2019. március 28., csütörtök

A misszió és ahogyan a Bibliát olvassuk

Korábban már írtam ugyan egy rövidke sorozatot a misszióról (ennek első részét itt találod), mégis ez egy olyan téma, amit időnként szeretnék újra előszedni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a kereszténység nem önmagáért van ebben a világban, hanem azért, hogy képviselje azt, aki minden tanítása, prédikációja és erkölcsi alapvetése középpontjában áll: azaz Krisztust. Ehhez azonban még az is lehet, hogy az egész Szentírást más szemmel kellene olvasni, mint ahogyan most tesszük.

Ha egy hívő embertől megkérdezzük, hol ír a Biblia a misszióról, akkor komoly esély van rá, hogy az "agyonidézett" klasszikus verseket fogja válaszként megfogalmazni Máté evangéliuma végéről: "Menjetek, tegyetek tanítványokká minden népeket..." (Mt 28,19-20). Szerintem ez így igencsak problémás. No persze nem azért, mert itt valami másról lenne szó. Máté ismert szavai tényleg a misszióról beszélnek, vagyis a küldetésről, a feladatról, a szolgálatról, melyet Jézus átadott közvetlen tanítványainak. Amit viszont merek állítani, hogy ez a két mondat teljesen az idézgetési technikáink áldozatává vált - mintha csupán ennyiben ki lehetne meríteni a misszió kérdését, holott még Máté evangéliumának missziós szemléletmódja is sokkal komplexebb a saját utolsó két mondatánál.

Többről és másról van szó tehát, mint amennyit látunk.

Az én misszióról szóló gondolkodásom alapvetése megegyezik számos teológuséval: a misszió alapvetően nem az egyház projektje, hanem magának Istennek az ügye, mondhatni Isten cselekvése ebben a világban, amelyhez az egyház dolga társulni. Ennek a pusztán okoskodásnak tűnő gondolatnak valójában számos gyakorlati következménye lehet a konkrét missziós tevékenységekre nézve. Így például ha ebből a tézisből indulunk ki, azaz a missziót leginkább és elsősorban Isten tevékenységének véljük, akkor egyenesen tilos és felesleges manipulatív technikákkal megpróbálni embereket meggyőzni. És akkor nem a rendezvényközpontúság, hanem sokkal inkább az emberközpontúság dominál majd a missziós tevékenységeinkben: vagyis nem programokban, alkalomszerű megoldásokban (utcai evangélizációk, hétvégi nyitott istentiszteletek, gyermekműsorok), hanem emberekben látjuk az egész képletet, akikkel akkor és úgy beszélünk a hitünkről, amikor és ahogyan nekik szükségük van erre. Ha valaki sok éven keresztül végezte a rendezvényközpontú megközelítés többnyire nem sok eredményt hozó munkáját, nem feltétlenül egyszerű agyban átállnia az emberközpontú látásmódra. 

Mi segíthet ebben a paradigmaváltásban?

Itt jutunk vissza a bevezetésben említett kérdéshez, vagyis a képzeletbeli hívő emberhez, akinek meg kellene neveznie, pontosan hol ír a Biblia a misszióról. Nos, a kérdésre a válasz (például a témával igen sokat foglalkozó és arról könyveket is publikáló teológus, Christopher Wright szerint) egyszerűen az, hogy az egész Szentírás "missziós jelenség". A misszió ezért nem néhány vers vagy "Pál kalandjai" az Újszövetségben, hanem elejétől a végéig az a központi téma, mely köré az összes szöveg felépül. Hiszen ha a missziót elsősorban Isten munkájának tartjuk, amit ebben a világban végez, akkor gyakorlatilag már maga a Biblia is Isten missziójának egyik eredménye és lenyomata. Ha pedig missziós hermeneutikával olvassuk a Szentírást, akkor egy olyan szemüveget veszünk magunkra, ami érdekes dolgokra irányíthatja a figyelmet a narratívák olvasásakor - főleg azoknál a részeknél, melyek Isten és a világ kapcsolatáról, valamint az egyház és a társadalom viszonyáról szólnak. Például feltűnik majd, hogyan gondolkodhatott Máté vagy Lukács a misszióról (és nem pusztán Máté utolsó két versét fogjuk kiszúrni), mi volt az ő missziós paradigmájuk, vagy éppen milyen stratégia mentén szervezte meg missziós útjait Pál, aki fővárosokat vagy tartományi központokat célzott meg, és tipikusan munkatársak bizonyos köreivel dolgozott együtt. Ahogy az is feltűnhet, hogy az Ószövetségben maga Isten a "misszionárius", aki saját maga beszél saját magáról. 

Hosszú lenne most a missziós hermeneutika olvasási metodikáját részletezni - mindezt pusztán egy kis étvágygerjesztőnek szántam. Égetően szükséges volna, hogy az egyház újra megtalálja a kulcsot Európában az emberekhez, mert ezért létezik ebben a világban. A kulcskeresés aktusa azonban házon belül, sőt a fejeken belül kezdődik - és ennek talán része lehet a missziós hermeneutika szemüvegének aktívabb hordása is - azaz a Biblia kifejezetten missziós szemléletű olvasása és értelmezése.

