2016. június 26., vasárnap

A vallás és pótlékai

Azt írja az Index az éppen zajló Foci-EB kapcsán, hogy az valláspótlék is. Olyan ember számára nyújthat misztikus élményt, aki "még életében nem hallott a Bibliáról". A foci iránti rajongás és a vallás között számos párhuzamot látunk: például ahogy nem szokás áttérni egyik vallásról egy másikra, úgy kedvenc csapatát sem váltogatja az ember. De vajon kiváltható-e a vallás valami mással, ahogy azt annyira sokan szeretnének már látni?

Nehéz szabadulni az érzéstől, amikor valaki a fentiekhez hasonló cikket ír a fociról, mint valláspótlékról, hogy az nem szimpla tényközlés. Az embernek az a benyomása támad, hogy az írást áthatja egyfajta vágy is, mintha a szerző kívánná, hogy igaza legyen, és a vallás helyét végre átvegye a valláspótlék - foci, koncert, közösségi élmény vagy bármi más. Mindegy, csak a vallás végre eltűnjön a színről!

Valami ilyesmire tesz kísérletet az "új" ateizmus is. Nagyon groteszk élmény nézni a különféle filmbejátszásokon, ahogy a világ két legismertebb ateistája, Richard Dawkins és Lawrence Krauss egyik ateista rendezvényről a másikra mennek, hogy színpadra állva szóljanak az őket figyelő, rajongó tömegekhez. A felvételeket látva lehetetlen nem észrevenni, hogy az ilyen rendezvények egész atmoszférája, felépítése, hangulata egy karizmatikus istentisztelet jellegét ölti magára - tehát pontosan olyan jelenség, ami ellen egyébként ez a két ember teljes energiájával igyekszik fellépni.

Úgy látszik igaza van Gunther Wenznek, aki azt írta Niklas Luhmanra hivatkozva, hogy "vallás nem, illetve csak vallással helyettesíthető". Ha a valláspótléknak szánt dolgok működését tanulmányozzuk, előbb-utóbb a vallásra jellemző stílusjegyeket veszünk majd észre rajtuk. Ebből a szempontból jogos a Foci-EB bizonyos sajátosságait is ilyesfajta élménynek nevezni. Tényleg átélhet bárki eufóriát, csodálatot, imádatot, valami önmagánál nagyobbnak a megsejtését, ha fanatikusan szurkol a saját csapatának. Még a fundamentalista vallásosságra jellemző dualizmus is benne van a focirajongásban: a mi csapatunk a jó, az ellenfélé a rossz, ha mi nyerünk, a jó erői győzedelmeskednek, ha veszítünk, a "sötétség" kerekedik felül. Szerintem nehezen vitatható, hogy a futball tényleg működhet akár valláspótlékként is. A nagyobb kérdés azonban az, ha a társadalomban elterjednek ezek a valláspótlék szerű megoldások, azok képesek-e végül kiszorítani magát a vallást is? Átveszi-e a pótlék az igazi vallásosság helyét?

Szerintem erre a legvalószínűbb válasz a nem. Ennek pedig több oka is van. 

Az első, hogy maga a történelmi tapasztalat is ezt igazolja. Valláspótlékok mindig is voltak és működtek a társadalmakban. Bizonyos értelemben a Biblia még a bálványimádást is a helyes vallás pótlékaként tünteti fel. Az Újszövetség a bálványokra használt kifejezést az eidolon szóval adja vissza, amely képmást jelent: a pogányok istenségei kézzel megcsinált és létrehozott eidolák, utánzatok, melyek lényüket tekintve nem számítanak isteneknek. Ebben a kontextusban tehát a bálványok, az utánzatok valami eredetinek a másolatai, miközben nélkülözik az igazi erejét és hatékonyságát.

A második, hogy a vallás többre hajlamosít a puszta élménynél, gólörömnél, emocionális felemelkedéseknél. Ennek legmarkánsabb eleme, hogy az életnek nem e világi értelmet ad, hanem az egész létezést a fizikai valóságon túlmutatónak tüntetni fel. Most az egy másik vita, hogy akkor van-e élet a halál után vagy nincs, mindenesetre annak az élményét, hogy van ilyen, csak a vallás tudja biztosítani. A valláspótlékok jellemzően a vallási élménynek csak bizonyos elemeit ragadják meg és próbálják nyújtani - de a végső kérdésekkel nem nagyon foglalkoznak, a halál problémájára pedig nem adnak megnyugtató feleletet az ember számára.  Létrehozhatnak közösségeket - mint a focirajongók klubjai -, de a végső kérdésekre és főként a halál utáni létezésre nem képesek olyan válaszokat megfogalmazni, ami felemeli az embert. (Ismét mondom, más kérdés, hogy ezek a feleletek megfelelnek a valóságnak vagy sem - mindenesetre megnyugtatóak azoknak, akik bizalmat szavaznak nekik, ezzel pedig kielégítik az emberi lény egyik legmélyebb sóvárgását, ami a halál utáni létezést illeti.)

Érdekesnek tartom a szociológus Thomas Luckmann megállapítását, aki azt mondja, a szekularizálódó világban a vallás fokozatosan vesztett a társadalmi szerepéből, szinte már "láthatatlanná" vált, de mégsem tűnt el, hanem inkább "privatizálódott". Luckmann szerint a szekularizáció helyett pontosabb szó a vallás privatizációja: a vallás, mint amit az intézmények (egyházak) képviselnek, azaz a "nagy transzcendencia" visszaszorult, és átadta a helyét a "közepes" és "kis" transzcendenciának. Az embernek belül, saját világában ugyanúgy igénye van arra, hogy önmagán túllépjen, mint ahogy igénye volt erre a korábbi évszázadokban, csak ma leginkább privát módon keresi ennek a módját. A valláspótlékok pedig részben képesek nyújtani ezt az élményt, de mégsem tudják kiváltani az igazi vallást. Valószínűleg a jövőben is együtt fog élni a vallás és különféle pótlékai, mert az ember spirituális igényeit a pótlék sosem tudja kielégíteni.

