A dogmatizmus nem dogmatika!

Izgalmasnak hangzik és valahol az is: megjelent egy friss könyv az ismert pszichoterapeuta Feldmár András és egy teológus, volt lelkész Tóth László közös beszélgetéseiből, melyben a szerzőpáros kötetlenül és szabadon igyekszik ötletelni kiválasztott bibliai narratívákról. Összesen tizenegy különféle passzus került terítékre, de a legbeszédesebb talán mégis a könyv címe, mely tulajdonképpen össze is foglalja az egész írásmű lényegét: "Nem Szentírás!" Nem csupán arról van itt szó, hogy a két beszélgető nem akarta annyira komolyan venni magát, hanem volt valami, amit azért kifejezetten komolyan akartak csinálni: elkerülni azt, hogy a Bibliát dogmatikusan tárgyalják. 

Tóth László kerek perec ki is mondta egy nyilvános fórumon, amikor arról kérdezték, miért pont ilyen címet adtak a könyvnek: "Azért, mert nem dogmatikusan beszélgetünk: ha dogmatikusan beszélgetnénk, akkor ez Szentírás és nem szabad vele vitatkozni, de mi egy csomó hülyeséget is mondunk vagy viccet vagy nevetünk." Vagyis egyértelművé téve, ha a Szentírást valaki dogmatikus attitűddel közelíti meg, akkor a Szentírás bezárja magát előtte, nem lehet igazán tanulmányozni, nem szabad vitatkozni, nem lehet kendőzetlenül, felhőtlenül, akár jó kedéllyel beszélni róla.

Őszintén megmondom: nem az lep meg, hogy valakinek ilyen félrecsúszott véleménye van a dogmatikáról, hanem inkább az, hogy ez egy teológus álláspontja, aki elvileg tanult dogmatikát. Persze érteni vélem, Tóth László hogyan interpretálja a "dogmatikus gondolkodást": nyilván valami olyasmit ért alatta, miszerint az ember egyfajta vallásos fafejűséggel közelít a Szentíráshoz, egy szigorú tanrendszer szódás szemüvegén át látja, ami óhatatlanul valamiféle lelki károkozáshoz fog elvezetni. Nem akarok cinikusan írni erről, mert ha Tóth ezt és így gondolja, abban bizony van igazság. Mégpedig két okból is. Az egyik, amit éppen két dogmatikus szerző, a holland Gijsbert van den Brink és Cornelis van der Kooi hangsúlyoznak ki kiváló dogmatikakönyvükben, miszerint a Bibliában szereplő zsidók és keresztények az istenhitet sokkal inkább "tapasztalatok, látomások és érzések, elhívás és engedelmesség, döbbenet és csodálat, bűn és kegyelem, bizalom és imádás" módján élték meg, és nem valamiféle rendszerező racionalizálás mentén. Vagyis: a Biblia nem tűnik dogmatikai könyvnek. És ha a Biblia nem dogmatikakönyv, akkor nem feltétlenül hibázik valaki, ha ennek tudatában olvassa. A másik, hogy a hit racionalizáló megközelítése bizony tényleg egy módja lehet annak, hogy távol tartsuk magunktól Istent. C.S. Lewis mondta egyszer kesernyés gúnnyal, hogy valószínűleg a pokol alján vannak azok a teológusok, akiket sokkal jobban érdekelt az Istenről alkotott saját elképzelésük, mint Isten maga.

Tehát: megértem, amit Feldmár András és Tóth László mondanak a dogmatizmusról. Azt azonban nem értem meg, miért nem mondja ki Tóth legalább egyetlen egyszer, hogy a rossz dogmatikának a jó dogmatika az ellenszere, nem pedig az, ha egyszerűen kizárunk minden ilyesmit a diskurzusból. Illetve, valahol sejtem erre a választ: ez pedig természetesen az, hogy ilyesmit kíván tőlük a Zeitgeist, a mindent átható korszellem. Valójában irtóznak ők ettől - de nem a dogmatizmustól, hanem magától a dogmatikától is. 

Benne van ebben az egészben a posztmodern felfogás élhetetlen makacssága, miszerint egy szöveg jelentését már nem is szerző mondja meg - tulajdonképpen tökmindegy mit akart nekünk üzenni a szerző - hanem az olvasó alkotja meg a jelentést az olvasás aktusa során. Értsük ezt jól: nem pusztán arról van szó, hogy amikor egy szöveget - például a Bibliát - olvasunk, akkor kreatívan próbáljuk megérteni a leírtakat, hanem egyenesen arról, hogy az már teljesen mindegy, hogy aki eredetileg leírta a szavakat, mit akart valójában. A posztmodern trendek szerint a szöveg önálló életet él. Független attól, aki megírta és tökmindegy mit akart vele kezdeni a saját szerzője. Ez egy elképesztő ostobaság, emeletes butaság szerintem, ami szörnyű károkat és zűrzavart tud okozni a fejekben. Olyasmi ez, mintha leírnák egy mondatot arról, miszerint "egy zöldellő réten tehenek legelnek és süt a nap" - azzal a szándékkal, hogy egyszerűen egy nyári életképet nyújtsak valakinek. Az emberek pedig mindenfélét összehordanának a mondat kapcsán arról, hogy a zöld rét és a legelő tehenek valójában az anya-gyermek kapcsolat harmóniájának metaforái, hiszen az anya testéből, a Gaia-ból táplálkoznak a fiúk,  mintegy "lelegelik" az anyát, így növekszenek jámborul, de ezt csak addig tehetik meg, amíg süt a nap - vagyis megfelelők a családi körülményeik... Kellő fantáziával aztán egy szöveg bármit mondhat bárkinek, s mivel az már nem számít, mit akart mondani eredetileg, így a tapasztalat azt mutatja, iszonyú káosz alakul ki az értelmezésekben.

