2018. október 13., szombat

A testtől független lélek?

Divatos manapság azzal érvelni, hogy az embernek nincs lelke. Csak test vagyunk, amit pedig lélekként tapasztalunk, az is testi folyamatokra vezethető vissza. Vajon ha elfogadjuk ezt az állítást, az veszélyezteti a hitünket?

Csúnya dolog ez a homokóra, amit a közismert dal szerint mi emberek nagyon szeretnénk megállítani! Másként megfogalmazva időszemlélettel rendelkezünk, ami a jelenen keresztül a jövőbe mutat; ennek keretében pedig azt is tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni. Nem egyszerűen halálfélelmet érzünk (amit egy állat is tapasztalhat, amikor például egy ragadozó üldözi), hanem szorongást ennek a tudatától és a meghalás folyamatának bizonytalan körülményeitől. Szűcs Ferenc szerintem szépen fogalmazza meg ugyanezt:
"Az ember ráeszmél, hogy tudásának és környezetének nagyrészét az előtte jártaktól kapta örökségül és valamikor maga is "örökhagyó" lesz. (...) Amint volt idő, amikor én nem voltam, ugyanúgy lesz idő, amikor én nem leszek. Az állat életére is jellemző a félelem, a veszélyérzet, de egyedül az ember tud szorongni és aggódni, hiszen a jövő bizonytalanságában biztosan tud a végességről."

Vagyis röviden, értelmezzük a lepergő homokszemeket, valamiként kezeljük az időfolyamot és eközben tartunk a saját végességünktől. Szerintem ez az egyik olyan képességünk, ami nagyon emberinek tűnik és elválaszt bennünket az állatoktól. (És nem utolsó sorban ez az időszemléletből fakadó bizonytalanság az egyik, ami elvezet bennünket ahhoz, hogy a saját létünk értelmét magunkon túl találjuk meg: azaz például Istenben.)

De tulajdonképpen miért félünk a haláltól?

Szerintem leginkább azért, mert megszakad a létfolytonosságunk. Nemcsak az öntudatunkat veszítjük el, amikor meghalunk, hanem tartunk tőle, hogy soha nem is nyerjük azt vissza, vagyis a kontroll magunk felett végleg kicsúszik a kezünkből. A halál nem olyan, mint egy kis ájulás, amit némi, az ember orra alá nyomott repülősóval talán meg lehet valahogyan oldani. A halálba végzetesen "beleájulunk", de eddig úgy néz ki, abból fel nem ébredünk. Nagyon sok keresztény éppen emiatt is kapaszkodik abba a lehetőségbe, hogy akkor kell legyen egy olyan alkotórészünk, amit léleknek nevezünk - és ami a meghalás pillanatában távozik a testünkből, hogy "valahova felröppenve" tovább éljen. Vigasztaló ebben hinni - és könnyedén elvezet ahhoz, hogy a lelkünket gondolatban teljesen elválasszuk a testünktől.

Az előző részben arról próbáltam írni, hogy a legújabb kognitív kutatások szerint amit léleknek nevezünk, az jó eséllyel az agyunk egyik funkciója, vagyis ha az agyunk elporlad, nem marad olyan részünk, ami túlélhetné a halált. Másként fogalmazva a mai kutatások nem támasztják alá a vigaszt kereső megoldásainkat és azt állítják, a lelkünk össze van kötve a testünkkel, és nem is lehet attól leválasztani. 

De ez az állítás tényleg olyan horderejű és annyira sokkoló kell legyen (mármint ha egyáltalán igaznak fogadjuk el), hogy alapjaiban megrengeti a hitünket? Szerintem szó sincs erről! A teljes megsemmisülésre többféle módon is szoktak válaszolni. Például - többek között - a hetednapi adventisták a lélekalvás elméletét vallják: az elképzelés szerint az ember a testi halál és a végleges feltámadás között "nem érzékeli" a létezését, tulajdonképpen nincs is lelke. Vagyis Istennek nem okoz gondot, hogy az emberi szempontból valós megsemmisülésnek nevezhető állapotból az egyént helyreállítása. Most nem szeretném ezt az álláspontot teológiai szempontból kiértékelni, csupán arra kívántam utalni, hogy amennyiben abból indul ki a gondolatmenet, hogy nincs testtől független lelkünk, az nem jelenti a hitünk végét.

Ez annál is inkább így van, mert az egyház korai időszakában (a patrisztikus korban) is alapvetően úgy gondoltak az emberre, hogy az testi-lelki egység. Tertullianus például azt írta, a test és lélek két különböző, noha egymással összekapcsolódó rész (mondjuk a lelket önmagában halhatatlannak vélte). Inkább a görög filozófiák szemlélete volt az, hogy a lélek a test börtönében létezik, és a halál pillanatában onnan mintegy kiszabadul. A testtől független lelki komponens gondolata mintha nem a biblikus kereszténységből, hanem a hellén kultúrából származna... (Amit persze aztán az egyház is átvett bizonyos mértékben.)

Félre ne értsen senki: természetesen a patrisztikus korban nem a mai materialista-redukcionista szemüveget viselték az egyházatyák, viszont annyiban mégis emlékeztet a régi felfogás a mai modern szemléletre, hogy nem szedte szét ennyire az embert testi és lelki alkotóelemekre - mintha az egyik független lenne a másiktól. Persze nem állítom, hogy nem volt egyfajta nyitottság abba az irányba, hogy a lelket önálló entitásként kezeljék. Ám mégis a meghatározó gondolat az volt, hogy az emberi lényt a kettő csakis együttesen konstruálja: a test és lélek közösen határozzák meg milyenek is vagyunk. Ez az antropológia tehát valami olyasmit állít, hogy amikor meghalunk, akkor nem a lelkünk fog élni, hanem mi magunk, hiszen többek vagyunk a lelkünknél. Ahogy azt is tudjuk, a Szentírás végső soron feltámadásról beszél: Athénagorasz szerint az ember örök életre szóló rendeltetése az egész embert érinti, vagyis a testét és a lelkét is.

A témát a végtelenségig lehetne ragozni. Most pusztán két dologra kívántam rámutatni:

(1) Az ember teste és lelke elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással az életben, és valószínűleg a halálban is. Ebben hinni nem ateizmus, hanem szerintem teljesen összefér a hitünkkel.
(2) A halál utáni létezés úgy gondolom független attól, hogy teljesen megsemmisülünk testestől-lelkestől halálunk pillanatában, avagy van egy részünk ami ezt túléli. A Szentírás alapján én azt látom biztosnak, hogy a feltámadás nem a lelkünkre, hanem az egész emberre vonatkozik: nem testtől független tudatként fogunk lebegni.

Ha igaz a fenti két állítás, akkor szerintem azt kell mondanunk, hogy a hitünket nem veszélyeztetik az olyasféle kijelentések, melyeket manapság divatos hangoztatni a kereszténységgel szemben - miszerint nincs testtől független lelkünk.

2018. október 9., kedd

Lélekkel, lélek nélkül vagy lelketlenül?

Biztos vagyok benne, hogy sokak számára feleslegesnek tűnik a kérdés: honnan tudjuk, hogy van egyáltalán lelkünk? Talán valami ilyesmit mondanánk: érezzük, amikor boldogok vagyunk és azt is, ha fáj. De pontosan hol és mit érzékelünk ilyenkor? Talán lesznek, akiket meglep a kijelentés, hogy az alapvető tudományos hozzáállás szerint az embernek valójában nincs lelke - amit mégis annak érez, az pusztán az agy egy funkciója.

A manapság rendkívül népszerű Yuval Noah Harari keményen odavágja "Homo Deus" című könyvében, hogy a kreacionisták a tudatuk mélyén leginkább azért utálják Darwint, mert az evolúció megfosztott bennünket a lelkünktől. Ha az ember az alacsonyabb rendű létformáktól származik, akkor Harari szerint lelke sem lehet, főleg nem olyan, ami túléli a test halálát. Mivel a lélek az agy egyik funkciója - azaz valami olyasmi, mint egy fának az árnyéka - az agyhalállal a lelkünk is megszűnik majd működni. Ha kivágják a fát, eltűnik az árnyéka is. Semmi nem marad belőlünk, porból lettünk és porrá leszünk, nincs bennünk lélek, ami bárhova elvándorolhatna - alkossunk bármilyen képet is a túlvilágról, ahová a léleknek repülnie kellene.

Ráadásul, tovább fokozva ezt a gondolatot, az emberhez közelebb álló főemlősök kapcsán lehet olvasni olyan beszámolókat, mintha ők is rendelkeznének az öntudat bizonyos szikráival. Még a hatvanas évek végén vált közismerté Washoe, egy csimpánz, aki megtanulta az amerikai ameslan-jelbeszédet. Ezt a jelnyelvet a süketek használják az egymás közti kommunikációra, Washoe pedig mintegy 250 jelet volt képes megismerni, sőt ezek egyszerű kombinációját is használta. Például az "adj édességet" jeleket egymás után tudta mutatni. Egy Chantek nevű orangután pedig nemcsak 150 jelet sajátított el, de képes volt arra is, hogy felismerje saját magát a tükörben! Többek között ezek alapján a lélekről kialakított monisztikus felfogás azt feltételezi, hogy amit az ember öntudatának, mentális képességeinek, és hagyományosan lelkének szoktunk nevezni, az gyakorlatilag a biológiai adottságunkban gyökerező képesség, melynek csírái a hozzánk közel álló főemlősökben is jelen vannak. A lélek, amiben mindig is hittünk, nem létezik - összegezhetjük ezt az álláspontot.

Valószínűnek tartom, hogy keresztényként a legtöbben nem találjuk túl szimpatikusnak az ilyesféle gondolatokat. Mi eddig úgy vélekedtünk, hogy van egy léleknek nevezett, alapvetően titokzatos, de határozottan érzékelhető egység "valahol bennünk", ami képes a testünktől függetlenül funkcionálni. Gyakorlatilag valamilyen formában mintha az összes világvallás erről beszélne. Ha valaki ebben a gondolatkörben szocializálódott, valóságos hidegzuhany lehet számára olyasmit hallani, hogy tulajdonképpen nincs is lelke. Talán arra is gondol, hogy a lélek megsemmisülése a halálban az agy funkcióinak leállásával egyet jelent azzal, hogy kikukázhatja amiben eddig hitt.

Utóbbi dilemmáról majd a következő bejegyzésben írnék, most csak azt jegyezném meg, ha az ember elkezd kicsit "belekanalazni" ebbe az iszonyú komplex kérdésbe, egy idő után úgy érzi majd, hogy valamiféle köd lengi be az egészet. És azért nem egészen eszik olyan forrón a kását, ahogy az előző bekezdésekből az tűnhetett. Röviden és magyarul, a tudatunk egy merő rejtély. Ahogy Németh Dávid írja: "A következetes redukcionizmus nem tud magyarázatot adni arra, hogy a szellemi-pszichikus működés miért alkot mégis különálló egységet, s miért jött létre egyáltalán a tudatosság. Márpedig tagadhatatlanul fennáll bizonyos önállóság, s a psziché világában egészen sajátos törvényszerűségek uralkodnak."

A pszichikus átéléseink ráadásul nagyon szubjektívek, mitöbb gyakorlatilag lényegileg azok. Thomas Nagel ismert denevér-példája jól kifejezi mindezt. Nagel szerint egy ember megpróbálhatja elképzelni, milyen érzés denevérnek lenni, vagyis olyan képességekkel rendelkezni és úgy viselkedni, mint egy denevér. Azt viszont soha nem találhatjuk ki, milyen egy denevér számára denevérnek lenni. Ehhez már a konkrét denevér szubjektív élményét kellene átélni. Viszont erre nemcsak a denevérekkel, hanem senki mással nem vagyunk képesek. Még amikor egy másik embertársunk felé mutatunk empátiát, azaz megpróbáljuk beleérezni magunkat az ő helyzetébe, akkor sem azt éljük át, amit a másik személy, hanem azt, amit mi tapasztalnánk olyan körülmények között, amelyek éppen jellemzik ennek a személynek az életét. A tudatosság és a pszichikus átélések ezek szerint borzasztóan egyéniek - de akkor nehéz túlságosan fixált és végleges törvényekben gondolkodni róluk.

