2018. március 26., hétfő

Jézus és a székfoglalók... - út a Tóra lelkéhez (2)

Az Ó- és az Újszövetséget szeretjük szembeállítani egymással. Az egyikben egyesek szerint egy dühös és kemény, a másikban egy szerető és kegyelmes Isten van. Az egyik leginkább a zsidókról és a zsidóknak szól, a másik meg egyre jobban a többiekről és a többiekhez. Ezen a vonalon haladva kerül aztán elő a tipikus gondolat, hogy egy kereszténynek döntenie kell: a törvényt követi és akkor megreked az "ószövetségi szinten", vagy Jézust és "igazi újszövetségi hívő" lesz belőle.

Unalomig ismert tény, hogy Jézus milyen sokat ostorozta a farizeusokat és az írástudókat. Gyakorlatilag konstans volt a feszültség a két oldal között. De éppen ezért feltűnő, amikor Krisztus elejt egy pozitív megjegyzést velük kapcsolatban. A Máté 23,2-3-ban talán még több is  történik ennél: első megjegyzése szinte követendő példaként festi le a farizeusokat és írástudókat. Jézus szerint ezek az emberek ugyanis "Mózes székében" ülnek, s amit tanítanak, azt meg kell tenni.

Érdekes dolog ez a Mózes széke. Szó szerint katedráról van szó, amely a zsinagógában volt megtalálható, és ahol a rabbik az Írásokat felolvasták, valamint magyarázták. Egyébként késői szokás, hogy a rabbikat Mózesre hivatkozva olyan székekbe ültették, hogy a magasságuk miatt úgy tűnt, mintha állnának - miközben a lábuknál ülve hallgatták őket. Rabbi Acha Kr.u. 320-ból fennmaradt kéziratában még említi Mózes székét, aztán ez a hagyomány úgy tűnik kiveszett a zsidóságból.

Persze nem maga a szék itt a lényeg, hanem a tekintély és a perspektíva, amit képvisel: aki ebben a székben ül, az isteni hangsúlyokkal szólal meg, és úgy is hallgatják. Amikor Jézus rábólint erre, mintha implicit azt is kifejezné, nem a farizeusok tanításával és Tóra-magyarázataival van feltétlenül a problémája, hanem a tanítást követő gyakorlat elmaradásával. Ősi és mai dilemma is ez: vizet prédikálni, közben bort inni. Ám ismét vegyük észre, hogy alaphangon Jézusnak nem a törvénnyel van baja, hanem annak eltorzult használatával, vagy a használat elmaradásával, mivelhogy láthatóan azok se veszik komolyan, akik Mózes székében ülve tanítják. De minek kell a Tóra tanításait megtartani valakinek, aki Jézust követi?

Ha igaz, amit az előző bejegyzésben leírtam, hogy a Tóra célja nem az, hogy bosszantson bennünket a sokféle törvénnyel, hanem az, hogy végső soron rámutasson a Messiásra (vagyis Jézusra), akkor maga Jézus talán ezért kérte hallgatóitól, hogy kövessék a farizeusok tanítását. Tudta, ha az emberek Mózesre hallgatnak, akkor jó eséllyel hallgatni fognak az "új Mózesre", azaz Krisztusra is, aki betölti a törvényt. A törvény egy mai kereszténynek ehhez hasonlóan nem más, mint valami, ami elvezeti Jézushoz. Ebben a perspektívában szerintem egy keresztény nem egyfajta vallási to-do listát lát a törvényben, amit a legapróbb részletekig "meg kell csinálnia", hanem annál sokkal többet. Jól fogalmaz John Walton, amikor ezt mondja:
"A törvények leírják hogyan néz ki az igazság, az ember pedig tudni fogja és képes lesz felismerni azt, amikor találkozik vele."
Bár szimpatikus, én azért kicsit mégis pontosítanám Walton felvetését. Szerintem a törvény az igazság árnyképe, körvonala, ami előrevetíti az igazság formáját és valóban felismerhetővé teszi, amikor az megjelenik a maga realitásában. Egyszerűbben fogalmazva, a törvény az árnyék, Jézus meg annak realitása. És az a tény, hogy eljött a reális, még nem feltétlenül teszi minden porcikájában szükségtelenné az árnyékot sem: a kettő együtt létezik. Utóbbi révén előbbi sokkal érthetőbbé válik.