Nos, a dogmatika többek között arra is való, hogy a káosz kibontakozását megakadályozza. Irányban tartja a fejünkben cikázó gondolatokat: nem olyan értelemben, hogy megtiltja a vitát (ha voltak viták, akkor a dogmatika történetében aztán igazán voltak!), vagy lehetetlenné teszi a fantázia szárnyalását. Hanem azt mondja, próbáld megérteni miről szól a szöveg és aztán tedd mérlegre! Mert nem a dogmatikától zárul be előttünk a Biblia, hanem éppen ellenkezőleg. Ha mindenki saját ötletelgetésére van bízva a Szentírás üzenete, akkor az egyszerűen káoszhoz fog vezetni - és ez a káosz lesz az, ami végül elzárja az utat a Bibliához. Groteszk fordulat, hogy szinte új dogmatikává vált a dogmatika kizárása a képletből...

Nem az a baj tehát, ha a dogmatikus gondolkodást akarjuk kizárni, hanem ha ennek lendületével magát a dogmatikát is kizárjuk. Őszintén szólva, Feldmár András és Tóth László könyvét végigolvasva márpedig folyamatosan ez volt a benyomásom. Nem mondanak rosszakat egyébként, sokszor-többször fején találják a szöget - ahogy egy hatalmas beszélgetésfolyamban is szinte már statisztikai alapon felbukkannak majd értékes, mélyen igaz, használható csúcspontok, főleg ha két művelt ember cseréli ki egymással a gondolatait. Ez azonban még nem igazolja vissza az alaptézist, miszerint a Biblia által tolmácsolt teológia igazságához kerültünk közelebb.

Tovább

Felekezetmentesek felekezete?

A nyugati kereszténység egyik legmeghatározóbb szubkultúrája - tetszik vagy sem - még mindig Amerika. És Amerikában most történik valami érdekes: a fővárosban gombamód szaporodnak az úgynevezett "felekezetnélküli gyülekezetek" (nondenominational churches), ahogy egyre növekszik azok száma is, akik ilyen típusú közösségben kívánják megélni a hitüket. Ez lenne a kereszténység egyik lehetséges jövője a nyugati plurális-szekuláris térben?

Nagyon sokszor morfondíroztam arról itt a blogban, vajon hogyan kell elképzelni a nyugati egyház jövőjét. Nos, meglehet, hogy valamiféle tendencia első lépéseit láthatja az ember abban, ami mostanság Washington DC-ben zajlik. A nemes egyszerűséggel csak "The District Church"-nek (kábé azt jelenti, hogy "A Kerületi Gyülekezet") nevezett közösségek ugyanis az elmúlt időszakban meglehetősen dinamikus fejlődésnek indultak a fővárosban. Egész pontosan az ilyen gyülekezetek száma a statisztikák szerint (melyek a 2010 és 2020 közötti évtizedet vizsgálták) a több, mint kétszeresére növekedett - konkrétan 61-ről 145-re. A felekezetnélküli közösségekbe járók becsült száma pedig gyorsan meg is haladta a washingtoni népességnövekedést. 2020-ra már hatvanezernél is több lakos találta meg az utat a nem felekezeti gyülekezetek padsoraiba. Természetesen a konkrét és nagyobb felekezetek méreteihez képest ezek a számok még nem annyira hatalmasak (főleg a legnagyobb létszámú amerikai közösség, a déli baptista egyház mellett), de a trend világosan abba az irányba mutat, hogy növekszik az igény a hívők részéről a "felekezetmentes" gyülekezetiségre. Mintha mindenki belefáradt volna már abba, hogy valamelyik keresztény egyházhoz tartozik: az ilyesfajta identitásáról szívesen lemond, és helyette szimplán csak eljár egy "kerületi gyülekezetbe".

Egyébként a "The District Church" mozgalmat 2010-ben egy bizonyos Aaron Graham (ld. fotón) és felesége Amy alapította. A férfi eredetileg déli baptista lelkész volt, tehát ennek köszönhetően a felekezetmentes gyülekezet nyilván számos baptista vonást hordoz, habár a liturgiájában sok az anglikán elem, miközben karizmatikus vonások is jellemzik. Graham úgy véli, a felekezetmentesség miatt jóval kevesebb a korlát a gyülekezet életében, és így jobban tudnak a hitet keresőkre összpontosítani. 

Eddig a tények, az adatok, a száraz tudnivalók. A kérdés persze az, mit szóljon az ember a felekezetmentes kerületi gyülekezet ötletéhez, mint valamiféle megújulási próbálkozáshoz? Lehet ez valamiféle jövő útja a kereszténység számára? Őszintén szólva az én érzéseim ambivalensek, és egyelőre inkább csak forgatom a számban a dolgot, próbálom megrágni, ízlelgetni, lenyelni. Szó se róla, van ebben valami, ami nagyon vonzó számomra (főleg érzelmileg), hiszen egyrészt sem Jézus, sem az apostolok nem tartoztak semmilyen felekezethez (mivel az ő idejükben ilyenek nem is léteztek), másrészt tényleg roppant fárasztó tud lenni az a sokféle elválasztóvonal, ami az egyébként "egy-háznak" nevezett kereszténységet keresztül-kasul átszövi. A helyzet az, hogy a felekezeti identitás erősítgetése általában csak vastagítja ezeket a vonalakat és mélyíti a szakadékokat, ezt mindannyian tapasztaljuk. Pedig a kereszténység - főleg a nyugati civilizációban - nem éppen a virágkorát éli, úgyhogy józan számítások szerint inkább arra kellene törekednie, hogy a közös pontokat keresse a szétválasztó elemek helyett.

