A múlt megtestesítői: a muszlimok

Az iszlám erőszakos jelenléte a nyugati típusú társadalmakban alapvető kérdések elé állít bennünket. Vademberek ezek vagy a felebarátaink? Harcolnunk kell ellenük, vagy szeretni őket? Ki kell szorítani a muszlimokat és izolálni a saját országaikban vagy elvinni nekik az evangéliumot és keresni a társaságukat? A legtöbben ezekre a kérdésekre - persze én is - a saját műveltségünkből, a médiaforrásaink által kapott képek alapján és gyakran az előítéleteink mentén válaszolunk.

Az előző bejegyzés utáni kommentekben megpróbáltam megfogalmazni egy meglehetősen bicskanyitogató gondolatot - mármint valami olyasmit, ami főleg a hívő emberek zsebében nyithatja ki azokat a bizonyos bicskákat. Azt állítottam, hogy mai, modern, nyugati keresztényként akkor fogjuk igazán megérteni a mai iszlámhitű emberek viselkedését, ha összevetjük az Ószövetséggel. Amit ott látunk mintázatokban, pont azt láthatjuk a mai arab országok jó részében.

Tudom, hogy ez sértőnek tűnhet egy hívő ember számára, mégis hadd kérjem az olvasó türelmét és legalább azt, hogy próbáljon velem elsétálni egy darabig!

A muzulmánokról a fejünkben olyan képek peregnek, miszerint erőszakos, gátlástalan, embereket meggyilkoló, barbár tömegek, akik az ellenségeik halálát kívánják az istenük nevében. Tegyük a szívünkre a kezünket! Nem valami hasonlót fedezünk fel, amikor az Ószövetség bizonyos passzusait szemléljük? Végső soron teoretikus szinten mi a különbség a muzulmán dzsihád és az ószövetségi herem között? Természetesen erre hívőként azt válaszoljuk, hogy mivel Allah nem létezik, a dzsihád ördögi, s mivel Jahve létezik, a herem (a "szent háborúra" használt ószövetségi kifejezés) teljesen jogos és legitim. De vegyük észre, hogy ezt a hitünk mondatja velünk - éppen úgy, ahogy a muzulmánt a hite ennek a szöges ellentétére ösztönzi.

A mai iszlám országok jó része maga az időutazás nekünk, nyugati embereknek. Amit ott látunk, az az ókor vagy jobb esetben a középkor valósága - múlt a jelenben. Igen, persze vannak modernizációs törekvések, komolyabb erőfeszítések hogy az iszlám típusú országok "felzárkózzanak" a nyugathoz. Fontos azonban kimondani, hogy pont ezek a modernizációs próbálkozások jelentik az egyik okát annak, hogy számos radikális-fanatikus terrorszervezet megszületik, akik "vissza akarják vezetni" az iszlámot az ősök eredeti hitéhez, azaz tiltakoznak minden modernizációval szemben.

Maradjunk tehát abban, hogy az iszlám országokban sosem volt igazi felvilágosodás, igazi modernizáció, igazi kihívás az iszlám számára. A Korán sosem esett át szöveg és formakritikán, sosem számított jelentősnek az olyan vallási szemlélet, ami tudománykritikai módon értelmezte a szöveget. Ezért ha szeretnénk megérteni ezeknek az embereknek a gondolkodását, lapozzunk bele az Ószövetségbe. Ismétlem, nem könnyű ezt hívőként megemészteni, de formáikban nagyon hasonlót fogunk találni, mint amit ma látunk az arab világban!

Lerajzolod Mohamedet? Meghalsz! Loptál? Levágjuk a kezed! Felrobbantottad magad és megöltél sok zsidót? Dicsőség Allahnak, mész a Paradicsomba! A Korán nyelvezete, stílusa és az általa mutatott kép nagyon paralel egy kemény ószövetségi prófétai szöveggel. És a nyers büntetések is rokoníthatók. Más isteneket imádsz Jahve-n kívül? Meghalsz! Lefeküdtél más feleségével? Megkövezni! Legyőztük az ellenséget, kibeleztük és megöltük őket? Dicsőség az Úrnak, aki elpusztítja az ellenségeit! Azt hiszem csak az nem látja a hasonlóságot, aki nem akarja.

Bármennyire fájdalmas kimondani, de mégis tapasztalat, hogy egy átlagos mai keresztény számára az ószövetségi passzusok egy része ugyanúgy megemészthetetlen, mint a muzulmánok viselkedése. Az óriási különbség - és ez a jó hír a keresztények számára -, hogy nekünk viszont van egy Krisztusunk! Aki persze nem fordult szembe az Ószövetséggel, de mégis képez valamiféle töréspontot, választóvonalat ahhoz képest. Egyszerűen szólva mi legalább tudunk kire "hivatkozni" és Jézuson keresztül próbáljuk megmagyarázni az ószövetségi textusokat, allegorizálva, enyhítve, puhítva azokat. (Sokszor ebben is követünk el hibákat.)

Az iszlám viszont megragadt a múltban és nincs számára semmiféle teológiai kiút belőle. Vegyük azonban észre, hogy a középkori állapotok ellenére az átlagos muzulmán ember nem patakokban folyó vérben gondolkodik. Kairóban vagy Isztambulban az emberek többsége csak épp úgy élni akar, mint Berlinben vagy Budapesten. Nehéz elképzelni, hogy a török vendéglátós Ahmed hazamegy este, leül a konyhaasztalhoz és bombát eszkábál magának - hiszen ő egy erőszakos merénylő, aki feni a fogát egy jó kis pokolgépes robbantásra... Ezt gondolni szerintem őrültség. Igen, Ahmed valószínűleg ápol magában antiszemita érzéseket, az is lehet, hogy a pokolba kívánja a nyugati embereket. De ha ez is a helyzet, nincs rajta semmi csodálkoznivaló. Ahmed agyát ugyanis rendszeresen átmossa az iszlám világ médiája. A nyugatellenes propaganda akadály nélkül hatol a tudatába, s mivel egyszerű ember, nem fogja mélyen analizálni a hozzá eljutó politikai-társadalmi szólamokat, hanem szimplán elfogadja őket. 

Ám bocsánatot kérek, de én pont ezt látom Magyarországon is. Magyar emberek tömegei a magyar média agymosó hatására hibátlanul szajkózzák, amit az állami propaganda tölt a fejükbe. Sorosoznak, migránsoznak, brüsszeleznek, buziznak - nehéz még felsorolni is. A helyzet az, hogy ez a jelenség is pontosan azt bizonyítja, ami egyébként magától értetődő: hogy ugyanolyan emberek vagyunk, akik hasonló jelenségekre hasonlóan reagálunk.

A hatalmas különbség a kereszténység és az iszlám között Krisztus és a felvilágosodás. Nekünk van egy Jézusunk, aki azt tanította, tartsd oda a másik orcádat is, aztán felment a keresztre és meghalt. Rajta keresztül érthetjük meg jobban az Ószövetséget annak minden nehezen emészthető szakaszával együtt. És van egy felvilágosodásunk, egy modernizációnk, amit bár jogosan ér számtalan kritika (éljük és tapasztaljuk a vadhajtásait), de igenis van csomó jó hozadéka ami a békésebb együttélést illeti. Ezekkel az iszlám nem rendelkezik. Mohamed nem Jézus, az orcát nem kell odatartani, és nincs felvilágosodás sem. Ők a múlt képviselői a jelenben. A nagy kérdés, mi a helyes reakció tőlünk velük kapcsolatban - ami nem méltatlan sem hozzánk, sem hozzájuk?

