2015. március 29., vasárnap

A Sátán tán más?

Változnak az idők, változnak az emberek, változik még a Sátán is... Az utóbbi talán meglepő lehet: ez valami tréfa? A valláskutatók szerint nem az. Míg a legtöbb keresztény fejében a Sátánról kialakított kép konstans módon egy kegyetlen és személyes gonoszhoz kapcsolódik, az általánosan elfogadott nézet szerint a Bibliában szereplő Sátán figura fokozatosan nyerte el ördögi és perszonális alakját.

Van tehát egy kialakított képünk, egy elképzelésünk arról, kit is nevez a Szentírás Sátánnak. Az emberek fejében a Sátán egy személy, aki Isten ellenlábasaként tevékenykedik, bűnre csábít, gyilkol és pusztít - sötét karakter, aki a nyelvünk számos pejoratív kifejezésének is ihletője, gondolva például a sátáni vagy a diabolikus szavakra. A Sátán tehát nem valaminek, hanem valakinek tűnik, ám a valláskutatók szerint ez a személyesség nem mindig volt sajátja, hanem Izrael vallásfejlődésének viszonylag jól meghatározható szakaszában jelent meg. 

Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a héber szatan, azaz ellenfél köznévből származó sátán kifejezés eleve nemcsak magára az Ördögre vonatkozik. Ezt a szót általános értelemben emberi ellenfelekre is használja a szöveg (például az 1Kir 11,14.23.25 versekben), de ami számunkra érdekes, hogy személyessége minden jel szerint eredetileg nem tartozott hozzá Izrael ősi hitéhez. A vízválasztó a Sátán, mint személy gondolatának megjelenésében a más szempontból is ütközőpontnak számító babiloni fogság lehetett.

A fejlődés íve egyébként elég logikusnak tűnik. A fogság előtti monoteizmus ideje alatt Izrael egyszerűen úgy vélte, a jóért és a rosszért is magát Istent terheli a felelősség. Isten az, aki megöl és megelevenít, mindig személyesen áll az események hátterében, a szálak csakis nála futhatnak össze. Érdemes észrevenni, hogy például Jób könyvében a sátán még nem tulajdonnév - egy az istenfiak között, egy ellenfél, aki provokálja a Mindenhatót a természetesen erősen mitikus epizód keretei között. A Talmud és a Misna korai bejegyzései ugyancsak azt mutatják, hogy a sátán nem játszott komoly szerepet a zsidó teológiában. Ám minél később íródott egy rabbinikus mű, annál inkább növekszik ez a szerep. Jól szemlélteti ezt az édenkerti kígyó köré épített gondolatmenet is: a kígyót eredetileg valóban kígyóként kezelték, később a gonosz által megszállt élőlény lett (hiszen egy kígyó nem képes beszélni), még később a Midrás pedig már addig megy, hogy a kígyó maga volt a gonosz, aki felegyenesedve járt és beszélt.

A babiloni fogság után a világban való gonosz jelenlétére Izrael már nem tartotta elégséges magyarázatnak a jó Isten személyét. Egy gonosz lényre volt szükség, aki a gonoszért felelőssé tehető, és leegyszerűsítve ez a valaki lett a Sátán, nagybetűvel, személyes formában. Azt is mondhatjuk, hogy ez a gondolatmenet a teodícea fejlődésének következménye, mely a jelek szerint a perzsa dualizmus hatására került a zsidóság monoteista környezetébe. Az újszövetségi kontextusban pedig már egyértelműen személyként láthatjuk a Sátánt.

Mindezt azért tartom érdekesnek, mert úgy tűnik, Izrael hitét nem helyénvaló egy véglegesen rögzült, szisztematikus rendszerként szemlélni, ahol az évezredek alatt minden változatlan maradt. A vallások világát megismerve egy ilyen elképzelés amúgy is minden ismeretünknek ellentmond, hiszen minden vallás és teológia állandó mozgásban, változásban és fejlődésben van. Izrael sem tűnik kivételnek. Ahogy teltek az évszázadok, bizonyos teológiai témák változtak, letisztultak, körvonalazódtak a korábbi elképzelésekhez képest. A közeljövőben a Sátánnál érdekesebb témáról szeretnék egy rövidebb sorozatot írni: vajon hogyan gondolhatunk Izrael monoteista hitének változására, mely  a jelek szerint úgy tűnik, ugyancsak nem volt mindig ugyanolyan?

2015. március 25., szerda

A Nap és a Hold emberei

Mindenki tudja, hogy a hatnapos kreacionizmus és az evolúcióelmélet közötti metafizikai szakadék egyik oka, hogy Darwin korában úgy vélték: Isten készre és változhatatlanra teremtette az élő formákat. Az állatok és az emberek olyanok voltak, amilyeneknek ma látjuk őket. Ám Darwin óta óriásit fordult a világ. Manapság éppen az ellenkezőjét gondoljuk, hiszen mindent változásban és dinamikus mozgásban szemlélünk. Átestünk a ló túloldalára?


Pezsgés van. Változnak az emberek, változnak az állatok, változik a természet, változnak a társadalmak, változnak az országhatárok, változnak a nézetek, változnak a körülmények, változnak az életről és a halálról, a családról és az értékekről vallott elképzeléseink. És változik az egyház is, változnak a teológiák, változnak az értelmezések, változnak a vélemények, változnak a súlypontok. Kísért a gondolat, hogy kimondjuk: csupán egyetlen dolog nevezhető állandónak, a változás maga. Őrült körforgás ez, ami megrészegít bennünket, és a szédületében élve még arra sincs lehetőségünk, hogy észrevegyünk esetleges stabil kapaszkodókat, amelyeket megragadva néha megpihenhetnénk.

Személyes élményem, hogy egy ideológiailag túlterhelt, eszméktől és nézetektől túlzsúfolt közegben nem lehet alaposan átgondolt, finoman felépített rendszereket létrehozni. Ha mégis elérkezik az a triumfallikusnak tűnő pillanat, amikor úgy érzem, eljutottam egy nyugvópontra, tudom már miben és miért hiszek, máris azon kapom magam, hogy új teológiai felvetések kopogtatnak az ajtómon, melyek fényében illik átgondolni friss véleményemet. Ha megnyugszom abban, hogy valamit érteni vélek, máris új tudásformákkal találkozom, melyek mentén kétségbe kellene vonnom a már magamévá tett ismereteimet. Nem tagadom, dühös tudok lenni ilyenkor.

