2021. szeptember 26., vasárnap

Végtelenül érdekes

Ahogy a korábbiakban írtam, a mai emberek nagy része a nyugati demokráciákban fárasztó közhelynek éli meg, ha valaki az élet értelmének kérdését feszegeti - miközben igen ellentmondásosan nagyon is érzi a lelkében, hogy értelemadás nélkül csak vergődés a sorsa. A szekulárisan gondolkodók milliói élnek ennek a paradoxonnak a szorításában, amit úgy kívánnak enyhíteni, hogy kitalálnak valamiféle személyes célt az életükre nézve - ám egy objektív cél valósága nélkül ez a személyes cél szerintem csak délibáb. De mi az objektív célja az életünknek?

Azt hiszem az előző előtti bejegyzésben adós maradtam a válasszal. Utalgattam arra, hogy a keresztény ember rendelkezik ezzel a többlettel: ő nemcsak személyes életcélt láthat maga előtt (amiért megszületett), hanem jogosan feltételezheti, hogy a szubjektív célja beágyazódik egy nagyobb életcélba is, aminek a hite ad értelmezhető keretet. Ezen a ponton teljesen jogosan felteszik sokan a kérdést: ugyan már mi lehet az ember objektív létezésének a végső célja? Ez túl magasztosnak, megfoghatatlannak, giccsesnek hangzik, ráadásul elég nagy pofátlanságnak tűnhet, ha valaki veszi a bátorságot, hogy gyarló emberként megválaszolja.

A választ azonban nem is én magam adom meg, hanem a keresztény hit egészének logikájából következik és rémségesen egyszerű. Az élet objektív célja Isten megismerése. Ennyi és nem több, de ebben a kurta kis tőmondatban mégis bőséges válasz rejtőzik. Az "ismerni" fogalma a Bibliában ugyanis legalább háromrétegű: az egyszerű információbirtoklástól a szexuális kapcsolaton át a teljes közösségvállalásig lefedi a spektrumot. Amikor Isten "ismeri az övéit" az persze elsősorban utóbbit jelenti - vagyis nem pusztán arról van szó, hogy Istennek egyszerűen tudomása van az Őt követőkről, hanem arról is, hogy kapcsolatot ápol és tart fenn velük.

Lehet, hogy valaki ennél többre gondolna, és soványka válasznak tűnik számára, hogy az élet objektív célja Isten elmélyülő megismerése. Kismilliószor hallani, hogy a mennyország milyen dögunalmas hely lehet, ahol felhőkön ücsörgő angyalok trombitálnak és az üdvösségre jutottak egyfolytában egyházi énekeket kántálnak a Jóistennek. Nos, én nem voltam a mennyekben, de ha ilyen  lenne, akkor magam sem vágynék oda, sőt maradék hajamat is kitépném a gondolatra, hogy ez az öröklét esszenciája. A keresztény hit lényege a kapcsolat, akivel meg az ember kapcsolatban van, azt megismeri. Mivel Isten végtelen, a megismerése is végtelen időt, szó szerint egy örökkévalóságot igényel - vagyis soha be nem fejeződő folyamat. De miért is lenne sovány ez a válasz? Mi is volna nagyobb kaland az Isten megismerésénél? Ha elfogadjuk, hogy létezik egy természetfeletti lény, aki a saját képére és hasonlatosságára hozta létre az embert és megalkotta a valóságot, mi lehet izgalmasabb, mint ennek a Valakinek a nyomában járni és megismerni? Úgy vélem semmi - Isten megismerése szó szerint végtelenül érdekes.

A szubjektív emberi célok is akkor működnek igazán egy keresztény ember számára, ha harmóniába kerülnek ezzel az objektív céllal. Akkor érzi az ember igazán, hogy itt a Földön beteljesítette a sorsát, ha a szubjektív céljai közelebb mozdították Isten megismerése, mint objektív cél felé. Épp ezért szerintem egy elkötelezetten kutató keresztény tudósnak többletlendületet adhat, hogy amikor a valóságot akarja feltárni, akkor azért is teszi ezt, hogy Isten megismeréséhez közelebb kerüljön. Egy művész, ha van hite, nemcsak önkifejezési és önkiteljesítési eszközként tekint saját kreatív kiélésére, hanem valamit szeretne megragadni az isteniből és amikor ezt a művészetén át artikulálja, maga is közelebb férkőzik hozzá. A szubjektív célok az objektív cél felé visznek a keresztény hitben. Ezért is tanít a Szentírás arról, hogy az Isten Országa alapvetően nem egy hely a túlvilágon, hanem állapot, ami itt és most elérhető a hiten keresztül, vagyis a megismerési folyamat nem az örökkévalóságban kezdődik, hanem csak oda csatornázódik be, de már ennek a realitásnak is a része.

Ez persze csupán a keresztény válasz. Érdemes lehetne nagyobb kitekintést tenni más világvallások kontextusaira is, melyekkel részben lehet átfedés, de nyilván nem pontosan ugyanezt a feleletet adják. Mindazonáltal annyit szerintem kimondhatunk, hogy az idealista világszemlélet az, ami az itteni sorsunknak képes igazi súlyt biztosítani, mert a materialista látásmódokban a szubjektív cél egy gyökerét veszített jelenség az objektív oldal hiányában. Nem hinném, hogy bonyolult meglátni és megérteni ezt az összefüggést - csak azért írtam le, hogy kerekebbé tegyem az előbbi erről szóló bejegyzésemet és felhívjam arra a figyelmet: amikor az "élet értelme" kifejezést dobáljuk, akkor érdemes lehet hívőként mindig az objektív cél felől megérteni a szubjektívat, és semmiképpen sem csak az utóbbit tárgyalni.

