2018. augusztus 16., csütörtök

Bill Hybels ügyei - mi romlott el?

"Szia apa, már a repülőtéren vagy?" - ezt írta vissza a lányom, amikor elküldtem neki egy fotót a Chicago melletti Willow Creek Community Church aulájáról. A megagyülekezetben évekkel ezelőtt jártam és nem csodálom, hogy a fényképet látva az ember összetéveszti azt egy high-tech reptérrel. A Willow Creek egész épülete olyan, mint egy pláza és egy reptér, valamint egy stadion keveréke. Amiért azonban most írok róluk, az nem a gyülekezeti ház impozáns kinézete, hanem egy fájdalmas aktualitás, ami vezető pásztorukhoz, Bill Hybelshez kötődik.
Bill Hybels

Lehet, hogy ez már az öregedés jele, de egyre kevésbé szeretem a tömeget, és egyre kevésbé érzem jól magam olyan helyen, ahol sok időt kell eltöltenem emberek ezrei között. A Willow Creek Community Church-be azonban mégis izgatottan mentem, és ennek a fő oka az volt, hogy korábban olvastam egy remek könyvet a vezető pásztor, Bill Hybels tollából. A könyv tulajdonképpen a gyülekezeti vezetés fortélyairól szólt, és az egyik legemlékezetesebb tény vele kapcsolatban az volt számomra, hogy a szerző mielőtt megírta a könyvet, megvárta míg betölti az ötvenedik életévét. Addig ugyanis nem érezte tisztességesnek, hogy olyasmiről írjon, amiben nincs elég tapasztalata. Ez a hozzáállás és a kötetben olvasott nagyon életszagú, gyakorlatias, éleslátó gondolatok azt mutatták meg számomra, hogy Hybels korrekt ember, aki nemcsak ért ahhoz, amire vállalkozott, hanem szeretné azt a lehető legjobban csinálni. Ráadásul szenvedélyesen szereti, amit csinál és ez a siker egyik legnagyobb kulcsa. Emlékszem, hogy mire a könyv végére értem, egyszerűen kedvet kaptam ahhoz, hogy még aktívabban vegyek részt a gyülekezetvezetési munkában saját közösségemben.

Szóval, ilyen előzmények után érkeztem meg egy szép vasárnap délelőtt a Willow Creek Community Church-be, ami az első pillanatban teljesen lenyűgözött. Ahogy a bevezetésben is említettem, az istentiszteletnek helyt adó épület a szó minden értelmében grandiózus volt, maga az alkalom pedig minden idegszálával arra koncentrált, hogy tovább fokozza az én lehengerlésemet. A zene - hibátlan, de nem csupán az énekhang és hangszeres tudás tekintetében: az egész színpadkép, a vetített háttér, a sodró lendület mind-mind azt szolgálta, hogy hagyjam magam belevinni az atmoszférába és emelkedjek felül a saját kicsinyes világomon. A prédikáció (amit aznap sajnos nem Hybels mondott el) fiatalos, tartalmas, lendületes, illusztrációkban gazdag. Emlékszem, az igehirdető egy pecabot segítségével még el is játszotta, hogyan cserkészik be a bűnös kívánságok az embert (Dávid és Betsabé története volt az igei kiindulópont). Végül az istentisztelet után személyesen is találkoztam és közös fotót is csináltam Hybelsszel, akinek őszintén megköszöntem a könyvét, amiből sokat tanultam. Lezárásként még elfogyasztottunk egy finom ebédet a gyülekezet saját, grandiózus nagyságú étkezdéjében, ahol az ember összeszedi magának a kaját és a kasszasornál fizet, akár egy bevásárlóközpont gyorséttermében - mert itt ilyen is van.

Úgy jöttem el a gyülekezetből, hogy mindez szép volt és leginkább nagy volt - de mégis kevés lelki élményt jelentett számomra. Ehhez túl direkt volt, túlságosan arra ment ki a játék, hogy engem meggyőzzenek, hogy megmutassák nekem, milyen erőforrások mozgatják ezt a hatalmas gyülekezetet. És leginkább túl tökéletes volt - azaz éppen olyan, amilyen én nagyon nem vagyok. Ezért némi csalódottsággal kellett beismernem, hogy bár Hybels könyve tetszett, szemtől-szemben ő maga is meggyőző volt, de mégsem tudtam igazán azonosulni mindazzal, amit itt láttam.

Most pedig még csalódottabb vagyok, mert evangéliumi-keresztény híreket olvasva azt látom, Hybels-t is utolérte az a ragályhoz hasonlítható jelenség, ami mintha tizedelné a vezetőket, papokat, lelkészeket: ő is szexuális botrányba keveredett, és le is mondott a gyülekezete vezetéséről. Nagyjából már tízre tehető azon hölgyek száma, akik ilyesmivel vádolják - valamelyikük azt írta, Hybels a melleit fogdosta, orális szex is történt, valamint pornófilmet akart nézetni vele. 

Nem akarok ezen csámcsogni, nem ezért írok róla: csak fájdalmasan felszisszentem, amikor olvastam Hybels nevét, hiszen nem is olyan régen magam is láttam őt és a gyülekezetét. Nem értem, mi történt, miért történt, és egyáltalán mi a fene történik a vezetőkkel, tekintélyszemélyekkel, befolyásos egyházi emberekkel? Egykor Hybels még így fogalmazott:

"Lényem legmélyéig hiszem, hogy ha én tiszteletben tartom az embereket, és jóindulatú vagyok hozzájuk, Isten is jóindulattal lesz irántam és azok iránt, akiket vezetek."
Ugye milyen magas ez a labda és milyen könnyű is volna most szembesíteni őt a saját kijelentésével? Ha Isten jóindulatú vele, amikor tiszteletben tartja a rábízott gyülekezeti tagokat, milyen lesz vele, ha nem tiszteli őket? Valószínűnek tartom, hogy ezekkel a kérdésekkel éppen mostanság szembesül Hybels.

Talán naiv dolog meglepődni, mégis ez történt velem. Vannak emberek, akik kapcsán nem éreznék mély szomorúságot, ha ilyesmi kiderülne róluk, meg olyanok is, akik kapcsán azon csodálkoznék, hogy miért nem korábban került napvilágra ehhez hasonló hír. De Hybels nem tartozott közéjük. Ez a gyülekezet egy alaphangon mérsékelten konzervatív látásmódot képviselt és nem a túlkapásairól volt híres. Eddig legalábbis így volt. Ahogy a New York Times írta az ügyről, kevés nagyobb név van az evangéliumi világban, mint Hybels neve, ahogy kevés befolyásosabb gyülekezet is, mint a Willow Creek, amire a keresztények világszerte úgy tekintenek, mint annak forrására, hogyan kell értelmesen közösséget vezetni. Sokkal többről van tehát itt szó, mint egy tehetséges ember bukása. Amikor ilyen esetekkel találkozunk, mintha a bizalom egy újabb forrása roppanna meg az amúgy is megtépázott evangelikál mozgalom irányában. 

Amúgy is manapság a #MeToo világában élünk, amikor sorra bukkannak fel a szexuális zaklatási ügyek - úgy látszik, már a kereszténységben is. A hatalom lehetősége, az állandó teljesítménykényszer, a sok szolgálat okozta elidegenedés a családtól, egyszerűen az ember perverz hajlamai? Jó lenne egyszer, ha az egyház úgy igazán odafordulna ehhez a témához és kutatná annak az okát, miért tud ilyen sikeresen tarolni a szexualitással kapcsolatos bűn a saját köreiben, aminek mostani áldozatát, illetve elkövetőjét - mert szerintem Hybels egyszerre mindkettő - őszintén szólva valahol sajnálom. Ahogy természetesen az érintett hölgyeket is.

2018. augusztus 11., szombat

Fegyelemből kegyelem - Isten háborúi (7)

Pontosan egy évvel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy egy provokatív, de véleményem szerint fontos kérdést boncolgató sorozatomat elvarratlan szálként hagytam elsüllyedni -  ráadásul úgy, hogy az utolsó rész végén beígértem a folytatást... Már csak a tisztesség kedvéért is előszedem tehát a hullámsírból a vérengző Jahve-ról szóló, egyesek számára talán már fárasztó eszmefuttatásaimat - hiszen bőven van még mit mondani a nehéz kérdésről, hogyan fér meg a hitünkben egy népek lesöprésére felszólító, ám a másik oldalon mégis végtelenül szerető Isten képe.

Ha valakinek nincs kedve újraolvasni a sorozat legutóbbi darabját, hadd foglaljam össze egyetlen mondatban a lényeget: az Ószövetség a jelek szerint nem egy egységes tanúskodás Jahve jelleméről. Közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább tanúság-csomagként kezeljük, melyek többféle szemszögből mutatják be Istent, és ezek nincsenek mindig tökéletes átfedésben egymással.

Ez persze még nem magyarázat a vérengzésekre. Igazi, nagybetűs Válasz szerintem nem létezik, de hadd vessek fel egy gondolatot, amely még nem került elő a sorozatomban, noha meggyőződésem szerint egyik kulcsa lehet a megértésnek. Ez pedig egyetlen szóval nem más, mint a progresszió. Ez máris probléma, azt hiszem. Mára a progresszivitás csaknem rettegett kifejezéssé vált, főleg a konzervatívabb körökben. A progresszió egyenlő a liberalizmussal, a világ fejlődésébe vetett elvtelen hittel, amely nem ismer sem Istent, sem embert, csakis féktelen szabadságot. 

Természetesen én nem politikai értelemmben vagy egy teológiai irányzat neveként használom most a progresszivitást, hanem a kinyilatkoztatás fejlődésére és kibomlására utalok vele. Én úgy látom, ez egy határozott jelenség a Bibliában, aminek Krisztus maga a hajtóereje és fordulópontja, és nem feltétlenül az emberiség általános fejlődése. A következő hevenyészett rajzon némileg önkényesen az Ószövetség, az Újszövetség és a mai kor kontextusában próbálok három téma kapcsán rámutatni erre:
A biblia progresszió lehetséges lépései három példában


Az első kiragadott példám a rabszolgaság kérdése. Az Ószövetség nagyjából úgy közelít a rabszolgasághoz, hogy részletesen szabályozza hogyan kell bánni egy rabszolgával. Az Újszövetség ehhez képest már azt a gondolatot is felveti, hogy Krisztusban nincs sem szolga, sem szabad, és a rabszolgával is keresztény szempontok szerint kell viselkedni. Végül - és ebben nem kis szerepe volt a kereszténységnek - maga a rabszolgaság intézménye is megszűnt. Ehhez hasonlóan a nők helyzete is az Ószövetségben meglehetősen alárendelt volt (ahogy az egy patriarchális társadalomban elvárható). Ám Krisztus láthatóan sokkal egyenrangúbb módon kezelte a hölgyeket, Pál pedig arról is írt, hogy Krisztusban sem férfi, sem nő nincs. Végül ma már az a helyzet, hogy a nők szerepe is jelentősen javult az egyházban, elindultak a feminista mozgalmak (minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt), hívószóvá vált az emancipáció.

Összegezve tehát azt látjuk, hogy az irány mindig egy zártabb és fegyelmi-alapú, ma már barátságtalannak tűnő állapotból mutat egy egyre nyitottabb és barátságosabb irányba. A fejlődésnek pedig mintegy megágyaz mindaz, amit a Szentírásban láthatunk.