Ettől függetlenül igazat adok a korábban már emlegetett David Boschnak is, aki szerint Jézus háromféle módon viszonyult a törvényekhez. Az egyik az előbb már emlegetett iszonyodása volt a képmutatástól, mely a Mózes székében ülve magyarázgat, de gyakorlatilag nem csinál semmit. A másik a törvény radikalizálása, amire főként a Hegyi Beszédben látni példákat. A harmadik azonban a törvény bizonyos részeinek felbontása vagy meghaladása, amit úgy tűnik maga Jézus lazán megtett.

Ez az egész eszmefuttatás azonban nem mondott semmit arról, hogyan viszonyuljunk a konkrét parancsolatokhoz. Most mit kezdjen egy keresztény például azzal, hogy kétféle szövésű ruhát ne vegyen fel? Mi a csodának van szükségünk ilyeneket olvasni a felvilágosult 21. században? Legközelebb ezzel szeretnék foglalkozni, most csupán rögzíteni akartam egy véleményem szerint helyes attitűdöt, miszerint a törvény árnyék számunkra, mely elvezet a reálishoz, azaz Krisztushoz.

2018. március 22., csütörtök

Minek olvasgassuk a törvényeket? - út a Tóra lelkéhez (1)

Sok keresztény szégyelli bevallani, hogy izzadva-küszködve olvassa a Biblia első öt könyvét, különösen ami a mózesi törvények szövegét illeti. Nos, elárulom, hogy amikor életemben először futottam neki a Biblia kiolvasásának, Mózes harmadik könyvénél fel is adtam emiatt a küzdelmet. (Megnyugtatásul: azóta már sikeresen teljesítettem az etapot...) Az állatáldozatok bemutatásának módjai, a papi ruha kinézete, a Szent Sátor milyensége, vagy éppen a különféle rituális és polgári rendelkezések - mi dolgunk nekünk ezzel? Idegennek, fárasztónak, unalmasnak látjuk őket, mint amelyek nem relevánsak számunkra, de ezt az őszinte véleményt a Biblia iránti tiszteletből vonakodva vállaljuk fel. Hanyagoljuk akkor a Tórát?

A Tórához, azaz a mózesi törvényekhez sokféle úton lehet közeledni, de nem mindegyik úton érdemes haladni. A legtöbbjük ugyanis egyszerűen nem vezet el a szöveg velejéhez. A Tóra egy gépies, lelketlen parancsgyűjteménynek tűnhet - ám ez a felfogás éppen azt mutatja, hogy az esetek jó részében csak az egész felszínét látjuk, míg a lelkére sötét homály borul. Az első kérdés ezért az lehet, melyik út vezet el a Tóra lelkéhez? És ha találunk ilyen utat, hogyan érdemes azon járni keresztényként? Nem állítom, hogy erre a kérdésre egy precíz egyszavas válasz adható, nem is próbálkoznék ilyesmivel, de körvonalakat talán lehetséges húzni. Ebben a rövid sorozatban éppen erre teszek kísérletet: leírom a saját véleményemet ezekről a körvonalakról, tulajdonképpeni szemléletbeli elvekről. Még egyszer tehát: nem az a célom, hogy a konkrét parancsolatokat magyarázgassam, hanem inkább egy attitűd kontúrjait szeretném felvázolni, amellyel érdemes lehet ezeket a furcsa szövegeket megközelíteni. 

Minden olvasási elv mögött szerintem nyilvánvaló annak a még alapvetőbb elvnek a megléte, hogy a Tóra lényegét olyan embertípus tudja leginkább megragadni, akinek szívügye a szöveg megértése, és képes arra, hogy kezdeti vagy folyamatos idegenkedését félretegye, ameddig az olvasás útján jár. Viszont meggyőződésem, hogy ezek az ősi törvények tényleg annyira idegenek egy mai olvasótól, hogy nem tanácsos egyedül nekivágnia az útnak. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem igazán működik, ha az ember fogja a Bibliáját és csak úgy minden segédeszköz nélkül olvassa, mert a "parancsolatdömpingbe" könnyen beletörhet a bicskája. A Tóra kapcsán fokozottan igaz, hogy jól jönne valaki, aki kalauzol bennünket.

