2018. június 17., vasárnap

Minden csak értelmezés kérdése...?

Mi köze a posztmodern dekonstrukciónak a kereszténységhez? Semmi - jöhetne az azonnali felelet, amiben volna is igazság. A posztmodernt a legtöbb keresztény egy zavaros és mindent relativizáló szemléletmódnak tartja, ami szöges ellentétben áll a hitével. Tényleg ilyen kibékíthetetlen az ellentét? Nem feltétlenül, és erre meglepő módon éppen az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány lehet egy jó példa.

Aki öt percnél többet foglalkozott a posztmodernnel, valószínűleg az is belebotlott már a francia filozófus Jacques Derrida nevébe. Ha Derrida filozófiáját egyetlen, egyébként általa hangoztatott (és sokszor félre is értett) mondatban kellene összegezni, az ez volna: "there is nothing outside the text", vagyis "nincs semmi a szövegen kívül". Derrida alapvetően a szövegek megértésével foglalkozott, és úgy találta, hogy maga a nyelv akadályozó tényező az értelmezés számára, ami egyfajta lencseként a szöveg és az értelmezője közé furakodik. Egy butácska példával élve olyan ez, mint a "Kis Hableány" című mesefilmben a sellő Ariel sztorija, aki a mese főszereplője. A tenger mélyén élő Arielhez egy szép napon eljut egy közönséges villa az emberek világából, ám amikor kézbe veszi, fésűnek hiszi azt, és így is bánik vele. Számára a villa szó jelentése és valósága nem egy evőeszközre utal, hanem a szépítkezés kelléke. Persze mindez csak mese - vagy mégsem az, mondja a posztmodern filozófia.

A dekonstrukció szerint a pőre valósághoz sosem juthatunk el, mert mindent a világon a nyelv torzító lencséjén keresztül értelmezünk és utána az értelmezéseink szerint viszonyulunk hozzá. Mindez azt jelenti, hogy sosem tudunk igazán a szöveg mögé kerülni, hogy egyfajta tiszta és garantáltan objektív jelentéshez jussunk. Nagyon-nagyon dióhéjban erre gondolt Derrida, amikor azt mondta, hogy "nincs semmi a szövegen kívül", vagyis nincs olyan valóság, amit ne interpretálnánk a nyelv közvetítő lencséin keresztül. Tovább fokozva ezt a posztmodern megközelítést, itt nem csupán a szó szerinti leírt szövegről (könyvekről, újságokról, internetes felületekről) beszélünk, hanem gyakorlatilag az egész világról, hiszen a körülöttünk lévő dolgokat is szakadatlanul értelmezzük. Ha valaki például lát egy kutya közönséges poharat, még ez az egyszerű látvány is értelmezést követel, az értelmezés pedig számos körülménytől függ majd: például a kontextustól, a saját hátteremtől, az előfeltevéseimtől, melyeket mind a tapasztalathoz társítok. Nem mindegy, hogy itt egy borospohárról van szó, amit egy buli közepén a magasba emel a vőfély, vagy arról a pohárról, amiről Krisztus beszél a Gecsemáné-kertben gyötrődései közepén.

Derrida ennél persze sokkal többet is állít, például azt, hogy gyakorlatilag minden szöveget behálóznak apóriák, azaz ellentmondások és talányok, rések, lyukak, amelyeket le lehet leplezni ha igazán elmélyedünk a szövegben. A dekonstrukció, mint szövegolvasási módszer pontosan ezt a célt szolgálja: lebontani a szöveget egészen addig, amíg napvilágra nem kerülnek az ellentmondásai és így világossá nem válik, hogy itt konstruált és bizonyos szándékok által vezérelt alkotásról van szó. 

Nos, mindez talán nem túl szimpatikus és valószínűleg nem is hangzik túl jól a keresztény füleknek. Ahogy Pethő Bertalan irodalomtudós fogalmazott:
A dekonstrukció "... minden hagyományt felforgat (...) visszautasít bármiféle autoritatív vagy privilegizált olvasást; eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját."
Magyarul úgy tűnik, senki sem mondhatja meg, mi a dolgok helyes értelmezése, a helyes olvasat és ha valaki mégis megpróbálja, az valószínűleg manipulálni akar, érdekeket szeretne érvényesíteni, hatalomra kíván törni.

És akkor most teszem fel megint a kérdést: mi köze ennek, lehet-e köze egyáltalán a kereszténységhez?

Merthogy a Biblia is szöveg, a hitünk szövegeken alapul, a dogmatikánk szövegszerű, és amikor hirdetjük az Igét, szövegeket hozunk létre. A fentiek értelmében azonban a dekonstrukció elmarasztal bennünket, hiszen mi sem nézhetünk a szövegek mögé és ha ezt nem tehetjük, akkor az sem mondhatjuk meg, mi a helyes értelmezés. 

Érdekes azonban, hogy Derrida értelmezői sokkal barátságtalanabbak, mint maga Derrida, aki későbbi munkáiban pontosította felvetéseit - pontosan azért, hogy tompítsa a relativizálás erejét. Amikor azt állította, hogy "nincs semmi a szövegen túl", valójában arra utalt, hogy a szövegkörnyezeten túl  nincs semmi. Csak kontextusok vannak, amelyek behatárolják a szövegek jelentéseit. A kontextusokat pedig meg kell tölteni értelmezésekkel, és ennek kapcsán beszél Derrida egy szerintem fontos kulcsfogalomról: az értelmező közösségről. Nyilván, a Biblia szövegéről is sokféle értelmezés kialakítható, de ez nem jelenti azt, hogy mindegyik értelmezés jó is. A dekonstrukció nem jogosít fel arra, hogy egy szövegről bármit mondhassunk. Derrida azt mondja, a kontextusnak van egy legitim meghatározója, mégpedig az értelmező közösség, mely akkor jár el helyesen, ha alapot teremt egy szöveg kontextusához, amiben azt érteni kell. A közösség szabályai nélkül nincsenek kritériumok sem, amik egy szöveg értelmezését uralják.

Nos, a helyzet az, hogy az előző bejegyzésben emlegetett Szenthagyomány pontosan ilyesminek tűnik. A Szenthagyományt egy értelmező közösség, az egyház hozta létre egyfajta keretként, ami vezeti az embert abban, hogyan kell a bibliai szöveget érteni - és nem engedi meg a túlzott relativizálást, az egyéni interpretációk csapongását sem. Míg a dekonstrukciós gondolat arra figyelmeztet, hogy soha nem léphetünk teljesen a "szöveg mögé" az objektív jelentésért, addig az értelmező közösség abban szabályoz, hogyan járjunk el a "szöveg előtt". Logikus, hogy a Biblia megértését azok határozhatják meg leginkább, akikre maga a Biblia is rábízatott, akikhez a legközelebb áll, azaz az egyház. Egy ilyen, elképzelt "dekonstruktív gyülekezetben" a bibliai szöveg áll a középpontban, melyen lekciószerűen megy végig a közösség. Mi a jó ebben? Például megnehezíti a privát vélemények lehetőségét, ahogy azt is, hogy a pásztor mindig a kedvenc textusairól prédikáljon. Ezen felül az elmúlt korok értelmezéseivel is segít utat találni az érvényes olvasat irányában. Ha az egyházra, mint értelmező közösségre tekintünk, mely jó értelemben "felügyeli" a keringő felfogásokat, az számos balesettől, tévedéstől és értelmezési zsákutcától megóvhat minket. Azt kell mondjam, a katolikus egyház éppen a Szenthagyománnyal jobban megvalósította ezt a funkcióját, mint mi protestánsok - és bármilyen furcsa, ezzel közelebb is került a posztmodernhez, mint a magukat haladóbbnak vélő más felekezetek. Tanulhatunk egymástól!

2018. június 12., kedd

Szent hagyomány a Szenthagyomány?

A katolikusokat sok dolog elválasztja a protestánsoktól, és ennek a sok dolognak sok része a Szenthagyománynak nevezett nagy tömbben került rögzítésre - ami persze önmagában is elválasztó elem. A Sola Scriptura emlőin nevelkedett protestantizmus természetesen nem ismer el semmiféle toldalékot a Biblia mellett - de tényleg, milyen alapon is tartják szent hagyománynak a katolikusok a Szenthagyományt?

A mariológia kapcsán megírt sorozatomat is azzal kezdtem, hogy nem kenyerem a konfliktus szítása katolikusok és protestánsok között, és ebben a szellemben kíváncsiskodok most is a Szenthagyományt illetően. A kérdés már csak azért is érdekes, mert a Szenthagyomány mintha egyfajta "spirituális konténerként" működne, melyben többek között az előbb említett, Máriával kapcsolatos kijelentések is megtalálhatók. Ennél fontosabb azonban, hogy a katolikus hit szerint ez a hagyomány tulajdonképpen egyenlő tekintélyű a Szentírással. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum nevű konstitúciója 9. pontja mondja: "...az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Mindkettőt (a Szentírást és a Szenthagyományt - Sytka) egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell tehát elfogadni és tisztelni."

Vagyis képletszerűen lebutítva a végső tekintélyforrás valahogy így néz ki:

protestánsok: Szentírás
katolikusok: Szentírás + Szenthagyomány (Tanítóhivatal)

Tegyük hozzá máris, hogy a fenti kis képlet valójában igen primitív, például nem látszik belőle, hogy a protestánsoknak is vannak hagyományaik, hitvallásaik, és az első négy egyetemes zsinat eredményeit is magukénak vallják. Tehát valamiféle "szent hagyományról" itt is beszélhetünk, noha nincs egy Tanítóhivatal, amely szentírási rangra akarná ezeket emelni. A kérdés persze az, honnan vette a katolikus egyház, hogy a Biblia lezárulta után kialakult hagyományt is ugyanazon a rangon kellene kezelni, mint magát a Bibliát?

Vagyis röviden: milyen alapon nevezzük egyenlőnek a Tanítóhivatal által magyarázott Szenthagyományt a Szentírással?

Az egyszeri érdeklődő protestáns magától értetődőnek tartja, ha kézbe vesz egy katolikus dogmatikakönyvet, akkor biztosan választ kap erre a logikus kérdésre. Nos, legalábbis magyar fronton nem így áll a helyzet (idegen nyelven most nem volt időm körbenézni). A katolikus dogmatikus Előd István például úgy magyarázza végig az egész katolikus dogmatikát - Máriával, tisztítótűzzel és más speciális katolikus doktrínákkal együtt -, hogy csak a nyolcszáz oldalas kimerítő túra végén tesz nyúlfarknyi említést a Szenthagyományról. Ebben például felhívja a figyelmet arra, hogy ez a hagyományanyag nemcsak hitigazságokat tartalmaz, de "erkölcsi törvényeket, az apostoli hitet tükröző szokásokat, ünnepléseket, feliratokat, stb..." - vagyis a Szenthagyományt nem valamiféle száraz dogmatikai jogszabály gyűjteménynek kell pusztán elképzelni. Ez rendben, ám az előző alapvető kérdésre semmit sem válaszol. Az ugyancsak katolikus "Dogmatika Kézikönyve" pedig úgy igyekszik választ adni az előző kérdésre, hogy egyszerűen kijelenti: Isten gondoskodott arról, hogy egyházát hit és erkölcs tanításáról szóló döntéseiben tévedhetetlenséggel ruházza fel. Sajnos a könyv azt már nem magyarázza meg, honnan tudjuk, hogy Isten tényleg gondoskodott erről és tényleg fel is ruházta az egyházat Isten ezzel a képességgel - csak egyszerűen kijelenti, hogy így van.