Szeretném kiemelni, hogy itt NEM annyiról van szó, hogy "fejlődik a világ, hát persze, hogy a kereszténység is kénytelen ezt követni". Ez a mai szekuláris közegben sok szempontból talán így is van, de semmiképp nem igaz globálisabb léptékben. Ezekben a példákban pont azt látjuk, hogy a kereszténység progressziója megelőzte a világ progresszióját. A rabszolgaság eltörlése még fel sem merült, amikor a páli tanítások már mintegy megindították a gondolkodást egy enyhébb hozzáállás megszületéséhez. A nőkkel való bánásmód még korántsem volt barátságos a társadalomban, amikor a jézusi hozzáállás már megindult ebbe az irányba. Ez még akkor is igaz, ha a Jézus utáni egyház sokszor az ilyesféle progressziót lassította vagy direkt szembefordult vele. Tehát nem a krisztusi kereszténység trendkövető magatartásáról kell ezekben az esetekben beszélni - hanem inkább arról, hogy (akkor még) a helyesen megélt kereszténység mutatott trendeket!

A vérengző, ellenségeit pusztító Jahve kérdésében is mintha felvázolhatnánk egy ilyesféle tendenciát. Az ószövetségi miliőben még nem mutatkoznak annak jelei, hogyan lesz a fegyelemből egyre inkább kegyelem, ám Krisztusban ez a trend is fordulópontjához ér. Már nem eltávolítani és megsemmisíteni kell az ellenséget, hanem szeretni, adott esetben táplálni, etetni, itatni. Ezt a progressziót szerintem a mai napig nem "érte utol" a világ, de ha mégis kellene kényszeredetten valamit a táblázat utolsó rublikájába írni, akkor az emberi jogokról szóló erkölcsi alapvetés talán némileg ideillő lehet, ami mindenki egyenlőségéről, boldogsághoz és élethez való jogáról szól.

Tudom persze, ez még nem indok az ószövetségi vérengzésekre. De annyit legalábbis mutat, hogy ha a fenti logika helyes, akkor Jahve háborúi egy kibomló progresszió egyik kezdetleges lépcsőfokai lehettek. Mire jó mindez az eszmefuttatás? Például arra, hogy megmutassa: nem kell neomarkionistáknak lennünk, azaz Marcion módjára gondolkodnunk. Nincs itt feszültség az Ószövetség Istene" és az "Újszövetség Istene" között - csak a progresszió két eltérő fokát látjuk ebben. Persze nem Isten fejlődött, hanem a kinyilatkoztatása bomlott ki egyre jobban és jobban, ebben a folyamatban pedig Krisztus személye volt a trendfordító pont. Természetesen ez a teória sem magyaráz meg mindent: mit kezdjünk ezek után például azzal, hogy ez az egyre nagyobb nyitottság egy olyan végkifejletbe fog torkollni, amiről a Jelenések Könyve ír? Visszafordul a progresszió?

2018. augusztus 9., csütörtök

Paul Davies, a földönkívüliek és a monoteizmus

Azt mindig bátorító látni egy kereszténynek, amikor egy nem hívő eljut valamilyen pozitív felismerésre a hittel vagy akár csak a vallással kapcsolatban. A fizikus-kozmológus Paul Davies persze már korábban is tett érdekes kijelentéseket, de a SETI-programról szóló könyvét olvasva több ilyenre rábukkanhat az ember.

Csak a tisztánlátás kedvéért, a SETI nem más, mint a földön kívüli intelligencia utáni tudományos kutatás programja, melyben egyébként Davies is résztvevő. A SETI alaphangon és végtelenül leegyszerűsítve arról szól, hogy figyeljük a kozmoszban zajló eseményeket - különösen a rádiójeleket - és próbálunk ezek között olyan mintázatot felismerni, melyben akár földönkívüli intelligencia nyomait is megláthatjuk. Magyarul: hátha üzennek nekünk vagy másnak valamit a földönkívüliek, mi pedig jó szerencsével elcsípjük az üzenetet! 

A SETI persze sokkal bonyolultabb ennél, hiszen ha egyáltalán létezik földönkívüli intelligens élet, semmiféle garancia nincs arra, hogy legalább nagyjából olyan technikai színvonalon áll, ahol az emberiség. Az is lehet, hogy bőven elmaradottak hozzánk képest, esetleg jóval meghaladtak bennünket, és nem éppen rádiójelek segítségével kommunikálnak. Millió más dolog is csaknem lehetetlenné teszi a kapcsolatfelvételt: előfordulhat, hogy ez a feltételezett földönkívüli civilizáció már kihalt, esetleg még meg sem született, tehát nem velünk él egy időben. Arról nem is beszélve, ha maradunk a rádiójeleknél, több ezer vagy még több évet vehet igénybe, mire egy üzenet eljut a tőlünk sok fényévre található idegenekhez - ami meglehetősen értelmetlen kommunikáció. Nem is csoda, hogy a SETI eredménytelen program és komoly esély van arra, hogy az is marad - hiszen az eredményességéhez túl sok paraméternek kellene egyszerre, egy időben adottnak lennie. A SETI egy-két apróságon túl többnyire csak spekulatív teóriákat volt képes felvetni - viszont ezek a spekulációk nagyon érdekesek és alaposan megindítják az ember fantáziáját. Davies erről szóló könyvét jó szívvel ajánlom mindenkinek - uborkaszezonra és azon túl is ideális alapanyag egy kis diskurzushoz.

De mi köze mindennek a valláshoz?

Nos, Davies a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételről merengve feltette a kérdést: vajon elkerülhetetlen-e egy civilizáció életében, hogy eljusson a tudományos gondolkodás megjelenéséig? Másként fogalmazva, szükségszerű az, hogy intelligens lények előbb-utóbb "kitalálják a tudományt"? Nyilván, ha mégis kapcsolatba tudnánk lépni földönkívüliekkel, az feltételezné, hogy ezek a létformák eljutottak a technikai civilizáció olyan fokára, amikor ehhez a kommunikációhoz megvannak az eszközeik. Tudomásunk szerint ez csak tudományos fejlődés következtében lehetséges.

Davies azt a választ adja, hogy nem szükségszerű - a tudomány kialakulása elkerülhető. Ahogy írja, a mai tudomány a reneszánsz Európában jelent meg, és megszületésében részben a görög filozófia, részben a monoteista vallások bábáskodtak. Utóbbi most a számunkra fontos: mind a zsidó-keresztény hit, mind az iszlám sokat tett azért, hogy a tudomány maga megjelenhessen ezen a bolygón. Az egyistenhit ugyanis egyrészt olyanná formálta a gondolkodásunkat, ami kedvezőnek bizonyult a tudomány megszületéséhez. A zsidóság például elvetette a mítoszok ciklikus időfogalmát, ehelyett bevezette a lineáris időfelfogást, hiszen azt mondta, hogy a világot Isten egy meghatározott pillanatában teremtette. Megfosztotta a világ jelenségeit - az égitesteket, teremtett jelenségeket, entitásokat - az isteni rangjuktól, így vizsgálhatóvá tette őket. Másrészt az egyistenhit abból az alapvető meggyőződésből táplálkozott, hogy Isten racionális lény, aki rendszerbe szervezte a valóságot, így azt érdemes is kutatni. Mindezt Davies így összegzi:

"Az egyetlen, mindenható, racionális törvényalkotóba vetett hit nélkül valószínűtlen, hogy bárki is feltételezte volna, hogy a természet az örök és változatlan matematikai formulák által megjelenített, rendszeres és kvantitatív módszerrel megismerhető."

Magyarul: monoteizmus nélkül jó eséllyel nincs természettudomány. Davies ezek után azt is alaposan elmagyarázza, miért éppen a monoteizmus a legjobb feltétel és miért nem például a kínai közeg, hiszen köztudott hogy Kínában sok szempontból előrébb jártak az európai fejlődéshez képest, ami a technikai fejlettséget illeti. Szavait nem szeretném hosszasan idézni, mindenesetre következtetése végül továbbra is az marad, hogy a monoteizmuson alapuló hit adott motivációt a kutatásokhoz és ez készítette fel az emberiséget a tudomány befogadására.

Nem szeretném persze elhallgatni, hogy ez a vélemény sem megkerülhetetlen. Hiszen Davies következtetései nyilvánvalóan antropocentrikusak, azaz ember-központúak. Mivel jelenleg csak egyetlen intelligens életformát ismerünk a teremtett világon belül, és ez az emberiség, egyetlen mintából nem biztos, hogy szerencsés végleges konklúziókat levonni. Mi van akkor, ha egy teljesen más civilizáció esetén valami egészen más dolog vezetett el a tudományos gondolkodás kialakulásához? Nos, ez már megint a SETI-spekulációk terepe - mindenesetre Davies-nek szerintem igaza van velünk kapcsolatban. Úgy tűnik, a monoteista hit remek alap a remek tudományhoz - minden más pedig kevésbé az. Jó ezt fejben tartani manapság, amikor sokan magát a tudományt akarják a monoteizmus ellen is fordítani - ami éppen születésénél bábáskodott.

2018. augusztus 4., szombat

Szintén zenész

Nincs abban újdonság, hogy az egész Biblia erősen támaszkodik a szimbolikus nyelvezetre, tele van antropomorf képekkel és rengeteg esetben átvitt értelemben beszél Istenről. Ez nem is lehet másként, hiszen a leírhatatlant kell valamiképp leírnia, a felfoghatatlant kell felfoghatóvá tennie. Nem meglepő ezek után, hogy amikor Isten direkt közbeavatkozásáról gondolkodtak a teológusok, ők is számos képi eszközhöz, szimbólumhoz, metaforához nyúltak.

Tömören és röviden: ha Isten személyét is csak modellekben tudjuk jól megragadni, akkor a beavatkozását leíró folyamatot is érdemes a modellalkotás eszközével megközelíteni. De milyen modelleken keresztül lehetne szemléltetni azt, ahogyan Isten beavatkozik a világba?

Sokféle megközelítés van, én most ezek közül kihalásztam egyet, mely számomra nagyon szimpatikus és befogadható. Az Isten-világ kapcsolatra Arthur Peacocke anglikán teológus és biokémikus szerint remek analógia lehet a művészet, és azon belül is maga a zene. Miért pont a zene? Például azért, mert a zenében par excellence az idő, mint olyan igen meghatározó szerepet játszik. Peacocke a teremtés aktusánál látja az első kapcsolódási pontot ehhez a hasonlathoz:
"A zene több szempontból is különösen alkalmas az isteni teremtés modellálására. A zenében a komponista szándéka az időben valósul meg, és egy-egy pillanat jelentősége attól függ, ami megelőzte, de abban válik teljessé, ami követi."
Érdekes egyébként, de már az ókorban is voltak olyan gondolkodók (egyébként Platón és Püthagorasz) akik a zenét az univerzum értelmezésének eszközeként látták. Karl Popper pedig megjegyezte, hogy "egy nagy zenemű (csakúgy, mint egy fontos tudományos elmélet) kozmoszt hoz létre a káoszból" - ami tökéletesen egybevág a bibliai teremtés elvével. A zene tehát valahol nem más, mint a hangok bizonyos elrendezett sorrendje - vagyis rend a káosz helyett. Egy igazi zenemű a hangok kozmosza. (Bár vannak olyan zenék, melyekről nekem inkább a káosz jut eszembe... :-)) A zenében ahogy az halad előre a kotta szerint, a régebbi témákból gyakran újabb és újabb formák bontakoznak ki, találékony új dallamok és tételek születnek meg, ahogyan a világ folyamatai is teret adnak arra, hogy a meglévő formák alapjain az időben újabb és újabb formák bukkanjanak fel. (Gondolhatunk itt az evolúcióelméletre vagy a társadalmi folyamatokra is.) Tovább görgetve az analógiát a zene úgy épül fel, hogy bizonyos szabályszerűségek és a spontaneitás elemei egyaránt jellemzik (akárcsak a véletlen és a szükségszerűség) - és mindkettőhöz a zeneszerző kreatív energiái képezik az alapot. Magyarul: a zeneszerző-előadó gondosan felépít, de improvizál is, ami hasonlít ahhoz, hogy a valóságban törvényszerűségekkel és véletlenül bekövetkező eseményekkel  egyaránt találkozunk. (Most hagyjuk azt, hogy a véletlen mennyire véletlen valójában...)

