2014. április 29., kedd

Nem elég büdösek

Próféta. Egy szó, amelyről csupa sztereotip kép jut eszünkbe. Öreg, szakállas, nehezen mozgó, állandóan fenyegető, óbégatva beszélő vadembert látunk lecsukott szemeink mögött, akit állítólag Isten küldött hozzánk a világvégével. Nincs ebben semmi vonzó, s hogy ezt a megcsinált képet távol tartsuk magunktól, inkább átestünk a ló túloldalára.

Nem hiszem, hogy sok vita lenne arról, hogy az ószövetségi prófétaság ideje elmúlt, hiszen maga az ószövetség korszak is a múlté. Mindazonáltal volt valami olyan az archaikus prófétizmusban, amin nem fog az idő vasfoga, ez pedig szerintem nem más, mint az az identifikáció és jellem, amivel a régi idők igazi prófétái rendelkeztek. Ahogy Heschel írja, a próféta személy volt, és nem mikrofon. Olyan szót kellett továbbítania, ami nem a sajátja, s talán nem is volt kedve elmondani, de egy belülről érkező, erős késztetés miatt nem tehetett másként. 

Az Ószövetség prófétái nem vademberek voltak, akik a világvégével riogattak. Sokoldalú, többféle kompetenciával rendelkező és szenzitív figurákról beszélünk. A próféta költő, prédikátor, színész, politikus, társadalomkritikus és moralista egy személyben. Képességeiket latba vetve kellett olyan módon hirdetni a rájuk bízott üzeneteket, hogy az emberek magukba szálljanak, és a felkínált lehetőségek közül azt a megoldást válasszák, ami Istenhez viszi közelebb őket. Szinte megoldhatatlan feladat.

Legtöbbjük nem volt népszerű, és ez talán érthető. A próféta nemet mondott saját társadalmára, éles szavakkal bírálta a politikai rendszert, az emberek világképét. Többen bejárással rendelkeztek a királyhoz is. A próféták nekimentek a klérusnak, kritizálták a királyt, a hamis prófétákat. Egyikük sem volt büszke arra, amit elért - írja Heschel. Prófétának lenni magányos feladat volt, mert nem járt semmiféle népszerűséggel: a Biblia igaz prófétáit szerintem senki nem irigyelné, aki komfortos és nyugodt életre vágyik.

Eddig szól hozzánk a múlt, és ezt a múltat, ezeket a jellemeket kellene most összevetni a jelennel, a posztmodern kor prófétai karakterével. Olyan emberekével, akik repülőn járnak egyik konferenciáról a másikra, hogy a világvégéről beszéljenek. Olyan szószólókra gondolok, akiknek isszák a szavait, hallatlanul népszerűek, az emberek sorban állnak, hogy kezet fogjanak velük és halljanak valamit, ami lerántja előttük a leplet a jövőről. A mai próféták öltönyben, szép ruhákban járnak, bestsellereket írnak, amiket ezerszámra értékesítenek. Korszerűen berendezett, vizuálisan is megragadó, szép csarnokokban, üvegpulpitus mögött állva kiabálnak, profi zenekarral a hátuk mögött, és puha székeken ülő, középosztálybeli polgárokkal velük szemben.

Nekünk ilyenek a prófétáink, nemhiába, nem a barbár ókorban élünk. Csak nem hiányzik senkinek a durva szabású ruha, a rücskös bot, vagy éppen a rengeteg gyaloglás! Ha ilyen lenne egy mai próféta, minden bizonnyal megbámulnák furcsaságáért, és esetlegesen valós üzenetét sem vennék komolyan bolondos kinézete miatt. Ne kívánjuk vissza tehát az Ószövetség prófétáit, mert nem illenek bele a mai képbe. A világ túlhaladt rajtuk, csontvázak ők, akik egy letűnt korszakból itt maradtak nekünk.

A maiaknak egy kis pöceszaga azért lehetne. Bevallom őszintén, korunk prófétái nekem nem elég büdösek. Pedig talán rájuk férne: akkor lenne olyan hatásuk, mint Jónásnak lehetett, aki kijött a halból. Hallgatói megérezhettek valamit ebből - egy ember, akit kiokádtak, aki tudja mit jelent az ítélet, és csak utána beszél róla. No igen, ennek már lehet hinni, lehet bizalmat szavazni. Jónásnak gyomorszaga volt, undorítóan taszító és mégis éppen ezáltal vonzó, ezáltal hiteles. Sehol egy vasalt gallér, sehol egy fehér ing, sehol a nyugati komfort jele. A posztmodern próféták erőtlensége szerintem részben ebben keresendő. Van egy üzenetük, amit elmondanak, és van egy üzenetük, amilyenek. Utóbbi nekem hangosabban szól. És még a sorok között sem kell olvasnom hozzá.