Tovább

Kicsi és nagy - néhány gondolat a dzsihádról (2)

Ha valaki átlagos ismeretekkel rendelkezik az iszlámról, biztosan tud róla, hogy a muszlimok hitének öt pillére van: a napi ötszöri imádkozás, az adakozás, a zarándoklat, a böjt és a hitvallás. Az öt hitpillérhez egyesek még odatesznek egy hatodikat is, ami álláspontjuk szerint karakteresen hozzátartozik ehhez a valláshoz, mégpedig a dzsihádot. De mi a manó egyáltalán a dzsihád?

Nem szeretném, ha ez a blogbejegyzés valamiféle száraz szótári definiálgatásba fulladna, de mégis muszáj néhány mondat erejéig kitérni a dzsihád szó magyarázatára. Maga a dzsihád egyszerűen erőfeszítést jelent, valami olyasféle befektetést, amivel a hithű muzulmán jobban lesz képes Allah útján járni. Igen, valóban beleértik a szó jelentéskörébe a szent háborút vagy a harcot is - ahhoz hasonlóan, ahogy például az Ószövetségben is szentként értelmezték (herem) az olyan hadicselekményeket, melyeket Izrael Jahve parancsára és áldásával hajtott végre. Ami a dzsihád kifejezésnél fontosabb, hogy alapvetően kétféle formáját szokás megkülönböztetni. A "kis dzsihád" (al-dzsihád al-aszghar) és a "nagy dzsihád" (al-dzsihád al-akbar) teljesen más a lényegét és tárgyát tekintve. Mi európaiak már ezt a különbségtételt sem vagyunk hajlandók megtenni, pedig ha megnézzük közelebbről egyiket és másikat, egyáltalán nem mindegy éppen melyik dzsihádról beszélünk.

Mondani sem kell, egy józanabb muszlim számára a nagy dzsihád a fontosabb. Ez alapvetően a spirituális erőfeszítést takarja, egyfajta belső küzdelmet az ego legyőzésére. A nagyobb dzsihádot vívó muzulmán arra törekszik, hogy eltávolítsa magából az alantas hajlamokat és a világi szenvedélyeket. Kicsit ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amit Pál apostol ír a megtért keresztény kapcsán az óember és újember küzdelméről. A "mi igazi dzsihádunk" ebben az analógiában az volna, hogy szakadatlan harcot folytatunk a kísértésekkel, azokkal a belső lelki folyamatokkal, melyek a hitünket gyengíteni kívánják. Egyébként a nagy dzsihád az iszlámon belül a szúfizmus irányzatából származik: a korai szúfi, Hárisz al-Muhászibi úgy vélekedett, hogy az Isten útján tett erőfeszítések kilenctizede magában a hívőben megy végbe. Az igazi muzulmán az, "aki minden erejével önmaga ellen harcol Isten érdekében". A nagyobb háború Mohamed szerint "az ember erőfeszítése önmaga ellen".

Mindezek ellenére a mai nemzetközi politikában dzsihád alatt csakis a kis dzsihádot, azaz a fegyveres harcot szokták érteni - tekintet nélkül arra, hogy a vallásalapító Mohamed hogyan vélekedett. A sajtótermékekben, vitabeszélgetésekben, politikai diskurzusokban (egyébként beleértve a muszlim sajtót is!) kizárólag a fröccsenő vér, a terrorcselekmények és emberek brutális halála kontextusában kerül elő a dzsihád - és csakis így, míg a nagyobb dzsihádról egyetlen szó sem esik. Ezért szerintem a muzulmán világ is felelős, nem lehet szimplán a "nyugati sajtóra" kenniük a dolgot. Az iszlámhitű emberek nem szólnak semmit, nem próbálják ezt az egyensúly-elbillenést helyretenni, az ő sajtótermékeik is kiszolgálják ezt a saját teológiájukban megjelenő félrecsúszást, a nyugati média pedig örömmel csatlakozik ehhez. Pedig nemcsak Mohamed, de még olyan világszerte ismert arab filozófus is, mint al-Gazáli erőteljesen hangsúlyozza hogyan kell(ene) értelmes muzulmánoknak értelmes módon viselkedniük Istennel és embertársaikkal szemben. Ennek része a nagy dzsihád is, mely al-Gazáli szerint a hit öt pillérének kontextusában nyeri el igazán az értelmét. Vagyis a dzsihád (erőfeszítés)  nem a "hitetlenek" torkának átvagdosása, hanem valami olyan erőfeszítés, aminek ott volna a helye a napi ötszöri imában, a hitvallásban, az adakozásban, a böjtben és a zarándoklatban. Aki igazi muzulmán, az al-Gazáli szerint ebben éli meg a dzsihádot. Harcol magával szemben, hogy a hit öt pillére egyre kontrasztosabban váljon láthatóvá az életében.

Ez persze a szép elmélet, az iszlám vallási és filozófiai hagyománya csupán.

A valóság megint más - amin persze nem lepődik meg túlságosan az ember. Statisztika ugyan nincs a farzsebemben, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy az iszlám hívők jó része annyira ismeri saját hitének (filozófiai) alapjait, mint ahogyan sokan katolikusnak mondják magukat, de valójában semmi közük a hithez, amire hivatkoznak. Állítom, hogy az iszlámot elmélyültebben tanulmányozó valláskutatók fejében tisztább kép él erről a vallásról, mint sok követőjének fejében! A következő részben arra szeretnék példákat mutatni, hogyan értették a muzulmánok a dzsihádot a saját történelmük során - mert ez sem volt ám teljesen egységes -, hogy aztán eljussunk a dzsihád mai, modern felfogásához. Tartsatok velem!

Tovább

Iparág, marketing-húzóágazat, vagy valami más: Bolyki Lacival beszélgettem

A kortárs dicsőítés vagy úgy általában a keresztény zene már többször előkerült itt a blogban. Ezúttal a saját Podcast sorozatomban vettem elő a témát, mégpedig egy igen avatott személyiségnek köszönhetően, aki többek között a Budapesti Fesztiválzenekar brácsása, egyébként a Bolyki Brothers ismert hangja, ízig-vérig zenész, igehirdető, lelkigondozó, no meg számos remek könyv szerzője...

Legutolsó alkalommal egy meglehetősen nagy port felkavaró bejegyzésben igyekeztem megfogalmazni azokat a teológiai látásmódokat, melyek az ún. dicsőítő mozgalom szellemi irányzatához társíthatók. A dicsőítő mozgalomban frekventált helyen áll a zene, sőt maga a jelenség hordoz egy olyasfajta üzenetet, miszerint a zene megoldás, ami az ébredést, megújulást, Istenhez találást illeti. A közelmúltban botrányaitól hangos Hillsong gyülekezetet is legtöbben a zenéjükről ismerik, sokaknak a közösség neve tulajdonképpen egyet jelent a világszerte milliószámra énekelt "gyülekezeti slágerekkel".

Nos, a Podcast ehavi műsorában Bolyki László segítségével beszélgettünk a keresztény zene mibenlétéről, de a mi vaskályhánk és kiindulópontunk nem a modern dicsőítés, hanem az az alapvető kérdés volt, hogy egyáltalán mitől lehet egy zenét keresztény zenének nevezni. Tudom, hogy ez a kérdés első hallásra butaságnak tűnik és a kapásból rávágott válasz valami olyasmi, hogy a dalszöveg teszi kereszténnyé a keresztény zenét. Reményeim szerint kiderül az adásból, hogy a helyzet korántsem ilyen egyszerű, sőt érdekes és szövevényes... 