Kétségtelen számomra, hogy ma arra nevelnek bennünket, hogy mindent képlékenynek, folyamatban lévőnek, változónak lássunk. Vajon Darwin művelte ezt velünk? Nála van a probléma gyökere? Vajon azért látjuk a természetben, a társadalmakban, a személyes életünkben az állandó módosulásokat, mert a dolgok tényleg szakadatlanul változnak körülöttünk és bennünk, vagy csak azért, mert az ideológiai koncepciók és a korszellem - beleértve az evolucionista világnézeteket - átmosták az agyunkat? Hát valóban ennyire változik a világ körülöttünk, vagy csupán elhitetik velünk, hogy ennyire változik?

A válasz szerintem nem egy egyszerű igen vagy nem. A megoldás a két pólus között keresendő, ámde úgy vélem, nem félúton, nem pontosan a dolgok közepén! A kreacionizmus kihegyezte a változás kérdését arra, hogy az élet jelenségei állandók sokaságából szerveződnek. Statikus, fejlődésképtelen valóságot vizionált, amit ugyan némileg alakított a későbbiek fényében (például a mikroevolúció beépítésével), de a meglévő formák szigorú határok között tartása mindmáig alapvető sajátossága maradt. Az evolúcióelmélet ezzel szemben arra hívta fel a figyelmet, hogy ez tévedés, mert minden állandó mozgásban és sodrásban van: az élet sosem ugyanolyan, mindig más és más formákban mutatkozik meg, melyeket egy viszonylag jól meghatározható természeti folyamat lendít előre. Állandóság tehát vagy változás, szűk határok vagy egybemosott demarkációs vonalak? Úgy vélem nyilvánvaló, hogy mindkettő.

Amiért fentebb azt írtam, hogy a mutató nem pontosan középen - az állandóság és a változás között éppen félúton - áll, az a korszellemtől, a kreacionizmustól és Darwintól is független. Szerintem a világ néhány állandó pont közötti, nyughatatlan változásban forog. Tévedés ezt az evolúcióelmélet nyakába varrni. Nem is a liberális teológia torzítása. Nem az ateisták tehetnek róla, nem a más hitűek véleménye. Nem a mai, posztmodern kor által ránk erőltetett látásmód. Mégcsak nem is metafizikai kérdés. A világ változása a maga pezsgésében a teremtett valóság ténye.

Hajlamosak vagyunk a kérdést úgy látni, hogy Darwin előtt az emberek a természeti teológia és a kreacionizmus hatására egységesen úgy vélekedtek, a dolgok a teremtés óta változatlanok. Ez azonban nem igaz. Ha utánajárunk, azt találjuk, hogy az archaikus ember világképének is része volt, hogy az élet tempóját az állandó pontok közötti szakadatlan változásként szemlélje. A szakadatlan változások mögött azonban örök állandóként ott találjuk Isten vagy az istenek személyét. Jól kifejezi ezt két égitest, a Nap és a Hold szerepe a kultuszokban.

Ahogy Eliade írja, a Nap a legtöbb vallásban és mítoszban az állandóság jelképe is: minden reggel felkel, és a napfogyatkozás ritka esetétől eltekintve mindig ugyanúgy néz ki, ráadásul mindig ugyanazon a pályán, a kifeszített égbolton halad végig, míg végül este az alvilágba utazik. A nap konstans, mindig azonos önmagával. A Hold ezzel szemben bár pályán halad, de állandóan változik. Hol kisebb, hol nagyobb lesz, elfogy és megnő, sőt napokra eltűnik, s mindezt ciklikus módon teszi. Nem is véletlen, hogy a lunáris metafizikában a Holdhoz kapcsolódnak olyan fogalmak, mint a termékenység, a periodikus újjászületés, és a változás az élővilágban. Ezekben a fogalmakban a ritmus gondolata uralkodik és az alakulásé, a szüntelenül egymást váltó elemek váltakozásáé. A prédikátori mondást továbbgondolva úgy is fogalmazhatunk, míg nincs "semmi új a Nap alatt" (vagyis minden változatlannak tűnik), addig minden újként látszik "a Hold alatt".

Az elkötelezett kreacionista az ókori vallási felfogásban a “Nap embere”: a formák változatlanságára teszi a hangsúlyt. A mai, fejlődéspárti ember pedig inkább a ”Hold embere”, mert mindent folyamatosan változónak lát maga körül. Nem hibáztathatjuk egyiküket sem ezért, de felhívhatjuk a figyelmüket arra, hogy egyik nézőpontot sem helyes kijátszani a másikkal szemben. Isten, aki mindig ugyanaz, egy folytonos változásra és kibontakozásra képes valóságot teremtett: a Nap és a Hold, a nagyobb és a kisebb világító egyaránt tőle származik, s mindkettő uralkodik a maga területén (Gen 1,14-19). Az állandóságnak és a változásnak tehát egyaránt helye van, együtt teszik kerekké a valóságunkat, s míg Isten "odafent" változatlanságra, addig mi "idelent" változásra vagyunk képesek. Mindez nemcsak a kereszténység határain belül igaz. A Nap és a Hold kulcstényezők a vallási kultuszokban, mert együtt fejezik ki azt a gondolatot, hogy a stabil keretek között folyamatos mozgás zajlik a világban. Ez a gondolatiság az, amit én a biblikus teremtésteológiában vélek felfedezni, ami nem akarja sem hat naptári napba és állandó formákba szorítani az isteni tevékenységet, de nem kívánja egy magára hagyott csapongó folyamatként sem láttatni azt, mint ami parttalanul zajlik. A Nap és a Hold emberei vagyunk, mert a Teremtő ilyennek formált bennünket.

2015. március 22., vasárnap

A harmadik nekifutás: radikálisok és mérsékeltek

Akik rendszeresen olvassák a blogomat, tudhatják, hogy idén a szokásosnál több figyelmet akarok fordítani Jézus Krisztus személyének történeti kutatására. Az előző két fordulóban (itt és itt olvashatjátok) a kutatók eddigi próbálkozásairól esett szó, ezt a szakaszt lezárva azonban fontos megemlítenünk a történeti Jézus-kutatás harmadik hullámát is.

Ahogy az előzményekből kiderülhetett, két kudarcba fulladt nekifutás fémjelezte azt az erőfeszítést, hogy a történelmi Jézus karakterét leválasszák egy feltételezett, utólag rárakódott "hitbeli Krisztus" rétegéről. A kutatók azonban nem adták fel a próbálkozást: a keresés harmadik hulláma már több ágra szakadva fogott hozzá "az igazi" Jézus megtalálásának.
 