A túlzott redukcionista szemlélet másik gyengéje, hogy annyira egy rendszer egyes elemeire koncentrál, hogy nehezen tud tekintettel lenni ezeknek az elemeknek a kapcsolataira. A neuronok rendszere pedig iszonyú szövevényes. Az egyes alkotóelemek, mondhatni a "legókockák" tanulmányozása viszont nem ad magyarázatot számos olyan jelenségre, amelyek sajátosságai éppen a részek összekapcsolódásából fakadnak. Egy rendszer pedig sokszor több, mint egyszerűen az alkotóelemek összekapcsolt változata. Létezik egy bizonyos emergenciaelmélet, ami valami olyasmit mond ki, hogy egy rendszer bizonyos bonyolultság elérése után maga is új tulajdonságokat hoz létre - és ezek már nem vezethetők le az egyes alkotóelemek jellegzetességeiből. A tulajdonságok emellett az eredeti rendszerben sem voltak jelen - még kezdetleges formában sem.

Nem szeretném most a bonyolultat tovább bonyolítani, az egyetlen amit érzékeltetni kívántam, hogy amit mi léleknek, öntudatnak, mentális világnak, személynek élünk meg, az nem egy jól körvonalazott és minden porcikájában megértett valóság. Ám feltéve a provokatív kérdést, ha mégis igaza van az előbb felvázolt monisztikus pozíciónak, ez tényleg a hitünk végét jelenti? Szerintem nem - de erről majd legközelebb.

2018. október 5., péntek

Az ember leépítése

Egy izgalmas tanulmány és egy izgalmas kerekasztal beszélgetés van most a hátam mögött. A kettőnek nem kellene, hogy köze legyen egymáshoz, mégis valamiképpen ugyanaz jutott eszembe róluk, amit a bejegyzés provokatív címében szerettem volna a lehető legrövidebben visszaadni. Tudom, borús és depresszív kijelentés, de manapság mintha az ember leépítésének lennénk tanúi a nyugati társadalmakban - miközben paradox módon éppen az ellenkezőjeként éljük meg a helyzetet.

Akkor először a kerekasztalról!

A tegnapi nap során a MEKDSZ remek szervezésében egy igazán inspiratív beszélgetést figyelhettem nézőként a Budapesti Műszaki Egyetem egyik előadótermében. Ateista oldalról a "kifakadós videóiról" elhíresült Orosz László, míg a teizmust képviselve Nagy Gergely és Pataki Béla hallatták a hangjukat. Végül az asztalnál ült még az ismert valláskutató-kulturális antropológus, azaz Farkas Attila Márton (FAM) is. Nem tudom visszaadni a mintegy kétórás eszmecsere részleteit, mindazonáltal amit ők négyen összehoztak, minden bizonnyal sokféle érzelmet ébreszthetett a jelenlévőkben, beleértve ebbe a pozitívakat és negatívakat egyaránt. Az elhangzottakból most önkényesen két felszólaló, Orosz László és FAM egy-egy megjegyzését emelem ki, mert valamiképpen remek illusztrációi annak, amiről ez a bejegyzés szólni szeretne. 

Orosz László számomra szimpatikus módon beszélt felvállalt ateizmusáról, és keresztényként is be kell látnom, több szempontból könnyen tudtam azonosulni vele. Őszintén elmesélte, hogy fiatal évei útkeresései során mi volt az a végső pont, amikor teljesen elveszítette a hitét bármiféle istenség létezésében. Ez a pont a halál utáni élethez, valamint az emberi lélekhez kapcsolódott. Orosz szerint sokan vannak, akik eljárnak bizonyos szertartásokra, valamiféle értelemben gyakorolnak egy vallást, közben azonban a tudatuk peremén folyamatosan érzik, hogy nem tudják "ezt az egészet" elhinni. Nos, számára az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban az volt, amikor önmaga előtt beismerte, képtelen hinni a halál utáni létezés lehetőségében - mert a lélek, mint olyan nem létezik, hanem pusztán az agy egyik funkciója, gyakorlatilag kivetülése - akár a fának az árnyéka. És ha leáll az agy, akkor logikusan a funkcióinak is vége, a tudat is megsemmisül. Nincs semmi tehát a halál után, nincs testtől független tudat, nincs létezés. Ha nem is csak ez volt, ami végleg az ateizmus irányába fordította, mindenesetre a lélek képzetének ilyesféle "feladása" adta meg a végső lökést.

A másik általam most kiragadott gondolatmenet FAM tolmácsolásában hangzott el, aki azt mondta, nem hisz az egyetemes morálban, mert ehhez túl nagyok a különbségek az emberi kultúrák között. Az este folyamán egyébként FAM volt az, aki mindenféle kérdésben a leginkább flexibilis és ezért legkevésbé megfogható álláspontot képviselte - látszott azonban, hogy ezt belső meggyőződésből, és nem trendiségből teszi. Érdekes véleménye szerint a vallások, hitek, nézetrendszerek - tehát az is, ha valaki például kereszténynek mondja magát - egyfajta "szubjektív tudatállapotok", melyek beálltak és rögzültek az emberi tudatban. Maga a tudat egyébként szinte enigmatikus rejtély, és a friss kutatások arra világítottak rá, nem egyszerűen az agy funkciója, hanem mintha az egész testünk részt venne a működésében. Megjegyezendő, hogy FAM az ateizmust is az előbb említett beállt és szubjektív tudatállapotok közé sorolja, és egyáltalán nem jelentené ki kategorikus magabiztossággal, hogy nincs semmi a halál után.

Amiért pedig ezt a két hozzászólást emeltem ki a tegnap elhangzott számos érdekfeszítő gondolat közül, az a bevezetőben említett tanulmány, amely a posztmodern kor emberképét feszegette. Mind Orosz László, mind FAM véleménye csaknem magától értetődően visszatükrözi azt a korszerűnek tartott szemléletmódot, ami hosszú távon nem biztos, hogy jó végeredményhez vezet. A posztmodernitást magát persze képtelen lennék néhány mondatban leírni, hiszen komplex filozófiáról van szó. (Korábbi bejegyzésekben némileg foglalkoztam vele - például itt és itt.) Mégis, a posztmodern emberről nem túl nehéz fantomképet nyújtani. Ennek a fantomképnek a legfőbb vonása szerintem a bizalmatlanság lehet. A posztmodern ember - szemben a modernnel - elveszítette annak képességét, hogy bármilyen igazságot felismerjen. Ez nem azt jelenti, hogy nincs igazság, csak a mai ember gyanakvással tekint arra, ha ezt a szót meghallja és feltételezni is nehezére esik, hogy létezhet több a szubjektív igazságnál. Mindenre kérdőjelekkel néz, minden egzaktat és abszolútot tagad, és ezt azért is teszi, mert mindent csak állandó átmenetben lévőnek érzékel. A dolgok átmenetisége ma már nem csak állapot, hanem szerintem szemléletmód is, mégpedig olyan, ami nem igazán teszi lehetővé, hogy a szubjektív dolgoknál sokkal komolyabb valami szárba szökkenjen, hiszen az abszolút igazságok nem lehetnek átmenetiek. 

Természetesen nem lehet tagadni, hogy sok valós gondolat is van ebben a csomagban, mégis ugyanilyen nehéz lenne tagadni, hogy romláshoz vezethet, ha parttalanná válik. Márpedig manapság egyre inkább ilyennek tűnik - parttalannak, magával sodrónak.

A szociálpszichológus Walter Truett Anderson négyféle terminussal próbálta leírni a posztmodern ember milyenségét. A négy aspektust egymás mellé rendezve valami olyasféle konklúzió született végül, hogy a posztmodern ember egy rengeteg irányba megfelelni kívánó, saját magát szakadatlan és képlékeny változásban megélő személy, aki ráadásul olyan önképpel rendelkezik, amit a szociális környezete alkotott meg számára. Másként fogalmazva, a posztmodern ember feladta önmagát.  Aki ő maga, azt is mások konstruálták meg. Lemondott arról, hogy lelke legyen (ahogyan Orosz László említette), a hite is tökéletesen szubjektív (ahogyan FAM-tól hallhattuk), nem bízik semmiféle abszolútságban, mindent teljesen kétségbe von. Ahogy a tanulmány fogalmazott, a posztmodern ember élete önmaga kísérletévé válik.

A paradoxon az, hogy ezt az önfeladást és totálisan szubjektív tudatállapotot a mai ember nem veszélynek érzékeli, hanem pontosan ellenkezőleg, szabadságként éli meg. Csak a terhek alóli felszabadulást és egyfajta megmenekülési módot vesz észre benne, negatívumokat szinte semmit sem. Mivel a posztmodern világban mindenkinek megvan a maga igaza és nincsenek abszolút kapaszkodópontok, azokért harcolni sem érdemes. Ezért aztán a posztmodern, lélek nélkül élő, szubjektív ember nem igazán akar cselekedni sem: semmi nem készteti erre, nem érzi fontosnak a véleménynyilvánítást, nem látja értelmét annak, hogy az eseményekbe mélyen beleavatkozzon. Szerintem szépen foglalja össze mindezt Johann Batist Metz:

"A katasztrófát elsősorban nem is maga a katasztrófa jelenti, hanem az, hogy már nem tudjuk katasztrófának látni, és fokozatosan saját pusztulásunk szemlélői leszünk."
Vagy ahogy másvalaki fogalmazott, ebben a korban annak lehetünk tanúi, hogy az egyén és általában az ember lassan, de biztosan és megállíthatatlanul "eltűnik" önmaga szeme elől. 

Nos, ha nem is erről szólt a tegnap esti kerekasztal beszélgetés, és őszintén szólva minden résztvevő szájából hallottam hazavihető gondolatokat, valahogy mégis úgy éreztem, ennek az atmoszférája is ott lebegett a teremben, ahogy ott lebeg az egész nyugati-plurális-posztmodern világunkban. Hogyan tehetnénk szert újra arra az elveszített képességünkre, hogy érzékenyek legyünk az Abszolútra - miközben szubjektív meggyőződésünket sem kívánjuk feladni? Ha ilyen messzire elkalandoztunk minden objektivitástól, lehet-e még visszatalálni hozzá, amennyiben persze elfogadjuk a létezését? Felépítheti-e magát az ember, ha egyszer már leépítette - vagy ez olyan volna, mint amikor Münchausen báró saját hajánál fogva akarta kihúzni magát a mocsárból?

2018. október 1., hétfő

A jó progresszió

"Aki azt akarja, hogy az egyház megmaradjon olyannak, amilyen, az nem akarja, hogy megmaradjon" - igen hatásos mondat a német evangélikus Klaus Douglass tollából. Belátom, évekkel vagyok lemaradva, de csak most került a kezembe a szerző új reformációról szóló könyve, ami kapcsán felötlött bennem a gondolat, mennyire félünk a progressziótól. Pedig nem kellene...

Főként konzervatív hívő körökben a progresszív jelző egyszerre képes émelygést és utálatot kiváltani. Már majdnem olyan, mint egy káromkodás. A progresszív kifejezés gyakorlatilag a parttalan liberalizmus váltófogalma lett, és ha valaki a teológiában ilyen irányzathoz tartozik (ehhez sokaknak már az is elég, ha nem megfelelően konzervatív), az gyakorlatilag a "majdnem hitetlen" szégyenbélyegét viseli magán. Felvállaltan progresszív teológusnak lenni, progresszív teológiát művelni a tiszta evangéliumi hit beszennyezését jelenti és csaknem egy az istenkáromlással. 