2021. szeptember 22., szerda

Fesz van

Van a mindennapi stressz: utálatos, az ember küzd ellene, de nem tudja igazán megoldani, mármint ha aktív életéveit éli is dolgozik, akár minden normális kenyérkereső ebben az országban. Van viszont olyan stressz is, ami pluszban rakódik rá erre és elkerülhető volna - ám fájdalmasan tapasztalom, hogy sok keresztény mintha abban lenne érdekelt, hogy növelje az adagot.

Az egész probléma most Vujity Tvrtko egyik friss Facebook-posztja miatt jutott eszembe. Nem kenyerem Tvrtko, de néha képes fején találni a szöget és széles látókörű riporterként talán az átlagembernél is érzékenyebben reagálni a társadalmi hullámokra, mozgásokra, kihívásokra. Tvrtko néhány nagyon szomorú emberi sorsot írt le az említett bejegyzésben, melyeknél csak az erre adott reakciók voltak még elkeserítőbbek. És itt jön a fején talált szög, a magyar társadalom aktuális kórképe:

"Feszült társadalomban élünk, ahol minden egyes szónak, gesztusnak, ölelésnek vagy bántásnak különös fontossága lehet. Ahol például a politikában megszűnt az a fogalom, hogy “nemes ellenfél”. Ádáz ellenség lett belőle, akit nemcsak le kell győzni, de meg is kell alázni, meg kell semmisíteni, el kell pusztítani. Erről szólnak a hírek, erről szól a közélet!"

Sajnos tűpontos kifejezés azt mondani, hogy feszült társadalomban élünk, mert tényleg ez a helyzet. Az elmúlt időszakban több focimeccsen is kint voltam a Puskás Arénában, úgyhogy a saját szememmel láthattam mit jelent "szurkolni" a mieinknek: alapvetően azt, hogy primitív bunkó módjára gyalázzuk az ellenfél csapatát. Fiam sok éve maga is focizik, a bajnoki meccseire persze a szülők is elmennek, hogy ki-ki a maga csemetéjének szurkoljon - vagy inkább a bírót, a játékvezetőket, a másik csapat edzőjét elküldje a francba válogatott káromkodásokat üvöltözve. De ugyanez az alpáriság és mocsokdömping zubog a napi politikában is. Az egyik politikus egy óvodás gyermek szintjén tréfálkozik azon, hogy a fideszes Németh Szilárd milyen kövér, a másik bohócnak, demagógnak, hazaárulónak nevezi az egyik ellenzéki képviselőt. Érdemes ezt a videót megnézni, akár bal, akár jobboldali szimpatizáns az ember, teljesen mindegy - mert ez most Magyarország feje, amitől bűzlik az egész hal. Ide sikerült lezülleszteni a közbeszédet, amiért a teljes garnitúra felelős.

Lehet erre azt mondani, ha valaki közéleti szereplő, sportoló, művész, politikus, annak bírnia kell az ilyesmit. Ne legyen már cukorból, elvégre ő döntött úgy, hogy ilyen pályára lép. Ez a kijelentés azonban látens butaság, mert abból a feltételezésből indul ki, hogy egy társadalomnak, a közös életünknek így kell működnie, nekünk pedig ehhez a deformációhoz szükséges alkalmazkodnunkAz alapértelmezés egy ilyen közegben az, hogy elviseljük egymást, nyeljük egymás beszólásait, cinikus odamondásait, alpári mondókáját - hiszen ezzel kell járjon a közszereplés. Hát nem! Nehogy már ezt tartsuk normálisnak: ezt mi tettük ilyenné.

A nagy kérdés persze megint az, vajon az egyház és a keresztények mit akarnak kezdeni ezzel? Annyiszor beszélünk arról, hogy mi egyfajta ellenkultúra és ellenhatás vagyunk a társadalmi térben, hogy mi mást képviselünk, mást mondunk, máshogyan viselkedünk - itt az ideje ezt megmutatni is. Ezzel szemben én azt látom, hogy például a közösségi oldalakon olyan hívők is keményen nekifogtak a politikai véleményüket - értsd: gúnyos álláspontjukat - kifejteni, akik eddig nem tettek ilyesmit. A keresztények közül is egyre többen beállnak ebbe a romlott tendenciába és tovább erősítik a stresszt és idegességet növelő feszült társadalom elviselhetetlenül fokozódó vízióját. Nem az a baj, hogy valaki elkötelezett politikai-társadalmi nézetek mellett, hanem az, ahogyan a sajátjától eltérőekre reagál és ahogyan ezt kommunikálja a közösségi tereken. Óriási felelőssége van szerintem most ebben azoknak a politikusoknak, akik magukat kifejezetten kereszténynek tartják (álláspontom szerint persze a többségüknek nem sok köze van a biblikus kereszténységhez - de ez egy másik téma, amiről már sokat írtam), és azoknak a véleményformáló, szem előtt lévő, az egyházban szolgáló hívő embereknek, akik influenszerként, művészként, prédikátorként, szerzőként vagy máshogyan alakítják a közgondolkodást.