A radikálisabb irányzatot a hírhedten hírhedt "Jézus-szeminárium" nevéhez kapcsolhatjuk, mely nagyfokú érdeklődést mutatott Tamás evangéliuma és a Q-forrás iránt. Fontos azonban megjegyezni, hogy a Jézus-szeminárium nem csupán tudósokból álló csoport: noha az 1985-ben létrejött formációt újszövetségkutatók alapították Robert W. Funk vezetésével, soraikban van filmrendező és ateisták is, többnyire pedig mind liberális katolikusok és protestánsok. Nagyon érdekes, hogy a Jézus-szeminárium csoport tagjai színes gyöngyszemek segítéségével szavazták meg, hogy mit gondolnak az evangéliumi szövegekben olvasható, Jézusnak tulajdonított mondásokról. A szavazás során a vörös gyöngyszem olyan szavakat jelentett, amelyeket Jézus valószínűleg tényleg mondott. A rózsaszín olyanokat, amelyeket minden bizonnyal Jézusnak lehetne tulajdonítani. A szürke olyan szavakra utal, amelyeket valószínűsíthetően későbbi forrásokból írtak az evangéliumok szövegébe. Végül fekete gyöngyökkel szavaztak azokra a szavakra, amiket álláspontjuk szerint Jézus biztosan nem mondhatott. A szavazás alapja a protokanonikus evangéliumokon kívül Péter evangéliuma, a második századi Tamás evangéliuma vagy a feltételezett Q-forrás alapján történt. És a végeredmény: az evangéliumokból csupán 15 mondás (ez a teljes anyag kb. 2%-a), ami a Jézus-szeminárium tagjai szerint tényleg Jézus szájából származott. A többi mondás 82%-a nem hiteles, 16% hitelessége pedig kétséges. Érdemes megjegyezni, hogy a Jézus-szeminárium által kiadott evangéliumok külföldről beszerezhetők - a szövegben az előbb ismertetett színekkel jelölik a Jézushoz kötődő részeket.

A harmadik hullám radikális ága mellett, mely egy finoman szólva elfogult szavazás után finoman szólva megkérdőjelezhető végeredményekhez vezetett (a Jézus "kigolyózására" tett kísérlet heves és alapos kritikai reflexiókat váltott ki a szakmából), létezik egy sokkal mérsékeltebb és átgondoltabb ág is, mely alaposabb és jóval szofisztikáltabb érvek keretében próbálja leválasztani a  hit Krisztusának rétegét a történelmi Jézus figurájának alapjáról Ez az irányzat Jézust az első századi zsidó háttérbe helyezi, és annak adottságaival magyarázza azt a képet, amit az evangélium közvetít nekünk, olvasóknak Jézusról. Eszerint Krisztust azért láttatják az evangéliumi szerzők ördögűzőnek, gyógyítónak, csodatévőnek, Messiásnak és Isten Fiának, mert ez egyrészt tipikus korjelenség volt - nemcsak Jézus rendelkezett csodálatos képességekkel, hanem más rabbik is -, másrészt utólag benne ismerték fel a Messiást, ezt a felismerést pedig mintegy "visszaírták" a szövegekbe. A harmadik hullám mérsékeltebb irányzata ma is létezik, egyik legismertebb képviselője a néhány éve elhunyt világhírű kutató, Vermes Géza volt, akivel a későbbiekben szeretnék részletesebben foglalkozni.

Hogyan lehetne összegezni a Jézus-kutatás harmadik hullámát?

(1) A harmadik hullám nem egységes: van radikálisabb és mérsékeltebb oldala is. A radikális irányt a Jézus-szeminárium képviseli, melynek tagjai szavazással döntöttek arról, mennyire hitelesek Jézus evangéliumokban rögzített szavai. Munkájukat erősen vitatják és az eredményeket a szakma többsége nem fogadja el hitelesnek.

(2) Az érdekesebb a harmadik hullám mérsékeltebb ága, mely Jézust a kortörténeti kontextusba helyezve szemléli. Megközelítésükben Krisztus csodálatos személyisége nem egyedi jelenség, hanem más kortársaival is bizonyos mértékben beazonosítható.

Nos, a három részből álló rövid történeti áttekintés után feltűrhetjük az ingujjainkat, és nekiláthatunk bizonyos kérdések átgondolásának. Kutatásom további szakaszaiban alapvetően a harmadik hullám mérsékeltebb felvetéseivel fogok foglalkozni. Elsőként azt a problémát kívánom átgondolni, hogy mennyiben nevezhetjük elfogultnak az evangéliumi szövegek tudósításait. Itt folytatom legközelebb,

2015. március 18., szerda

A szív dolgai... (2)

Bejegyzésem első felében megpróbáltam olvasmányos formában összefoglalni a szív fogalmával kapcsolatos teológiai-antropológiai tudnivalókat (nagyon-nagyon röviden), most pedig egy olyan problémára akarom felhívni a figyelmet, mely újra és újra visszatér a szív és az értelem szembeállítása kapcsán.

"Ezt szívvel kell elhinni, nem értelemmel", "ezt nem lehet megérteni, érezni kell a szívedben" - majdhogynem unalomig ismert keresztény közhelyek. Megfigyeléseim szerint az esetek tetemes részében olyan valóságok - hitelvek, teóriák, elképzelések - esetében vetik fel őket, melyek megemészthetetlenek az értelem számára. Természetesen keresztényként nem szeretném kizárni a misztérium realitását: tényleg találkozhatunk dolgokkal, melyek meghaladják a képességeinket, s ennek ellenére mégis az életünk részeivé válhatnak, magunkévá tehetjük, felhasználhatjuk őket. Nyilvánvalónak látszik, hogy nem kell mindent az utolsó csavarig ésszel megértenünk ahhoz, hogy bizalmat szavazzunk dolgoknak.

Van itt azonban két fogalom, melyet úgy látom rendszeresen és gyakran öntudatlanul kevernek egymással, mégpedig az értelmetlen és az érthetetlen kifejezéseket. Nekem a kvantumfizika magas: őszintén belátom, hogy nem értem. (Persze az ismert mondás szerint, ha valaki azt állítja, hogy érti a kvantumfizikát, az csak azt jelenti, hogy nem érti a kvantumfizikát...) Olvasgattam róla ezt-azt, de az általam megismertek nem álltak össze egy koherens képpé a fejemben. Mindazonáltal sosem mondanám a kvantumfizikára, hogy értelmetlen, csak azért, mert számomra bizonyos fokig érthetetlen. Az érthetetlenben megvan a potenciális lehetőség a valamikori megértésre, ahogy az ismereteink bővülnek, esetleg olyan perspektívára találunk, ahonnan más szemszögből vagyunk képesek megragadni a dolgokat. Az értelmetlen azonban értelmetlen marad, mert természeténél fogva nem tud másmilyen lenni.

