Jó ember rossz kontextusban

Fájdalmas tény, hogy a világ egyik legismertebb egyházi személyiségének, azaz Ferenc pápának a legnagyobb sugárban kiterjedő hatása nem szellemi természetű, hanem sokkal inkább logisztikai: az igazán széles tömegekhez ugyanis a fővárosi útlezárások és forgalomakadályozások kapcsán jut el a jelenléte. Persze nem bántani szeretném Ferencet, hiszen kifejezetten szimpatikus egyéniségnek tartom, de a mostani pápalátogatás kapcsán többször is felhangosodott bennem a gondolat, hogy szegény ember rossz kontextusban próbál jó dolgokat csinálni.

Protestáns vagyok, biztosan ez is okozza, hogy eleve berzenkedéssel fordulok a katolikus egyház számos jelensége felé, és ebbe bizony tokkal-vonóval beletartozik az egész pápai rendszer is. Bármikor képes lennék egy égő szál gyufát rádobni a vitahalom tetejére és belobbantani itt a blogban egy harcos hangvételű disputát a katolikus teológia kisiklásairól, a mariológia ferdeségéről és az egyház viselt dolgairól. Csakhogy: azért mert határozottan protestáns vagyok és nem osztom a katolicizmus számos nézetét, nem akarok antikatolikus lenni. Protestánsnak lenni jó, antikatolikusnak lenni rossz - ilyen egyszerű. A teológiai vitáknak helye van, a másik emberre ráfröccsenő gyűlöletnek soha nem lehet.

A pápai rendszer nem tetszik, de a pápa szerintem jó fej. Egy aranyos ember. Kedves, idős bácsi fehér ruhában - ahogy egy kisgyerek fogalmazott a minap mellettem. Úgy gondolom egyébként, hogy Ferenc mélyen hívő is, aki a szó nemes értelmében egyszerűen hisz - azaz nem akarja túlbonyolítani a dolgokat. De a kontextus, amiben helyt kell állnia, ezt nem teszi neki lehetővé, hiszen a pápai pozíció óhatatlanul együtt jár mindenféle kötelező elemmel, diplomáciai felkészültséggel, illemkódexeknek megfelelő pózolással, kitüntetésekkel, gratulációkkal, összemosolygással. És bizony a kontextushoz tartozik az a kétségkívül hamiskás elem, hogy most három nap erejéig a legkorruptabb és leghazugabb politikusok is hirtelen mintakeresztények lesznek - valószínűleg addig a pillanatig, míg a pápai repülőgép el nem hagyja a repteret.

Az igazán izgalmas kép ebből a kettősségből bontakozik ki: adott egy protokollra, giccses beszédekre, hajlongásra épülő, életidegen kontextus, aminek az idegközpontjában ott áll egy figura, aki éppen az ilyesmiktől mentes. Hogyan küzd meg ezzel a helyzettel? Szerintem Ferenc pápa nem az istentelen világgal harcol leginkább, hanem a saját közegével, amitől meglehetősen elüt a viselkedése és ami nem engedi neki, hogy teljesen önmaga legyen. Új felfogású emberként került egy régi felfogásra építő rendszer közepébe, ami képtelen igazán hézagmentes asszimilálni őt.

Elég csak belenézni a napi sajtóba. Míg körülötte elegáns fekete Mercédeszekben utaznak a testőrök, Ferenc fehér tucatautón közlekedik. Néha a szívinfarktus kerülgeti a rá vigyázókat, mert egyik pillanatról a másikra spontán lemegy a tömeg közé - ami nem volt előre egyeztetve. Nemcsak a kontextus bosszanthatja Ferencet, de Ferenc is bosszantja alaposan a kontextusát. A régi, bejáratott, monolit határok és protokoll szorongatni akarja őt, de a pápa állandóan feszegeti ezeket a határokat. 

Legszívesebben azt mondanám, hogy izgalmas ezt látni. Amiért mégsem fogalmazok így, az sajnos az a  tény, hogy előre borítékolható: ebben a küzdelemben hosszú távon Ferenc nem lehet győztes. Nem véletlenül pusmogtak arról, hogy sokan várják már Ferenc lemondását, de ha ez nem is következik be, ne feledjük el, hogy egy nyolcvanhat éves emberről van szó. Vajon mennyi ideje és ereje van még arra, hogy saját kontextusa határait görbíteni és hajlítani legyen képes? És ha majd eljön a nap, hogy átadja a pozícióját utódjának, akkor az mit fog kezdeni vele? Tovább folytatja a haladást egy rugalmasabb és élhetőbb irányba, vagy szépen visszaállítja a korábbi állapotokat. Ismerve a katolikus egyház eddigi történelmét, sajnos bennem nincs túl sok optimizmus a választ illetően. De a jövőbe persze nem látok. Akárhogy is lesz, nem katolikusként is szimpatizálok Ferenc próbálkozásaival.

Tovább

A bűn-kegyelem komplementer logikája

Ahogy az előző írásaimban már utaltam rá, az éppen zajló megváltásvita egy nagyobb kép kisebb puzzle-darabja. Bár hosszasan és elmélyülten nézegethetjük ezt a darabkát - jelesül Görbicz Tamás tévedéseit -, de a nagyobb kép áttekintése mégis lényegesebb és messzebbre mutató következményeket hordoz. A Budapesti Autonóm Gyülekezet (Görbicz közössége) saját honlapján olyan evangéliumról beszél, ami kegyelem központú: ez önmagában rendben is lenne - mégis van egy keserű gyümölcse az elmúlt évtizedek tapasztalatai fényében a kegyelem emlegetésének...

Bevallom őszintén, nekem az evangélium inkább kereszt-központú, és ennek oka igen egyszerű. A keresztben ugyanis egyszerre látom a kegyelmet és az igazságot. A bűngyűlöletet és a bűnbocsánatot. A halál lesújtó erejét és a győzelem kárpitszaggató képét. Éppen ezért a kereszt maga számomra olyan, mintha egyesítené magában, amire az embernek igazán szüksége van: igazságra és szeretetre, bűnbánatra és kegyelemre. A kereszt összeköti egymással a bűnt és a kegyelmet.

Az elmúlt évtizedekben azonban teljesen felborult ez az egyesített kép. Egyesek megfogják az egyik komponenst - az isteni igazságot vagy az isteni kegyelmet - és a keresztet alárendelik az így kiválasztott fragmentumnak. Mostanság ez a privilegizált komponens a kegyelem lett, minden erről szól. Nehéz persze elképzelni, minek lenne szükség kegyelemre, ha nem értjük milyen állapotban vagyunk és főleg azt nem értjük, mit szól Isten ehhez az állapotunkhoz. Nem világos, sőt teljesen okafogyott a kegyelemközpontú gondolkodás, amennyiben az ember bűnre hajló természetének tanítása nincs markánsan és komoly hangsúllyal kiemelve. Márpedig egyszerűen azt látom, a kegyelemközpontúság ma nemcsak annyit jelent, hogy szeretjük hangsúlyozni a kegyelmet, hanem legalább annyira azt is, hogy nem szeretjük hangsúlyozni a bűnt. 

A kegyelemközpontú észjárásban ez a két komponens - bűn és kegyelem - komplementer-logika szerint működik: amennyivel növeljük az egyik szerepét, annyival csökken le a másiké.

Ha túl sokat beszélünk a kegyelemről, túl kevés idő marad a bűnre - vagy akár fordítva. És pontosan ez történik manapság. A komplementer-logikának azonban mindig vannak következményei. Azok a tanítók akik az egyik vagy másik irányba tolják el a csúszkát, furcsa tanítványokat nevelnek ki maguk után. Ha a bűnre esik a fő hangsúly és ezzel párhuzamosan lecsökken a kegyelem artikulációja, ez tipikusan a törvénykező légkör kialakulásához vezet. Ha a kegyelemre esik a hangsúly és a bűnre pedig csekély figyelem hárul, az pedig a törvénynélküliség, vagy inkább szabálynélküliség útja lesz. Most utóbbi a tipikus trend, ezért ezzel foglalkozom.