A kereszténység maga sem volt mindig konzekvens, ami a zenéhez fűződő viszonyát illeti. Tudtátok például, hogy a templomokban bevett hangszerként előforduló orgona egyenesen ördögi instrumentumnak számított valamikor, amiről elképzelhetetlennek tűnt a szakrális felhasználás? Vajon mit szólnának a mai hívők, ha Lutherre gondolnának, aki a saját korában népszerű kocsmadalokra "szentséges szöveget" alkotott - de nem rettent vissza attól, hogy korabeli slágereket feldolgozhatóvá formálja az egyház számára? No és ha már sztorizgatok, lebilincselőnek vélem Laci elmondása alapján, hogy a nagymester Bach Brandenburgi versenyeinek kottája csak azért maradt fenn az utókor számára, mert a darabokat megrendelő gróf halála után csomagolópapírként(!) próbálták értékesíteni a partitúra lapjait - és valaki felismerte rajta Bach kézírását! (A keresztény zene történetének története egyébként frappáns tálalásban és baromi izgalmas leiratban olvasható Laci "Milyen zenét szeret Isten?" című könyvében.)

A műsorban persze eljutunk aztán a kortárs dicsőítésig és próbáljuk kicsit körbejárni azt is, mi adja a dicsőítés savát-borsát, lényegét, centrumát. Ennek kapcsán elkerülhetetlen volt, hogy szóba hozzuk a dicsőítés piacképességéről szóló kérdéseket, hiszen - tetszik vagy sem - valóságos iparág vált manapság a modern egyházi zenéből, sőt marketing-húzóágazat lett belőle... Néhány perc erejéig aztán a Hillsong-botrány témája is terítékre kerül...

Az adást itt tudjátok megnézni, örök hálám annak, aki megosztja:

Tovább

Fanatikusok karneválja - néhány gondolat a dzsihádról (1)

Nem szeretném, ha az Izrael és a Hamász között zajló véres háború teljesen eluralná a blogomat, mindazonáltal ez a konfliktus mégis felszínre hoz számos érzékeny kérdést - nemcsak az ott élőkben, hanem a nyugati keresztény emberekben egyaránt. Tekintet nélkül arra, kinek tetszik ez és kinek nem, én továbbra is józan hangon kívánok szólni azokhoz, akik szívesen gondolnak végig bizonyos kérdéseket, melyek a konfliktus hátterét, ideológiai és vallási kereteit érintik. Úgyhogy most teszek egy érdekes kísérletet, és úgy határoztam rövid sorozatot írok egy olyan kérdésről, amely a nyugati ember számára pengeélesnek számít: megnézzük miről szól a dzsihád!

Az egyik könyvespolcomon egy monumentális, kétkötetes munka terpeszkedik, amely Adolf Hitler életéről szól, és a Führer sorsát megszületésétől halála pillanatáig nyomonköveti. A könyvek angol szerzője, Ian Kershaw láthatóan bődületes energiát ölt bele művének megírásába, a források felkutatásába, szelektálásába, a dokumentumok tanulmányozásába és értelmezésébe. A majdnem kétezer oldalas írásmű Hitler személyének felemelkedését majd nemezisét követi nyomon, elemezve a történelmi kontextust is, ami egy ilyen elmebeteg vezér színrelépését lehetővé tette.

Ami miatt Kershaw könyve számomra nagyon emlékezetes maradt, az pontosan a józanság, amit maga az író is kiemel és egyfajta programként kínál fel olvasójának: ha Hitlert egyszerűen "magának a gonosznak", "egy elmebetegnek" vagy valamiféle "köpnivaló démonnak" látjuk, soha nem fogjuk megérteni mi és miért történt, ki volt ez az ember valójában, és hogyan lehetett képes ekkora befolyásra szert tenni. Nem az a probléma az ilyen érzelmekkel, hogy hamisak lennének (én is azt hiszem, Hitler tényleg nem volt normális), hanem az, hogy nem engednek bennünket közel férkőzni az okokhoz, a miértekhez, a magyarázatokhoz. Kershaw munkájának mélységét az a higgadtság adja, amivel megragadta a Führer karakterét - miközben objektív maradt, mégis érzékelhetjük a saját álláspontját.

Nos, a jelenleg dúló izraeli helyzet ebben az értelemben ugyancsak hasonló készségeket kíván tőlünk. Miközben jogosan ítéljük el a Hamászt és minden terroristát, aki állat módjára viselkedik, csecsemőket fejez le, embereket rabol el, civilekre lő - ezek között egy olyan dolog sincs, amit rezignált tudomásulvétel illetne -, mégis szükséges valamennyire megismerni, miért gondolkodnak úgy ezek az emberek ahogyan gondolkodnak. Tehát még egyszer, mielőtt bárki elkezdené nekem írogatni az ellenkezőjét! A szélsőséges iszlám fanatizmusnak és terrorizmusnak nincs semmiféle mentsége, abszolút gusztustalan, barbár, elfogadhatatlan minden civilizált ember számára. Amikor megérteni kívánjuk a mozgatórugóit, ezt nem valami ostoba rokonszenv kiépítésére tett erőfeszítésként műveljük, hanem nagyjából úgy, mint amikor egy entomológus tanulmányoz egy kártékony rovart, hogy aztán jobb védekezést legyen képes kialakítani vele szemben. Értenünk kell milyenek a dzsihádisták, mit értenek a dzsihád fogalma alatt, hogyan intrepretálják maguk körül a valóságot és mit szeretnének elérni. Vagy éppen: mennyire ferdítik el saját muzulmán hitüket, hogyan magyarázzák az iszlám tanításait, miként állnak szemben saját meghatározó táboraikkal.

Ha nem ismered az ellenséget, nem érted azt sem, mit miért csinál. Ez ilyen egyszerű.

Vegyük például azokat az utcai "ünnepléseket", melyeket (sajnos) szerte Európában láthattunk mostanában! Én az ilyen jelenségeket a fanatikusok karneváljának nevezem. Emberek kimennek a nyugati demokráciák által kínált lehetőséget kihasználva valamelyik európai nagyváros utcájára, és nagyokat bulizva, tombolva, táncolva azon örömködnek, hogy több százan vagy ezren életüket veszítették Izraelben a terrorcselekmények miatt. Ha a saját érzéseimet kellene leírnom, akkor azokat csak az utca nyelvén tudnám megfogalmazni, a fejemben kavargó gondolatok pedig valahol a "tiszta hülyék ezek" és a "most kellene mindet kidobni ebből az országból" típusú sommás mondatokban összegezhetők. Nagyon helyesnek vélem, hogy Magyarországon azonnal elfojtották az ilyesféle "karneválozást" és a kormány egy pillanatra sem engedte meg az utcai parádét nekik!

Ugyanakkor miközben helyesnek élem meg a saját véleményemet, azt is tudom, hogy teljesen másként érteném ami történik, ha az ő kultúrájukban nőttem volna fel. Hovatovább azt is tudom, hogy a saját keresztény hitem alapművében, vagyis a Bibliában is olvashatok ilyesféle "karneválokról" - igaz, a Krisztus előtti időkben. Hadd kérdezzem meg a kedves olvasót, mit tett volna az ószövetségi vándorló nép helyében, amikor azt látja, hogy Isten vízbe fullasztja az egyiptomi sereget és a Fáraót - vagyis a zsidók ellenségeit? Egy mai nyugati ember erre talán azt mondaná, hogy megkönnyebbülést érzett volna, esetleg elégtételt, az őszintébbek talán örömet is... de ha be is vállaljuk utóbbit, sietve hozzátesszük, bulizásba biztosan nem ment volna át a diadalérzet! Nos, Izrael fiairól márpedig azt olvassuk, amikor látták az egyiptomi holttesteket maguk körül, dobolni és táncolni kezdtek örömükben:

"akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” " (2Móz 15,20-21)

Csak képzeljük el ezt a jelenetet! Ott hevernek tömegesen az egyiptomiak szerteszét, az erre adott reakció pedig a nők(!) részéről, hogy ünnepelni kezdenek táncolva és dobolva a hullák mellett! Ezt nem valamiféle antiszemita röpiratból vettem, hanem a Szentírás saját tanúságtételéből.