Feszült társadalomban élünk, de nekünk nem az a dolgunk, hogy tovább feszítsük a húrt. Hanem az, hogy rámutassunk arra, Akit értünk feszítettek meg és aki a megbékélést, a harag csillapodását, az integrativitást, együttműködést az Isten felé elindulás opcióját hozta el nekünk. Nem engedhetjük szabadon a dühöt és a pofátlan énünket, mert az méltatlan a hithez, amit képviselnünk kell.

2021. szeptember 19., vasárnap

Giccs, ami nincs

Az elementaritás érzését hozza magával, amikor valaki beletalál egy dolog közepébe és jól kimond egy fontos dolgot. Ezt tette évekkel ezelőtt a neokonzervatív-meleg(!) író, Douglas Murray, amikor iszlámról, bevándorlásról, és az európai identitásról szóló könyvében megnevezte azt az okot, ami Európában gyújtópontja sok problémának. És ennek bizony köze van a hithez.

Nem, most nem a migrációról szeretnék blogbejegyzést kerekíteni, hanem valamiről, ami menekültek nélkül is elegendő nehézséget okoz számunkra. Murray (ld. fotón) szerint az európai embernek joggal teszik a szemrehányást, hogy elveszítette a létkérdések iránti érdeklődését, objektíve nem tud magával és az életével mit kezdeni, ez pedig óriási problémaforrás:

"Mit keresek itt? Mi a célja az életemnek? Van valami értelme a létezésemnek saját magamon kívül? Ezek a kérdések mindig is felmerültek az emberekben, s felmerülnek még ma is. Csakhogy a nyugat-európaiak lassan kifogytak a válaszokból ezekre az évszázadok óta ismételt kérdésekre."

Az élet értelmére rákérdezni - ez manapság a giccses felvetések közé tartozik. A modern ember leszámolt ezzel a közhelyes kérdéssel, a "giccs" a dolgozó, törtető felnőttek világából eltűnt és száműztük a tinédzserek és kiskamaszok világába, akiknél még bocsánatos dolog, ha ilyesmivel foglalkoznak. Kivéve egyetlen esetet, ha az ember szubjektív értelemkeresést társít a kérdés mellé. Ez szerintem roppant fontos különbség! Nem arról van szó, hogy egy ateista ne tudná értelmezni az "élet értelme" kifejezést, vagy ne keresné mi a saját élete értelme, mert nagyon is keresi. Hanem arról, hogy ez a megértés többnyire véget ér a személyes szférája határainál. A legtöbb nyugati számára a létértelem a személyes kiteljesedésről és célmegvalósításról szól. Ám mindannyian érezzük, hogy vannak létkérdések, melyek túlnyújtózkodnak az egyénen, mondhatjuk úgy is, hogy egy objektív létértelmet keresnek, és pontosan ez az, amire a szekuláris-ateista nyugati ember már nevetségesnek érzi, ha választ kell adnia. Ilyen értelemben és ezt veszítettük el a szekuláris-modern nyugati világban, és ez az a kérdés, amire már kifogytunk a válaszokból.

Mondani sem kell, hogy a vallásos tudat viszont remeknek bizonyul, ha az ilyesféle objektív létkeresésről van szó. Egy keresztény ember, aki valódi hittel rendelkezik, nemcsak arra a kérdésre képes válaszolni, hogy mi az élet értelme személyesen számára, hanem arra is ráérez, hogy van objektív értelem. Az objektív életcél helyére a nagy semmi került, s ma az egyszerű válasz nagyjából így hangzik: "a te életed értelmetlen, akárcsak az univerzum maga". Nos, erre írja Murray nagyon helyesen, hogy semmit nem ér el az, aki ebben hisz, mint ahogy az a társadalom sem jut semmire, amelyet ilyesmikre építenek.

A materialista felfogás szereti kihangsúlyozni, hogy az ember valójában állat - az egykori Christopher Hitchens például a nagyközönség előtt többször is "emlősnek" nevezte saját magát. Az emberek többsége ma már nem tagadja az ember és az állatok kapcsolatát (tekintsünk most el a szélsőségesektől), de azért a legtöbben azt hiszem mégsem szeretjük ha egyszerűen állatnak tartanak bennünket. Lehet erre mondani, hogy az emberek túlérzékenyek, de akár igazuk van, akár nem, tényleg ezt érzik. Ugyanolyan ez, mintha a fogyasztói társadalom szerveződése alapján az embereket egyszerűen csak "fogyasztóknak" neveznénk - igaz volna ha ezt mondanánk, mégis van benne valami bántóan leegyszerűsítő. Nem az a probléma, hogy állatok vagy fogyasztók vagyunk, mert valóban azok vagyunk - miközben többek is vagyunk ezeknél.