És vajon vannak-e alkalmasabb emberek erre, mint akiknek a Tóra eleve adatott, azaz a zsidó értelmezők? Aligha. Ám mégis lehet a zsidóságon belül egy mikrokozmoszt találni, melyben viszonylag kevesen laknak, de mégis ők lehetnek leginkább azok, akik talán mindenkinél közelebb férkőztek a Tóra velejéhez: mégpedig a messiáshívő zsidók.

Ezt hadd magyarázzam meg röviden! Arról korábban már tettem említést, hogy egy nyugat-európai keresztény és egy ókori zsidó fejében (sőt, talán egy mai zsidó fejében is) egészen más jelentésköre van a Tóra kifejezésnek. A helyzet az, hogy az első szakadék már a fogalmak szintjén elválasztja a keresztényt a zsidótól. Mivel egészen mást értünk törvény alatt, mint egy zsidó, eleve negatív attitűddel is kezeljük a szövegeket. Nekünk a törvény nyűg, mócsing, felesleges szabályhalmaz, amit szerencsére nem kell megtartanunk. Egy zsidónak meg gyönyörűség, ami az Isten útján vezeti a lábát, ezért eszméletlenül magasztos és jó dolog is megtartania. Ez tökéletes ellentétnek tűnik. Kinek van igaza?

Én úgy látom, hogy mindkét oldal a maga módján téved. A keresztény akkor téved, amikor az egész Tórát unalmas és irreleváns fárasztásnak tartja, és ezért soha nem is olvassa, a zsidó pedig akkor, amikor végtelenül túlbonyolított módon próbálja megragadni a textusokat, és egyfajta "szakrális redukcionizmussal" elemeire bontva magyarázgatja azt. A keresztények leírták a Tórát, mint amit Jézus már meghaladt, a zsidók meg néha képesek akár Isten fölé is emelni. Az ellentét nem is lehetne nagyobb.

A két tábor erőterének közepén csücsülnek a messiáshívő zsidók. Szerintem ők valami fontosat csepegtetnek hozzá ehhez az egymással szembemutató alaphelyzethez, ráadásul úgy, hogy igyekeznek kiegyensúlyozottak maradni. Végtelenül tisztelik a Tórát, miközben nem vesznek el annak részleteiben.

A Seth Postel-Eitan Bar-Erez Soref szerzőtrió, akik egyik kis könyvükben próbálták összefoglalni hogyan lehet jól olvasni a Tórát, azt állítja, hogy a Tóra a közhiedelemmel ellentétben nem a törvényekről szól. Természetesen a Tóra tartalmazza a törvényeket, de nem törvénykönyvnek íródott, ahogyan azt leegyszerűsítve szokás gondolni. A szerzők szerint a Tóra végső célja nem maga a törvény, hanem a Messiás. Persze ha az arányokat nézzük, akkor ez egyáltalán nem nyilvánvaló. A Tóra 5845 versből áll, melyből 3605 tartalmaz parancsolatokat, és csupán néhány kisebb szakasz utal  konkrétan a Messiásra. A számok alapján tehát a szerzőtrió állítása butaságnak tűnhet, de a számok persze csalókák. Olyan ez, mint a Narnia krónikái: valahol mindenki tudja, hogy a történet igazi hőse és a cselekmény fordulópontjának záloga Aslan, aki egyébként csak bizonyos, jól megválasztott pontokon jelenik meg a történetben - különben végig a gyerekszereplőket látjuk a vásznon.