Tudomásul kell vennünk, hogy a mai iszlám országok jó része pontosan ezt teszi a maga vallási szemszögéből szemlélve. Ezek az emberek még mindig az ókorban élnek és ennek megfelelően viselkednek. Teljesen mindegy, hogy adott esetben a modern nyugati demokráciákban számlálják a napjaikat - belül, a szívükben, a mentalitásukban, az életképzeteikben megrekedtek az ókor és a középkor színvonalán. Ez persze nem mentség a hülyeségre, de magyarázat arra, miért látjuk ilyennek őket.

Nos, a következő bejegyzésekben ennek tudatában szeretnék röviden egy központi fogalom, a dzsihád nyomába eredni. Ahogy látni fogjuk, a szent háborúként számontartott muszlim szokás korántsem olyan egyszerű, ahogy a nyugati emberek gondolják, ráadásul az iszlám történetében állandóan változott a jelentése az idők során. Nem ígérem azt, hogy könyvet írok a kérdésről, de szeretnék néhány szempontot felvetni még akkor is, ha a magam részéről elutasítom a fegyveres dzsihád minden formáját és keresztényként nem tudom semmiféle módon sem elfogadni azt.

Tovább

Mindenki élete fontos!

Az előző bejegyzésem igen nagy port kavart, és teljes megdöbbenésemre alig akadt olyan, akihez eljutott az általam szándékolni közölt tartalom. Ezzel szemben többféle értetlenkedő visszajelzést is kaptam, miszerint a cikk a Kuruc.Info nevű szélsőségesen antiszemita, nyíltan zsidógyűlölő portálján is elférne, meg hogy "rossz volt az időzítésem" és inkább egy Izrael melletti kiállásra lett volna szükség.

Őszintén meglepődtem ezeken a megjegyzéseken, mert magam se hittem volna, hogy ilyen félreérthető lett a szerintem teljesen világos gondolatmenetem, amit ráadásul igyekeztem egy higgadt és józan hangvételben megfogalmazni, minden indulattól mentesen. Pontosan azért is, mert a higgadtság és józanság az, amire a legnagyobb szükség van háborús helyzetben - és nemcsak a háborús feleknek, hanem az eseményeket néző kívülállóknak is. Ráadásul éppen ez a kettő az, ami a leginkább szokott ilyenkor hiányozni. Ehhez képest úgy éltem meg, hogy indulatoktól fűtött és emocionálisan telített "nekemrontások" értek utol - mintha valamiféle belerondítást követtem volna el a krízishelyzetben.

Írásom lényegi mondanivalóját képes vagyok egyetlen mondatban is visszaadni: "legyünk józanok, amikor Izraelre gondolunk, mert amit Izraelről gondolunk, az sokszor nem valós, hanem egy idealizált kép". Nos, végső soron ennyi volt a lényeg, ezt akartam kifejezni. Ezt a gondolatot aztán - hogy stílusos legyek - valóságos össztűz érte, miszerint ilyesmiről "nem most kellene írni", amúgy is "a hideg realizmus" nem az ilyen helyzetben elvárható magatartás, és különben is "gyászolni kell" Izrael miatt, nem pedig "kurucinfós" stílusban beszélni. Mindez különösen azért is furcsa számomra, mert a cikket megelőzően már írtam egy külön bejegyzést arról, hogy imádkozzunk Izraelért, beleértve mindenkit aki ott él. Ha úgy tetszik, az volt az első reakcióm. Ami még furcsább és érthetetlenebb, hogy a józan gondolkodásra való felszólítás mitől lesz "rossz időzítés" egy háborús helyzet idején? Ezt a rejtélyt egyszerűen nem tudtam megfejteni a számos komment elolvasása után sem, melyek újra és újra erőltetik az időzítés hibáját. Van olyan háborús helyzet, amikor a józanságot érdemes elvetni? Pont ilyenkor? Pont most? Pont egy háborúban? Most nem kell a józanság? Vajon a józanságra való felszólítás kizárja az együttérzést? Ha józan vagy, akkor nem vagy képes szolidáris lenni? És ha a "hideg realizmus" nem jó, akkor mit kínálunk fel a helyére? Zubogó érzelmeket? Teret adunk a dühnek és bosszúnak - mert az a jó? Mindezt keresztényként hangsúlyozzuk? Tényleg nem értem.

De csakis azért, hogy egyértelműbbé tegyem a nekem egyértelműt, szeretnék kicsit elidőzni a saját érzéseimnél, melyekről - és ennyiben helyt adok a kritikáknak - tényleg keveset tettem említést az előző bejegyzésben, így annak súlypontját jogosan érezhette az olvasó kiegyensúlyozatlannak. Nos akkor bevallom őszintén, természetesen mély megdöbbenéssel és némi haraggal olvastam a hírekben, hogy a Hamász mit művel a gyerekekkel, a civilekkel, a polgári lakossággal. Ha valakinek nem lenne világos, hát leírom kristálytisztán, hogy teljes szívvel együtt érzek Izraellel, őket tartom az ártatlan és megtámadott félnek, és a Hamászt tartom a konfliktus elsődleges felelősének. A Hamász számomra egy elmebeteg, fanatikus, antiszemita erőszakszervezet, egy olyan ellenség, amivel szemben Izrael jogosan lép fel, beleértve a katonai-fegyveres akciókat. Mindezt olyan triviálisnak érzem, hogy ezért nem is tartottam szükségesnek a fejtegetését. A józansághoz és realizmushoz az is hozzátartozik, hogy tisztán lássuk ki a megtámadó és ki a megtámadott ebben a konfliktusban. Mi sem természetesebb ennél. A gyülekezetemben, de még az általam tartott konzultációs órák előtt is imádkozunk Izraelért, főként a szenvedőkért, a bujkálókért, a gyerekekért, nőkért, családokért. Lehet, hogy nem írok le mindent egyetlen bejegyzésben, de azért ezek is ott vannak ám a pakliban.

Viszont van itt még egy dolog, ami tényleg rettentően zavar és amire nem találok választ a saját hitemben, sőt tetszik vagy sem, egyenesen berzenkedek miatta. Próbálok ismét világosan fogalmazni. Egyszerűen azt érzékelem, ha más nemzetről beszélünk és nem Izraelről, akkor hajlamosak vagyunk egészen máshogy mérni az emberi élet jelentőségét és adott esetben a konfliktushelyzetek mélységeit is. (Most mondjam megint azt, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, nehogy bárki megsértődve félreértse?)

Igen, jelen helyzetben éppen Izraelről van szó. Az egyház azonnal feláll, gyászt érez, nem győzi hangsúlyozni milyen fontos az emberi élet értéke, olyanok is megszólalnak, akik egyébként nem szoktak, olyanok is azonnal billentyűzetet ragadnak, akik hasonló helyzetekben tipikusan csendben vannak. Igyekszem ezt megmagyarázni, de bevallom nem teljesen tudom. Izrael teológiai szerepe felbecsülhetetlen, az egész európai kultúrára gyakorolt hatása józanul nem megkérdőjelezhető. Aligha akad keresztény, aki ismeri a Szentírást és ezt elvitatná. A zsidósághoz a kereszténységet mindenképpen különleges szálak fűzik. Nem erről beszélek tehát! Érthető, hogy Izrael fontos nekünk, keresztényeknek.

Amire gondolok, hogy az emberi életeket ettől függetlenül nem teológiában, nemzetiségben vagy kulturális hatásokban mérjük. Ráadásul keresztény emberként azt is látom, hogy a Krisztus-hitben a nemzetek mintha feloldódnának: nincs többé sem görög, sem zsidó, ahogy a zsidó Pál apostol írja, és úgy zárja le végül, hogy mindannyian egyek vagyunk Krisztusban. Nem hiszem, hogy Pál ne érzékelte volna a zsidóság jelentőségét, mégis úgy beszél róla, hogy nem tartja annyira fontosnak, ami mellett kardoskodnia kell. A Filippi levélben kárnak és szemétnek ítél mindent Krisztus megismeréséhez mérve - s bár nyilván nem a zsidó származására gondol (groteszk volna azt szemétnek mondania), de éppen zsidó emberként meglehetősen kemény szavakkal beszél arról, a zsidó törvényekben való buzgósága mennyire nem számít neki semmit sem. Döbbenetes, de már az Ószövetségben is az egyébként dörgedelmes Ézsaiás próféta olyan jövőképet mutat az olvasónak, ahol Asszíra, Egyiptom és harmadikként Izrael jelenik meg - a beteljesedett világban mindhárom Isten népévé válik.