Ha azt állítanám, hogy Jézus Krisztus egyszerre, egy időben Betlehemben és Rómában is megszületett, gondolom senki sem kiáltana fel ájtatos elragadtatással: "ez igen, itt valami csodálatos misztériumról lehet csak szó, amit ugyan most még nem értünk, de hát ettől még igaznak kell lennie..." Nyilvánvaló, hogy egyszerre két helyen világra jönni tökéletesen értelmetlen, és nem  pedig érthetetlen elképzelés. Sajnos úgy tapasztalom, hogy az első bekezdésben idézett két mondatot sokszor olyan kontextusban szokták hangoztatni, amikor minden porcikájában értelmetlen dolgokat kívánnak érthetetlenként feltüntetni, hogy a szív valahogyan befogadja azokat.

"Ne az agyaddal próbáld, fogadd el a szíveddel!" Az ilyen felszólítások egyik legnagyobb veszélye szerintem abban rejlik, hogy öntudatlanul is az értelmetlen dolgok továbbélését serkentik: ezek kiszűrését ugyanis csak az értelem kontrollfunkciója biztosíthatná, de ha arra kérjük az embereket, hogy az értelmüket szorítsák háttérbe, ezzel az egyetlen lehetőséget kapcsoljuk ki a rendszerből, ami a védekezést nyújthatná számukra. Végül elképzelhető az is, hogy bizonyos dolgok első pillantásra értelmetlennek tűnnek, de alaposabb vizsgálat után kiderül, valójában "csupán" érthetetlenek. Azonban az ilyen felismerésekhez is csak az értelem használatával lehet eljutni. Úgy tűnik, a szív legfontosabb komponense megkerülhetetlen.

Unalmas morfondírozásomat a következő konklúziókkal lezárom:
  1. A szív és az értelem nem egymásnak ellentmondó területek. Az értelem a szív részhalmaza, annak legfontosabb komponense a Biblia kontextusában.
  2. Az értelem vezető szerepét nem vehetik át más részterületek, például az érzelem. A szív többi összetevője pedig az értelem által feldolgozott és megrágott dolgokkal operál tovább.
  3. Az érthetetlen és az értelmetlen két különböző fogalom: a különbségtételhez, ha az nem triviális, ugyancsak az értelemre van szükség.

2015. március 14., szombat

Hogyan állhat Isten az evolúció mögött?

Mindannyian tudjuk, hogy Isten teremtési módszerének részletes leírását nem találjuk meg a Genezis nyitó fejezeteinek textusaiban. Vajon ez a teológiai csend, mely a teremtés hogyanjának kérdését körülveszi, felhatalmaz bennünket arra, hogy azt mondjuk: Isten evolúcióval teremtette meg a világot?

Ernst Mayr, akit többen a huszadik század Darwinjának neveztek, úgy fogalmazott, hogy az evolúcióelmélet széles körű elfogadását a maga korában sokféle ideológiai fék együttes ereje akadályozta meg. Természetesen és mindenekelőtt ott volt a Szentírás literális interpretációjának állandó jelenléte, ami folyamatosan gátolta a darwini elmélet térnyerését, ám a lassító hatásokat nem lehet mindenestül a kreacionisták nyakába varrni. Akadtak ugyanis más szellemi irányzatok is, melyek felvetették az evolúcióelmélet teleológikusságának és bizonyos szabálykövető működésének a lehetőségét.

A finalizmus álláspontja az volt, hogy az élővilág egésze valamiféle végső cél, egy "tökéletesebb állapot" felé halad, mely szükségszerűen az alacsonyabbrendűtől a magasabbrendű irányába, a primitívtől a fejlett, a tökéletlenből a tökéletes felé mutat. A finalizmus végső soron azt a mechanizmust kutatta, mely ezt a kibontakozó tendenciát belülről működteti, ám eszmetörténeti háttere egészen Arisztotelészig nyúlik vissza, aki a világot mozgató okok sorában egy végső vagy célokot is feltételezett. Ehhez hasonló elmélet az ortogenezis, mely szerint a világon minden egy végcél felé törekszik, az egyes típusokat (lényegeket) pedig egy belső mozgatóerő hajtja ebben a progresszív folyamatban. Az evolúció az ortogenezis kontextusában nem új formákat hoz létre, hanem a már meglévő típusokat alakítja át.

Mayr azt írja, az ezekhez hasonló elképzeléseket végül fel kellett adni: nem sikerült semmiféle olyan mechanizmust találni, amely bármiféle célra mutató tendenciákat működtetne. Ha az evolúcióban lenne valamiféle célra irányuló mozgatóerő, akkor az lineáris, azaz egyenes származási vonalakat hozna létre, márpedig a kutatások azt mutatják, minden evolúciós trend előbb-utóbb irányt változtat, sőt meg is fordulhat. Még ha látunk is lineárisnak tűnő trendeket, azok a természetes szelekcióval megmagyarázhatók.

Miért foglalkozok ezzel a kérdéssel? Egyrészt személyes okokból: a közelmúltban résztvevője voltam a Jesenius rendezvénysorozat teremtéssel és evolúcióval foglalkozó előadásának, ahol Dr. Falus András arról beszélt, a teremtés és az evolúció miképpen képes elférni egymás mellett. A terem nem mellesleg zsúfolásig telve volt - jól mutatja ez, mekkora igény és érdeklődés van a téma iránt. Másrészt, a kérdés az ilyen fontos rendezvényektől függetlenül is nagyon foglalkoztat, mert felvet számos megtárgyalandó problémát, főleg a fent leírtak következtében.

Ha az evolúció irányítatlan, céltalan, alapvetően sztochasztikus és elképesztően divergens folyamatnak tekinthető (például a populációk szétválása vagy a nichék megváltozása miatt), akkor pusztán az istentan szemszögéből nézve hogyan férhet össze egy olyan Teremtő keresztény felfogásával, aki a Szentírás első lapjain a káoszból rendet alkotó, a rendezetlenségből harmóniát formáló személyként mutatkozik meg? Másként fogalmazva, mennyi hely marad bármilyen Istennek egy olyan céltalannak látszó folyamatban, mely a véletlen és a szükségszerűség koktéljából kevert úton halad? Úgy tűnik, egy semerre sem tartó folyamatban komoly redundancia egy természetfeletti Lény jelenléte.