Isten beavatkozását ebben a hasonlatban tehát valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy zeneszerzőét, aki a hangjegyekből szekvenciákat hoz létre, szétbontja és újra összerakja, a feje tetejére állítja, más és más variációkban tálalja őket - de ezek mindig konzekvens sorrendben követik az előzményeket és a zenemű kotta szerinti végéhez közelítenek. Az improvizálás szakaszai persze néha kaotikusnak tűnhetnek, és nagyobb igényt is támasztanak a zene hallgatója felé az alkalmazkodáshoz. Pontosan úgy, ahogy a világ kibomló folyamatainak hirtelen töréspontjai, irányváltásai és változatos fordulatai is elvárják az erősebb alkalmazkodó képességet az élőlényektől, a társadalmaktól, az egyháztól, az egyéntől. 

Ami azonban mindezeken túl még lényeges, hogy minden jó zenében vannak olyan magasztos pillanatok, csúcspontok, ha úgy tetszik katartikus részek, amikor az ember szinte kilép önmagából. Bármilyen teátrálisan hangzik, ezekben a történésekben úgy véljük, szinte eggyé válunk a zenével. Szerintem mindannyian átéltünk már sokszor ilyesmit. És mindannyian azt is érezni véltük már, hogy ilyenkor mintha találkoznánk magával a szerzővel - az ő zenei gondolatai, üzenetei, szellemisége valamiképpen megvalósulnak bennünk, valahogy átitatnak minket. Gyakorlatilag egyfajta elmélyült belső kommunikáció, az énen belüli dialógus zajlik alkotó és befogadó között - ami az analógia szintjén szerintem közel van ahhoz, amiként Isten befolyása részévé válik a gondolkodásunknak és ezáltal a személyiségünknek is. Végül persze az is lehetséges, hogy a zene rossz formában jut el hozzánk: a zenészek lélektelenül játszanak, esetleg technikai hibákat ejtenek, érezhető rajtuk, hogy maguk sem értették meg a szerző szándékait, csak betanulták a művet. Vagyis léteznek olyan zavaró tényezők, melyek negatívan befolyásolják ezt a belső találkozást és kommunikációt. Ez jó analógia arra, amit a bűn hatásai jelentenek a keresztény gondolkodásban: Isten immanenciáját, hatását és jelenlétét a saját "zenehallgató" életünkben is hátráltatják különféle dolgok.

Nyilván egészen idáig egy analógiáról beszéltünk, amely nem jó mindenre és nem nyújt tökéletes képet - ahogy egyik szimbólum, metafora, hasonlat sem képes erre. Mivel nem akarok könyvet írni a kérdésről, ezért most csupán egy hatásos képet választottam a sorból - más modellek talán más szempontból hatékonyabbak lehetnek az itt bemutatottnál. Mindazonáltal a zene példája szerintem nemcsak hatékony képzet, hanem azért is jó, mert minden normális ember szereti a zenét, ezért különösen alkalmas modellnek láttam a témában.

2018. július 31., kedd

Isten közbelép - Isten közbelép?

A kereszténység olyan Istenről beszél, aki nemcsak transzcendens, de immanens is, azaz nem pusztán természetfeletti módon áll az általa teremtett világ felett, hanem valamiképpen be is avatkozik abba. De miképpen? Isten és a világ kapcsolata régóta képezi sokféle filozófiai-teológiai vita tárgyát, és korántsem olyan egyértelmű ebben a kérdésben igazságot tenni, mint amilyennek látszik.

Keresztény körökben szinte röpködnek az olyan kifejezések, melyek Isten beavatkozó cselekvéséről tudósítanak. Kismilliószor halljuk szinte minden nap, hogy Isten állítólag valakit megszólított,  ezt vagy azt üzeni az egyházának, látomásokat és próféciákat ad, azután embereket gyógyít, anyagilag vagy másként megáld, veszélytől óv meg, gyermeket ajándékoz - vagyis röviden a kereszténység egy olyan Istenről beszél, aki elképesztően aktív és szakadatlanul az emberek körül tevékenykedik. Bevallom, nekem néha már hiperaktívnak is tűnik, mintha Isten egyetlen célja az volna, hogy mindannyiunk személyes sorsát külön-külön menedzselje. Ezekben a körökben a most tárgyalt kérdés soha fel sem merül - annyira magától értetődő Isten folyamatos cselekvése.

Hadd legyek őszinte, nekem az ilyesféle nyüzsgő Istenről szóló elképzelés egy idő után fárasztóvá vált. Amikor fiatal ember és fiatal hívő voltam, úgy képzeltem hogy Isten állandóan velem foglalkozik és az én ügyeim állnak terítéken az íróasztalán. Minden, ami velem történik, az a Menny aktivitásának köszönhető. Ha sikereket érek el, akkor Isten közvetlenül belenyúlt az eseményekbe, hála legyen Neki. Ha kudarcot vallok, akkor azt valamilyen oknál fogva megengedi - de ekkor is Ő van a háttérben, az Ő döntése szerint alakulnak a dolgaim, az Ő elgondolásai szerint emelkedek fel vagy süllyedek le. 

Bármilyen különösen is hangzik, egy idő után tényleg kifáradtam ettől: az állandóan körülöttem sürgölődő Isten gondolatától. Később ez a kép egyenesen kétségessé lett számomra. Egyrészt utólag visszatekintve el kellett ismernem, hogy sok esetben, amikor Isten kezét láttam a történések mögött, jó eséllyel nem sok köze lehetett azokhoz. Inkább arról volt szó, hogy én akartam minden áron Istent az események mögé helyezni. Másrészt ha ennyire mindent Isten tesz az életemben, akkor pontosan mi az, amit én teszek, amiért engem fog számonkérni, amiért magam vagyok felelős? Elkezdtem tehát "megkopasztani" a múltamat és megkíséreltem csakis bizonyos töréspontok tekintetében keresni Isten keze munkáját. Szingularitásokat, kairosz-pillanatokat, kiemelkedőbb részleteket kutattam. Így meglehetősen kevés dolog maradt felszínen, de azt a keveset mégis vállalhatóbbnak éreztem az előzményekhez képest.

Valahogy persze a hívő ember úgy fogja érezni, egyik megközelítés sem igazán jó. Ha belenyugszunk, hogy Isten sosem vesz részt a világ folyamataiban, az deizmus és nem kereszténység. Ha belenyugszunk, hogy Isten állandóan piszkálja és szüntelenül navigálja az életünket, az nem több színjátéknál, amiben csupán statiszták vagyunk. Logikusnak tűnik tehát, hogy az ember megpróbálja megtalálni a megfelelő arányokat - és persze rögtön észreveszi majd, hogy nem ő az első, aki ezzel próbálkozik. Számos gondolkodó megkísérelte már leírni milyen lehet a kapcsolat Isten és a világ között - mert az kétségtelen, hogy a bibliai kereszténység jóval többet állít a deista felfogásnál. Az egyik ilyen érdekes próbálkozás számomra M.J. Langford kategóriákat tartalmazó listája volt, aki a következő módokat látta Isten beavatkozására:

1. Isten teremtő tevékenysége
2. Isten fenntartó tevékenysége
3. Isten mint végső ok
4. Az "általános gondviselés"
5. A "különleges gondviselés"
6. A csodák

Langford a fenti listájához egy szemléletes példát is hoz. Azt kéri, képzeljük magunk elé egy hegymászó expedíció vezetőjét. Egy ilyen expedíciót először is meg kell tervezni - ez megfelel az 1. és 2. pontoknak. Másodszor az expedíció előtt kell végighaladni a sziklán, azaz biztosítani kell a hegymászás baj nélküli megtörténtét - ami a 3. és 4. pontot jelenti. Végül fontos szerep jut az expedíció vezetőjének akkor, ha esetleg valamiféle vészhelyzet vagy egyéb beavatkozást igénylő esemény keletkezik, melyek részben talán igen, de teljesen soha nem láthatók előre - és erről szól az 5. és 6. kategória.

Az isteni beavatkozás vagy inkább gondviselés tehát valami olyasmit feltételez, hogy az Isten cselekvéséről szóló ismereteink és a világban zajló történések között valamiféle összefüggést tapasztalunk. Természetesen egy ilyen röpke illusztráció nagyon kevés a téma lezárásához, de a gondolatébresztéshez talán megfelelő. Nyilván, számos kérdés adódik, itt van például egy: ha a világ teremtett törvényszerűségek szerint működik, ahol az események jó része determinisztikusnak (előre megjósolhatónak) tűnik, akkor honnan lehet tudni, ha valami történik, az Isten közbeavatkozásának köszönhető? Hacsak nincs erről külön kijelentés, legalábbis nem egyértelmű Isten jelenléte az adott dolog hátterében. Példa lehet erre Fülöp és az etióp komornyik sztorija (ApCsel 8,26-40): a történet persze mindjárt az elején tisztázza, hogy ami történik, Isten felszólítására és akarata szerint történik. De ha ez nem lenne odaírva, akkor simán lehetne azt gondolni, hogy Fülöp egyszerűen csak jó helyen volt a jó időben - az etióp komornyik ezért tudott megtérni és megkeresztelkedni. Hogy a háttérben Isten maga hozta össze ezt a két embert egymással az csak azért nyilvánvaló, mert le van írva - különben nem feltétlenül egyértelmű.

A kérdés tehát alapvetően továbbra is megmarad: hogyan kell elképzelni Isten beavatkozó gondviselését? Másként fogalmazva: hogyan működik Isten a világban? Itt folytatom legközelebb! 

2018. július 22., vasárnap

Superman evolúciója

Nincs az az uborkaszezon, hogy engem be lehessen ültetni moziba olyan filmre, melynek címében valamilyen "...man" kifejezés szerepel - utalva ezzel a különféle csodálatos képességű szuperhősökre. Nem szeretem sem a DC Comics, sem a Marvel giccses produkcióit, melyeket valószínűleg nem is nekem forgatnak (kivéve a Nolan-féle Batman filmeket, azok nagyon jók). Ám az egyik szuperhős kapcsán eszembe jutott, ezek a figurák mennyire jól példázhatják a mai ember számára, hogy nézne ki, ha az evangéliumokban szereplő Jézus is csak az evangélisták által feldúsított személy lett volna.

Jordan B. Peterson remek könyvében mellékesen írt néhány oldalt a mindenki által ismert képregény-mítosz figuráról, azaz Superman alakjának megszületéséről és evolúciójáról. Nem akarom a karakter rajongóit megsérteni, de az összes mitikus hős közül Superman az, akit mindig is a legellenszenvesebbnek tartottam. És már gyerekként is, amikor néhány róla szóló képregényt böngésztem. Valami nem stimmelt vele.

Superman 1938-ban született Jerry Siegel és Joe Shuster ötletei alapján. A figura csodálatos képességei már akkor is grandiózusak voltak: autókat, vonatokat tudott mozgatni, átugrotta a legmagasabb épületeket. A következő években úgy alakították a sztorit, hogy még durvább tulajdonságokra tett szert. Már a fénysebességnél is gyorsabban repült, ha kellett a világűrben. Szuperhallása, röntgenszeme volt, lézersugarak jöttek ki a szeméből, a leheletével hurrikánokat kavart. Ha valami csoda folytán megsérült, azonnal meg is gyógyult.

Ez ment néhány évig, aztán furcsa dolog történt Supermannel: unalmas lett. Minél szuperebbé vált, annál érdektelenebb volt a rajongók számára. 1940-ben aztán az alkotók már kénytelenek voltak valamit kitalálni, így került képbe a kriptonit, amiről ma már mindenki tudja, hogy egy sugárzó kristály - olyan sugárzással, ami képes Supermant legyengíteni. Az ötlet nagyon is bevált: az agyafúrt írók végül két tucatnál is többféle kriptonitot találtak ki a képregényekhez. A zöld színű legyengítette Supermant, sok mennyiségben akár meg is tudta ölni. A vöröstől furcsán kezdett viselkedni. A vöröseszöldtől mutálódni kezdett.