Egyébként érdekes, hogy az I. Vatikáni Zsinat után, de még a II. Vatikáni Zsinat előtt vitatott volt a katolikus egyházban, hogy vajon a Szentírás rögzítette-e kizárólag az isteni kinyilatkoztatást. A II. Vatikáni Zsinaton viszont már az a felfogás került túlsúlyba, hogy a Szenthagyomány is ugyanolyan megbízható, akár a Biblia. A katolikus meggyőződés szerint a hagyomány tehát "Isten Szavának a Szentlélekben folytatódó áthagyományozása az egyház szolgálata által minden ember üdvössége érdekében".

De miért? Egyenes, egyértelmű, egyszerű választ akartam kapni, de azt nem kaptam. Amit gesztenyeként magamnak kikapartam a témában, azt röviden a következő pontokban tudnám összegezni:

1. Isten a megváltásról és az üdvösségről szóló üzenetét nyilvánvalóan az egyházára bízta.
2. Isten a bibliai kánon végleges lezárulta után sem némult meg, azaz továbbra is kinyilatkoztatja magát, és ennek egyik legfontosabb része, hogy Szentlelke által segít a saját egyházának magyarázni, világossá tenni, hirdetni a Szentírást.
3. Ez a magyarázat is az egyházon belül kell maradjon és ott is történik, mégpedig a Tanítóhivatalon keresztül.

Nos, kiemelve az utolsó pontot, az egyházi Tanítóhivatal puszta léte az, ami itt nagyon fontosnak tűnik. A hivatal szóról általában semmi jó nem jut eszünkbe: többnyire egy nagy kőépületekbe zárkózó, bürokratikus intézményt látunk lelki szemeink előtt, ami ott próbál mindent akadályozni és gáncsolni, ahol csak tud. A katolikus Tanítóhivatal legalábbis saját meghatározása szerint nem ezt a célt szolgálja: inkább hit és erkölcs kérdéseiben állandóan a consensus universalist keresi, azaz az egyetemes egyetértést. Ezt ráadásul két síkon is megpróbálja megtalálni, azaz horizontálisan és vertikálisan. Egyrészt ügyel arra, hogy amit továbbhagyományoz a Szenthagyomány, az ne legyen ellentétben a hit forrásaival. Másrészt amikor egyetemes egyetértésről beszél, akkor ez nem azt jelenti, hogy a katolikusok ma mind ugyanazt gondolják: a consensus universalis kiterjed a múltban élt, korábbi hívő nemzedékek elgondolásaira is. Az igazi egyetértés tehát nemcsak térben valósul meg a mai katolikus hívek, hanem időben is az eddigi katolikus nemzedékek között. A pápa és a püspökök elvben azon fáradoznak, hogy ennek az egyetértésnek kijárják az útját, és ahol már megvan, ott fenntartsák, érvényt szerezzenek neki. Utóbbiba az is beletartozik, hogy kiközösítik azokat, akik ezt az egyetemes egyetértést megsértik (így járt például az ismert katolikus teológus-író Hans Küng is).

Ebben a hosszú bejegyzésben nem kívántam részletesen belemenni, hol és milyen lólábak lógnak ki nekem ebből a logikából. Sőt, azt is szívesen elismerem, hogy értékes pontokat is látni a Szenthagyomány gondolatkörén belül. Ezek egyike számomra kétségkívül az, hogy Isten a saját igazságait nem a levegőbe szórta szét, hanem egy értelmező közösségre bízta, amelynél hitelesebben és biblikusabban valószínűleg senki nem tudja ezt az üzenetet megőrizni és továbbadni. Bármilyen furcsa, de ez a gondolat még össze is cseng a kereszténynek finoman szólva sem mondható posztmodern filozófus, Jacques Derrida elképzeléseivel! Ezt a fonalat most itt ezen az izgalmas ponton leejtem, de innen veszem fel a következő bejegyzésben.

2018. június 6., szerda

Puzsérék és az önigazoló rendszer - gondolatok egy vita kapcsán

Kétszer is megnéztem a Puzsér Róbert-Farkas Attila Márton duó, valamint Nagy Gergely és Márkus Tamás András kettőséből álló vitaest felvételét, mely nagyobb általánosságban a kereszténységről kívánt nyilvános diskurzust folytatni. A gondolatgazdag tépelődésnek minden résztvevő oldaláról voltak jobb és rosszabb pillanatai, ám számomra leginkább Farkas Attila Márton foglalta össze a lényeget: a színpadon a komplementer logika és a "vagy ez, vagy az" alapokra épülő rendszer keresték a szót egymással. Nem igazán találták.

Mindenek előtt hálás vagyok a szervezőknek és vitatkozóknak az élményért, amit tőlük kaptam, egyben újra szeretném kiemelni milyen sokra tartom azt a szolgálatot, amit ezen a téren végeznek. Magyarországon eddig nem voltak jellemzők az ilyen jellegű teológiai viták - lassan pedig egymás után zajlanak, ahogy látható, komoly érdeklődés mellett. Emelem kalapom mindazok előtt, akik időt és fáradtságot nem kímélve igyekeznek ilyen módon is gondolkodtatni, értéket teremteni, fontos kérdésekre felhívni a figyelmet.

A kendőzetlenül őszinte influencer-médiaszemélyiség Puzsér bevonása ráadásul nemcsak a hype-ot növelte (nomeg valószínű a nézőszámot is), hanem meglátásom szerint a színvonalra ugyancsak jótékony hatással bírt. Ám még az izgalmas viták is idővel megkopnak az ember emlékezetében. Hetekkel az esemény után a többség már csupán arra fog emlékezni, milyen érzelmi lenyomatot hagyott benne az egész, miféle attitűdöt és hozzáállást tanúsítottak a résztvevők, a filozofikus magasságokban repkedő megjegyzésekből pedig csak néhány épül majd be a tudat mélyebb rétegeibe. Nos, ha ebből a távolságból nézzük, azt kell mondjam, hogy bár a keresztény oldalt képviselő dogmatikusok láthatóan sokkal felkészültebbek voltak és számos igazságot mondtak el a hit lényegéről, a szimpátiámat mégis a sokszor nehezen kibogozható, néha maszlagokat beszélő, fésületlen gondolatokat tálaló Puzsér-Farkas oldal nyerte el. A vita ugyanis nem csak arról szólt, amit a kimondott szavak szintjén hallhattunk, hanem sokkal inkább kétféle látásmód, kétféle útbejárás, kétféle hozzáállás feszült itt egymásnak. Az egyik alapvetően (ha nem is kizárólagosan) a "vagy-vagy" jellegű gondolkodás volt, mely alaphangon képtelen szintetizáló módon közelíteni a dolgokhoz, a másik a komplementer logika, mely sokkal nyitottabb és fejlődőképesebb az előbbinél. Sajnos azt kell mondjam, minél dogmatikusabb valaki, minél inkább bele van ragadva a dogmáiba, annál nehezebben képes a komplementer logikára - holott a kereszténység forradalmiságát és minden előremutató jelenségét éppen az adta annak idején, hogy gondolkodásában és hozzáállásában volt képes az újra.

Ahogy arra Farkas Attila Márton érzékenyen rámutatott a vitában (lásd a belinkelt videóban 2:02:24-től), a "vagy-vagy" szemlélet mélyén gyakorlatilag az áll, hogy a kereszténységet túlzottan dogmatikusan kezelő felfogás egy önigazoló rendszerre épít. Mit jelent ez?

Egyszerűen azt, hogy az önigazoló rendszer többnyire saját magára hivatkozva várja el a rendszeren kívül állók bizalmát. Ami persze ma már működésképtelen így. Ha például feltesszük azt a kérdést, honnan tudjuk biztosan, hogy a Biblia abszolút tökéletes, az őszinte válasz erre az, hogy tulajdonképpen magából a Bibliából. Igen, tudom, próbálgathatjuk ezt alátámasztani régészeti leletekre hivatkozva, körmönfont filozófiai spekulációkkal, szövegkritikai érvekkel - de vegyük már észre, hogy ez a magyarázati csomag nem elvezet a Biblia tökéletességéhez, hanem mivel azt már előfeltételeztük, annak alátámasztására szolgál, ami hatalmas különbség. Vagyis gyakorlatilag ez a tökéletes tautológia mintapéldája, mely tetszőleges más szent iratnál is ugyanígy működik. A muszlimok hasonló logika mentén nevezik a Koránt tökéletesnek, ráadásul még a nyomtatott könyv szintjén is - és természetesen nekik is megvan a saját, jól bejáratott apologetikájuk, amellyel megindokolják a szöveg inkoherens elemeit. Honnan tudjuk, hogy a Korán tökéletes? Hát mert ezt írja a Korán. No de honnan tudjuk, hogy ez a kijelentés megbízható? Hát mert a Korán írja. És így a saját farkába harapó kígyó utolérte magát.

Egy ilyen módon felépített önhivatkozó rendszer persze koherensnek tűnik - de csakis azoknak, akik belülről szemlélik. Kívülről inkább látszik gyanúsnak. És ez az, amit szerintem mi kereszténynek nem szívesen akarunk belátni: minél jobban bizonygatjuk, hogy a mi rendszerünk a jó, minél makacsabbul mutogatunk az önhivatkozó elemeire, annál inkább fokozzuk a rendszeren kívülállók gyanakvását és ellenszenvét.

A vitában Nagy Gergely ezt a nyilvánvaló nehézséget azzal próbálta feloldani, hogy azt mondta: a Biblia kénytelen önmagára hivatkozni így, mivel nem létezik nála nagyobb, amire hivatkozni lenne képes. Azon túl, hogy ez a kijelentés tényszerűen nem igaz, semmit nem old meg a kérdésből: hiszen ha el is fogadnánk az állítást, hogy a Biblia a legnagyobb tekintély, ezt is a bibliai szöveg egyik értelmezéséből olvastuk ki, vagyis pontosan ugyanott tartunk, a saját farkába harapó kígyónál.

Mit lehet akkor tenni keresztényként? Leírom, én hogyan látom.

Először is szerintem el kell ismernünk, hogy a Biblia és a dogmatikánk részben egy önhivatkozó rendszer, amit hit alapján fogadhatunk el. Minden rendszerben vannak önhivatkozó elemek, ez nem újdonság és nem is olyasvalami, amitől tartani kellene. Semmi probléma nincs azzal, ha mi hiszünk abban, amiben hiszünk. Ha azonban úgy teszünk, mintha a mi hitünkben nem lennének ilyen elemek, és a puszta racionalitás vezetne bennünket a kereszténység kérlelhetetlen igazságához, a valóságot tagadjuk, ami értelmes kívülállók számára egy csapásra hiteltelenné tesz bennünket. Ez a hit ugyan az egyházon belül megalkuvást nem tűrőnek és kompromisszummentesnek tűnik, egyházon kívül azonban azok körében, akiket szeretnénk megnyerni, a párbeszédképtelenség, bigottság érzetét kelti, mely még jobban ráirányítja a figyelmet a hitünk önigazoló elemeire.

Másodszor az önigazolás ténye még nem jelenti azt, hogy ne lehetne érveket mondani egy rendszer igazsága mellett. Nem az egész rendszer önigazoló, hanem bizonyos elemei azok. Lehet és kell is érvelni a rendszer igazsága mellett, ami ha nem is teszi egyértelművé, de legalábbis növelheti annak valószínűségét, miért éppen a kereszténység mellett érdemes dönteni és mondjuk nem az iszlám mellett. 