2014. április 23., szerda

Fides et ratio - és siklik a hajó

Tomás Halík
„Isten szereti azokat, akik küszködnek vele” – állítja Tomás Halík cseh teológus egy vele készült interjúban. Furcsának tűnhet, amikor mindehhez hozzáteszi: a kétség és a hit úgyszólván testvérei egymásnak. Már csak azért is elborzasztóan hangzik ez a megjegyzése, mert a kétséget hívő emberként ősellenségnek tekintjük, ami pusztítani akarja a hitünket. Lehet a kételkedésben bármi jót találni?

A mindenben hívő hívő és a mindenben kételkedő kételkedő: két olyan embertípus, amitől őszintén bevallom, hogy pöttyös leszek. Noha a mentális skála egymással ellentétes végpontjaira kalibrálnám őket, álljanak bármilyen messze egymástól, groteszk módon mégis vannak közös területeik, ahol összeérnek. Ezek egyike, hogy radikalitásuk miatt nagyon nehéz velük párbeszédet folytatni.

Sokan megállapították már, hogy az extrém szkeptikusság túlméretezett cinizmushoz és egyfajta lelki kiégéshez, valamint az ezzel járó attitűdökhöz vezet. Ehhez hasonlóan a kérdésfeltevést kerülő és önmagába forduló, emocionális alapú hit könnyen csúszik fanatizmusba. Szerencsére azonban nem kell a két végpont közül választani, egy keresztény pedig különösen is megfontolhatja a közismert gondolatot, melynek a fides et ratio - magyarul "hit és értelem" - nevet adták. A két terület, az ésszerűség és az esetlegesen feltörő kétségek, valamint a bibliai hit egyensúlyban tartása szerintem sokat hozzátehet egy ember mentális egészségéhez.

Keresztényként talán túlságosan is alapvetőnek érezzük a gondolatot, hogy a kételkedés feltétlenül zsákutcába sodor bennünket. Szerintem a kételkedés még akkor sem feltétlenül kudarc, ha krízishelyzetbe kerülünk miatta. Túlságosan idegenkedünk a krízis kifejezéstől, holott pszichológiai alapvetés, hogy a krízis önmagában nem determináltan rossz. Kimenetele pozitív és negatív egyaránt lehet, melyet sok esetben saját döntésünk irányít. Amikor valaki megtér, valójában kisebb vagy nagyobb krízisen esik át. Ráébred arra, hogy Isten nélkül elveszett állapotban van, rendezi Vele a kapcsolatát és új életet kezd. Keresztényként nyilvánvaló, hogy mindezt pozitívan kell értékelnünk - észrevéve, hogy a folyamat elején a krízist kiváltó tényező az a kétség volt, melyet az illető saját magával szemben fogalmazott meg: "vajon minden rendben van az életemmel?"

A kétségben keresztényként is benne rejlik a továbbfejlődés potenciálja, csak irányítani kell az erejét. A fentebb megfogalmazott fides et ratio-elv éppen erre akarja felhívni a figyelmet: hogyan érdemes a hajót úgy kormányozni, hogy sem egyik, sem másik parthoz túl közel kerülve ne akadjon fent a sziklákon, ám vitorlájába fogja a szelet és kihasználja az áramlatok erejét. Ahogy a fent említett Halík fogalmaz, a keresztény fundamentalizmus és ikertestvére, a harcos szekularizmus kölcsönösen feltételezi egymást, és mindkettőnek kapóra jön a másikról alkotott ellenségkép. A megoldás a harmadik úton, az egyensúly megtalálásban rejlik. Hit és kétségek együtt visznek előre, ha nem dobjuk ki kezünkből a kormányt.

2014. április 20., vasárnap

Ami körül forog minden...

Timothy Kellernél évekkel ezelőtt pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak. Szerencsére gyógyítható volt, úgyhogy Keller végül életben maradt, ám kezelése során így is átélte azt az érzést, amikor valaki felett szinte kimondják a halálos ítéletet a "rák" szó használatával. Talán nem meglepő, hogy ebben az időszakában mélyedt el Jézus feltámadásának kérdésében.