2019. március 24., vasárnap

Tények és címkék

Ha tetszik, ha nem, aki keresztény, az a címkék világában él. Egyáltalán nem úgy van az, ahogyan még az apostoli időkben volt, amikor többnyire két opció létezett: a zsidó és a pogánykeresztények tábora. (Ráadásul nem is feltétlen hitvallási, hanem származási alapon lehetett része az ember egyiknek vagy másiknak.) A kényszeres címkézésnek nemcsak az a komoly hátulütője, hogy könnyedén egymás ellen hangolja a hívőket, hanem van ennél rosszabb is: a valóság szemfedőjeként működik.

Vannak olyan kérdések, melyek felett nem tudunk napirendre térni, hanem időről-időre újra elővesszük és rágcsáljuk őket. Létezett Ádám és Éva? Tökéletes és ellentmondásmentes a Biblia? Volt globális özönvíz az emberiség történetében? Tényleg feltámadt Jézus a halálból? Működnek manapság is a Szentlélek ajándékai? Azt hiszem még számos más kérdéssel is lehetne bővíteni ezt a listát.

Az ember elvileg arra számítana, hogy ezeknek a kérdéseknek egy jó része empirikusan, tudományos módszertannal, illetve a történeti kutatás eszköztárával vizsgálható és jó eséllyel megválaszolható. Vagyis, a kérdések jó része bár tényleg a keresztény hitünket érinti, de nem feltétlenül keresztény hit kérdése. Így például az, hogy volt-e globális özönvíz vagy nem volt, elvileg egy empirikus kérdés, ami nem azon kellene eldőljön, kinek mi a hitvallása, hogy akkor neoliberális protestáns vagy inkább konzervatív evangelikál irányzatot követ-e, szesszácionista vagy kontinuacionista felfogása van, és különben is aláírta a csikágói nyilatkozatot vagy sem. 

A címkék az ilyen kérdések kapcsán rendkívül irritálóak és őszintén szólva meglehetősen feleslegesek is, mert tompítják a tisztánlátást. Magam is tapasztaltam ezt: számos alkalommal, amikor pusztán megkíséreltem felvetni valamelyik problémát a fentiek közül, a beszélgetés és eszmecsere rövid időn belül egy egészen más síkra terelődött. Azon a síkon már nem a tényleges kérdésekről beszélgettünk, hanem az én felekezeti hovatartozásomról, bizonyos hitcikkelyekhez és dogmatikai elvekhez való viszonyulásomról, teológiai és hermeneutikai nézeteimről - de nem a tényekről és bizonyítékokról. Persze nyilván van abban igazság, hogy például a Szentlélek ajándékainak mai jelenlétéről alkotott képünket befolyásolja az, amilyen elvek mentén magyarázzuk az ezzel kapcsolatos textusokat - mégis a lényeg nem ezen dől el, hanem azon, hogy tényleg működnek-e a Szentlélek ajándékai? Azaz látjuk-e egyértelműen ezeket az ajándékokat vagy sem? A globális özönvízről szóló bibliai szöveg történeti valóságáról szóló felfogásunkat minden bizonnyal alakítja az is, amilyen exegetikai módszerrel értelmezzük az erről szóló szöveget. No és persze befolyásolja a számos előfeltételezésünk és felekezeti hovatartozásunk, teológiai ízlésünk és még a nagyapánktól hallott prédikációk is - de ezek együttvéve is csak mellékes kérdések amellett, hogy a bizonyítékok súlya alapján reális-e egyáltalán globális özönvízről beszélnünk?

Megfigyelésem szerint a helyzet sok esetben tehát úgy alakul, hogy tökéletesen fordítva ülünk a lovon. Nem a felhalmozott bizonyítékok súlya alapján döntjük el bizonyos kérdésekről, hogy miként is gondolkodjunk róluk, hanem az ezekhez képest mellékesebbnek számító körülményeket összeseperjük, aztán ebből a kupacból kiindulva próbálunk empirikus módon tájékozódni. Természetesen a dolog halva született ötlet, ami inkább csak a veszekedések számát gyarapítja és egy fikarcnyit sem visz közelebb a válaszadáshoz. Viszont könnyedén vezet el szakadásokhoz, melyek újabb és újabb címkék generálását is jelentik. Az újabb címkék pedig tovább csökkentik a tisztánlátás lehetőségét - és az egész körfolyamat így válik egy önmagát erősítő csapdahelyzetté. Ebből az ördögi körből csak akkor lehet jól kikerülni, ha végre megfordulunk a lovon: erre azonban meglátásom szerint nagyon kevés szándék és igény mutatkozik a keresztények között. Túlságosan leköt bennünket, hogy a saját magunknak alkotott címkékkel bajlódjunk, azokat katalogizáljuk és utána egymást is besorolgassuk egyik vagy másik szekértáborba. Ebből az egyetlen kiút csakis az lehet, ha az ember maga teszi félre a címkéit, amikor válaszokat keres - legalább erre az időre megszabadul tőlük.