A hős sebezhetőségének lehetősége, amit beépítettek a történetbe, ugyan sikeres taktika volt, de még így is kevésnek bizonyult. Az 1980-as évekre Superman még mindig olyan hihetetlenül erős karakternek látszott,  annyira legyőzhetetlen hősnek tűnt, hogy esély volt az egész franchise befuccsolására. Végül egy John Byrne nevű alkotónak sikerült újraindítani a sorozatot, melyben sok új képességétől megfosztotta a figurát. Superman szert tett néhány ésszerű korlátra - a korlátlan szuperhősből ugyanis senki nem kért, mert behatárolhatatlan, idegen, így nem is szerethető. Ha harcol, mindig ő győz, vagyis nincs okunk szurkolni neki. Túl magasan van felettünk, már részben sem közülünk való, hanem egy emberisten, elszakadva tőlünk. 

Superman evolúciója még akkor is tanulságos, ha egy émelygős amerikai giccsről van szó. A hihető hős korlátokkal rendelkezik, különben elfogadhatatlan számunkra. Jól látszik mi történt: Supermant először felépítették a csaknem isteni szintre, mondhatni fellőtték az egekbe, hogy aztán onnan apró lépésenként visszarántsák az emberek világába - de még így is messze felettünk lebeg.

Az evangéliumok Krisztusa azonban más pályaívet járt be. Ő fentről jött le és egyre lejjebb és lejjebb lépett, mígnem teljesen sebezhetővé vált - egészen a halálig, a keresztfának haláláig. Azonosulni lehet vele, mert ő is azonosult velünk. A vita valószínűleg az idők végzetéig fog tartani arról, hogy a húsvét utáni egyház mit és hogyan alakított Jézus figuráján, és az így létrejött kép mennyiben határozta meg mindazt, amit az evangéliumokban olvashatunk - ám eddigi ismereteim alapján én nem látom indokoltnak, hogy itt olyan komoly formálódásról van szó, ami elszakította volna a "történeti Krisztust" az "evangéliumok Krisztusától". Valószínűbb ennél, hogy Jézus már kezdettől fogva hihető volt a követői számára - mert kezdettől fogva olyan volt, amilyenek a követői. A "Jézus franchise" ezért sem került sosem a megszűnés közelébe, nem kellett visszabutítani vagy visszarántani a mi szintünkre.

Míg Superman az emberisten, akit túlságosan fölénk helyeztek, addig Krisztus az istenember, aki önként szállt le a mi szintünkre. Amíg mi olyan karaktereket találunk ki, akik az embert magasztosítják istenné mindenféle extrém képességek hozzáadásával, addig Jézusban az Istenből lett ember, az isteni korlátlanság megfosztásával. Ez véleményem szerint alapvető különbség.

2018. július 16., hétfő

Az ötödik elem...

A magyarországi keresztények figyelme gyakran terelődik bizonyos társadalmi csoportokra. Idegesít minket, ha vonulnak a homoszexuálisok. Ki vagyunk bukva a menekültekre, főleg a muszlimokra. Ráncoljuk a homlokunkat a liberálisok eszméi miatt. Ám ezeknél jóval kevésbé számít köreinkben beszédtémának egy szerintem sokkal fontosabb csoport: a cigányság. Róluk mintha nem töprengenénk annyit, mintha nem sorjáznának a blogposztok, cikkek, publikációk. Pedig éppen a kereszténység szempontjából lehetne kiemelten fontos az ő sorsuk. Elmondom, hogy miért!

A blog egy korábbi bejegyzésében írtam olyan "gyorsvonatokról", melyekkel az európai egyháznak már most szembe kell néznie: a szekuláris kihívások, a tudomány jelenlétének súlya, a házassággal és szexualitással kapcsolatos változások és az iszlám. Véleményem szerint az akkori írásomban felvetett négy alapvető dilemmához magyar keresztényként feltétlenül odakívánkozik ötödikként a cigánysággal kapcsolatos kihívás. (Ebben az írásban a cigány kifejezést is fogom használni és nem csak a romát. Ezt azonban nem tiszteletlenségből teszem, hanem mert csaknem összes cigány ismerősöm így nevezi saját magát - ez a tény pedig engem is felbátorított, hogy szabadon éljek az ilyesféle szóhasználattal.)

Hadd kezdjem azzal, hogy különleges öröm számomra, amikor a teológiai képzésben cigány emberekkel találkozom! Persze örülök én ott mindenkinek, mégis valahogy kifejezetten jól esik látni, amikor roma testvérek ráveszik magukat a tanulásra, fejlődésre, ismeretszerzésre, és éveken át keményen küzdenek a tudás megszerzéséért. Egy roma politikus ismerősöm mondta, milyen nagy erőkkel próbálja megértetni saját népével a továbbtanulás fontosságát - no nem feltétlenül a diplomaszerzés, hanem inkább a látókör bővítés és perspektíva váltás miatt. Az aluliskolázottság persze csupán az egyik probléma a cigányság köreiben, a többiről mindenki eleget hall: munkanélküliség, bűnözés, megélhetési nehézségek. A téma kereteinek megértése is bőven szétfeszítené egy bejegyzés kereteit. 

Mi a megoldás? 

A legtöbbször hallott kifejezés tipikusan az integráció, vagyis olyan eljárások megvalósítása, melyek valahogyan megpróbálják a cigányságot a többségi társadalom normarendszeréhez igazítani. Röviden: tanuljanak, művelődjenek, dolgozzanak, alkalmazkodjanak, akár a többiek. Nem akarom azt mondani, hogy ez minden porcikájában rossz, de mintha lenne valami, ami ennél jobb, mégpedig a valódi megtérés. Olvastam a minap egy romák vallásosságával foglalkozó tanulmányt, ami érdekes tényekre mutatott rá. Először is tudni kell, hogy a cigányság vallásosságát a romológián belül sem túlzottan kutatták a kilencvenes évekig. Ez első hallásra meglepőnek tűnhet annak, aki esetleg észrevette, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon jelentősen megnőtt a romológiai publikációk száma. Miért éppen a vallás maradt ki eddig a kutatásokból? Az ok egyszerűen az, hogy a vallásos hit nem képezett olyasféle problémás faktort, ellenerőt, feszültségforrást a többségi társadalom és a romák között, hogy a figyelem túlságosan erre a kérdésre terelődjön. Mivel a romák vallásossága legalábbis kevésbé tűnt megoldandó feladatnak, így a témát viszonylagos csönd övezte.

Most sem a konfliktus miatt érdemes figyelni rá, hanem pont ellenkezőleg - mintha ez lenne a megoldás egyik útja. A kutatások szerint főként a kisegyházak ebben jobbnak bizonyultak a többieknél, és leginkább az ő kegyességi stílusuk tudta a cigány embereket megszólítani. Az egyik ilyen volt például a Békési Pünkösdi Gyülekezet romamissziója, ahol még a 70-es években sok roma valóban megtért, majd megkeresztelkedett. (Vagy ahogy közülük mondják: nem megtért és bemerítkezett, hanem fordítva: betért és megmerítkezett.) Minden rosszindulat nélkül mondom, hogy aki szolgált már romamisszióban, az tudja, hogy milyen gyakori a cigányság köreiben az érzelmi alapú, hirtelen megtérés, amit sokszor ugyanilyen hirtelen "ellobbanás" és a hit elhagyása is követ. A békési modellben viszont a megtért romák mondhatni "teológiai tanítást" és a gyakorlati életre is vonatkozó támogató nevelést is kaptak a gyülekezetüktől - ennek köszönhetően pedig sokan tényleg megváltoztak. Ebben az időben a nyilvántartások szerint egyébként jelentősen megnőtt az anyakönyvi hivatalok terheltsége a térségben: sok roma pár szeretett volna felhagyni a laza kapcsolattal és házasságot kötött partnerével. Ami a megtérésen túl láthatóan fontos volt a romáknak, az a keresztség szentsége. Ám a keresztség kiszolgáltatásához elvárt volt a "tiszta életmód" és a közösségi normákhoz való határozott alkalmazkodás.

Nem tudom az olvasó elkapta-e ennek az egésznek a fonalát: a megtért cigányságnak otthon adó gyülekezet elvárásai részben összefonódtak a társadalom általános elvárásaival, részben meg is haladták azokat! Vagyis, ha egy roma úgy érezte, hogy Isten szeretetének vonzerejére szeretne megtérni és megkeresztelkedni, komolyabb integrációra volt szüksége ehhez, mintha az általános társadalmi integráció feltételeinek akart volna megfelelni. Gyorsan hozzáteszem, ezek az elvárások nemcsak a roma megtérőkkel, hanem bárki mással kapcsolatban is ugyanazok voltak a gyülekezetben - csak jellemzően a cigány embereknek kellett komolyabb hátrányt leküzdeniük.

Miért is írtam le mindezt? A tanulmányokból kiderül egy fontos dolog. Míg az általános társadalmi integráció programja során a romák egy kívülről jövő elvárásnak engedelmeskedve, annak nyomása alatt próbálnak a többséghez alkalmazkodni, a valódi megtéréskor egy belülről motiváló elvárás mentén igyekeznek ugyanerre. Ahogy az egyik romológiai publikáció fogalmaz: "a megtérés hatására az egyén motivációi transzcendentálódnak." Egyszerűbben fogalmazva, ha a cigányokhoz eljut az evangélium és arra pozitív választ adnak, mely belső indíttatásukból fakad, az sokkal stabilabb integrációhoz vezethet, mint a nem vallásos faktorok együtthatása. 

Ez pedig bizony azt jelenti, hogy az egyháznak felértékelődik a szerepe a problémamegoldásban: pillanatnyilag az igazi megtérés inkább vezet igazi integrációhoz, mint bármi más, amivel próbálkoznak. De vajon akkor nem erről kellene-e többet gondolkodnunk, mintsem a megszokott gumicsontokat rágcsálni? Ehhez persze elsőként az alapokat kellene rendbe tenni az egyházban, ahol tapasztalatom szerint még mindig sok az előítélet, gyanakvás, sőt rasszista kiszólás - a cigányság felé is.

2018. július 13., péntek

Merre tovább apologetika?

Bevallom őszintén, a teológián az egyik kedvenc tárgyam az apologetika. Én az apologetikát olyannak látom, mint egy ízlésesen elrendezett svédasztalt: egy falatka természettudomány, egy másik falat vallástudomány, egy kis kóstoló az élet nagy kérdéseiből, egy szelet a korjelenségekből. Színes, sokoldalú, elbűvölő a kínálat, de mégis van vele egy alapvető probléma.

Paul Tillich azt írta, hogy az apologetika gyakorlatilag "választeológia", ami mindig az adott szituációra akar megfelelni az örök üzenet erejével, valamint azokkal az eszközökkel, melyeket a szituáció maga felkínál számára. A lelkesítő szólam után azonban Tillich keserűen hozzáteszi, hogy az apologetika az óegyházi megbecsültségét mára szinte teljesen elveszítette, főleg amikor Istent - a "god of the gaps" módszerével - a tudományos és történelmi ismeretek hiányosságainak réseibe kívánta beleszuszakolni. Amikor aztán bővült a tudományos megismerés, az ilyen apologetika kénytelen volt azonnal új védelmi pozíciót találni magának az éppen bezáródó rések megszűnése miatt.

Ám az apologetika megtorpanása Tillich szerint nemcsak ennek köszönhető, hanem valami másnak is. Ha ugyanis válaszolni akarunk korunk kérdéseire, akkor bizonyos mértékig közösséget kell vállalnunk azzal, akinek a kérdésére válaszolunk. Tehát szükségünk lesz egy közös alapra, még ha az ingatag is a beszélgetőpartnerek eltérő háttere miatt. Mármost ezt a közös alapot sem a kereszténységen kívülállók, sem a belül lévő hívők nem szívesen akarják vállalni. Elrettentő példát mindkettőre lehet hozni, amikor az apologéták túlságosan kompromisszumkésznek mutatkoztak és szinte már feladták a hitüket, amikor azt védeniük kellett volna, vagy éppen annyira nem volt meg ez a közös alap, hogy gyakorlatilag igazi párbeszéd és vita sem születhetett a fontos kérdésekről.