Szóval, nem feltétlenül rossz ötlet kerületi gyülekezeteket alapítani, és legyünk őszinték, végső soron már eltelt 13 év a kezdet óta (az első ilyen közösség 2010-ben alakult meg). Ez azt is jelenti, hogy akár felnőhetett egy olyan generáció, amely már azt szokta meg, hogy egyszerűen kereszténynek tartja magát mindenféle felekezeti identifikáció nélkül. Most persze bedobhatjuk azt a fanyar érvet, hogy az ilyen hívő fiatalok is egy felekezethez tartoznak: mégpedig a felekezetmentesek felekezetéhez. Ebben a fanyarságon túl azért mégis van valami: hiszen az is egyfajta ekkléziológiai látásmód, hogy nincs szükség felekezetekre. Ha egy felekezetmentes felekezet tagja vagyok, akkor is van a fejemben egy elképzelés arról, hogyan kell az egyháznak és egy gyülekezetnek működnie - és ez lesz a felekezeti identitásommá. 

A nagy kérdés tehát az, hogy lehet-e egyáltalán abszolút felekezetmentes módon megélni a kereszténységet vagy sem? Létezhet és megmaradhat hosszú távon az ilyesmi? Nem történik meg az, ha teljesen felekezetnélküli alapokon szerveződik egy gyülekezet, akkor ez keszekusza teológiához és teljesen megfoghatatlan hitélethez vezet? Nem valamiféle naiv visszavágyódás ez a kereszténység kezdeti időszakába, ahova valójában már nem vezet út - hiszen az elmúlt kétezer év egyháztörténelmét nem lehet semmissé tenni?

Én nem vagyok egyháztörténész, de sekélyes ismereteim alapján az egyház különféle felekezetei a maguk identitásaival azért jöttek létre, mert a hívők nem értettek egyet bizonyos teológiai kérdésekben. Gondoljunk csak hirtelen a leginkább kézenfekvő példára, a reformációra. Igen, tudom, kapásból lehet úgy érvelni, hogy maga Luther Márton sem akart új felekezetet alapítani. Mégis a realitások azt mutatták, hogy a valóság más irányba görbítette a reformáció útját: Luther, Kálvin és a többiek erőfeszítései olyan teológiai meggyőződésnek teremtettek alapot, melyet a katolikus egyház egyszerűen képtelen volt integrálni. Elkerülhetetlennek tűnt tehát a felismerés, miszerint új bort nem lehet régi tömlőbe tölteni. Szükségszerűvé vált új felekezetet létrehozni még akkor is, ha ez nem volt benne a reformátori pakliban. Nem Luther akart evangélikus egyházat, hanem a valóság vitte ebbe az irányba a felismerései miatt. Egyszerűen szólva a felekezetek a viták és összeférhetetlen teológiai nézeteltérések természetes következményei lettek.

Márpedig az emberi természet azóta sem változott. A felekezetek létezése nem feltétlenül azt mutatja meg, hogy a hívők szerették a balhét és képtelenek voltak kiegyezni egymással. Hanem azt is, hogy vannak olyan kérdések, melyek igenis fontosak és melyekről nem ugyanazt gondoljuk. Nem vagyok olyan ember, aki állandóan lobogtatni szereti a felekezeti hátterét - igazság szerint alig élek ezzel a lehetőséggel -, sőt abszolút érdekelt vagyok a közös párbeszédben más felekezetű keresztényekkel. Mégis, nem tartom áldatlan állapotnak a felekezetek létezését és identitást nyújtó valóságát sem egészen addig, míg ez nem jelenti a más hívők kiutálását, kiközösítését és lenézését. Vagyis, ha a felekezetiség nem korlát és furkósbot, hanem identitásképző erő, akkor szerintem nincs gond vele.

Ugyanakkor nem szeretném leírni és lesajnálni a The District Church próbálkozását sem - és azt is be kell látnom, az idő egyelőre őket igazolja. Kíváncsi leszek ennek az egésznek a jövőjére, leginkább pedig arra, hogy ez megmarad valamiféle tipikusan amerikai vallási jelenségnek, vagy elterjed a nyugati kereszténységben máshol is - beleértve Magyarországot ...

Tovább

Metavilág metabűnei...

Az előző gondolatmenet során felmerült kényes kérdések mögött - ez aligha tagadható - egy hasonlóan problémás jelenség húzódik. Figyeljük meg: azért is könnyű eltussolni az egyházban (és azon kívül) a súlyos erkölcsi kisiklásokat, mert már nem illik kimondani a rosszról, hogy az rossz. Ehelyett a végtelen erkölcsi relativizmusban az egész diskurzus visszazuhan egy sokkal alapvetőbb szintre és ott aztán  meg is reked...

Majdnem naponta találkozik az ember egy csomó életpéldával. Tegyük fel, hogy publicitást kap egy hírportálon, hogy egy nőt megerőszakoltak egy budapesti parkban. Szerencsére a társadalom immunrendszere ilyen ügyekben azért még tud működni. Bár a szexben manapság a legtöbb ember csak egyetlen erkölcsi teendőt lát maga előtt ("mindent szabad, ami másoknak nem árt"), de a vérfertőzést, a pedofíliát és a nemi erőszakot azért alapvetően még elítéli.

Mit fogunk látni? Az első kommentek valószínűleg kifejezik  majd a sajnálkozásukat az áldozat felé, és sürgetik a hatóságok szigorú fellépését, a törvények érvényesítését az elkövetővel szemben. Talán nem tévedek nagyot ha kijelentem, ez a normális reakció. Aztán csakhamar egyre másra előkerülnek - és nem feltétlenül trollkodás miatt - olyan vélemények, melyek az egészet visszafordítják az áldozatra: minek ment oda, minek öltözködött úgy ahogy, mire számított ha egyedül volt, ezzel csak tálcán kínálta magát, stb, stb...  Vagyis groteszk módon beindul az áldozathibáztatás és szinte már az előbb kijelentett etikai konzekvenciák ellenkezője kezd előtérbe kerülni. Utolsó körben pedig előkerülnek az internet kommentfilozófusai, akik szeretnének "árnyaltabban látni a kérdést", és szerintük túl van már tolva ez a bántalmazás téma és a #metoo jelenség is. Fárasztó, hogy mindig erről kell olvasni, pedig vannak az országnak nagyobb problémái is ennél... Végül aztán a túlbonyolított diskurzusban egy kívülálló már akkora porfelhőt lát az egész kérdésben, hogy nem is lesz kedve erkölcsi konzekvenciákhoz eljutni.