Nos, az tagadhatatlan, hogy mindebben sok igazság van! Az elvadult progresszivitás pontosan ugyanolyan mérhetetlen károkat okoz, mint a radikális fundamentalizmus - csak a dolgok másik oldalán. Ám mégis tartok attól, ha ennyire félünk a progresszív szót használni és tartunk a haladás puszta gondolatától is, azzal feladunk valamit abból, ami a kereszténységet gyökerénél fogva jellemezte: a rugalmasságból, a helyzetekhez való alkalmazkodóképességből, a jövőre vonatkozó vízióból, amelyek pedig rendkívül fontos tulajdonságok a túlélés és továbblépés szempontjából.

Mindebben csak megerősített Douglass (ld. fotó) előbb említett kötete, amit nagy és pozitív meglepetésemre egyébként a református Kálvin Kiadó jelentetett meg. Douglass meglepő nyíltsággal és kendőzetlenséggel szinte "odavágja" mi a probléma a végzetesen betokosodott egyházi struktúráinkkal, melyek pont a fejlődésre - most direkt ezt fogom írni: progresszióra - teljesen képtelenek. Márpedig Luther Márton reformációjának szándéka annak idején az volt, hogy a kereszténység üzenetét egyrészt bibliai alapokra helyezze, külső formáját pedig az adott kor színvonalára emelje. Most mindkettőben mintha el lennénk maradva! 

Adódik akkor a kérdés: a progressziónak a hitünk tartalmára vagy formájára kell vonatkoznia?

Azt hiszem a legtöbben egyértelműen azt válaszolnának erre, hogy kizárólag a forma jöhet szóba: épp az a baj a progresszív teológiával, hogy a tartalomhoz is hozzányúl és addig hígítja, relativizálja azt, hogy szinte már hitetlenséggé válik. A keresztény hit tartalmát sokkal inkább őrizni és hagyományozni szükséges, a progresszivitásra ott van szükség, amikor ezt a megőrzött hitet kommunikáljuk. Itt azonban eszembe jut Jézus példázata az új borról és új tömlőről. Krisztus valami olyasmit mondott, hogy az új bort nem lehet régi tömlőbe tölteni - mert mind a tömlő, mind a bor elveszik ennek következtében. Most nem akarom ezt a szakaszt aprólékosan kielemezni, hiszen a mondanivaló elég világos: az új keretek és az új tartalom kéz a kézben járnak, vagyis nem lehet úgy megújítani az egyházat, hogy annak formai elemei frissülnek, de a tartalom egy az egyben marad a régi. Ha az egyiket változtatjuk, szükségképpen változtatni kell a másikat is. Douglass ezt nálam jobban összefoglalta:

"Az olyan egyház, amely nem áll a kor színvonalán, eltávolodik a Szentírástól is. A Szentíráshoz való közelség ugyanis nem konzerválható. Azért mindig újra meg kell küzdeni, és mindig újra kell definiálni."
Mindez persze nem azt jelenti, hogy más evangéliumot hirdet az egyház - ez az, amit a progresszív teológia képes elhibázni, amikor csaknem felismerhetetlenné teszi az evangéliumot -, de akkor mit jelenthet? Tegyük fel, hogy az új tömlő az egyház új működési kereteit jelenti (például modern kommunikációs formákat, modern istentiszteletet, korszerű egyházkormányzási, lelkigondozási és más alapelveket). Mit jelenthet ebben az esetben az új bor, vagyis az "új tartalom", ami ebbe a tömlőbe kerül? Nyilván a Biblia üzeneteit nem változtathatjuk meg - az új bor nem lehet az, hogy "kitalálunk" valami olyat, ami eddig másnak még nem jutott eszébe. Az összes eretnekség nagy része pont abból származott, hogy az egyházban bizonyos emberek "újat" akartak mondani...

Csak egyetlen példa: szerintem a jó progresszió többek között azt jelenti, hogy a saját korunk kérdéseit beépítjük az üzenetbe, amely az evangéliumról szól. Itt nem csak arról van szó, hogyan szólítjuk meg a saját kortársainkat, hanem arról is, hogy érzékenyek és reflexívek vagyunk az őket érintő problémákra - például az igehirdetésekben. Pofonegyszerűnek és magától értetődőnek tűnik, igaz? Mégis, egy kezemen meg tudom számolni hány olyan gyülekezetben voltam, ahol tényleg úgy és olyan témákról hallottam, melyek nem az ott lévő hívőknek, hanem a kívülállóknak szóltak - nemcsak retorikailag érthetően, hanem tartalmukban is.

Míg a korszellemmel nem, a korral igenis haladni kell. Szerintetek hol lehet még egészségesen progresszív, amit teszünk vagy tennünk kellene? Milyen az az új bor, amihez új tömlőre van szükség?

2018. szeptember 27., csütörtök

Az édenkerten belül és kívül...

Kezdjük azzal, hogy jelenleg négy macskám van! Soknak tűnhet - főleg azoknak, akik nem szeretik a macskákat. Akkor már egy is sok, ám ha  tényleg szeretjük őket, akkor négy sem az. A macska márpedig szerethető és ezt tudja is magáról a kis szemétláda, ezért tart bennünket, emberi lényeket alázatos szolgáinak. De minek írok ilyesmiről egy teológiai blogban?

Csaknem elviselhetetlen számomra ha azt látom, hogy valaki ártatlanokat bántalmaz. Lehet az felnőtt vagy gyerek, fiatal vagy öreg, semmivel nem tud senki úgy felbosszantani, mint amikor emberi mulasztásból vagy gonoszságból ártatlanoknak kell szenvedniük. Ugyanígy igaz ez az állatokra is: süt belőlük egyfajta ártatlanság, valamiféle gyermeki tisztaság, bizonyos érintetlenség, ami teljesen kiveszett az emberek világából. Ahogy látom, ezekkel az érzésekkel nem vagyok egyedül: gondoljunk csak arra, milyen elképesztő indulatokat váltott ki néhány hónapja a hírekben, amikor a Fővárosi Állatkert egyik vemhes szurikátáját megölte egy tinédzser. Az emberek dühe szinte az egekbe ért, talán már túlságosan is magasra szökött, és sokan kezdték mondogatni, hogy "le kéne nyugodni, mert csak egy szurikátáról van szó", no és "vannak fontosabb dolgok ebben az országban, mint egy kisemlős halála". Ez pedig teljesen igaz.

És mégis...

Miért készített ki ilyen sokakat ez az incidens? Miért reagáltunk rá ilyen érzékenyen, hiszen ha a jobbik eszünket előszedjük, akkor utólag talán kissé szégyenkezve belátjuk, hogy egy szurikáta nem érte meg az indulatok ilyen mértékű elszabadulását. Mi van az állatokban, ami ilyen mértékű rokonszenvet vált ki az emberekben?

Ha a teológus válaszolhat belőlem erre a kérdésre, akkor valami olyasmit mondok, hogy bűnös emberként sem veszett ki belőlünk az a képesség, hogy felismerjük és nagyra értékeljük az ártatlanságot. Az állatok - ha ölnek is - nem erkölcsi megfontolások mentén teszik. Csak a túlélésükért küzdenek. Nem harapják át egymás torkát néhány százalékért, nem pusztítják vagy csonkítják meg a másikat, mert az más focicsapatnak szurkol vagy más a pártpreferenciája, esetleg az övéktől eltérő vallást követ. Legyen bármilyen véres a természet, ahhoz a vérhez nem sok ilyesféle szándékosság tapad. Mi emberek békésebbek vagyunk egy csimpánzhordához képest - de ha gyilkolunk, ha valamit vagy valakit bántalmazunk, hát akkor sokszor sunyi és aljas gonoszságból, számításból és jól kiérlelt dühből tesszük.

Stephen Greenblatt elképesztő érdekes könyvet írt Ádámról, Éváról és az elveszett Édenkertről, illetve leginkább arról, hogyan gondolkodtunk mi emberek a paradicsomi állapotokról az elmúlt több ezer évben. A könyv utolsó fejezete arról szól, hogy a darwinizmus térhódítása hogyan gyengítette meg az Ádám-Éva sztori történelmi hitelességét. Az evolúcióelmélet terjedése a felvilágosodás racionalitásba vetett hitével együtt teljesen megtépázta a teremtéstörténet szó szerinti értelmezésének elfogadhatóságát. De bármekkora sebet is ejtett rajta, és gondolkodjunk bármiképpen is a bibliai narratíváról, tagadjuk akár vehemensen a szöveg történeti hitelességét, mégsem tudunk szabadulni az Édenkerttől. És ennek az egyik oka az, hogy egy olyan világ vesz körül bennünket, amelyben úgy igazából csak mi emberek vagyunk bűnösök, csak mi követünk el erkölcsi kihágásokat, mi aljasultunk le ilyen mértéktelenül. Az állatok azonban megőriztek valamit a romlatlanságból.

"És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei s észrevevék, hogy mezítelenek" - írja a Genezis szövege arra utalva, hogy az ember ráébredt erkölcsi felelősségére, bűnös leplezetlenségére és szégyellni kezdte magát. A csimpánzok viszont semmit sem titkolnak és nincs bennük szégyenérzet sem. Ha csiklandozzák őket, vigyorognak, ha mérgesek, vicsorognak. Ha izgalomba jönnek vagy fenyegetik őket, ugrálnak és üvöltenek, láthatóan minden gátlás nélkül. A hím csimpánz ha izgalomba jön, mutogatja a többieknek a merevedését, és a közösülés is nyíltan történik, mindenki szeme láttára - sőt, a nősténybe gyakran még a kölykei is kapaszkodnak közben. Szent Ágoston egyszer azt írta, bizonyára Ádám és Éva is nyíltan, mások előtt szeretkeztek egymással, mert ártatlanok voltak és nem voltak képesek szégyenkezni.

Nem hiszünk az Édenkert valóságában? Pedig úgy tűnik, az állatok körülöttünk bizonyos értelemben még mindig az Édenkertben vannak!

Ők prezentálják számunkra mindazt (ha csak részlegesen is), ami nekünk már elveszett. Hogy miként kell a jó és rossz tudásának hiányában élni, mit jelent szégyenérzet nélkül szabadon létezni. Ha kedvesnek találjuk és szeretjük az állatokat, az talán azért is van, mert kicsikét az Édenkertet véljük visszatükröződni bennük, ami kis irigységgel is eltölthet minket, de leginkább jóleső napsugárként vetül ránk. És ha bántják őket, akkor olyan érzésünk van, mintha ezt a szent és ősi ártatlanságot zúznának össze, ezt a romlatlanságot feldúlnák, ami legbelül bennünket is megsebez. Azt a töretlen ártatlanságot, ami nagyon vonzó a számunkra, amire az Édenkerten kívül is maradt bennünk fogékonyság. Persze teológusként mindenképpen hozzá kell tennem, hogy az igazi ártatlanságot elsősorban nem is az állatokban, hanem az "Utolsó Ádámban", azaz Jézusban is érzékeljük - amikor Vele foglalkozunk, amikor az Ő szavait olvassuk. 

A tudomány el akarja mondani nekünk, hogyan zajlott a teremtés, honnan vannak a fajok és az élővilág jelenlegi diverzitása. Ádám és Éva története pedig arról szól, hogy a saját sorsunk valamikor az idő kezdetén a mi felelősségünk volt, az erkölcsi bukás a mi döntésünkön múlott. A döntést meghoztuk, de az állatok nem követtek benne minket - hanem megmaradtak emlékeztetőnek arra, honnan indultunk. A szó tudományos és teológiai értelmében is...

2018. szeptember 23., vasárnap

A kényszerpálya pilótái

"Nagy test, nagy élvezet" - ezt kiabálta még fiatalkoromban az XL Sisters nevű rockduó egyik slágerében. Az előző bejegyzésben leírt bizarr gyakorlat kapcsán valahogy eszembe jutott, hogy néha úgy tűnik, ezek a jelenségek tipikusan a megagyülekezetekben szoktak előfordulni. A "nagy test" nem mindig nagy élvezet, sőt inkább nagy kihívásnak tűnik - de miért a nagyobb közösségek kínálják a jobb termőtalajt a problémás jelenségeket illetően?