A kegyelemközpontú hívők a komplementer-logika miatt az olyan témákat, mint Isten haragja, ítélete, a bűn súlyos hatásai kétféle módon kezelik. Egyrészt, az Ószövetség lapjaira száműzik, amivel azt kívánják hangsúlyozni, hogy ezek rég letűnt korok kellékei. Másrészt, szimplán a Sátán tevékenységei közé sorolják, hiszen a harag vagy a bűn könnyedén összefüggésbe hozható a személyével. A lényeg mindkét esetben ugyanaz: elegendően messze kerüljenek, olyan messze, hogy már semmilyen érintkezési pontunk ne legyen velük, hiszen a Sátánhoz nincs közünk, de az Ószövetség világa is igen távoli. Kialakítottunk klasszikus szófordulatokat, melyekkel ezt az attitűdöt erősítjük, ezeket mindannyian ismerjük: "mi már nem a törvény alatt élünk", "igen, DE Isten szeret minket" vagy "bocsánat, de nekem újszövetségi hitem van". Természetesen a komplementer módon túltolt kegyelem-hitből sem tűnik el teljesen a bűn témája, de annyira marginális kérdéssé válik, hogy igazából súlytalan lesz. A bűnről inkább meta-szinten beszélnek, filozófiai fogalomként és a lehető legáltalánosabban ("valahol mindenki bűnös"). Abban a pillanatban, ha konkrét bűnökről esik szó vagy esetleg valaki konkrét bűnéről, az már teljesen elfogadhatatlan, az már súlyos ítélkezés, abuzálás és szellemi erőszak lesz, ami "megnyomorítja" és "tönkreteszi" az embereket, és amiből hosszas lelkigondozói folyamatban gyógyulni szükséges.

Az extrém és egyoldalú kegyelemközpontúságnak persze a hétköznapi hitéletben is rengeteg rossz gyümölcse van. Az egyházban lévő emberek tűrőképessége tapasztalatom szerint a nulla közelében stagnál. Nem tetszik valami a gyülekezetben? Elmegyek máshova. Valaki nem ért egyet velem? Megsértődök. Véres történetek vannak a Bibliában? Nem kell őket szó szerint venni, meg különben is, mi már "Jézus után" élünk, ma már nem úgy van. És most már ugye Görbicz révén ott tartunk, hogy Isten nem is fordult el a Fiától, nincs benne harag, és Jézus fél még a Sátántól is.

Hadd mondjak valamit a hiperkegyelemtől megszédült keresztényeknek! 

Kedves Testvérek! Nekem sem esik jól arról olvasni a Bibliában, hogy Isten haragszik. Rossz nézni, ahogyan Sodoma és Gomora egésze megsemmisül, ahogy emberek és állatok fuldokolnak az özönvízben, vagy éppen Kóré lába alatt megnyílik a föld. Tudom milyen nehéz megemészteni az ószövetségi véres történeteket, írtam is sorozatot erről a kérdésről itt a blogban (az összes linket megtaláljátok itt). Egyszerűen rossz olyanokat olvasni a Szentírásban, miszerint Isten embereket elsöpör a Föld színéről, tíz csapással veri meg Egyiptomot, vagy adott esetben azok pártját fogja, akik másokat megölnek, kardot szúrnak a hasukba, cölöpöt vernek a halántékukba. Patakokban folyik a vér, égnek a házak, jajgatnak az emberek. Nem vagyok hülye, tudok olvasni, látom hogy ez is ott van a Bibliában. Keresztényként ilyenkor azért szét tudom tárni a kezeimet és valami ilyesmit mondok: "és most ezt mégis hogy?" Nem normális az, aki örömmel bogarássza az ilyesféle textusokat, és egyenesen elmebeteg az a prédikátor, aki élvezettel vagy boldogan prédikál róluk. Mi élveznivaló van emberek tömeges, erőszakos, brutális halálán? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy maga Isten sem szívesen haragszik. Nem tudom elképzelni, hogy Isten kéjes örömmel nézi végig a saját ítéleteit, és boldogan mosolyog Odafent, amikor emberek szenvednek. Ám mindez nem is az élvezetről szól vagy az örömről. Hanem ami ennél fontosabb: része a teljes egésznek. Annak a nagy történetnek, amiről az egész szól. És le van írva. 

Isten haragja teszi érthetővé Isten kegyelmét.

Ha nem értitek miről szól az ítélet, nem érthetitek jól azt sem, miről szól a kegyelem. Harag nélkül nincs békekötés, a bűn erélyes elítélése nélkül nem létezhet a kegyelem felszabadító hatalma. Relativizálhatjátok, letagadhatjátok, átlapozhatjátok, kiforgathatjátok a Szentírás kellemetlennek tűnő passzusait, ezek a kijelentések attól még a Biblia, s így a hitünk részei maradnak. És ha így van, akkor valamit kezdeni kell ezzel. Nem is olyan régen írtam itt a blogban Jákob éjszakai küzdelméről a titokzatos idegennel. Bárhogyan értelmezzük is ezt a történetet, Jákob valamiképpen Istennel magával harcolt, de a birkózás végén nem Istent, hanem önmagát győzte le. Meglepő gondolat lehet, de szabad Istennel "megküzdeni" bármilyen ügyben: sőt azt állítom, hogy biblikus és érett hit csak ebből származhat. Szabad vívódni nehéz dilemmákon, megvitatni őket, súlyos és kellemetlennek tűnő kérdéseket feltenni Isten haragjával kapcsolatban. Ti ezt a küzdelmet viszont kispóroljátok a hitetekből, mert a kérdés relevanciáját is tagadjátok. Aztán ezt a könnyen emészthetővé tett hit-light-ot adjátok tovább más hívőknek. Komoly hibát, sőt vétséget követtek el ezzel. Ennek a hitnek nincs súlya, mivel Isten haragjáról nem beszéltek eleget, ezzel pedig könnyűvé és olcsóvá teszitek Isten kegyelmét. Az emberek a bibliai felfogás szerint bűnös természettel rendelkeznek, ami halálos seb az életükön, ezért elsősorban nem babusgatásra van szükségük, hanem megtérésre. A megtérés folyamatának pedig része ennek a természetnek a felismerése és a szembefordulás azzal. A kegyelem igazi súlyával csak ezután következik.

Tovább

Mi a különbség a tévedés és a tévtanítás között?

Bár egyre messzebb evezek az éppen zajló megváltás-vita epicentrumától, azért a szemfüles olvasó nyilván érzékeli, hogy még a tűz közelében sétálunk. Egy olyan kérdést igyekeztem végiggondolni, ami szerintem igencsak tisztázandó, mert ha nem jól kezeljük, felesleges indulatokat szabadíthat el - vagy éppen azt gátolja meg, hogy kimondjuk valamiről az igazságot.

"Kevered a szezont a fazonnal" - szóla az ismert mondás, ami ugye arra utal, amikor valaki két, nagyon hasonló, de mégis más természetű dolgot felcserél egymással. Nos, szerintem pont így van ez a tévedéssel és a tévtanítással. Nagyon könnyen "odadobjuk" mind a két kifejezést egy vita hevében, de leginkább egyszerűen csak szinonimaként cserélgetjük egymással. Pedig nem mindegy, hogy valaki téved egy adott dologban, vagy kifejezetten tévtanító lesz. Másként fogalmazok: senki nem válik tévtanítóvá azért, mert vannak tévedései. A görög hareitekosz szóból származik az ismert "herezis", vagyis eretnekség kifejezés, ami magyarul nagyjából azt jelenti, hogy "válogatás" vagy "aki válogat". Az eretnek ilyen értelemben attól eretnek, hogy a kereszténység (szűkebb értelemben az evangélium) üzenet-csomagjából kiszemezgeti bizonyos szűrőfeltételek használatával a számára kedves elemeket, a többit pedig relativizálja vagy kidobja. Az egyház bizonyos embereket eretneknek nevezett, zsinati döntések végén ún. anathéma záradékban is kifejezte nemtetszését, azaz kiközösítette sorai közül a hereziseket terjesztőket. De azért mégsem olyanokra sütögette ezt a bélyeget, akik alkalomadtán szimplán tévedtek valamiben. Az eretnek címkéért meg kellett dolgozni.