Keller találóan írja, hogy amikor emberek fordulnak hozzá azzal, hogy vannak dolgok, melyeket nem tudnak elfogadni a keresztény tanítással kapcsolatban, sokszor ennyit válaszol nekik:
"Ha Jézus feltámadt a halálból, el kell fogadnod mindent, amit ő mondott; ha nem támadt fel, miért izgatod magad bármi miatt, amit mondott?"
A keresztény hit igazsága a feltámadás igazságán áll vagy bukik. Ha Jézus nem támadt fel - írja Pál - teljesen hiábavaló minden. Nagyon jól tudták ezt az első keresztények, és szerintem nekünk is éppen ennyire érdemes a fejünkbe vésni. Nem igaz az az állítás, hogy a keresztény hívők annyira makacsok, hogy bármilyen körülmények közé is kerülnek, nem hajlandók feladni a hitüket: szerintem van ilyen körülmény, ez pedig Jézus holttestének bemutatása. Erre azonban a frissen induló kereszténység legnagyobb és mindenre elszánt ellenfelei sem voltak képesek. Az a dolog, ami megalapozta az induló egyház jövőjét, és a kereszténységet minden presszió ellenére az összes többi vallás közül kiemelte és sikeressé tette, hogy Jézus feltámadt a halottak közül.

A további szószaporítás helyett ajánlom figyelmetekbe William Craig előadását a témában - szerintem érdemes egyszer rászánni az időt és végignézni:

2014. április 16., szerda

Egy csók és más semmi... - az árulás gyakorlata

Egy ártatlan csók volt, ami elárulta az Ártatlant. Olvasva olyan, mintha még maga Jézus is meglepődne. Júdásnak feltett kérdése mindenesetre ilyen atmoszférát áraszt: "csókkal árulod el az Emberfiát?". Márpedig ha Jézus meglepődik, azon mi is meglepődhetünk. Ritka jelenség az ilyesmi az evangéliumokban, nagypéntek felé közeledve mindenképpen figyelmet érdemel.

Persze sejthetjük, hogy Jézust maga az árulás nem lepte meg, hiszen korábban már megjövendölte, hogy tanítványai közül az egyik szembefordul vele. Én azt sem gondolom, hogy Júdás személye okozott volna meglepetést, aki talán szimplán a pénzért (30 ezüst kéthavi munkabérnek felelt meg), vagy gonoszságból, esetleg amiatt árulta el Mesterét, mert úgy érezte: forradalmi mozgalmuk akkora indulatokat kavar, hogy amúgy sincs túl sok jövője - jobb véget vetni az egésznek, és legalább anyagilag jól kijönni a végén...

De akkor mi okozhatott meglepetést az árulással kapcsolatban? Az egyik lehetséges válasz az a mód, ahogyan Júdás az árulást elkövette. Page azt írja, a csók mint érzelemnyilvánítási aktus némi rosszallást váltott ki abban a korban. Jézus idejében már nem igazán volt népszerű szokás a zsidók között, és általában a görög-római világban sem. Viszont Jézus követői és az első keresztények körében a csók bevett gyakorlatnak számított. Még a liturgiába is bevonták, jellemző mozdulattá vált. Úgy is mondhatjuk, a csók a keresztényekre jellemző gyakorlattá vált, a sokféle nemzetiséget magában foglaló új mozgalom jelképeinek egyike, Jézus követőit azonosító cselekedet volt. Az áruló tehát a családból, a belső körből érkezett és az ennek megfelelő módon járt el, hogy ezáltal maga az árulás még fájdalmasabb, az ebből fakadó lesújtó hatás pedig még elementárisabb legyen.

Júdás persze sima reflexből is csókot adhatott Jézusnak, ám akárhogy is történt, mégiscsak olyan jelképet használt, ami Jézus követőit jellemezte: ezzel pedig nemcsak magát Jézust, hanem közös rituáléikat, sajátos szokásaikat is megtagadta. Júdás pont azzal a jellel tépte szét a szövetséget, ami kifejezte az összetartozást.

Mindennek fényében kissé megdöbbentőnek tartom, hogy még XVI. Benedek pápa idejében voltak olyan személyek (például Walter Brandmüller, a történettudományi tanács elnöke), akik Júdás rehabilitációjára tettek kísérletet. A kezdeményezés egyik kiindulópontja annak idején tudomásom szerint a gnosztikus Júdás evangéliuma felfedezése is volt, valamint a zsidó-keresztény kapcsolatok erősítése. Én azonban maradok annál, hogy az áruló maradjon áruló. Még akkor is, ha Júdás csókja indította el azokat az eseményeket, melyek megváltásunkhoz vezettek: Júdás belülről induló bomlasztó tevékenysége nemhogy megállítani nem tudta, hanem tetőpontjára juttatta Jézus pályáját.