Harmadszor véleményem szerint hajlandónak kell lennünk új elemeket felismerni, sőt akár be is emelni más rendszerekből, ha azok nem sértik a hitünket. Ez talán meredeken hangzik, pedig (álláspontom szerint) nem áll messze a Bibliától sem. Gondolhatunk itt a közkeletű példára a teremtés kapcsán, mely nemcsak polemizált a közel-keleti mítoszokkal, de ha úgy érezte jónak, megfogalmazásaiban, gondolatmenetében át is vett azokból és beépítette saját narratívájába. Egyszóval, ha a Biblia megengedte, hogy más kultúrák, más vallások, más rendszerek hatást gyakoroljanak arra a végső formára, amit ma kézbe veszünk és olvasunk, akkor nem látom okát annak, hogy amikor saját dogmatikánkat és teológiai meggyőződéseinket csiszolgatjuk éppen, miért ne tehetnénk hasonlót?

Tetszik vagy sem, az önigazoló rendszerek ma erősen taszítják az embereket. Igen, egyre jobban a hívő embereket is. Ahogy nincs jövője annak, amikor valaki már mindenre nyitott, úgy annak sincs, ha a hite csontig zárt és azon túl minden mást kárhozatos valóságként azonosít. Még ha ezt így nem is mondja ki szavakkal, de mégis érezteti a nonverbalitás szintjén.

2018. június 1., péntek

Jézus és Je$$e, meg a bővölködé$

Vannak emberek, akik nagyon szegények: csak pénzük van. Tulajdonképpen a pénz körül forog az életük, ezen áll vagy bukik a szolgálatuk, a sikereik, a teljesítményük. Az ismert amerikai evangélista, Je$$e Duplantis a minap több helyen is szerepelt a magyar sajtóban (például itt és itt), mivel éppen egy 15 milliárd forint értékű repülőgépre gyűjt adomány. Úgy hiszi, Jézus ezt mondta neki, és egyébként ez már a negyedik repülőgépe lesz, mert másként nem tudja hirdetni az evangéliumot.

Már az elején leírom: nem maga a botrány érdekel, hiszen (sajnos) abban semmi meglepő nincs. A kérdéses prédikátor az 1950-es években indult prosperity gospel (bővőlködési mozgalom) egyik tagja, amivel számos amerikai keresztény nem ért egyet, sőt visszatetszőnek tartja. Kár lenne összemosni tehát magát a kereszténységet, vagy akár csak az amerikai hívőket is azzal, amit most látunk. A tisztesség kedvéért azért szögezzük le az elején: egy jól megtankolt magángép se tud akkora távolságot megtenni két pont között, amilyen messze van a normális kereszténységtől, amit a Jesse Duplantishoz hasonló emberek ilyen pillanatokban bemutatnak. Ezt ténynek gondolom, és nem is akarok többet foglalkozni vele, mert annyira magáért beszél. Amúgy sem lenne részemről túl elegáns tüzet nyitni ilyen könnyű célpontra. Bár nem a felmentés szándékával, de azért toldalékként még hozzáfűzöm, hogy ebben az ügyben nem kizárólag Duplantis a hibás. Amit művel azért teheti, mert keresztények százezrei nem látnak problémát az ilyesmiben és szívesen adakoznak sokmilliárdos repülőgépekre, ezzel életben tartva és visszaigazolva a harácsolást. Ez az igazi betegség, melynek emberünk csak a tünete, kihasználója, haszonélvezője.

Ennél azonban sokkal fontosabb meglátni magát a jelenséget, mely a bővőlködésteológia mögött áll.

Az egyház állandóan küzdött a vagyon problematikájával és ahogy én látom, ezt a kérdést sem tudta igazán soha megoldani. Szegénység és gazdagság egyaránt kísérte és kísértette, melyre vagy úgy reagált, hogy egyik végletből csúszott a másikba, vagy éppen mindkét végletet egy időben, egyszerre igyekezett megjeleníteni. Ez a tétovázás és ide-oda sodródás azért érdekes, mert végig ott volt a Szentírás, amiből az összkép tekintetében nehéz a radikális szélsőségekre következtetni, mind a gazdagság, mind a szegénység tekintetében. Anélkül, hogy nyakig merülnék a bibliateológiában és az egyháztörténelemben, csak néhány szükségképpen elnagyolt állítást teszek. 

Az egyik, hogy a Bibliából megismerhető zsidóságot nehezen tudom anyagi javakban dúskáló, pénzt harácsoló népként elképzelni. Természetesen mindig voltak köztük gazdagok, tehetősek, vagyonosak, tudjuk hogy bizonyos uralkodók alatt jól ment Izrael szekere. Felüthetjük a Bibliát és kontextusból kiragadva mutogathatjuk a gazdagokat, hogy ezt akarja velünk is tenni az Úr. Mégis nehezen tagadható, hogy az összbenyomás egy olyan nemzet imidzsét sejteti, amely állandóan küzd a felszínen maradásért az őt szorongató nagyhatalmak erőterében. A férgecske Jákob, a maroknyi Izrael sok vergődő és szegény emberrel rendelkezett. Nem a kasszák csilingelésére, hanem a nemzeti túlélésre koncentrált, és főleg Jézus idejétől kezdve a zsidókeresztények már inkább a gazdagság veszélyeire, mintsem áldásaira hívták fel a figyelmet. Az evangéliumokban Jézus úgy öleli magához a szegényeket, hogy közben odaszól a gazdagoknak, osszák szét a pénzüket, értéktárgyaikat, sugárhajtású repülőgépeiket.  Az első gyülekezet vagyonközösséggel indult és az apostolok sem halmoztak fel maguknak semmit. Vagyis röviden: a Szentírás nem képezhetné alapját egy bővőlködésteológiának!

A másik, hogy bár a kőgazdagság úgy általában nem volt jellemző, ez nem jelenti azt az aszkéta önsanyargatást és brutális szegénységet sem, amit az egyház vezetett be a patrisztikus kor századaiban. Igen, tudom hogy ebben sok istenfélelemből származó motívum is van. Például, ahogy Henry Chadwick írja, nagyobb eséllyel lettek aszkéták azokból, akik igazán várták Jézus visszajövetelét és ezért képesek voltak a világi hívságokról lemondani, mint akik a földi boldogulásra összpontosítottak. A jófej aszkéta azért gyötrődik, mert csak az ő Krisztusára akar figyelni és ezért csaknem mindenről lemond. Tagadhatatlan, hogy ebben tapintható egyfajta szentség, egyfajta erős vágyakozás - de mindezzel együtt soha nem tudnám azt mondani a bibliai zsidóságra, hogy tipikus aszkéta hajlamú emberek lennének. Nem, a zsidók nem ezt a képet mutatják: bort isznak, nagy lagzikat tartanak, ünnepeket ülnek, körtáncolnak, vagyis élvezik az életet. Sehol egy erényöv, sehol egy ostor, sehol egy alacsony mennyezetű cella. És tegyük hozzá azért, hogy az aszkétizmusnak volt egy negatív oldalhajtása is, mert kettéosztotta a kereszténységet a nagy szentekre (akik képesek gyötrődéssel betartani az ideális keresztény kívánalmakat) és a "futottak még" erkölcsre kárhoztatott hívekre, akik egy idő után már nem is érezték szükségét annak, hogy bármit is megtartsanak (arra ott vannak a szentek). Azt is látjuk, hogy az aszkétaságra való hajlam mögött a görög filozófia testet lebecsülő, és ezért azt megfegyelmező gondolatmenete is jelen van. Vagyis újra röviden: a durva aszkézis sem áll szinkronban a szentírási összképpel.

Egyszóval az a kép, amit a Biblia általában mutat, éppen olyan messze esik a pápaság és az egyház fényűző pompájától, mint a sivatagban vegetáló, önmagukat gyötrő aszkétáktól. Az egyház a történelemben mégis ezeket a határjelenségeket mutatta fel, és ezek a mai "bővőlködős" prédikátorok a kellemesebb szélsőséget választották maguknak. Ám ezt csak úgy tehették, hogy megbontották a bibliai összképet és kontextusból kiragadva értelmezték a szöveget. A kulcs persze megint és mindig ugyanaz, a megoldás pontosan ugyanúgy szól, ahogy általában: kiegyensúlyozottság. A bővőlködés evangéliuma nemcsak azért káros, mert bálványimádás felé vezet (a pénz lesz az isten). Sokkal több kárt okoz ennél, ahogy minden egyéb szélsőség is. A szentséget összekapcsolja a pénzbőséggel, vagyis ahol sok a pénz, ott sok a szentség is, ahol meg kevés a pénz, kevés a szentség. Az ilyen látásmód a gazdagot teszi Ábrahám kebelére, a szegény Lázárt meg elküldi a pokolba. Ahogy az aszkétizmus fentebb ismertetett vadhajtásánál előfordult, hogy kettéosztotta a keresztény társadalmat, úgy a bővőlködés is ezt teszi, csak az előző tükörképeként. Az aszkétizmusban az az áldott, aki mindenről lemond, a bővőlködésben meg az, aki többet bezsebel. Mindebből a mérgezett gyökérből sarjadnak ki még olyan rossz gyümölcsök, mint például a kevésbé tehetősek önvádja (akik szűkösebb anyagi lehetőségeik miatt nem érzik elég szentnek magukat), a képmutatás (amikor nincs pénzünk, de rázni akarjuk a rongyot) és sok egyéb ehhez hasonló.

Jesse Duplantis negyedik repülője is ebből a gyökérből fakadó új hajtás. Duplantis azt is elmondta, ha Jézus ma jönne a földre, már nem szamárháton közlekedne. Nos, azt én nem tudom hogyan közlekedne Jézus, de van egy olyan sejtésem, hogy addig jó Duplantisnak, amíg vissza nem jön.

2018. május 29., kedd

A teológus és a szakkönyv

Évek óta foglalkozom oktatással és a rendszer, a tanárok, valamint a diákok minden hiányossága ellenére sem vesztettem el a hitem a mondóka igazságában: a nevelés növelés. Aki tanul, az növekedhet - pontosabban csak az növekedhet, aki tanul. A növekedésnek azonban számos gátja van, és ezek közül azt láttam meg, hogy teológushallgatóknál az egyik tipikus tünet, ha nem szeretik meg a szakkönyveket. Lelkifröccs jön a megjobbítás szándékával - nem csupán teológusoknak.

A teológiai szakkönyvek sorsa hányatott, ami azonban ennél is rosszabb, hogy éppen azok között az, akiknek két kézzel kellene kapkodniuk utána. Ha belegondolok, eddigi jelentéktelen életem során meglehetősen sok keresztény szerzőtől származó művet olvastam - stílszerűen úgy fogalmazhatnék, hogy "Jézuskától géppuskáig" volt ezek között minden -, ám belső vitákhoz, továbbgondoláshoz, rágódáshoz többnyire a szakkönyvek vezettek. Az olyan könyvek, melyeknek dombornyomott a borítójuk, arany színű, pöndörödő betűtípussal írták a címüket, és másfél oldalas fejezetek vannak bennük 16-os betűmérettel, emellett repülő galamb, zubogó vízesés vagy trón előtt térdelő, bűnbánó rockersrác van a címlapjukon, remekül használhatók a teológus számára: rögvest leadhatja őket papírgyűjtésbe, így lesz hely a rendes könyveknek. Fanatikus ember, aki nem fecsérli az idejét bizsergető irodalomra, amikor száraz, hosszú és fárasztó könyveket is olvashat helyettük. Az ilyen kötetek olyanok számára, mint halnak a víz.

Hadd mondjak egy erőset: teológus abból sosem lesz, aki utálja a szakkönyveket.