A szubjektív és az objektív létértelem közül tehát a szekuláris ember csak az elsőt ismeri el, míg a másodikat nevetség forrásának véli - s persze egyfajta önellentmondásként azért mégis szorong a válasz hiányában, mert a "Nagy Semmit" ösztönösen nem érzi válasznak. A vallásos ember azonban mind a szubjektív, mind az objektív létértelemre rendelkezik válasszal. És még valamivel, ami ezen a ponton szerintem kikerülhetetlen: a szubjektívet az objektívből vezeti le. Nem is lehet másként. Ha nincs valamiféle objektív célja és értéke létünknek, akkor a szubjektív célok is meglehetősen haloványnak fognak tűnni, teljesen jogosan. Ezért számomra mindig meglepő és nehezen emészthető, amikor emberek azt bizonygatják, hogy milyen megelégedettek, mert megtalálták életük szubjektív célját és értelmét, miközben tagadják az objektívat. Ez nekem így a levegőben lóg, őszintén szólva kicsit úgy hangzik, mintha valaki kijelentené, hogy talált egy üres söröskorsót és most már ettől önmagában elmúlt a szomjúsága. Az objektív létértelem képzi az alapot a szubjektív életcélhoz, előbbi hiányában utóbbi csak önámítás és pótlék, aminek se íze, se bűze. Talán csak akkor működik, ha az ember valamiképpen eltompítja magában a nagyobb kérdések kutatása iránti vágyát és így önmagára koncentrálva megelégszik a személyes cél válaszával. Ezt azonban nem nevezhetjük sem jónak, sem egészségesnek - pláne nem olyannak, amire érdemes társadalmat építeni.

2021. szeptember 15., szerda

A celebkereszténység, a Gabi és a tótgabiság

Nem akarom sem ekézni, sem megvédeni Tóth Gabit: valahogy ő kimaradt eddig az életemből, és valószínű ezután sem képezi majd szerves részét. Kikerülni viszont egyre nehezebb, mert lépten-nyomon belebotlok: állandóan olvasok valamit vele kapcsolatban. Ez még nem ingerelne engem írásra, viszont az a miliő, aminek ő is része, most ugyanúgy használja a keresztény szót, mint ahogy a populáris politikai-nemzeti szólamok teszik azt. No, ez bizony már ingerel, mert álláspontom szerint itt két teljesen összeférhetetlen dologról beszélünk, amit mégis egymásba kívánnak préselni.

Nagyon nehéz egy komplett jelenséget teljes egészében megkerülni és úgy tenni, mintha az nem is létezne. Mármint akkor, ha az ember nem remeteként él a fal felé fordulva, hanem részt vesz itt és most a társadalmi pezsgésben. A celebvilágról van szó, mely gátlástalanul kihasználja a tömegkultúra minden idegszálát, hogy harsányan felhívja magára a figyelmet. Így még az olyan, egyébként érdektelen emberek is, mint jómagam vagyok, akaratom ellenére tudom ki az a Berényi Miklós (Barátok Közt), mi van épp Lagzi Lajcsival (lecsukják), vagy miről szól Tóth Gabi legújabb klipje (szex az erdőben). Ez az igazi pofátlanság fokmérője: olyasmit belegyömöszölni az ember agyába, amit igazából nem akar ott látni, de jön a bulvársodrás és betüremkedik az életembe. Így került elém most Tóth Gabi dolga is.

Gabi kifakadt, ezt valószínűleg a többség már olvasta. Az énekesnő azt kérte, hogy senki "ne bántson azért, mert keresztény vagyok, ne szidjon azért, mert felvállalom a vallásom." Szerintem őszinte volt és annyit írjunk a javára, hogy többen tényleg elfogadhatatlan alpárisággal és stílussal kezdték verbálisan gyalázni, amiért jogosan emelt szót. Nos, én egyáltalán nem akarom bántani Tóth Gabit, mert az egyébként is csak tüneti kezelés lenne: a probléma ugyanis nem a kiváló hangú és szerintem a maga módján tehetséges Gabival van, hanem azzal a világgal, ami őt módszeresen tönkreteszi, de amit mégis ő választott saját magának. A lelket kiherélő celebgyártásról van szó, aminek Gabi valamikor aláírt és átadta neki minden tehetségét. Innentől kezdve Tóth Gabit nem nagyon látjuk, hanem csak a "tótgabiságot", ami egy kitalált, pénzt fialó produkció, de sajnos valamennyire átfedésben van magával az emberrel is. Nos, az vitán felüli, hogy a tótgabiságnak egyszerűen semmi, de semmi köze nem lehet a kereszténységhez.

Ez a helyzet.

Vannak olyan zugai a valóságnak, melyek egyszerűen sehogy nem kompatibilisek a szívből megélt hittel. Többen felrótták szegény Gabinak, hogy vajon miként férhet össze a "vallásával" a combközépig felvágott szoknya és az erdőben szeretkezés (Eucharisztikus eufemizmussal: "erdőben ölelkezés"), mert egy keresztény ember ilyesmit nem csinál és nem énekel. Szerintem viszont felesleges elveszni az ilyen apró részletekben. Egyszerűen maga a celeb-létmód kiveti magából a jézusi eszméket és belső logikája, erkölcsi világa, igénytelensége minden porcikájában ellentétes azzal. Semmi nagy felismerés nincs ebben részemről, csak leírtam az egyértelműt, ami számomra világos, Gabi számára láthatóan nem. 