Ettől függetlenül persze még vannak olyan "pótlékok", amelyekre vallásos ember is fogékony lehet. Hogy egy aktuálisat mondjak: hajrá Magyarország! Szurkoljunk vallásos érzésektől függetlenül is a válogatottnak! Miért ne aknázhatnánk ki az ebben rejlő boldogságpotenciált? :-)

2016. június 23., csütörtök

Kell-e "térítgetni" a más felekezethez tartozókat?

Az előző bejegyzések kapcsán eszembe jutott egy kérdés, amit általában fel sem teszünk magunknak. Keresztények gyakran éreznek késztetést arra, hogy a másik felekezethez tartozókat "térítsék meg", nem pedig azokat, akik talán még sosem hallották igazán mi az evangélium. (A "térítgetés" szó erősen negatív kicsengésétől ezúttal tekintsünk el!) Van az ilyesféle misszionálásnak létjogosultsága?

Megtérésem után éveken keresztül gyanakvó gondolataim voltak azokkal kapcsolatban, akik nem az általam favorizált neoprotestáns felekezethez tartoztak. Erről már írtam egy korábbi bejegyzésben, ezért nem kívánom most az egészet megismételni. Ám amellett, hogy úgy vélekedtem, ezek az emberek Istentől távolodó, vagy még rosszabb esetben Vele teljesen ellentétes úton járnak, néha jószándékkal felmerült bennem: talán rá kellene őket ébreszteni az igazságra. Mondani sem kell,  automatikusan úgy véltem, az igazság nem más, mint amit az én felekezetem képvisel. Ezt olyannyira természetesnek vettem, hogy fel sem merült a gondolat bennem, talán nem is azt várom el, hogy Jézushoz térjenek meg ezek a többnyire katolikus, református, evangélikus vagy baptista emberek, hanem hozzánk, karizmatikusokhoz. Vagyis: megtérnek Jézushoz persze, de azért a legjobb, ha mégis úgy élik meg a hitüket, ahogyan az a legbiblikusabb - karizmatikus módon.

Állítom, Jézushoz megtérni könnyű, mert Jézus elfogadja az embert úgy, ahogy van. Az egyház nem feltétlenül. Ahhoz már adott esetben sokat kell tenni.

Első lépésként, a felekezetet váltók hagyják ott és szakítsanak meg minden kapcsolatot jelenlegi felekezetükkel. Hiszen onnan tértek meg - minek is tartanának fent tovább a párbeszédet? Másodszor pedig vegyék fel a mi stílusunkat. Beszéljenek, gondolkodjanak, értelmezzenek, viselkedjenek úgy, ahogyan az helyes - vagyis, ahogyan azt mi tesszük. Énekeljenek olyan dalokat, amiket mi énekelünk, dicsőítsenek úgy, ahogyan az "karizmatikus körökben" szokás. Jó lenne ha nyelveken szólnának és prófétálnának is, no  meg ott legyenek mindenféle fontos rendezvényen. A megtérés tehát nem csupán egy aktus, egy döntés, egy pontszerű dolog volt a fejemben, hogy az addig tévedésben élő, más felekezethez tartozó ember végre már felismerve az igazságot, mellettünk teszi le a voksát. Az csak a kezdet. A megtérés ebben az értelemben egy csomag, árukapcsolások halmaza. Hiszen ha valaki igazán megtér, az magával von rengeteg más dolgot is, amit onnantól muszáj tennie úgy, ahogyan mi tesszük. A "felekezetváltós megtérés" (amennyiben szabad egy ilyen kitalált fogalmat használnom) teljes fordulatot hoz magával. Ki kell dobni a régi bútorokat, hogy legyen hely az újaknak.

Persze nyilvánvaló, ha akkoriban rámkérdeztek volna, hogy az igazi megtérés alatt ilyesmit értek-e, azonnali tagadással válaszolok. Senki sincs, aki úgy gondolkodna önmagáról, hogy ilyen pillanatokban valójában nem Istenhez, hanem saját felekezetéhez invitálja a másik embert. Amikor az ember benne van ebben a dologban, őszinte eltökéltség hajtja, hogy ő tényleg Istennek gyűjti a bárányokat, nem a saját felekezetének. Mindennek kettős alapja van. Egyrészt létezik egy kialakult kép a fejünkben arról, mi is a megtérés (és persze azok, ott a másik felekezetben nem úgy csinálják ahogyan mi, tehát nem tértek meg igazán!), másrészt van egy másik kialakult kép is a fejünkben az egyház más részéhez tartozó emberről (általában anélkül, hogy két szót váltottunk volna vele). Ha valaki tehát nem úgy tért meg, ahogy "azt kell", akkor még rászorul "az igazi" megtérésre. És melyik is az igazi? Hát persze, hogy mindig éppen az, ahol én vagyok, amit az én felekezetem hirdet! Így aztán a végeredmény az lesz, hogy "Jézussal együtt" az éppen áttérő megkap egy csomó minden mást is - sőt, sokszor csak a csomó minden mást kapja meg. Az én kérdésem pedig erre vonatkozik: jónak nevezhetjük mindezt?