Pedig csak annyit kellett volna kimondani, hogy aki megerőszakol egy nőt, az egy állat. És pont.

Igyekszem azért megérteni mindazt, ami történik. Tény, hogy az etikai dilemmák nem olyanok, hogy egyszer megválaszoljuk őket és soha többet nem kell velük foglalkozni. Természetes, hogy vita zajlik etikai kérdésekben és sokféle látásmód megjelenik, de az már nem mindegy milyen szinten zajlik a diskurzus. Most kérem egy kicsit az olvasóm türelmét, mert egy nagyon rövid elméleti okfejtést írok le, de ez fontos a mondanivalóm teljes megértéséhez! 

Az etikának ugyanis (legalább) három szintje van:

1. a deskriptív etika

2. a normatív etika és

3. a metaetika

A fentiekhez még hozzá szokták tenni az "alkalmazott etikát" is - de az végső soron nem más, mint a normatív etika a gyakorlatban. Ha valaki például leírja, hogy Jézus idejében milyenek voltak a közerkölcsök, akkor ezzel nem feltétlenül állít fel erkölcsi követelményt, csupán megemlít egy tényt. Ehhez hasonlóan kijelenthetem azt is, hogy Szaúd-Arábiában tilos disznóhúst enni, mert az muszlim ország - maga ez a kijelentés pusztán leíró jellegű, vagyis deskriptív még akkor is, ha etikai tartalommal foglalkozik. Nem értékelem jónak vagy rossznak, hogy Szaúd-Arábia így működik, csak megemlítem ezt a tényt.

Persze az etikára alaphangon nem így gondolunk, hanem ezerszer inkább normatívként. Szerintem jól írja Michael Quante, hogy a normatív etika kissé redundáns kifejezés (kb. mint a "nőtlen agglegény" - minek ezt ennyire cifrázni?), hiszen az etika a tipikus megközelítésben eleve normatív. Másként fogalmazva azért létezik etika, mert a jó és a rossz kérdésében normatív módon akarunk eligazodni, nem kellene tehát a "normatív" szót még külön hozzátenni az etika kifejezéshez.

Létezik azonban egy harmadik, mondhatni nagyon alapvető szint is, mely inkább nyelvfilozófiai jellegű és az etika mibenlétét vagy éppen a "jó" és "rossz" fogalmait, esetleg az etika különféle elemeinek használati módjait próbálja megragadni. Így például ha azt kérdezem, hogy "jó dolog halálra zabálni magunkat?", akkor ez egy normatív etikai kérdés, de ha úgy fogalmazom meg, hogy "mit értünk halálra zabálás alatt etikai értelemben?", az inkább metaetikai felvetés lesz. 

Miért okoskodok én most erről? Röviden és egyszerűen azért, mert azt tapasztalom, hogy az erkölcsi kérdésekben a párbeszéd gyakran már csak a metaetika szintjén zajlik. Már nem arról szól a fáma, ha valaki valamit elkövet, az jó volt vagy rossz, hanem arról, egyáltalán mit értünk jó és rossz alatt, létezik-e ilyesmi, és ha igen, az megértésünk szerint mennyire tekinthető mindenkire érvényes mércének? No persze nem akarom azt állítani, hogy a metaetika haszontalan, sőt véleményem szerint nem hiba vagy bűn megbeszélni és időről-időre egyeztetni az etikai fogalmainkat, a keretet, amibe mintegy becsatornázódik a normatív etikánk - de azt már problémának látom, ha minden konkrét etikai kérdést a metaetika szintjére akarunk levinni és ott megoldani.

A mai társadalmi közeg viszont egyre inkább ilyen. Konkrét, emberi sorsokat érintő, keményen normatív etikai kérdéseket áttesszük metaetikai síkra, ott pedig minden következmény és konkrétum nélkül elfilozofálgathatunk arról, hogyan lássuk ami történt. Egy idő után lopva eljutunk addig, mintha az egyház egy szolid bélyeggyűjtő klub lenne, ahol senki nem akar semmit értékelni, csak tisztán elméleti kérdések elméleti hátteréről diskurál. Metaemberek beszélgetnek metabűnökről (vagyis arról mit takar a bűn fogalma, és úgy általában hogyan működik a bűn), egy metavilág metaerkölcsi felvetései között. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen metavilágban, ahol csak a metaetika létezik, nem is lesz semminek semmi következménye - mert nem is lehet. 

Szerintem fontos, hogy ezt a luxust ne engedjük meg magunknak. És ismét: persze, hogy elkerülhetetlen a metaetika tárgyalása! Látnunk kell a fogalmainkat és azok jelentését, ahogy megbeszélhetjük azt is, hogyan és milyen ismérvek alapján működik az értékrendünk, melyek azok a szűrők, amik segítenek az etikai döntéseinkben, vagy akár mi az etikai gondolkodásunk csúcsértéke, amihez hozzámérünk minden mást. De amikor konkrét ügyek konkrét kérdései kerülnek az asztalra nem szabad a normatív etika "alá" engedni a kérdéseket, és puszta köldöknéző bölcsészkedéssé silányítani. Hogy úgy mondjam: ez már nem volna etikus. Semmilyen szinten.

Tovább

Ki kérhet számon másokat?

Az előző bejegyzés kapcsán, melyben ikonikus vezetők, dicsőítő énekesek, rivaldafényben lévő keresztény szolgálók bukásáról volt szó, szinte magától értetődően felmerül a kérdés: ki jogosult egyáltalán arra, hogy bárki mást számonkérjen? Milyen alapon ülünk le kamera mögé és ítélkezünk más hívőkről, holott mi magunk sem vagyunk tökéletesek? Ki adott nekünk felhatalmazást ilyesmire?