Persze hogy egy másik szlogent is képbe hozzak, végső soron nem a méret a lényeg. Nem akarom a billentyűzetem köszörülni a nagy gyülekezeteken, mert nem hiszek abban, hogy Isten kilóra és méterre adja a sikert. Nem gondolom, hogy a nagy gyülekezetek sikeresebbek, a kicsik sikertelenebbek lennének, és fordítva sem látom ezt logikusnak. Ehhez már túl sok tapasztalattal rendelkezem az egyházban - és ezt most minden arcoskodás vagy felfuvalkodottság nélkül említem. A méretet önmagában nem találom valami perdöntő tényezőnek, amin eldőlhetne egy gyülekezet sorsa, jelene vagy jövője, működésének garanciája vagy bukásának elkerülhetetlen bekövetkezése.

A méret - csakúgy mint bármi más - adottság és lehetőség egy közösség számára, de gátat is képezhet egyben. Én magam egy kisebb közösség tagja vagyok és bizony be kell látnom, hogy néha jól jönne ha többen volnánk. Számos dolgot nehezebben tudunk megoldani, aminek pedig szükségét érezzük, de az emberi erőforrások hiánya így komoly kihívások elé állít bennünket. Persze ennek is meglehet az a költői szépsége, hogy amit elérünk, az tényleg a miénk lesz, hiszen alaposan megküzdünk érte, míg egy hatalmas kapacitással rendelkező gyülekezetben könnyedén oldhatnak meg bizonyos projekteket. Mégis, mintha lenne valami, ami ezekre a megagyülekezetekre jellemzőbb a kicsikhez képest, és ez kapcsolatban áll a méretükkel, valamint a közszájon forgó túlkapásokkal - gondolhatunk itt akár az előző bejegyzésben szereplő "sírleszívásra". Hadd magyarázzam meg miről van szó!

Közismert tény, hogy az ember alkatánál fogva másként viselkedik tömegben, mint amikor kisebb csoportban tartózkodik vagy egyedül van. Ez nem valamiféle ördögi dolog, hanem lelki adottság, melyben emberi mivoltunknál fogva közösen osztozkodunk. Hosszú lenne és a téma szempontjából felesleges most kielemezni, hogy ez a másként viselkedés leginkább milyen szituációkban mutatkozik meg - mindazonáltal érdemes egy pillanatra végiggondolni Gustav LeBon kutatási megállapításait. LeBon a tömeglélektan talán legismertebb kutatója volt, aki arra a következtetésre jutott, hogy az egyén "deindividualizálódik" a tömegben, azaz részben elveszíti személyisége autonómiáját. Szerinte a tömeg maga többek között érzelmileg túlfűtött, erőszakra hajlamos, ingatag, rendkívül befolyásolható és a döntéseiben felületes jeleket mutat. Ez a lesújtó vélemény persze elég egyoldalú, sőt szerintem már túlzóan az, de még ezzel együtt is nehéz vitatni a jogosságát. Ha szeretnénk kicsit tompítani LeBon szavait és nem ilyen sötéten hozzáállni a kérdéshez, akkor annyit biztosan mondhatunk: aki a tömegben sodródik - márpedig a tömeg sodor - az kiszolgáltatja magát azoknak, akik a tömeget irányítják.

Önmagában persze még ez sem feltétlenül rossz, ha az irányító hatás pozitív. Viszont legalábbis: problémás. Mert a tömeget irányítók sok mindent akarhatnak - és ebben minden bizonnyal az is benne van egy gyülekezet esetében, hogy a tömeget szeretnének hosszú távon egyben tartani. Nincs olyan pásztor, presbiter vagy vezetőség, amely azt kívánná, hogy az óriásira nőtt közössége szétmenjen. Senki sem úgy gondolkodik egy megagyülekezet élén, hogy amint csak lehet, leépíti vagy szétküldi az évek során sok ezer főre duzzadt, nehezen felépített közösséget. Ez persze nyilvánvaló és logikus, teljesen normális törekvés, viszont szerintem magában foglal egy potenciális problémát is, amire talán nem gondolunk túl sokszor: a tömeg ugyanis természeténél fogva apadni kezd, ha azt érzékeli, hogy semmi érdemleges nem történik a soraiban. Ha például egy színpad elé összegyűjtünk azzal embereket, hogy egy fantasztikus koncertet fognak hallani, de aztán órákig ott ácsorognak és nem történik semmi, a tömeg szépen lassan - no és persze dühösen - oszlásnak indul. Mitöbb: a tömeg már a középszert is nehezen viseli. Egy idő után a csodálatos koncert - főleg ha azt minden hétvégén prezentálja egy dicsőítő csoport - túl ismerőssé válik, nem lesz elég, vagyis mindig emelni kell a szintet. Sokáig nem lehet forradalomról, csodákról és ébredésről úgy kiabálni egy színpadon, hogy évek múlva sem történik semmi. Persze szeretjük a kiszámíthatóságot, de mégis bennünk van annak az igénye, hogy a gyülekezetben feszegessék a határokat, lássuk az áttörést, a gyógyulást, az emberek megváltozását - hiszen erről hallunk állandóan. Mindig több kell tehát, és ha megvan a több, akkor még többre van szükség. 

Talán jól érzékelhető, hogy egy ilyen folyamat könnyen kényszerpályára sodorhatja egy nagy gyülekezet élén állókat: alapvetően tőlük várják el és valahol tényleg az ő felelősségük is elkerülni a középszert, emelni a szintet és fenntartani az érdeklődést. Kívülállóként szeretjük köszörülni a nyelvünket a nagy gyülekezetek pásztorain és vezetőin, miközben talán nem is gondolunk bele, hogy ez mennyire nehéz és munkás feladat elé állítja őket. Komoly tehetséget, rátermettséget, józanságot kíván megtalálni annak módját, ami egyben tartja úgy a gyülekezetet, hogy elkerüli az állandó "szintemelés" kényszerét. Nos, a Bethel Churchben használt "sírfekvős technika" és más ehhez hasonló jelenségek talán azért is termelődnek ki az ilyen nagyméretű közösségek gyomrában, mert az emberek összefogásának igénye megkívánja, hogy időről-időre "valami történjen" a gyülekezetben, ám ennek normális módját a vezetők képtelenek voltak megtalálni. Ehelyett adtak valami olyasmit, amiről elhitethetőnek tűnt, hogy "emeli a szintet", növeli a szellemi nívót és ezért képes ideig-óráig kohéziót teremteni a közösségben. Sőt, az ilyen jelenségeknek van egy mágneses hatása is, ami újabb és újabb embereket vonzhat a gyülekezet látóterébe, tehát akár a tömeg növeléséhez is hozzájárulhat. 

Hosszú távon persze ezek a dolgok tipikusan kiégéshez vezetnek, hiszen nem lehet az extremitást a végtelenségig fokozni. Ilyenkor hallunk elbukott pásztorokról, szexuális elcsúszásban bajlódó vezetőkről, hatalommal visszaélő presbiterekről. Ezek az emberek nem gonoszak, hanem csak rákerültek arra a kényszerpályára, amiről a tömeglélektan beszél, és nem ismerték fel időben, hogy mikor melyik irányba kellett volna fordulniuk.  Emiatt hasonlítják ezeket a közösségeket sokszor a tornádókhoz is: amikor az ember a szürke hétköznapjaiból, az unalmasnak tűnő nagyegyházi istentiszteletekből hirtelen bekapcsolódik egy impulzív karizmatikus közegbe, először csak az erős pörgést érzékeli, ami minden érzékszervénél megragadja és magával sodorja. Évek múlva viszont a tornádó-hatás elvonul és az ember rémülten veszi észre, hogy belülről már kiégett, a szellemi élete romokban hever - a hatszázezredik karizmatikus összejövetel minden extremitásával együtt sem tud már újat nyújtani számára. Mi lehet a megoldás erre? Mivel a bejegyzés már így is túl hosszú, most csak egyetlen dolgot említenék, melyet szubjektíven jónak gondolok: a gyülekezeti élet hangsúlyos pontjait azokra az alkalmakra lehet érdemes helyezni, melyek nem a tömeges találkozók idejére esnek. Ez persze még kevés a sikerhez, de szerintem az egyik szempontnak megteszi - inkább preventív módon, mintsem az utólagos kezelést tekintve.

2018. szeptember 20., csütörtök

A karizmatikus kificamodás egyik gyökere

Mostanában sokat hallani róla, hogy az amerikai Bethel Church-ben furcsa, sőt nyugodtan mondhatjuk, elképesztően bizarr gyakorlatot folytattak - s talán folytatnak ma is. A kisegyházi körökben ismert gyülekezetben sokan kijárnak a temetőkbe, hogy híres hitszónokok, karizmatikus gyógyítók vagy ismert keresztény személyiségek sírjára feküdjenek - hátha a bennük egykor működő képességek így valamiképp átszállnak rájuk.

Noha a magam részéről a dolgot egyáltalán nem találom viccesnek, időközben némelyeknek mégis sikerült egy humorosnak tűnő kifejezésben összegezni a jelenséget: sírleszívás. A frappáns szójáték valóban jól tükrözi a lényeget. Míg bizonyos videofelvételeken (például ezen) csupán annyi látszik, hogy lelkes keresztények beszélnek mérhetetlen ostobaságokat, addig keringenek olyan fényképek is,  amelyeken embereket látunk sírköveken fekve, ahogyan értük imádkoznak, hogy a halott kenete átszálljon beléjük.

Túl az okkultizmus, a babonaság és a butaság ilyenkor gyakran elhangzó vádjain, én azon töprengtem, vajon mi lehet az a mélyebben rejlő ok, hogy egyébként ránézésre szimpatikus, átlagos keresztény emberek önmagukat adják egy ilyen groteszk rituáléhoz? Újra hangsúlyozni kívánom, hogy itt tényleg kedves és lelkes emberekről beszélünk, akik valószínűleg maguk sem tudják igazán mit művelnek. Nem bántani kívánom őket, hanem inkább megérteni azt a lelkiállapotot, ami ehhez hasonló aberrációk kialakulásához vezethet. Az ilyen jelenségeket a magam részéről a "karizmatikus kificamodás" jelzővel szoktam illetni, azaz valami olyan dolognak vélem őket, melyek egy másik dolog melléktermékeként jelennek meg. De mi lehet ez a másik dolog?

Erre van egyfajta válaszom, amihez illusztrációnak a pusztában vándorló zsidó nép példáját látom megfelelőnek. Mindannyian ismerjük az exodus narratíváját, amikor Mózes közreműködésével Isten kiszabadítja a népét Egyiptomból - ám nem egyenesen Kánaánba repíti őket, hanem előbb négy különböző pusztában kénytelenek zarándokolni a cél felé. A pusztában mászkálni egész biztosan nem kellemes elfoglaltság. A puszta tipikusan az átmenet helye, valami olyan állapot, amikor az ember már elhagyta a rajtvonalat, de még nem jutott el a célig. Már el kellett engednie az addig valamennyire működő kapaszkodópontjait, viszont még hiába nyújtózkodik, hogy megragadja az újabbat. Nem meglepő ezek után, hogy a pusztában utálunk jelen lenni, mert utáljuk az instabilitást, a kihívást, a bizonytalanságot és eredménytelenséget, amit jelent. Nem is meglepő, hogy amikor a zsidók vándoroltak, időről-időre kétségbeestek és ehhez mérten ostobaságokat kezdtek beszélni. "Menjünk vissza Egyiptomba" - mondta valaki, ami valljuk be őszintén, ritka hülye elképzelés volt. :-) Több száz év raboskodás, megalázottság után, ráadásul szökött rabszolgaként visszamenni a fáraó színe elé egyenlő lett volna a biztos halállal.