2019. március 17., vasárnap

Merénylők, terrorizmus és a vallási fanatizmus?

Olvashattuk a hírekben, hogy Új-Zéland véres események színhelye volt az elmúlt napokban. Egy merénylő az amúgy nagyon békés Christchurch városának két mecseténél emberek tucatjait mészárolta le azért, mert a nyugat hanyatlásáért (legalábbis részben) a muszlim bevándorlókat teszi felelőssé. De vajon tényszerűen mennyire agresszívek a muszlimok Európában, és úgy általában mit mondhatunk el a terrorizmus és a vallási fanatizmus kapcsolatáról? Nehéz kérdések.

Nem finomkodik és nem köntörfalaz Richard Dawkins az "Isteni téveszme" című könyvében, amikor az öngyilkos merénylők lelki motivációit próbálja megmagyarázni, hanem erősen amellett érvel, hogy tetteik mögött főként és elsősorban a vallási fanatizmus áll. Logikája szerint egy muszlim terrorista tényleg elhiszi, hogy mártíromságával végződő akciója után szűzlányok sora várja a Paradicsomban - és ha valaki valóban hisz ebben, az bőven elegendő indok számára, hogy akár az életét is odadobja a "szent cél" érdekében.

Ez a magyarázat remekül illeszkedik ahhoz a hangulathoz, ami Európában tömegeket jellemez: az emberek jó része úgy vélekedik, hogy az öreg kontinensen a muszlim terroristák állandó fenyegetésének árnyékában élünk, a terrorszervezetek által elkövetett merényletek sora pedig töretlenül emelkedik. Mindennek hátterében a legfőbb ok pedig az, hogy az iszlám hit egyenlő magával a vallási fanatizmussal és pusztítással. Csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen légkörben mikor aktiválódnak az európai fanatikusok (mint a képen látható neonáci elkövető), hogy "bosszút álljanak" a mecsetekbe eljáró muszlimokon. Így lesz a muszlim terrorizmusra adott válasz az európai terrorizmus. De tényleg ilyen puskaporos a helyzet Európában? 

Nos, a korábban már említett Steven Pinker könyvében éppen a terrorizmus nyugati világban való jelenlétéről olvasgattam a napokban. Elsőre feltűnt, hogy bár Pinker ugyanúgy ateista, akárcsak Dawkins, mennyivel árnyaltabban és differenciáltabban szemléli a terrorizmus és a vallási fanatizmus kérdését. Kezdjük a terrorizmussal! 

Bármilyen hihetetlenül is hangzik az olvasó számára - és valószínűleg úgy hangzik -, a tényszerű és számszerű felmérések szerint (melyeket a hetvenes évek óta regisztrálnak különféle szervezetek) egyértelműen csökken a terrorizmus ereje és jelenléte. Ez a tendencia még akkor is igaz, ha az olyan ismert eseteket kiemeljük a felmérések közül, mint a 2001. szeptember 11-i brutális merényletsorozat Amerikában, vagy éppen az európai tragédiák, melyeket az elmúlt években az ISIS elkövetett. Természetesen nem lehet tagadni és elégszer elismerni ezek borzalmait, az igazság azonban mégis csak az, hogy a terrorista hadjáratok természetes íve mindig a kudarc felé halad. Persze új csoportok és sejtek mindig születnek, de a régiek ezzel párhuzamosan folyamatosan el is halnak. Talán kevesen vannak annak tudatában, hogy a terrorista csoportok többsége tipikusan kudarcot vall és megszűnik. Ennek egyik oka az, hogy ezek a csoportosulások a nagyreményű céljaikat országok és hatalmak megdöntéséről soha nem szokták elérni. Néha sikerül korlátozott sikereket aratniuk, de olyan nem igazán fordul elő, hogy például egy államra erőltetik az ideológiájukat vagy esetleg megsemmisítik azt. A terrorista csoportok javarészt átlagosan öt és kilenc év közti kort érnek meg és akkor sem kapják meg, amit akarnak: nem veszik át egy ország irányítását, 94 százalékuk pedig egyetlen stratégiai célját sem valósítja meg.