A szakkönyv és a teológus szerelmespárok, de legrosszabb esetben is elválaszthatatlan barátok. A lakás természetesen tele van szakkönyvekkel, végszükség esetén pedig a pólók és atléták közé is beférhet egy-egy darab a szekrényben. Fürdés közben vagy megmosakszik vagy nem, mindenesetre a kádban elnyúlva szakkönyvet olvas. A teológus néha veszekedhet a feleségével, megszidhatja a gyerekeit, keményen rámordulhat a kutyájára, de a szakkönyvekkel mindig harmonikus kapcsolatot ápol. Néha kimegy napozni nyáron, de alig várja, hogy mihamarabb behúzódjon a dolgozószobájába egy jó kis szakkönyvvel. Ilyen könyveket rendszeresen beszerez, és ha arra van szükség, szakadó esőben, két tornádó között lavírozva, heroikusan küzdve az elemekkel fut a postára, hogy minél hamarabb átvehesse őket.

Ezek után borzasztó azt látni, amikor a szakkönyvnek annyi a szerepe egy teológus életében, hogy vizsgaidőszakban véletlenszerűen belelapoz, idéz belőle két sort (ezt már "kutatásnak" tartja), aztán egész nyáron a sarokba hajítja és örül, hogy megszabadult tőle. Mondván: most már ideje pihenni is kicsit. Hát tényleg? Ez méltatlan magatartás - olyan, mintha egy vérbeli focistának azt mondanának, hogy "öreg, egész nyáron nem láthatsz labdát, rugdoss inkább zsaluköveket a hátsó kertben, hogy kipihend magad!" Egy bitang jó szakkönyv nem terhelés, hanem színtiszta élvezet a teológus számára.

A szakkönyv nem arra van, hogy előkaparjuk, ha nagyon muszáj, mert épp van valami kérdés, amit nem válaszolt meg a "kenethegin" vagy a "derekprinsz". Szakkönyvet akkor is olvasunk, ha nincs kérdésünk - sőt, pont azért olvasunk, hogy legyen! Az a teológus, aki nem tud kérdezni, vagy nem támadnak kérdései könyveket böngészve, rossz könyvet forgat éppen, a fentebb említett papírgyűjtéses fajtából. A tipikus keresztény könyv csakis válaszokat akar adni. A jó teológiai szakkönyv kérdéseket ébreszt. A buzgalmár irodalom kinyilatkoztat, a teológiai irodalom vitára sarkall. A megmondós könyvek megmutatják a "helyes irányt", a szakkönyvek felvázolják a lehetséges irányokat. Az igazi kockateológus egy idő után szert tesz a képességre, hogy felismerje és elválassza az ocsút a búzától, a hokedli alá való könyvet a polcra valótól.

A szakkönyv tehát lételeme a jó teológusnak, a kockának, a tántoríthatatlannak. Sokféle hivatás, foglalatosság, tevékenység elképzelhető enélkül, de a vérbeli teológus biztosan nincs közöttük. Na, megyek is olvasni, nem érek én erre rá.

2018. május 24., csütörtök

Megérkezés a Tóra lelkéhez - út a Tóra lelkéhez (5)

Csupán emlékeztetőül írom, hogy rövidke sorozatom valamiképpen egy virtuális sétaút kívánt lenni, melynek lépéseit azzal a céllal tettük meg, hogy így talán közelebb férkőzünk az ószövetségi törvényekhez, melyek számunkra meglehetősen idegenül hatnak. A Tórát egy keresztény sokféle módon szemlélheti, de bárhogyan is olvassuk, észre kell vennünk, hogy van az egésznek egy központi magja...

Ne legyen zsákbamacska, kimondom mindjárt az elején: ez nem más, mint a szeretet. A Tóra lelke, szíve, közepe, lényege maga a szeretet és itt a pont a mondat végén. Vagyis, ha a törvényekhez a lehető legközelebb akarunk jutni, az csakis a szeretet által lesz lehetséges. Tudom, ez szörnyen giccsesen és sziruposan hangzik, pedig a Biblia erről beszél. Ahhoz képest, hogy a szeretet áll a törvény centrumában, mégis ritkán gondolunk erre a lehetőségre. Ahogy korábban már említettem, a törvény kifejezésről a keresztények elsöprő többségének számos, meglehetősen negatív jelző jut az eszébe (például a rendszabályozás, az ítélet, a szigorúság, stb...), de a szeretet, az valószínűleg sosincs ezek között. A szeretetet leginkább Jézushoz akarjuk kötni, ő meg ugye az Újszövetségben van, ami oldalszámban és történelmi léptékben is messze található a Tórától. 

Ez az egyébként csak félig-meddig érthető gondolatmenet aztán elvezetett addig, hogy a szeretet és a törvény két gyökeresen különböző halmaz a fejünkben, melyeknek nincs is metszéspontja. Azt hisszük, hogy dönteni kell a kettő között: vagy a törvény szigorát, vagy a szeretetet gyakoroljuk. A törvény büntet, a szeretet épít. A törvény dolga, hogy számon kérjen, a szeretet dolga, hogy megbocsásson. A két fogalom egymással teljesen szemben állóvá vált. Pedig nemcsak maga Jézus, hanem még Pál apostol is többször említi (pl. Róm 13,8-10 vagy Gal 5,14), hogy a törvény igazi megvalósítása és veleje az Isten és a másik ember szeretete. Másként fogalmazva, az érti mélységében és az tölti be igazán a törvény, akiben igazán van szeretet. A törvényből pont akkor lesz törvénykezés, amikor a szeretet komponense teljesen kimarad belőle.

De hogyan van jelen konkrétan a törvényben a szeretet?

Magyarázatként tulajdonképpen elegendő lenne itt és most Jorsits Attila barátom kiváló írását belinkelnem (sajnos jelen bejegyzés írásakor a Teológia Blog nem működik), mert nagyon frappánsan mutatott rá a Tízparancsolat kapcsán arra, miért is olyanok ezek a parancsolatok, amilyennek olvassuk őket. Némileg módosítva és kiegészítve az ő táblázatát, kiemelve néhány parancsolatot illusztrációként, a lényeget így fogalmaznám meg:



A fenti példákból jól látszik, hogy a törvény valójában a hiányosságainkra mutat rá, a törvényeknek való engedelmesség pedig ezeket a hiányokat tölti be. A törvény betöltésének igazi motivációs faktora, ami úgymond hajt bennünket előre, hogy akarjuk is betölteni, maga a szeretet. Persze való igaz, hogy némileg kényszerből vagy a megtorlás miatti félelemből is betölthető a törvény. Lehet nem ölni, nem lopni, nem paráználkodni fogcsikorgatva - aztán ez az, ami egy idő után kitör a maga medréből, mivel nem végiggondolt és belső elhatározásokon nyugszik, és borzalmas károkat okoz. Mennyivel másabb viszont azért megtartani a törvényt, mert egyszerűen szeretem Istent és a felebarátomat - vagyis a szeretet által motiváltak a cselekedetek. Így lesz a legigazibb és legteljesebb megoldás, és így áll az egész Tóra közepében, a különféle parancsolatok rendszerének lelkében maga a szeretet, ami motorjává válik a törvény megtartásának.

Érdemes azt is megjegyezni, hogy itt nem jézusi vagy páli találmányról van szó: már az Ószövetség is a szeretetet jelöli meg, mint a törvény közepét. A Babiloni Talmud Sabbatjának 31a szakasza pedig ezt írja:

"Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak ne tedd! Íme, az egész Tóra, a többi csak kommentár." 
Ha ez nem is pontosan ugyanaz, de mégis kicsendül belőle, hogy a törvény szálai mind a szeretet felé tartanak, és ha a szeretet ott van a törvény megértésének és megcselekvésének közepében, a többit magyarázatnak tartjuk ehhez képest.

Leírva tehát mindez egyetlen, rémségesen egyszerű mondatban így néz ki:

(4) A szeretet a törvény közepe - a többi kommentár.

A sorozat befejező részében szeretnék még néhány értelmezési szempontot nyújtani - a végső konklúzióm levonása előtt.

2018. május 20., vasárnap

A zsák, amibe minden belefér

Talán nincs még egy olyan dolog a világon, amely annyit képes megmutatni Isten lényének legbelsőbb részéből - azaz szubsztanciájából - mint a szeretet. A Biblia nem győzi újra és újra kiexponálni, hangsúlyozni és magasra emelni a szeretetet, amely nem egy érzés, hanem inkább cselekedetekben megmutatkozó valóság. Nélküle semmik vagyunk, vele együtt bármire képesek. Utóbbi tény viszont sajnos negatív értelemben is igaz: a szeretetre hivatkozva akár még a szükséges határokat is lebontjuk.

Az előző bejegyzés kapcsán heves vita generálódott a blog Facebook-oldalán, melyben az egyik nekem szegezett ellenérv egy mondatrésze megütötte a szememet - mert annyira tipikus. A mondat valami olyasmiről szólt, hogy a poliamória (többszerelműség) alaphangon a kiteljesedésről és a szeretetről szól. Ha egy férfi több nőt szeret, vagy egy nő több férfit szeret, azt úgy kell szemlélnünk, hogy akkora "szeretet-erőtérben" léteznek ezek az emberek, hogy muszáj azt egynél több emberrel megosztaniuk. Hasonlót már hallottam egy fiatal férfi szájából, aki azt mondta, Isten neki olyan nagy szeretetet adott, hogy egynél több nőt kénytelen szeretni.

Remélem az a bevezetőből már kiderült és nem kell magyarázkodnom róla, hogy számomra a valódi szeretet - amelyről a Szentírás bőségesen ír - milyen kikerülhetetlenül fontos. Egyetlen épeszű embert nem ismerek, aki a szeretet kapcsán úgy vélekedne, hogy az rossz és nélkülözhető, hogy ne lenne szükségünk rá a teljesen megélt élethez, hogy szeretet nélkül egy méter is előrébb jutnánk az életben.

Ám éppen értékessége miatt a szeretet mára már prédává is vált, mégpedig a progresszív gondolkodás egyfajta zsákmányává. Ez magyarul és egyszerűen azt jelenti, hogy automatikusan minden jónak számít, ha arra ráfogható, hogy szeretetből történik. Mintha egyesek kiegészítenék Pál apostol (tévesen) "szeretethimnusznak" nevezett szövegét egy ilyen mondattal: "A szeretet felfüggeszti a további erkölcsi kérdéseket." Ha valamire azt mondják, szeretetből történik, akkor az úgy cseng a fülekben, mintha a létező legmagasabb dologra hivatkoznának, és akkor ugye logikus, hogy ott már több kérdésnek helye nincs. Melegházasság? Nem probléma, a lényeg hogy szeressék egymást a benne lévők, csak ez számít. Poliamória? Ha szeretetből csinálják, akkor az jó és kész. Vallások összemosása? Belefér, hisz az a lényeg, hogy szeretet legyen a különféle irányzatok között.

Érdekes dolog, hogy a szeretet úgy tűnik fel ezekben a logikákban, mintha egyfajta varázsszóként működne. Ha kimondjuk, az felfüggeszti a további erkölcsi dilemmákat: "Szeretetből van így" - és akkor innen már nem érdemes több kérdést feltenni. 

Ám meglehetősen furcsa, hogy az a szeretet, amely a progresszív észjárás szerint is az egész erkölcs mozgatórugója és legnemesebb kifejeződése, éppen az erkölcsi kérdéseknek vet gátat, és lesz vak a finom részletekre! A szeretet, ami a "forradalmian gondolkodók" szerint a legfontosabb, mintha annak fegyverévé válna, hogy elnémítson minden további felvetést. Hát normális ez? Aligha.