Természetesen nem gondolnám, hogy ezek a kényesnek tűnő kérdések abszolút megválaszolhatatlanok lennének. Többféle választ is adhatunk rájuk, melyek plauzibilisnek tűnnek vagy éppen kevésbé azok. Mondhatjuk például azt, hogy a véletlen és a tervszerűség nem egymást kizáró tényezők egy rendszer működésében. Hiszen mindennapos tapasztalatunkkal egybecseng – gondoljunk például a szerencsejátékokra -, hogy egy folyamatot irányító véletlen események hátterében intelligencia, azaz konkrétan emberi tényező húzódik. A rulettasztalnál a játékosok számára kiszámíthatatlan események történnek (a szándékos csalás esetétől eltekintve). A golyó előre nem eldöntött módon bármelyik számnál megtalálhatja a helyét. Ha a játék nézőpontja csak a golyóra és a forgó kerékre összpontosul, a perspektíva kihagy egy fontos tényezőt: az asztal körül emberek ülnek, akik döntéseket hoznak a játékkal kapcsolatban. A játék tulajdonképpen az intelligens döntések és a véletlenek együttműködésével zajlik.

A rulettasztal példája talán azért is szemléletes, mert jól illusztrálja, hogy ugyanazt a dolgot egészen másként magyarázhatjuk, ha perspektívát váltunk. Ahogy Ian G. Barbour írja, az evolúció irányítatlannak tűnik, ha vizsgálódásunk lokális időszakokra vonatkozik: az így kiexponált minta nem egy szépen strukturált jegenyefa ágaira, hanem egy széttartó bokor elrendezésére emlékeztet, melynek kusza ágai vannak, és ezek közül több is elszáradt. Mindazonáltal ha hátratekintünk, az evolúció egészének története mégis az egyre fokozódó bonyolultság, tudatosság és érzékenység felé mutatónak tűnik. Vajon mindennek hátterében elférhet-e Isten személye? (Különösen, hogy a véletlennek tűnő folyamatok valószínűleg nem tűnnek véletlennek az Ő szemszögéből).

Érdekesnek találtam, amit maga Darwin ír az evolúció lehetséges teleologikusságáról. Álláspontja határozottan elutasító volt bármilyen finalista paradigmát tekintve. Elvetette a lehetőséget, hogy az evolúció menete valamiféle cél felé haladna, sőt azt is hangsúlyozta, hogy a fejlődés fogalma sem igazán értelmezhető, hiszen ehhez meg kellene határozni egy olyan kritériumrendszert, amihez képest mérni lehetne az élőlények fejlettségét. Az evolúció nem a fejlődés, hanem a változás elmélete.

Könyvében azonban mintha mégiscsak felvetné a progresszió egyfajta alternatíváját, amikor ezt írja: „Mivel pedig a természetes kiválasztás csupán minden élőlény java révén és annak javára működik, mindennemű testi és szellemi képesség a további tökéletesedés irányába fog haladni”. Ezek után még meg is személyesíti a természetes kiválasztódást, mintha valami gondviselő-jellegű erőről elmélkedne: „Én nem látom, hogy korlátja lenne ennek az erőnek, mely minden formát lassan és tökéletesen idomít hozzá az élet legbonyolultabb viszonyaihoz.”

Vajon elképzelhetetlen, hogy Isten úgy tervezte meg a keretfeltételeket, hogy azok hosszú távon, a természettörvények felhasználásával lehetővé tegyék tudatos lények létrejöttét? A kérdés adott. Mindenesetre az a lehetőség számomra sokkal hihetőbbnek és talán a Teremtő személyéhez méltóbbnak is tűnik, hogy Isten teremtésre vonatkozó elképzelései egy kibomló folyamaton keresztül valósulnak meg, nem pedig egy kész formákat hegesztő mesterember munkájaként.

2015. március 10., kedd

A szív dolgai... (1)

"Jól csak a szívével lát az ember" - szól a klasszikus mondat a Kis Hercegből, amit keresztény verzióban úgy is szoktak mondani, hogy az értelem helyett a szívünket szükséges használni. Tényleg szembeállítható egymással a szív és az értelem? Szerintem nem.

Kezdjük egy kis statisztikával! Talán nem mindenki tudja, de az ószövetségi antropológia legfontosabb fogalma a szív (héberül léb vagy lébáb). Különféle formáiban összesen 858 alkalommal ír róla az Ószövetség, és az esetek nagy részében az emberre alkalmazza. Csupán ötször fordul elő, hogy állatokra vonatkozik, ebből is négyszer az emberi szívvel történő összevetésben. Huszonhat alkalommal találjuk, hogy a léb(áb) kifejezés Isten szívére utal, tizenegyszer a "tenger szívé"-ről, egyszer az "ég szívé"-ről és egyszer a "fa szívé"-ről beszél a szöveg. Az unalmas statiszikát összegezve tehát azt mondhatjuk, mintegy 814 előfordulást tudunk összeszámolni, amikor kizárólag az ember kapcsán kerül szóba ez a kifejezés.

A szív nagyon is bennünket érintő fogalom. Sok keresztény számára ráadásul valami olyasmi, ami elválik, vagy éppen egyenesen szembenáll az értelemmel. Az általános bölcsesség valahogy úgy szól, a dolgok mélységét nem értelemmel, hanem szívvel kell megragadni. Ehhez hasonlóan látta a helyzetet Schleiermacher is, aki liberális teológiájában hangsúlyozni kezdte, hogy mivel az ember Istent értelemmel amúgy sem képes felfogni, közelítsen hozzá emocionális úton, azaz emelkedett szívbeli, vallásos érzésekkel. Sokan egészen addig mennek, hogy hirdetik azt a meggyőződésüket, miszerint az értelmet háttérbe kell szorítani, így végre a szív előretörhet és felfakaszthatja a tudat mélyén rejlő hitbeli buzgóságot. Az értelem lenyom, a szív felszabadít. Igaz lenne tehát a népi bölcsesség, hogy döntenünk kell a ráció és a szív között?

Népi bölcsességre egy másik bölcsességgel illene felelnünk: "a szív nem tudja ünnepelni azt, amit az elme elutasít". Jól hangzó mondat ez, de mégsem hangzik elég jól. Úgy tűnhet ugyanis, mintha két külön entitásról kellene gondolkodnunk a szív és az értelem kapcsán, melyek egymástól elszeparálva, ráadásul egymást követő sorrendben következnek. Ha az értelem is diktál ebben a sorrendben, mintha mégsem lenne köze a szívhez, ami egy teljesen más minőségnek tűnik. 