Tehát nyugtázzuk, hogy a "tótgabiság" nevű celebtermék messze áll a hittől, mert nem kompatibilis vele, de vajon azt jelenti ez, hogy maga Tóth Gabi sem az? A válasz erre egy újabb kérdés: vajon mennyire lehet egy ünnepelt személyt függetleníteni a nullahuszonnégyben ráhúzott szerepeitől - pláne akkor, amikor egy gigantikus színpadon éppen egy produkció keretében akar hívő lenni? Szerintem őszintén: semennyire.

Tóth Gabi láthatóan egyszerre kívánja megvetni a lábát a kereszténység és a celebvilág talaján, ez azonban nem fog menni, mert áthidalhatatlan szakadék fölé kellene terpeszben magasodnia, amire még a két kamion között spárgában feszítő Jean-Claude Van Damme sem volna képes. Ha hiteles keresztény valaki, undorodni fog a celebkultúrától, ha pedig szereti és habzsolja a celebkultúrát, undorodni fog a hiteles kereszténységtől. Ritkán találni ilyen tiszta dualizmust ebben a komplex valóságban, most azonban pont ez a helyzet.

Ezért aztán Tóth Gabi ha felismerésre jutna, akkor tudatosulna benne, hogy itt döntenie kellene a kettő között. Ha meghozná a döntést, hogy valóban Krisztust követi, akkor jó eséllyel levállna a tótgabiság szerepéről. Az is egy lehetőség, hogy megmarad a tótgabiságnál Krisztus követése helyett, ha nagyon összenőtt a szerepeivel. Olyan döntést azonban nem hozhat, amilyet most láthatólag akar, hogy mindkettőt választja. Megmarad celebnek miközben hívő, vagy akár keresztény de kívánja a celebséget is. A celebkereszténységgel éppen ez a probléma: halva született mutáns, életképtelen kombója két gyökeresen eltérő világnak. Ezért akadunk fenn Tóth Gabi "kereszténységén", ezt is érezheti, amikor bántásként éli meg a reakciókat, a felé irányuló kritikát és méltatlankodást. Még a nem hívő ember is elfordítja a fejét, mert zsigerileg érzi az inkompatibilitást. Az elutasítás nem Tóth Gabinak, az embernek, hanem a tótgabiságnak szól, de azért az is benne van, hogy a kettőt már nem lehet egymástól elválasztani.

Ezért pedig bizony nemcsak Tóth Gabi a felelős, hanem az a kör is - beleértve a politikát - amely ebben a körben benntartja és amely felhasználja. A helyzetet más oldalról is ismerem. Van olyan rendkívül tehetséges, rátermett, kiváló hangú, fiatal énekesnő ismerősöm, akit többször keresett már meg az egyik kereskedelmi TV-csatorna, hogy lépjen be ebbe a körbe és csakhamar celebritást varázsolnak belőle. Csakhogy ő tényleg hívő: az anyagi és karriert érintő édeskés csábítás mögött nem esett nehezére felfedezni, hogy az önazonosságáért, a létéért, a lelkéért megy ki a játék. És úgy döntött, az többet ér a jó hangjánál.

2021. szeptember 13., hétfő

Én és a katolicizmus

A teológia történetében az "árok" kifejezést az utóbbi időben akkor hallottam, amikor "Lessing ronda árkáról" olvastam, mely a jelen és a múlt teológiai felfogásán alapszik. Valójában sokféle árok húzódik meg a kereszténység területein belül, de véleményem szerint a legnagyobb egyértelműen a protestantizmus és a katolicizmus között terpeszkedik. Az elmúlt hét alapján megint felerősödött bennem az izzó indulatokat kiváltó kérdés, amit én most nyugodtan és higgadtan szeretnék feltenni: mennyire lehet betemetni ezt az árkot - és mennyire kell?

Máris a legelején deklarálom: nem az unásig ismert teológiai-dogmatikai vitákat akarom felhevíteni arról, hogyan imádják a katolikusok Máriát, mit gondolnak Krisztus megtestesüléséről az eucharisztiában vagy mennyire rajonganak a pápaság rendszeréért. Ezek persze fontos kérdések, gyakorlatilag megkerülhetetlenek ha tisztázni szeretnénk az álláspontokat, és azt hiszem aki fél szemmel követi a "két oldal" vitáit, a lényegi vonalakat és nézeteket már ismeri velük kapcsolatban. Most azonban inkább személyesebbre venném a figurát és az érzéseimről írnék inkább.

A kérdés több okból is felmerült bennem és persze benne van az aktuális csomagban az elmúlt heti Kongresszus maga is. Utóbbi azért, mert jól illusztrálja, hogy a protestáns fél némi zavarral közelít a hasonló, katolikus rendezvényekhez, melyek vonzók és taszítók egyszerre. Van olyan, aki csalódott hogy a protestánsok "nem csaptak oda keményen" és kritizálták szanaszét a rendezvénysorozatot, van aki még szolgált is valamelyik eseményen, mert "az igazságot mindig és minden közegben képviselni kell", és akad aki egyszerűen kíváncsiságból elment, hogy "megnézze magának Ferenc pápát". A protestánsok viszonyulása legalább olyan színes, amilyen színes és diverz maga a protestantizmus.