Ez a gondolkodás a keresztényeket is veszélyezteti, akik főként a páli "himnuszra" alapulva akarnak sok mindent megindokolni a szeretettel. A német Holger Finze-Michaelsen erről a szakaszról szóló könyvében azt írja - és milyen igaza van! -, hogy amikor Pál levelét olvassuk a szeretetről, nincs okunk úgy tenni, mintha abban egy mindenki számára megszokott és ismert dologról lenne szó. Épp ellenkezőleg: ha nem tisztázzuk miféle szeretetről írt az apostol és nem járjuk azt körbe, akkor azt fogjuk hallani, amit saját elképzeléseink szerint Pálnak mondania kellett volna, és nem azt, amit az apostol valóban mondott. Ernst Käsemannt is idézi, aki nagyon szellemesen azt mondja a téma kapcsán, hogy csak akkor tanulunk újat a szeretetről, ha ugyanakkor hajlandóak vagyunk felejteni is. Ez esetben van is mit:
"Sajnos ezt a részt rémesen szentimentálissá tettük, elláttuk a szeretetről szóló "énekek éneke" giccses feliratával; nagy előszeretettel vesszük elő esküvők alkalmával, mintha az ifjú pár kézfogása lenne a legjobb illusztrációja a szövegnek. Így teljesen elhomályosult, hogy ez a szöveg valójában küzdelemre hívja a keresztény gyülekezetet."
Összefoglalva tehát, ha meg akarjuk érteni miféle az a szeretet, amelyről a Biblia említést tesz, körbe kell járnunk alaposan ezt a fogalmat. Véleményem szerint egyébként Isten szeretete határtalan, de nem elvtelen. Semmi nem korlátozhatja, mindenkire és mindenre képes kiterjedni, de ez nem azt jelenti, hogy bármire és bármikor ráhúzható lenne. Attól tartok, a megszaladt progresszív gondolkodásmód a határtalanságot elvtelenséggé tette. Ez viszont nem az a szeretet, amiről a Szentírás ír.

2018. május 16., szerda

A Nagy Szeretés

A szeretet és a szex nem ismer határokat! Már nem elég, ha egy férfi hűséges egy nőhöz, egy nő hűséges egy férfihoz, akár egy egész életen át. Az unalmas hülyeség, ennél többre van szükség. De úgy néz ki, bármivel is bővítjük a kört, az sosem lesz elég széles. Sajátságos, amikor ehhez a bővítéshez valaki teológusként asszisztál, ahogy azt a katolikus Perintfalvi Rita tette a közelmúltban a poliamória ("többszerelműség") népszerűsítésével. Erényöveket kicsatolni, villany leolt, a szerelemvonatból nincs kiszállás!

Jó, hát bevallom, miközben leírom, még a billentyűzetem is elpirul, de ezt a pirulást be kell vállalni a forradalom kedvéért. Perintfalvi Rita ugyanis forradalmian haladó szellemű teológus, aki úgy látja, hogy szükséges népszerűsítenie a poliamóriát, vagyis a többszerelműséget. Ha valaki nem tudja mi ez, mert ilyen lemaradott csökevénye a korszerű világnak, annak leírom kerek perec, nehogy lekésse a forradalmat. A poliamória az a dolog, amikor kettőnél többen csinálják együtt, nők és férfiak, férfiak és nők, természetesen mindenki hűségből és szeretetből, a másik iránti megbecsülésből. Hatalmas buli, a lényeg pedig, hogy jól érezzék magukat közben az emberek. Két férfi két nővel, egy nő két férfival, két nő egy férfival - a lehetőségek korlátlanok, csak a jóég tudja mi minden van még a csomagban, meg se lehet ezt igazán számolni. De mindegy is, a szeretet nem számolgat, a lényeg hogy többen feküdjenek össze többekkel, mert ez a jó a kapcsolatoknak manapság.

Persze azért nem szabad elfelejteni, hogy mi keresztények is vagyunk közben. Nem lehet csak úgy művelni a szerelmet, hogy Ádám és Éva, plusz Kálmán és Béla egymás karjaiba omlanak! Az erkölcsösség, az nagyon fontos itt. Ezért hatalmas szerencse, hogy Perintfalvi etikai kisokost is megosztott már a nagyérdeművel, hogyan kell jól egyszerre többet szeretni. Hasznos olvasmány ez. Így például kiderül, hogy még az egyéjszakás "kapcsolódásnál" is meg kell legyen az elköteleződés. Nem ám csak úgy kapcsolódgatunk! Ráadásul teljesen igaz is, hiszen az egyéjszakás kalandok pont az elköteleződésről szoktak szólni, erről híresek. Aztán ügyelni kell a megcsalásra, nehogy az is megtörténjen, mert az már bizony nem helyes dolog. Ha hárman-négyen fekszenek össze, akkor is tisztán látni kell a viszonyokat, melyikük kié, ki kit hogyan bánthat vagy nem bánthat meg közben, mit is jelent a megcsalás ennyi egymást szerető ember között. Világos: aki csoportosan szexel, és ágyról-ágyra száll, az biztosan elolvassa előtte az etikai szabályokat, a miheztartás végett.

Hát ilyenek vannak ebben a kisokosban, ami etikai útmutatás kíván lenni, és egy forradalmi katolikus teológus népszerűsíti jelenleg az interneten. Nehéz elmenni a tény mellett, milyen jól passzol mindez a katolikus egyház profiljához, egyszerűbben szólva tipikusan katolikus. Ők egyébként minden bizonnyal egyet is értenek ezzel a forradalmisággal, hiszen nem nagyon hallani tőlük semmiféle igazán markáns ellenvéleményt Perintfalvi Rita széles nyilvánosság előtti szereplései kapcsán.

Tovább görgetve a forradalmat, érdemes előre végiggondolni a potenciális lehetőségeket is, melyek a szentesített poliamória mélyén rejtőznek. Például ha már úgy is hárman vagy többen benne vannak a Nagy Szeretésben, miért korlátoznák magukat ilyen kis létszámra? Akár egész házicsoportok is szexelhetnének vagy csinálhatnánk poliamória-klubot a gyülekezetekben - csak hogy a szeretet ledöntögethesse a legutolsó tabukat az egyházban. Tudom, ezt már nem Perintfalvi Rita mondja, hanem én mondom, és biztosan bizarrnak hangzó ötlet ez a begyöpösödött testvérek számára. De könyörgöm, miért is lenne az, hiszen az ő elképzelései sem mások, csak egyelőre még kisebb volumenben látja a dolgot. Fontos lenne azonban nagyban gondolkodni. Mert a szeretet az megnőhet olyan óriásira, hogy az ember úgy se tudja és ne is akarja azt visszafogni, hisz bármiféle korlátozás durva fundamentalizmus és fafejűség volna. 

Ha végül elharapózik ez a sok szeretet, és esetleg a kereszténység is számol majd a többszerelműséggel, kelleni fog hozzá valamiféle kisokos etikai kódex is, keresztény kifejezésekkel tarkítva, ha már egyszer a Bibliát ugye teljesen mellőzzük. Mert az mégiscsak méltatlan dolog lenne, ha a sok aktus közben megsértenénk a Jóistent, aki addig jámboran mosolygott le ránk odafentről. 

Persze ha ennek ellenére elszúrunk valamit, úgy is megbocsájtja, hisz mint tudjuk, az a mestersége.

2018. május 13., vasárnap

Mennybe ment be...

A húsvétnak vége, még pünkösd előtt vagyunk. A kettő között van egy jelentőségteljes esemény, amit a nagyobb egyházak egyébként a pünkösdi ünnepkörhöz sorolnak, és amivel a kisebbek olyan nagyon nem is tudnak mihez kezdeni: Jézus mennybemenetele. Nem foglalkozunk vele túl sokat, csak nyugtázzuk a megtörténtét, mert talán elképzelni is nehezünkre esik milyen lehet egy mennybemenetel.

Az újszövetséges és ehhez képest meglehetősen szkeptikus Gert Lüdemann egy Jézus feltámadásáról szóló vitában egyenesen nekiszegezte a kérdést a közismert apologétának, azaz William Lane Craignek: mihez kezd azzal, hogy Jézus szó szerinti fizikai valójában a Mennybe emelkedett? Nem esik nehezére elképzelni egy "repkedő Krisztust"? Lüdemann szerint Jézus testének eltemetése, új testben való fizikai feltámadása, és végül ennek a testnek az égbe emelkedése egységet alkotnak - egy szekvencia egymást követő lépései. Az utóbbi mozzanattal azonban nem igazán szoktak a hitvédelmi érvelésben foglalkozni, aminek fő oka szerintem az, hogy maga a Szentírás sem foglalkozik vele igazán. Craig is mindösszesen annyit válaszolt Lüdemannak, hogy álláspontja szerint Jézus fizikai valója egyszerűen megszűnt a mi négydimenziós idő-tér univerzumunkban  létezni, és ezzel vége a töprengenivalóknak.

Persze a mennybemenetel kapcsán azért lehetne ennél többet is mondani. Így kapásból eszünkbe juthatnak ószövetségi példák, Énók vagy Illés "égbe emelése", melyek ha nem is pontosan párhuzamosak Jézus történetével, azért nem nehéz meglátni az azonosságot sem. Jóval nagyobb kihívás ennél, hogy számos más ókori figura kapcsán olvashatunk olyan fennmaradt szövegeket, hogy azok a magasságokba emelkedtek. Egy nem szokásos példa lehet erre a kínai Lao-Kiun, aki egyébként 600 évvel Jézus előtt élt, sőt még Konfuciuszt is megelőzte. Róla is az terjed, hogy isteni küldött volt, aki "megmentette az embereket a gonosz útjaikról" és végül pályafutása végén felemelték a mennyekbe. Nyilván kis kutatással lehetne még párhuzamos példákat találni.

Anélkül, hogy belefeledkeznék egyfajta vallástörténeti kutatásba a létező vagy nem létező párhuzamok okairól, vagy a mennybemenetel történeti igazolásáról, annyit John Stott segítségével azért hozzátennék a témához, hogy Jézus nem felment, hanem - passzív formában fogalmaz a szöveg - felvétetett, azaz itt Isten közbeavatkozására utal a szöveg, akárcsak a feltámadásnál. No és persze ha nehéz elhinni a "repülő Jézust", akkor pontosan ilyen nehéz elhinni a "vízen járó Jézust" vagy a "vak szemét megnyitó Jézust" is, leginkább pedig az "egyszer sem vétkező Jézust" - kivéve persze, ha Krisztus tényleg az volt, akinek mondta saját magát. A kérdés tehát nem a mennybemenetel hihetősége, hanem magának Krisztusnak a hihetősége vagy személyazonossága. Ráadásul Lukács - az apokrif evangéliumok nyelvezetével összevetve - semmiféle jellemző túlzó szóhasználatot, szójátékot, költői formát nem enged meg magának. A mennybemenetel leírása műfajilag éppen olyan stílusúnak tűnik, mint Jézus életének más eseményei a megörökített szövegekben.

Ennél szerintem sokkal fontosabb a történtek teológiai üzenete, amire szinte nulla figyelmet fordítanak a kisebb felekezetekben. Nyilvánvaló, hogy Jézus már korábban is eltűnt a tanítványai szeme elől, de itteni "felemelkedése" (bárhogyan is kell ezt elképzelni) azokhoz képest is üzenetszerű tett volt, ami egyértelműen kívánta kifejezni egy folyamat végét. Jézus most nem eltűnik, hanem bizonyos értelemben végképp távozik, a Szentlélek meg majd érkezik. A mennybemenetel azonban ennél több dologról szól teológiai szempontból, mégpedig Jézus mennyei uralmának megkezdődéséről. Nem is véletlen, hogy a nagyobb egyházak perikóparendszerében ilyenkor prédikációs témának leginkább az uralkodásról, Jézus királyságáról és a hatalomról szóló témákat szokták javasolni az igehirdetőknek. 