2014. április 13., vasárnap

Mi a csoda a csoda?

Csodák márpedig nincsenek - mondja a korszerű ember. Csodák márpedig vannak - állítja a hívő. De mit mondjon valaki, aki korszerű és hívő is akar lenni?

Nem akarok más tollával ékeskedni: A Szív legfrissebb számában olvastam egy igencsak gondolatébresztő írást a csodák és a modern ember kapcsolatáról. Húsvét felé közeledve, amikor keresztényként arra gondolunk, hogy egy harminchárom éves férfit megfeszítettek és azután megtörtént vele a lehetetlen (vagyis feltámadt a halálból), talán amúgy is indokolt lehet csodákról beszélni.

A kérdést persze onnan illene kezdenünk, hogy egyáltalán mi a csoda az a csoda? Nehéz pontos definíciót adni, ám legtöbben valószínűleg a vízen járást, halottak feltámasztását, extrém gyógyulásokat és ezekhez hasonló jelenségeket sorolnánk a csodák kategóriájához. Nem akarom azt mondani, hogy ezek nem csodák, de az ókori ember nem ilyen módon gondolkodott az átlagosat meghaladó eseményekről. Itt tulajdonképpen egy hatalmas törésponthoz is érkeztünk az archaikus világ és a modern között, mely részben a csodákhoz való viszonyunkban keresendő.

Az ókori ember a csodák világában élt: számára minden, ami történt, Istennel állt összefüggésben - írja Patsch Ferenc fentebb említett cikkében. Az ószövetségi zsidóság nyilvánvalóan nem értett a modern tudományhoz, de volt érzéke ahhoz, hogy az egész életet és világot átszövő isteni gondviselést felfedezze. Esik az eső? Isten tud róla, sőt Ő lehet az okozója is. Megvertük az ellenséget? Hát persze, hiszen Isten velünk volt a csatában. Miért viselkedik ilyen embertelenül az egyiptomi fáraó? A válasz természetesen az, hogy Isten keményítette meg a szívét. Az ókorban nem számított meglepőnek, hogy az események mögött Isten személyét kell keresni. Egy modern ember minderre persze felhördül: hát ezek nem csodák! Az eső szimplán megmagyarázható a meteorológia tudományos ismeretbázisa alapján. Az ellenség kudarca nyilván a modern hadtudományok szemszögéből racionálisan is indokolható. A fáraó szíve keménységének pedig pszichológiai-lélektani okai vannak. Az ókorban mindezeket még nem ismerték, ezért hitték Isten aktív beavatkozásának őket.

Ez azonban meglehetősen szűklátókörű álláspont, bár első nekifutásra nagyon vonzó. Ahogy Aquinói Tamás fogalmazott, a csoda a legtöbb esetben valóban feleslegesnek tűnik: egyszerűen nincs rá szükség. Isten a világot úgy alkotta meg, hogy természeti törvények irányítsák, és ne kelljen folytonosan aktívan beavatkoznia. Igaz, ami igaz: szerintem nem is teszi annyiszor, ahány szenzációról hallani manapság. A fentebb említett hétköznapi pillanatokat - az esőzést, egy csata kimenetelét, a kemény szívű fáraó lelkiállapotát - éppen ezért szimplán lehet a természeti vagy éppen pszichológiai törvényszerűségekkel magyarázni. Ugyanakkor az a tény, hogy Isten másodlagos okokon keresztül nyilvánul meg (vagyis az általa teremtett törvények segítségével), nem zárja ki, hogy Ő áll az események mögött, ahogy azt sem: elsődleges okokat is felhasználhat - például Jézus feltámasztását a halálból, vagy bénák és vakok meggyógyítását.

Az ókori emberek tudományos ismeretek híján nem foglalkoztak közvetlen módon a másodlagos okokkal. Minden mögött Isten konkrét beavatkozását feltételezték (ami természetesen valahol igaz is). Nem tudtak a természeti törvények működési mechanizmusairól, a különféle társadalmak szociológiájáról, az emberi lélek rezdüléseinek milyenségéről. A modern ember már tud róluk. Úgy véljük, értjük a világot, az időjárást, a természetet, az emberi gondolkodást. Ez azonban sokba került: míg remekül feltártuk a másodlagos okokat, azaz a természet törvényeit, már nincs szemünk meglátni az elsődleges okokat, melyek ezek mögött húzódnak.