Túlérzékeny kultúrában élünk, ám faramuci módon ez a túlérzékenység nem azt jelenti, hogy magára a bűnre lettünk ennyire érzékenyek - hanem sokkal inkább arra, ha valaki a bűnt számonkéri. Már nem az fáj, hogy hívő emberek súlyos vétségeket követnek el és ezeket igyekeznek leplezni. Nem, a fájdalmat inkább az okozza, aki leleplez. Az lesz a bunkó, a szemétláda, a tapintatlan - no és persze az ítélkező, a farizeus, a fundamentalista. Az előző bejegyzéshez csatolt beszélgetés révén egyenesen döbbenetesnek éreztem a hozzám visszaérkező reakciókból azokat, melyek ennek a túlérzékenységnek a szimptómáit mutatták, még ha nem is akartak ennyire bárdolatlanul fogalmazni.

Node tisztelt hölgyeim és uraim, hát miről volt szó? 

Keresztény emberek válogatottan súlyos, bibliai és adott esetben még büntetőjogi mércével mérve is bűnnek nevezhető dolgokat követtek el. Van itt gyerekek megrontása, nemi erőszak, sokszoros házasságtörés, zsarolás öngyilkossággal, emberek millióinak becsapása... Valami egészen döbbenetes. És ami a romlott torta tetején a hab, hogy az ilyesmiket elkövetőknek eszük ágában sem volt napfényre hozni, tisztázni, helyre tenni, amit csináltak. Az előző videós beszélgetésben nem azért emlegettük például ilyen sokszor szegény Ravi Zachariast, mert rá különösen haragszunk - hanem mert őt sajnos átlagon felül szemléletes példának tartjuk, hiszen a durva erkölcsi állapotát megőrizve ment a halálba.

Figyeljük meg azonban, hogy ma már az ilyen - véleményem szerint az egyértelműnél is egyértelműbb - esetek sem ütik meg az ingerküszöböt, és egyes reakciók szerint még annak kell végül szégyenkeznie, aki fel meri hozni az ehhez hasonló jelenségeket. Az egyik tipikus "ellenérv" úgy szól, hogy aki beszél az ilyesféle dolgokról, az is bűnös ember, nem jobb másoknál, nincs joga magát bírói székbe emelni. Kíváncsi lennék az így érvelőkre, ha például a hírekben a bűnügyi krónikákat olvassák, és azt találják, hogy a rendőrség elfogott egy rablógyilkost... Vajon mit szólnak? Elkezdik hibáztatni a rendőrséget? Rámutatnak arra, hogy a rendőr is ember, ne higgye magát tökéletesnek, különben is a rendőrség gyakran visszaél a hatalmával? Nonszensz az ilyesféle okoskodás.

A kérdés az, tényleg erkölcsi magaslatokon kell szárnyalnia valakinek ahhoz, hogy az ilyesmiről kerek perec meg merje fogalmazni a véleményét? Bűntelen kell legyen valaki, hogy a bűnre rámutasson? Tudnom kell tojást tojni ahhoz, hogy a záptojást felismerjem? Mivé lesz ez a világ, ha már a teljesen világos dolgokról sem lehet teljesen világosan beszélni? Tényleg olyan egyházat szeretnénk, ahol a házasságtörésnek, abuzálásnak, pedofíliának, sikkasztásnak nem lehet semmiféle következménye, hiszen ha bárki is a szájára meri venni az elkövetőket, azonnal farizeusnak kell nevezni emiatt?

Azt hiszem és bízom benne, hogy a legtöbben nemet mondanánk az ilyen kérdésekre. Mégis, jogosan merülhetnek fel olyan gondolatok, melyek azt kívánják megérteni, kinek a dolga lehet szólni és milyen felhatalmazással emelheti fel a hangját. Ha a Szentírás egészét nézzük, kaphatunk némi eligazodást ebben, noha minden helyzetre alkalmazható iránymutatás nem létezik. Látunk például egy Nátán prófétát, aki Istentől felhatalmazva lépett oda Dávidhoz, hogy szembesítse a házasságtörésével és gyilkosságával. Olvasunk arról az Újszövetségben, hogy Pál bizonyos személyek kapcsán az úrvacsora megvonását, sőt akár még a közvetlen kommunikáció kerülését, az együtt étkezés elvetését is indítványozta. És az is le van írva az evangéliumban, hogyan kell több lépésben helyretenni egy gyülekezeten belüli elcsúszást - először négyszemközt, aztán tanúk előtt, végül azonban az egész közösség jelenlétében.

Amit tehát biztosan mondhatunk, hogy a Biblia diverz módon közelít a kérdéshez, de sehol nem tanítja és különösen nem pártolja a következmény nélküliséget. A károkozás - és ezt most nem feltétlen anyagi, hanem erkölcsi-szellemi értelemben értem - magával kell vonjon bizonyos dolgokat. Tisztázásra szorulhat melyek a helyes lépések - de a sumákolás biztosan nincs köztük. Ez nekem azt mutatja, hogy egy közösség vagy szélesebb értelemben az egyház spirituális higiéniája az egész közösség ügye és érdeke. Teljesen természetes immunreakció, ha valaki elkövet valami borzalmasat egy közösségben vagy a nyilvánosság előtt, azt épeszű ember nem fogja szó nélkül hagyni. Ha az illető ráadásul olyan tevékenységet végez, ami nem pusztán egy gyülekezet belügye, hanem az egyház nagyobb köreire tartozik, akkor a válaszreakció is ebből a nagyobb körből érkezik. Ez szerintem abszolút normális. És ebben a folyamatban igenis szerepe van azoknak, akik valamiféle hivatásuknak engedve felelős hangnak számítanak: lelkészeknek, gyülekezeti vezetőknek, közéletformálóknak, keresztény influenszereknek - azaz olyan személyiségeknek, akik frekventált pozícióban tartózkodnak. A közlogika is az ilyen emberektől várja el a megszólalást, nagyjából úgy, mint amikor (jó esetben) a sajtó látja el a hatalom ellenőrzési tevékenységét egy demokratikus társadalmon belül. (Nem véletlenül szereti a média feletti ellenőrzést megszerezni a mindenkori hatalom.)