Összegezve tehát én azt látom az újszövetségi felfogásban, hogy a koncepció a nyitás politikája és bár nem a nemzetek megszüntetése, de a nemzetiség háttérbe szorítása. Az Újszövetség egésze amúgy is a keresztény hit valamiféle "népek felettiségének" képét mutatja, hiszen Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, így túl markáns súlya nincs annak, milyen származásúak vagyunk. Aki ebben valamilyen liberális összemosást és a nemzeti szuverenitás tagadását gyanítja, az rossz nyomon jár. Nem tagadjuk a nemzetek létét, csak azt állítjuk, hogy az újszövetségi kortól fogva nem az számít igazán Isten szemében, milyen nemzetiségűek vagyunk. Az újszövetségi keresztény hit perspektívájából úgy néz ki, Isten alapvetően nem Izrael és a többiek közé húz vonalat, hanem inkább azok közé, akik követik Krisztust és akik nem tesznek így. Az emberi élet pedig önmagában érték, tekintet nélkül arra kinek az életéről van szó, bolgáréról, zsidóéról, németéről, magyar életekről vagy amerikaiakéról.

És hát: a probléma itt kezdődik. Nem az a kérdés Izraelt Isten kiválasztotta-e vagy sem - pontosabban szólva, ez nem kérdés. Inkább az a kérdés, a kiválasztottság tényét hogyan értelmezzük. Ha a kiválasztottságot (Izraelét vagy az egyházét) alapvetően nem feladatnak, hanem státusznak látjuk, akkor kezdünk el súlyozni és különbséget tenni nemzet és nemzet, valamint emberi élet és emberi élet között. Erre pedig bizony nagyon is hajlunk, s egyébként hajlott maga Izrael is, meg hajlik akár az egyház is. Emiatt látom azt, hogy keresztények képesek súlyozni a most zajló tragédiákat. Sajnos "jó" illusztrációt kínál erre az orosz-ukrán konfliktus, ami éppen párhuzamosan zajlik az Izrael-Hamász összecsapással. Sokan azok közül, akik sírva gyászolnak az izraeli emberek, nők, gyerekek bestiális halála miatt (teljesen érthetően és jogosan), az ukrajnai helyzet kapcsán már nem írtak cikkeket, nem hallatszott így a hangjuk, nem fejezték ki hosszasan azt, hogy ők mennyire együttérzők... Sőt, ha mondtak is valamit, sokan inkább még a megtámadott felet hibáztatták, Zelenszkijt bohócnak nevezték és azt emlegették fel, hogy végre béke kellene Ukrajnában, mert ha fegyvereket kapnak, abból csak háború lesz. Nem a levegőbe beszélek, személyes tapasztalataimra is gondolok: olyan ismerősökre, akik egy vállrándítással elintézték az ukrán halottakat (azt hangsúlyozva, hogy "nem kellett volna szórakozni Putyinnal"), de mélyen szomorúak a zsidó gyerekek, nők, családok miatt, mert ők "Isten népe" (az ukrán gyerekek meg hát... csak ukrán gyerekek). Ugyanezek az emberek úgy vélekednek, hogy Ukrajna ne küzdjön, ne fegyverkezzen, ne kapjon külföldről fegyvereket, hiszen az gonoszság és csak a konfliktus folytatásához vezet. Inkább üljön tárgyalóasztalhoz a béke érdekében és fejezze be a háborút!

Mindjárt más a helyzet, ha Izraelről van szó. Hát akkor aztán nem: akkor "gyászolva" követelik a helyet annak a gondolatnak, hogy igenis legyen válaszcsapás, Amerika küldjön csak fegyvereket, nehogymár Izrael simán elnézze mi történik a saját országában, nekik joguk van rakétákra rakétákkal válaszolni és joguk van a kemény megtorláshoz!

Nem emlékszem arra, hogy keresztények az emberi sorsok védelmében hangosan kiálltak volna nemcsak az ukrán, de akár az elmúlt éveket tekintve az afgán vagy szíriai szerencsétlenekért, hogy gyászolták volna az ott meghalt nőket és gyerekeket, a tálibok gonoszságától napi szinten szenvedőket - hiszen azok egy része amúgy is messze van tőlünk, persze Isten áldja meg őket is (ennyit azért kötelességtudatból illik mondani), de ennyi az egész. Pedig a hétköznapi megélés szintjén a legtöbbjüknek pontosan annyi köze van egy elhunyt izraeli állampolgárhoz, mint egy elhunyt szíriaihoz: azaz abszolút semennyi.

Csak én vagyok, aki érez itt egy durva kettősséget? Tényleg a "gyászról" van itt szó, vagy csak egy szimpátiát keltő szó mögé bújtatjuk az elfogultságunkat? Már bocsánat, szerintem ha bárkit és akárkit megtámadnak, akkor joga van védekezni, ukránnak, zsidónak, akárkinek akárhol. Egy ukrán, palesztin, zsidó kisgyermek élete elképesztő veszteség, felfoghatatlan fájdalom és elfogadhatatlan kár. Egy keresztény számára teljesen mindegy kellene legyen, amikor egy gyereket meggyilkolnak, hogy miféle gyerekről van szó: hogy palesztin óvodásokra hullanak izraeli bombák, vagy a Hamász pokolgépe robban egy izraeli óvodában. És mégis, az egész hangsúlyaiból érződik, hogy különbséget teszünk, elválasztó vonalat húzunk, intenzíven foglalkozunk valakikkel, míg másokat teljesen háttérbe száműzünk, sőt akár meg is magyarázzuk, miért járunk el helyesen. Nos, ez is olyan, ami engem zavar: nem az Izrael melletti kiállás - az teljesen normális - hanem hogy ezzel magától értetődően együtt jár mindenki más háttérbe szorítása. Az ilyen hangsúlyfelborulások pedig bizony mindig ott és akkor keletkeznek, ahol és amikor valami egyensúlyvesztés történik a gondolkodásunkban. A "hideg realizmus" pedig többek között arra is jó, hogy ráirányítsa erre a figyelmünket.

Tovább

Ahol súlyunk van és ahol nincs - hogyan lássuk Izraelt és a háborút?

Az elmúlt napok véres eseményeit, melyek a Gázai-övezetben egymást követik, tulajdonképpen nem kell magyarázni. Mármint akkor, ha a történések látens rétegét nézzük: halott emberek ezrei, civilek elrabolva, házak lerombolva, hulló rakéták, gépfegyverropogás, félelem és rettegés. Sajnos mindez magáért beszél. Ha viszont a látvány értelmezéséről van szó, máris széttartóak lesznek a magyarázatok. Utóbbi kapcsán pedig szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy egy fejvesztett politikai kérdésben próbálunk-e józan álláspontot találni magunknak keresztényként.

Nem kívánok sem geopolitikai szakértőként tetszelegni, sem keresztény cionista megmondóember lenni, mint akinek az asztalán kiterítve fekszik egy szellemi térkép, hozzá kész magyarázatokkal a most kirobbant izraeli-Hamász konfliktus kapcsán. Nem akarom a történtek politológiai, haditechnikai és stratégiai, sem pedig történelmi áttekintését nyújtani - nemcsak azért, mert ezeken a területeken laikus vagyok, hanem mert egy blogbejegyzés nevetségesen kevés lenne a helyzet részletes elemzésére, és inkább csak félreértésre adna okot az amúgy is érzékeny kérdésekben.