Tekintsünk most el attól a teológiai antropológiai trivialitástól, hogy sem bibliai, sem más értelemben nem illik az embert alkotórészekre bontani. De ha egy gondolatkísérlet erejéig ezt meg is tennénk, azt kellene látnunk, hogy valójában a szív nem egy konkrét dolog, ami monolitikus módon egy bontatlan egészt képez, hanem sokkal inkább egy fogalomhalmaz, melynek legkiemelkedőbb interpretációja éppen az értelem. A fentebb már említett 814 előfordulás messze legnagyobb része a léb(áb) fogalmát az intellektuális és racionális működésért felelős területek megjelölésére használja - tehát pontosan olyan funkciókhoz rendeli, amit manapság az agyhoz társítunk. Talán az sem véletlen, hogy a léb(áb) a racionális gondolkodásra nagy hangsúlyt helyező bölcsességirodalomban fordul elő a legtöbb alkalommal. Csak a Példabeszédek könyvében 99-szer, a Prédikátor könyvében 42-szer, és a tanító jellegű Deuteronomiumban 51-szer olvashatjuk. A Példabeszédek 15,14 szinte azt is leírja, mire való a szív: "az értelmes léb(áb) tudásra törekszik". Természetesen nem lehet elhallgatni, hogy a szív a belátás (meggyőződés), az akarat és az érzelem helye is - ezek az összetevők ugyancsak e tág halmaz elemeit képezik. Ha a léb(áb)-hoz kapcsolódó különféle fogalmak súlyát ábrázolni kellene, szerintem valami ehhez hasonló eredményre jutnánk:
A léb(áb) legfontosabb komponensei
Mindezt végiggondolva arra jutottam, hogy a szív egy olyan gyűjtőfogalom, melynek központi eleme az értelem: ez pedig azt is jelenti, hogy a racionalitást nem lehet szembeállítani a szív bibliai szemléletmódjával. Felmerülhet ugyanakkor az a lehetőség, amikor azt mondjuk, ne csak az értelem játsszon szerepet a megértés folyamatában, hanem a halmaz többi eleme is. Szerintem a sokat emlegetett "ezt szívvel kell hinni" kifejezés mögött - jó esetben - az a szándék rejtőzik, hogy az ember teljes valójával ragadja meg hite tárgyát, nem pusztán a formális logika szabályai szerint. 

Érteni vélem, amire gondolnak a mondatot lobogtató emberek, de be kell vallanom, általában komoly veszélyt szimatolok benne. Az esetek túlnyomó részében az ilyen kijelentések csúszós banánhéjnak bizonyulnak. Könnyű félreérteni őket, és úgy interpretálni, hogy a megértés folyamatában az értelemnek nincs domináns szerepe, hanem csak egy a működő komponensek közül. Ahogy fentebb megpendítettem a húrt, eleve fel kellene tűnjön, hogy maga a Szentírás sem húz éles demarkációs vonalat az előző ábrán felsorolt "szívbeli komponensek" közé. Nem mondhatjuk, hogy az emberi szívben ettől-eddig tart az értelmi rész, aztán ettől-eddig az érzelem vagy az akarat. S bár körzővel-vonalzóval nem vagyunk képesek elválasztani magunkban ezeket a szegmenseket, szerintem a legtöbben mégis úgy véljük, bármettől bármeddig is tart az értelem, a sorban elsőként kell állnia - ami nyilván nem teszi kiiktathatóvá vagy szükségtelenné a többi entitást. Szerintem a megértés feladata normális üzemmenetben a szív halmazán belül csakis az értelemé lehet, melynek munkájához járul hozzá, vagy éppen azt dolgozza fel a többi elem.

Az okoskodást itt folytatom a következő bejegyzésben.

2015. március 7., szombat

Karcsi bácsi és a motívumok

Az előző bejegyzés kapcsán eljutottunk arra a következtetésre, hogy a Biblia sokféleképpen értelmezhető, ezt pedig nem mi képzeljük a szövegbe, hanem maga a szöveg teszi lehetővé. Ám néha már túlzásnak tűnik, amit az emberek művelnek: mára szinte minden bibliai kérdésben az értelmezések áthatolhatatlan dzsungele vesz körül bennünket. Miért történik ez velünk, és mit lehet tenni ezzel kapcsolatban?

Kép innen
Amit a prédikátor mond a szószéken, az egy dolog. Ami a padsorokban ülőkhöz eljut, az egy másik. Ahogyan megértik, az pedig egy harmadik. Aki szokott Igét hirdetni, minden bizonnyal felfigyelt már arra a jelenségre, hogy az általa elmondottakból mindenki a neki tetsző elemeket ragadja meg, és még azokat is szubjektivizálja. Ugyanez történik, amikor az ember olvassa a Szentírást: mivel olyan lények vagyunk, akik szüntelenül jelentésekkel ruházzák fel a dolgokat maguk körül, ugyanezt tesszük a bibliai szöveggel is: senki sincs, aki tisztán objektív módon, előítélet mentesen közelítene a Bibliához, viszont mindenki beleolvassa saját korábbi meggyőződéseit, érzelmeit, teológiai nézeteit. 

A problémát fokozva még azt is hozzá kell tennünk, hogy a posztmodern kultúra, amiben most élünk, nagyon kedvez az ilyesminek. A posztmodern alapvető állítása, hogy egy szöveg jelentése amúgy sem stabil tárgy, hanem kapcsolati jellegű. Mit jelent ez a kapcsolati jelleg? Egyszerűen azt, hogy egy leírt vagy elmondott szöveg jelentése a szöveg és az olvasója / hallgatója dialógusából bontakozik ki. Ha valaki hallgat egy igehirdetést (és nem alszik el közben...), saját magában folyamatosan reflektál az elhangzottakra, azaz kiértékeli magának, ezáltal adva jelentést neki. Ha Karcsi bácsi ott ül vasárnap a gyülekezetben, és meghallgatja amit a pásztor prédikál, már menet közben is felruházza saját szempontjaival. Aztán az istentisztelet végén hazamegy, és otthon elmeséli beteg feleségének, Marikának, hogy mit mondott a prédikátor. Marika meghallgatva Karcsi bácsi verzióját, már annak hallgatása közben kialakít egy "Marika-féle" változatot a vasárnapi igehirdetésről, és ezt adja tovább másoknak. A posztmodern azt állítja, hogy a jelentés azért sem stabil, mert az újabb és újabb befogadók értelmezése épül egymásra, és mindenki csak egy korábban már mások szerint értelmezett tartalmat képes továbbadni. (Érdekes gondolatkísérlet lehet ezt a szemléletet a bibliai szájhagyományra vetíteni, például a teremtéstörténetek kapcsán!)

