elején: egy jól megtankolt magángép se tud akkora távolságot megtenni két pont között, amilyen messze van a normális kereszténységtől, amit a Jesse Duplantishoz hasonló emberek ilyen pillanatokban bemutatnak. Ezt ténynek gondolom, és nem is akarok többet foglalkozni vele, mert annyira magáért beszél. Amúgy sem lenne részemről túl elegáns tüzet nyitni ilyen könnyű célpontra. Bár nem a felmentés szándékával, de azért toldalékként még hozzáfűzöm, hogy ebben az ügyben nem kizárólag Duplantis a hibás. Amit művel azért teheti, mert keresztények százezrei nem látnak problémát az ilyesmiben és szívesen adakoznak sokmilliárdos repülőgépekre, ezzel életben tartva és visszaigazolva a harácsolást. Ez az igazi betegség, melynek emberünk csak a tünete, kihasználója, haszonélvezője.

Ennél azonban sokkal fontosabb meglátni magát a jelenséget, mely a bővőlködésteológia mögött áll.

Az egyház állandóan küzdött a vagyon problematikájával és ahogy én látom, ezt a kérdést sem tudta igazán soha megoldani. Szegénység és gazdagság egyaránt kísérte és kísértette, melyre vagy úgy reagált, hogy egyik végletből csúszott a másikba, vagy éppen mindkét végletet egy időben, egyszerre igyekezett megjeleníteni. Ez a tétovázás és ide-oda sodródás azért érdekes, mert végig ott volt a Szentírás, amiből az összkép tekintetében nehéz a radikális szélsőségekre következtetni, mind a gazdagság, mind a szegénység tekintetében. Anélkül, hogy nyakig merülnék a bibliateológiában és az egyháztörténelemben, csak néhány szükségképpen elnagyolt állítást teszek. 

Az egyik, hogy a Bibliából megismerhető zsidóságot nehezen tudom anyagi javakban dúskáló, pénzt harácsoló népként elképzelni. Természetesen mindig voltak köztük gazdagok, tehetősek, vagyonosak, tudjuk hogy bizonyos uralkodók alatt jól ment Izrael szekere. Felüthetjük a Bibliát és kontextusból kiragadva mutogathatjuk a gazdagokat, hogy ezt akarja velünk is tenni az Úr. Mégis nehezen tagadható, hogy az összbenyomás egy olyan nemzet imidzsét sejteti, amely állandóan küzd a felszínen maradásért az őt szorongató nagyhatalmak erőterében. A férgecske Jákob, a maroknyi Izrael sok vergődő és szegény emberrel rendelkezett. Nem a kasszák csilingelésére, hanem a nemzeti túlélésre koncentrált, és főleg Jézus idejétől kezdve a zsidókeresztények már inkább a gazdagság veszélyeire, mintsem áldásaira hívták fel a figyelmet. Az evangéliumokban Jézus úgy öleli magához a szegényeket, hogy közben odaszól a gazdagoknak, osszák szét a pénzüket, értéktárgyaikat, sugárhajtású repülőgépeiket.  Az első gyülekezet vagyonközösséggel indult és az apostolok sem halmoztak fel maguknak semmit. Vagyis röviden: a Szentírás nem képezhetné alapját egy bővőlködésteológiának!

A másik, hogy bár a kőgazdagság úgy általában nem volt jellemző, ez nem jelenti azt az aszkéta önsanyargatást és brutális szegénységet sem, amit az egyház vezetett be a patrisztikus kor századaiban. Igen, tudom hogy ebben sok istenfélelemből származó motívum is van. Például, ahogy Henry Chadwick írja, nagyobb eséllyel lettek aszkéták azokból, akik igazán várták Jézus visszajövetelét és ezért képesek voltak a világi hívságokról lemondani, mint akik a földi boldogulásra összpontosítottak. A jófej aszkéta azért gyötrődik, mert csak az ő Krisztusára akar figyelni és ezért csaknem mindenről lemond. Tagadhatatlan, hogy ebben tapintható egyfajta szentség, egyfajta erős vágyakozás - de mindezzel együtt soha nem tudnám azt mondani a bibliai zsidóságra, hogy tipikus aszkéta hajlamú emberek lennének. Nem, a zsidók nem ezt a képet mutatják: bort isznak, nagy lagzikat tartanak, ünnepeket ülnek, körtáncolnak, vagyis élvezik az életet. Sehol egy erényöv, sehol egy ostor, sehol egy alacsony mennyezetű cella. És tegyük hozzá azért, hogy az aszkétizmusnak volt egy negatív oldalhajtása is, mert kettéosztotta a kereszténységet a nagy szentekre (akik képesek gyötrődéssel betartani az ideális keresztény kívánalmakat) és a "futottak még" erkölcsre kárhoztatott hívekre, akik egy idő után már nem is érezték szükségét annak, hogy bármit is megtartsanak (arra ott vannak a szentek). Azt is látjuk, hogy az aszkétaságra való hajlam mögött a görög filozófia testet lebecsülő, és ezért azt megfegyelmező gondolatmenete is jelen van. Vagyis újra röviden: a durva aszkézis sem áll szinkronban a szentírási összképpel.

Egyszóval az a kép, amit a Biblia általában mutat, éppen olyan messze esik a pápaság és az egyház fényűző pompájától, mint a sivatagban vegetáló, önmagukat gyötrő aszkétáktól. Az egyház a történelemben mégis ezeket a határjelenségeket mutatta fel, és ezek a mai "bővőlködős" prédikátorok a kellemesebb szélsőséget választották maguknak. Ám ezt csak úgy tehették, hogy megbontották a bibliai összképet és kontextusból kiragadva értelmezték a szöveget. A kulcs persze megint és mindig ugyanaz, a megoldás pontosan ugyanúgy szól, ahogy általában: kiegyensúlyozottság. A bővőlködés evangéliuma nemcsak azért káros, mert bálványimádás felé vezet (a pénz lesz az isten). Sokkal több kárt okoz ennél, ahogy minden egyéb szélsőség is. A szentséget összekapcsolja a pénzbőséggel, vagyis ahol sok a pénz, ott sok a szentség is, ahol meg kevés a pénz, kevés a szentség. Az ilyen látásmód a gazdagot teszi Ábrahám kebelére, a szegény Lázárt meg elküldi a pokolba. Ahogy az aszkétizmus fentebb ismertetett vadhajtásánál előfordult, hogy kettéosztotta a keresztény társadalmat, úgy a bővőlködés is ezt teszi, csak az előző tükörképeként. Az aszkétizmusban az az áldott, aki mindenről lemond, a bővőlködésben meg az, aki többet bezsebel. Mindebből a mérgezett gyökérből sarjadnak ki még olyan rossz gyümölcsök, mint például a kevésbé tehetősek önvádja (akik szűkösebb anyagi lehetőségeik miatt nem érzik elég szentnek magukat), a képmutatás (amikor nincs pénzünk, de rázni akarjuk a rongyot) és sok egyéb ehhez hasonló.

Jesse Duplantis negyedik repülője is ebből a gyökérből fakadó új hajtás. Duplantis azt is elmondta, ha Jézus ma jönne a földre, már nem szamárháton közlekedne. Nos, azt én nem tudom hogyan közlekedne Jézus, de van egy olyan sejtésem, hogy addig jó Duplantisnak, amíg vissza nem jön.