Amiről most beszélni szeretnék, az inkább a borzasztó konfliktusra adott keresztény reakciók két nagy csoportja, amit magam körül tapasztalok. Az egyik hangosabb, a másik pedig szalonképtelenebb, vagyis inkább talán elfogult.

Egyfelől, vannak olyan szem előtt lévő keresztény szervezetek, protokollszemélyek, teoretikusok, akiktől egy ilyen helyzetben valahogy jogosan elvárható a megszólalás. Ide sorolhatjuk Ferenc pápát vagy éppen az Egyházak Világtanácsát, adott esetben más egyházi méltóságokat és a közéletben súlypontként szereplő aktorokat. Első pillantásra azt mondanám, hogy azoknak a hangoknak, melyek tőlük hallatszanak, legalább van vagy lehetne némi súlyuk. De mindig kiderül, hogy nincs. Ferenc pápa, az EVT és az előbb említett "más egyházi méltóságok" természetesen elítélik a vérengzést és mielőbbi békére szólítanak fel. Miért, mi mást mondhatnának? Olyan ez, mint amikor Orbán Viktor a napi sajtóban újra és újra elismétli az orosz-ukrán háború kapcsán, hogy mi a béke oldalán állunk és milyen jó lenne, ha megint béke lenne. Nonszensz lufi, maga a tökéletes nulla. Hasonlít ahhoz, mint amikor egy ismerősömnek meséltem, hogy rengeteg a stressz az életemben és ez már sajnos fizikai tüneteket is produkál - mire az volt a válasza, a dolog egyszerű, hát ne stresszeljek annyit!

Mindannyian tapasztaljuk a gyakori helyzetet, hogy minél nagyobb súllyal esik a latba valaki személye, annál inkább hajlani fog az ilyen üres semmitmondásokra. Ezeknek pedig pontosan akkora hatásuk van a tényleges békére, stresszre, konfliktusra, mint egy szellentésnek a Hortobágy klimatikus viszonyaira. 

Másfelől ott van a "keresztény kisember" hangja is, aki ezekben a napokban izraeli zászlót lenget, az apokalipszis lovasairól beszél vagy frissíti a Facebook profilját valamilyen izraeli szimbólumra. Az ő hangjuk nyilván nem hallatszik messzire, de nem is egységes, viszont vannak közös pontjaik. Ezek egy része véleményem szerint teljesen indokolatlan és túltolt filoszemitizmuson nyugszik - és nem egyszerűen az izraeli emberek iránt érzett szeretetről vagy a háborús szenvedőkkel való együttérzésről, hanem értelmetlen rajongásról van szó. Épeszű ember természetesen Izrael oldalán áll ebben a konfliktusban és nem egy brutális, ostoba, könyörtelen terrorszervezet felén. Izrael a megtámadott fél, főleg a civilek, akik leginkább elszenvedik ennek a konfliktusnak minden csapását. Szégyenteljes dolognak tartanám arról magyarázkodni, hogy milyen fontos imádkozni értük keresztényként és együtt érezni velük a szenvedéseikben - és ezzel sem teszünk semmi említésre méltót vagy különöset értük. Ugyanakkor azért én fontosnak tartom kijelenteni a következőket is - a józanság kedvéért:

1. Nem "Isten választott népét" támadta meg a Hamász. Már csak azért sem, mert Isten választott népe az egyház (és Izrael), ráadásul a zsidóság nemzetiségként lélekszámát tekintve nagyobb részt nem is Izraelben él. Mindezen túl Izrael soknemzetiségű ország, a támadástól viszont minden nemzet szenved.

2. A mai Izraelnek semmi köze nincs a bibliai-ószövetségi teokratikus királyság Izraeléhez. Ez a dolog, amit vastag romantika övez ma sok hívő fejében, pedig teljesen abszurd és minden valós alapot nélkülöz. Izrael itt és most nem valamiféle "idilli Isten népe" hely, ami egyébként sem létezett soha, még a Bibliában sem. Amikor a mostani Izraelbe beleprojektálják hívő emberek a fejükben és szívükben élő szappanos "választott nép" képet, olyasmit csinálnak, aminek semmiféle bibliai alapja nincs és nagyon messze esik a mai Izrael általános állapotaitól. Ezt a mesterséges rajongást sajnos előszeretettel tartják fent keresztény körökben. Amint pedig valaki erre felhívja a figyelmet, azonnal rásütik az antiszemita bélyeget.

3. A mai Izraelben zsidónak lenni sokszor inkább nemzetiségi, mintsem vallási kérdés. Tudjuk persze, hogy a "zsidó" kifejezés egyszerre jelenti mindkettőt, de nem biztos, hogy azonos súllyal. Ezt személyesen volt alkalmam megtapasztalni, amikor egy zsidó professzor asszonnyal beszélgettem a Dohány utcai zsinagógában. A hölgy a zsidóság avatott ismerője és határozottan úgy fogalmazott, hogy egy ma élő zsidó ember egyenesen sértőnek tartaná, ha a zsidóságára leginkább vallási módon tekintetének - hiszen az alaphangon nemzetiségi kérdés. 

4. A mai Izrael tendenciáiban szekuláris, sőt vallásilag szinkretista katonaállam

A mai Izrael egy katonaállam, szekuláris, világi demokrácia, plurális, sőt néhol még szinkretista vallási jelenségeket is produkáló vidék. Nem akarok a kelleténél erősebben fogalmazni, de Tel Aviv bizony a világ egyik legismertebb és legkedveltebb partihelyszíne (a most kirobbant konfliktus is egy bulin vette kezdetét), a melegek egyik frekventált nemzetközi központja, a szinkretista baha'i vallás nemzetközi székhelye. Vitatkozhatunk az egyes tételekről külön-külön, mindazonáltal Izrael sok olyasmit is megtestesít, amit a mai bibliai etika alapján a legtöbben valószínűleg súlyos erkölcsi ferdeségnek minősítenénk. Természetesen ettől függetlenül ez nem lehet indok arra, ami történt és történik - csak azért említem, mert a romantikus Izrael-képet jelentősen árnyalja.

5. A mai Izrael még saját vallását sem veszi igazán komolyan

Kívülállóként talán nem vesszük észre, hogy az izraeli zsidóság sem egységes és egymással is veszekedő, táborokra oszlott vallási ügyekben. Bár alkotmányában a Tórának fontos szerep jut és a szombat vallási értelemben is pihenőnap, ha valamiféle "szellemi röntgenképet" csinálnánk, mégis azt kellene mondani, hogy a hétköznapokat nem járja át a hit Izraelben. A zsidó lakosságnak csak mintegy 20%-a tekinthető vallásosnak. Gondolj erre, amikor imádkozol "a hitben kiválasztott zsidó testvéreinkért"! Akkor már azért is imádkozz, hogy térjenek meg.

6. Izrael nem egy országgal áll háborúban, hanem a Hamásszal, ami a saját palesztinjainak is árt

Nagyon fontos szerintem ezt kijelenteni: nem országok háborúznak egymással, hanem egy szuverén ország és egy ismert terrorcsoport - legyen utóbbinak akármekkora potencialitása. Teljesen más dimenzió lenne, ha Irán vagy bármely más arab ország hadat üzenne Izraelnek, ennek a súlyát valószínűleg ők is érzik. Az lehet, hogy kifejezik a szimpátiájukat a Hamász felé, de ezt hadpolitikai okokból is tehetik: "mi kinyilvánítottuk, hogy veletek tartunk, de ettől beljebb nem akarunk menni". Ezen túl pedig ugyanígy fontos kimondani, hogy nem a zsidók harcolnak a palesztinokkal, nem a két nép konfliktusáról van szó: a Hamász a saját palesztin népének is brutális szenvedést okoz Gázában, hiszen fogy az étel, egyre kevesebb az ivóvíz - és be se juthatnak egyelőre tartalékok. Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense azt mondta, a Hamász a legtöbbet a palesztin népnek árt ezzel az egész akcióval. Nemcsak az előbb említett étel-ital-gyógyszerhiány miatt, hanem azért is, mert a Hamász könyörtelensége "az egész népre ráégett". A világ szeret sémákban gondolkozni és ezt mind a két fél - a Hamász és Izrael - ki is fogja használni. A séma azonban ettől még csak séma marad.