Értsük tehát jól. Nem azért beszélgetünk ilyen ügyekről, mert odavagyunk a csámcsogásért és lubickolunk a botrányok habjaiban. Nem azért, mert mi vagyunk a mindenki felett álló tekintélyek, az Isten kizárólagos szócsövei. Nem azért, mert mi nem tudunk elbukni, nem szorulunk megjobbításra és tökéletes lényként tekintünk le a tömegekre. Hanem azért, mert ugyanahhoz a Testhez tartozunk, és egyrészt fáj, ami történik, másrészt fontos szempontunk a gyógyulás. Azért érezzük magunkat feljogosítva a szólásra, mert ez a Test a mi testünk is. 

Tovább

Keresztény ikonok tündöklése és bukása

Mi vezet el addig, hogy az egyházban népszerű, szinte már ikonoknak számító ismert emberek durva erkölcsi bukásokkal hullanak alá? Hogyan lehet, hogy senki nem látta egy-egy bukás előjeleit az ilyen emberek körül? És ha valaki elbukik, mi a bűnrendezés módja: csupán elegendő gyorsan bocsánatot kérnie vagy ennél komplexebb folyamat veszi kezdetét és a helyreállás hosszasabb ideig eltart?

Tudom, az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kismilliószor tárgyaltam valamilyen formában itt a blogban, de most egy majdnem kétórás beszélgetés keretében csócsáltuk őket Márkus Tamás Andrással és Bolyki Lászlóval. A magam részéről két dolog miatt tartom fontosnak, hogy az ilyen témákat időről-időre előszedjük. Az egyik, hogy nem szeretnék egy következmények nélküli egyházban élni, ahol bárki bármit megtehet, és a többieknek pedig az "Isten szeret" felkiáltással csupán annyi a dolguk, hogy alázatosan szó nélkül hagyják ami történt. A másik, hogy a bűn értelmezése és kezelése már nem pusztán a világ számára került irdatlan messzeségbe, de úgy látszik a nyugati egyházban is beindult egy erodálódási folyamat. Márpedig ha mi sem vesszük komolyan a bűnt, egy idő után nem fogjuk komolyan venni az evangéliumot sem - és az mindennek a végét jelenti. 

Utólag visszanézve a felvételt úgy érzem nem sikerült mindenhol pontosan azt kimondanom, amit egyébként szerettem volna. Ennek oka nemcsak valamiféle általános fáradtság részemről, hanem az is, hogy az ilyesféle kényes kérdések szálai borzasztó szövevényesek, nagyon érzékeny területeket érintenek, ráadásul nehéz úgy beszélni róluk, hogy az ne tűnjön se ítélkezőnek, se bulvárízűnek, se csámcsogónak, se a dolgokat elkenegetőnek. Mindenesetre szerintem azért elhangzott jó néhány érdekes gondolat mindenki részéről, a témát pedig érdemes ezek mentén tovább tárgyalni.

A videót megnézhetitek itt:

Tovább

Végső Bíráink...

Az előző bejegyzésekben emlegetett Suhajda-ügy kapcsán is ugyanazt tapasztalhatjuk, mint szinte bármi más témában: mindenki mondja a magáét, és mindenki annak a tudatában mondja, hogy neki van igaza. Ez tipikus posztmodern jelenség. A nagybetűs Objektív Igazság puszta lehetősége is elveszett, helyette szubjektív igazságokba kapaszkodunk. De mégis van-e bármi olyan végső bíráló tekintély felettünk, ami eldönti egy adott kérdésben, hogy kinek van igaza?

Tudom, ez a dilemma igencsak filozofikus és talán első olvasásra nem is érthető, ezért megpróbálom kicsit konkrétabbá tenni. Az egész Kampis György tudományfilozófus egyik régi cikke kapcsán jutott az eszembe, amelyben a kreacionizmusra / intelligens tervezettségre reagálva írt a tudomány működéséről, felépítéséről és autoritásáról. Kampis a tudomány tekintélyéről a következő - szerintem nagyon fontos - mondatot fogalmazta meg:

"A tudomány autonómiája és ezzel együtt a kitüntetett volta ugyanis nem abból fakad, hogy a társadalom különleges státust adományoz vagy engedélyez a számára, hanem abból, hogy a tudomány legvégső megítélője a természet és nem a társadalom."

Mire is gondolt Kampis? Gondoljuk ezt végig még egyszer! Arról van szó, hogy bár a tudomány maga a társadalom működésének egyik szegmense, sőt adott esetben a társadalom bízza meg a tudósokat (és finanszírozza is), hogy bizonyos tudományos kutatásokat végezzenek - mégis, nem a társadalom fogja elbírálni, hogy a tudománynak igaza van-e vagy sem. Hiába a társadalom öli bele a pénzét, támogatja a tudomány működését - az eredményességről a természet dönt. Hogy van gravitáció vagy nincs, nem társadalmi vita vagy demokratikus szavazás kérdése, hanem szimpla ténykérdés. Hogy a gyengébb elpusztul és az erősebb túlél, nem vallási meggyőződés vagy érzékenység dolga, hanem a puszta valóságé. Így értendő tehát, hogy a tudomány igazát végső soron a természet dönti el, nem a társadalom. Vagyis a tudomány végső Bírája a természet. Hozzáteszem: ez ugye az elvárható normális állapot, mert tudunk olyanról is, amikor például a politikai akarat szeretné még a tudományos igazságokat is meghatározni...