Mindehhez érdemes hozzátenni azt is, amiről a napi hírekben (főleg ugye Magyarországon) nem igazán értesülünk: hogy az iszlám világban is harc zajlik ezekkel a terrorcsoportokkal szemben. A dzsihádisták ellen is van dzsihád, ami több szinten működik. A nyugati sajtóban talán nem volt igazán kiemelt hír, hogy az egykori al-Kaida vezetőjének, vagyis Oszama bin Laden-nek a mentora, Salman al-Odah a következőket üzente az akkor még életben lévő tanítványának:
"Elterjesztetted az öngyilkos merénylet kultúráját, amely vérontást és szenvedést okozott és egész muszlim közösségeket és családokat rombolt szét. (...) Hány ártatlan embert, gyermeket, öreget és asszonyt öltek meg (...) az al-Kaida nevében? Boldogan állsz majd a mindenható Isten elé százezrek vagy milliók halálának súlyával a válladon?"
Ezt a hangot és stílust egyébként sokan követték a szaúdiak közül, és még fatwát is kiadtak, amely éppen vallási alapon tiltotta meg az ilyesféle terrorista akciókban való részvételt. Muszlim teológusok könyvekben fejtegették, hogy a terrorizmusba bújtatott dzsihád súlyosan sérti a saríát, és nem is válogat: adott esetben muszlimok ölnek muszlimokat ennek az elmebeteg felfogásnak a nevében. Végül a 2007-es év végén Pakisztán egyik északnyugati tartományában öt hónap alatt 70 százalékról 4 százalékra zuhant az al-Kaida támogatottsága. Abban az évben a szavazásokon a lakosság mindössze 2 százaléka szavazott az iszlamistákra. Ez talán most száraz statisztikának tűnik, de érdemes megjegyezni, hogy a terrorista csoportok nagyban támaszkodnak a lakosság támogatására. Ha a reformprogramként beállított erőszakos akcióik nem győzik meg az emberek többségét, akkor az is az egyébként valószínű megszűnésüket sietteti.

Mielőtt valaki félreért: természetesen nem az eget akarom zöldre festeni, a füvet pedig kékre. Nem tagadható, hogy az iszlámban megfér az erőszak, hogy vannak fundamentalista fanatikusai, hogy valószínűleg a jövőben is fogunk hallani olyan merényletekről, melyeket ilyen emberek követnek el. Amire szerettem volna rávilágítani, hogy ez a kérdés nem olyan egyoldalú, ahogy a nyugati sajtó beállítja. A terrorizmus nem a tényszerűen elért "eredményeitől", és az ilyen akciókban sajnos elhunytak számától működik. Hanem attól, hogy olyan atmoszférát tud teremteni maga köré, ami könnyen elhiteti a békés civilekkel, hogy állandó veszélyben élnek. És ha ezt a hitetést és állandó félelemérzést az európai vezetők is gerjesztik, azzal bizony a terroristák malmára hajtják a vizet. 

De mit lehet arra az állításra mondani, hogy a terrorista csakis a vallási fanatizmusától hajtva hajlandó meghalni egy merényletben - ahogyan azt például Dawkins bizonygatja? Érdekes módon Pinker a biztos halálra való hajlandóság magyarázataként a vallást nem tartja túl erős faktornak. Persze egy teológiai szempontból jól összerakott teória segíthet meggyőzni egy lelkes fiatalembert, hogy dobja oda az életét egy merényletben (a 9/11 merénylőinek valóságos bordélyházat ígértek a haláluk után), az igazi okok azonban egyrészt pragmatikusabbak, másrészt a személyiség mélyebb rétegeibe vezetnek. Így például a Hamász és más palesztin terrorszervezet módszere, hogy a reménybeli elkövető családjának bőséges anyagi lehetőségeket, és örök időkre szóló társadalmi megbecsülést kínálnak. Ez talán eszünkbe sem jut, de Gázában és Ciszjordániában a férfiak nehezen találnak maguknak feleséget, mert a családjuk nem elég tehetős a vételár kifizetéséhez. Ezért aztán kénytelenek a saját unokatestvéreiket feleségül venni. Ám amikor egy terrorista felrobbantja magát, a merényletért kapott bőséges pénzből minden fiútestvére menyasszonyt vásárolhat - az áldozat tehát a család fennmaradása szempontjából kifizetődő. No és persze ott vannak a lelki mozgatórugók is: az ember alaphangon természetesen soha nem fordul önmaga ellen, de ha elkötelezett egy csoport irányában (amit a vallási fanatizmus csak erősíthet), és annak ügyét magasztosnak érzi, akkor hajlandó lehet ezért feláldozni magát. Az elkötelezettségét pedig a bosszúvágytól kezdve a bajtársiasság és ehhez hasonló pszichés tényezők csak növelhetik.

Mindezzel csak azt kívántam bemutatni, hogy leegyszerűsítő és ezért téves az a gondolkodás, miszerint az iszlám maga a terrorizmus, aminek ereje növekvőben van, és különben is a vallás felelős minden ilyen terrorcselekményért Európában. Ezek a kijelentések csupán igazságmorzsákat tartalmazhatnak, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják a kérdés komplexitásából adódó fontos szálakat. Keresztényként nem kívánom védeni az iszlámot - inkább egy jelenség félreértésére szeretnék rámutatni, ami a vallás és a terrorizmus közé hidat akar verni. Befejezésül érdemes még az antropológus Scott Atran megállapítását idézni:
"... a halálos áldozatokat szedő terroristák többségét nem a Korán vagy a vallás tanítása inspirálja, hanem egy vérpezsdítő ügy vagy elhivatottság, amely dicsőséget és megbecsülést ígér a barátaik szemében vagy a barátaikon keresztül, a tágabb környezetükben pedig örök tiszteletet és emlékezetet, amelyet persze ők már nem élvezhetnek."