Szerintem az igazság valahol a két sík szintézisében lehet. Tisztában lenni azzal, hogy a világot másodlagos okok irányítják (azaz természeti törvények), közben nem elfeledkezni a mögöttük álló elsődleges okról (a törvényeket létrehozó Istenről). Észrevenni, hogy Isten orvosok által is gyógyít, körülményeket felhasználva, más emberek képességeit latba vetve formálja egyéni sorsunkat. Megkapóan írja Patsch, hogy a csoda eredeti bibliai értelme nem a szenzációs, szemkápráztató látványosság, hanem a jel, ami valamire mutat. A csoda nem a természettörvények felfüggesztését akarja kifejezni, hanem annak jele, hogy felfedezzük Isten cselekvését a saját életünk jelenségeiben: rámutat arra a tényre, hogy a másodlagos okok mögött ott van az elsődleges. Olvasunk a sorok közt?

2014. április 9., szerda

A káosz megmaradt

Mi okozza a világ minden baját és szerencsétlenségét? Tíz keresztényből tizenegy azt válaszolná erre a kérdésre, hogy a bűneset: Ádám és Éva nagyon elszúrták a dolgokat ott az Édenben, azóta pedig a világ megromlott, a dolgok ellenünk fordultak, a problémák a nyakunkra nőttek. Nos, ez ebben a formában nem teljesen igaz.


A légy már korábban a levesbe került. A világ teremtése előtt már adott volt valami, ami nem nevezhető ideálisnak, sőt sötétnek, rombolónak, ijesztőnek tűnik. Ez maga a káosz. Kietlen és puszta, titokzatos és mély, sötét és ijesztő. A káosz ősi ellenség a mítoszokban, ellenhatás, agresszív erő, amit az isteneknek le kell gyűrniük ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessenek teremteni. A babiloni Marduk megküzd vele: legyőzi a tengert, azaz Tiámatot, ezzel pedig méltónak bizonyul arra, hogy az igazi istenként imádják. Az ugariti Baál is azért lett a legnagyobb isten Kánaánban, mert megverekedett a káosszal, azaz legyőzte Jammot, a tengeristent. És bizony pontosan így járt el a Biblia Istene is, ahogy a zsoltárban olvassuk:
"Te szorítottad vissza erőddel a tengert, te törted össze a tengeri szörnyek fejét."
Isten a teremtés első három napját azzal töltötte, hogy visszaszorította a káosz erőit. A sötétség megkapta a maga időkeretét (ez lett az éjszaka), a vizek először is kettéváltak felső és alsó régiókra, végül a tenger visszaszorult, így lett látható a szárazföld. Egy hasonlattal élve úgy is mondhatjuk, Isten első három napi munkája az volt, hogy rendet vágott, lesöpörte az asztalt, helyükre tette az elemeket, hogy azután a második három nap nekifogjon új dolgokat teremteni.

Ami azonban feltűnő, hogy Isten nem semmisítette meg a káosz erőit. A káosz már a kezdet kezdetén jelen volt a világban, és ott is maradt. Nem az ember bűne tehet róla. Az idilli állapot, az édeni békesség, a bűntelen harmónia a káosz erőinek háttérzajában került kialakításra. Teljesen és abszolút nyugalom tehát soha nem volt ezen a világon. A kaotikus erők azóta is kilépnek medrükből, képesek rombolni és pusztítani. Csak Isten tudja visszaszorítani őket saját medrükbe.

Ez a világkép szerintem sokatmondó lehet a mi számunkra is. Vajon mennyire vagyunk képesek együtt élni a káosz erőivel? Mennyire vagyunk képesek beépíteni a bizonytalan dolgokat a gondolkodásunkba? Mennyire viseljük el, hogy a rend mögött mindig ott munkálkodik a rendetlenség, ami bomlasztani akar? Úgy látom, nagyon nehezen. Az a tény, hogy a világon egy csomó dolog bizonytalan, rengeteg kérdésre nincs válasz, hogy bizonyos dolgokat nem lehet gyorsan és egyszerűen megoldani, valljuk be őszintén, kegyetlenül frusztrál bennünket. A bizonytalanság idegesítő.