A helyzet első látásra mindenképpen furcsának tűnik, hiszen azt kétségkívül mondhatjuk: amikor Jézus elküldte a tanítványait, akkor nem arra gondolt, hogy az egyik felekezet vagy gyülekezet tagjai "térítgessék" a másik felekezet vagy gyülekezet tagjait. (Mondjuk erre márcsak azért sem gondolhatott, mert még nem léteztek felekezetek...) Az evangélium a világnak szólt, a kereszténységtől idegen kultuszok, filozófiák, szellemi áramlatok követőinek, nem pedig a már hívőknek. Az egyházon belüli problémák kezelést igényeltek, de nem fordultak olyan módon egymáshoz Jézus követői, mint ahogy a kívülállókhoz fordultak.

Sajnos az egyháztörténelemben mégis sokan másként gondolták. Tudunk rekatolizációról, amikor megpróbálták újra katolikussá tenni azokat a vidékeket, ahol már protestánsok éltek. Tudunk olyan hittérítő mozgalmakról, akik szerint a katolikus az nem is hisz, tehát addig kell érvelni, míg protestáns nem lesz. És persze ma is divat szinte mindenhol, hogy "újrakeresztelik" vagy "újra bemerítik" azokat, akik azelőtt máshová tartoztak, más felekezet sodrában álltak. Én most csak kérdezni szerettem volna, hogy biztosan jó-e az, ha ilyesmiket teszünk? Nem megint valami olyasmivel foglalkozunk, ami nem dolgunk? Nem megint csak befelé koncentrálunk, magunkkal vagyunk elfoglalva? Nem arról szól így megint az egész, hogy magunkat igazoljuk vele: hozzánk kell alkalmazkodni a többieknek, a mi teológiánkhoz, a mi elképzeléseinkhez, a mi felfogásunkhoz?

Csak kérdezem.

2016. június 19., vasárnap

A tisztítótűz bibliai alapjai - a purgatóriumról (2)

Az előző részben megpróbáltam nagyon röviden bemutatni azt a gondolatot, miszerint a halál után létezik egy olyan állapot, melyben az ember minden hibájától, bűnétől, "szellemi sebhelyétől" megszabadul, hogy utána tisztán és felkészülten Isten elé állhasson. Szerintem ez a gondolat igen pozitív, de sejthetően nem elég megalapozott egy protestáns számára, mivel szentírási gyökerei nagyon haloványak...

"Kifejezett bizonyíték erre nem idézhető a Szentírásból" - írja a világ egyik, protestánsok számára legalábbis legidegesítőbb mondatát egy katolikus dogmatika könyv. Ez az a kijelentés, melyet meghallva a kereszténység reformációból kisarjadt tábora a távkapcsolóért nyúl és ennyit mond: "jó van emberek, akkor hagyjuk ezt az egészet, kapcsoljunk egy másik csatornára!" Protestáns szemszögből ugyanott vagyunk, ahova egyébként mindig kerülni szoktunk: a Sola Scriptura elvnél. Vagyis ha egy doktrínának nincs bibliai gyökere, akkor a szent hagyomány nem lesz elég önmagában. A reformátorok legalábbis erre a következtetésre jutottak, és el is vetették a purgatórium tanítását. (Bár ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy maga Luther sokáig hitt a purgatórium tanában, és elítélő szavai mögött nem feltétlenül teológiai indítékok álltak, hanem inkább az, hogy az egyház nyerészkedését ellenezte, ami a halottakért mondott ima gyakorlata köré épült.)

Tény és való, hogy a purgatóriumról nem esik szó a Bibliában. Ha mégis keresni akarunk halvány kapaszkodópontokat, csupán néhány félmondat és kifejezés jöhet szóba. A leggyakrabban az 1Kor 3,12-15-öt szokták a katolikus hívők emlegetni, ahol Pál apostol arról ír, hogy aki ebben az életben olyan munkát végzett, ami értéktelen vagy gyenge minőségű, munkája eredménye a "túlvilági kiértékeléskor" elég, mint a szalma. Ám maga az ember, - még ha munkája gyatra is volt -  megmenekül, de úgy, mint aki tűzön megy keresztül. A tűzön átsétáló ember képzetébe nem nehéz belelátni a purgatóriumot. Érdekes módon azonban pont az előbb említett katolikus dogmatika hívja fel a figyelmet arra, hogy ez az igeszakasz mégsem vonatkoztatható a purgatórium tanítására: nem a megmenekülés módjára, hanem sokkal inkább annak nehézségére vonatkozik a tartalma. Nem valószínű tehát, hogy Pál itt a purgatóriumról akart volna tanítást adni.

Az sem segít túl sokat, hogy a tisztítótűz dogmájával szorosan összekapcsolt szokás, vagyis a halottakért mondott ima csak a Makkabeusok második könyvében szerepel (2Makk 12,42-45), lévén a protestáns oldal számára ez egy apokrif irat, tehát nem fogadják el ihletett szövegnek.

Kissé groteszk módon, a leginkább reményteljesnek talán Jézus kemény szavai tűnnek, amikor az őt mocskoló farizeusoknak azt mondja, hogy aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsátatik meg sem ezen, sem a másvilágon. A katolikus értelmezők arra hívják fel a figyelmet, mintha itt Jézus legalábbis meglebegtetné, hogy lehetnek bűnök, amelyeket a másvilágon Isten megbocsát - ha nem is a Szentlélek káromlását. Jézus szavait úgy is érthetjük tehát, mint ami fenntartja annak az elvi lehetőségét, hogy van mód a halál után a bűnbocsánatra, egyfajta szellemi állapotváltozásra. (Bár máris hozzá lehetne tenni, ha valaki ezt így is véli, Jézusnak ez a néhány szavas kijelentése sem konkrétan a purgatóriumról szól! Én egyébként úgy gondolom, Krisztus itt egyszerűen és határozottan egy nyomatékosító kifejezést használt: "sem itt, sem a másvilágon", azaz soha, semmikor, semmiféle körülmények között nem bocsátatik meg a Szentlélek káromlása.)