De akkor honnan jött ez az abszurd ötlet? 

Egy normális ember akkor mond ilyeneket vagy képes csinálni igazán nagy ostobaságot, amikor kétségbeesik a helyzete miatt. Nos, én valami ilyesmit érzékelek a karizmatikus kereszténységben. Véleményem szerint az egyház - köztük a karizmatikusokkal - jelenleg kint van a pusztában. És ezzel a ténnyel nem tud úgy igazán semmit sem kezdeni, viszont kézzel-lábbal próbálkozik rugódozni ellene. Csodákat, eredményeket, ébredéseket, áttörést akar már látni, mégpedig most azonnal, ami valahol teljesen érthető. Sokan, nagyon sokan és még annál is többen rengeteg munkát, pénzt és lelkesedést beleöltek a szolgálatba, gyakran életük legszebb éveit feláldozva, és abszolút logikus, hogy ennek gyümölcseit látni akarják. Mégis, a gyümölcsök, az eredmények, az ébredések, a gyógyulások nem olyan dolgok, melyeket az egyháznak kellene magából vagy más forrásból kipréselnie - ezeknek Istentől kell indulniuk, aki a növekedést, az előrelépést adja, ám úgy tűnik, Ő egyelőre hallgat.

Isten némasága és beavatkozásának hiánya az, ami könnyedén kétségbeesésbe sodorhatja a hívő embert, főleg ha egy lépten-nyomon beavatkozó Istenben hisz. A kétségbeesés veszélyes lelkiállapot, mert tipikusan meggondolatlan tettekhez, őrültségekhez, a fentebb említett karizmatikus kificamodásokhoz és túlkapásokhoz vezethet. Egyszóval és röviden: nyilván az ilyen torz jelenségeknek, mint ez a "sírleszívásosdi" több oka is lehet, de azt hiszem kétségkívül és határozottan ott van ezek között, hogy az ilyen gyülekezetek alapvető hozzáállása az isteni jelenlét kényszeres megmutatása - mert az lehetetlen, hogy köztünk van az Isten, de nem történik semmi. A karizmatikus kereszténység még az átlagnál is nehezebben viseli a pusztai létet, és ha kell, hát saját oázist rajzol maga köré a sivatagban, csak hogy az átmeneti szárazság elviselhető legyen.

Egyes vélemények szerint a Bethel Church mára felismerte a sírköves gyakorlat tarthatatlanságát, és ma már állítólag nem járnak ki temetőkbe, nem fekszenek sírokra és nem fohászkodnak így a kenetért. Nem tudom, ez igaz vagy sem, de sajnos igazából nem is számít. Mert az meglehet, hogy ez a ficam a helyére került - de abban biztos vagyok, hogy az egyház pusztai vándorlása fog még kitermelni magából hasonló jelenségeket. A kétségbeesést kellene kezelni, nem a tüneteit, a betegség gyökerét és nem a hajtásokat.

2018. szeptember 16., vasárnap

Darwin, aki költői kérdést kapott...

...mégpedig kapta ezt Pranc Zoltántól, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola tanszékvezető tanárától. A felvetés a főiskola által kiadott folyóirat vadonatúj számában jelent meg, s bár nem vagyok az evolúció szakavatott értője, azt hiszem még laikusként is elmondhatom, a kérdés rossz címzettnek szól.

Pocsék érzés, amikor az ember tökéletesen tisztán látja milyen rövid az élete, és ezért mennyire nem lesz ideje ahhoz, hogy minden izgalmas dologhoz a kellő mélységben értsen. Én valahogy így vagyok az evolúcióelmélettel. Időről-időre beleütöm kicsit az orromat, olvasgatok róla, néha eleresztek itt egy bejegyzést a témában, miközben próbálok azért a saját kompetenciahatáraimon belül maradni. Közben azt is tudom, soha nem fogok érteni hozzá, de ez nem is dolgom persze, suszterként a kaptafánál. Laikus vagyok, ám még én is megéreztem, hogy Pranc Zoltán (lásd a fotót) írása, melyben megpróbál Darwinnak szegezni egy kényesnek szánt kérdést, célt vagy inkább címzettet tévesztett. Valószínű, hogy a főiskola által kiadott folyóiratot nem olvassák milliószámra Magyarországon, hiszen teológusoknak szól - viszont én is az volnék, ezért indította meg a gondolataimat az egyébként valóban gondolatébresztő cikk.

Pranc azt írja, hogy az evolúciós fejlődés csúcsán - sok millió évig zajló folyamat révén - végül megjelent az ember, vagyis a homo sapiens, s vele együtt az értelem is. Az értelem azonban különös dolog, mert nem csupán arra jó, hogy eszközöket készítsünk és használjunk a segítségével, vagy éppen magas szinten kommunikáljunk, esetleg technikai jellegű problémákat oldjunk meg (ezek közül többet az állatok is megtesznek a maguk módján), hanem elvezet bennünket egy sajátos tényhez. Az emberi értelem igazán figyelemre méltó tulajdonsága az, hogy képes reflektálni önmagára. Vagyis, mi emberek nemcsak létezünk, de tudjuk is, hogy létezünk. És ezzel együtt azt is tudjuk, hogy egyszer nem fogunk létezni, vagyis meg fogunk halni. A szerző szerint utóbbi tényből kinő egy furcsa paradoxon. Az emberben, mint az evolúció csúcsán trónoló lényben ugyanis disszonáns hangok hallatszanak, amit költői módon így lehet megfogalmazni: "Miért, miért e percnyi öntudat / Hogy lássuk a nemlét borzalmait?" - kérdezi például Madách Ádámja. Tehát furcsának tűnik, hogy az élet feltartóztathatatlan hajtóereje pont a halál tudásának tényében éri el a tetőpontját. Ahogy Pranc fogalmaz:

"Az evolúció kitenyésztette értelem belátja értelmetlenségét? A folyamatos fölemelkedés egyszer csak reménytelen kétségbeesésbe billen át? Nem lappang itt valami mélységes paradoxon? Valami feloldhatatlan önellentmondás, ami cáfolja az evolúció csupa előrehaladást, megoldástalálást és kiteljesedést hirdető eszmei-logikai konstrukcióját?"

Szerzőnk végül azzal zár, hogy aligha ismerünk olyan bajnokot, aki a győztesen megvívott küzdelmek után ott áll a dobogó legfelső fokán, aztán a derűs és felszabadult ünneplés helyett kétségbeesve azt kérdezgeti, mi értelme volt ennek az egésznek? Ez tehát a dilemma.

Egyrészt valahol teljesen megértem Pranc kérdését, hiszen magam is emberi lény volnék, aki a lelke mélyén érez hasonlókat. Tényleg zavar bennünket a haláltudat, az a tény, hogy előbb-utóbb elődeink sorsára fogunk jutni és kikerülhetetlenül végünk lesz. Pont ez az egyik oka annak, hogy az ember elkezd Isten nyomába szegődni, és keresi saját létezése értelmét - azután ha megtalálta a választ például Jézus Krisztusban, ez képes akár a halálfélelmét is erősen csillapítani. Hit kérdése, hogy ez a Krisztusban megtalált válasz csupán egy illúzióba való kapaszkodás-e, ami megkönnyíti a meghalás folyamatát, vagy valóban releváns válasz a problémára. (Természetesen az én véleményem az utóbbi.) Mindenesetre úgy érzem, amit Pranc felvetett, vagyis az emberi lét értelme vagy értelmetlensége, az egy filozófiai probléma, amire nem Darwin lenne illetékes felelni. Nem neki kellett volna ezt a képzeletbeli borítékot címezni, a költői kérdést feltenni. Sőt, végső soron erre a dilemmára mindenki maga válaszol - és ezt a választ valószínűleg a filozófiai elkötelezettsége mentén fogja megfogalmazni.

Másrészt viszont az egész felvetés mögött egy evolúcióelméleti szempontból hibás meggyőződés áll: hogy az evolúció bajnoka a dobogó legfelső fokán álló ember. Keresztényként persze mondhatjuk azt, hogy az ember istenképűsége okán a csúcson áll (bár én magam inkább abban hiszek, hogy az istenképűség nem annyira státusz, mintsem inkább feladat az ember számára) - de pusztán az evolúcióból kiindulva, természettudományos alapon ennek nem sok értelmét látom. Minden jelenleg élő faj sikeres, hiszen itt van és létezik, vagyis ha az embert ünnepeljük, ünnepelhetjük a többi élőlényt is - merthogy az eddig élt fajok 99%-a mára kihalt. Ahhoz, hogy valamiféle bajnokot hirdessünk a ma élő organizmusok között, pontosan meg kellene határoznunk a bajnoki lét kritériumait. Melyek lennének ezek? Pranc mintha erre látensen azzal válaszolna, hogy az "öntudatra ébredés" miatt lehetünk mi emberek a dobogó csúcsán - de számomra nem világos, miért pont ez a tulajdonság lenne az, amit preferálnunk kellene a versenyben? Hiszen a szerző - némileg magát is megcáfolva - éppen azt sugallja, a túlzott öntudat láthatóan inkább keserűvé teszi az életünket, tehát hátrányosan érint bennünket. Valaki ennek mentén okoskodhatna úgy is, hogy az öntudatra ébredés bár komoly előny sok szempontból, úgy néz ki épp így hátrány is lehet más szempontok szerint. Láthatóan boldogtalanná tesz bennünket annak biztos ismerete, hogy meg fogunk halni - ez pedig és az ettől való állandó szorongás kiégéshez vagy bizonyos menekülőútvonalak kereséséhez vezethet. Utóbbiak között vannak kifejezetten károsak is - például ilyenek a szenvedélybetegségek, mivel sokan másképp nem is képesek a valóságot elviselni! 

Úgy néz ki, hogy az öntudat komoly előny, de komoly mellékhatásai is vannak. Mindazonáltal nem világos, miért pont ez avatja bajnokká a bajnokot? Amire szerettem volna kilyukadni, hogy az evolúció folyamatában nehéz lehet bajnokokat hirdetni, mert ehhez a folyamatban magában nincsenek meg az objektív kapaszkodópontok. Eljátszva a puszta gondolattal tegyük fel, hogy ha valamiféle természeti csapás bekövetkezik, a komplett emberiség kipusztul és az élet visszazuhan egyfajta kezdeti stádiumba. Ha valaki egy ilyen esemény után pillantana a Földre, akkor vajon kikiálthatná-e bajnoknak ezeket a kezdeti életformákat? Viszont ha nincs egyértelmű támpont ahhoz, hogy az embert bajnokká tegyük az evolúcióelmélet tudományos szemlélete alapján, akkor pontosan miben is áll a Pranc által leírt paradoxon az elméleten belül?

Más lesz persze a leányzó fekvése, ha az ember keresztényként közelít az egész kérdéshez. Ebben az esetben már a Szentírás alapján is gondolkodunk saját magunkról, és nem pusztán az "evolúció termékének" látjuk az embert. Például mondhatjuk azt, hogy Isten az evolúció törvényszerűségeivel teremtett bennünket, ezért az istenképűségünk folytán számára a legbecsesebb élőlények vagyunk. Felléphetünk tehát a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Ez azonban már nem természettudományos meggyőződés, hanem vallási - de akkor nem is természettudományos alapon teszünk fel költői kérdést Darwinnak, hanem vallási alapon. Amire azonban talán nem neki kellene felelnie, lévén nem igazán vallási módon gondolkodott az evolúcióról. A költői kérdés leginkább azoknak kellene feltenni, aki az evolúcióelméletre alapozott materialista-ateista filozófia követőinek vallják magukat.