Az emberek - köztük én is - válaszokat akarnak. Miért történnek úgy a dolgok, ahogyan történnek? Miért halnak meg ártatlanok? Miért van ennyi betegség, éhezés, nyomorúság? Miért nem oldja meg Isten ezeket egy karcsapással? Hosszasan sorolhatnánk az újra és újra visszatérő dilemmákat, melyek tulajdonképpen sokszor a káosz erőire kérdeznek rá: miért képesek a dolgok ennyire szétesni, a normális és egészséges elemek hanyatlani? Néha találunk rájuk bizonyos válaszokat, néha csak próbálkozunk a válaszadással, de egy dolog biztos: megnyugodni soha nem tudunk. A káoszt nem lehet véglegesen kiszorítani, megoldani, megsemmisíteni, mindig itt marad velünk a világban. A vitatkozók kibékülhetnek egymással, de valószínűleg lesznek még vitáik az életben. A betegeket meggyógyíthatja Isten, de előbb-utóbb az egészségesek megint betegek lesznek. Lázár életre kelhetett Jézus csodája által, de később megint meg kellett halnia. A káosz tehát marad.

A legnagyobb kérdés ezért nem is az, hogy mit miért tesz vagy nem tesz Isten. Sokkal inkább az, hogy képesek vagyunk-e megtanulni együtt élni a káosz erőivel ebben az életben? Erre ugyanis megvan a lehetőségünk. A káoszból lehetséges elindulni a rend irányába, csak Istent kell bevonni az életünkbe, aki már a kezdet kezdetén bizonyította, hogy a káosz erői megfoghatók és visszanyomhatók. Ezek az erők nem fognak megszűnni, újra és újra lerohannak hívőt és hitetlent, ám előbbi csoportnak mindig megvan a lehetősége, hogy Istennel együtt szembeszálljon a káosszal. Ezért látunk olyan alkoholistákat, vagy drogfüggőket, akik a hitüknek köszönhetően talpra állnak, leteszik az üveget és eldobják a tűt. Megszabadulnak, új életet kezdenek: garancia ez arra, hogy soha többé nem csúsznak meg? Dehogyis. A káosz vissza akarja húzni őket, de Isten erőt adhat nekik a szembenállásra. Pont úgy, ahogy nekünk is.

2014. április 6., vasárnap

Kampánycsendben a bibliai szélsőségesekről...

Választási lázban ég az ország, az emberek sorban mennek szavazni, behúzva azt a bizonyos ikszet, ami valakiket a hatalom közelébe juttathat. Továbbra is eltökélten kerülöm a politikai kérdéseket a blogban, ám stílusosnak érzem, hogy pont a mai nap szó essen egy olyan jelenségről, mely az idei választások kapcsán is felmerült: a szélsőséges nézeteket valló csoportokról, melyek már Jézus idejében is léteztek. Hogyan reagált ezekre Krisztus?

Ha egy keresztényt megkérdezünk arról, milyen szélsőséges mozgalmakat ismert Jézus korából, alighanem a zélótákat fogja megemlíteni. Kétségtelen, hogy nem téved. A zélóták radikalisták voltak, ami vallási fanatizmust is jelentett. A korabeli történetíró, Josephus azt írta róluk, hogy "szabadság iránti szenvedélyük csaknem legyőzhetetlen, mert meg vannak győződve arról, hogy Isten a vezetőjük". A zélóták meg voltak győződve arról, hogy a római uralom istenellenes, ezért egyetértettek azokkal az erőszakos cselekedetekkel, melyek a rómaiak vagy az őket támogatók ellen szerveződött. Meglepő lehet, de Jézus tanítványi körében két zélótát is találunk: az egyik a galileai halász Péter, a másik a kánaáni Simon. Érdekes kérdés, vajon hogyan volt képes ez a két ember megmaradni Krisztus mellett, aki nem támogatta az aktuális hatalommal szembeni erőszakot, sőt inkább a szeretet parancsára helyezte a hangsúlyt. (Persze felhozható álláspont, hogy Jézus tanítványi köre is úgy gondolt a Mesterre, mint aki elhozza a földre saját királyságát, ezáltal felváltja a római uralmat: az Apostolok Cselekedetei elején, Krisztus feltámadása után is még mindig erre kérdeznek rá az értetlennek tűnő tanítványok...).