A messiáshívő zsidók szerint a Tórát is akkor ragadjuk meg a leghelyesebb úton, ha a statisztika helyett azt vizsgáljuk, mire rezonál a szöveg. A törvények lényege nem a parancsolatokban, hanem a Törvényadóval való kapcsolatban áll, valamint annak megmutatásában, hogy az ember kezében elromlott törvényre válaszul eljön majd a Messiás. A Tóra ezért első megközelítésben nem parancsolatokat jelent ki egy zsidó számára, hanem a Törvényadót jelenti ki, azaz magát Istent. Ez a nulladik lépés az úton, ami a megértés felé vezethet: hogy ne magolandó parancshalmazként feküdjön előttünk az asztalon a Tóra, hanem olyan szövegként szemléljük, melyből felsejlik az Eljövendő képe... Ez a hozzáállás egy keresztény számára máris azt sugallhatja, hogy valamicske haszna mégis lehet annak, ha olvassa a törvények szövegeit. De mi ez a haszon?

Ezzel folytatom legközelebb.

2018. március 18., vasárnap

Ami élni tanít...

Úgy látom a Kálvinista Apologetikai Társaság elkezdte lefordítani a klasszikus apologetika talán legismertebb ma élő személyiségének, azaz Dr. William Lane Craignek nevével fémjelzett kisfilmjeit. (Köszönet érte!) Az egyik ilyen rövid videó az élet értelmének objektivitásáról szól, amit sokkal fontosabbnak érzek annál, mint amekkora figyelmet kap.

Mindenki közös ismerőse volt "Bandi bácsi", azaz Gyökössy Endre professzor (ld. a képen), aki egyik lelkigondozással kapcsolatos könyvében elejtett egy hangsúlyos mondatot. A mondat azóta sem hagy engem nyugodni, bizonyos szituációkban újra és újra eszembe jut, pedig meglehetősen egyszerű tényre világít rá egy szónoki kérdés formájában:
"Mi lehet igazabb dolog annál, mint ami élni tanít?"
Gyökössy kérdésére természetesen a "Semmi" a helyes válasz. Triviális megfigyelés, mégis rendkívül fontos, hogy az igazságnak és a minőségi életnek metszéspontjai vannak egymással. Mindaz, ami az élet felé terel bennünket, ami arra nevel hogyan élhetjük meg az életünket a legteljesebb szélességben és mélységben, valahol érintkezik az Igazsággal (ami bibliai szóhasználatban a valóságot is jelenti!), sőt az Igazságból (valóságból) kell eredjen. És ha ez az igazság az örökkévalóságban gyökerezik, akkor talán az élet gyökerei is az örökkévalóságig vezetnek - gondolom most tovább Bandi bácsi koncepcióját.

Az élet értelméről már írtam egy korábbi bejegyzést a blogban, de most a fentebb említett remek Craig-animáció kapcsán fontosnak tartok egy distinkciót tenni. Megszokott dolognak tűnik, hogy az élet értelméről leginkább a keresztények vagy valamely világvallás követői beszélnek állandóan, holott ateista emberek is simán mondhatják magukról, hogy az életüknek van értelme. Miért is ne lehetne? Hit nélkül is lehet életre szóló feladatot, küldetést és perspektívát találni, ami kitölti azt a néhány évtizedet, amit itt elvergődünk egymással - ahogy hittel együtt is lehetséges totálisan értelmetlen és jelentésnélküli életet élni. Első pillantásra tehát úgy tűnik, az élet értelme nem hit vagy hitetlenség kérdése és semmi köze senki világnézetéhez. De csak első pillantásra.

A különbség abban áll, hogy a hívő számára nemcsak szubjektív, de objektív értelme is van a sorsának. Amit tesz, az örökkévalóságra is vonatkozik, tehát túlmutat a rövid földi létezésén. Másként fogalmazva egy keresztény annak tudatában cselekszik, hogy tisztában van a tettei örökkévaló következményeivel. Ez visszafelé is igaz: mivel számol az örökkévaló következményekkel, ez is hatással lesz az itteni, szubjektív életcéljaira. A nem hívő ezzel szemben - idézve a videóból az ismert ateista Bertrand Russel szóhasználatát - kénytelen "a kétségbeesés szilárd talajára" építeni az életét. A legjobb esetben is szubjektív célokkal számolhat (még akkor is, ha egy-egy ilyen cél akár egész életidejét kitölti), ráadásul abba is kénytelen beletörődni, hogy mindaz amit tesz, végülis hosszú távon teljesen értelmetlen, hiszen vele együtt elenyészik a semmiben. Ez a gondolat természetesen minden érzékenyebb lelkű nem hívő ember szubjektív jelentéstulajdonítására keményen rányomja majd a bélyegét. Úgy is mondhatom, ez a gondolat megbetegítő hatású tud lenni és még az ideiglenes célokat is megrogyasztja - egyszerűen nem tudunk így jól élni.