Noha Tillich 1965-ben meghalt és azóta történt egy s más az apologetika vidékén, úgy vélem diagnózisa ma sem veszített aktualitásából. Vannak persze akár Magyarországon is ígéretes kezdeményezések (például az Apológia Kutatóközpont kiváló munkássága vagy a Kálvinista Apologetikai Társaság vitestjei és anyagai), de az apologetika ma leginkább mégis belső munkája az egyháznak, ami a hívők megszólítására és a már meglévő meggyőződésük megerősítésére szolgál. Azaz többnyire olyanokhoz jut el, akik amúgy is fenntartják azokat a nézeteket, melyekkel kapcsolatban az apologetika meg akarja győzni őket.

Régebben az apologetika hangsúlyai sokszor inkább kifelé irányultak, vagyis a saját korukhoz beszéltek, az onnan érkező kihívó hangokra válaszoltak a keresztények, azoknak címezve a polemikus üzenetet, akik az egyházon kívül vannak. Természetesen ma is előfordul, főleg az interneten, hogy hívő emberek bizonygatják a hitüket nem hívő embereknek, de én rendre azt látom, végül a hívők lesznek azok, akik visszaszorulnak. Az ilyen kudarcba fulladt etapok után az ember felteszi magának a kérdést, érdemes-e egyáltalán hívőként a nem hívőkkel hitbeli kérdésekről vitatkozni? Az egyházatyák igennel feleltek volna erre a kérdésre. Ma viszont sokszor az a benyomásom, az apologetika - mivel előretörni nem képes - egy folyamatosan hátráló egyház előretolt csapatait jelenti, akik elkeseredetten tüzelnek az "ellenségre". Miért van ez így? Ennyire megváltozott a világ?

Nos, a válasz megtalálásához talán pont a Tillich által felvetett közös alap környékén érdemes kapirgálnunk. A keresztények számos alkalommal felvetnek csomó problémás kérdést, melyek valóban foglalkoztatják a mai embert. Eddig szerintem rendben is van. Mihez kezdjünk az evolúcióelmélettel? Mit szóljunk az abortuszhoz? Mi legyen a homoszexualitással? Nem a témákkal van a probléma és azzal sem, hogy aztán apologetikai módszerekkel kezdjük fejtegetni ezeket. A baj az, hogy nincs meg ehhez a közös kiindulópont, az ingatag de mégiscsak létező alap. Győzködhetünk egy nem hívőt arról, milyen rossz a homoszexualitás vagy az abortusz, még az erről szóló érvelésünkben is lehet erő, de a beszélgetés - teljesen érthetően - egy idő után fordulatot vesz majd és az alapok tisztázásáról fog szólni. Magyarul: nem a homoszexualitás vagy az abortusz lesz a kérdés, hanem az, miért bízzon meg egy nem hívő abban, hogy a Biblia igaz és a keresztény hit megfelelő alap az ilyen kérdések eldöntéséhez. Egy kívülálló számára ha mi megszólalunk, egy csapásra nyilvánvaló lesz, hogy a véleményünk azért az, ami, mert vallásos emberek vagyunk. De miért jó a mi vallásos hitünk, hogy az abortuszról véleményt formáljunk?

Az apologetika feladata az lehetne, már ha szeretne egyáltalán az egyházon kívül is párbeszédbe bocsátkozni, hogy megkeresi a közös alapot ami ezekhez a disputákhoz szükséges. Lehet, sőt valószínű hogy ez nem lesz egy stabil alap és kevés cölöpön fog állni, mégis szükséges a jelenléte az értelmes eszmecseréhez. Persze az is elképzelhető, hogy ezekben az évtizedekben az apologetika inkább a belső munkára koncentrál, és az egyház tagjait próbálja védeni a tévtanítások és korjelenségek negatív hatásaival szemben. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz választás, bennem mégis hagyna egy kis űrt maga után, hiszen ez a műfaj eredetileg nem erre lett kitalálva...

2018. július 9., hétfő

Az első tíz perc

Tudom, hogy sokan és sokféle okból kritizálták, nekem mégis szimpatikus Rick Warren - vagyis az a fickó, aki teleszórta a kereszténységet céltudatosságról szóló könyveivel. Warren egyik legismertebb műve a céltudatos gyülekezet milyenségével foglalkozik, és éppen attól zseniális, amitől nem kellene hogy az legyen: pofonegyszerű dolgokat ír le. Olyanokat is, melyek az előző bejegyzés témájához jól illeszthetők.

Néha van egy olyan érzésem, hogy minél jobban hemzseg az egyház a hivatásosoktól, annál jobban elveszíti az átlagemberek érdeklődését. Ha van valamiféle kritikai hang ebben a megjegyzésben, az persze nekem is szól. Miközben az eredeti héber és görög szöveget bújjuk, kommentárokból hámozgatjuk ki egyes bibliai passzusok jelentését és megpróbáljuk a dogmáinkat tisztogatni, addig az ilyesféle magasröptű tevékenységek fénye mellett a józan paraszti ész teljesen elhalványulni látszik.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy egyre inkább posztkeresztény miliőben élünk. A legtöbben hallottak már a kereszténységről, nem érintetlenek a témában, viszont a kendőzetlen valóság az, hogy egyáltalán nem érdekli őket az egész. Nagy kérdés, mivel lehet felébreszteni az internet előtt görnyedő, mobiltelefonjába mélyedt, tévé előtt bámuló posztmodern ember figyelmét, és egy még nagyobb, ha már felkeltettük, hogyan lehet tartósan fenntartani azt.

Nos, a fentebb emlegetett Rick Warren (fotó jobbra) sem találta fel a spanyolviaszt, de amikor a céltudatos könyveit írta, láthatóan előszedte a józan paraszti eszét és nem is félt használni. Nem bonyolította halálra a dolgokat, hanem szépen leírta mitől lesz - az ő szavaival élve - "keresőbarát" az istentisztelet. Megközelítésében először is különbséget tesz látogatók és vendégek között, ami a gyülekezet hozzáállását illeti. A látogató kifejezésben benne van valamiféle ideiglenesség, mint amikor az ember egy villanásnyi időre beugrik valahova, körbenéz és amint lehet távozik is. A vendégség ennél sokkal mélyebb minőség. A vendég az, akiért jó esetben mindent megtesz az ember. Tudjuk azt jól, Jézus idejében még a lábát is megmosták, szobát készítettek elő neki, ha kellett még a testi épségét is garantálták. A vendéggel valamiféle közösség is kialakul, míg a látogatóval inkább csak informális a kapcsolat.

Nagy kérdés, hogy egy mai gyülekezetben látogatókra vagy vendégekre számítunk - azaz olyanokra, akik benézhetnek hozzánk és mintha csak üvegfalon át látnának, megfigyelhetik az istentiszteletet, vagy inkább az egész istentisztelet úgy szerveződik, hogy az ő igényeik legyenek a középpontban, az apró részletek is az ő zavartalanságukat szolgálják, hogy képesek legyenek megsejteni valamit abból, kik közé is érkeztek. Vagyis egyszerűen fogalmazva a látogató hozzánk alkalmazkodik, a vendéghez viszont mi alkalmazkodunk. De mi jellemez egy olyan istentiszteletet, ahol minden a vendégekért történik?

Warren úgy látja - és igaza is van -, hogy leginkább az első tíz perc, noha nem csak az. Az első tíz perc kritikus: ennyi idő alatt a vendégek java része valószínűleg végleg elhatározza, hajlandó lesz-e legközelebb is visszajönni a gyülekezetbe, vagy soha többé be nem teszi a lábát. Ha egy pillanatra elfogadjuk ezt az állítást, akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy az ajtónállók, az első mosolyokkal, kézfogással, rövid beszélgetésekkel szolgáló gyülekezeti tagok sokkal inkább kulcsszereplőkké válhatnak a vendéglátásban, mint a pásztor vagy az aznapi igehirdető, esetleg a komplett zenészbrigád. A vendégek ugyanis - ha korábban még nem jártak gyülekezetben - jó eséllyel úgy érkeznek meg, hogy tele vannak félelemmel. Fogalmuk sincs kik járnak a közösségbe, mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, mit tehetnek meg anélkül, hogy bárki vallásos érzéseit sértenék... És amitől a leginkább tartanak: hogy esetleg meg kell majd szólalniuk a nyilvánosság előtt, a személyes életükből kell felfedniük valamit, mégpedig idegenek előtt. Az újonnan érkezők ezért egyetlen dolgot szeretnének: valahogy megbújni a tömegben. Bár jelen vannak, mentálisan mégis biztos távolból akarják figyelni az egészet...

Ezt a görcsöt Warren szerint csak úgy lehet oldani, ha minden kis apróság a vendégeket szolgálja, és különösen az első kritikus tíz percben a verbális és non-verbális kommunikációs csatornákon egyaránt áradnak a belső feszültséget csökkentő üzenetek. Itt nagyon egyszerű dolgokra kell gondolni. Például Warren gyülekezetében minden jó parkolóhely az istentiszteleti épület közelében a vendégeké - az igehirdető és a szolgáló csapat messzebb, a földúton parkolnak. A vendégek, ahogy belépnek, kapnak egy tájékoztató brossúrát, amin pontosan látják mikor mi fog történni az istentisztelet során, ami ugyancsak csökkenti az ismeretlentől való félelmüket. Az alkalom előtt zene szól a háttérben, nincs hullacsend, mert az emberek "klubhangulatban" inkább hajlandóak beszélgetésbe elegyedni, mint amikor senki nem mer megszólalni a csend közepén. Azt mondani sem kell, hogy az igehirdetés témájának kiindulópontja nem egy bibliai textus, hanem egy teljesen általános probléma, amivel hívő és nem hívő is küzd mindennapjai során - de természetesen a Szentírás szemszögéből interpretálva. Maga az alkalom pedig rövid, feszült csend és üresjáratok nélküli és legfeljebb hetven percig tart.

Rengeteget lehetne írni arról, hogyan épülhet fel egy "keresőbarát" istentisztelet - az előzőekben felhozott kis apróságok csupán ötletek, apróságok egy ötlet-kondérból merítve, melyeket nyilván a konkrét helyzetek ismeretében mindenkinek specifikálnia kell. Egyébként maga Warren is határozottan figyelmezteti az olvasóit arra, hogy ne másolják le szolgai módon az általa leírtakat, hiszen azok egy általa alapított amerikai közösség életterében valósulnak meg. Ám az elvek, a szemléletmód, és azért szerintem jó néhány konkrét tanács sem tűnnek annyira "Amerikához kötöttnek", hogy akár mifelénk ne lehessen őket megvalósítani.

Nem tudom pontosan mi kell a posztkeresztény Európa posztmodern, szkeptikus emberének, de azt gyanítom, hogy egy élhető és neki is vonzó közösség nem volna ellenére. Ahogy az egykori Gyökössy Bandi bácsi olyan élesen rámutatott, az atomkorszak után élők legnagyobb kérdése úgy szól, vajon lesz-e az embernek embere? Én csak ügyetlenül kiegészítem a kérdését valami ilyesmivel: tudunk-e gyülekezetbe járóként az embereknek emberük lenni, akik nem a "térítendő látogatót", hanem a vendéget látják bennük?