2018. szeptember 13., csütörtök

A bosszú kultúrájától a megbocsájtásig

"Akkor már konkrétan tudja, mi vár rá a pokolban" - ezt a megjegyzést fűzte egy kommentelő ahhoz a hírhez, miszerint az egykori móri mészárlás egyik résztvevője, Weiszdorn Róbert megtért, aztán a börtönben elvégezte a teológiát. Nincs bocsánat, nincs visszaút a társadalomban?

Lelkészi diplomát szerzett Weiszdorn Róbert, aki annak idején egyik elkövetője volt a hírhedt móri bankrablásnak. Mindannyian emlékszünk az esetre, mert az ilyesmit nem is lehet elfelejteni. A bankrablás során Weiszdorn társa hidegvérrel és módszeresen megölt nyolc embert, a legkisebb könyörület nélkül lelövöldözte őket, végül pedig a börtönben saját magával is végzett. Weiszdorn maga nem vett részt a lövöldözésben (noha rálőtt az egyik biztonsági őrre), a feladata az volt, hogy biztosítsa a helyszínt és ne engedjen be az utcáról több embert a bankba. Végül aztán elfogták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték: legkorábban 74 éves korában szabadulhat a most 44 éves férfi.

Eddig a tények, és ezek a tények mindenképpen borzalmasak. A móri eset nem tegnap történt, de ha az ember előszedi a régi híradásokat, még mindig összeszorul a szíve. Miközben elmondhatatlanul sajnálja az áldozatok hozzátartozóit, újra képes felgyűlni benne a haragnak és a bosszúnak egyfajta robbanásveszélyes koktélja. A tehetetlen düh mozgat ilyenkor, mert az ártatlan áldozatokat nem lehet visszahozni, az elkövetőt pedig nem lehet eléggé megbüntetni azért, amit művelt. 

Meg tudom tehát érteni, hogy a közvélemény elsöprő részét nem tölti el semmiféle boldogsággal, hogy Weiszdorn leérettségizett a sitten, a hit útját választotta, aztán pedig teológiai diplomát szerzett, amivel elvileg lelkészi feladatokat is elláthat a rácsok mögött. Mindez inkább felháborítóan hangzik, mert szöges ellentétben áll a büntetésvégrehajtás elképzelt filozófiájával. A bűnösnek szerintünk nem ez jár. Neki az a dolga, hogy bűnhődjön, és nem az, hogy előrébb jusson az életben. A legtöbben azt szeretnénk látni, hogy az ennyire durva bűncselekményeket elkövetők lépésről-lépésre megsemmisülnek a börtönben, míg végül bele nem pusztulnak a büntetésükbe. Egyesek szerint vissza kellene állítani a halálbüntetést is, és azonnal kivégezni őket, mások megelégszenek azzal, ha az ilyen figurákat örök időkre a rácsok mögött tudhatják. Összefoglalva tehát, a börtön ne legyen az előrelépés helye - különösen akkor, amikor vannak normális emberek, akik anyagi vagy más okok miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy megszerezzenek egy diplomát.

Miközben igyekszem valóban megérteni az érveket, amelyek ezt a felfogást mozgatják, bevallom kissé visszariasztanak az érzelmek, amelyek áthatják azokat. Indulatok szabadulnak el, csaknem gyilkos ízű kirohanások, odamondogatások, kínzási módszerek felemlegetésével, hogy mikor kinek mit kellene inkább csinálnia Weiszdornnal. Néha az volt a benyomásom, hogy egyetlen hatalmas gyűlöletfolyam áll szemben ezzel az emberrel. Nyilván, dühében mindenki ír vagy mond olyasmit, amit valószínűleg soha nem csinálna meg a valóságban. De mégis, ha valaki sok ilyen kommentet elolvas (aminek szerintem nem sok értelme van), egy idő után óhatatlanul felmerül benne a kérdés: vajon ha ezek az indulatok ne adj' Isten tettekké is válnának, ha igazán elszabadulhatnának, nem lépnének-e sokan pontosan ugyanarra az ösvényre, amire Weiszdorn tette a lábát a bűncselekmény elkövetésekor? 

Erre a kérdésre szerintem a történelem nagyon sokszor megadta a választ, és tudjuk jól mindannyian, hogy az a válasz mi volt. Miközben nincs semmilyen mentsége ennek az embernek arra, amit elkövetett, észre kell vennünk, hogy nekünk sincs, ha megengedjük magunknak, hogy a bosszú kultúrájában éljünk. Ebben a kultúrában a visszavágás az alapelv, ez a vezérlő motívuma. Az elkövetőket többnyire ugyanazzal kell sújtani, mint amit ők megtettek - akárcsak a régi szemléletmódot hallanánk: szemet szemért, fogat fogért. De ha így teszünk, akkor vajon nem ugyanaz az indulat mozgat-e bennünket is, amit a gyilkosban azonosítottunk és mélyen elítéltünk? Vajon nem annak a sötét foltnak adunk teret a lelkünkben, amitől igazából szabadulni szeretnénk?

Anélkül, hogy ezt a bejegyzést elvinném a magyar történelmi vagy politikai helyzet elemzésébe, mégis úgy érzem, van ebben valami sajátságosan olyan, ami ránk magyarokra igencsak jellemző. Bár nem kedvelem különösebben sem Vona Gábort, sem Puzsér Róbertet, kettőjük eszmecseréjében melyet Magyarország jelenlegi helyzetéről folytattak, felmerült egy rendkívül fontos gondolat, ami éppen erre mutat, és amit tulajdonképpen nyugodtan nevezhetünk keresztényinek is. Azt látjuk a magyar történelemből, az elmúlt időszak eseményeiből, hogy a gondolkodásmódunk erősen hajlik a vendetta irányába.  Ha egy politikai párt vagy irányzat elbukik és egy másik felváltja, az szinte feljogosítva érzi magát, hogy mintegy elégtételt vegyen az előző évek során felgyülemlett sérelmeiért. Természetesen ha ez az erő is megbukik végül, az őt követő is ugyanígy jár el, mert a bosszú megérleli az újabb bosszút. Így aztán a választások, a társadalomformáló folyamatok végül nem az építkezésről, az előrehaladásról és az innovációról fognak szólni, hanem az ingamozgás törvényének megfelelően leginkább arról, hogyan szorongassuk meg azokat, akik bennünket is megszorongattak. 

Mit lehet tenni? Mindenki tudja és érzi, de mintha nem lenne ereje hozzá! Mind a politikai, mind a társadalmi, mind lelki értelemben az egyetlen igazi rendszerváltás egy ilyen helyzetben csakis egy dolog lehet. Hogy az új rendszer építése előtt elengedjük a dühünket és akár még a jogos sérelmeinket is. Ezt Krisztus így fogalmazta meg: "bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek". Fel kell tehát tűrni az ingujjunkat, és bármennyire is banálisan vagy ódivatúan hangzik, de meg kell bocsájtani. Különben félő, hogy teljesen beleragadunk a bosszú kultúrájába.

"Ilyen mocskot befogad az egyház?" - kérdezi az egyik kommentelő Weiszdorn kapcsán. Erre szerintem a fentiek szellemében azt lehet válaszolni, hogy csak akkor, ha érti a dolgát...

2018. szeptember 8., szombat

Értelmezett tapasztalat - az istentapasztalat furaságáról (2)

Nem kell drog hozzá, sem alkohol, hogy az ember mintázatfelismerő képességei aktiválódjanak. Egy korábbi bejegyzésben már próbáltam említést tenni erről a természetes képességünkről, miszerint a világ jelenségei között hajlamosak vagyunk összefüggéseket felfedezni, dolgokba más dolgokat mintegy beleképzelni - és ez néha a kárunkra van, ám valamikor igenis a javunkat szolgálja.

A globális felmelegedés bizonyítéka

Szóval, az ember lefekszik a fűbe és nézi a felhőket. A felhőkben aztán arcokat lát, egy szaladó kutyát, vagy éppen egy nyújtózkodó zsiráfot - tulajdonképpen azt, amit csak akar. Teljesen ártalmatlan módja ez annak, amikor a belénk épített mintázatfelismerő képességünket használjuk, azaz megpróbálunk rendszert és összefüggést vinni a valóság elemeibe. Ennél már komolyabb játék, amikor emberek a tenyér vonalaiból vagy a bolygók együttállásának mintázatai alapján jó pénzért valaki jövőjét kívánják megmondani.

Merthogy nem tudunk létezni anélkül, hogy ne keressük állandóan a mintázatot, az értelmet, az összefüggést A és B dolog között. Kedvenc példám a fenti ábra, ami a női fürdőruhák méretét és a globális felmelegedés növekvő hatásait fésüli össze egymással. Hát nem elbűvölően kreatív az ember? :-)

A mintázatfelismerő képességünket tehát tudjunk ártalmatlanul és akár károsan is használni, de közben nem szabad elfelejtkezni arról, hogy ez egy sok szempontból igen hasznos eszköz ám. Véleményem szerint a mintázatkeresés és az istenkeresés szorosan kapcsolódnak egymáshoz: ez az a képességünk, ami segíthet nekünk "találkozni Jézussal", azaz felismerni valamit Istenből ebben a valóságban. Ugyanakkor sokan nem így gondolkodnak. Az emberek jó része, ha Istenből akar meglátni egy "darabkát", akkor tipikusan valami csodára összpontosít, ami felforgatja a dolgok megszokott menetét. Ha majd Isten megjelenik káprázatos hang- és fényjelenség formájában, ha feltámaszt halottakat a sírból vagy tesz valami ezekhez hasonló, bibliai léptékű csodát, az lesz az igazán meggyőző. A direkt és mondhatni nyers istenélmény erejére vágynak, hiszen a mintázatkeresés valamekkora erőfeszítést igényel, ennek a kalandját pedig nem mindenki vállalja szívesen.

A mintázatfelismerésünk elsősorban nem a csodák mentén működik. John Hick amikor a látás fogalmáról értekezik, azt írja, hogy ezt a szót több különféle értelemben használjuk. Meglátni valamit első körben persze annak észlelését jelenti, hogy a vizuálisan érzékelhető tárgyakról benyomásaink keletkeznek. Azonban előfordulhat, hogy hirtelen valami újat veszünk észre egy tárgyban, miután egy ideig néztük - noha maga a tárgy semmit nem változott közben. Van erre egy tipikus példa, amikor egy grafikán egyszerre láthatunk kacsát és nyulat is, noha miközben magunkban döntünk erről, a rajz tárgyában ugyanaz marad. Hick azt mondja, a bennünket körülvevő valóság számos olyan elemből tevődik össze, amit szemlélhetünk így is-úgy is - de hogy mit látunk benne vagy mögötte, az nem magán a vizsgálat tárgyán, hanem a mi szemléletmódunkon múlik, vagyis ahogy az első körben észlelt dologról a bennünk kialakított mentális képet változtatjuk. Másként fogalmazva: minden benyomásunk, minden tapasztalatunk valójában értelmezett tapasztalat. Hick így ír erről:

"Értelmezett tapasztalatról akkor beszélünk, amikor azt, ami objektíve jelen van, tehát ami hatást gyakorol a retinánkra, tudati szinten két különböző módon észlelhetjük, mint két különböző jelleggel vagy természettel vagy jelentéssel vagy értelemmel rendelkező dolgot... (...) Minden tudatos tapasztalás tartalmaz olyan felismeréseket, amelyek túllépnek a közvetlen érzékleteken, és így az értelmezett tapasztalat körébe tartoznak."
Mindezek után az istenhívő egy olyasféle embernek tekinthető, aki bár a nem hívőhöz hasonló tapasztalatokkal rendelkezik, de ezek mögött Istent látja. Miután pedig minden tapasztalat értelmeződik, ez is egy legitim megközelítés a többi mellett. Összegezve tehát a mintázatfelismerő képességünk vezethet el minket, hogy Isten nyomait felismerjük és meglássuk, amit azután értelmezünk és a bennünk lévő meggyőződéssel összhangba hozva elrendezünk magunkban. Talán ezt az eseménysort címkézzük fel végül úgy, hogy "találkoztam Jézussal".