Őszintén szólva - és akkor most terelném személyesebb vizekre ezt a bejegyzést - én magamon belül is tapasztalom ezt az ambivalenciát. A közelmúltban voltam egy esküvői misén: hazudnék kétszer is, ha azt mondanám minden tetszett a protestáns érzékenységemnek, de akkor is, ha letagadnám a megragadó elemeket. Tiszta vizet öntve a pohárba, magamat kifejezetten protestánsnak tartom, felvállalva ennek minden nyűgjét, hibáját, fogyatékosságát, de előnyeit, erősségeit és konstruktív vonásait is. Nem tudom elfogadni a Máriával kapcsolatos doktrínákat - itt nem a Szűzanya "imádására" gondolok (erősen vitatható, hogy ezt a katolikusok egyáltalán teszik-e, vagyishogy amit tesznek, az mennyire nevezhető imádásnak), hanem az olyan tanításokra, mint például az assumptio, melyek számomra gyökértelenek a Szentírásban, a Szenthagyomány validitása pedig kérdéses. Nem tudom lenyelni a tisztítótűz tanát, habár értem és szimpatikus az a mögöttes gondolat, hogy az emberek többsége nem hithősként fejezi be az életét, ezért milyen klassz is hogy van egy felkészítő "állomás", ahol az ember igazán tip-top lesz Isten elé lépni. Aztán igazán problémás nekem az egész pápai rendszer és az egyházfelfogás, noha Ferenc számos gondolatával kifejezetten szimpatizálok és személyiségi vonásai közel állnak hozzám.

Tehát röviden: az ambivalenica nemcsak a protestáns mozgalmakon, hanem akár egyetlen protestáns emberen belül is megjelenik, erre most magamat kínálom elrettentő példának. Mert bizony ebben a "tudathasadásban" élek én is bizonyos szempontból. Remek katolikus kollégáim, barátaim vannak, akik közül többen messze intelligensebbek és szerethetőbbek saját köreim sok személyiségénél. Olvasok katolikus könyveket: bevallom töredelmesen, saját felekezetem írott művei a térképen sincsenek ezek teológiai színvonalához képest. És kedvelem a "sztárpap" Hodász atyát is. :-)

Ám ezek nem temetik be azt a ronda árkot, ami kétségkívül létezik. Mindig marad bennem valamiféle "feszkó", spirituális hiányérzet, és akárhogyan barátkozom, mosolyok, vagy akár hátbaveregetem katolikus ismerőseimet, nem tud csökkenni. A zavarom csak fokozódik a katolikus karizmatikusság révén, amely mint egyházi jelenség (csúnya kifejezéssel élve) még nagyobb kihívás számomra.

Legyen most az olvasó a "pszichológusom": hogyan csökkenthető ez az árok? Egyáltalán törekedni kell a csökkenésére? Mit tehet meg ezért egy protestáns és egy katolikus? A kérdés szerintem azért is viszonylag égető, mert láthatóan Európa és a nyugati civilizáció egy olyan jövő felé tart, ahol minden szekularizálódik. Egy szétdarabolt és az elkülönülést még inkább hangsúlyozó kereszténységnek talán még annyi ereje sem lesz hosszú távon, mint egy olyannak, amely képes valamiféle vállalható kompromisszumra a kereszténység érdekében. Itt persze nem az elveink feladásáról van szó, hanem kölcsönösségről: ott találkozunk, ahol tudunk és ott egészítjük ki egymást, ahol ez lehetséges. Úgy látszik a körülmények kényszerítő ereje erre terelget bennünket.

2021. szeptember 9., csütörtök

A felismerés pillanatai

Az önreflexió nehéz műfaj. Most épp egy katolikus szerző kezében szaladt meg a toll és kanyarított egy olyan cikket, amit végül a saját felekezetéhez kötődők töröltek a vasarnap.hu weboldaláról. Ez azonban csak egyetlen példa arra, hogy mennyire nehéz azzal a személlyel velejéig őszintének lenni, akinek a legjobban szeretünk hazudni, vagyis saját magunknak.

Tegyük gyorsan világossá a tényeket: az említett cikk a most zajló Eucharisztikus Kongresszus kapcsán született. A szerző azon kesergett, hogy szerinte túl kevesen regisztráltak az eseménysorozatra és az annak csúcsát képező vasárnapi pápalátogatásra. A mondatokat már olvashattuk számos hírportálon, a teljesség kedvéért azonban most én is idézem őket:

"A helyzet drámai, testvérek. Drámai. Amúgy is jellemző beteg kultúránkra a közönyösség, ez azonban most a Kongresszus vonatkozásában rendkívüli módon megmutatkozik. 75 ezren regisztráltak egy korszakos esemény pápai miséjére, külföldiekkel, mindennel együtt, cakk-pakk. Ez az Egyház? Ezt tudja a magyar katolicizmus felmutatni? Ennyi a mi hitünk, testvérek? Hát ennyi, kéremszépen. Jöjjön le a hályog a szemünkről és lássuk, mert ez a valóság."