2018. július 5., csütörtök

Poszt a posztkereszténységről

Az elmúlt években egyre többször és többször hallottam a javarészt korrekt kijelentést, hogy nem egyszerűen szekuláris, hanem posztkeresztény Európában élünk, ami nemcsak másféle, hanem még nagyobb kihívást jelent az egyház számára. A posztkeresztény szó legegyszerűbben magyarul "kereszténység utánit" jelent, tehát egy olyan miliőt, melyben a vallásból kiábrándult emberek alkotják a társadalom java részét, akik úgy érzik, "túl vannak" a kereszténységen. Mi erre az egyház válasza?

Ahogy a frappáns mondás tartja, az első benyomás kialakítására sosincs második lehetőség. Ha az emberek egyszer már valamilyen formában találkoztak a kereszténységgel - akár jól, akár rosszul -, nem kezelhetjük őket többé úgy, mintha semmit sem tudnának róla. És ha az első benyomás megtörtént, önkéntelenül ez fog kiindulópontot képezni minden más ez után következő reakcióhoz. Nekünk már úgy kell munkásként beállni az "aratásba", hogy a mezők korántsem érintetlenek: olyan emberek sűrűjében élünk, akik többségének már van valamilyen tapasztalatuk velünk kapcsolatban.

Saját gyülekezetem egyszer hajléktalanokat hívott meg egy rövid istentiszteletre és az azt követő ebédre. Az ebéd során leültem egy csapzott férfival szemben, hogy váltsak vele néhány szót, és persze mindjárt megkérdeztem tőle, hogy tetszett amit az istentiszteleten hallott. Amit mondott, örökre a tudatomba égett: "Hát tudod, rajtunk már minden egyház végigment!". Pontosan ez a lényeg. Mit lehet tenni egy olyan közegben, ahol az egyház már bizonyos értelemben "mindenkin végig ment"?

A Pew Research Institute friss kutatása szerint, melyet 15 európai országban végeztek a kereszténység jelenlegi helyzetéről, a megkérdezettek 91%-a meg volt keresztelve, 71%-a továbbra is istenhívőnek vallja magát, de csak 22% jut el rendszeresen templomba vagy gyülekezetbe. Vagyis az európai emberek tömegei valamiféle kapcsolatba már kerültek a kereszténységgel, de csak töredékük vélekedik úgy, hogy érdemes időt és energiát áldozni a hitére. Hogyan lehet a posztkeresztény állapotban evangéliumot hirdetni és kívánatossá tenni a hitünket?

Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre nem létezik egyetlen rövid felelet. Már csak azért sem, mert ahogy látom, posztkeresztény és posztkeresztény között is óriásiak lehetnek a szakadékok. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki mélyen a kereszténységbe integrálódva élt és onnan szakadt ki azután, vagy csupán gyerekként megkeresztelték, de ennél szervesebb köze soha nem volt az egyházhoz. Igazán posztkereszténynek én a magam részéről az előbbi csoportot tartom, utóbbit jobb esetben is csak vallásilag közömbösnek vagy passzívnak.

Nos, nem akarom magam olyan fényben láttatni, mint aki tudja a megoldást, ezért csak óvatosan leírok egyetlen gondolatot. Ahogy én látom, a posztkeresztény állapottal gyakran együtt jár valamiféle trauma. Aki kiszakad, az általában keserűen teszi ezt, csalódva, sőt akár felháborodva. Haragszik az egyházra, haragszik a lelkészre, haragszik a gyülekezetére, vagy bizonyos emberekre. Ezért aztán gyakran a posztkeresztényekből lesznek a leginkább offenzív szekularisták. Nem kívánom most elemezni, mennyiben felelős ezért az egyház és mennyiben a konkrét egyén, aki rászánja magát az elszakadásra. De azért azt mégis hozzáteszem: elhibázott reakciónak tartom keresztény részről, amikor valaki "utánaköp" a távozó embernek egy-egy sértő megjegyzést. ("Nem is voltál te soha keresztény" és ehhez hasonlók...) Az Atya sem rúgott bele a tékozló fiúba, hanem simán hagyta elmenni.

Ennél azonban lényegesebb, hogy a haragon és keserűségen túl a kitérőknek van még egy csaknem közös élményük, vagy inkább közös problémájuk, mégpedig a magány. Aki évekig vagy évtizedekig része volt a keresztény egyháznak és egyszer csak kint találja magát, az gyakran úgy éli ezt meg, mintha légüres térbe kerülne. Több ilyen emberrel találkoztam az elmúlt években, és volt köztük aki egy idő után el is ismerte nekem, hogy elviselhetetlenül egyedül maradt. Néha csak azt kívánja, hogy lefeküdjön a földre és várja a halált. Az egyedüllét ráadásul nem pusztán szó szerint értendő, hanem ha úgy tetszik metafizikailag is: a kiszakadás sokaknál megroppantja az addig kapaszkodóként használt erkölcsi értékrendszer gerincét, ezzel pedig megszűnnek bizonyos eligazodást segítő pontok az emberek életében. Lehetne erre azt mondani, hogy éppen ez a jó, hiszen így a kereszténységtől távozó embernek végre nem az egyház mondja meg hogyan éljen, hanem kialakíthatja azt magának is. Egyrészt ez hamis érv, hiszen ma már egyre inkább van mozgástér erre az egyház keretein belül is, másrészt az ember még a szubjektív kapaszkodóit is mindig másokkal való relációjában képes megteremteni magának. Aki viszont magára marad, gyakran viszonyítási pont nélkül is marad. A tapasztalat ezért az, hogy inkább egy parttalan relativizmus és tanácstalanság üti fel ilyenkor a fejét - abban pedig egész egyszerűen nem vagyunk képesek hosszú távon sem jól, sem megelégedetten élni.

Egy ilyen posztkeresztény helyzetben ezért az egyház - ha csak kicsit is összekapná magát - szerintem képes lenne nyújtani valamit, ami éppen ezt a fájdalmat csillapítja. A szó legjobb értelmében vett közösségre gondolok, a magány egyetlen igazi ellenszerére. Sok posztkereszténynek ugyanis nem Krisztusból és nem is feltétlenül az istenhitből, hanem az intézményes egyházból lett elege - az intézményre semmi szükségük, de egy jó közösségre ebben a helyzetben nagyon is igényük lehet. Persze ebből rengeteg kérdés adódik: milyen lenne, hogyan működne, mit kellene tennie - és legalább ilyen fontos: mit nem szabadna tennie - egy olyan jó közösségnek, ami nyitottan fordul a posztkeresztények felé? Kicsit naivnak tartom most a saját gondolatomat. Attól félek, ha posztkereszténynek érkeznének egy ilyen közösségbe, az egyház azonnal elkezdené megpróbálni "visszatéríteni" őket. Ez egy rossz reflex, és nem látom, hogy képesek lennénk uralni.

Úgy látszik a dilemmát megint annál a pontnál kell kezdenünk megoldani, ahol minden más problémánkat is: saját magunknál.

2018. június 29., péntek

Finomhangolás - reflexió Görbicz Tamás írására

Megtalálni egy fontos témát és azt jól kifejteni: ezek istenadta képességek. Görbicz Tamás - akinek régóta olvasom az írásait - kétségkívül rendelkezik mindkettővel, ami igehirdetői praxisát tekintve kifejezetten előnyös tulajdonság. Mégis, az Európa válságáról szóló, egyébként kitűnő cikke kapcsán (mely nem utolsó sorban egy sorozat nyitódarabja) motoszkál bennem a gondolat, hogy a leírtak finomhangolására lenne szükség.

Jöjjön egy hasonlat. Amit Tamás letett a virtuális asztalra az olyan, mint egy márkás és hasznos mérőműszer: mutatni kíván valamit, ami érzékelhető körülöttünk, és amit illik komolyan venni. Ám a jó mérőműszereket használat előtt kalibrálni szükséges, különben az eredmények nem lesznek pontosak, így a mérés csak nagyjából fogja betölteni a funkcióját.
Görbicz Tamás
Az Európa válságáról szóló cikk engem egy kalibrálatlan mérőműszer által mutatott mérés eredményére emlékeztetett. Pedig a szerző álláspontja jórészt az enyém is, amit ő érezhetett írás közben, azt magam is át tudom érezni, véleményével sok szempontból képes vagyok azonosulni. Amikor azt írja, hogy nem Európa van válságban, hanem az európai kereszténység, ami nem tud alkalmazkodni a világ változásaihoz és mintegy visszasírja a múltját, egyben reménykedik abban is, hogy a politikai hatalom majd eszközöket ad a kezébe a túléléséhez, arra többnyire csak bólogatni vagyok képes. Sok igazság van ebben a gondolatban, sőt ez alapvetően így igaz. Hadd csatlakozzak Görbicz Tamáshoz! Őszintén szólva kissé unom már, amikor keresztény emberek lépten-nyomon szidják és kritizálják Európát, az európai értékeket, az európai közeget, a vallási pluralizmust és a gondolatszabadságot - miközben minden másodpercben élvezik ezek előnyeit. Talán ha a világtérképre vetnének egy markáns pillantást, észrevennének, hogy Európa minden hibájával együtt is a glóbusz legjobb helyei közé tartozik. Európában élni sokkal jobb, mint a világ legtöbb más helyén. Például azért, mert ahogy egy korábbi bejegyzésemben magam is leírtam, az itteni közeg az őt kritizáló keresztényeknek is megadja a szót, a lehetőséget a szabad gondolkodásra, az opciót a véleményük kifejezésére, a hitük terjesztésére. Furcsának és kissé farizeusinak is tartom tehát, amikor az európai jólétben élő keresztények csakis panaszkodni képesek Európára.

Ami azonban ennél is fontosabb, hogy nekünk nem ez a dolgunk a világgal, függetlenül attól milyen a világ. Nem azért létezünk, nem azért vagyunk itt, hogy állandóan kritizáljuk a közeget, amiben élünk, vagy folyton méltatlankodjunk a szekuláris trendek felett. Jézus nem merült el ilyesmiben, a tanítványai sem. Még ha tettek is megjegyzést és utalást a világ szellemi állapotára, teológiai gondolkodásukat és retorikájukat nem az határozta meg, hogy folyton a római birodalom milyenségét kritizálják, pedig ott is bőven találtak volna kapaszkodópontokat: rabszolgaság, kegyetlenség, homoszexualitás, istentelenség. De nem ezekre koncentráltak, erre sem nekik nem volt, sem nekünk most nincs okunk. A kereszténység ugyanis kétezer éve bizonyítja életképességét, vagyis azt, hogy mindenféle társadalommal mindenféle történelmi helyzetben együtt tud élni - akkor pedig eleve felesleges ezek közül kiemelni az éppen regnálót, és az össztüzet arra zúdítani. Ha mégis söprögetni kívánunk, akkor söprögessünk a saját házunk táján - azt teljesen indokoltnak tartom.

Igaza van tehát Görbicz Tamásnak, amikor felhívja a figyelmet arra, hogy Európa vajúdik, és bármi is jön majd világra ennek a végén, a kereszténységnek talán nem olyan szerep jut benne, amilyet az magának elképzelt. A kérdés számunkra inkább az, az európai kereszténység mihez kezd majd önmaga válságával? Tud-e valamit életképeset felmutatni az átalakuló európai kontinens ideológiai terében, vagy továbbra is görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy visszaforgassa az idő kerekét és a múltat akarja valahogyan megvalósítani a jelenben?

Érzésem szerint a korábban említett műszer finomhangolására itt volna szükség. Mert ugyan tényleg válságban van a kereszténység, de ez a tény mintha kizárná Görbicz Tamás számára, hogy Európa is abban lehet. Európa remek hely, amiért hálásak lehetünk, de mégis azért vajúdik, mert terhes, és azért terhes, mert hagyta magát megtermékenyíteni olyan dolgoktól, melyek egyáltalán nem biztos, hogy hosszú távon a javát szolgálják. Csak néhány példa. Miközben a vallási pluralizmus óriási előnye, hogy mindenki szabadon hihet, amiben csak szeretne, ez nem pusztán egészséges kihívást jelent az egyház számára, hogy az ideológiai sodrásban megvesse a lábát, hanem olyan szintű relativizmus táptalajául is szolgál, hogy az emberek végképp elveszítik a tájékozódási pontjaikat. Mindenki hisz itt már mindenben, ufókban, chemtrailben, lapos földben, csiribiri zabszalmában. Spirituális káosz van a fejekben, és erre a zagyvalékra sokszor ráütik a "sokszínűség" feliratú pecsétet - amitől a káosz még káosz marad. A káosz pedig ha túlságosan nagyra nő, szerintem válságtünet.