Nos, ha a bibliai alapokat nézzük, ez bizony édeskevés.

Bevallom őszintén, ennek ellenére nekem szimpatikus a purgatórium gondolata. Szentírási alapjai elégtelenek, de maga az elképzelés, hogy az ember átmegy egy tisztulási folyamaton, hogy azután bizonyos értelemben felkészülten álljon Isten elé, szerintem a protestánsok attitűdjeitől sem esik távol. Ugyanakkor egy ilyen kérdést mégsem szimpátia alapján kellene eldönteni, ha már kezünkben van a Szentírás. Az azonban úgy tűnik, nem szól semmit a tisztítótűzről.

De nem is a purgatóriummal van itt az igazi gond. Ahogy én látom, a komolyabb problémát inkább ennek a következménye, nevezetesen a halottakért történő imádkozás gyakorlata jelenti. A kérdés adott: vajon ha semmit sem tudunk a Szentírás alapján magáról a purgatóriumról, ha egy épkézláb mondatot sem találunk benne, ami legalább néhány szóban konkretizálná, hogy létezik ilyen állapot, akkor hogyan lehet erre az ingatagnak tűnő alapra ráépíteni egy komplett gyakorlatot, liturgiát, imaformát is? Természetesen az ilyen kérdésekre mindig ugyanaz a válasz: ott a szent hagyomány, illetve a Tanítóhivatal kijelentései. Innentől kezdve pedig a purgatóriumról szóló vita már nem is a purgatóriumról fog szólni, hanem olyan kérdésekről, melyek sokkal inkább a tekintély, az ihletettség és az ekkléziológia területeit érintik.

Egyre inkább úgy látom, hogy a katolikus dogmatika protestánstól eltérő részének egésze azon áll vagy bukik, hogy a szent hagyományt nevezhetjük-e ugyanúgy Istentől ihletettnek, mint magát a Szentírást? Ha erre a kérdésre igennel felelünk, nem lesz probléma elfogadni ezeket a hittételeket. Ha nemmel felelünk, akkor viszont a legjobb esetben is megérteni tudjuk őket, de elfogadni semmiképp. Ugyanez a helyzet a purgatóriummal is: az igazi kérdés nem az, hogy létezik-e tisztítótűz, hanem hogy megbízhatunk-e a katolikus hagyományokban, melyek állítják ennek a létezését? A választ, mint mindig, ezúttal is az olvasóra bízom.

2016. június 15., szerda

Nem minden út Rómába vezet? De akkor hova?

Amikor itt a blogban különféle témákról írok, ennek hátterében jellemzően az áll, hogy valamely személyes élményem, olvasmányom, tapasztalatom megihlet, és muszáj szavakba öntenem a gondolataimat. Most nem valami, hanem valaki ihletett meg: Balatiról van szó, akinek az útja úgy tűnik egyre inkább Rómába, azaz a katolicizmus felé vezet. Nem ő az első és nem is az egyetlen protestáns, aki egyszercsak rádöbben, hogy inkább a katolikus hitet kell választania helyes útként.

Hadd tisztázzak valamit mindjárt a legelején, mégpedig azt, hogy miről nem szól ez a bejegyzés. A legfontosabb ezek közül, hogy semmi közöm ahhoz, hogy kiváló blogger kollégám hogyan éli meg a hitét. Nem kívánom pellengére állítani, a háta mögött leszólni, felelősségre vonni, vagy megtámadni esetleges döntését. Nemcsak azért nem, mert ehhez nincs jogom, hanem mert nem is érzem azt, hogy az ilyesmi helyes volna. Megvédeni sem akarom  a "fenyegető katolikus veszélytől", mert nem hiszem, hogy nagy veszélyben lenne. Balati esetében pedig különösképpen is  indokolatlannak vélném a nyilvános fröcsögést, mert úgy látom, kettőnk hitéleti pályagörbéje rengeteg dologban hasonlít egymásra. Remélem, ahogyan én felvállalom közös pontjainkat, ez neki sem kényelmetlen! De milyen közös pontokról is beszélek?

Magam is fundamentalista háttérből érkeztem, mint aki hitélete első évtizedében el volt foglalva azzal, hogy magába szívjon mindent, amit a nála tapasztaltabb keresztények mondanak. Amikor megtértem - és ez még tinédzserként történt velem -, éveken át elfogadtam én mindent, amit mondtak nekem. Nemcsak azért, mert tisztelettudó módon meghajoltam a nálam tekintélyesebb tanítók előtt, hanem azért is, mert sekélyesek voltak a hitemmel kapcsolatos ismereteim, és tudásalap nélkül nem is tudtam volna senkivel vitatkozni. Egyébként is: olyan emberektől érkeztek a szellemi iránymutatások, akik kedvesnek és barátságosnak tűntek - ilyenkor egy kamaszban fel sem merül, hogy a kedvesség és barátságosság még nem garancia arra, hogy igazuk is van a tanítóknak... Ez azonban két dolgot jelentett. Egyrészt, a hitem nem teljesen az enyém volt: azt mások táplálták belém. Abban és úgy hittem, amiről mások meggyőztek. Másrészt ismeret híján kiszolgáltatott voltam, amiről nem is tudtam. Én is csak későn ébredtem rá arra, hogy a radikális karizmatikus szellemi táplálék, ami első és második látásra is elképesztően mélynek, megbízhatónak és az egyedül biblikusnak tűnt, bizony nem olyan hamisítatlanul tiszta, mint az anyatej. Mai napig próbálom levetni magamról azokat a gondolkodásmintákat, amelyeket ma már egyértelműen hamisnak érzek - de mintha sosem érnék a sor végére.