Nos, a 75 ezres létszám valóban nem tűnik acélosnak - melyben nemcsak az érdeklődő katolikus hívek, de a határon túlról ideérkezők és valószínűleg azok a kíváncsi bámészkodók is benne vannak, akik szimplán csak látni akarják a pápát mindenféle vallásos meggyőződés nélkül. Ennél nagyobb szomorúság azonban, hogy a kétségbeesésen túl egy olyan ember tépelődése rajzolódik ki a cikkből, aki mintha csak most ébredt volna rá a valóságra a saját egyházát illetően. A számok szerint - melyek népszámlálási adatokon nyugszanak - nagyjából 3,7 millióra tehető a magyar katolikusok létszáma (ez 2011 körüli adat), a valóság ugye meg az, hogy biztosan a töredéke ennek. Márpedig senki nem szeret kiindulni egy olyan valóságból, ami ilyen léptékben különbözik a szívet melengető statisztikától. Az ilyen valóságot a háta közepére sem kívánja az ember és csak akkor vesz róla talán tudomást, ha már nagyon az orrába ütközik.

A fenti cikket megalkotó szerzővel éppen ez történt, mi pedig látjuk benne a jóakaratú igyekezetet, amivel mások szeméről is szeretné leszedni a hályogot. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozik szegény. Az ember ugyanis alkatánál fogva szívesen becsapja önmagát. Mondani sem kell, ez nem katolikus specifikum, hanem bárkire igaz lehet. A minap egy ismerősömmel beszélgettem egy kisegyházi előadóról, aki szerinte meglehetősen képtelen dolgokat mondott a férfi és női szerepekről egy gyülekezeti körben. Szerencsére az adott gyülekezet nem hagyta ezt szó nélkül, viszont reménytelenül próbálta meggyőzni az előadót a saját tévedéseiről. Hogy miért? Ismerősöm szavai szerint: "Nagyon hinni akart abban, hogy igaz amit mond."

Minél hosszabb ideje sikerül magát becsapnia az embernek egy adott kérdésben, annál nehezebben lesz képes felismerni az igazságot, ha mégis találkozik vele. Ezért a felismerés pillanatait szerintem nagyon meg kellene becsülni. A keresztényeknek különösen is, hiszen mintha mi hívők alapértelmezetten abból indulnánk ki, hogy a hazugság nem minket veszélyeztet. A körülöttünk lévő csúnya világ követi a hazugságot, míg a keresztények megismerték az igazságot és ha ez így van, akkor hát magától értetődően azután mennek. Mintha létezne egy hallgatólagos nézet közöttünk arról, hogy a hitetlen emberek egyértelműen a "hazugság atyja" (vagyis a Sátán) befolyása alatt élnek, így magától értetődően sokszor hazudnak, a keresztények viszont egy térfélen állnak Istennel és gyűlölik a hazugságot. Idő kell az embernek mire rájön, hogy már ez a magyarázat is az önbecsapás része a maga leegyszerűsítő logikájával. 

Mert az igazság az, hogy a személyes integritásunk megőrzése érdekében, a lelki nyugalmunk biztosítása miatt vagy mert egyszerűen képtelenek vagyunk sokszor megbirkózni bizonyos tényekkel, simán hazudunk magunknak hívőként is dolgokról. Nem azért, mert démonok szálltak meg bennünket, hanem mert lélektanilag olyanok ezek az apró önszédítések, mint egy falat kenyér: elviselhetőbbé tesznek dolgokat.

A katolikusok jó része talán tényleg azt hiszi, hogy sokmillió embert tömörít magukba a jelenlétük Magyarországon, miközben a valóságban jóval kevesebb a hithű, gyakorló katolikus. Az olyan írások, mint amit most töröltek a hivatkozott weboldalról, éppen a felismerési pillanatokból fakadó ujjlenyomatok. Jó lenne, ha az egyház nem törölné az ilyesmit, hanem minden szegmense legalább néha eljutna a hasonló felismerésekre: ezek persze állati fájdalmasak, de a túlélés szempontjából mégis elengedhetetlenek. Az igazság szabaddá tesz a saját hazugságainktól is.

2021. szeptember 5., vasárnap

Vigyázzunk a vonalainkra!

Egy kisebb vita után vagyunk itt a blogban, és ilyenkor az ember akaratlanul is továbbgondol bizonyos szálakat. Az egyik ilyen szál, ami a ma induló Eucharisztikus Kongresszus miatt is kontrasztosabbá lett előttem, hogy a kereszténységnek szüksége lenne világos vonalakat húznia dolgok, jelenségek, teológiák, hitfelfogások között - ámde úgy, hogy a vonalhúzogatáshoz megfelelő attitűdök is társuljanak.

Jól tesszük, ha vigyázunk a vonalainkra! A kereszténység ugyanis nem létezhet vonalak, határkövek, cölöpök nélkül. Vonalakat húzni egyszerűen muszáj, ám nem mindegy az sem, milyen szándékkal húzzuk meg ezeket a vonalakat, pontosan mit akarunk mitől elválasztani velük, és közben milyen érzéseket engedünk meg magunknak. Az a törvénytudó, aki odalépett Jézushoz és egy kérdést fogalmazott meg ("Ki az én felebarátom?"), teljesen világos választóvonalat akart húzni. Tudni kívánta, kit kell szeretnie - és ebből következően bizony azt is, kit nem. A vonalhúzás nemcsak óvja a hitünket, hanem elhatárol másoktól. A probléma az volt, hogy erről a kérdésről a törvénytudó valójában már döntött - a bibliai szöveg azt írja, magát akarta igazolni, igazából ezért ment oda Jézushoz.