2019. március 13., szerda

A keresztények és a hazaszeretet

Holnapután jön egy nemzeti ünnep, amiről mindannyian tudjuk, eredetileg fontos dolgokról szólt. Most azonban nem szól semmi másról, mint politikai érdekekről, hatalmi villongásokról és propagandaüzenetek kommunikálásáról. Magyarországon nincs vállalható patriotizmus, csak ennek vadhajtásai vannak. Lehet, hogy újra kell tanulnunk, mit jelent szeretni a hazánkat anélkül, hogy ezek valamelyikébe belecsúsznánk - és ebben talán a Szentírás is segíthet.

Mint minden átlagember, én is belehallgatok, belenézek és beleolvasok a napi hírekbe - és persze sokakhoz hasonlóan elborzadok attól, amit ott találok. Amikor egy-egy nemzeti ünnepünk közeledik, akkor sokakban hirtelen felerősödnek a nemzeti érzések, néhány napig sokan nagy hazafiak lesznek, és a magyar nép hihetetlen nagyságát hangoztatják. Persze mindez csak a cukormáz, a smink, ami elfedi a valódi mögöttes szándékot: amikor egyik vagy másik párt politikai megmozdulásokra, tüntetésekre, propagandaszólamok szajkózására toboroz hallgatókat a saját tömegrendezvényéhez, azt én nem tudom sem ünneplésnek, sem hazaszeretetnek nevezni - az tisztán csak kampány és kész. Úgy látom, Magyarországon kétféle érzület létezik a nemzeti ünnepek és úgy általában a nemzeti érzések kapcsán. A magyar emberek jó része magasról tesz az egészre, a kérdés egyáltalán nem számít neki. Ha valamit mégis ünnepel ilyenkor, az csupán annyi, hogy legalább egy nappal kevesebbet kell bemenni dolgozni. A másik oldalon pedig a gyakran szélsőségesen nacionalista, magyarkodó vagy éppen politikai táborok szekerét toló emberek állnak, akik sokszor végletekig idealizálják a történelmi múltunkat.

De létezik-e normális hazaszeretet? Mit jelentene a szó nemes értelmében szeretni egy hazát?

Meggyőződésem szerint van ilyen, és ezt többek között a zsidóságnak saját országához való bizonyos hozzáállása is példázza. Aki olvassa a Bibliát, az nehezen tudja nem észrevenni, hogy főleg az Ószövetséget mennyire átszövi a hazaszeretet: újra és újra előkerül milyen fontos az a sorsközösség, amelyben a zsidóság együtt éli meg az életét, a kudarcokat és a sikereket egyaránt. Az igazi csapás és csaknem feldolgozhatatlan krízis pedig értelemszerűen az, amikor mindenki fogságba kerül és majdnem megszűnik az egész nemzet. Bizonyos bibliai szakaszokból még azok a heves érzelmek is visszacsengenek, melyeket egy zsidó érzett, amikor Babilonban éneklésre kényszerítették őket, illetve amikor a fogságból hazatérve felépült a városfal és az új templom - ami szinte eksztatikus örömet okozott. Azt mondani sem kell, hogy a diaszpórában élő zsidóság számára a hazaszeretet volt az egyik legnagyobb erény, és a Talmud maga is tartalmaz számos erre vonatkozó passzust, megjegyzést, felszólítást. "Imádkozz a királyság jólétéért, mert ha az nem volna, az emberek egymást elevenen lenyelnék" - írja például az Ábót III.2 része arra utalva, milyen fontos maga a rendszer, ami egyben tartja az országot. 

Röviden tehát azt mondhatjuk, a zsidók tudták szeretni a saját hazájukat, ez nem is kérdés, de mitől volt normális ez a szeretet, és (jó esetben) miért nem csúszott át nemzetieskedő patriotizmusba? Tudjuk, hogy a zsidóság is követett el hibákat a hazaszeretet kérdésében, mégis van egy olyan jelenség, ami számomra azt mutatja, hogy konstruktívan voltak képesek megélni a maguk helyét a világtérképen. Ezt furcsa módon főként az olyan bibliai versekben látom, melyek nem igazán a hazaszeretetről szólnak, hanem pont a más nemzetekhez való normális viszonyról. Így például maga Isten mondja a zsidóknak, hogy amikor nem a saját földjükön vannak, akkor is fáradozzanak az adott város és az ország jólétén (Jer 29,7), engedelmeskedjenek a vezetőknek és királyoknak. Ehhez hasonlót kér Pál apostol is a Római levél 13. fejezetében a rómaiak elnyomása alatt élő keresztényektől. No és persze a Talmud is több helyen beszél arról, hogy "Úgy fogd fel annak a helynek, ahol laksz, az érdekeit, mint a saját magadét." Persze erre lehet mondani, hogy itt egyszerű alkalmazkodásról van szó a túlélés érdekében. Lehet azt gondolni, hogy csakis azért kellett szeretni az idegen népeket, mert adott esetben ez volt az egyetlen módja annak, hogy a nemzet ne szűnjön meg létezni.