Én is átéltem egy meglehetősen nagy "rendszerösszeomlást", amiről Balati említést tesz: újra kellett értékelnem számos metafizikai kérdést, addig bizalommal kezelt paradigmát, sőt a gyülekezethez, a Szentíráshoz és az Istenhez való viszonyomat, valamint az ezekkel kapcsolatos gondolataimat. Nem volt könnyű, és a folyamatnak egyelőre azt hiszem nincs is vége. Nemcsak elindítani esett nehezemre ezt az újraértékelő folyamatot, de fenntartani is. Néha olyan érzésem volt, hogy csontig lerágtam a saját hitem, már csak Jézus és a feltámadás maradt belőle végül.

Ami azonban a különbség köztem és Balati, vagy azok között, akik hirtelen egy adott egyház felé fordulnak, azt hiszem a teológia. Ahogy intenzíven elkezdtem foglalkozni vele, pillanatok alatt rájöttem két dologra. Az egyik, hogy az előítéleteimmel szemben a teológia nem valami száraz dolog, sőt lebilincselően izgalmas a számomra. Engem nem érdekelt, hogy a Főiskolán sok a beadandó, hogy határidők vannak, hogy bele kell ásnom magam könyvekbe és a végén muszáj vizsgázni, szigorlatozni - az zavart volna jobban, ha ezt mind nélkülöznöm kell. Olyan élmény volt nekem a tanulás, mint egy kisfiúnak az elvarázsolt kastély, aki boldogan bemegy annak kapuján, órákig tud bolyongani a szobák között, és bárhova nyit be, mindenhol lát valami magával ragadót.

A másik pedig, amit a teológia megértetett velem, hogy egyetlen egy felekezet sincs, és egyetlen egy felekezethez tartozó irányvonal sem, ami mellett érdemes lándzsát törni. Ebben egész biztosan szerepet játszott, hogy tanáraim között több katolikus, református, metodista, pünkösdi is volt - így alkalmam nyílott egy időben, egyszerre figyelnem és kérdezgetnem őket, meghallgatni miben és miért hisznek. (Egyben ezek az évek voltak az elsők, amikor a hosszú és parttalan kritizálás után elkezdtem tiszteletet és elismerést is érezni a nagyegyházak felé!) A teológia tehát nemcsak rengeteg ismeretet, kortörténetet, exegetikát, görögöt és hébert, és egyéb diszciplínákat öntött a fejembe, hanem azt is kristálytisztává tette, hogy felesleges "az igaz" utat keresni a felekezetek között. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy vannak kérdések, melyekben egyik vagy másik egyház sokkal tisztességesebb vagy érvekkel jobban alátámasztható magyarázatkerettel rendelkezik, de megtalálni az egy igaz válaszokat adó formációt - szerintem ilyen nem létezik. 

Amikor rádöbbentem erre a tényre, érzelmileg nem esett jól. Én is azt éreztem, mint amiről Balati írt: hogy fárasztó az agnoszticizmus, sőt idegesítő elismerni, hogy bizonyos kérdésekre nincs Válasz, hanem csak válaszok vannak. Korábban mindig bíráltam azokat, akik egyfajta svédasztal-kereszténységet élnek, és összecsipegetik maguknak a hitüket, most meg azt éreztem, én is az asztal mellett állok, és a kínálatot mustrálom. Idő kellett ahhoz, hogy ezt is elfogadjam: vagyishogy a hitem olyan lesz, amilyet "összerakok" magamnak. Ha az olvasó most felhördül, hogy ez "tipikus liberális keresztény szöveg!", akkor érdemes körbenéznie, mert igazából mindenki ezt csinálja. Bárhova nézek, azt tapasztalom, hogy akik el is kötelezik magukat határozottan egy felekezet mellett, azok is maguk rakják össze utána hitviláguk többi részét. Az alap a kőszikla, a felépítmény pedig nagyon különbözik más emberek felépítményeitől. Amellett azonban, hogy érzelmileg nem mindig jó azzal szembesülni, hogy az embernek magának kell gyötrelmes úton kialakítania a  nézeteit, sok gyöngyszem is van ám ebben. Ezek közül a legfontosabb, hogy nagyon jól tanít az egészséges toleranciára, a másik felekezet és főként a máshogy gondolkodó elfogadására. A másik, hogy az ilyen hit valóban az enyém: nem mások által megrágott falat a számban, hanem az én tányéromba általam szedett és általam elfogyasztott étel.

Ezért most ott tartok, hogy együttérzéssel és szimpátiával figyelem Balati útkeresését, de ismerve az ő progresszív képességeit azt gondolom (minden személyeskedés nélkül), hogy a "katolikus köntös" is egy idő múlva szűk lehet számára. Nem minden út vezet Rómába? Szerintem nem. És nem azért mondom, mert antikatolikus vagyok és bálványimádónak tartom a katolikus hívőket. Szerintem a református, evangélikus vagy pünkösdi út sem Az Út. Én úgy gondolom, csak Jézus az út, azután csak utak vannak, ösvények, irányok, és mindenkié másfelé vezet. Viszont, hogy mellette is mondjak valamit, magam is egyre jobban úgy érzem, hogy a nagyegyházak teológiai konstrukció sokkal színvonalasabbak a kisebbekénél. Sokszáz vagy ezer évek töprengései állnak mögöttük, amiből van mit merítenünk. Ebből a nagy kincsesládából pedig akkor is érdemes szemezgetnie Balatinak, az olvasónak vagy nekem, ha egyébként az útjaink nem teljesen egyformák.