A kereszténység vonalakat húz és jól teszi, ha megteszi. Jehova Tanúi például a klasszikus keresztény dogmatika alapjait tagadják - senki sem lepődhet meg azon, hogy vonalat fogunk húzni és kijelentjük: nem vagyunk velük közös platformon, ami a hitünk alapjait illeti. Jehova Tanúi számunkra pszeudokeresztény irányzat, de nem bibliai értelemben vett keresztény mozgalom. De vajon vonalat kell-e húzni ha az a kérdés, hogy szóba álljunk-e velük vagy sem? No és ha teszem azt valahol üldözik a Tanúkat, akkor is húzzunk vonalat a dogmatikai eltérések miatt, vagy inkább álljunk ki mellettük a vallásszabadság nevében? És mit mondjunk annak a Jehova Tanújának, aki hisz Jézusban mint személyes megváltójában, de nem hisz Benne, mint isteni megváltóban? Az ilyen ember felől mennyet vagy poklot kiálthatunk vagy inkább diplomatikusan maradjunk ki a véleményformálásból, hiszen végső soron ez Isten döntése? Lehet, hogy az ilyen kérdésekre is vannak vonalaink, mert azt tapasztalom, sokszor "vonalbőségtől" szenvedünk és nincs bennünk semmi megtorpanás, amikor a vonalazó képességünket használni kell.

Az igazi kihívás azonban nem is olyan mozgalmak esetében jelentkezik, mint Jehova Tanúi, akik felől mi már döntöttünk, hanem olyan kérdésekben, melyek az egyházon belül jelentkeznek. Talán némi bölcsességre vall ha azt mondjuk, itt még óvatosabban és még nagyobb töprengéssel kellene eljárni.  Azért az egyház - működjön bármilyen rosszul is - mégis "egy ház", a vonalhúzogatás helyett pedig a hídépítés tűnik krisztusibb cselekedetnek. Az elmúlt kétezer év egyháztörténetét ennek ellenére igencsak meghatározta, hogy a kereszténység saját portáján belül is bőszen húzogatta a vonalakat. Felekezetekre szakadt, melyek tovább szakadtak. Aztán a felekezeten belül is vonalak képződtek két gyülekezet között, végül akár egy gyülekezeten belül is csoportok formálódtak a meghúzott vonalak mentén. Ennek az atomizálódási tendenciának a leggroteszkebb végpontja, amikor a sok meghúzott vonal miatt már az egyénen belül is jelentkezik a kavarodás, a széttöredezettség. A vonalazás szinte beitta magát az egyház DNS-ébe, erre pedig (rossz válaszként) most ott tartunk, hogy már nem merünk vonalakat húzni akkor sem, ha tényleg kellene.

De most váltsunk vissza a személyes nézőpontból a szélesebb perspektívára! Nos, pontosan ezért hoztam fel a bevezetésben az Eucharisztikus Kongresszust, mely engem protestánsként persze közvetlenül nem igazán érint. Mégis, túl nagy eseményről van szó, melynek átfogása nemcsak a várhatóan nagy tömegeket megmozgató érdeklődésben jelentkezik, hanem ideológiai szinten is, hiszen nem tisztán vallási, hanem politikai, társadalmi, erkölcsi kérdéseket is felvet. Nagyon nehéz protestánsként is tudomást nem vennem róla, hiszen vannak katolikus barátaim, kollégáim, ismerőseim, de saját köreimből is tipikusan meg szokták kérdezni a véleményemet. Nomeg bizonyos fokig magam is követem a híradásokat, publicisztikákat, interjúkat, melyek a kongresszus köré szövődnek. Egyszóval valamiféle véleményt az ember csak megfogalmaz!

A kereszténység legnagyobb árka "házon belül" talán a katolicizmus és a protestantizmus között fekszik. Az árok mélységét jól mutatja, hogy sokan a katolicizmus nem is tartják a kereszténységhez tartozónak - ahogy a katolikus egyház is "szektának" nevezte a protestáns felekezeteket. Nos, mi lenne az adekvát vonalhúzás ebben az esetben? Keresztény rendezvény zajlik Budapesten a most következő héten, vagy húzzunk egy jó vastag vonalat és tekintsük ezt inkább a katolicizmus nyomulásának, amit nem nevezhetünk keresztényinek? Vagy esetleg ott húzzunk vonalat, hogy mennyiben vallási és mennyiben politikai az, ami most történik? No és persze szót sem ejtettünk még arról a furcsa szituációról, hogy a keresztény-erkölcsi szempontból finoman szólva vitatható Tóth Gabi hogyan keveredik azonos platformra Ferenc pápával? Húzzunk akkor vonalat a kongresszuson belül is a szereplők közé?

Nem akarok itt úgy tündökölni, mint aki valamiféle éteri bölcsesség birtokában van és mestere a vonalhúzásnak. Amit szeretnék mindannyiunknak javasolni, hogy ne fogjon túl vastagon kezünkben a ceruza, és miközben mindenki telekiabálja a világot a határozott véleményeivel, magának is tegye fel a kérdést: miért akar valójában vonalat húzni? A most induló kongresszus a keresztények jó részét nem érinti, de várhatóan röpködnek majd a kommentek, cikkek, írások, reflexiók - ami persze teljesen érthető. Beszéljünk róla, vitassunk meg dolgokat, fejtsük ki miről mit gondolunk - de közben azért vigyázzunk a vonalainkra!