Egyszerűen összegezve tehát, az örökkévalóságba vetett hit az életcélt sokkal magasabb és erősebb alapra helyezi, mint a végső semmibe vetett bizalom. Egy hívőnek ugyanúgy szubjektív életcéljai vannak, mint egy nem hívőnek - csak ezek a szubjektív célok egy objektív cél megismerésének előszobáját képezik számára. Ez az objektív cél pedig szerintem nem más, mint a Numinózus megismerése, azaz Isten ismerete, akiben minden szubjektív megtalálja a maga helyét. 

Minderre természetesen egy nem hívő azt fogja válaszolni, hogy azért, mert egy hívő kitalál magának egy örökkévaló létezést és erősen hisz benne, az még nem lesz igaz. Ez persze így is van - nem tudjuk bizonyítani vagy cáfolni az örökkévalóság létezését. Ám itt kanyarodnék vissza Gyökössy Endre éles megfigyeléséhez: a valóságnak vagy igazságnak ahhoz kell köze legyen, ami élni tanít bennünket. Ha Bandi bácsinak igaza van (és én hajlok arra, hogy igen), akkor mindaz ami az élethez köt, az igazsághoz és valósághoz is köt minket. Még akkor is, ha nem látjuk tisztán mi az igazság, és sokszor csak antropomorf vallási szimbólumokban, narratívákban és képekben tudjuk azt kifejezni a magunk számára.

És vajon mi tanít minket jobban élni? Ha a kétségbeesés vagy az örökkévalóság talaján állunk?

2018. március 13., kedd

Az előre, ami nem hátra

A haladás feltarthatatlannak tűnik: nem vagyok a filozófia művelője, de a verebek még nekem is elcsiripelték, hogy lassan a posztmodern korszak végére érünk, és talán valami olyasmi következik, amit a modern újraéledésének is nevezhetünk. Hogyan reagáljon erre az egyház, mely rengeteg konzervatív lábon áll? A konzervatív-jobboldali Szilvay Gergely gondolatébresztő cikkében olyasmit javasol, amin fennakadt kicsit a fantáziám... Figyelem, olcsó filozofálgatás következik!

Persze gyorsan hozzáteszem, hogy Szilvay nem az egyházról és a kereszténységről írt, hanem úgy általában a konzervatív jobboldaliság gondolatiságának lehetőségeit vette elő. (Noha ismerve a szerzőt állítom, hogy a kereszténységet is ehhez hasonló módon ragadja meg.) Kérdése egyszerűen az volt, hova tart a jobboldali gondolkodás. Válasza pedig valami olyasmi, ami több szempontból is kérdésesnek tűnik számomra, főleg ha erre az egyházakat rávetítem:

"A kortárs jobboldal problémája az, hogy a posztmodernnel szemben a felvilágosodás érveit sorakoztatja fel, a felvilágosodással szemben pedig posztmodern módon érvel. Ez trollkodásnak kiváló, ám valójában a harmadik opciót kellene választania: a modernnel és a posztmodernnel szemben is a premodernt."

Röviden és magyarul: a konzervatív látásmódnak szerinte vissza kellene térnie a premodernitáshoz, azaz a felvilágosodás előtti paradigmához, mert a jövő útja ezek szerint a múltba vezet. Hadd legyek őszinte, minden bántó él nélkül: a konzervatív gondolkodásmód gyakran olyannak tűnik számomra, mint aminek nem kell visszatérnie sehova, mert számos idegszállal gyakran eleve a távoli múltba kapaszkodik. Ez az egyházra is igaz, sőt ahogy tapasztalom, a kereszténységnek még azon részei is, melyek leginkább igyekeznek termékeny diskurzusba bocsátkozni a korral, általában csak a modernig jutnak el. Erre a legjobb példa az egyház igehirdetése, mely elsöprően és alaphangon modern jellegű. Egyezzünk ki tehát most abban, hogy a kereszténység sok alkalommal eljutott már a modernitáshoz, ám csak partizánakciók keretében volt hajlandó a posztmodern területén ténferegni.