Szikárius tőr
A másik szélsőségesnek nevezhető "párt" Jézus idejében a szikáriusok voltak. A szikáriusok orgyilkosokként működtek, még nevüket is arról a görbe késről kapták, amit a ruhájuk alatt viseltek, és bárkit leszúrtak vele, ha úgy gondolták, hogy az illető Isten törvénye ellen vét. Képesek voltak az istentiszteletek kellős közepén is embereket megkéselni, ám a mai terrorista csoportokkal szemben általában nem vállalták fel az ilyen akciókat. Terrorcselekményeiket egyébként főként olyan zsidókra specializálták, akik a római uralmat támogatták. Nem mindig öltek, valamikor túszokat ejtettek és váltságdíj fejében engedték őket szabadon - az így szerzett pénzből fedezték saját működésüket. Van olyan bibliakutató, aki szerint Pál és Lukács azért hallgatnak a galileai keresztényekről írásaikban, mert a szikáriusok éppen Galileában tevékenykedtek a leghevesebben. Benne volt a pakliban, hogy az "új szekta" (a kereszténység) tagjait is gyilkos merényletek érik utol.

A szélsőséges eszmék és gondolatok minden társadalmi helyzetben és korban jelen voltak. A mögöttük meghúzódó radikalitás mindig a durva és eltúlzott törvénykezésből és világlátásból adódott. A szikáriusok a Törvény minden betűjét nagyon keményen betartották, míg a római törvényeket semmibe vették. Hát nem ezt a kettősséget látjuk a mai radikálisoknál is? Akár politikai, akár vallási vagy társadalmi szélsőségességről van szó, az ilyen csoportok mindig rendelkeznek egyfajta általuk elképzelt, saját maguk által kreált belső szabályrendszerrel, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak, gyakran szembekerülve ezáltal az egyébként elfogadott állami, gyülekezeti vagy valamilyen csoport által konszenzusos módon létrehozott törvényekkel, amiket annyira már nem akarnak betartani. Ezzel szemben Pál és a többi apostol - akiknek bőven lett volna okuk szembeszállni az őket üldöző hatalommal - megmaradtak az engedelmességnél. Péter visszacsúsztatta tőrét a Gecsemáné-kertben, mert gyorstalpaló teológiai képzést kapott Krisztustól: nem a kés az az eszköz, és nem a fülek levágása az az eljárás, amivel Isten Országának ügye előreléphet. Isten radikális szeretete minden más radikalizmusnál hatásosabban működik. A radikális pártoknál, vallási csoportoknál, eszméknél hajlamosak minden kérdésben radikálisak lenni, kivéve a radikális szeretetet. Anélkül pedig semmik vagyunk.

2014. április 2., szerda

Szükséges héberül és görögül tudni a Biblia megértéséhez?

Vannak témák, és ilyen a fenti címben megfogalmazott is, amelyekkel kapcsolatban úgy érzem magam, mintha kettő lenne belőlem. Énem egyik fele az egyik, másik fele a másik álláspontot képviseli, és egymásnak odaszólva vitatkoznak az adott kérdésről. A kérdés jelen esetben pedig az, tényleg fontos megtanulni a héber és görög alapjait a Szentírás megértéséhez?

Nem, szerencsére nem savanyú a szőlő! Bár nem születtem nyelvzseninek, őszintén mondhatom, hogy amennyire képességeimből tellett, mindkét ókori nyelvvel birkóztam a teológiai tanulmányok során. A kettő közül nekem a héber tűnt a könnyebbnek, ám az is nehéz volt: a nyugati civilizációban felnőtt ember agya egyszerűen csak komoly küzdelemmel tud átállni egy letűnt keleti nyelv logikájára.

Tanulás közben pedig többször is feltettem a kérdést, egyáltalán mi a csodának kell nekem szenvedni ezzel a két kihalt nyelvvel? Hát tényleg akkor leszünk képesek felfogni Isten üzeneteit, ha megtanulunk héberül meg görögül? Zsengellér József professzor meglehetősen szigorúan fogalmaz könyvében:
"Az Ószövetséget héber nyelven írták, ahhoz, hogy exegetálni, elemezni, vizsgálni, magyarázni tudjuk, szükséges, hogy el tudjuk olvasni, és meg is értsük, hogy észre vegyük a szöveg, a nyelv problémáit. Azért sem lehet a fordításokra hagyatkozni, mivel minden fordítás már egyfajta magyarázat, értelmezés, magában hordozza a fordítónak a szövegről kialakult véleményét és meglátásait. Ezeket természetesen akár el is fogadhatjuk, de csak akkor, ha magunk is helyesnek találjuk. Ennek eldöntése pedig csakis akkor lehetséges, ha az ember saját maga olvassa el és fordítja le az eredeti szöveget."
Zsengellér érvelését átgondolva énem pártoló fele azonnal megszólal és valami olyasmit mond, a professzor úrnak igaza van, hát tényleg nem megy ez máshogy, nincs mese gyerekek, elő kell szedni a héber tankönyvet, szótárprogramokat, átismételni a nyelvtant, feltűrni az ingujjat és nekifogni exegetálni. A régi teológusmondás szerint ("minden fordítás ferdítés") valóban nem elég pusztán magyarul kézbe venni a Bibliát, mármint ha a pontos megértés a cél.