Valami hasonlót tapasztalok abban a szegmensben is, ahol én dolgozom. Korábban már írtam arról, hogy a teológián belül a dogmatikai-egyháztörténeti területek népszerűsége lecsökkent, és ezeket leginkább a pszichológiai-lelkigondozói területek vették át, melyek nagyon populárisak. Magyarul: ha valaki teológiával akar foglalkozni, sokkal inkább pasztorálpszichológiát és más segítő ismereteket kíván tanulni, mintsem dogmatikát, egyháztörténelmet vagy Szentírástudományt. Nem mondom, hogy örülök ennek, vagy hogy ez egy remek helyzet, de megint az a kérdés: ki vagy mi fogja eldönteni mi az igazság - vagyis ebben a kérdésben mi a helyes reakció. Úgy látom, itt a végső Bíra a piac és a piaci igények lesznek. Ez van. Lehet ágálni, lázadni, felhorkanni a piaccal szemben és erőltetni a kevésbé népszerű területeket - aztán hamarosan fordulhat a kulcs a zárban, és bezárhatjuk a boltot. 

Ugyancsak egy másik példa lehet a gyülekezetek működése vagy az istentisztelet felépítésének kérdése. Van, ahol a hagyományőrzés címkéje alatt továbbra is a latin nyelvű misét erőltetik, vagy kisebb egyházakban - beleértve most a pünkösdi felekezetemet is - a tradicionális formákhoz, a százéves énekekhez, három generációval korábbi liturgiai megoldásokhoz ragaszkodnak. Van ebben valami magával ragadó, de ha az eredményességét szemléljük, akkor az ilyen gyülekezetek szép lassan kiürülnek, az emberek a lábukkal szavaznak arról, hogy átélhetőnek vagy kerülendőnek tartják az ilyesmit. Kellemesen elvitatkozhatunk róla, hogy milyen szörnyű is ez a helyzet, mennyire komolytalanok ma az emberek, és micsoda probléma a mai kultúra beengedése a gyülekezetbe - a tényen ez mit sem változtat, hogy a gyülekezetszervezési metódusaink végső Bírái az emberek lesznek.

Nos, a fenti példák talán rávilágítanak arra, hogy vannak olyan szabályozó erők a társadalmi térben, melyek jelenlétét nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy akkor minden esetben meg kell alkudni velük és tilos ellenhatásokat generálni - de botorság lenne nem számolni a valóságukkal. Lehetséges alakítani a piacot, az emberek véleményét, és még a természet működését is - de azért valahol mégis az tűnik az ésszerű iránynak, hogy a nálunk nagyobb dolgokat nem kívánjuk erőnek erejével meghajlítani. És persze hívő emberként muszáj hozzátennem, hogy van egy Legvégső Elbíráló is, aki felette áll a természetnek, a piacnak vagy az emberek gondolkodásának - könnyű lenne azt mondani, hogy simán csak Őt tartsuk szem előtt, akkor minden a helyére kerül és kész. A helyzet nem ilyen egyszerű, hiszen az a tapasztalatunk, hogy maga Isten sem avatkozik be állandóan és hagyja ezeket a formáló hatásokat működni ebben a valóságban. Még az is lehet, ha ezekhez az erőkhöz alkalmazkodunk, akkor Istenhez is alkalmazkodunk közben?

Tovább

Az önző (g)én

Mindig összesűrűsödik a levegő akörül, aki jól tud kimondani valamiféle alapvető igazságot. Richard Dawkins - igen, az ateizmus "pápája" - fiatalabb korában képes volt erre, amikor az "önző génről" könyvet írt. Az alapvető eszme, amit a művében feltár rendre eszembe jut, most éppen Suhajda hegymászása révén, de tőle függetlenül is.

Persze egy ilyen bejegyzést máris valamiféle "magyarázkodással" illik kezdeni, hiszen magától értetődőnek vesszük, hogy egy keresztény ember sehogyan sem érthet egyet olyasvalakivel, mint Dawkins. Egy ateistával üzemszerűen nem szabad közös pontot találni, ha ez az atesita történetesen Dawkins, akkor meg végképp nem. Pedig valljuk be őszintén, sokszor a zsigeri ellenállásunk miatt nem akarjuk elismerni, ha valamiben igaza van. 

Abban pedig mindenképpen van egy erős plauzibilitás, hogy az ember genetikailag hajlik az önzésre (noha persze a génjeink nem tudatosan önzők), és abban sincs vita, hogy a génjeink nagyban befolyásolják a viselkedésünket. Ezt az ember lépten-nyomon megtapasztalja és napi szinten borzadhat el az állítás igazságától. Dawkins persze úgy véli, hogy az ember az evolúció kibontakozó folyamatának köszönhetően megszerezte azt a felismerő képességet, hogy tud a saját önző természetéről, ezért módjában állhat szembeszállni saját, önző génjeivel. Hát igen, ebben viszont szerintem alapvetően téved: módja az ugyan van az embernek, de ereje nem nagyon. Úgy látom - sokszor sajnos magamon is -, hogy ez pusztán elméleti lehetőség, amit néha meg tudunk törni itt-ott gyakorlati megoldásokkal. De az átütő sikertől, amit egy markáns szembefordulás jelenthetne, irdatlan messze vagyunk.

Itt van ez a Suhajda ügy. Most egy pillanatra arra kérem a kedves olvasót, hogy ne a pro/kontra érvekkel foglalkozzon, melyek jobban vagy kevésbé jól próbálják igazolni, milyen ember volt az Everest-en odaveszett hegymászó, mennyire szerette a családját, miért vállalt ekkora kockázatot, stb, stb... Amiről most beszélek, az inkább az egész sztori értelmezőinek a lelkivilága. Miért ilyen fontos százszor leírni a véleményünket, kommenthegyeket sorjázni, kifejteni az erkölcsi meggyőződésünket egy olyan hegymászó balesetéről, akiről a kommentelők 99,9%-a egy hónapja talán nem is tudott semmit, ahogy magáról a hegymászásról sem. Miért izgat ez mégis ennyire mindenkit? Minek érezzük a kényszert, hogy megmondjuk a tutit? Valószínű többféle választ van ezekre a kérdésekre, de egyet kiemelek, aminek az "önző gén"-hez van köze.