De vissza lehet és vissza kell-e térni bárhogyan is a premodernbe? A kérdés most nem a jobboldaliság, hanem kifejezetten a kereszténység kontextusában érdekel, ami egyébként természeténél fogva forradalomként indult, és az újdonság erejével hatott a saját korában, amit újszerűségével fel is forgatott.

Az kétségtelen, hogy a kereszténységben óhatatlanul sok a premodernben megjelent elem, hiszen végülis a gyökerei ott találhatók. Ez a fajta múlthoz kötöttség sokszor horgonynak bizonyul az erősen konzervatív gondolkodás számára. Úgy látom, a konzervatív gondolat gyakran próbálja egyfajta módon magát a múltat "bebalzsamozni", minden áron átmenteni tokkal-vonóval, és érvényesíteni a jelenben, amennyire ez lehetséges. De vajon tényleg szükség van arra, hogy a múltat ilyen módon fenntartsuk? Nem vagyok ebben biztos. 

Természetesen maga Jézus nem volt posztmodern és modern sem. De nekem úgy tűnik, mintha azt nem szívesen vennénk észre, hogy premodern sem volt: attól ugyanis nem vált azzá, mert éppen abban a korszakban végezte földi munkáját. Alaptétel a kereszténységben, hogy Krisztus időtlen, és ha tényleg az, akkor nem érdemes sem Őt, sem az általa képviselt értékeket egy adott korszakhoz kötni, konkrétan egy olyanhoz, amire egyébként is hajlamosak vagyunk túlidealizált naivitással gondolni. Nekem a kereszténység nem a hagyományőrzésről és nem is elsősorban az azt hordozó korszak (a premodern) bármi áron való életben tartásáról szól. Szerintem ahogy Krisztus, úgy a kereszténység sincs korszakokhoz kötve, mert örök értékekről beszél, tehát magától értetődően időtlen valóságnak ad keretet.

Amikor Szilvay Gergely a premodernhez való visszatérésről ír, akkor persze valószínűleg nem arra gondol, hogy állítsuk vissza a premodernitást a maga egészében és zuhanjunk vissza a középkorba vagy az ókorba. (Habár nem vagyok teljesen biztos abban, hogy jól gondolom, mert írásából nekem az jött le, ő nem egy fejlődő világot lát maga körül, hanem egy hanyatlót, amely az aranykortól kiindulva halad a végső romlás felé. Ebben az esetben tényleg a premodern "teljes előteremtése" tűnhet ideálisnak.)

A visszatérés gondolata azonban nemcsak azért problémás, mert örök értéket menteni anélkül is lehet, hogy az azokat hordozó gondolati kereteket is velük együtt cipelnénk.

Egyrészt egyre szembeszökőbb a tény, hogy nem erre halad a világ. Egy új modern kor hajnalánál járunk, az egyház pedig - erről van tapasztalatunk - nem tudta igazán jól kezelni a felvilágosodás utáni modernitást sem. Persze mondhatjuk erre, hogy mi keresztények állandóan ellenkultúrát kell képezzünk a világ testében - ennek a gondolatnak van is létjogosultsága, de nem parttalanul. Örök vitatéma, hol húzódik meg a határ a világtól való értelmes elkülönülés és a világgal való értelmes érintkezés között. Hogy zárkózhatunk el úgy a világi hatások elől, hogy közben hitelesen tudjuk tolmácsolni az üzenetünket? Nem tartom magam illetékesnek, hogy egy ilyen kérdésre valamiféle végső választ adjak - de van egy olyan érzésem, hogy a premodernbe való visszatérés ugyanúgy átlépi ennek az egészséges határát, mint az egyház elvilágiasodása. Paul Tillich szavai jutnak eszembe, aki az apologetikáról azt írta, ha egy kérdésre válaszolni akarunk, bizonyos mértékig közösséget kell vállalnunk azzal, akinek a kérdésére válaszolunk. Még ha ingatag is az alap, szükséges a jelenléte, különben elveszítjük a kapcsolatot az emberekkel. Vajon egy premodernbe révedő egyház hogyan akar a posztmodern utáni emberrel találkozni?