2016. június 11., szombat

Egy égető kérdés alapvonásai - a purgatóriumról (1)

Igazán mondhatom, hogy egy pokolian érdekes könyvet olvasok "Four views on Hell" címmel, melyben négy teológus vitatkozik a túlvilági büntetés mibenlétéről. Egyikük, a római katolikus rendszeres teológus, Zachary J. Hayes a purgatórium tanítása mellett érvel. A purgatórium a köztudatban olyan helyként létezik, ahonnan a tisztítótűzből kijutva a szegény léleknek még van lehetősége elkerülni a pokol kínjait. De valóban ez lenne a purgatórium? Egyáltalán mi is a tisztítótűz és miért hiszik a katolikusok, hogy létezik ilyesmi?

Zachary J. Hayes
Protestánsként, mint aki nem gyakorolja, sőt vitatja több katolikus teológiai gondolat validitását, két szempontból is értékesnek találtam, amit Hayes a fent említett vitában letett az asztalra. Az egyik a stílus, ahogyan előadta érveit és a purgatórium tanítását: még ellenfelei is elismerték azt a kiegyensúlyozott és kedves hangot, ahogyan beszélt a témáról. A másik, hogy bár a purgatórium tanítását (legalábbis véleményem szerint) nem sikerült bibliai alapokon stabilizálnia, mégis számos olyan gondolatot vetett fel, amelyekből a protestáns oldalnak tanulnia lehet. De ne szaladjunk ennyire előre! Egyáltalán honnan jön ez az egész tisztítótűz-elmélet?

Az alapkérdés természetesen az, hogy mi történik az emberrel a halála után. Ahogy Hayes megjegyzi, ez nem is kifejezetten keresztény probléma, hiszen aligha volt és van olyan kultúra, társadalom vagy éppen vallási kultusz, amely ne próbált volna választ adni rá. A kereszténységnek is megvannak a maga válaszai, melyek tudnak egy valamiféle "átmeneti állapotról", mely az elhunyt, de még fel nem támadt stádiumot illeti. A katolikus teológiai meggyőződésben a purgatórium tana lényegileg ide illeszthető, az átmeneti állapotot magyarázza a purgatórium, azaz más szóhasználattal tisztítótűz tanításával.

A tisztítótűz kifejezés kapcsán - írja Hayes - fontos megjegyezni, hogy maga a szó egy olyan szimbólummal dolgozik, amely nem kifejezetten csak a kereszténység, a zsidóság vagy a Biblia képi világában, hanem szinte minden vallási hagyományban előkerül. A megtisztulásnak, valami "letisztításának" képzetéhez általában szorosan hozzátartozik a tűz fogalma. Másként fogalmazva a tűznek az is a szerepe, hogy valamit megtisztítson, kiégessen, lehántson, így felkészítve a szóban forgó tárgyat szerepe ellátására. A szóban forgó tárgy pedig ezúttal az ember, aki nem elég felkészült, következésképp fel kell készíteni. De miért is van szüksége egy embernek, aki már nincs életben, bármiféle megtisztulásra és felkészülésre?

A katolikus teológia úgy látja, hogy amikor meghalunk, legtöbbünk befejezetlen sorsot hagy maga után. Az életünk véget ér, és általában úgy kerül rá pont, hogy számos szál elvarratlan marad, visszajönni pedig és mindent korrektül lezárni nem lehetséges. Igaz ez lelki értelemben is: a legtöbben nem úgy halunk meg, mint a hit óriásai, akik osztoznak például a mártírok dicsőséges végében. Összefoglalva tehát, halálunk pillanatában valószínűleg nem erkölcsi csúcson állunk. A megváltás ugyanakkor nemcsak arról szól, hogy Isten szeret bennünket, de nekünk is szeretnünk kell vagy kellene Istent. Ám ha tökéletlenül és nem jó lelki állapotban, nem Isten szeretetével a szívünkben halunk meg, a mennyei hely viszont a tökéletes és teljes szeretet helye, hogyan lehet áthidalni ezt a távolságot? Hogyan léphet be egy tökéletlen, akár bűnökkel és lezáratlan dolgokkal terhelt ember a teljességbe?

Ezzel kapcsolatban egy másik kérdés is felmerül. Ha a legtöbben nem vagyunk készek arra - akár keresztényként is - halálunk pillanatában, hogy a mennybe költözzünk, ugyanakkor velejéig gonoszak sem vagyunk, hogy az örök kárhozatba kerüljünk, akkor mi lesz velünk? Valóban reális azt hinni, hogy azért, mert az ember halála idején csomó elvarratlan szállal és akár bűnnel is küszködik, automatikusan megy a pokolba? Üdvözülhet-e akkor bárki? Természetesen a protestáns válasz erre az, hogy az ember alkatánál fogva bűnös, a megváltás és üdvösség pedig nem a mi "kész állapotunkon" múlik, hanem azon, hogy megtértünk-e vagy sem. Ha megtérünk, Isten Jézus miatt megigazít, azaz igaznak nyilvánít bennünket.