Ez szerintem jól hangzik, de mint bármilyen megközelítés, ami megpróbálja az istentapasztalatot egyszerűen megmagyarázni, valahol azért sántít. Azért, mert valaki azt gondolja, hogy valamilyen dolgot ennek vagy annak tapasztal meg, még nem következik, hogy igaza is van. Persze az egész világot megélhetem úgy, hogy az Isten nyomait látom benne mindenhol, de pusztán logikailag ez még nem jelenti, hogy ezek a nyomok valóban Isten nyomai. Ahogy persze azt sem jelentik, hogy ne Isten nyomai lennének. Az értelmezett tapasztalat csupán tehát addig vezet el minket, hogy a benyomásainkat, észleléseinket feldolgozzuk, és ezt többnyire világnézeti, hitbeli és más szűrők segítségével végezzük el.

Az istentapasztalat témáját a végtelenségig lehetne gurítani, és sosem érnénk a végére (ahogy számos filozófiai-jellegű kérdésnek sem). Tudom, hogy a nagyon racionálisan gondolkodó mai ember utálja ezt a szót, most mégis kénytelen leszek használni: van ebben az egészben egyfajta misztikum. A misztikusság emlegetésével nem elkenni szeretném a dolgok lényegét, hanem csak arra rámutatni, hogy mi emberek sem a világot, sem saját magunkat nem ismerjük még igazán. Ahogy mondani szokták, miként az univerzum szinte végtelennek tűnik kifelé, az emberi személyiség ugyanilyennek látszik befelé. Az istentapasztalat gyökerei is ebbe az ismeretlen régióba nyúlnak alá, s ráadásul mintha össze is kötnék ezt a kétféle végtelenséget, amikor az Univerzumot teremtő rejtélyes Istent a végtelenül bonyolult személyiségünkbe helyezve láttatják.

Én most itt meg is állok, azt hiszem.

2018. szeptember 4., kedd

"Találkoztam Jézussal" - az istentapasztalat furaságáról (1)

Sokat lehet hallani, amikor keresztények az életükről beszélnek, hogy "találkoztak Jézussal" (általában ezt a kifejezést használják), és ez az élmény tipikusan meghatározó fordulatot jelentett számukra. Másként fogalmazva, átéltek egy bizonyos "istentapasztalatot", amit különös szavakkal adnak vissza - én pedig most megpróbálok a szavak mögötti valóság nyomába eredni. Merthogy több szempontból is furcsa dologról van szó, aminek talán sosem gondolunk utána hívő emberként.

Mit jelent "találkozni Jézussal"?

Egy nem hívő számára ez a kifejezés meglehetősen abszurdan hangozhat, hiszen úgy vélekedik, Jézus egy történelmi figura volt, aki mintegy kétezer évvel ezelőtt meghalt. Hogyan is lehetne akkor Vele találkozni? A hívők pedig olyan magabiztosan használják ezt a kifejezést, mintha mindenki számára kristálytiszta és magától értetődő lenne mit jelent - vagy talán mindannyian pontosan ugyanazt értenénk rajta, amit bárki más. Persze most mondhatja erre valaki, hogy mindez szimpla kötözködés a részemről, mert a "találkoztam Jézussal" szöveg valójában egyfajta belső, szellemi megrendülésre akar metaforikusan utalni, amit a Jézus tanításaival való szembesülés, az evangélium olvasása, esetleg egy hatásos prédikáció meghallgatása okozott, és nem kell ezt szó szerint érteni - de én teljesen biztos vagyok benne, hogy sok hívőt ez a magyarázat mégsem elégítene ki. Csorbítaná az istentapasztalatból eredő misztikus élmények erejét, amit rengetegen hozzákapcsolnak a Jézussal való találkozás pillanatához. Hiszen ha csak olvasunk Jézusról és hallgatjuk a Róla szóló prédikációkat, az szinte semmi komoly találkozást nem jelent sokak szemében. Ilyen erővel azt is mondhatnám, hogy találkoztam Leninnel, amikor a műveit olvastam, vagy éppen beszélt nekem valaki róla.

Nem, a találkozás kifejezést valami ennél többnek, ennél mélyebbnek és katartikusabbnak tartjuk fenn. Szóval, hogyan is kell ezt az egész "istentapasztalatot" elképzelni?

Azért tettem zárójelbe az előbb az "istentapasztalat" szót, mert szerintem már a megfogalmazás is problémás. Hülyeségnek tűnik azt mondani ugyanis, hogy egy személyt megtapasztalunk. Engem  például még senki nem tapasztalt meg. Azt lehetne mondani, hogy velem kapcsolatban vannak a körülöttem élőknek tapasztalatai, de ha valaki úgy fogalmazna, hogy "tapasztaltam a Sytkát", akkor kerek szemekkel néznének rá és valószínűleg nem sokat értenénk abból, amit beszél.

Ahogy azonban Davies írja, van ezzel egy nagyobb gond is. Ha Isten "tapasztalásáról" beszélünk mi keresztények, akkor leginkább és elsősorban valamiféle érzéki tapasztalatra célzunk ezzel. ("Éreztem, hogy Isten megérintett a szívemben".) Valahogy úgy, ahogy észlelek egy tárgyat - például látom a laptopomat magam előtt, amin ezt a bejegyzést írom -, talán hasonlóan érzékelem Jézust is. Ez szerintem nem tűnik túl jónak, mivel az érzéki tapasztalat tárgyai anyagi természetűek, márpedig minden fapados teológia szerint is Istent nem véljük alaphangon anyaginak. Ráadásul az érzéki tapasztalat tárgyai a tér adott pontján találhatók - a mindenütt jelenvaló Istenre ez sem igaz. 

Van aztán olyan is, aki úgy vélekedik, hogy az Istenről szerzett tapasztalatok az emberekről szerzett tapasztalatokhoz hasonlóak. Mármint, a felfogás szerint az emberek lényegüket tekintve nem testiek, hanem szellemi természetű lények. Amikor egy emberről tapasztalataim alakulnak ki, abban persze szerepet játszhat a kinézet, de alaphangon nem így értjük ezt a dolgot. Ha valakinek azt mondom, hogy vannak bizonyos tapasztalataim Kovács Pistáról, akkor többnyire nem Kovács Pista külsejére, hanem "milyenségére", nem megfogható paramétereire gondolok ilyenkor, azaz hogy ez a Kovács Pista milyen ember, milyen rezdüléseket váltott ki a lelkemben. És ha emberi szinten is a másik nem megfogható részével találkozunk, az Istennel kapcsolatos találkozásunk is talán valami ehhez hasonló dolog lehet. 

Izgalmasan hangzik, de nem elég meggyőző. Ez a szemléletmód abból az emberképből indul, amit részben Descartes nevéhez kötnek (karteziánus gondolkodás) - vagyis a mindenki által ismert "gondolkodom, tehát vagyok" felfogásából. Az emberi lény eszerint alaphangon és lényegét tekintve tudat, aminek teste is van. Ez a nézet azonban rengeteg kritikát kapott, ízekre szedték a filozófiában (noha ma is vannak követői persze). Mert ugye ha igazat adunk neki és azt mondjuk, az ember alaphangon lelki természetű, akkor is mindig testben mutatkozik, és ahogy Davies fogalmaz: "az az ismeret, hogy egy bizonyos ember létezik, azzal jár, hogy tudjuk: a teste létezik". Istent viszont tökéletesen anyagtalannak véljük, ezért merül fel egyáltalán a kérdés, mit jelent "Istent tapasztalni"?

Nem akarom a feszültséget fokozni, a fenti eszmefuttatással csak arra kívántam rámutatni, hogy az "Istent tapasztalni" vagy "találkozni Jézussal" kijelentéseket könnyedén használjuk, pedig mögöttük nehezen megfogható, homályos, tisztázatlan dolgok rejtőznek. Ez (számomra legalábbis) nem jelenti azt, hogy nem igazak, csak arról van szó, hogy nincsenek alaposan végiggondolva. Ahogy egy korábbi bejegyzésben próbáltam analógiát mondani arra, hogyan léphet be Isten ebbe a világba, valami hasonlóról lehet szó ebben a kérdésben is. Innen folytatom legközelebb.

2018. augusztus 31., péntek

A 4444 gyermek és a gyónás szentsége

Négyezernégyszáznegyvennégy - a hírek szerint ennyi ausztrál gyermek lett pedofília áldozata, az esetek 61%-ában pedig katolikus papok, nővérek, szerzetesek, egyházi személyek az elkövetők. Tudom, már milliószor terítékre került a téma! Megbeszéltük, hogy a probléma nemcsak a katolikus egyházat érinti, és nem minden katolikus pap pedofil. De hadd vessek fel egy új szempontot, mert szemet szúrt egy dolog, amikor kinyitottam az egyik katolikus dogmatikakönyvemet.

Az egyház bűnbánati gyakorlatát az egyházatyák szerették a "hajótörés utáni második deszkának" nevezni. Az első deszka, amiben az ember megkapaszkodik, természetesen a keresztség szentsége: aki megtér, felismeri bűnös helyzetét és a keresztség révén megtisztulva kerül közösségbe az egyházzal. Ám ha a keresztség után megint vétkezne, és visszacsúszna a bűn tengerébe, még ott lehet neki a bűnbánat deszkája, mint második lehetőség. Viszont a katolikus egyház - egészen a 6. századig - azon az állásponton volt, hogy súlyos bűnök esetében csupán egyszer van lehetőség ebbe a második deszkába kapaszkodni. Így ha valaki embert öl, házasságot tör, hittagadóvá válik, és szerintem ide sorolhatjuk azt is, hogy gyerekeket molesztál, az csupán egyetlen egyszer élhet a bűnbánat opciójával. Ennek egyébként megvolt a szigorú koreográfiája, a kirótt teendőkkel és a nyilvánosság előtti teljes megalázkodással együtt. Első lépésként azonban a bűnöst zokszó nélkül kiközösítették és nyilván az úrvacsorát is megvonták tőle. Ha valaki a bűnbánati procedúrát végigcsinálta, és így visszakerülhetett a közösségbe, még akkor is élete végéig érvényben maradt a számára előírt sok tilalom, mitöbb újra-felvétele után csak "másodrendű keresztényként" kezelték.

A 6. század után azonban egyre erősödő trendé vált a katolikus egyházban, hogy a bűnbánat megismételhető, tartalmát titokban kell tartani és a vezeklési idő adott esetben el is hagyható. Amikor a bűnbánat titkosságáról beszélek, akkor nemcsak arra gondolok, hogy nem teregetjük ki a szennyest és nem beszélünk mások meggyónt bűneiről a nyilvánosság előtt, hanem még az sem derülhet ki, hogy valaki egyáltalán a "vezeklési idejét" éli, azaz éppen próbálja rendezni a bűneit Istennel és az egyházzal. (A mögöttes elv itt egyébként az, hogy nem lehet jó viszonyban Istennel, aki fasírtban van az egyházzal, és fordítva ugyancsak: ha fasírtban vagy Istennel, akkor valószínűleg az egyházzal sem állsz nagy testvéri szeretetben...)