Az biztos, hogy erről is szó van - a zsidóság történelme bizonyos értelemben sokszor másról sem szólt, mint útkeresésről a túlélés érdekében. Ám ahogyan az Ószövetség narratívája halad előre a maga medrében, kiderül hogy a többi nemzet valóban fontos Istennek, és nemcsak Izrael túlélése miatt: önmagukban is számítanak. Ézsaiás még arra is "vetemedik", hogy meglobogtassa a gondolatot, miszerint Egyiptom és Asszíria - ez a két brutális ellenség - végül szerethetőnek bizonyul majd Isten számára az idők végén - ráadásul e két nagyhatalom mellett Izrael csupán harmadikként fog ott állni a színpadon.

Összegezve tehát, ami szerintem a normális és vállalható hazaszeretet egyik fontos jellemzője, hogy az ember úgy szereti a saját nemzetét, úgy tevékenykedik az érdekében és úgy látja annak értékeit, hogy közben ez a szeretet harmonizál a többiekkel, vagyis más népekkel és etnikumokkal. Egyszerűbben fogalmazva, a normális hazaszeretet nem exkluzív, hanem inkluzív, és úgy irányul a haza felé, hogy közben nem néz le másokat. Ha másokkal nem vagyunk jóban, igazán magunkkal sem leszünk. Mintha ez összecsengene a szeretet gyakorlásának azzal a módjával, amiről a nagy parancsolat is beszél: "szeresd felebarátodat, mint magadat".

Nos, pontosan ez az, amit sokszor egyáltalán nem tapasztalunk Magyarországon. A magyarkodás egyik tipikus sajátossága, hogy egyrészt bőven magasabbra emeli a magyarságot annál, ahol a valódi helye van. (Ennek a szélsőséges eltúlzásai, hogy szinte már mi vagyunk a kiválasztott nép (és természetesen Jézus is magyar volt), a történelmünk csupa dicsőséges eseményből áll - ahol pedig sújtott bennünket a sors, ott sem mi voltunk felelősek, hanem mindig a többiek.) Másrészt ennek az erős nacionalizmusnak tipikus jellemzője, hogy úgy szereti a magyar népet, hogy közben hajlamos lenézni más népeket - akik adott esetben már-már az ellenségeink, akik a mi életünkre törnek, elveszik a munkánkat és megerőszakolják az asszonyainkat. Ez a szeretet tehát nem befogadó, hanem alapvetően elutasító és kizárólagos, amivel csak önmagunkat szeretjük, felebarátunkat már nem. Úgy akarja növelni a nemzet nagyságát, hogy inkább a többieket kicsinyíti maga mellé - így a saját népünk fog nagyobbnak és erősebbnek látszani. Erre a képzetre telepednek rá a politikai szereplők szólamai, akik ezt a kifordult hazaszeretetet a saját szekerük előremozdításának eszközeként használják, érzelmi manipulációként.

Nem csodálom, hogy ehhez a csomaghoz így sokaknak nincs kedve. Nagyon nehéz egy ilyen vastag réteg alatt megtalálni mindazt, ami a kiegyensúlyozottabb viszonyulást lehetővé teheti. Nekünk hívőknek pedig szerintem kettős felelősségünk van ebben a kérdésben: egyrészt ne váljunk magunk az egyoldalú viszonyulás támogatóivá, másrészt a hazaszeretetet fémjelző magatartást ne a politikai térből merítsük, hanem a Bibliából. Főleg úgy, hogy egy keresztény "kettős állampolgár" a Szentírás szerint, hiszen nemcsak saját országához, hanem Isten Országához is tartozik.

2019. március 6., szerda

A bűn vége

"Nem vagyok rossz ember, csináltam sok butaságot, próbálok minél kevesebb butaságot csinálni..." - ez a véleménye saját magáról egy friss interjú szerint a médiából híressé vált "Dózsa György úti gázolónak", azaz M. Richárdnak. Mindenki tudja, ő az a nem rossz ember, aki bőven túllépve a megengedett sebességet, jogosítvány nélkül száguldozva karambolozott egy másik autóval Budapesten. A balesetben ketten életüket is veszítették. M. Richárd példája sajnos nem egyedi, azonban kiváló illusztrációja annak a betegségnek, amiben a modern szekuláris nyugati világ szenved.

Nem lenne szép dolog tüzelni ilyen könnyű célpontra, ezért én most eltekintek M. Richárd életmódjának és múltjának részletes elemzésétől, s noha nem csak ő hibázott a kérdéses balesetben (ezt azért kár lenne elfelejteni), példája pedig meglehetősen szélsőséges, talán éppen ezért világít rá kontrasztosan a mai társadalom szerintem egyik legnagyobb fogyatékosságára. Miben áll ez a fogyatékosság? 