Ha jól értem a rendelkezésemre álló forrásokat, a katolikus teológia azt nem is vitatja, hogy Jézus megváltása teljes és tökéletes lenne, de a kérdés nem is Jézus munkájára, hanem az ember állapotára vonatkozik, amely még akkor sem lesz tökéletes, ha szívből megtér. A megtért, újjászületett és hitében elkötelezett ember is követ el bűnöket, illetve viseli a már korábban elkövetett bűnei "sebhelyeit". Az is lehet, hogy már nem képes jóvátenni egy korábbi bűnének a hatását (mert például időközben elhunyt az, akivel rendeznie kellett volna valamiféle ügyét, vagy mert más okból képtelen a helyretételre). Így vagy úgy, de reális azt gondolnunk, hogy az ember halála pillanatáig hordozza magával tökéletlenségeit, felhalmoz magában sérüléseket, utolsó percéig is lesznek elrendezetlen dolgai. Nem hibátlan, tiszta és tökéletes lényként ér véget az életünk. Valószínűleg utolsó perceinkben is maradnak bennünk sérülések, lelki fájdalmak, a múlt lenyomatai és megoldatlan problémái - még akkor is, ha tiszta szívből hittünk Jézus Krisztusban.

Mindezt a katolikus teológia úgy foglalja össze, hogy az ember bűn-maradványokat cipel magával, a legtöbben pedig sosem tudunk egészen tisztává lenni (keresztényként sem). A tisztítótűz ebben a paradigmában egy olyan folyamat, amely eltörli ezeket a bűn-maradványokat, és felkészít az Istennel való igazi közösségre. Ebben érdemes meglátni egy meglehetősen pozitív szálat. Bármennyire is úgy szokták lefesteni a purgatóriumot, mint amely a gyötrelemről szól, a tanítás mögött mégis inkább Isten kegyelme rejlik, hiszen a megtisztulás fájdalmai azt a célt szolgálják, hogy az ember végül éretten és szentségben Isten elé állhasson. A purgatórium tehát a katolikus hit szerint nem egy hely, egyfajta forró váróterem, ahol átmennek valamiféle kemencén a lelkek, hanem egy állapot, amelyben részesülnek. Ezt csak azért írom le nyomatékosabban, mert ahogy látom, az emberek többségének a fejében a purgatórium valamiféle "forró szoba" vagy "szadista kemence" képében jelenik meg, ami előtt sorbaállnak az elhunytak, hogy kiállják a próbát. A tisztítótűz azért is hatékonyabb a katolikus felfogás szerint, mert nem ezen a világon van, ahol a megtisztulás után az ember képes újra beszennyeződni.

Nos, röviden ez lenne a katolikus purgatóriumfelfogás magja. Természetesen még egyetlen szót sem ejtettem arról, ennek az egész elképzelésnek mi a bibliai háttere, és úgy egyébként is mit szólhatunk ahhoz a gondolathoz, hogy van ilyesmire lehetőség a halál után. Arról nem is beszélve, hogy a katolikus eszkatológia nem áll meg ezen a ponton, sőt felvet egy még súlyosabb gondolatot: az itt élők imáikkal képesek hatást gyakorolni a tisztítótűzben lévők sorsára. Azt hiszem, ez most így sok lenne egyszerre, úgyhogy a következő bejegyzésben folytatom.

2016. június 4., szombat

Az Isten állatkertje legundorítóbb jószága...

Az előző bejegyzés meglehetősen elméleti boncolgatása, mely a szimbólumok erejét akarta felvillantani az olvasóm előtt, hadd kapjon most testet egy konkrét példában. Hogyan kezeli tehát a bibliai szöveg a szimbólumokat, és hogyan kell nekünk kezelni őket? Azt hiszem ehhez jó lesz illusztrációnak, ha kicsit elgondolkodunk a Biblia legutáltabb élőlényéről... Isszgalmassz lesssz!

Hát persze, hogy a kígyó az!

A kígyókat a legtöbb ember gyűlöli. Hidegek, veszélyesek, titokzatosak. Mások meg éppen ezt találják vonzónak és érdekesnek bennük. Nem csoda, hogy a világirodalomban és a vallások szimbólumai között is sokszor megjelenik ez a kettősség: pozitív és negatív képzetek egyaránt társulnak hozzájuk. Van ismerősöm, aki arról is meg van győződve, hogy az Édenkert óta a kígyó, mint teremtett állat továbbra is "magában hordozza" az ördögöt, ezért aztán kerüli a találkozást velük még biztos körülmények között is (például állatkert, terrárium).

Azt ugye mindenki tudja, hogy az Édenkertben neki jutott a kísértő szerepe, és a mai bibliaolvasó úgy is hiszi, hogy a Genezis a Sátán figurájáról akar tudósítani a kígyó alakjában. Ez az álláspont azonban nem tűnik megfelelőnek, hiszen a szövegből sokkal inkább az derül ki, itt ténylegesen egy kígyóról van szó és nem kifejezetten a Sátánról. Ám ha egy hús-vér állatról beszélünk, máris felmerül egy csomó kérdés. Hogyan kerülhetett egy jónak nevezett, mondhatni "frissen" teremtett világba egy olyan teremtmény, mint a kígyó? Hogy keveredhetett az ember közelébe, hogy kárt okozhasson? Ha tényleg a Sátán a bűnös, akkor miért a kígyót sújtotta ez a büntetés? Hogyan tudott beszélni egy állat, amelynek nemcsak ilyen célra nem használható szervei, de értelmes tudata sincs ehhez? Az ilyen kérdésekre szerintem a legértelmesebb válasz, ha a kígyóban nem elsősorban egy állatot, hanem inkább szimbólumot látunk, ami túlmutat magán az állaton.