És még valami mást is: hogy kicsit vegyük le a szemünket az egekről. A tanítványok éppen ezt tették: először azt hitték, Krisztus most azonnal a földön kezd el uralkodni, aztán meg távozása után az eget bámulták. Ismét Stott szavait idézve:

"Hamis ábránd volt mindkettő. Az első egy földi utópiáról álmodozó mozgalmár tévedése, a második egy pietistáé, aki csupán a menny gyönyörűségével foglalkozik. Az első szemlélet túlságosan földi, a második túlságosan mennyei." 

A mennybemenetel másik üzenete tehát, hogy bár Jézus megkezdte uralmát a Mennyben, attól mi még nagyon is itt vagyunk a Földön és ideje, hogy hozzáfogjunk a saját teendőinkhez. Ehhez kapott erőt az első kereszténység pünkösdkor a Szentlélek eljövetelével - de vajon kap-e a mai egyház is, amely sokszor nem győzi hangsúlyozni, hogy már pünkösd után végzi a dolgát?

2018. május 9., szerda

Két rossz és két jó metafora az evolúcióelméletre

A keresztények jó része ki nem állhatja az evolúcióelméletet, aminek sokféle oka van. Az egyik legvalószínűbb ezek közül, hogy a legtöbben nem értik még a laikus szintjén sem. Nem kell emiatt szégyenkezniük, mert egy ennyire összetett tudományos elméletet megérteni egyáltalán nem magától értetődő. A megértéshez viszont hatékonyan hozzájárulhat egy olyan eszköz, amivel éppen a keresztények találkozhatnak sokat saját hitvilágukon belül: a metaforáról, képes beszédről és a hasonlatokról van szó. Mármint, ha jók.

Beismerem, az evolúcióelmélet tekintetében én is amatőr vagyok, és valószínűleg az is maradok - de nem is akarok többnek látszani ennél. Viszont a felvállalt amatőrség szerintem sokkal jobb a pőre előítéletnél, ami ráadásul tudásként akarja eladni magát. Néha az a benyomásom, hogy a foci és a politikai mellé keresztény részről az evolúcióelméletet is odatapaszthatjuk, mint amihez úgy néz ki sokan értenek anélkül, hogy valójában szakemberek lennének.

Persze nem is arról van szó, hogy most mindenkinek professzorként kellene mozognia a témában, vagy az elméletet magát nem szabadna kritika alá vonni. Amiről szó van, hogy akár látunk keresztényként lehetőséget az evolúcióelméletben, akár kötözködni szeretnénk vele, mindenképpen ki kell lépni a prekoncepciók mögül. Ismerkedni szükséges, ebben pedig talán nagyobb segítség lehet a sok tudományos halandzsa helyett egy-egy jól megválasztott metafora vagy hasonlat. A metaforák mint tudjuk, kézzelfoghatóbbá és befogadhatóbbá tesznek állításokat, imaginatív erejüknél fogva ráadásul könnyű megjegyezni őket, így gyorsan beépülhetnek az ismereteink közé. A hangsúly a jól megválasztotton nyugszik. A helyes metaforák az ismeretbővítés dózisait, a helytelenek az előítéletek megerősítését tartalmazzák. Mindkettőből keletkezett néhány klasszikusnak nevezhető az elmúlt években. A teljesség igénye nélkül dióhéjban álljon itt néhány.

A rossz metaforák két legnagyobb klasszikusai talán a tornádó a szeméttelepen és az írógépet püfölő majmok lehetnének. Részben egy kaptafára épülnek.

Az első szerint képzeljük el, hogy egy tornádó söpör végig egy szeméttelepen és a szemétből véletlenül összeseper egy Boeing 747-es repülőgépet. Lehetséges volna ez? Persze, hogy nem! Ahogy ezt képtelenségnek kell mondanunk, ugyanilyen képtelenség az evolúció is, ami ehhez hasonló esélyekkel nem tudja összerakni az élőlényeket - szól a példa. (Az eredeti hasonlat egyébként Fred Hoyle műve volt, aki nem az élőlényekre általában, hanem az első élő sejtre használta, de keresztény körökben régen elszakadtak ettől.) Tudom, ez egy szakállas példa, de éppen ezért ismerik sokan, főiskolai hallgatóktól például a mai napig visszahallom. A probléma a tornádós sztorival természetesen az, hogy a spontán változásokat csakis a véletlennek tulajdonítja, holott a tudományos elmélet nem a puszta véletlenről szól. A szelekció, ami az egész fejlődés hajtóereje, nem egyenlő a vakvéletlennel - már ha egyáltalán beszélhetünk a véletlen létezéséről ugye... Ezen felül a metafora azért is rossz, mert csakis Boeing-747-esben gondolkodik: de miért is kellene egy ilyen bonyolult monstrumot összeállítani egy tornádónak, és miért lenne érdektelen egy másfajta, ennél egyszerűbb kiindulópontot képező eredmény?

Az írógépelő majmok ehhez hasonlóan elterjedt toposznak számítanak. Eszerint ha leültetünk egy vagy sok majmot egy vagy sok írógéphez, akkor nagyon hosszú idő alatt sem tudják majd leírni például Shakespeare Hamlet című művét úgy, hogy össze-vissza kopogtatják az írógép billentyűit. Az evolúcióról mégis elhisszük, hogy képes volt egy ehhez hasonló teljesítményre. Hatásos analógia, de ugyanott bicsaklik meg, mint az előző. Miért kellene kapásból egy olyan bonyolult művet letenni szerencsétlen jószágoknak az asztalra, mint a Hamlet? A példában ráadásul minden majom üres lappal kezd gépelni - az evolúcióelmélet viszont ahogy mondják, "hozott anyagból dolgozik": a hasznosnak bizonyuló tulajdonságok a szelekciós mechanizmus nyomáspróbája után hosszú távon is megőrződnek. Mintha az egyik majom leírt volna egy mondatot vagy szót, amit aztán átad egy másiknak, aki csak akkor adja tovább a harmadiknak, ha maga is értékelhető eredményt produkált.

Vannak persze jó metaforák is arra, hogy mit állít önmagáról az evolúcióelmélet. 

Az egyik ilyen a családfa képe, ami természetesen magából az elméletből is ismerős lehet. Talán pontosabb lenne inkább egy diverz bokornak nevezni, aminek az ágai sokfelé nyúlnak. A metafora szerint az élőlények egyfajta módon kapcsolódnak egymáshoz, ahogy egy család tagjai, rokonai is valamilyen viszonyban vannak. A közeli hozzátartozók valószínűleg több közös tulajdonsággal rendelkeznek, míg az egymástól távolabbiak sokkal jobban különböznek egymástól. Minél inkább közeledünk a fa gyökeréhez, annál inkább összefutnak az egyes ágak, míg végül egy közös ponthoz jutunk vissza. Persze az elmélettel lehet vitatkozni, de az analógia maga mégis sokkal inkább leírja azt, amit az evolúció mondani akart, mint a fenti példák.

Mivel nem akarom ezt a bejegyzést végtelenül hosszúra nyújtani, álljon itt még egy rövidke illusztráció, ami a keresztények számára nagyon ismerős lehet: a magvető evolúciós példázata. Magot vetni kétféleképpen tudunk. Az egyik, hogy szépen egyesével, kimért távolságra, egymástól függetlenül a földbe helyezzük őket. Ezt csinálom magam is tavaszonként a kertemben. A másik, hogy egyszerűen szétszórjuk a magot és oda kerül, ahova esik. Az evolúció inkább az utóbbira hasonlít: szétszórja a "magokat" (élőlényeket), megadva az esélyt a szaporodáshoz, túléléshez - ám aztán nem minden mag ereszt tartós gyökeret, nem mindegyik kel ki, azaz nem lesz sikeres a túlélés szempontjából.

Természetesen a hasonlatok és metaforák sosem tökéletesek. Valahol mindig sántítanak, mindig lehet tovább finomítani őket, bizonyos paramétereiket megváltoztatni, részleteiket élesebbé tenni. Mindazonáltal nem is az volt a célom, hogy kimerítően mindent leírjak a téma kapcsán, sokkal inkább bizonyos mentális sémákra akartam rámutatni, amelyek a fejekben negatív és pozitív metaforák mentén alakulnak ki. Egy bonyolult elméletet könnyebb megérteni képek segítségével, ám a rossz képek magától a megértéstől távolíthatnak el. Ez persze nemcsak az evolúcióelméletre, hanem a hitünkre is igaz, amelynek számos komponensét és teológiai kérdését leginkább szimbólumokon, hasonlatokon, metaforákon keresztül tudjuk megragadni.

A metaforák tehát alapvetően a barátaink, a kérdés inkább az, mi milyen metaforákkal akarunk barátkozni?

2018. május 6., vasárnap

Minden kereszténynek megvan a maga Istene...

A blog egy korábbi bejegyzésében már megpróbáltam egy számomra nagyon érdekes kérdésről, a fejünkben lévő istenképről írni néhány gondolatot. A napokban megint elém került a téma, amivel kapcsolatban egy kissé provokatív kijelentést fogok tenni: szerintem valahol mindenkinek megvan a maga Istene - még a kereszténységen belül is...  

"Nettó eretnekség!" - kiálthatna fel bárki, aki szigorúan és dogmatikai következetességgel olvassa a Szentírást. A kereszténység monoteista vallás. Csak egyetlen Isten van, aki kinyilatkoztatta magát. Róla a Bibliából és az apostoli tanítás alapján tudunk és ha nem akarjuk megtagadni a hitünket, akkor hogyan lehet azt mondani, hogy minden kereszténynek megvan a maga Istene?

Nyugalom! Kezdjük az elején! 

Azt mindenki jól tudja, hogy Sigmund Freud finoman szólva sem bánt túl barátságosan a kereszténységgel. Elképzelése szerint maga Isten tulajdonképpen nem más, mint a mennyekbe kivetített apa képe, akit egyszerre szeretünk és gyűlölünk, ezért állandóan engesztelni próbálunk. Ha az apakép rossz, vagyis a gyereknek egy zsarnok édesapja van, akkor az Istenről szóló képzetei is minden bizonnyal zsarnokiak lesznek, ellenben ha kedves és szerető, akkor jó eséllyel Isten is ilyen színben látszik majd. A lényeg tehát nem az, hogy milyen Isten valójában, sőt az sem számít, létezik-e egyáltalán Isten - a fejünkben kialakított istenreprezentáció úgy is az apára való reflexióként formálódik ki bennünk, és többnyire neurotikus funkciója van. Dióhéjban ez tehát Freud meglátása.

Nos, az számomra is kétségtelennek tűnik, hogy mindenki fejében létezik egy istenreprezentáció, ami gyakorlatilag a tárgyreprezentáció egyik formája. De mi az a tárgyreprezentáció? 

A tárgyreprezentáció egy belső képet jelent, amit például egy gyermek kialakít magában a szüleiről, vagy a számára nagyon fontos tekintélyszemélyekről. Az ilyen tárgyreprezentációk egyes elképzelések szerint alapvetően két darabból állnak össze: részben a valódi személlyel kapcsolatos emlékeket, érzéseket és benyomásokat tárolják, részben pedig képzelt vágyaknak adnak helyet, például az ideális szülőről. Vagyis röviden, a tárgyreprezentációink igazi és vágyott elemek keverékéből gyúródnak eggyé, ami a számunkra fontos személyiségeket illeti.