Röviden összefoglalva, amíg korábban a bűnbánat a nyilvánosság előtt zajlott és meglehetősen szigorú következményeket vont maga után, addig a 6. századtól komoly enyhülés következett be a katolikus felfogásban. Az egész gyakorlat hangsúlypontja a kiközösítésről mintha átkerült volna a feloldozásba, a nyilvánosságról pedig a diszkrécióra. Nem mellesleg ez magyarázza a gyóntatófülkék megjelenését is, melyek eredetileg a kórustér nyilvánossága helyett egy "zárt dobozt" kínáltak a diszkréten vallást tenni akaró bűnbánóknak. A tridenti zsinat (1545-1563) vezette be azt a gyakorlatot, hogy a gyóntató és a gyónó közé rácsot is be kell építeni a fülkékbe a nem kívánt bizalmaskodások elkerülése végett. Az újkorban még ezt is továbbfejlesztették, aztán végül a pap meg a gyónó már nem is láthatták egymást. Hozzáteszem, ennek azért volt egyfajta szimbolikus-szellemi jelentéstartalma is: a pap "láthatatlanná válása" szerette volna kifejezni, hogy itt a bűnbánó ember végső soron Istenre kell koncentráljon, akinek "hangját" ugyan valamiképpen a pap képviseli, de nem ő a lényeges, ezért nem is feltétlen kell látszania. Végül aztán a 20. században a gyónás kapcsán már azt a felismerést kezdték egyre jobban hangsúlyozni, hogy a bűnbánatnak milyen terápiás hatásai lehetnek a gyónó szellemi-lelki gyógyulásának tekintetében.

Rengeteget tudnék még írni a katolikus egyház szakramentális felfogásáról a bűnbánatot illetően, de én itt ezen a ponton most megállok, mert nem akarok dogmatikaórát tartani az olvasónak. Nem is azért említettem mindezt, hogy elkezdjük szétcsavarozni, vajon mennyire biblikusak ezek az elvek és gyakorlatok. (Mellékesen azért ideszúrnék egy megjegyzést Luthertől, aki protestáns fejjel a gyónást, mint "kiváló, drága és nagy dolgot" emlegette, noha hozzátette, hogy "csupa félelmet és pokoli kínt csináltak belőle"...)

A jelenség, amit én az egész bűnbánat-gyónás-titoktartás évezredes folyamatában, sőt még a gyóntatófülkék építészeti megoldásaiban is látni vélek, hogy a szigorú, alaposan kitalált és nyilvánosság előtt zajló bűnrendezésből az egész mintha "beszorult" volna a gyóntatófülkék csendjébe és magányába, és még azon belül is a gyónó szinte egyedül maradt a durva bűneivel. Mielőtt valaki keményen beszólna: borzasztóan felháborítónak tartom, amikor valaki bűnbánatával visszaélve, a négyszemközt megvallott vétkeket pletykaként elkezdik terjeszteni. Ez szerintem undorító dolog és nincs rá semmiféle mentség. Ha valaki megtisztel engem azzal, hogy nekem és csak nekem elmondja a bűneit, rendkívüli fegyelemmel kell legyek önmagam felé, hogy azt senkivel se osszam meg. 

Számomra ez a természetes alapállás. Ám azért felmerül bennem a kérdés, hogy egyrészt a korábban a katolikusok által "halálos bűnnek" nevezett esetekben, melyek ráadásul a polgári törvények értelmében is súlyos bűncselekménynek minősülnek, mennyire etikus titoktartásról beszélni? Az ausztrál gyermekmolesztálásban érintett 4444 gyermeket pedofilok bántalmazták. Ezek az esetek azért sem kerültek világosságra, mert a gyónási titoktartás sötétjében tartották őket. Denis Hart ausztrál érsek viszont arról beszél, hogy ott is kell maradniuk. Szerinte amit a gyóntató pap tehet, hogy minden erővel megpróbálja rábeszélni a fülke másik oldalán neki meggyónó elkövetőt, hogy "a fülkén kívül" is vallja be a bűnét - azaz például adja fel magát a rendőrségen. Ez tipikusan a "kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt" esete, hiszen így a gyónási titoktartás szentsége sem sérül, mégis kiderül a bűncselekmény. 

Működhet egy ilyen dolog? Nekem erős kétségeim vannak.

A kétségeim nem csak arra vonatkoznak, hogy túlságosan őszinte és becsületes jellem kell hozzá, vagy brutálisan gyötrő bűntudat, hogy valaki saját magát feladja a rendőrségen. Az ember ugye sose akar szembefordulni önmagával, aki pedig pedofil, az valószínűleg pont az ilyen becsületes hozzáállással nem rendelkezik - és tegyük hozzá, olyan nagyon gyötrő bűntudattal se igazán... A kétségem azonban annak is szól, hogy a fenti történeti panoráma fényében úgy látszik, maga a katolikus egyház ahhoz szoktatta hozzá a tagjait, hogy minden súlyos vétket a legzártabb, legcsendesebb, legdiszkrétebb módon intézzenek el. Gyakorlatilag ezernégyszáz éve ebbe az irányba mutatnak a trendek. Szóval kissé paradoxonnak tűnik nekem, hogy a gyóntatófülke sötétjében szegény pap éppen arra próbálja rábeszélni a neki pedofíliát bevalló delikvenst, hogy hozza világosságra a mocskos bűnét - miközben hosszú ideje ezzel ellenkező volt a dogmatikai magatartás és biztatás ebben az egész kérdésben. Úgy látszik nem is olyan egyszerű átlépni a sötétségből a világosságra, főleg ha évezredes praxis szakadéka áll a kettő között.

2018. augusztus 26., vasárnap

Össztűz a Budapest Arénában

Ahogy azt sejteni lehetett, ezen a hétvégén a Tűz Konferencia tartja lázban a hazai kereszténység egy jó részét. A karizmatikus körökben ismert Daniel Kolenda, Todd White és Ben Fitzgerald nevével fémjelzett háromnapos esemény ma este ér véget és folyamatos érdeklődés, valamint kritika kíséri. Elmentem, megnéztem, beleszagoltam.

Abban a kiváltságos helyzetben részesülhettem, hogy tegnap este közvetlenül a legelső sorban, a színpad előtt ülve hallgathattam végig Daniel Kolenda evangélista igehirdetését. Amit hallottam, nem nekem szólt, hanem főként és elsősorban olyanoknak, akik talán életükben először vettek részt evangélizáción. Ám Kolenda tiszta és egyszerű szavai eljutottak hozzám is. És bár nem ez volt a prédikáció lényege, hosszú perceken át beszélt egy olyan dologról, amelyről Magyarországon meglátásom szerint most nagyon fontos sokat hallania az embereknek: hogy Isten mennyire szereti a muszlimokat. Szerintem ő sem tudta, hogy ezzel az egyszerű kijelentéssel olyan véleményt artikulált a színpadról, amit ebben az országban most rengetegen képtelenek befogadni. Kolenda elmesélte, hogy Afrika-szerte saját szemével látja muzulmánok tömegeinek a megtérését - a jelenség néhol már-már olyan léptékű, hogy féltékenységet is kivált a helyi keresztényekből, akik úgy érzik, Isten mintha jobban odafordulna a muszlim emberekhez, mint hozzájuk. Nos, a nagy magyar valóságban, ahol az elmúlt években mást sem hallottunk, mint félelemkeltő politikai üzeneteket, melyek sokakat undorral és gyűlölettel töltöttek el a muszlimok felé, egyszerűen jól esett hallanom egy olyan beszámolót, hogy Isten számára mennyire fontosak ezek az emberek.

Még egyszer hangsúlyozom azért, mielőtt valaki félreérti, hogy Daniel Kolenda nem politikai beszédet tartott, hanem annál sokkal többet tett: az evangéliumot hirdette. Igen, tényleg azt, nem többet és nem kevesebbet annál. Tegnap este világosan és félreérthetetlenül az evangélium szólalt meg a színpadról. Ezt azért szeretném ilyen kristálytisztán nyomatékosítani, mert tisztában vagyok vele, hogy sokan keményen kritizálják az egész rendezvényt, rámutatva bizonyos teológiai elhajlásokra, furcsa jelenségekre és zavaros szellemi kontextusokra. Össztűz zúdul a Tűz konferenciára, mégpedig két irányból: az egyik oldalról a bírálók sorjázzák a hibákat, a másik oldalon a rajongók bírálják a bírálókat. Ez azért valahol groteszk. Kolenda a színpadon állva hirdeti az evangéliumot és felkínálja az embereknek a megtérés lehetőségét - azaz hogy csatlakozzanak egy olyan közösséghez, egy olyan egyházhoz, amelynek tagjai ugyanezekben a szent pillanatokban marakodnak és egymást csépelik a háttérben. Én tegnap úgy döntöttem, hogy inkább az evangéliumra figyelek.

Persze azért nem vagyok vak, ne is legyünk azok, hanem lássuk a dolgokat reális fényben. Ben Fitzgerald és Todd White bennem is felvetnek sokféle kérdést, sőt őszintén szólva aggodalmat is. Amit gyógyítás alatt ért a karizmatikus mozgalom, az engem sokszor inkább elkeseredett próbálkozásra emlékeztet, hogy bármi áron győzzük meg önmagunkat arról, milyen egészségesek is lettünk, mert valaki egy mikrofonba belekiabálta hogy meggyógyultunk. Amikor a "tegye fel a kezét, aki meggyógyult" felszólításra több ezer kéz egyszerre a magasba lendül, a tisztességes minimum, hogy ép eszű hívő ember összevonja a szemöldökét és legalább magában megkérdezi, vajon ennyi tényleg elegendő-e kimondani a gyógyulások tényét? Vagy inkább csak jó statisztikát akarunk csinálni magunknak?

A kérdés tehát adódik: akkor milyen is ez az egész rendezvény, jó vagy rossz, pozitív vagy negatív, az igazság fényét tükrözi vagy pusztán arra hasonlító, hamis csillogás? Vagy ahogy kegyesen szoktunk rákérdezni: "Istentől van" vagy "nem Istentől van"?

Ezek a kérdések azért naivak, mert abból a képtelen feltételezésből táplálkoznak, hogy az igazság vegytiszta formában mutatkozik meg ebben a valóságban. Ez lehetetlen és már ott megbukik, hogy a konferencián emberek vesznek részt, akiknek velem együtt sok buta dolguk van - miközben az igazságot őszintén keresik. Az igazság mindig a botladozó, néhol zavaros és sosem tökéletes útkeresések mentén ragyog fel, mert nem történhet másként. A helyes kérdés tehát nem az, hogy jó vagy rossz ez az egész, hanem hogy mi hogyan szeretnénk látni? Nos, a Tűz konferencia ebben a tekintetben pont olyan, mint az összes ehhez hasonló rendezvény: sokféleképpen lehet nézni, számos látószögből értelmezhető, és hogy ezek közül melyiket preferáljuk inkább, az elsősorban és gyakorlatilag a mi döntésünkön múlik. Nézhetjük Todd White furaságait, és akkor kiakadunk, igazolva látjuk a karizmatikusokkal kapcsolatos előítéleteinket, vagy Daniel Kolenda tiszta prédikációját, és akkor megerősítettnek véljük, hogy minden nagyon is rendben van a karizmatikus mozgalomban. Hogy melyiket választjuk, hogy melyik mellett állunk ki, azt pedig leginkább és elsősorban az fogja meghatározni, milyen szándékkal és indulattal közeledünk az egészhez.

Én úgy mentem el tegnap, hogy voltak prekoncepcióim, mégis elsősorban kíváncsiság volt bennem. Nem a gyenge pontokat kerestem, hogy utána magam előtt igazoljam, ugye milyen szörnyű ez az egész, és nem is azért voltam ott, hogy bizonyítékokat gyűjtsek arról, mennyire leszállt a Menny a Földre, hiszen itt kritizálhatatlan emberek állnak a színpadon. Tegnap halat adtak vacsorára a Budapest Arénában: a húsát leszopogattam, de a szálkákat kiköptem. Mindkettőből akadt elegendő.

De azért a tisztesség azt kívánja, hogy megjegyezzem: akár rajongók vagyunk, akár heves ellenzők és szkeptikusok, menjünk el és nézzük meg ezt az egészet a saját szemünkkel mielőtt véleményt formálunk róla! Mert ez így és csak így korrekt.  Leginkább ezért írtam meg ezt a bejegyzést, és "türelmetlen módon" nem vártam meg az egész konferencia végét, ugyanis erre még ma is lehetőség van, hiszen este 7 órától ingyenes lesz a belépés.