Ám meghasadt énem másik oldala azért próbál ellent mondani ennek a gondolatmenetnek. Hát először is - hallom a hangot odabentről - megette a fene az egészet, ha Isten üzeneteit csak azok érthetik meg helyesen, akik két halott nyelvet is elsajátítottak. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a Jóisten úgy alkotta meg a Bibliát, hogy az egyszerű, laikus emberek elől el van zárva. Pista bácsi és Mari néni hiába olvasgatja minden nap, mégis kénytelenek a szakmailag felkészültebbekre hagyatkozni, akik tudományos szinten, a nyelvek ismeretében ragadják meg a szöveget. Nos, hétköznapi tapasztalataim sokszorosan igazolták, hogy ez nem így van. Pista bácsi és Mari néni gyakran kenterbe veri megértés és főként gyakorlat szempontjából az akadémikusokat. Másrészt ma már elképesztő a választék a bibliafordítások tekintetében. Magyar nyelven is számos lehetőségünk van, melyek jó részét ráadásul rendszeresen revideálják, frissítik, hozzáigazítják a mi nyelvünk sajátosságaihoz. Ha valaki a nagyobb idegen nyelvek egyikét beszéli (például az angolt vagy a németet), kis túlzással szinte belefulladhat a választékba. Senki ne akarja elhitetni velem, hogy egymás mellé rakva a tucatnyi fordítást, felhasználva a különféle segédeszközöket, s akár bevetve a héber-görög szoftverek tudását, nem fér hozzá a textusok valódi üzeneteihez! Ha mégis így van, akkor merem állítani: nem a héber-görög tudásban keresendő a probléma, a megértés elé egészen más természetű akadályok tornyosulnak.

Persze énem korábban említett, pártoló fele azért nem hagyja magát, és máris jelzi, hogy szólni kíván. Annyiban egyetértek magammal, hogy a Biblia mondanivalójának megértéséhez általában el lehet jutni egyszerűbb utakon is. Az évezredek során felhalmozott tudásanyag, a rendelkezésre álló források megismerése, és a helyes olvasás szerintem elviszi az embert a megértéshez. A megértésnek azonban szintjei vannak. Miért lenne a Biblia kivétel? Felfoghatom mit mondanak nekem a textusok, ám a mélyebb rétegeket felhasítani, a szöveg eredeti közegét rekonstruálni már csak ehhez illő eszközökkel lehet.

Olyan ez kicsit, mint amikor valaki eljátszik egy zeneművet: ott van előtte a kotta, ha el tudja olvasni és ért a hangszeréhez, akkor képes megszólaltatni azt. De ez még nem lesz előadás. Előadás attól lesz, ha megismeri a darab megírásának körülményeit, megtudja például, hogy a dal szerzőjét éppen valami személyes tragédia érte, amikor megírta a művét, és ezért lett olyan fájdalmas a szöveg, drámai a zene. Ha az embert kicsit átitatja az a légkör, melyben az adott zene megszületett, akkor már előadhatja úgy, hogy annak hatása is legyen, mert magába szívott egy adagot a zeneszerző érzéseiből, gondolatiságából.

Talán a héber és görög nyelv is egy olyan eszköz, ami ebben az "átitatódásban" segíthet. Támaszt és segítséget nyújthat ahhoz, hogy a rétegek alatt valamennyire megtaláljuk és visszahozzuk azt a miliőt, melyben a szöveg még eleven volt. Az ókori nyelvek szerintem nem magához a megértéshez szükségesek, hanem a megértés finomításához, a már megtudott ismeretek elmélyítéséhez. A Biblia megérthető héber és görög nélkül is. A megértés viszont mindig árnyalható, amihez eszközök szükségesek. Persze óriási küzdelem megtanulni ezt a két holt nyelvet, és mindenki maga dönti el, megéri számára a befektetés vagy sem - fejezi be mondandóját énem egyik fele.

Most akkor nekem van igazam, vagy nekem?