A relativizmus ugyanakkor nem csak vallási lehet, sőt elsősorban és leginkább az erkölcs terén tudja felütni a fejét, ami hosszú távon meg fogja bontani az európai társadalmak szövetét. Lehet ezzel vitatkozni, de kétségkívül kollektív tapasztalat, hogy egyszerűen nem tudunk valamiféle közös erkölcsi nevező, erkölcsi kapaszkodó nélkül hosszú távon társadalmat szervezni. Ha a rossz is jó, a jó is rossz, a szavak elveszítik a jelentésüket (lásd a posztmodernt), ha az emberek lassan már a kutyájukkal is házasságot köthetnek, ha a szeretet nevében bármit és annak ellenkezőjét is lehet képviselni, azt bizony nehéz nem válságtünetnek látni.

A szekularizmus is ehhez hasonlít. Miközben az egyházat igyekszik távolabb tartani a politikai hatalomtól (ami nem feltétlenül probléma, sőt!), addig végtelenül kiüresíti az emberek életét - a vele tipikusan együtt járó materialista légkör ugyanis azt plántálja az emberekbe, hogy lelketlen, céltalan, erkölcs nélküli gépek. Mindehhez még hozzácsapódik az anyagi jólét megteremtésének és fenntartásának hajszája, ami csaknem egyenesen következik a hit nélküliségből.

Szóval én azt látom, az európai kereszténység tényleg válságban van, de az európai társadalmak is több szempontból abban vannak. Az európai értékek és az európai gondolkodásmód, vagy az "európaiság" ha úgy tetszik többnyire kétoldalú dolgokon alapszik, és nem helyes szerintem ha ezek közül mindig csak az előnyöket biztosító oldalakat vagyunk hajlandóak meglátni, miközben a dolgok fonákjának puszta létezéséről is hallgatunk. Ráadásul Tamás nagyon kihegyezte mindezt a népegyházakra, holott a kisegyházak is ugyanúgy részei, és nem megoldásai a problémának. A kisegyházak számos elemükben fundamentalistábbak és kockábbak, maradibbak és fafejűebbek, mint a nagyobbak: ha a traktorokat szenteltvízzel locsoló katolikus pap tettét nevetségesnek tartjuk, akkor mit szóljunk a sokszor erőt és nagy kenetet imitáló karizmatikus mozgalmakhoz, melyek először felkapják a befolyásolhatóbb embereket, hogy utána alaposan a földhöz csapják őket? Pontosan mi a különbség a "jófej Ferenc pápa" utáni naiv rajongás, és a neoprotestáns "pápák", lelkészek, vezetők felé mutatott elvtelen lojalitás között? Ha zavar bennünket, hogy a katolikus egyház lemaradva a világ folyásától csak most engedélyezi az óvszerhasználatot, mennyivel kisebb a lemaradásuk a fundamentalista kisegyházaknak, amelyek ördöginek tartanak és tagadnak egy rakás, hosszú ideje elfogadott tudományos eredményt?

A finomhangolt kép szerintem tehát így fest: az európai kereszténység a válságban lévő Európában elvan a maga válságával. Ezért nem tudunk lépést tartani meg hatással lenni a világra, mert a beteg világban mi is betegek vagyunk. Gyógyírrá akkor válhatnánk, ha előbb megtalálnánk a gyógyírt a saját betegségünkre. Addig vagy imitáljuk az erőt (ahogy sokszor a karizmatikus mozgalmak teszik), vagy már arra sincs erőnk, hogy imitáljunk (ahogy a népegyházakban látjuk). Ezért befejezésül csak megismételném, amit fentebb leírtam: szerintem elsősorban a saját vajúdásunkra koncentráljunk, a magunk hitelképességét tegyük rendbe, Európa csak utána következhet számunkra.

2018. június 26., kedd

A Tóra és mi, a Tóra és én - út a Tóra lelkéhez (6)

Rövidke sorozatom végére érve - a konklúziók összeseprése mellett - szeretnék még néhány alapvető szempontot feldobni a Tóra értelmezésével kapcsolatban. Végül azt is elárulom, személyesen nekem mit jelent a Tóra.

A sorozat előző részében megpróbáltam eljutni a Tóra lelkéhez, ami meglátásom szerint - bármennyire is furcsán hangzik - maga a szeretet. Az ember nem azért tartja meg a törvényt, mert a törvény erre kényszeríti, esetleg a büntetéstől való félelmében törekszik törvénytisztelő lenni, hanem mert szereti Istent, szereti az embereket, és szereti önmagát is. A törvénytiszteletnek ez a belülről  fakadó gyakorlata éppen ezáltal teremti meg annak lehetőségét, hogy a törvényt ne valamiféle bennünket sújtó kényszerítőeszközként, hanem inkább minket tanító és útbaigazító rendszerként szemlélhessük.

A sorozatban megtett út kapcsán a következő konklúziókhoz jutottam:
(1) A Tóra elsősorban nem a törvényeket, hanem a Törvényadót (Istent) szeretné kijelenteni.
(2) A Tóra olyan, mint egy árnyék: körvonalazza az igazság formáját, mely végül konkrétan megjelent Jézusban.
(3) A Tóra parancsolatainak szándéka, és nem a formája a lényeges.
(4) A Tóra rámutat a bűnösségünkre és így elvezet bennünket Krisztushoz.
(5) A szeretet a Tóra közepe - a többi kommentár.

Ezek után ha valaki feltenné nekem a kérdést, hogy egy ma élő kereszténynek mi legyen a viszonya a Tórához, azaz meg kell-e tartania a törvényeket, akkor azt válaszolnám neki, hogy alapvetően nem kell, kivéve mindazokat a dolgokat, melyeket az Újszövetség is megerősít. Másként fogalmazva azok a törvények igazán törvények itt és most a számunkra, melyeket Krisztus tanításai hangsúlyoznak, és ezek magva is leginkább a két nagy parancsolat a szeretetről. (Egyébként érdemes észrevenni, hogy a törvény lényegét mind a próféták, mind az Újszövetség újra és újra megismétlik!) 

Nagyon tetszik, ahogy Fee és Stuart ebben a kérdésben megfogalmazza a lényeget a ma élő keresztények számára. Azt mondják, az ószövetségi törvényeket Isten hozzánk intézett igéjeként, de nem Isten hozzánk közvetlenül szóló parancsolataiként kell látnunk. Amikor a sokféle furcsa szöveget olvassuk a Biblia első könyveiben, az tehát kinyilatkoztatás ugyan, de nem direkt felszólítás a hívőknek. Úgy tűnik, a konkrét parancsolatokat nem igazán, de a mögöttük meghúzódó elveket, szellemiséget, életbölcsességet az Újszövetség részben átemelte és ezt kínálta fel mintegy erkölcsi programként azoknak, akik kereszténynek mondják magukat. Ahogy a teológiai etika fogalmaz, a lex ceremonialis kevésbé, míg a lex ethicus jelentősen képviselteti magát az újszövetségi hitvilágban: a rituális szabályok nem igazán, azok etikai mondanivalója azonban markánsabban hagyott ujjlenyomatokat a kereszténységben.

A saját hozzáállásom is ennek az elvnek felel meg. Őszintén szólva, elég keveset olvasom a Szentírásnak ezeket a részeit. Többnyire akkor lapozom fel őket, ha az Újszövetséget böngészve olyan dologba akadok, melynek megértéséhez szükséges lehet a Tóra bizonyos részének megértése is. Magyarul, számomra legtöbbször az Újszövetség mondja meg, mikor foglalkozzam az Ószövetségnek ezekkel az írásaival. Viszont bármennyire keveset olvasom őket, ha mégis rászánom magam, hogy kicsit elmélyedjek bennük, azt mindig kifizetődőnek érzem. Nem pusztán az intellektuális megértés élménye miatt, amit a teológusok úgy szeretnek, mint éhező a falat kenyeret, hanem mert olyan érzéseim támadnak ilyenkor, mintha megcsapna az időtlenség egyfajta szele. Kissé talán patetikus ez a megfogalmazás, de tényleg így van! Régen kinyilatkoztatott életbölcsességek szólítanak meg, amelyeket régen meghalt és elporladt emberek formáltak szöveggé, én pedig egy szeretetből, tiszteletből és megbecsülésből álló, hűséges hagyományozási folyamat végén a nappalimban ücsörögve olvashatom őket. Van ebben valami fenséges élmény, ami az embert mintegy kiemeli saját, nyomorult világából és egy pillanatra az időtlenség keretei közé helyezi. Nehezen tudom ezt megfogalmazni, de azt tudom, ha átadom magam ennek, akkor lelkileg gazdagodok tőle. Nekem a törvény úgy tartozik egy letűnt korhoz, hogy közben képes itt lenni velem a huszonegyedik században is. És amit újra kiemelnék zárszónak: a Törvény lelke nem győzi hangsúlyozni, hogy a legfőbb parancsolat a szeretet maga.

A sorozat részei:

2018. június 21., csütörtök

Vita és vitalitás

Az elmúlt időszakban érdekes módon megint megszaporodtak körülöttem a viták. Vitatkoztam a Facebookon, itt a blogban, olvasgattam vitafórumokat, néztem vitaesteket, és úgy tűnik meghívnak egy rádióinterjúra is, hogy egy vitás kérdésről beszéljek. A vita vitathatatlanul fontos, de ahogy látom, nagyon kevesen csinálják jól - és sajnos néha én is a rosszak közé tartozom.


Az ókori római kereskedővárosban, Pál apostol szülőhelyén, azaz Tarzuszban állítólag élénk szellemi viták folytak. Tudjuk, hogy híres mesterek is tanítottak itt, a helyi egyetem pedig Athén és Alexandria egyetemeivel is képes volt felvenni a versenyt. Talán ennek is köszönhető, hogy Pál maga is szívesen adta a fejét egy kis vitatkozásra. Gyakran bement egy-egy város zsinagógájába, és akár heteken keresztül eljárva oda, eszmecserét folytatott a helyi zsidókkal, azaz érvelő beszédben tárta eléjük az evangéliumot. Ennek ellenére Pált csakis úgy szeretjük magunk előtt látni, mint a gyülekezetalapító, pogányok felé orientálódó, a nehézségeket és megaláztatásokat végtelenségig eltűrő (h)őskeresztény ember figuráját. Pedig remek vitatkozó is volt, ám ez az oldala többnyire rejtve marad előttünk, vagy legalábbis nem tartjuk fontosnak, hogy említést tegyünk róla.

Egy jóval korábbi bejegyzésben már próbáltam leírni ezt-azt a vitatkozás kapcsán, de a témát időről-időre szeretem újra előszedni, aktualitását pedig a bevezetésben említett dolgok most még ki is emelik. Egy szimpatikus filozófus hölgy, Jen Zamzow írt egy kellemes kis cikket arról, hogyan érdemes bizonyos, önmagukban kényesnek számító kérdéseket úgy tálalni, hogy az egymással szemben álló felek a disputa végén gyümölcsözőnek érezzék a kommunikációt. A cikk a teremtésről, tudományról, evolúcióról szóló, klasszikusnak nevezhető vitás kérdések megtárgyalásáról szól, de olyan elveket tartalmaz, amelyek szerintem bármilyen téma kapcsán helyesnek nevezhetők.