Mindez persze elég barátságtalanul hangzik. Ha annyifelé burjánzanak az értelmezések, ahányan vagyunk, akkor lehetetlennek tűnhet egyértelműen beszélni. Az értelmezések diverzitása addig fajulhat, hogy már senki nem tudja biztosan, minek mi a jelentése. Arra azért szeretnék rámutatni, hogy ennek a gonoszul hömpölygő értelmezéshullámnak ijesztő mivolta ellenére is van egy nagy-nagy előnye. Mivel a posztmodernben nincs egyetlen ortodox, azaz helyes értelmezés, ez jelentősen bevonja az igehallgatót és bibliaolvasót abba a munkába, hogy küzdjön meg ő a szöveggel és alakítson ki róla saját véleményt. Szerintem ez egy értékes kincs egy olyan világban, ahol az emberek és a keresztények többsége is lusta gondolkodni. 

Ettől függetlenül a kérdés még mindig kérdés: ha mindenki amúgy is szubjektíven értelmez, mit lehet tenni egy prédikátornak, aki egy konkrét üzenetet akar átadni, és nem szeretné, ha a hallgatói mást értenének rajta, mint ami elhangzott? A kérdéssel kapcsolatban egy elég nehezen érthető irodalomtudományi fogalmat lehetne bedobni, amit recepcióesztétikának neveznek. (Nem fogok belemenni, mert kihullana az olvasó haja, ha megtenném.) Dióhéjban, a recepcióesztétika egy szöveg olvasóját állítja a középpontba, és azt a folyamatot írja le, ami egy olvasóban lejátszódik, amikor a szöveg hatni kezd rá. Az olvasó, vagy a vasárnapi prédikáció hallgatója egy elvárási horizonttal rendelkezik, amely saját körülményei, meggyőződései, eddig ismeretei elegyéből áll. Ez találkozik a hirdetett vagy olvasott ige horizontjával. A kettő összeolvadása ad ki egy érvényes olvasatot. A recepcióesztétika tehát úgy véli, a hallgató nem önkényesen értelmez: saját horizontját a szövegé vagy a beszédé irányítja. Amikor valaki olvas egy szöveget, vagy hallgat egy igehirdetést, akkor magában folyamatosan hipotéziseket állít fel arról, mit jelentenek az olvasottak, vagy elhangzottak. Ahogy az igehirdetés vagy az olvasási folyamat halad előre, ezek a hipotézisek is változnak: némelyik felülíródik, némelyik megerősítést nyer. 

Az elhangzott üzenetbe a szónok (vagy a szövegbe a szerző) beépíthet olyan elemeket, melyek ezt a "hipotézisgyártást" irányítják: ezek az elemek persze nem közvetlenül jelennek meg. Egyetlen értelmes szövegben sem találkozunk ilyen mondattal: "most pedig megmondom a kedves olvasónak, hogyan értse az eddig leírtakat!". A beépített elemek egy elképzelt olvasónak vagy igehallgatónak szólnak, melyekkel a szöveg megalkotója számolt, és olyan motívumokat tartalmaznak, melyek befolyásolják és irányítják az értelmezést. Ha egy prédikátornak van tehetsége ahhoz, hogy jó érzékkel az igehirdetés megfelelő helyeire rakjon egy-egy ilyen motívumot, a recepcióesztétika szerint képes lehet arra, hogy hallgatóit egy érvényes olvasathoz vezesse. Ha viszont a prédikációja csak ilyen motívumokból áll, akkor már nem iránymutatásról, hanem közvetlen manipulációról lehet beszélni.

Szerintem a feladat kettős: egy igehirdetés vagy bibliamagyarázat akkor jó, ha egyrészt nem túl direkt, azaz nincs telezsúfolva irányító motívumokkal, másrészt nem annyira általános vagy parttalan, hogy az üzenete kivehetetlen és érthetetlen marad, mert túl sok értelmezési lehetőséget hagy nyitva. Úgy gondolom, egy jól felépített igehirdetés meghagyja a hallgatóknak a szabadságot, hogy maguk alakítsák ki az értelmezéseiket, de a kellő pillanatban "bedobott" motívumokkal mégis felragyogtat egy utat számukra, hogy ne boruljanak az út széli árokba. Az ilyen megközelítésben egyszerre van meg egy egészséges határozottság, és a másik ember véleményszabadságának tisztelete.

És még egy szempont: Ulrich Körtner írt egy rövidke könyvet, melynek "Az ihletett olvasó" címet adta. Nagyon megragadónak találom ezt az elnevezést. Szerintem fontos, hogy a Szentírás kapcsán ne csak a bibliai szerzők esetében beszéljünk arról, Isten hogyan ihlette őket a szöveg leírására. Bizonyos formában nekünk, olvasóknak is ihletetteknek kellene lennünk. Néha ez meg is történik, és ilyenkor az ember úgy érzi, mintha eddig felfedezetlen földre tette volna a lábát. Szerintem erre is törekedni érdemes.

2015. március 3., kedd

Az értelmezés sokszínűsége, mint szelekciós előny

Teológusként is idegesítő tud lenni számomra, amikor a Biblia egyes passzusait az exegéták áttekinthetetlenül sok jelentéssel látják el. Vajon előny vagy hátrány, hogy a Szentírást millióféleképpen lehet értelmezni? Kulturális evolúciós jelenség, vagy az interpretálók egyszerű ravaszsága áll a háttérben? (Esetleg mindkettő?) Idegbajt kapjunk tőle, vagy használjuk ki a lehetőségeit?

Egy kedves olvasóm, Deák Péter (aki nem mellesleg genetikus) kissé csípős hangon felvetette, hogy a bibliaértelmezések állandóan változtak, ezzel mindig fenntartva a Szentírás jelentőségét. Ez azonban nem tarthat a végtelenségig, mert az egymásnak ellentmondó szövegek miatt egyre nehezebb lesz az értelmezések variálásával lavírozni a jövőben. Megjegyzésére - ha már Péter az evolúció alapjairól szemlélődik - egy hozzá nem értő ember evolúciót érintő hangos gondolkodásával válaszolnék.