Bevallom, nem folytattam semmiféle mélyreható elemzést ezügyben, csupán puszta paraszti ésszel gondolkodtam rajta, vajon mi a különbség a tévedés és a tévtanítás között. Ha az olvasó kiigazítana engem éppen azért, mert tévedek valamiben és én publikálnék valamiféle "eretnekséget", nosza tegye meg! De azért a következő szempontokat mégis a figyelmébe ajánlom:

1. Szerintem a tévedés alapvetően egy elhibázott kijelentést takar, amit az ember nem szándékoltan tesz. A tévtanítás - ahogy a szóban is szerepel - azonban "tanítás". Egy tanítás sokkal több egy kósza kijelentésnél. A tanítás didaktikailag felépített rendszer. Amikor egy ember megtanít valaki mást valamire, valószínűleg nem odabök neki egy mondatot, hanem kijelentéseket tesz, azokat megmagyarázza, egy logikai gondolatmeneten végigvezeti, kérdezgeti az illetőt, esetleg illusztrálja számára példákkal is a tanítás lényegét. Vagyis a tanítás egy rendszer. Márpedig amikor rendszert építünk, azt tipikusan végiggondolva tesszük - anélkül nem lesz belőle rendszer. A tévedés kicsúszhat az ember száján, de a tévtanítás egy meggondolt, akár szisztematikusan felépített forma, amit nem lehet a véletlen elszólás számlájára írni!

2. Tapasztalatom szerint az emberek utálják beismerni, ha tévednek - ez mindkét típusra (tévedés és tévtanítás) igaz. A tévtanítás azonban éppen az előbb említett rendszeressége miatt sokkal inkább ösztönöz arra, hogy a tévtanító beleragadjon. Hiszen csomó energiát ölt bele (egy rendszert, tanítás kialakítani, felépíteni, csiszolni sok meló), lehet hogy az egzisztenciáját is erre építette, érzelmileg függ tőle. Tehát bulldogként szorítja a foga köré és esze ágában sincs elengedni.

3. A tévedés az esetek nagy részében a normális tanítások keretéből kilógó hiba. A tévtanítás azonban egy olyan rendszer, ami nem számol az előzményekkel, ilyen értelemben keretei sincsenek. Ha valaki mond egy tévedést, adott esetben lehet azzal szembesíteni, hogy itt és itt látható: a dolog nem stimmel. A tévtanítót azonban nem érdeklik az előzmények, tudatosan zárja ki azokat, hiszen ha számára nem léteznek, nincs mihez mérni a tanítását. A tévtanítás gyakorlatilag olyan, újdonság erejével fellépő gondolatrendszer, ami szándékosan nem foglalkozik az előzményekkel.

Egyszerű lenne azt mondani, hogy az egyház - bár tévedések előfordulnak - mára kiszórta sorai közül a tévtanítókat. Természetesen nemcsak az egyházon kívül vannak tévtanítók, hanem belül ugyancsak nagy a választék. Valószínűleg ez így marad a jövőben is. Amikor az olvasó úgy érzi, hogy túl sokat "dogmatizálunk", vagyis újra és újra hangsúlyozzuk a dogmatika (a hitünk tartalmának szisztematikus leírása) szerepét, akkor ezt nem azért tesszük, mert fanatikus teológiamániások vagyunk, akik szeretnek odapörkölni másoknak. Csak a dogmatika a mérlegünk, aminek a segítségével felhívhatjuk a figyelmet mind a tévedésekre, mind a tévtanítókra. Nem megszégyeníteni akarjuk őket, hanem az egészséges hitet megőrizni tőlük. Ez pedig nemcsak lehetőségünk, de valahol egyfajta szent kötelességünk is.

Tovább

A Puha Hit trendfolyama

Nem kívánom tovább folytatni az előző két bejegyzésben szerintem érthetően tárgyalt Görbicz-féle vitát a megváltás körüli kérdésekről, mert azt látom bárki bármit mond Görbicznek, a szavak falra hányt borsóként funkcionálnak pusztán. Ám a vita kapcsán fontosnak tartom kiemelni, hogy amit most látunk, az csupán egy tünet. Természetesen Görbicz Tamás tiltakozik, ha azt állítom az általa képviselt nézetről, hogy az kellő módon belesimul a kortrendbe, és kategorikusan kijelenti, hogy nincs itt szó semmiféle trendről. Pedig van, és érdemes a tünet helyét a trendben megkeresni.

A megváltás körül kialakult mizéria tehát csupán szimptóma, de nem maga a trend, márpedig a trend sokkal fontosabb. Metaforikusan fogalmazva, egy folyam vízcseppekből tevődik össze, s bár értékesek az egyes vízcseppek is, sodró ereje mégis a folyam egészének, és nem az azt alkotó, pici entitásoknak van. Az előző bejegyzésben már emlegettem valami ilyesmit, de most megkísérlem kicsit összefésülni a szálakat és ehhez a folyam metaforáját fogom felhasználni.

Tudom, hogy ez valamilyen hitféltő, fundamentalista-konzervatív dumának tűnhet - de hát amikor ezt a bélyeget rásütik, már az is ennek a trendnek a része. De mi is kavarog ebben a folyamban és merrefelé folyik teljes dinamikájával? A lényeget néhány pontban talán így lehetne összefoglalni:

1. A kereszténység nyugaton hanyatlik. Szinte már unjuk, annyit sopánkodunk ezen. A hanyatlásnak egymillió oka van, számos tényező és ezek kapcsolati hálója okozza. A hanyatlás egyik legvilágosabb és félreérthetetlen jele, hogy fogy az egyház létszáma. A magam részéről azt mondanám, maga a hanyatlás a folyam forrása, vagy másként fogalmazva, ez a tény váltja ki az egyháznak azokat a reakcióit, melyekkel a hanyatló folyamatokat próbálja lassítani vagy megállítani.
2. A lassítás stratégiája nem mindig tudatosan végiggondolt, sokszor inkább valamiféle ösztönszerű reakció. De a lényeg valahogy úgy összegezhető, hogy abban bízunk, talán vonzóbbak leszünk a kívülállók szemében, ha egy puha és megengedőbb hitet kínálunk fel nekik. A "kenyérre kenhető hitnek" egyébként vannak jó oldalai is, például tényleg befogadhatóbb, embercentrikusabb, és a sokféle lelki sebekkel rendelkezők számára értelmezhetőbb, gyógyítóbb, kellemesebb közeget teremt. A puha és megengedő hit a trendfolyam része, annak kerete.
3. A puha és megengedő hit számos ponton torzítja, gyengíti a Szentírás által mutatott képet, valamint az egyház alapvető meggyőződéseit is, tehát teológiai kisiklásokhoz vezet. Ez szerintem két dimenzióban jelentkezik. Egyfelől, vannak témák, melyek valahogy soha nem kerülnek elő a puha hit világában. Nemcsak a bűn alapos tárgyalása ilyen, de például már a gyülekezeti fegyelmezés vagy akár a tekintélyek tisztelete fogalmaival sem tud egy átlagos hívő mihez kezdeni. Az első asszociácói ezekről az egyébként teljesen korrekt fogalmakról az abúzus, zaklatás, ítélkezés lesznek - mintha a gyülekezeti fegyelmezés önmagában abuzív tett, az egyházban a tekintély pedig az abúzus forrása lenne. Nyilvánvaló, hogy emögött iszonyú sok rossz tapasztalat is áll (visszaélés a tekintéllyel és a gyülekezeti fegyelmezéssel), ám mégis nonszensz a fürdővízzel kiönteni a gyereket. Másfelől, vannak témák, melyek eltorzítva kerülnek elő, a puha hit koncepciójának megfelelő módon. Például, a puha hit egy olyasféle jézusfigurát próbál értékesíteni az egyházon belül és kívül, aki mindenféle elkötelezettség és elvek nélkül csakis szeretni képes. A puha hitben Isten maga már nem haragszik sem a bűnre, sem az emberre, sem semmire a világon. Ide illeszkedik a Görbicz-féle tévhalmaz is. Minden éles sarkot le kell törni, minden szókimondó témát kerülni szükséges, a bibliai tanításokat pedig vattába csomagolva kell továbbadni. A puha hit a napi szinten megélt életgyakorlatban kerüli az egészséges konfrontációt és vitát, mert azt veszekedésnek vagy felesleges időtöltésnek nevezi. Csak olyan témák felé mutat érdeklődést, melyek az összetartozást, a kellemes érzéseket és egymás vállonveregetését segítik. Nem cinikusan írom ezt, hiszen utóbbiakra óriási szükség van - csak nem azon az áron, hogy megússzuk a tisztánlátást, elkerüljük a kényes kérdéseket, ne vállaljuk fel a véleményünket.
4. A puha hit folyama a témaprioritásainkat is érinti. Ezt főiskolai tanárként azt hiszem elég élesen látom. Egy mai átlagos keresztényt - ha a teológia felé egyáltalán mutat akármilyen érdeklődést -  egyszerűen hidegen hagy és elkerülni igyekszik olyan területeket, mint az egyháztörténelem, dogmatika vagy szentírástudomány. Ezek neki unalmasak. Ami felé az elsöprő többség orientálódik, az a pasztorálpszichológia, lelkigondozás, családgondozás és ezekhez hasonlók. Mielőtt bárki félreértené: semmi bajom az említett diszciplínákkal. Jómagam is pasztorálpszichológiai kérdésből doktoráltam. Hihetetlenül izgalmas felvetések, gyakorlati problémák és érdekes témák tárháza várja az embert, ha ilyesmire adja a fejét. Ám az egészben mégis van egy olyan látens üzenet, hogy a trendfolyam sodrása egyre jobban az emberi szükségletek, az ember középpontba állítása, az ember komfortérzete felé visz mindent. A minap hallottam egy mondatot, ami így szólt: "Ő nem teológus, hanem pasztorálpszichológus". A mondat persze abszurd, mégis jól rámutat a lényegre: a teológus az egy más kategória, mint a pasztorálpszichológus. Amellett, hogy "pasztorálpszichológus" nem létezik (ilyen szakma nincs), a mondat nyilvánvaló képtelenség, hiszen a pasztorálpszichológia határozottan NEM pszichológia, hanem teológia. Azok, akiktől még én tanultam - például Németh Dávid professzor úr - oda-vissza ismerték a dogmatikát. Merthogy meggyőződésük volt (ahogy az enyém is): dogmatikai antropológia (emberismeret, embertan) nélkül nem lehet jól művelni semmiféle lelkigondozást. A témaprioritásunk kibicsaklása nekem azt jelzi, hogy a puha hitben nem az élvez elsőbbséget, Isten mit üzen a Biblián keresztül, hanem az, hogyan tudjuk jobban érezni lelkileg magunkat. Ami ehhez hozzásegít, az fontos ismeret, a többi unalmas.
5. A puha és megengedő hit az egyház erkölcsi rendszerét is megbontja. Ezt azt hiszem senki előtt nem kell hosszasan ragozni. Ma már ott tartunk, hogy hívő emberek ugyanolyan laza mozdulattal elválnak egymástól, mint bárki más. Ha szem előtt lévő, nagyszínpadokon álló szolgálók elbuknak valamiféle erkölcsi vétségben - például házasságot törnek -, sok esetben nincs következménye, minden megy tovább. Itt a blogban is említettem példákat, amikor kiderült vezetőkről, hogy szexuálisan zaklattak, inzultáltak valakit, s csak azért voltak kénytelenek felállni az asztaltól, mert valahogyan lelepleződtek - különben simán végezték a szolgálatukat. A puha hit légkörében ugyanis egyetlen parancsolatnak kell engedelmeskedni, mégpedig annak, hogy szeressük egymást feltétel nélkül - aki feltételt támaszt, az ítélkezik és rosszindulatú.