A Dózsa György úti gázoló azt mondja, sajnálja ami történt, de hát nem volt semmiféle szándékosság benne. Ez persze szó szerint igaz: nyilván nem előre megfontolt módon gázolta halálra a balesetben elhunytakat, s nem azzal a céllal kelt fel aznap reggel, hogy mire lemegy a nap, két ember élete szárad majd a lelkén. De valószínűleg nem véletlenül ült volán mögé jogosítvány nélkül (mivel korábban annyi szabálytalanságot követett el, hogy azt bevonták tőle). Nem véletlenül száguldozott Budapest utcáin. Nem véletlen, hogy éppen vele és így történt meg ez az eset. Az a baj, hogy sofőrként tökéletesen ismerem az ilyesféle vezetőket, hiszen látom őket nap, mint nap. Ők azok, akik a buszsávban előzik végig a sort, centikre megközelítik az autópályán az előttük haladó autókat, és természetesen csakis irányjelzés nélkül kanyarodnak. Eszük az őszintén szólva nincs, csak német luxusautójuk van. Csupán idő és balszerencse kérdése, mikor járulnak hozzá tettlegesen egy súlyosabb baleset kialakulásához.

Ám amiért ezt az egész szomorú esetet előszedtem, mert egy átfogóbb probléma illusztratív tünetének tartom. Ez pedig egyszerűen és lecsupaszítva úgy szól, hogy a modern, szekuláris, nyugati ember számára megszűnt a bűntudat, ebből következően a bűnbánat érzése is. Ezekkel a fogalmakkal ma már alig tudunk valamit kezdeni. Az emberek ahhoz vannak szokva, hogy legrosszabb esetben is csak hibáznak - vagy ahogyan M. Richárd fogalmazott, "sok butaságot" művelnek -, de vétkezni már nem vagyunk képesek. Az igazi, mélyről jövő bűntudat, melyet például Péter apostol érzett Jézus háromszori megtagadása után, fényévekre kerüli el az öntudatos mai embert. És ez nemcsak az egyszerű tyúktolvajok, hanem a halált okozó vétkesek esetében is pontosan így van, még ők sem kapcsolnak, ők sem ismerik fel saját tetteikben a bűnt. Egyszerűen hiperérzékenyek lettünk arra, hogy magunkat bűnösnek lássuk.

Jómagam évekig jártam egy börtönbe igét hirdetni a bent lévőknek, akikkel az alkalmak után mindig lehetőségem volt négyszemközt is néhány szót váltani. Ilyenkor persze mindig rákérdeztem, ki miért került be ide. A válaszok változatosak voltak, de egyetlen metszéspontban szinte teljesen megegyeztek: mindenki önhibáján kívül, ártatlanul jutott rács mögé - mármint a saját bevallása szerint. A néhány valóban megtért fogvatartottól eltekintve egyetlen esetre sem emlékszem, amikor egy bentlakó őszintén azt mondta volna, bűnt követett el és ezért megérdemelten ül. Ilyen nem volt. Csupa peches és ártatlan ember hordta a börtönruhát.

Mármost, ha azok sem ismerik fel saját bűnösségüket, akik a társadalmi többség által elfogadott mércék szerint is börtönbe valók, akkor vajon mennyire lesz képes ilyesmire az, aki legalábbis a polgári és büntetőtörvényeket nem szegi meg, de erkölcsileg vétkes? A választ erre a kérdésre a mai társadalom adja meg. A bűntelenség világában élünk, ahol - Ákos erről szóló nótája szerint - "mindenki táncol", akárcsak egy hatalmas bálteremben. Elbántunk a bűnnel, de közben nem vesszük észre, hogy valójában fordítva történt, az bánt el velünk. Száműztük a bűntudatot, a felelősség vállalást és a bűnök elrendezését, s ezeket mind az ódivatú egyház rögeszméjének tartjuk. Furcsa dolog ez, mert egy bűn nélküli világnak nagyjából paradicsominak kellene lennie, de azt azért még mindannyian érzékeljük, hogy ez nem az a világ.

Ez az alapállás nemcsak önmagában rossz, habár ez is igaz. Hiszen az a társadalom, mely képes elhitetni magával, hogy vétkezni képtelen emberekből áll, javulásra és a dolgok megjobbítására sem lesz képes. Ugyanakkor meggyőzhetetlenné válik az evangéliumról is, merthogy annak alapvető jó híre abból a talajból fakad, hogy az embernek éppen a bűnössége miatt van szüksége a megváltásra. Ha a mai ember számára nincs bűn, akkor értelmezhetetlen a megváltás is. Így oltja be magát a társadalom evangélium ellen, a keresztényeknek pedig a már immunis közegben kell képviselniük a hitet. Nehéz feladat, nagy falat.

2019. március 3., vasárnap

Gáspár és az Atya, Gáspár és az apa

Máricus 15-én véget ér a Felház, egy három és féléves, fiatalok által tető alá hozott felekezetközi kezdeményezés, melyről többen azt mondták indulásakor, ez hozhatja el az igazi áttörést a kereszténység számára Magyarországon. A Felházba fiatalok ezrei és ezrei jártak el új lendületet kapni a hitükhöz - de mekkora áttöréshez vezetett el maga a mozgalom?