Szeretjük azt gondolni, hogy mi helyes és biblikus képet látunk Istenről, amihez elég is, ha olvassuk a Bibliát vagy prédikációkat hallgatunk. Valójában azonban a fejünkben élő istenreprezentáns nem pusztán az olvasottak, bizonyos istentapasztalatok, átélések emlékeiből és maradványairól, hanem az Istenről szóló vágyainkról és elképzeléseink egybegyúrásáról szólnak. Leegyszerűsítve: Isten olyan, amilyennek láttatja velünk a Biblia, a pásztor, az egyház, és amilyennek mi magunk látni szeretnénk. Freud egyik kritikusa, a keresztény pszichoterapeuta Ana-Maria Rizzuto (ld. képen) ráadásul azt mondja, ez a kettéosztás sem elegendő. Saját kutatásai alapján (melyekről könyveket is írt) a fejünkben lévő istenreprezentáns legalább négyféle forrásból származhat - és Freuddal ellentétben nem csupán az apáról alkotott képben gyökerezik:

  1. Egyrészt persze valóban benne van a valódi, földi szülők emlékanyaga. Adjunk igazat Freudnak ebben: sokszoros tapasztalat, hogy a neurotikus vallásosság összefügg egy neurotikus szülőkapcsolattal. A fejünkben lévő istenreprezentáció tehát részben valóban a szülőkön nyugszik. 
  2. Másrészt ott találjuk az idealizált szülőképeket is, melyek mintegy rávetülnek a fejünkben lévő istenképre: azaz Istent olyannak is szeretjük látni, amilyen apa és anya lehetett volna, ha minden a legjobban alakul. Isten az ideális édesapa és édesanya.
  3. Harmadrészt benne van az istenképben saját reprezentációnk is, azaz az önmagunkról kialakított komplex kép.
  4. Végül negyedrészt a kulturális és társadalmi úton létrejövő, Istennel kapcsolatos képek is megtalálhatók a fejünkben lévő istenreprezentációban. A vallásos hagyományoknak itt van jelentőségük: "Isten az, akinek őt a szüleim és a társadalom mondják."
Rizzuto mindezek alapján úgy látja, hogy az istenreprezentáció személyről személyre változó és egyedi alkotás. Csúnyán fogalmazva így értettem a bejegyzés címét, hogy minden kereszténynek "más az Istene", vagy inkább mindannyiunknak megvan a "maga Istene" - természetesen nem a szó dogmatikai értelmében, hanem a fenti négy változó dinamikája miatt. Ezek az istenreprezentációk képesek vigasztalni, megnyugtatni, ösztönözni, irányítani vagy éppen félelmet kelteni, tiszteletet parancsolni, számon kérni azt, akiben léteznek. 

Ami azonban ennél fontosabb, hogy élő reprezentációkról beszélünk. A fejünkben lévő istenreprezentáció állandóan változik, hiszen a szülőkről alkotott kép (beleértve a valósat és idealizáltat), az önmagunkról alkotott kép, és a társadalmi úton létrejövő Istennel kapcsolatos képek, sőt a hagyományról való gondolkodásunk is folyton változnak. 

Minek írni erről? Szerintem jó észben tartani, hogy amikor bizonyságot teszünk, prédikálunk, vagy akár csak az interneten kijelentünk dolgokat arról, hogy Isten ilyen meg olyan, akkor jó eséllyel a fejünkben lévő istenreprezentációról beszélünk. Ugyanez a helyzet, ha másokat hallgatunk. Hacsak valakinek nincs valamiféle nagyon közvetlen istentapasztalata (mint amilyen például a bibliai szereplők jó részének volt), akkor az Istenről szóló tanításai, meglátásai, kijelentései alapján jó eséllyel arról kapnak képet az őt hallgatók, milyen istenreprezentáns él a beszélő fejében. Vagyis: ha valaki Istenről beszél, óhatatlanul magáról is beszél. A mondás szerint: "mutasd meg ki az istened, megmondom ki vagy!" Valószínűleg, amikor viták vannak a hívők, a gyülekezetek, a felekezetek között, akkor sok esetben nem az "igazság" konfrontálódik a "hazugsággal", hanem istenreprezentációk ütköznek egymással - ahogy egyikük vagy másikuk gondolkodik Istenről. 

Persze nem azt állítom, hogy akkor nem lehet semmi tényszerűt mondani Istenről, mert úgy is csak a fejünkben lévő istenreprezentációról fogunk mindig beszélni. Szerintem lehet és ennek kiindulópontja mégis csak a Szentírás kell legyen. Ám jó észben tartani, hogy az emberi tényezőt nem tudjuk és nem is kell kizárnunk: már a szakrális szövegeket is szubjektív olvassuk. Az Istenről szóló beszédünk így szükségképpen mindig szubjektív és töredékes, biblikus szóhasználattal tükör által homályos lesz és marad.

2018. április 30., hétfő

Kupánvág, hogy élhessünk... - út a Tóra lelkéhez (4)

Remélem annyi már kiderült a sorozatomat olvasók számára, hogy a törvény célja alaphangon nem a parancsolgatás. A törvény leginkább a Törvényadót mutatja meg, azaz tulajdonképpen egyfajta istenismeret. Ám ez nem zárja ki, hogy közben arra is rámutasson, mennyire képtelenek vagyunk az egyes szabályokat betartani - ami bizony büntetésekkel jár együtt...

Köztudott tény, hogy a Tórában 613 törvényt találunk, amiből 248 előírásokat, 365 pedig tiltásokat fogalmaz meg. Az előző írásomban kiragadtam egy közismert példát ezek közül (a kétféle szövésű ruha kapcsán), amivel azt kívántam bemutatni, ha az egyes parancsolatok mélyére nézünk, felfedezhetünk bennük egyfajta életbölcsességet. Mégpedig olyat, ami akár a huszonegyedik században is hasznos lehet a számunkra. 

A Tóra mélyéről kiolvasható általános életbölcsesség önmagában is jó oka annak, miért érdemes ezekkel a szövegekkel foglalkozni. Ez azonban nem az egyetlen válasz arra a kérdésre, miért érdemes egy kereszténynek ezeket a textusokat bújnia. A Tóra olvasásának van egy kellemetlen hatása is, amit azonban nem lehet elkerülni, és nem is kell elkerülnünk:  képes megmutatni nekünk, milyen gyengék vagyunk, és mennyire messze állunk az egész törvény megtartásától. Azt hiszem sok keresztény tette már fel a kérdést, ugyan ki képes ezt a rengeteg parancsot igazán megtartani - és adta rá azt a valószínűleg helyes választ, hogy "én biztosan nem".

Teológusok és messiásihívő zsidó szerzők is felhívják a figyelmet arra a tényre, hogy Isten nem egyszerre adta oda a fentebb említett 613 parancsolatot a saját népének. A Sínai szövetségkötés történelmi pillanata nem azt jelentette, hogy Izrael kapott egy "Tóra-egységcsomagot", amely az összes parancsolatot tartalmazta. Bizonyos törvények megszületését ugyanis csak a szövetségkötés utáni események váltották ki. Például a ruhán lévő bojtokkal kapcsolatos törvénykezés csak akkor keveredik elő, amikor Izrael az Ígéret Földjéről visszatérő kémek beszámolóit hallgatva lázadozni és zúgolódni kezd. A ruhabojtok megléte a törvények megtartására akarta emlékeztetni az elégedetlenkedő zsidókat (Num 15,39). Másként fogalmazva, ez a "ruhaszabály" egy válaszreakció volt arra a bűnre, amit Izrael csaknem kollektívan elkövetett. Ha nem vétkezik a nép, akkor valószínűleg ez a törvény is szükségtelen  lett volna.

Mitöbb, tágabb értelemben magára a törvényre, mint olyanra se volna szükség, ha az ember egyébként bűntelen lenne. Így aztán a törvény elkerülhetetlenül össze van kötve a bűnnel, a bűn ténye váltja ki a puszta létezését, és az időben fokozatosan nyerte el végső formáját Izrael számára. Törvény és bűn, bűn és törvény - két olyan fogalom, amely nem áll messze egymástól.

Az én véleményem szerint ennek az az egyik tanulsága, hogy a törvények az Istennel való kapcsolat dinamikájából bontakoztak ki, és legalábbis részben az szülte őket, amit Isten gyermekei helytelenül tettek. Egy hasonlattal élve olyan lehet ez, mint amikor egy szülő szobafogságot ad a gyerekének, ha az valami rosszat követ el - vagyis reflektál valamire, amit a gyerek csinált. És bizony ki kell mondani, hogy a törvény ilyen értelemben bünteti azt, aki megszegi, sőt maga a törvény akár a bűnre érkezett konkrét reakcióként is felfogható.

Ugyanakkor nevetséges és tragikus volna, ha egy apa a felnőtt gyerekét is szobafogságra kötelezné.  Egy felnőttel már nem úgy bánunk, mint egy gyerekkel, még akkor sem, ha hibát követ el. Pál apostol logikája a Galata levélben is valami ehhez hasonló. A törvény alaphangon jó és szükséges, de leginkább addig volt ilyesféle büntető-szabályozó szerepe, ameddig el nem jött maga a Messiás. A Gal 3,24-ben Pál a törvényt egy nevelőhöz, azaz pedagógushoz hasonlítja. Tudvalevő, hogy a pedagógus Pál korában egy erőskezű rabszolga volt, aki a kiskorú gyereket az "iskolába" kísérte. A törvény pontosan ezt teszi Pál szerint: erősen megragad bennünket, rámutat arra miben hibáztunk és elvisz bennünket a célállomáshoz, azaz Krisztushoz. Erre mondják a latin usus legis paedagogicus kifejezést is, vagyis hogy a törvény egyfajta pedagógusként Jézusig viszi a lábainkat - lerombolja az ember önigazságát és rámutat arra, hogy szabadítóra van szüksége.

Összefoglalva tehát, ha olvassuk az ószövetségi törvényeket, talán világosabban megértjük azt is, hogy milyen messze vagyunk az igazságtól. Nem tudjuk megtartani a törvényeket, bűnös emberek vagyunk, és pont ezért igazán rászorulunk a Messiással való kapcsolatra, aki viszont betöltötte a törvényeket. Erre csak az az ember tud rádöbbenni, aki hagyja hogy a törvény "kupánvágja", bűnismerethez juttassa és ezáltal elvezesse az így szerzett "sebesüléseivel" Krisztusig. Ez persze nem hangzik túl bizalomgerjesztően, de a megtéréshez és megváltozáshoz valószínűleg elkerülhetetlenül szükséges. Hadd foglaljam tehát össze a negyedik konklúziónkat ebben a mondatban:

(4) a törvény rámutat a bűnösségünkre, és ezáltal elvezeti a lábunkat a Messiásig.

A következő lépés azt hiszem sokkal kellemesebb lesz, amit a Tóra lelke felé teszünk majd...

2018. április 25., szerda

Arisztotelész középelmélete, és a mi hitünk

Olyan világban és talán mondhatni azt is, olyan Magyarországon élünk, ahol nem túlságosan nehéz az embernek szélsőségekkel találkoznia. Igaz ez a politikai, etikai, de akár teológiai síkra egyaránt. Jönnek a migránsok és megölnek minket: szélsőség. A biológiai nemünk nem adottság, hanem választás kérdése: szélsőség. Minden katolikus pap pedofil: szélsőség. És akkor hadd kapjon most szót egy rég halott, mégis élő filozófus: Arisztotelész, akinek van némi mondanivalója ebben a kérdésben.
Szándékosan középre zárt a kép :-)

Ha sok a szélsőség, akkor a középre húzás a gyávaság jelének tűnhet, avagy megfordítva a gondolatot: vajon nem azért tűnik a gyávaság jelének, ha valaki az egyensúlyi pontot keresi, mert a szélsőségek világában minden ilyen tevékenység gyanús? A válasz jó eséllyel igenlő. Szerintem ha egy társadalom az őt érintő kérdésekben hajlamos a polarizálódásra, akkor mindenre ferde szemmel néz, ami nem polarizált. És minél több tagja gondolja ezt az adott társadalomnak, annál nehezebbé válik járni az "arany középúton". Azt már Ovidius is megmondta: medio tutissimus ibis, azaz "középütt jársz a legbiztonságosabban."