Másrészt a helyzet az, hogy bár szeretünk korszakváltásokban gondolkodni (vagyis úgy látjuk, hogy a premodernt a modern, azt pedig a posztmodern váltotta fel), ezek a váltások nem voltak szerintem ennyire egzaktak. A modern nem veszett ki számos területről, hiába jött el a posztmodern ideje. Gondoljunk például arra, hogy az egész világunkat markánsan alakító természettudományos befolyás mindig is modern volt, most is az, és jó eséllyel az is marad. Tehát nem is biztos, hogy itt egymás utáni korszakokként lehet mindezt látni - hanem talán úgy is, hogy egymás mellett élnek a különféle paradigmák, csak a hangsúlyok tolódnak el éppen valamelyik javára. Ebben az esetben akkor nincs is hova visszatérni. 

Végül pedig nem árt észrevenni, hogy a premodern és a posztmodern számos szálon egyébként kapcsolódik egymáshoz. Keresztényként hajlamosak vagyunk utóbbiban csakis az ellenséget meglátni, holott - csak egy kiragadott példát említve - a posztmodern kiváló lehetőséget kínál saját narratíváink elmondására. A posztmodern imaginatív és történetekben gondolkodó - akárcsak Jézus időtlen példázatai. Tehát sok szempontból alkalmas lehet a fentebb említett örök értékek megőrzésére - míg más szempontok szerint nyilván nem az.

Egyszóval lehetséges, hogy az előre nem a hátra, és a kereszténység úgy is részt vehet a fejlődés sodrásában, hogy közben erősen kézben tartja a korszakváltásoktól független értékeit. Ez persze csak egy villanásnyi ötlet részemről Gergely gondolatébresztő írására.

2018. március 4., vasárnap

Alázat hitben és ateizmusban egyaránt

Szorongató helyzetbe kerültem tavaly nyáron, amikor előadást kellett tartanom egy tudományos konferencián. No nem maga az előadás jelentett problémát, amire igyekeztem legjobb tudásom szerint felkészülni, hanem az a tény, hogy olyanok előtt szólaltam meg, akik nálam jóval járatosabbnak számítanak az adott kérdésekben. Hát nem ciki?

Egyszóval és röviden, nevetségesnek éreztem magam, hogy én oktatok évtizedekkel előttem járó professzorokat, ráadásul olyan dolgokat mondogatva nekik, amelyekről jó eséllyel mindegyikük sokat hallott már. Ám idővel kiderült, ezek a kellemetlen érzések valószínűleg csak engem kerülgetnek. A professzor hölgyek és urak normálisak és kedvesek voltak, nem éreztettek velem semmiféle fölényt, nem mondták, hogy a könyökükön jön ki az előadásom legnagyobb része, nem oktattak ki arról, hogyan kellett volna készülnöm... Sőt, reflexív légkör alakult ki, műhelymunka-szag töltötte be a levegőt, és aztán úgy mentem haza az alkalom végén, hogy magam is sokat tanultam az egészből, mind a disputákat, mind az emberi hozzáállást illetően. A legfontosabb lecke ezek közül az alázat volt.

Valljuk be őszintén, frusztráló érzés tud lenni, amikor az ember magánál sokkal jobbakkal találkozik. Ez tipikusan kétféle reakciót válthat ki: vagy irigyek leszünk és sértődöttek, azt magyarázva hogy valójában milyen ostobák az okosabbak (ezzel próbáljuk kompenzálni a lemaradásunkat), vagy hajlandóak leszünk meghajolni Isten szent színe és a nálunk jobbak előtt, és akkor esetleg tanulunk is tőlük. Rájöttem, hogy tudok mindkét módon viselkedni, de hála legyen a Jóistennek, akkor és ott az utóbbi utat választottam, melyről egyébként mindig kiderül, tulajdonképpen az egyetlen járható és kifizetődő. 