Mielőtt bárki dühösen nekem esne valamiféle antiszemitizmust kiszagolva a fentiek mentén, gyorsan leszögezem, hogy gyűlölöm az antiszemita gondolkodást, de sokszor bárgyúnak vélem a túltolt filoszemitizmust is. Nem akarok arról sem okoskodni, vajon mennyire "érdemelte meg" Izrael mindazt, ami most történik velük. Ez már csak azért is hasztalan lenne, mert biztos vagyok abban, a világ bármely nemzete kapcsán elő tudnánk kotorni nagy mennyiségű tényanyagot, amivel kellő számú indokot sorolhatnánk fel az őket sanyargató politikai-gazdasági-természeti csapások mellett. Ennek nem sok értelmét látom.

Ami azonban adódó teendő lehet az imádságon kívül a kereszténység számára, hogy amennyire lehetséges, próbáljon enyhíteni az összecsapásokat átélő civilek szenvedésein, tekintet nélkül az elszenvedők vallási vagy nemzeti hovatartozására. Nagy kérdés lesz például, amiről politikai elemzők is beszélnek most, hogy Gázát teljesen izolálják-e a környezetétől, vagy beengednek segélyszervezeteket, humanitárius egységeket, hogy végezzék ott a munkájukat? Az ott felhalmozott készletek ugyanis nyilván nem tartanak ki a végsőkig, márpedig akkor borzalmas humanitárius katasztrófa fog bekövetkezni, ami még a Hamász gyomrának is sok lehet. (Ne feledjük, nagyjából hatszázezer ember él arrafelé!) Egyes vélemények szerint ha kinyitják a kaput az izraeli oldalon, azzal ugyan segíthetnek, de a válaszcsapás erejét veszítheti - ha pedig zárva tartják, jogosan lesznek vádolhatók azzal, miszerint Izraelnek nem számít a civilek élete. Ez pedig feltüzelheti a Hamász mellett a többi terrorcsapásra fogékony szervezet aktivitási vágyát, ami tovább mérgesítheti és eszkalálhatja a szituációt. Izrael most nagyon nehéz politikai helyzetben van. 

Kisebb pokol szakadt most arra a földre, ami persze eddig sem volt a mennyország: legyen ez akár ítélet vagy megtisztulás, az emberi együttérzés a minimum, amivel az egész téma felé fordulhatunk. Az együttérzésünk pedig szívből jár a szegény zsidó és palesztin családoknak, nőknek és gyerekeknek is.

Tovább

"Világot cserélek"

Most éppen Pajor Tamás új klipjét nézegetem, melynek utolsó néhány sora így hangzik: "A hangom csuklik ne láss, lelépek / Az idő elás, eléget / Megyek, világot cserélek". Aztán amikor vége a dalnak, beleolvasok a hírekbe és azt látom, megtámadták Izraelt. Folyik a vér, hullanak az emberek, tombol az erőszak - mondhatnám nincs ebben különös, de inkább azt mondom: tényleg szükség volna világot cserélni.

Nem szép dolog cinikus humor bevetni amikor az ukrán-orosz háború mellett most már van egy Hamasz-Izrael konfliktusunk is (noha utóbbi nem két ország, hanem elvileg egy terrorszervezet és Izrael között zajlik). De tényleg azt kell mondjuk, csak a "szokásosat" látjuk. Nincs itt semmi új fordulat tulajdonképpen. Szokásos, hogy egy éppen erőre kapó terrorszervezet megtámadja Izrael valamely részét. Szokásos, hogy ilyenkor mennek a fogadkozások, miszerint "kisöpörjük az összes terroristát". Szokásos, hogy a terroristákkal szimpatizáló államok - mint amilyen például Irán - magát a megtámadott félt hibáztatják, ahogy a szokásos elrendezésben várhatók majd a politikai reakciók minden más ország, minden más párt és véleményformáló, hangadó ember részéről.

Az egyetlen, ami talán kicsit túlmegy a szokásoson az a gázai akció volumene és az izraeli hírszerzés teljes csődje. Váratlan, komoly nagyságrendű, összehangolt támadás zajlik, amiről mintha senkinek nem lett volna előre sejtése sem. Keresztényként a sok "szokásos" és kiszámítható elemhez természetesen hozzá kell tennünk a "szokásos keresztény"-nek tűnő frázist is - de ha hiszi az olvasó, ha nem, én ezt most komolyan írom: imádkozzunk Izraelért. Miközben utálom az antiszemitizmust, nem tartom magam deklaráltan filoszemitának sem. De azt elismerem, hogy a hitem miatt Izraelnek igenis különleges lapot osztottak - ezt talán keresztényként nem is kell magyarázni.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen 350 izraeli és 313 palesztin ember halt meg. A rakéták ezrével hullanak, tucatjával ejtettek túszokat, épületeket tettek a földdel egyenlővé. Nem akarom én ezt az egész helyzetet megfejteni, talán nincs is ember, aki tudja. De azt hiszem megfejtés nélkül is fogalmazhatok úgy, a fohász alapvetően nemcsak az Izraelben élő zsidókért, hanem az Izraelben élő emberekért is szólhat, tekintet nélkül arra milyen nemzetiségűek. Mi végre ez az egész? Minek folyik ennyi vér? 

És mikor akarunk már "világot cserélni"? Gyanítom, utóbbi nem rajtunk múlik, de egyre inkább szükségünk lenne rá...

Tovább

Rossz élet, jó halál?

Bejárta a sajtót a hír, sőt egy igen megrázó, felkavaró és azt hiszem túlzás nélkül mondhatom, minden normális embert mélyen érintő interjú is készült Karsai Dániellel, vagyis azzal a 46 esztendős alkotmányjogásszal, aki most éppen a saját méltó haláláért küzd. Karsait ALS szindrómával diagnosztizálták, ami végzetes betegség: az izmok elhalásával jár együtt, végül a légzőizom pusztulása fulladásos halálhoz vezet. A fiatalembernek valószínűleg nincs túl sok ideje hátra, a strasbourgi bíróságnak kell majd döntenie arról, hogy kötelezi-e Magyarországot az eutanáziára - vagy hagyja durva kínok között meghalni.

A sztoikus bölcseletből ismerjük a mondást: "aki már nem képes jól élni, tudjon legalább jól meghalni". Joggal mondhatja bárki, hogy amit most látunk Karsai Dániel életében, az viszont nem bölcselkedés. Egy ember küzd a saját haláláért. Nem akar meghalni, de muszáj lesz meghalnia, ráadásul minden józan számítás szerint csak két út kínálkozik előtte. Az egyik az, hogy méltóságát vesztve, teljesen értelmetlenül átmegy borzasztó fájdalmakon, mígnem gyötrelmesen megfullad az ALS által okozott izomgyengeség következtében. A másik az, hogy a magyar állam lehetővé teszi számára aktív eutanázia alkalmazását, azaz önként vet véget optimálisabbnak nevezhető körülmények között az életének, orvosi asszisztálással.  Tulajdonképpen kétféle jog ütközhet itt egymással: az egyik az aktív eutanáziára való jog (amit a magyar törvények nem tesznek lehetővé), a másik az emberi méltósághoz való jog. Talán felmerülhet a kérdés, miért nem utazik Karsai egy olyan országba, ahol az aktív eutanázia legális, hogy ott kérje a "szolgáltatást" - ezt a jogi körülmények nem teszik lehetővé számára.