Ehhez nem kell valamiféle nagy koponyának lenni a teológiában, illetve vallástörténetben, hiszen egy átlagos körbetekintés után már egyértelmű lesz, hogy a kígyó, mint szimbólum használatától hemzseg az ókori közel-keleti irodalom. Mondhatni, mindenki szimbólumszerűen foglalkozott a kígyóval, hogy saját vallási gondolatait kifejezze a segítségével. A blogomban sokat emlegetett Walton egész fejezetet szán arra könyvében, hogy a kígyó szimbolikus karakterét elemezze. A Gilgamesh eposzban a kígyó az, aki megfosztja az embert az örök élettől, amit egy növény elfogyasztása biztosított volna számára (ismerős motívum igaz?). Adapa mítoszában is jelen van a kígyó: a történetben egy bizonyos Gizzida is szerepel, mint aki valamit őriz. A Gizzida név jelentése "a termékeny fa ura" - a név máris sokatmondónak tűnik. Mindazonáltal Gizzida egy kígyó alakját viseli, akit más kígyók kísérnek.

A legérdekesebb szimbólumhasználat ugyanakkor mégiscsak Egyiptomban fordul elő. A kígyó mindenhol jelen van: a Fáraó koronáján, a szarkofágok festményein, és főleg a Halottak Könyve textusaiban. A kígyó az egyiptomi mitológiában általában a halállal és a bölcsességgel van összekapcsolva. Apophis a káosz kígyója volt, aki minden reggel megpróbálta lenyelni a Napot, amikor az felkelt. A Halottak Könyve azért is lehet érdekes egy kereszténynek, mert felfedezhet benne motívumokat, melyek a Genezis könyvéből ismerősek lehetnek számára.

Így például a Biblia azt írja, hogy a kígyó "a hasán csúszik" (Gen 3,14). A Halottak Könyvében, néhány tucat szövegben lehet olvasni a kígyóról, amely "az arcával megy az úton" (Piramis Szövegek 288). Ezek a szövegek arról is említést tesznek, hogy a kígyó száműzve lett a porba. A fáraó halála után az alvilágba kerül, ahol találkozik is a kígyóval, mert az eredetileg onnan származik. Az alvilági polgárokat az egyiptomi szövegek tipikusan úgy ábrázolják, mint akik port esznek. Istár alászállásának történetében az alvilág olyan helyként szerepel, ahogy az élelem a por, és a kenyér az agyag. A Piramis Szövegek 378 szerint Hórusz saruja "elnyomja a kígyót eltiporva" - ez ahhoz hasonlít, amit a Bibliában olvasunk az asszony utódjáról, aki a kígyó fejére tapos. A kígyó szimbolikája ugyanakkor hozzá volt kapcsolva a termékenységhez, a szexualitáshoz, valamint az élethez és a halálhoz is.

Ha mindezeket szeretnénk összefoglalni, akkor nagyjából arra juthatunk, hogy a kígyó valami olyasmi jószág, ami a káosz világához tartozik az ókori képzetek szerint. A kaotikusságát az adja, hogy sokféle szélsőértéket egyesít magában. Élet és halál is kapcsolódik hozzá, ráadásul mivel vedlik, úgy tűnik, mintha mindig képes lenne megfiatalodni, megújulni. Termékenység és pusztulás is kötődik hozzá, ahogy bölcsesség és ravaszság is. 

A kígyó tehát egyszerre mutat fel egymással ellentétes vonásokat: kaotikusnak, kuszának tűnő lényt szimbolizál, vagy inkább valami olyasmit, ami a renddel szemben áll, bizonytalan, kiszámíthatatlan, szélsőséges, rendszertelen. Természetesen a kereszténység végül az édenkerti kígyót a Sátánnal azonosította (az Újszövetség már így is kezeli), mert a kaotikusság, a világot lehúzó erők, a rendes, normális működéssel szembeni tendenciák nyilván ördögieknek nevezhetők. A kígyó, mint szimbólum tehát megtestesít minden olyan erőt, ami szélsőséges dolgokat egyesít, és szembemegy az Isten által teremtett renddel. De mihez lehet kezdeni ezzel az elméleti fejtegetéssel keresztényként a gyakorlatban?

Nyilván, egy épeszű ember nem egy hús-vér állatot lát a kígyó szimbolikája mögött. Nem fog kimenni az erdőkbe késsel vagy bicskával a kezében, hogy elkezdje pusztítani a vadon élő kígyókat, mert akkor majd legyőzi a Gonoszt. (Bár nem venném biztosra, hogy ilyen emberek nem léteznek...) A kígyó ellen nem így kell küzdeni. De nem is feltétlenül valami látványos, habzó szájú ördögűzésre kell gondolni. Nem ez van a kígyó szimbóluma mögött. Szerintem amikor az egyház és a keresztények olyasmiket tesznek, mint például a szenvedélybetegek - kábítószerezők, alkoholisták vagy más függőségekben lévők - felé való szolgálat, a kígyó ellen küzdenek. Az addikciókban élő emberek élete ugyanis káosz, ezt a káoszt, azaz a kígyót kiszorítani pedig meglátásom szerint fontos feladata az egyháznak. Amikor megtört házasságok helyreállításában, csonka családok felkarolásában vagy más szempontból szétesett - mondhatni kaotikus - életek és egzisztenciák helyreállításában segédkeznek keresztények, a kígyó ellen lépnek fel. Hadd legyek olyan bátor, hogy kimondjam: bőven vannak kígyók az egyházon belül is, ha a szélsőségességre, a káoszra és a rendezetlenségre gondolunk. Amikor ezek ellen szólalunk fel, szerintem akkor is a kígyó ellen cselekszünk a szó szimbolikus értelmében.

Véget ér itt és most ez a küzdelem? Valószínűleg nem, hiszen a világ a kaotikusság és szélsőségesség felé halad, ebben a folyamatban pedig csak ellenerőt lehet képviselni, de megszüntetni a káoszt nem tudjuk. A kígyó, mint minden más szimbólum ezért mindig aktuális, túlmutat a kézzelfogható valóságon, és az emberi történelem minden korszakában van üzenete. Ahogy minden jó szimbólumnak.