Szerintem azért is ömlik a sok elítélő vélemény, mert erkölcsileg akarunk Suhajda Szilárd fölé kerekedni, ezt az érzést keressük, mert az valódi jutalomfalat számunkra, mely megédesíti az életünket. Egy ilyen szituáció pedig tökéletesen kínálja magát erre, hiszen a tények minket igazolnak - Suhajda meghalt. Ki kell tehát derülnie, napvilágra kell jönnie, hogy mi nem vagyunk olyanok, mint amilyen ő volt. Mi nem vállalunk felesleges kockázatot, jól mérjük fel a helyzeteket és ezek szerint jobban szeretjük a családunkat is. Mi felelősen gondolkodunk, ő meg nem, ez világos. 

Egyszerűen fogalmazva, ha összevetjük magunkat Suhajdával, mi jövünk ki jobban. Ez az, amit állandóan keresünk és amiért ácsingózik a szívünk-lelkünk. A legtöbb ember - persze nem mindenki - olyanokkal szereti körülvetetni magát, akiket simán képes meghaladni. Sokan ezért választanak olyasféle hivatást maguknak, mint amilyen a rendőr, a tanár, az edző vagy akár a lelkész. Nem állítom és nem is volna helyes azt mondani, hogy nem lehet jó motivációból pályázni ezekre a szakmákra, és mindenki önző disznóként műveli a felsoroltakat, de akkor is ott vibrál a felszín alatt annak a jóleső érzése, miszerint mások fölé kerekedni csuda jó dolog. Működhetne ez ellenkezőleg is: mindig olyanokkal körbevenni magunkat, akiktől tanulni lehet, akik feljebb pozícionálhatók hozzánk képest, akikből meríteni tudunk. Ezt is megtesszük adott esetben - de sokszor azért, hogy utána sikeresebben érvényesítsük önmagunkat az eredeti közegünkben. 

Nyomorult érzés óriások csizmái között szaladgálni - inkább mi akarunk csizmát húzni és törpék közé lépni. A nálunk gyengébbekkel benépesíteni a saját környezetünket kényelmes de a személyiségfejlődést sokszor inkább torzítja, a nálunk erősebbekkel megtenni ugyanezt frusztráló, viszont jó talajt jelenthet a személyiségfejlődéshez. És ha ez így van, naná hogy a kényelmeset fogjuk választani. Lélektanilag jobban járunk, ha rá tudunk mutatni olyanokra, akikhez képest mi jobbak vagyunk.

Ez az önzés lélektanának lényege: minden út önmagunkhoz vezet, még a kitérők is visszakanyarodnak hozzánk, és mindennek saját magunk vagyunk a mércéje.

Nem felülről osztom az észt, nem tartom magam jobbnak másoknál, bennem is ott munkálnak ilyen vonások. A dawkinsi szóhasználatot kölcsönözve, az én génjeim is önzők. Az elmúlt években, amikor a doktori dolgozatomon dolgoztam, belesodródtam egy olyan helyzetbe, amikor mégis megéltem az ellenkezőjét. Egy akadémikus környezetben kellett előadást tartanom a kutatási témámról, de mivel nem tudtam kik fognak eljönni meghallgatni, nagyon alapszintről indítottam a téma felvezetését, hogy ha kell még a teljesen laikusok is megértsék. Ez szakmailag persze nem hiba önmagában, sőt szerintem fair dolog a közönséggel szemben. Csakhogy kiderült, hogy kizárólag olyanok ülnek a "nézőtéren", akik professzorok, abból a nagyokos-szemüveges fajtából, és messze túlnőnek rajtam, a tudásuk sokszorosa az enyémnek. Laikus a témámban egy szál se volt a közelben, hogy legalább egy kicsit ellazulhassak. :-) Ehelyett iszonyú hülyének gondoltam magam. Az előadást persze már nem változtathattam meg. Akkora nyomást éreztem a gyomromban, hogy odamentem a témavezetőmhöz és azt kérdeztem, muszáj-e megtartanom az előadást? Ezek az emberek minimum kiröhögnek, de ha mégsem, nekem kínos, hogy alapdolgokat kezdek magyarázni nekik - mintha egy genetikuskonferencián valaki arról kezdene süketelni profiknak, minek a rövidítése a DNS -, ám ha átugrom ezt a részt az előadásomban, széthullik az egész struktúra és túl rövid is lesz. A témavezetőm viszont hajlíthatatlannak bizonyult, az előadást pedig végül megtartottam. Talán soha nem izzadtam még ennyire az ingem alatt. Mindent elkövettem, hogy még az alapdolgokról szóló részhez is hozzátegyek kiegészítéseket (melyeket persze improvizáltam és elláttam a kellően érthetetlen, hirtelen eszembe jutó szakkifejezésekkel, hogy még szakmaibbnak tűnjek), aztán próbáltam minél több időt eltölteni a tulajdonképpeni témámmal. Az aggodalmam feleslegesnek bizonyult. Attól féltem, hogy ezek az emberek meghaladnak engem és kiderül, sehol sem vagyok másokhoz képest. Ők azonban igazi professzorok voltak, mert nem a fölényüket éreztették, hanem azt, hogy párbeszédet és vitát akarnak a témáról, a státuszkérdések pedig nem izgatják őket. Végül olyan hozzászólásokat tettek, amikből sokat tanultam és többet be is építettem a kész munkába.

A megélés szintjén pocsék tud lenni, amikor nálam okosabbak gyűrűjében vagyok, de felbecsülhetetlen haszna van, ha az ember leküzdi a féltékenységét, az irigységét, a félelmeit, az arroganciáját. Na, ennek tökéletesen az ellenkezője látszik a Suhajda-történet mögött. Itt mindenki okosabb egy halottnál. És ezt jólesik világgá kürtölni, kirakni a Fészbúkra, lájkoltatni a többiekkel. Ez az önző gén és az önző én teljes kirakatba állítása. Nagyszerű érzés, valamiféle kielégülés, pedig közben csak a gyarlóságunk és a hiúságunk bizonyítéka, illetve annak félreérthetetlen jele, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint aki ott maradt a hegyen.

Tovább