Mindezek a példák most hirtelenek részemről, de sajnos nem hasraütésszerűek. Valószínűleg az olvasó is tudna rájuk sokféle konkrét illusztrációt mondani. A Görbicz Tamás által prezentált teológiai kisiklás helyét én ebben a Puha Hitfolyamban látom. Nem állítom azt sem Görbiczről, sem másról, hogy ezek a megoldások feltétlenül rosszindulatból és az elhajlás szándékos vágyától vezérelve történnek. Amit mondok, hogy részben azért csináljuk őket, mert abban bízunk, hogy ezzel vonzóbbak leszünk a kívülállók szemében, és nekünk is kényelmesebbé válik keresztényként élni. Egyre jobban kellemetlen számunkra, hogy magunkhoz öleljünk egy olyan Krisztust, aki tud szigorú és egyenes is lenni, ahogy annak sem örülünk, ha egy következetes Krisztus ölelget bennünket. Ám vegyük észre, hogy az előbb felsorolt dolgok nagy része a bűn témájától kezdve a váláson át akár a megváltás istenképéig nem is olyan nagyon-nagyon régen még elképzelhetetlen lett volna az egyházban. Amikor én megtértem néhány évtizeddel ezelőtt, akkor is voltak persze problémák az általam ismert neoprotestáns területen, nem is kevés. Kidőltek néha csontvázak bizonyos szekrényekből, kiderült ez-az emberekről, de bizony sokkal nagyobb volt a felhördülés és a következmények is adott esetben.

A puha hit trendfolyam tehát ilyesféle cseppekből tevődik össze és egyre nagyobb sebességgel hömpölyög az egyházon belül. Ráadásul a nyugati egyház térvesztése polarizálja is az egyházat. Némelyek megengedőbbek lesznek - csak jöjjenek már be új emberek a templomajtón -, némelyek meg a félelemtől, hogy még azt is elveszítjük amink megmaradt, szorosabbra húzzák a nadrágszíjat. Ez a két csoport gyakran egymásra is reagál: ahogy a megengedőbb tábor valami újat dob be a közösbe, a másik oldalon egy lukkal arrébb kerül a nadrágszíj. Csakhogy - ha már nadrágról beszélünk - nem biztos, hogy szerencsés a kereszténységet így "gatyába rázni". Sokszor leírtam már itt a blogban egyik kedvenc mondatom, de újra és újra megteszem: szélsőséggel nem lehet szélsőséget gyógyítani. A józan és értelmes hit felépítésében érdekelt keresztények előtt szerintem az a feladat áll, hogy ebben a helyzetben igyekezzenek nem átesni a ló túloldalára. A puha hitre nem a kemény hit a megoldás. Az elpuhuló, furcsa tanításokat, megengedő erkölcsiséget halmozó, és bizonyos témákat alulértékelő szemléletet nem szabad valamilyen "szent dühtől" vezérelve felcserélni egy kérlelhetetlen, acélkemény és rugalmatlan szemléletre. Mindig ez a polarizáló-démon kísért bennünket, hogy egyik szélsőségből a másikba essünk. Hol van az a bizonyos aranyló középút, hogyan lehet legalább megcélozni egy kimértebb és intelligensebb hitet? Ez itt a kérdés.

Tovább

Jézus, aki fél a Sátántól

Nagyon érdekes jelenség az eretnekségek és a biblikus tanítások természetét illetően, hogy míg utóbbi csoportban igazi újdonsággal már nem nagyon lehet előállni, addig az eretnekségek mintha pont fordítva működnének. Egyszerűen az eretnekség-halmaz végtelennek mutatkozik, amit soha nem lehet igazán kimeríteni. Itt bizony szakadatlan az innováció: amikor az ember azt hiszi, már látott-hallott mindent, rendre előkerül valami egészen merész újdonság. Úgyhogy bevallom őszintén, Görbicz Tamásnak ilyen értelemben most sikerült meglepnie! 

Miről szól ez a vita? És miről nem?

Mielőtt azonban belevágnék a tulajdonképpeni témába, néhány szót fontosnak tartok leírni a most zajló vita természetéről. Több olyan reakció is visszajutott hozzám, amely alapján mintha azt látnám, sokan nem értik miről kíván szólni és miről nem ez a diskurzus.

Egyrészt: nem érzem valamiféle "szent kötelességemnek", hogy alaposan "kiosszam" Görbicz Tamást. Ki vagyok én ehhez? Milyen alapon és jogon tennék ilyesmit? Nem a felháborodásomat akarom kiélni rajta, nincs "görbiczfóbiám", és nem az indulataimat szeretném levezetni. Nekem teljesen mindegy ki állítja azokat a képtelenségeket, melyeket most éppen ő fogalmaz meg. Szó sincs tehát a személye elleni támadásról - részemről már csak azért sem, mert bevallom őszintén, Tamás jó néhány írását szeretem olvasni, blogját évek óta követem. 