Zamzow tulajdonképpen nem mond semmi különöset. Intelligensen vitatkozók valószínűleg maguk is rájöttek már a most következő négy alapvető stratégiára, melyek egy vitát tényleg értelmessé tehetnek, ha következetesen ragaszkodunk hozzájuk. Ezek röviden a következők:

  1. A beszélgetést a közös értékekkel és tapasztalatokkal érdemes kezdeni. A legtöbb vita szerintem ott megy félre, hogy ajtóstul ront valaki a másik házába és megpróbálja gyorsan lehengerelni az érveivel. Ez nem szimplán udvariatlan, hanem üzenetértékű is, ami azt közvetíti, hogy az adott ember egyáltalán nem kíváncsi a másikra, azt csak célpontként kívánja használni a maga számára. A közös alapot megtalálni főleg akkor magától értetődő, ha keresztény vitatkozik kereszténnyel - de talán a világnézeten túl is vannak olyan értékek, amelyek azonos halmazba esnek a felek között.
     
  2. Triviális, de tényleg meg kell próbálni megérteni a másik fél perspektíváját is. A legtöbb ember nagyjából iskoláskorától kezdve rendelkezik a perspektíva váltás képességével, úgyhogy ez tényleg csak akarat kérdése. Itt kaphat kisebb szerepet a vita érzelmi dimenziója: vajon milyen érzés lehet a vitapartneremnek, hogy én az ő meglévő nézeteit kikezdem és hevesen támadom?  Nem lehet, hogy ezzel valami olyan dologtól akarom elszakítani, melyhez a racionális érveken túl számára fontos, de előttem rejtett szálak kötik - például a neveltetése, az értékrendje, az emberi kapcsolatai? Növelheti a vitatkozók kölcsönös empátiáját, ha képesek az ilyesféle szerepátvételre és magukat a másik helyébe képzelik.
     
  3. Ugyancsak alapvető, hogy a másik álláspontját és nem a másikat vonom kritika alá. Főleg az internetes felületeken a vitafórumok hemzsegnek az ad hominem érvektől és pillanatok alatt fordulnak át személyeskedésbe. Ilyenkor történik meg, hogy valaki csak azért téved mások szerint, mert keresztény vagy ateista, mert túl dogmatikus vagy túl liberális, vagy mert valamelyik politikai oldalhoz kötődik.
     
  4. A négy stratégia közül talán a leginkább említésre méltót és előremutatót Zamzow ebben a címben foglalta össze: válaszd a kíváncsiságot a bizonyosság helyett! Egy értelmes vita - főleg ha komplex kérdésekről szól - általában sosem jut el egy mozdíthatatlan végső verdikthez, és így inkább válik az ismeretszerzés, mintsem a bizonygatás platformjává. Másként fogalmazva, az igazi vitatkozó nem kioktatni akarja a másikat, hanem úgy kifejezni a saját véleményét, hogy közben tanul a másiktól. A kíváncsiság és nyitottság a további lehetőségek irányában a vita alatt és után is a legjobb választás minden vitatkozó számára, ami akár a későbbi vitának is alapot adhat. Retorikailag ezért jó eséllyel érdemes az olyan kifejezések használatát is általában elkerülni, mint például a "soha nem lehet", "mindig így van" vagy "végleg igazolták" és az ehhez hasonlók. Ezek sokszor nem is a túlzott magabiztosság, hanem a pökhendiség csalhatatlan jelei.
A jó vita szerintem a vitalitás, életképesség, életrevalóság mutatója. És amiben egyre jobban hiszek: leginkább szemtől-szembeni interakció. Valahogy úgy, ahogy Pál bement a zsinagógába és nem leveleket küldözgetett oda. 

Ez a bajom az internetes vitákkal is. Gyakran az a benyomásom, mintha nem is emberek eszmecseréjét látnám, hanem nicknevek, profilok, virtuális karakterek összecsapását egy könnyen félreérthető kommunikáció keretében, ahol sokan szabadjára engedik saját árnyékszemélyiségüket. Úgy tűnik, az arcnélküliség és anonimitás bátorságot kölcsönöz nekik, pedig az igazi bátorság inkább ahhoz kell, hogy valaki fizikai valójában folytasson disputát a másikkal, a szó szoros értelmében a szemébe nézve. A magam részéről feltétlenül a párbeszédes vita pártján állok - még ha nem is mindig csinálom jól -, de egyre kevésbé az interneten.

2018. június 17., vasárnap

Minden csak értelmezés kérdése...?

Mi köze a posztmodern dekonstrukciónak a kereszténységhez? Semmi - jöhetne az azonnali felelet, amiben volna is igazság. A posztmodernt a legtöbb keresztény egy zavaros és mindent relativizáló szemléletmódnak tartja, ami szöges ellentétben áll a hitével. Tényleg ilyen kibékíthetetlen az ellentét? Nem feltétlenül, és erre meglepő módon éppen az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány lehet egy jó példa.

Aki öt percnél többet foglalkozott a posztmodernnel, valószínűleg az is belebotlott már a francia filozófus Jacques Derrida nevébe. Ha Derrida filozófiáját egyetlen, egyébként általa hangoztatott (és sokszor félre is értett) mondatban kellene összegezni, az ez volna: "there is nothing outside the text", vagyis "nincs semmi a szövegen kívül". Derrida alapvetően a szövegek megértésével foglalkozott, és úgy találta, hogy maga a nyelv akadályozó tényező az értelmezés számára, ami egyfajta lencseként a szöveg és az értelmezője közé furakodik. Egy butácska példával élve olyan ez, mint a "Kis Hableány" című mesefilmben a sellő Ariel sztorija, aki a mese főszereplője. A tenger mélyén élő Arielhez egy szép napon eljut egy közönséges villa az emberek világából, ám amikor kézbe veszi, fésűnek hiszi azt, és így is bánik vele. Számára a villa szó jelentése és valósága nem egy evőeszközre utal, hanem a szépítkezés kelléke. Persze mindez csak mese - vagy mégsem az, mondja a posztmodern filozófia.

A dekonstrukció szerint a pőre valósághoz sosem juthatunk el, mert mindent a világon a nyelv torzító lencséjén keresztül értelmezünk és utána az értelmezéseink szerint viszonyulunk hozzá. Mindez azt jelenti, hogy sosem tudunk igazán a szöveg mögé kerülni, hogy egyfajta tiszta és garantáltan objektív jelentéshez jussunk. Nagyon-nagyon dióhéjban erre gondolt Derrida, amikor azt mondta, hogy "nincs semmi a szövegen kívül", vagyis nincs olyan valóság, amit ne interpretálnánk a nyelv közvetítő lencséin keresztül. Tovább fokozva ezt a posztmodern megközelítést, itt nem csupán a szó szerinti leírt szövegről (könyvekről, újságokról, internetes felületekről) beszélünk, hanem gyakorlatilag az egész világról, hiszen a körülöttünk lévő dolgokat is szakadatlanul értelmezzük. Ha valaki például lát egy kutya közönséges poharat, még ez az egyszerű látvány is értelmezést követel, az értelmezés pedig számos körülménytől függ majd: például a kontextustól, a saját hátteremtől, az előfeltevéseimtől, melyeket mind a tapasztalathoz társítok. Nem mindegy, hogy itt egy borospohárról van szó, amit egy buli közepén a magasba emel a vőfély, vagy arról a pohárról, amiről Krisztus beszél a Gecsemáné-kertben gyötrődései közepén.

Derrida ennél persze sokkal többet is állít, például azt, hogy gyakorlatilag minden szöveget behálóznak apóriák, azaz ellentmondások és talányok, rések, lyukak, amelyeket le lehet leplezni ha igazán elmélyedünk a szövegben. A dekonstrukció, mint szövegolvasási módszer pontosan ezt a célt szolgálja: lebontani a szöveget egészen addig, amíg napvilágra nem kerülnek az ellentmondásai és így világossá nem válik, hogy itt konstruált és bizonyos szándékok által vezérelt alkotásról van szó. 

Nos, mindez talán nem túl szimpatikus és valószínűleg nem is hangzik túl jól a keresztény füleknek. Ahogy Pethő Bertalan irodalomtudós fogalmazott:
A dekonstrukció "... minden hagyományt felforgat (...) visszautasít bármiféle autoritatív vagy privilegizált olvasást; eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját."
Magyarul úgy tűnik, senki sem mondhatja meg, mi a dolgok helyes értelmezése, a helyes olvasat és ha valaki mégis megpróbálja, az valószínűleg manipulálni akar, érdekeket szeretne érvényesíteni, hatalomra kíván törni.

És akkor most teszem fel megint a kérdést: mi köze ennek, lehet-e köze egyáltalán a kereszténységhez?

Merthogy a Biblia is szöveg, a hitünk szövegeken alapul, a dogmatikánk szövegszerű, és amikor hirdetjük az Igét, szövegeket hozunk létre. A fentiek értelmében azonban a dekonstrukció elmarasztal bennünket, hiszen mi sem nézhetünk a szövegek mögé és ha ezt nem tehetjük, akkor az sem mondhatjuk meg, mi a helyes értelmezés. 

Érdekes azonban, hogy Derrida értelmezői sokkal barátságtalanabbak, mint maga Derrida, aki későbbi munkáiban pontosította felvetéseit - pontosan azért, hogy tompítsa a relativizálás erejét. Amikor azt állította, hogy "nincs semmi a szövegen túl", valójában arra utalt, hogy a szövegkörnyezeten túl  nincs semmi. Csak kontextusok vannak, amelyek behatárolják a szövegek jelentéseit. A kontextusokat pedig meg kell tölteni értelmezésekkel, és ennek kapcsán beszél Derrida egy szerintem fontos kulcsfogalomról: az értelmező közösségről. Nyilván, a Biblia szövegéről is sokféle értelmezés kialakítható, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyik értelmezés jó is. A dekonstrukció nem jogosít fel arra, hogy egy szövegről bármit mondhassunk. Derrida azt mondja, a kontextusnak van egy legitim meghatározója, mégpedig az értelmező közösség, mely akkor jár el helyesen, ha alapot teremt egy szöveg kontextusához, amiben azt érteni kell. A közösség szabályai nélkül nincsenek kritériumok sem, amik egy szöveg értelmezését uralják.

Nos, a helyzet az, hogy az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány pontosan ilyesminek tűnik. A Szenthagyományt egy értelmező közösség, az egyház hozta létre egyfajta keretként, ami vezeti az embert abban, hogyan kell a bibliai szöveget érteni - és nem engedi meg a túlzott relativizálást, az egyéni interpretációk csapongását sem. Míg a dekonstrukciós gondolat arra figyelmeztet, hogy soha nem léphetünk teljesen a "szöveg mögé" az objektív jelentésért, addig az értelmező közösség abban szabályoz, hogyan járjunk el a "szöveg előtt". Logikus, hogy a Biblia megértését azok határozhatják meg leginkább, akikre maga a Biblia is rábízatott, akikhez a legközelebb áll, azaz az egyház. Egy ilyen, elképzelt "dekonstruktív gyülekezetben" a bibliai szöveg áll a középpontban, melyen lekciószerűen megy végig a közösség. Mi a jó ebben? Például megnehezíti a privát vélemények lehetőségét, ahogy azt is, hogy a pásztor mindig a kedvenc textusairól prédikáljon. Ezen felül az elmúlt korok értelmezéseivel is segít utat találni az érvényes olvasat irányában. Ha az egyházra, mint értelmező közösségre tekintünk, mely jó értelemben "felügyeli" a keringő felfogásokat, az számos balesettől, tévedéstől és értelmezési zsákutcától megóvhat minket. Azt kell mondjam, a katolikus egyház éppen a Szenthagyománnyal jobban megvalósította ezt a funkcióját, mint mi protestánsok - és bármilyen furcsa, ezzel közelebb is került a posztmodernhez, mint a magukat haladóbbnak vélő más felekezetek. Tanulhatunk egymástól!