Tény és kiindulási alap: az evolúcióelmélet ma már sokkal többet jelent a biológiánál. Az evolúciót a kutatók többsége a biológián kívül más rendszerekre, így az emberi kultúrára is alkalmazza. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, ezen el lehet vitatkozni. Mindazonáltal ha feltesszük ezt a szemüveget, azt látjuk, hogy társadalomtudományi szempontból a vallások és hiedelmrendszerek is aktív szereplői a kulturális evolúció folyamatának. Maguk a hiedelmek, a szokások, a babonák, és a vallások esetében a különféle teológiák, nézetrendszerek, szellemi áramlatok replikálódnak, azaz másolódnak, például az adott komplex világnézet (esetünkben a kereszténység) világába beépülve terjednek, és bizonyos értelemben "megmérkőznek" egymással. Az életképesebb, azaz vallási értelemben hihetőbb, vonzóbb teóriák logikusan nagyobb tömeget vonzanak majd, és ezért nagyobb körben terjednek, adott esetben a kevésbé népszerű vetélytársaik kárára, ezzel biztosítva maguknak a túlélést. Tágabb perspektívából szemlélve pedig maguk a vallások is versenyhelyzetben vannak, főleg egy olyan kontextusban, amilyen a multikulturális Európa, ahol találkozhatnak, konfrontálódhatnak, vagy akár párbeszédbe is elegyedhetnek egymással. Nyilván azt, hogy melyik vallás "kerekedik felül" a történelem bizonyos pillanataiban (ha ez bekövetkezik), elképesztően sok paraméter együttállása határozza meg, ezért én úgy látom, csak sémákat lehet felvázolni anélkül, hogy elvesznénk az apró részletekben. A sikertényezők halmazából most csak egyetlen egy elemet ragadok ki, mégpedig azt, amit Péter kommentjében említett.

Szerintem egy vallás sikerességének, társadalmi túlélésének, elfogadottságának egyik kulturális evolúciós ismérve az lehet, hogy az általa használt szent szöveg - esetünkben a Biblia - mekkora szemantikai rugalmassággal rendelkezik. Számomra plauzibilisnek tűnik, hogy egy olyan összetett és nagyobb lélegzetű könyv, amit minden körülmények között szigorúan csak egyféleképpen lehet értelmezni, nem lesz egy világvallás szent iratává. Egy világvallástól azt várjuk - más szavakkal az méltó hozzá -, hogy rugalmas, számos lehetséges interpretációt lehetővé tevő szent szövegből táplálkozzon. Hosszú távon az értelmezéseknek ez a diverzitása biztosítja, hogy az adott vallás bármilyen történelmi helyzetben és bármilyen kulturális közegben megállja a helyét, alkalmazkodva az éppen aktuális kihívásokhoz. (Mielőtt valaki felvetné: nyilvánvaló, hogy nem csak a szent szöveg szemantikai flexibilitása a döntő egy vallás sikerességében. Valószínűleg vannak más kulcstényezők is, például hogy mennyire nyitott az adott hitrendszer új tagok befogadására. Erre jó példa lehet, hogy a kezdődő kereszténység egyik legnagyobb riválisát, a Mithrasz-kultuszt azzal is leszorította a versenypályáról, hogy mindenki felé elfogadónak bizonyult, míg a Mithrasz-kultusz alapból kizárta a nőket, és többnyire katonákat tömörített a soraiban).

Mármost, én úgy gondolom, amit sokan (hívők és nem hívők, hangulatomtól függetlenül pedig néha jómagam is) forrongva a teológia szemére vetünk, nevezetesen hogy állandóan variál a Szentírás szövegeivel, valójában nem más, mint egy létező adottság felhasználása, ami a Szentírás inherens tulajdonságából következik. A bibliai szöveg változtathatóságát alapvetően nem a teológia garantálja, nem a teológusok agyszüleménye, nem ők találták ki, hanem egyszerűen a szöveg struktúrája ilyen, amit egyébként a teológusokon kívül is mindenki kihasznál a maga módján az egyházban. Persze mindez nem jelent mentséget a visszaélésekre, hiszen sokszor a teológusoknak sem kell a szomszédba menni, ha magyarázkodni és csavargatni óhajtják a szöveget. A Biblia alapvető rugalmassága ettől függetlenül létezik, mégha nem is garantálja, hogy az emberek nem élnek vissza vele. 

Mindazonáltal mégis úgy gondolom, hogy az "értelmezések evolúciója", azaz adaptációja az adott kulturális kontextushoz alapvetően nem ördögtől való jelenség, hanem természetes velejárója a kibontakozásnak, melynek hátterében egy valóban sokszínűen értelmezhető Biblia áll. (Ezt a sokszínű szövegértelmezést egyébként - nem véletlenül - nemcsak a kereszténységben, hanem más világvallások esetében is látjuk.) Erre a szemantikai variálhatóságra szerintem jó alapot ad, hogy a Bibliában igen nagyfokú a műfaji változatosság, ráadásul a mitikus szövegekben a reális történelem és az üzenet is keveredik egymással. Mindehhez még hozzá lehet tenni, hogy a bibliai alapnyelvek (a héber és a görög) amúgy is jól használható struktúrájúak az ilyen variáláshoz, valamint az évszázadokon át alkalmazott szájhagyomány sem csak a konzerválást, hanem a perikópák értelmező továbbadását is szem előtt tartotta. Ez azt jelenti, hogy a szöveget szájról-szájra hagyományozó emberek szemlélete is rugalmas volt abban a tekintetben, hogy nem a betűszintű egzaktság vonzotta őket, hanem adott esetben az, hogy az elmesélt elbeszéléseket az adott hallgatóságukhoz (is) igazítsák. Vagyis a bibliai szakaszok sok esetben eleve egy képlékenynek tűnő hagyományozási folyamat végén kerültek a papirusztekercsekre. A változékonyság bele van kódolva a szövegbe.

Ha a Biblia alapvetően sokféle értelmezést tesz lehetővé, és ez egy olyan belső tulajdonsága, amit nem mi vetítünk rá, hanem valóban rendelkezik vele, akkor vajon hogyan és milyen szempontok szerint zajlik le bennünk ez az értelmezési folyamat? Miért van az, hogy a prédikátor szavait, aki pedig egy végtelenül egyértelműnek tűnő szövegről beszél, a hallgatók egészen másként értik, mint ahogy ő szeretné? Hogyan oldódik fel sok esetben az objektívnak tűnő határ és válik szubjektívvé az értelmezés folyamatában? Köze van ennek a korszellemhez is? Legközelebb ilyesmikről szeretnék írni - tudom, nem egyszerű témák ezek, remélem még bírjátok cérnával...