Másodszor: néhány reakció szerint ez az egész vita teljesen felesleges gittrágás, köldöknéző bölcsészkedés, keresztény értelmiségi nyafogás csupán. Valaki úgy fogalmazott, hogy inkább "a lényegről" kellene beszélni a most zajló "dogmatizálgatás" helyett. Nos, a helyzet az, hogy ez nem dogmatizálás, és éppen a lényegről, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy a hitünk lényegének is a leglényegéről szól. Aligha képzelhető el fontosabb kérdés egy keresztény számára a megváltásnál. De ezt most tényleg indokolni és magyarázni szükséges? Természetesen az igaz, hogy az ilyen típusú vitáknak nincs azonnali, a mindennapok gyakorlatába átültethető konzekvenciája. Ebben az értelemben tehát a vita elméleti, ha úgy tetszik részben "akadémikus" jellegű. De azt senki nem gondolhatja komolyan, ha egy kérdés a hitünk magpontját érinti, annak előbb-utóbb nem lesz semmiféle következménye a gyakorlatban! Máris mondok egy tippet: ha Isten nem tehető felelőssé Jézus haláláért, akkor ez bizony olyasféle istenkép-torzulásokhoz vihet bennünket, aminek nagyon is lesz markáns befolyása az igehirdetéseinkre, a lelkigondozói tevékenységünkre vagy akár az evangélizációnkra is.  Csupán idő kérdése, hogy az elméleti félrecsúszások megmutassák a maguk következményeit a gyakorlatban - de hiszen éppen ezért kell őket megvitatni, kezelni, a ficamokat kiigazítani.

Vissza a pohárhoz!

Előző bejegyzésemben a Gecsemáné-kertben zajlott események kapcsán azt találtam írni, Jézus nem akarta kiinni a kelyhet, és ahogy a bibliai szimbolikából az kiderülhet, a kehely maga bizony Isten ítéletének és haragjának, hogynemondjam dühének egyik bevett szimbóluma a Szentírásban. Logikus tehát a következtetés és nem is nehéz levonni. Ha Jézus nem akarta kiinni a kelyhet, ez azt jelenti, hogy nem szívesen kívánt találkozni Isten haragjával. Nincs is semmi csodálkozni való azon, hogy a leírás szerint "vért izzadt" és könyörgött, hogy távozzon el tőle ez a kehely.

Görbicz Tamás mindezt simán átlépi, amikor a cikkemre reagálva így fogalmaz: "Jézus pedig bizonyára nem Atyja haragjától való félelmében izzadt vért... Ki talál már ki ekkora képtelenséget?" Bizonyára, bizonyára... Milyen érvek állnak a "bizonyára" szócska mögött? Rejtélyes, mert ilyeneket egyáltalán nem írt.

Görbiczet egyszerűen nem érdekli, hogy mit jelent a kehely és tartalmának fenékig ürítése a Bibliában. Pedig még azt is hozzátehetem, gyakran Isten maga itatja ki azt a bizonyos kelyhet az emberekkel! Nézzük csak meg például a Zsoltárokat, ahol ezt találjuk: "Mert serleg van az Úr kezében, tele van habzó borral, mámorító borral. Kiönti, s még a seprőt is föl kell szürcsölniük, meg kell inniuk azoknak, akik gonoszok a földön." Talán még szemléletesebb egy ige Ezékiel könyvéből, ahol Isten Jeruzsálemet ítéli meg a következőképpen: "Nővéred útjain jártál, ezért az ő kelyhét adom kezedbe. Ezt mondja az Úr, az Isten: Nővéred mély és öblös kelyhét iszod majd, amely oly sokat fogad magába, és nevetség és gúny tárgyává leszel." (Megjegyzem, hogy a "nővéred" kifejzés itt Samária városára utal.) Nem kell hosszasan magyarázni, hogy a kehely valamiképpen Isten ítéletét hordozó eszköz, és ha jól megfigyeljük az előző idézeteket, vastag betűvel kiemeltem az Isten aktív beavatkozására utaló jeleket. Tehát, Isten itatja meg a kehely tartalmát, Isten adja a kelyhet az ítélet alatt álló Jeruzsálem kezébe! Nem a Sátán, nem Izrael ellenségei, nem a bűn, hanem félreérthetetlenül maga Isten teszi mindezt!

Nehéz tehát más következtetésre jutni, mint arra, hogy abban a bizonyos kehelyben, amit Jézus lehetőség szerint szívesen elkerült volna, Isten ítélete volt. No de mit mond akkor Görbicz Tamás? Mitől félt Jézus, ha nem Isten rá zúduló ítéletétől? Mi késztetheti Jézust arra, hogy vért izzadva gondoljon az előtte álló dolgokra? Mi volt a kehely tartalma? Valljuk be őszintén, Görbicznek túl sok lehetősége ezek után nem marad, amikor félelemforrásokat keres, így végülis kénytelen lesz az elégtelen válaszok közül kiválasztani egyet. Hát meg is teszi, amikor a következőt írja: "Éppen elég izzadni való van akkor is, ha az ember az Embergyilkos kezébe adatik."

Őszintén szólva, ha ezt a mondatot nem látnám a saját szememmel, el sem hinném, hogy egy keresztény lelkipásztor, aki az igét magyarázza, ilyesmit komolyan gondolhat! Tényleg, higgyen nekem a kedves olvasó, a meglepetésem teljesen őszinte! Amit itt Görbicz állít, hogy Jézus tulajdonképpen a Sátántól való félelme miatt izzadt vért a Gecsemáné kertben. Jézusnak azért volt "izzadni valója", mert az Embergyilkos (vagyis a Sátán) kezébe került. 

Teológusként ilyesmit olvasni számomra olyasféle kaland, mint amikor egy geológus próbálja érzelmek kizárásával átnyálazni a lapos föld társaság érveit. Érdemes erre egyáltalán válaszolni bármit is? Van olyan zegzuga, félmondata, halvány utalása a teljes Szentírásnak, ami akárcsak közvetetten érzékeltetne olyasmit, miszerint Krisztus akármikor is félelmet tanúsított a Sátán vagy diabolikus erők irányában? Hát nem azt látjuk teljes földi életművében, hogy Jézus a Sátán hatalmából szabadít ki embereket, démonokat űz ki, ráadásul azt mondja, részben ez is bizonyítja, hogy az ő személyével elérkezett az Isten országa? Bocsánatot kérek, hogy ilyesmivel fárasztom a hívő olvasóimat, de azért mondjuk ki kerek perec: Jézus hitünk szerint soha nem félt a Sátántól, sem a Gecsemáné-kertben, sem előtte, sem utána. Kereszthalálával legyőzte a Sátánt, vagy ahogy a Biblia fogalmaz, lefegyverezte. Egészen elképesztő teológiai zagyvaság tehát az, amit itt látunk.

Szent Szellem helyett: korszellem

"A korszellemnek semmi köze mindehhez" - állítja Görbicz Tamás, és erre persze olcsó retorikai fogás lenne csak annyit mondanom, hogy de bizony nagyon is van. Nincs kedvem azonban megismételni a saját megelőző bejegyzésemet, ahol konkrét példákat is írtam arról, milyen jelenségek mentén válik láthatóvá az egyház viszonyulásában, teológiájában és életgyakorlatában, hogy erőteljesen igyekszik a korszellem trendjeihez igazodni. Ebbe a sorba világosan illeszkedik az a gondolatmenet, amit Görbicz Tamás képvisel, és ennek valóban kiváló kifejezése lehet az általa használt "kegyetlenség evangéliuma" elnevezés. De tudok ennél jobbat: amiről ő beszél, az egy "fordított szereposztású" evangélium, ahol a Sátánnak túl nagy szerepet tulajdonít, Istennek meg túl kicsit a megváltás folyamatában. 

Nem vagyok ezen meglepve. Aki figyelemmel kíséri az evangéliumi hívő világ trendjeit, valószínű osztozik velem a nem-meglepődésemben. Vajpuha világhoz vajpuha Krisztus illik, akinek vajpuha Atyja kell legyen. Az egyház teljes elpuhulásának sokféle tünete van, akárcsak egy betegségekkel küzdő emberi testnek, és most éppen egy olyan testrészen jött ki egy újabb folt, ahol eddig nem láttuk. Nevezhetjük ezt dogmatikai influenzának is.

Az egyház és a munkanélküli hívők hobbija...