Senki ne értse félre: alapvetően nem az én tisztem értékelni a Felház teljesítményét. Ez a jog azt hiszem alapvetően Istent illeti meg, és másodsorban magukat a szervezőket, akik valószínűleg el is fogják végezni a kiértékelés feladatát. De mégis, ha valaki volt már Felházon (én igen), látta a videóikat, olvasta a sajtóban róluk megjelent cikkeket, és úgy általában figyelemmel kísérte a mozgalom alakulását, óhatatlanul kialakított egy képet magában.

Bevallom őszintén, ez a kép bennem meglehetősen vegyes, de inkább mégis a pozitív irányba hajlik. Ennek egyszerűen az az oka, hogy középkorú emberként is felszabadító érzés volt látnom azt a hatalmas lelkesedést, amit az alkalmakra eljáró fiatal keresztények újból és újból átéltek a Felházakon. Bitang jó volt látni olyan hívőket, akik minden fásultság és cinizmus nélkül szívből és őszintén hisznek, és minden vágyuk az, hogy más is kövesse őket ebben a hitben. Ráadásul olvasva a különféle interjúkat egyértelműen az volt a benyomásom, hogy a Felház szervezőit tisztán evangéliumi szándékok vezették. Lehetett volna másként is. Egy ilyen volumenű kezdeményezésnél manapság joggal lehetne anyagi, erkölcsi vagy más önző haszonlesésre gyanakodni. De a Felház mindvégig megmaradt annak, aminek indult: az evangélium üzenetét hirdető, dicsőítő alkalomnak.

Azonban minden pozitív véleményem mellett mégis azt kell mondanom, hogy a Felház nem hozta el Magyarországnak azt az átütő sikert, amit sokan neki tulajdonítottak, talán kissé naivan. Ebben a sikerben persze nem biztos, hogy a vezetők is bíztak, de jómagam számos hangot hallottam az elmúlt években, ami azt pedzegette, ez lesz az útja annak, hogy embertömegek megtérjenek és a kereszténységhez csatlakozzanak Magyarországon.

Legyünk őszinték: a Felház főként és elsősorban azért kerülhetett bele többször is a napi hírfolyamba, mert az egyik fő szervezőjét Orbán Gáspárnak hívják. Orbán Gáspárról korábban már írtam itt a blogban és a véleményem róla azóta sem változott. Én benne egy lelkes és mélyen hívő srácot látok, akit teljesen indokolatlan és felesleges az apja viselt dolgai miatt kikezdeni. Mégis úgy látom, a világi sajtó számára a Felház szerintem csakis Gáspár miatt volt érdekes, legutóbb is főként azért, mert kiderült, szinte mindenben vitában áll az apjával és álláspontja szerint nem helyes egyik népcsoport ellen sem gyűlöletet szítani. Vagyis a széles tömegek érdeklődése nem Gáspár mennyei Atyjára, hanem földi apjára irányult. Az egész projekt érdekességét a világi szemekben ez adta. Groteszknek tűnik kimondani, de a Felház sajtószereplései éppen emiatt közvetetten Orbán Viktornak köszönhetők. És ha valami ebben az országban Orbán Viktornak köszönhető, az máris megosztáshoz, indulatokhoz, vaskos érzelmekhez vezet - de nem valószínű, hogy ébredéshez is. Úgy sejtem, Orbán Gáspár olykor maga is feszenghetett ebben a szerepben, néha minden bizonnyal szorította ez a levehetetlen kabát, hiszen sokkal szívesebben beszélne ő a médiafogyasztóknak Krisztusról és az evangéliumról - de a világi sajtó mégis azokat a mondatait emeli ki, azokat tartja érdekesnek, melyek az apjával kapcsolatosak. A többi nem igazán érdekli őket, ahogy a nézőiket és olvasóikat sem.

A Felház ezért nekem leginkább egy elgondolkodtató kérdőjel marad, de ez a kérdőjel nemcsak a Felháznak szól, hanem úgy általában a magyarországi helyzetképnek is. A helyzet ugyanis még mindig pontosan ugyanolyan, amilyen évtizedek óta. A Felház pályaíve újból megmutatta, hogy egyszerűen nem találjuk a kulcsot ebben a kis országban az emberekhez. Ha el is érjük a szélesebb közönség ingerküszöbét, ha eljut a tömegekhez a hírünk, a jelek szerint az sem az evangélium, hanem valamilyen mellékes dolog vagy kérdés kapcsán történik. A magyar társadalom ajtaja továbbra is zárva áll előttünk, és az erőteljesebb kopogásaink ellenére sem hajlandó kinyílni.

A Felházas srácok, beleértve Orbán Gáspárt, persze nem adják fel, ami dicséretes. Az utolsó Felház alkalom március 15-én lesz a Tüske Csarnokban, azután a lelkesedéssel átitatott próbálkozás különféle mozgalmakban és kisebb projektekben él majd tovább. A kopogtatás tehát folytatódik, ez nem is kérdés, de vajon nyílik-e majd az a bizonyos ajtó?