Az alázat hiánycikk manapság, úgy általában is, mégpedig mind a hívő, mind az ateista oldalon. Az elmúlt héten olvastam ki az egyébként agnosztikus Neil deGrasse Tyson (ld. a képen) könyvét, amely egyébként egy színvonalas tudománynépszerűsítő munka. Meglepett, hogy Tyson a megszokott szcientista-pöffeszkedő stílus helyett (miszerint a tudomány egy mindenen felül álló és csaknem imádandó jelenség) komoly beismerésekkel indította a könyvét. Nobel díjas tudósokat, kutatókat, egyébként nagy formátumú és meghatározó személyiségeket idéz, akik nagy mellénnyel tettek súlyos kijelentéseket - s ezek egytől-egyig hamisnak bizonyultak. Tyson persze nem a tudományt akarja lehúzni vagy becsmérelni, hanem a tudós ember, mint lény korlátaira mutat rá - márpedig ahol korlát van, ott indokolt visszahúzni az agarakat. Többek között így fogalmaz:

"Nem állítom, hogy tudom, mikor érkezik el a tudomány vége, mi lesz majd az utolsó felfedezés, vagy hogy létezik-e egyáltalán végső határ. De azt tudom, hogy az emberi faj butább annál, mint ahogy általában képzeljük. Felfogóképességünk határa - és nem is feltétlenül a tudomány területén - azt mutatja számomra, hogy éppen csak elkezdtük megérteni a világegyetem működését... ...Minden tudományos felfedezés új fokot jelent a tudás létráján, melynek nem láthatjuk a végét, hiszen menet közben építjük azt. Elképzelésem szerint a létra építése során örökké új titkokat fedezünk majd fel - egyiket a másik után."
Nos, ilyen az, amikor egy nem hívőnek igaza van - írom ezt keresztényként. Az elmúlt héten sokféle fórumba, vitába, disputába beleolvastam, beleértve Hodász András remek cikkét is. Ezeken a platformokon hívők és nem hívők hol beszélgettek, hol csépelték egymást. Volt, ahol ateisták igyekeztek éreztetni a hívőkkel, hogy mindenki egy alulművelt idióta, aki hisz. Volt, ahol hívők bizonygatták, hogy a nem hívők ilyenek meg olyanok, vakok és ostobák, hogy nem számolnak Istennel. 

Hadd prédikáljak egy kicsit! Meglátásom szerint ugyanis mindkét oldalt ugyanaz jellemezte: az alázat teljes hiánya. Bizony sokszor eszembe jutottak Tyson fenti szavai, valamint Dávid király önvallomása is, amit a 131. zsoltárban tett:
"...nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem." (Zsolt 131,1-2)
Nagy dolog, hogy Dávid királyként is látja a saját korlátait, és azt is tudja kicsoda valójában: egy gyermekhez hasonlítja magát, aki a nálánál nagyobbakra szorul. (Ez egyáltalán nem magától értetődő egy olyan korban, amikor a királyokat gyakran az istenekkel egyenrangúak tekintették.) A zsoltár utolsó verse, amit most nem idéztem, egy felszólítás Izraelnek, hogy bízzon az Istenében - nem pedig a királyában. Nos, szerintem valami ilyesmit jelent az alázat: tudom ki vagyok és hol a helyem. Ha meg nem tudom, és nem vagyok tisztában sem önmagammal, sem a vállalható pozíciómmal, akkor az a bizonyos ló elszalad velem, hittől és világnézettől függetlenül. Egy elszaladt vadló hátán ülni nem túl egészséges, mert egy idő után csúnyán földre zakózhat miatta az ember.

A kérdés tehát röviden így szól: megalázkodunk vagy megalázódunk? Az egyik óhatatlanul bekövetkezik. Vagy mi alázzuk meg saját magunkat, vagy mások aláznak meg bennünket. Azt hiszem ez egy olyan kérdés, amire nem elég az életben egyszer válaszolni, hanem állandóan mindenkinek tanulni kell újra és újra - velem együtt. Mindazonáltal, nem nagy meglepetés, hogy megalázkodni jobb és hasznosabb, valamint nem utolsó sorban kevésbé fájdalommentes. Nekünk kell választani.

Prédikáció vége.