Teológián oktató tanárként állandó benyomásom, hogy a keresztények jó része a dogmatikára eleve negatív módon gondol. Ez persze sokféle dolgot takarhat. Valaki attól tart, hogy a dogmatika unalmas, mások szerint a dogmatika amolyan "dogmatikus" cucc, vagyis a lényege a törvénykezés, az ítélkezés, a másik ember feletti uralom biztosítása igeversek használatával. És nagyon sokan vannak olyanok is, akik a dogmatikára úgy gondolnak, hogy a dogmatika végső soron az "egyház hobbija" kell legyen - azoknak való, akik ilyen beállítottságúak, vízfejű okoskodók, nem dolgoznak "rendes munkahelyen" és "ráérnek ezzel foglalkozni". De a mezei hívőnek - értsünk most bárkit is ezalatt - nincs rá igazán szüksége és nem is kell nagyon erőltetnie a dogmatikát. Ha valamit nem ért, majd megkérdezi.

Ki merem jelenteni, hogy megszámlálhatatlan furcsa tanítás, eretnekség és elhajlás azért tud akadálytalanul hasítani és utat találni az egyházban, mert a dogmatikáról a fent megfogalmazott torzkép terjed a hívők sorai között. A dogmatika viszont nem a dogmatika miatt fontos. Nem azért műveljük a dogmatikát, hogy szabatosabban csépeljük egymást és pontosabb szúrásokkal terítsük le a hitünkre rátámadó eretnekeket. Oké, hát persze, hogy az egyház a dogmatikával is képes visszaélni, de erről nem maga a dogmatika tehet, hanem az egyház, ami visszaél. A dogmatika a hitünk tartalmát őrzi, a biblikus igazságok leszűrt értékeit, amihez minden felvetést mérnünk szükséges. Dogmatikai kijelentés például az, hogy Isten teremtette a világot - de magát a teremtést nem a dogmatika találta ki magának, hanem ezt értette meg a bibliai szövegből. És ha előáll valaki azzal hívő emberként, hogy Isten nem teremtette a világot, sőt semmi köze Istennek a világ létrejöttéhez, akkor nem szeretetlenségből vagy ítélkezésből utasítjuk vissza az állítását, hanem azért, mert amit mond, egyszerűen nem felel meg a hitünk tartalmának. Ám logikus, hogy a kijelentések igazságértékének eldöntéséhez szükséges a hitünk tartalmát alaposan megérteni - és ezzel foglalkozik az, aki dogmatikát művel.

Dogmatikusnak lenni és fafejűnek számomra két különböző dolog. A dogmatika egy rendszeres szemléletmódja a hittartalmaknak, a fafejűség pedig egy borzasztóan idegesítő attitűd, ami bármihez társulhat. A dogmatikai igazsághoz ragaszkodni azonban nem lehet fafejűség, sőt ez egy kereszténytől elvárható magatartás. A borzasztó inkább az, hogy a mai beszélgetéseket hosszas felvezetéseknek kell megelőzni, ahol már ezt is magyarázni szükséges. Görbicz Tamás állításai véleményem szerint nem felelnek meg annak a dogmatikai igazságnak, amit a kereszténység mindig is vallott Jézus megváltó halála kapcsán. Nem konokságból írok ilyet, hanem mert ez a véleményem. Ezzel azonban csak azokhoz csatlakozom, akik kétezer éve ugyanebben a meggyőződésben voltak. Nincs új a nap alatt, s ha mégis van, úgy látszik az valamiféle eretnekség kell legyen. Mint amilyen azt állítani, Jézus félt a Sátántól. 

Tovább

Trendetlenség, avagy néhány gondolat a Görbicz Tamás-vita margójára

Kicsit megint úgy érzem, késve szólalok meg Görbicz Tamás "ügyében" (már amennyiben ezt nevezhetjük így), és a múltkor is már csak a körülötte zajló, dogmatikai természetű vita farvizén írtam le néhány gondolatot. Ám nehéz teljesen némának maradni, ha egy teológiai tévedés üti fel a fejét, különösen ha egy olyan, ami a kereszténység abszolút központi tanítását, a megváltást érinti.

Az Evangelikál Csoport oldalán már Márkus Tamás írt egy (mindenkit) kimerítő terjedelmű cikket a témáról, amit sem megismételni nem szeretnék, sem az időközben előkerült érveket visszhangozni. A lényeg röviden talán úgy foglalható össze, hogy Görbicz meglátásai szerint Isten nem ölte meg és nem kínozta a saját Fiát a bűnei miatt, mert ahogy ő írja, Isten "nem vérszomjas és nem kegyetlen, nem a rómaiak irgalmatlanságával szolgáltat igazságot. Isten igazságszolgáltatása az volt, amikor Jézust feltámasztotta." Még az eredetileg Órigenész nevéhez köthető (szerintem nehezen hihető) meggondolás is előkerült, miszerint Jézus a Sátánnak fizette valamiképp a váltságdíjat. Nekem viszont úgy tűnik, hogy a bibliai teológia szerint Jézus nem fizetni ment a Sátánhoz, hanem inkább győzelmet aratni - már ha egyáltalán fogalmazhatunk úgy, miszerint "szóba állt" bármilyen formában is vele. Egyébként erről szól az ún. Christus victor motívum a reformátori teológiában: Jézus diadalt arat a gonosz felett, s minthogy egyszerre bűntelen és végső soron halhatatlan, így sem a bűn, sem az örök halál nem képes uralni.

A "kegyetlenség evangéliuma"?

Nem kívánom megismételni tehát azokat az érveket, melyeket a vitában mások már előttem elmondtak, inkább csak néhány kiegészítő felvetést fogalmaznék meg. Görbicz Tamás számára láthatóan az a megemészthetetlen gondolat, hogy Isten haragja sújtotta volna a saját Fiát: ez a "kegyetlenség evangéliuma" volna és összeférhetetlen lenne Isten természetével. Ahogy ő fogalmaz, amikor kritikusaira utal: "Szerintük Isten az árulást, tagadást, szidalmat, vádlást, a botot, megalázást, korbácsot, és a kínhalált nekem, a bűnösnek szánta, de Jézus fogta fel." Vagyis azok, akik úgy vélik, hogy Isten haragja lesújtott Jézusra, egy elmebeteg, a saját Fiát bántani akaró, szadista istenképpel rendelkeznek!

Egy dolgot fontosnak tartok kimondani, amiben talán találkozok picikét Görbicz Tamással. Én sem hiszek egy szadista és elmebeteg Istenben, mert azt nem tudnám követni. De hiszek abban, hogy Isten haragudhat és lesújthat, mert ez bizony része a természetének. És amikor Isten ezt teszi, akkor sincs ellentmondásban saját magával. "Isten nem ver bottal" - tartja a mondás, pedig de, Isten verhet bottal is. Tudom, ez rettenetesen hangzik a mai fülek számára, pedig nincs benne semmiféle újdonság. Míg a középkorban azon háborogtak az emberek, Isten mi a fenének kegyelmez meg másoknak Jézus által (ahelyett, hogy jól megbüntetné a bűnösöket, hiszen ezt kívánná az erkölcs és igazság!), ma meg azon kesergünk, hogy Isten adott esetben tud büntetni is, pedig többet kegyelmezhetne. Tehát vegyük észre: a világ változott körülöttünk és benne mi is. A kemény középkorban a kegyelem volt felháborító, a mai puha közegben meg az ítélet az. Szóval, ez a helyzet.

A Biblia viszont ugyanaz. És bizony azt is olvassuk benne, hogy Isten eddig is vert bottal, ha így döntött, ráadásul joga van bármikor újra megtenni. Valaki alatt megnyitotta a földet, királyokat távolított el az útból és szegény Jóbot kiszolgáltatta a sátánnak. És nem, nem az emberek bűneit sodorta el az özönvíz, hanem magukat az embereket. Nem mondom, hogy ennek akkor tapsoljunk, csak azt mondom, ez le van írva. Keresztényként  pedig nem az a kérdés, hogy ez nekünk a szájízünk szerint való-e, hanem az, hogy a Szentírás mit tanít erről.