Vagyis a lényeg: itt élned, s halnod kell.

Mi legyen tehát? A kérdésre persze nem nekem és nem is nekünk, hanem a strasbourgi bíróságnak kell választ adnia jövő év januárjáig. Persze ne toljuk el a biciklit Strasbourg-ig, hisz valahányan érzékeljük, hogy itt nem pusztán jogi, hanem erkölcsi dilemmáról is szó van. Azonban úgy gondolom, az erkölcsi dilemma sem elég kifejező és még egy lépéssel tovább kell mennünk: muszáj meglátni az emberi szenvedés dimenzióját.  Mindig azok a kérdések érintenek minket legmélyebben, ahol nem puszta jogfilozofálgatás vagy teoretikus etikai vita zajlik, hanem ahol a konkrét emberrel szembesülünk. Ettől függetlenül rossznak tartom azt a reakciót is, amit fentebb már említettem, s amit egy ilyen helyzetben sokan valamiféle bölcs bombaként bedobnak: "hagyjuk már a fenébe az elmélkedést, itt egy konkrét emberről van szó, nem köldöknéző bölcsészkedésről!" Ám miért is ne lenne szükséges az elméleti keretet megbeszélni emiatt? Egyébként maga Karsai is ezt teszi, személyes ügyét arra kívánja felhasználni, hogy szélesebb körben felhívja a figyelmet sorstársaira és mintegy rákényszerítse a társadalmat a közös gondolkodásra.

Tény azonban, hogy sok esetben más az elméleti keret átbeszélése és az adott helyzetben hozott, konkrét döntés. Olvastam egyszer egy interjút egy bíróval, akit az emberölés kapcsán kérdeztek arról, a bosszúállás tettét hogyan látja a jog. A bíró szépen felmondta az elvárható választ, jelesül hogy a bosszú elfogadhatatlan a jog számára és erkölcsileg is kifogásolható, sőt büntetendő cselekmény. Aztán a riporter visszakérdezett valami olyasmit, ha az ön gyermekét megölné valaki, mit tenne a bíró úr? Hát, a bíró úr gondolkodás nélkül rávágta, hogy mindent, de mindent elkövetne, hogy előkerítse a tettest, aztán jó eséllyel bosszút állna rajta a gyermeke haláláért. Egy dolog a jog, egy másik az erkölcs, és egy harmadik a konkrét, személyes szituáció. Ameddig valami nem érint bennünket vagy nem kap arcot, addig könnyű megmaradni az elmélkedésnél.

Karsai Dániel nem egy eset, hanem egy embertársunk. Ebből kell kiindulni, és ettől olyan nehéz az egész. Ráadásul - ahogy a fent belinkelt interjúból kiderül - még azt sem mondhatjuk rá, hogy valamiféle materialista-ateista megfontolásból szeretné az eutanáziát, hiszen saját bevallása szerint hisz valamiféle istenségben (még ha ez a hit nem is bibliai értelemben értendő). Mielőtt elmondom, én mit gondolok, engedje meg a kedves olvasó, hogy puszta kérdések formájában és valódi óvatossággal azért feldobjak néhány labdát, beismerve azt a meggyőződésemet, hogy a magam részéről alapesetben elutasítom és rossznak tartom az aktív eutanáziát.

1. Teljesen elfogadható szerintem, ha valaki "méltó halált" kíván magának. Van egyáltalán épeszű ember, aki nem ezt szeretné? Kérdés azonban, hogy maga a halál méltó-e bármilyen formájában is az emberhez - függetlenül attól, mi történik egy haldoklóval? Nem lehet jó megoldás a mai orvostechnikai eszközök segítségével mesterséges kómába kerülni és hagyni, hogy a halál ezután természetes módon következzen be?

2. Az életünket általánosan képtelenek lennénk jól megélni, ha nem lenne önrendelkezésünk, azaz autonómiánk, hogy döntéseket hozzunk. Ám ugyanennyire közös tapasztalatunk, hogy az önrendelkezés nem lehet korlátlan - például nem tehetünk meg olyasmit, amivel másoknak kárt okozunk. Persze az eutanáziával konkrétan az ember senki másnak nem okoz kárt - mondhatja erre bárki teljes joggal. Biztos azonban, hogy ez így van? Ha társadalmi léptékben engedélyezzük az aktív eutanáziát, vajon ez milyen hatással lesz a habozókra, a szorongókra, akiknek valószínűleg ösztönző erőként hat, amikor egy komplett társadalom bevett gyakorlatává válik az ilyesmi?

3. Egy beteg szenvedését látva normális emberekben részvét támad a szenvedő felé - és kegyetlennek érzi magát, ha megtagadja ilyenkor az életből való távozás lehetőségét. Ezt is át tudom érezni, ám a kérdés számomra az, ki dönti el pontosan milyen fokú részvét esetében szabad megölni valakit? Nem lehet, hogy a részvét nemcsak az eutanáziára, hanem a beteg melletti kitartásra motivál?

A fentiek persze nyúlfarknyi kis gondolatfelvetések. Míg az egyház a múltban karakteresen és határozottan elítélte az öngyilkosság minden formáját, a modern kortól fogva (szerencsére) jóval óvatosabb hangok is hallatszanak. Szögezzük le például, hogy a Biblia - amire minden oldal szeret hivatkozni - csak tudósít azokról az esetekről, amikor valaki önként ment a halálba, de többnyire nem mond erről értékítéletet. Az ellenző hangok szerint öngyilkosságot csak azok a bibliai karakterek követtek el, akik nem igazán nevezhetők pozitív hősöknek - míg a támogató hangok úgy érvelnek, hogy legtöbbjük tisztességes temetésben részesült, így nincs okunk azt gondolni, hogy az öngyilkosság minden formáját bűnként kezelte volna az akkori társadalom.

Visszatérve Karsaira, nem érzem magam semmiféle szempontból olyan pozícióban, hogy itt nekem róla, az ő életéről és az ő halálról döntenem kellene. Amit leírok, az bevallottan csak fejtegetés és nem több. Kívülállóként, messziről szemlélődőként, mint aki nem ismer minden részletet, úgy vélem saját erkölcsi felfogásom mentén, hogy a legmegnyugtatóbb megoldás (ha ez járható út egyáltalán) a mesterséges kóma lehetne, ahol a betegség mintegy mélyalvásban fejti ki a hatását. Így a beteg nem tényleges beavatkozásnak köszönhetően veszti el az életét, de nincs is elképesztő fájdalmak tudatában, hanem a betegség uralja el végül, s elkerülhetővé válik, hogy hivatkozási alap, kinyitott szelence legyen mások számára a jövőben. Természetesen lehetséges, hogy tévedek és valamit figyelmen kívül hagytam. Az is lehet, hogy nem járható út a mesterséges kóma, vagy az is lehet, hogy van jobb megoldás. Én csak attól tartok, ha Karsai igen speciális helyzetében kinyitjuk ezt az ajtót, soha többé nem fogjuk tudni bezárni. Tudom, hogy most a konkrét ember a fontos, de azt is tudom, hogy amit a konkrét ember ügyében döntünk, az túlmutat majd rajta és valóban ajtót nyithat.

Úgy gondolod, ki is kellene nyitni? Miért? Úgy gondolod, baj lenne ha kinyitnánk? Miért? Beszéljük meg! Ezt maga Karsai Dániel is akarja, aki egyébként azt mondta, a társadalmi együttgondolkodást önmagában sikernek érezné. Ebben ízléstől és erkölcsi meggyőződéstől, álláspontoktól és véleményektől függetlenül egész biztosan csatlakozhatunk hozzá!

Tovább