Arisztotelész, aki már jóval Krisztus előtt is olyan filozófiai gondolatokat fogalmazott meg, melyek hozzájárultak a modern tudomány alapjainak lefektetéséhez, legalább megpróbálta végiggondolni a dolgot az etika és erények szemszögéből. A nevéhez köthető középelmélet persze korántsem tökéletes, számos ponton (jogosan) kritizálható - de mégis pragmatikusnak tűnik az általános hétköznapokban, és valahol ez fontos fegyvertény vele kapcsolatban.

Mit is mond dióhéjban Arisztotelész?

Nagyon-nagyon röviden azt, ha az ember erényes kíván lenni, szükséges egyfajta okossággal bírnia, vagy legalább egy ilyen személy útmutatásait követnie. Ennek az okosságnak egyik legfontosabb eleme pedig a közép fogalma, amely a tetteket és ösztönöket is igyekszik távol tartani a szélsőségektől. Arisztotelész szerint önmagában egyik ösztönünk sem jó vagy rossz - mindegyikükből létezik olyan mennyiség, amely korrekt és amely már valamely irányban túllépi az egészségesség határát. Ahhoz persze, hogy meghatározzuk ezt az egészséges intervallumot és annak közepét, először a szélsőségeket kell megismernünk, mert csak azok tudatában lehet következtetni a  közép koordinátáira. Például ha valaki szeretne helyesen adakozni egy jótékonysági rendezvényen, akkor nyilván felméri, hogy az általa elsőre kigondolt összeg mennyire felel meg a saját lehetőségeinek. Ha túl sokat ad, akkor kilép a saját pénzügyi kereteiből, ha túl keveset, az zsugoriság volna. Valószínű, hogy a sebtében felállított két szélsőértéktől kis lépésekben befelé haladva állapodunk majd meg egy konkrét összegnél. (Még ha mindez akár pillanatok alatt is játszódik le mentális folyamatainkban.)

Persze az elv nem tökéletes és nem is használható mindig, ha másért nem, mert nem tudunk mindent matematizálni. Ám a szándék így is világos: jól teszi az ember, ha egyfajta rendszert - Arisztotelész szerint szimmetriát - igyekszik belevinni a dolgokba, ami a gondolkodását és erkölcseit illeti. Arisztotelész erre példákat is mond, melyeket ismét két csoporthoz rendel, mégpedig a túlzás és a hiány kategóriáiba. Alaphangon mindkettő kerülendő, azaz sem a túlzás, sem a hiány nem olyan állapot, amire törekedni kellene. Ahogyan a táplálkozás esetében a hiány és a túlzás káros tünetekhez vezethet (vagy koplalok, vagy halálra zabálom magam), a jellem terén ugyanez lehet a helyzet: ha például valaki mindentől fél, akkor gyáva lesz, ha semmitől sem fél, akkor vakmerő. A bátorság a kettő középértéke, de akár a gyávaság, akár a vakmerőség szélsőségéhez állunk közelebb, mindkettő ugyanúgy gátolja magának a bátorságnak a kifejlődését. 

Az arisztotelészi középelméletből tehát az is következik, hogy a szélsőség nemcsak azért káros, mert önmagában az, hanem mert fékezi az erények kibontakozását az emberben. Ez eddig szerintem szépen hangzik, de azért kár lenne elhallgatni az elv hiányosságait - stílszerűen szólva éppen a kiegyensúlyozottság érdekében kell szólni róluk. 

Egyrészt maga Arisztotelész is elismeri, hogy nem minden tettben vagy érzelemben van megfelelő közép. A szemérmetlenség vagy irigység (ha ezt tesszük középre) már önmagukban vagy valaminek az eltúlzottságát vagy hiányállapotát jelölik. Másrészt az sem mindig igaz, hogy a helyes cselekvés középen található. Vannak esetek, amikor igenis el kell nyomni magunkban bizonyos érzéseket vagy éppen fel kell fokoznunk őket. Nyilván, ezek a kivételesebb helyzetek, de azért mégis léteznek. Harmadrészt viszont ha az arisztotelészi skálát úgy nézzük, hogy az egyik végén a hiány, a másik végén a túlzás pontjai vannak, akkor azért némely erény nem pontosan középen, hanem olykor egyik vagy másik végponthoz áll kissé közelebb. Maradva a példánál, a bátorság erénye éppen természeténél fogva inkább áll szemben a gyávasággal, mintsem a vakmerőséggel. Megfigyelések szerint egy erényt azzal a szélsőértékkel szeretünk inkább szembeállítani, amelyikre fokozottabb mértékben vagyunk hajlamosak. A mértékletesség például legtöbbünknek inkább a kicsapongás ellentéte, mintsem az érzéketlenségé. Éppen ezért tanácsos jobban óvakodni attól a szélsőségtől, ami kissé fokozottabb mértékben áll szemben az erénnyel.

Arisztotelész középelmélete minden hibája ellenére nekem szimpatikus. Keresztényként is az. Túlságosan gyakori, hogy a szélsőségeket azzal igyekszünk kezelni, hogy a vele ellentétes póluson található erényekkel és technikákkal akarjuk "szőnyegbombázni". Erre talán ösztönösen hajlunk. Ha megcsappan az imádkozó-kedv, akkor mostantól mindenki keljen fel hajnali négykor minden nap a gyülekezetben imádkozni! Ha kevés az adakozás összege, bűnbánattal megtérve dobjuk be az összes pénzt. Ha eddig túl hangos volt a zene az istentiszteleten, akkor mostantól csak az akusztikus verziót áldja meg az Úr.

De egy szélsőséget nem lehet gyógyítani egy másikkal. Arisztotelész sok szempontból jogosan kritika alá vonható, de a középelmélet mégis olyan dologra irányíthatja a figyelmünket, amire szerintem újra és újra jó emlékeztetni magunkat.

2018. április 20., péntek

A kedves, de igazságtalan pápa?

Két szimpatikus ember párbeszéde járta be minap az internetet: az egyik egy aranyos kisgyerek, a másik Ferenc pápa. Előbbi sírva kérdezte utóbbitól: vajon a már elhunyt ateista édesapja ott van-e a mennyországban? A pápa válasza sokakat kiborított.

Ez egy olyan világ, ami sokszor szereti a kést mártogatni a kedves emberekben. Azt hiszem Ferenc pápa egy kedves ember, és nemcsak az egyházának az, hanem úgy általában szimpatikus - még azoknak is, akiknek nem sok közük van a hithez. Egy ilyen kedves embert kritizálni mindig nehéz - különösen ha ez a kedves ember éppen egy gyámolításra szoruló kisfiút ölel magához, hogy vigaszt nyújtson számára bánatában. Ha létezik szituáció, amikor tanácsosabb letenni a fegyvert és elhallgatni az esetlegesen egyet nem értő véleményt, akkor ez biztosan ilyen.

Mégis, a pápa kedves gesztusa többeknél kiverte a biztosítékot és azonnal felhörültek. A hír úgy terjed, hogy Ferenc megnyugtatta a kisfiút: mivel ateista édesapja jó ember volt, így biztosan a mennyországba került. Természetesen sokan az asztalra csaptak. Hogyan mondhat ilyet valaki, hogy istentagadóként egy ember üdvözülhet? 

A kérdés persze jogos, különösen ha olyasvalakiről van szó, akinek minden szavát tömegek hallgatják. Azt azért tegyük hozzá, hogy katolikus források szerint a pápa nem egészen így fogalmazott, mégis úgy tűnik, az eredetileg elhangzottak sem hagynak igazán sok mozgásteret az értelmezés tekintetében, hiszen Ferenc szerint Isten egy ilyen derék apát (aki megkereszteltette a gyerekeit) sosem hagyna el. Még azt is kérte a kisfiútól, hogy imádkozzon az elhunythoz! Ebből azért nehéz azt a következtetést levonni, hogy az édesapa Ferenc szerint ne a mennybe került volna. 

Valahol érthető, hogy mindez sokaknak nem tetszik. Mit szóljunk tehát a pápa szavaihoz?

Nos, én nem vagyok Ferenc védőügyvédje. Nem értek egyet azzal, amit mondott. Őszintén szólva ki nem állhatom, ha valakit a pokolba vagy a mennybe prédikálnak (például egy temetésen), vagy akárcsak megpróbálják kicsavarni Isten kezéből a pálcát és helyette dönteni valaki örök sorsáról. Ezt a jogot nem hagyta meg nekünk Isten, és nagyon jól tette, hiszen így is remekül tudunk ítélkezni mindenkiről. 

Szóval más véleményen vagyunk a pápa és én, de mégis próbálom megérteni őt. Ahogy fentebb írtam, Ferenc egy kedves ember. Nem egy gonosz eretnekről beszélünk, aki fondorlatos módon igyekezett egy gyereket becsapni. Amit tett, azt egy szorult helyzetben tette, ami természetesen még nem ad felmentést semmire - de talán átélhetőbbé teszi a történteket a mi számunkra is. A helyzet az, hogy elképesztően nehéz egy ilyen szituációban bármit is jól mondani. Ezt magam is átéltem egyszer. Egy evangélizáción egy gyásztól és fájdalomtól lesújtott, ordibáló férfi közeledett felém, miközben azt követelte, magyarázzam meg neki, Isten miért engedte meghalni a kisfiát. Elővehettem volna egy "apologetikai egységcsomagot", melyben szépen levezetem neki, hogyan jött be a bűn és a halál a világba és mindez miként fejtette ki végül hatását a kisfia életében - igazán ostoba dolog lett volna. Inkább csak azt mondtam, nem tudom miért engedte meg Isten, de szívesen végighallgatom, ha valamit mondani akar. Minden más választ akkor és ott tisztességtelen mellébeszélésnek gondoltam volna. 

Mit tehetett a pápa? Ha egy síró, gyászoló, különösen is egy vigaszra szoruló kisgyermek áll szemben egy jóérzésű felnőttel, a legkevesebb amit nyújtania kötelező, az a vigasz. Borzasztó még a gondolata is annak, ha ilyenkor valakiből előbújik a dogmatikus, és elkezdi az arcába tolni a másiknak az "igei igazságokat" az örök pokolról. És itt nem az igei igazságokkal, hanem a rossz időzítéssel és a szeretethiánnyal van a baj. Csak a helyén mondott ige hasít mélyen az emberi szívben, ami jól megválasztott időben hangzik el, míg a furkósbotként használt és odamondott igazságok javíthatatlan károkat tudnak okozni. A legjobb megoldás talán az, ha az ember úgy viselkedik ilyenkor, mint Jób barátai tették, látva Jób fájdalmát: csendben marad. Nem tudom, ez járható út lett volna-e a pápa számára ebben a helyzetben? Nem tudom megtehette-e, hogy egy egyenes gyermeki kérdésre nem válaszol semmit vagy kitérő választ ad?

Talán Ferenc hibázott azzal, amit mondott, talán elég lett volna csak megölelnie a gyermeket. Talán arra volt szükség, hogy megpendítse benne a remény húrját - nem tudom. Az eset mégis jó alkalom arra, hogy észrevegyük, a szeretet bizonyos helyzetekben bizony megelőzi az igazságot - ami nyilván nem azt jelenti, hogy az igazság akkor innentől kezdve egyáltalán nem számít. Csak van, ami még annál is nagyobb. No és azt se felejtsük el, hogy Isten igazságtalanul bánt velünk, hiszen nem a bűneink szerint cselekedett - de érdekes módon, mi éppen ezt szeretjük Benne a legjobban.