Félreértés ne essék: nem hiszem el, hogy Isten bármilyen módon örülne akárki elítélésének, elpusztításának, elkárhozásának. Azt sem gondolom, amikor "bottal ver", azt valamiféle szadista örömmel műveli. Válasszuk el azonban azt, hogy Isten mit milyen attitűddel tesz, és hogy egyáltalán mit tesz vagy tehet meg. Elvégre egy földi bíró is megteheti (és vannak országok, ahol meg is teszi), hogy lesújt a kalapácsával és embereket a halálba küld - még ha az ítéletet szó szerint nem is ő hajtja végre rajtuk. Én sem gondolom, hogy Isten valamiféle "szadista örömmel" vagy elmebeteg élvezettel nézte volna Jézus kínzását és halálát. Nyilvánvaló, hogy nem szó szerint Isten fogta a saját kezébe az ostor végét, vagy verte be a szögeket Jézus csuklójába. A kérdés az, hogy nevezhető-e bárhogyan is felelősnek Isten a saját Fia kínhaláláért? Erre a kérdésre pedig furcsa lenne nemmel felelni, s mintha Görbicz maga mégis ezt állítaná.

A rettenetes pohár

A jelenetet ismerjük: Jézus ott van a Gecsemáné kertben és szó szerint vért izzad a félelemtől. Imádkozik azért, ha lehetséges, legyen a megváltásnak valamiféle "könnyebb módja", és távozzon el tőle az a bizonyos pohár. Különleges pillanat ez, mert Jézust az evangéliumok nem éppen egy félős vagy bármitől is rettegő személyként ábrázolják. Pedig földi élete során többször is meg akarták ölni, szikláról lelökni vagy megkövezni, de soha és sehol nem olvassuk, hogy félt volna ettől. Most viszont retteg és imádkozik, úgy kell erősíteni őt, és ha nem tudnánk hogyan folytatódik a narratíva, már-már azt is hihetnénk, Jézus ezen a ponton feladja a harcot. 

Mitől fél Jézus a Gecsemáné kertben? Mi van ebben a pohárban?

Nincs most lehetőségem részletesen fejtegetni a pohár bibliai szimbolikáját, mindazonáltal annyit sietve mégis megjegyzek, hogy bizony a legtöbb esetben nem sok jóra lehet számítani, ha ez a tárgy a Bibliában előkerül. A görög poterion és szküphosz kifejezések (kehely és serleg jelentésük is van) sok esetben úgy jelennek meg a Szentírásban, mint amelyekben egyértelműen Jahve haragja van. Nézzünk csak meg olyan verseket, ahol szó van erről (néhány példa: Zsolt 75,9; Ézs 51,17; Ez 23,31-32). A pohár vagy kehely klasszikus képe az isteni ítéletnek és lesújtó haragnak. Nehéz elképzelni, hogy Jézus a testi szenvedéstől vagy magától a meghalástól félt volna (amivel nem kívánom persze lekicsinyíteni a brutális római kivégzési módszerek fájdalmait), hiszen tanítványai sem féltek ettől. Sőt, Jézus előre megjövendölte azt is, hogy fel fog támadni, erre talán azt is mondhatnánk, "könnyű" úgy meghalni, ha biztos vagyok abban, hogy három nap múlva újra élek majd.

Más azonban úgy meghalni, hogy Isten dühével találkozom a halálomban. Csakis így logikus a félelem: Jézus világosan látta maga előtt, ha kiissza a kelyhet, akkor Isten haragjával kell szembesülnie. Ez pedig akkor is elképzelhetetlenül ijesztő lehetett, ha a halált a feltámadás követte. Görbicz érvelési logikájában azonban számomra nehéz bármiféle vért verejtékező félelemforrást találni, ha Krisztust egyszerűen kivégezték egy római fakereszten. Hiszen mitől vagy kitől kell tartania a Mindenható Fiának úgy igazából, ha nem a saját Apjától?

Isten, aki már nem képes haragudni...

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a bejegyzés nem túl szívderítő olvasmány, különösen azok számára nem az, akik Istenről csakis a szerető Atya képében hajlandók gondolkodni. Vegyük azonban észre, hogy a Görbicz által megfogalmazott - véleményem szerint téves - tanítás hátterében is korjelenség húzódik meg. Nem akarom szimplán kijelenteni, hogy Görbicz enged a korszellem nyomásának, mert ezzel azt sugallnám, mintha masszív ellenállást fejtett volna ki vele szemben, de ez a nyomás végül felőrölte az erejét és most emiatt nem tud elképzelni egy haragvó Istent.

Sok esetben azonban már nincs szükség arra sem, hogy a korszellem bárki erejét felőrölje, mert önként hajlunk meg a nyomása alatt. Ma az egyház már ott tart, hogy szinte bármilyen kérdésben saját maga mond le a saját korábbi elveiről. Az elmúlt évtizedben még fokozottabban szembesülhettünk azzal, hogy erkölcsi kérdésekben az egyház simán felülírja az addig vallot elveit, ha a társadalmi nyomás úgy kívánja meg.  A progresszív kereszténység ugye mifelénk már arról is beszél, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása végső soron lényegtelen kérdések. A színpadokról csakis a "szerető Jézus" imidzsét hirdetik, aki jámboran szemet huny minden felett és barackot nyom a bűnösök buksijára. A remélt hatalomért vagy anyagi támogatásért a felekezetek szemrebbenés nélkül szervilizmusba hajlanak, és az adott politikai akarathoz igazítják az elveiket. Ma már egy gyülekezetben senki felé nem lehet kritikát megfogalmazni, mert azonnal megsértődik és leszalad a térképről, másik gyülekezetbe megy, ahol őt "nem bántják". 

És ami a tortán habként ücsörög: semminek sokszor semmiféle következménye nincs az egyházon belül.

Egy ilyen kontextusban tulajdonképpen az lenne a meglepő, ha elférne egy haragra képes Isten arcképe. Az aztán disszonáns volna, kilógna az előbb vázolt összképből. Groteszk igazság, hogy ma már nem azon kellene meglepődni, hogy az eddig széles konszenzuális értékként vallott biblikus képet megkérdőjelezik - szinte már az menne csodaszámba, ha ez nem történne meg. Amit Görbicz Tamás csinál, az végül is szervesen illeszkedik a trendekbe. Csakhogy nem fér bele a Szentírás logikájába és teológiai mondanivalójába. Nekünk pedig döntenünk kell, hogy trendik akarunk lenni vagy trendetlenek? Az evangéliumi rendhez a trendetlenség vezet - a másik ösvényt úgy hívják, hogy eretnekség. Abba az irányba pedig igazán nem kellene elindulnunk, éljünk bármilyen korban és álljunk akármiféle nyomás alatt.

Tovább

Bujkálástól legeltetésig

Ünneprontás olyat írni az egyik legnagyobb Ünnepen, hogy nem vagyok egy kifejezetten ünneplős típusú ember. Ennek oka egyszerű: szerintem Jézus halála és feltámadása a keresztény hit alapszövete, és ha egy néhány napos ünnepkörbe zárjuk, meglesz a kísértés, hogy csak ebben a kijelölt időszakban foglalkozzunk vele. Annál viszont sokkal többet ér: egy életünk, egy halálunk kívánja meg.

"Nem kell Ádámnál és Évánál kezdeni" - szoktuk mondani az intő figyelmeztetést, ha valakinek megadjuk a szót, arra utalva, hogy felesleges mindent elmondania. Ugyanakkor amint a megváltásról, kereszthalálról és feltámadásról van szó, Jézus narratívája úgy válik kerek egésszé, ha az előzmények fényében nézzük. Persze nem akarom most végigmagyarázni a teljes üdvtörténetet, csupán ember és Isten kapcsolatában két pontra mutatok rá így húsvét vasárnap okán: hogy miből mi lett.

Klasszikus sztori az Édenkertben zajló, és tudjuk azt jól, miről szól: az idill megtöréséről, a minőségi élet elvesztéséről, a halál valamiféle győzelméről. Az ősbűn elkövetése után az első emberpár bujkálni kezdett, Isten pedig rákérdezett: "hol vagy"? Nem mintha a mindentudó Isten ne tudta volna, hol az ember. Kissé pontosítva a kérdést, rávilágítva annak valódi szándékára, a lényeg valahogy így hangzik: "tudod te, hol vagy?", esetleg "tudod te, hova jutottál?". Az ember ráébred saját meztelenségére és szégyenkezik, felismeri pozícióját és takargatni akarja azt. Van a halálban valami szégyenteljes és idegen még akkor is, ha természetes dolog, hogy az emberek előbb-utóbb mind meghalnak. Elfogadjuk a tényt, hogy meg kell halni, de mégis minden porcikánkkal tiltakozunk ellene.

Ha most a húsvéti ünnepre ugrunk, ott is van egy kis "édenkerti" bujkálás: Pétert látjuk, aki bár menti a bőrét, mégsem tud teljesen elszakadni Jézustól, hiszen ott téblából Annás házánál, ahol a Mesterét éppen vallatják. Érdekes paradoxon ez: Péter akár el is menekülhetett volna, de nem képes Krisztustól igazán messze sodródni. Persze mint tudjuk, háromszor azért megtagadja Őt, de a bűn elkövetése után - akárcsak Ádám és Éva esetében - máris jön Isten a bujkáló Péterhez. A kakas kukorékolása mellett benne is megszólal egy hang, valami hasonló kérdéssel: "hol vagy? hova jutottál?". És akkor rászakad a szégyenérzet, keserves sírásra fakad, őszintén számol önmaga valós pozíciójával. Péter megérti, hogy bűnt követett el, a bujkálása nem volt helyes, ezt beismerni fontos fejlemény és fordulópont számára, viszont önmagában még nem elegendő.

A feltámadás egyik üzenete arra tanít, hogy az Isten elől bujkáló embernek messzebbre kell elmennie saját helyzetének felismerésénél. Nemcsak a bujkálásnak kell véget vetni, hanem van más feladat is. Jézus feltámadása után Péterrel beszélget a Tibériás-tenger (más néven Genezáreti tó) partján. A szituáció ugye onnan indul, hogy Péter és a többiek egész éjszaka sikertelenül halásztak, nem fogtak semmi értékelhetőt. Ám miután Krisztus csodálatos módon gondoskodott nekik a napi betevőről és megették a közben kifogott sült halat, arra kéri Pétert, most kezdjen el ő táplálni másokat. Pontosabb megfogalmazásban: "legeltesd az én juhaimat". A feltámadás egy keresztény hívő számára alapvetően nem apologetikai tétel, ami mellett hathatósan érvelni szükséges. Nem egy pirosbetűs nap a naptárban. Nem vallási ünnep, aminek a kellékei mögé is el lehet bujkálni. Hanem egy hívő ember számára egy újabb szakasz megkerülhetetlen kezdőpontja: a bujkáló életmódból eljutottunk addig, hogy nyilvánosan vállaljuk a hitünket, legeltetők legyünk, másokat tápláló, másokkal törődő, másokat tanító keresztények, akik ahelyett, hogy elrejtőznek valamiért, előállnak az evangéliummal és teszik a dolgukat. A feltámadás ereje erre való és azt sugallja, az Édenkertben elvesztett minőségi élet Istennel kapcsolatba kerülve apránként helyreáll. A rossz folyamatok visszafordíthatók, ami eltört megjavítható, és végül a teljes elszakadás - vagyis a halál - maga is legyőzhető. Aki képes ezt elhinni, azt hívjuk kereszténynek.

Ez nem egy vallási ünnep évente egyszer, hanem a kereszténység, mint totális életforma egyik epicentrumában álló meggyőződés. Nem szabad hagyni, hogy ájtatos frázis legyen belőle, amit ilyenkor előszeretettel lobogtatunk. Nevezzenek minket bolondnak, vagy ismerjék fel a hitünk nagyszerűségét - mindkettő a maga módján legitim reakció - csak ne csináljunk vallásos pózt a húsvétból, mert annál sokkal többet ér. Áldott húsvétot mindenkinek!

Tovább

Stu atya és a megtéréstörténetek

Mivel nyakunkon a húsvét, így keresve sem találtam megfelelőbb időszakot egy drámai filmajánlóhoz - mégpedig egy olyan filméhez, amely nem keresztény alkotásként pont azt teljesíti, amit nekünk hívőknek kellene: hitelesen beszéli el egy megtérés történetét. Ami pedig tovább emeli az egész hangulatát, hogy a film igaz történeten alapszik.

Az mindig jó szerintem, ha egy film vagy bármilyen más művészeti produkció elkészülésében személyes indokok és ambíciók is szerepet játszanak. A Stu atya kapcsán pont ez a helyzet: a rendezője (Rosalind Ross) egy mindössze 32 éves, fiatal hölgy, aki ennyi idősen nemcsak dirigálta az egész produkciót, de ő is írta a forgatókönyvét. Az egyik főszereplő (Mark Wahlberg) pedig több milliót fordított a saját pénzéből a film elkészítésébe, mert "személyes ügynek" nevezte a projektet. Nos, ilyen alapokra lehet építkezni.

A film egyébként egy katolikus atya, bizonyos Stuart Long életútját dolgozza fel, aki ökölvívóként kezdte pályafutását, majd egészségügyi okokból kénytelen volt felhagyni a sporttal - így mindenféle próbálkozás után végül egy katolikus templomban köt ki (nő van a háttérben...), aztán maga is úgy dönt, pap szeretne lenni. Hogy mi veszi rá erre a határozottan éles fordulatra, azt nem szeretném elkotyogni az olvasónak - inkább nézze meg a filmet -, ahogy most azzal sem kívánok foglalkozni, mennyire jó dolog beállni katolikus papnak. (Ez itt nem a teológiai vita helye!) Ezeknél most fontosabb, amiért a filmet megcsinálták: és az bizony működik.

Amitől az egyébként könnyfakasztó drámának készült alkotást említésre méltónak találom, hogy nagyon hitelesen mutatja be a megtérés folyamatának egymásból következő stádiumait. Nem valamilyen extrém hosszúságú moziról van szó, ami háromórás játékidejével akar epikus magasságokra törni. A film alig két óra hosszú, mégsem kapkod, nem siet, hanem lépésről-lépésre tálalja a nézőnek, hogyan válik a nagypofájú, rámenős, vaddisznó érzékenységű ex-bokszolóból eltökélt szemináriumi teológushallgató, végül pedig katolikus pap. Ez a finom átmeneti ív, amit a film a nézőnek felrajzol, átélhetővé és némiképp érthetővé teszi milyen folyamaton megy át egy ember, amikor Isten valahogyan teljes fordulathoz vezető impulzust ad számára. Nagyon nehéz a megtérésélményről beszélni, főleg akkor, ha egy kívülálló érdekében kell ezt megtenni. Az általam látott keresztény filmek rendre el is buknak ebben a dologban, mert tipikusan "túltolják a drámát", és egy szirupos, csöpögős, rózsaszín katarzisként szeretik lefesteni egy ember teljes belső átalakulását. A megtérés valamiképpen az ember legbelső ügye, ráadásul személyenként változó jellegzetességei is vannak, így még nehezebb bemutatni. Wahlberg azonban olyan meggyőzően viszi vászonra az egészet, hogy hiába vannak itt is toposznak nevezhető megoldások és néhol sablonszerű fordulatok, az egész mégis képes jól működni - amit a film drámai befejezése csak tovább mélyít.

Mellékesen jegyzem meg, nekem jó volt már Mark Wahlberget valami "értelmesebb" filmben is látni a sok akciómozi után, s bár szakmai szinten nem értek a színészet mesterségéhez, a laikus néző azt mondatja velem, Wahlberg élete egyik legjobb alakítását nyújtja. De ugyancsak kiemelem Mel Gibsont, mert szinte gusztustalanul hitelesen alakítja a faragatlan bunkó édesapát, aki miközben ellöki magától állandóan lehülyézett fiát, mégis egyre kíváncsibbá válik, mi történik vele és mitől változik meg ott legbelül. Kíváncsisága egyik fő oka nyilvánvalóan az, hogy neki talán még nagyobb változásra lenne szüksége...

A Stu atya nem lesz klasszikus film, láthatóan ilyen ambíciói azért nem is voltak. Nem akarja új szintre emelni a filmezést és nagy távlatokat nyitni, csupán szerette volna felhívni a figyelmet egy emberre, aki képes volt nagyon-nagyon megváltozni, megküzdeni a saját démonaival megtérése előtt, és elviselhetetlen életnehézségével megtérése után. Egy ilyen életútból talán mindenkinek van mit merítenie, legyen ateista, kereső vagy keresztény. Nem utolsó sorban, a produkció mintaként szolgálhat a keresztény (filmesek) számára abban, hogyan érdemes egy megtéréstörténetet befogadható formátumban vászonra vinni. 

A film a HBO Max kínálatában megtekinthető.

Tovább