2018. augusztus 31., péntek

A 4444 gyermek és a gyónás szentsége

Négyezernégyszáznegyvennégy - a hírek szerint ennyi ausztrál gyermek lett pedofília áldozata, az esetek 61%-ában pedig katolikus papok, nővérek, szerzetesek, egyházi személyek az elkövetők. Tudom, már milliószor terítékre került a téma! Megbeszéltük, hogy a probléma nemcsak a katolikus egyházat érinti, és nem minden katolikus pap pedofil. De hadd vessek fel egy új szempontot, mert szemet szúrt egy dolog, amikor kinyitottam az egyik katolikus dogmatikakönyvemet.

Az egyház bűnbánati gyakorlatát az egyházatyák szerették a "hajótörés utáni második deszkának" nevezni. Az első deszka, amiben az ember megkapaszkodik, természetesen a keresztség szentsége: aki megtér, felismeri bűnös helyzetét és a keresztség révén megtisztulva kerül közösségbe az egyházzal. Ám ha a keresztség után megint vétkezne, és visszacsúszna a bűn tengerébe, még ott lehet neki a bűnbánat deszkája, mint második lehetőség. Viszont a katolikus egyház - egészen a 6. századig - azon az állásponton volt, hogy súlyos bűnök esetében csupán egyszer van lehetőség ebbe a második deszkába kapaszkodni. Így ha valaki embert öl, házasságot tör, hittagadóvá válik, és szerintem ide sorolhatjuk azt is, hogy gyerekeket molesztál, az csupán egyetlen egyszer élhet a bűnbánat opciójával. Ennek egyébként megvolt a szigorú koreográfiája, a kirótt teendőkkel és a nyilvánosság előtti teljes megalázkodással együtt. Első lépésként azonban a bűnöst zokszó nélkül kiközösítették és nyilván az úrvacsorát is megvonták tőle. Ha valaki a bűnbánati procedúrát végigcsinálta, és így visszakerülhetett a közösségbe, még akkor is élete végéig érvényben maradt a számára előírt sok tilalom, mitöbb újra-felvétele után csak "másodrendű keresztényként" kezelték.

A 6. század után azonban egyre erősödő trendé vált a katolikus egyházban, hogy a bűnbánat megismételhető, tartalmát titokban kell tartani és a vezeklési idő adott esetben el is hagyható. Amikor a bűnbánat titkosságáról beszélek, akkor nemcsak arra gondolok, hogy nem teregetjük ki a szennyest és nem beszélünk mások meggyónt bűneiről a nyilvánosság előtt, hanem még az sem derülhet ki, hogy valaki egyáltalán a "vezeklési idejét" éli, azaz éppen próbálja rendezni a bűneit Istennel és az egyházzal. (A mögöttes elv itt egyébként az, hogy nem lehet jó viszonyban Istennel, aki fasírtban van az egyházzal, és fordítva ugyancsak: ha fasírtban vagy Istennel, akkor valószínűleg az egyházzal sem állsz nagy testvéri szeretetben...)

Röviden összefoglalva, amíg korábban a bűnbánat a nyilvánosság előtt zajlott és meglehetősen szigorú következményeket vont maga után, addig a 6. századtól komoly enyhülés következett be a katolikus felfogásban. Az egész gyakorlat hangsúlypontja a kiközösítésről mintha átkerült volna a feloldozásba, a nyilvánosságról pedig a diszkrécióra. Nem mellesleg ez magyarázza a gyóntatófülkék megjelenését is, melyek eredetileg a kórustér nyilvánossága helyett egy "zárt dobozt" kínáltak a diszkréten vallást tenni akaró bűnbánóknak. A tridenti zsinat (1545-1563) vezette be azt a gyakorlatot, hogy a gyóntató és a gyónó közé rácsot is be kell építeni a fülkékbe a nem kívánt bizalmaskodások elkerülése végett. Az újkorban még ezt is továbbfejlesztették, aztán végül a pap meg a gyónó már nem is láthatták egymást. Hozzáteszem, ennek azért volt egyfajta szimbolikus-szellemi jelentéstartalma is: a pap "láthatatlanná válása" szerette volna kifejezni, hogy itt a bűnbánó ember végső soron Istenre kell koncentráljon, akinek "hangját" ugyan valamiképpen a pap képviseli, de nem ő a lényeges, ezért nem is feltétlen kell látszania. Végül aztán a 20. században a gyónás kapcsán már azt a felismerést kezdték egyre jobban hangsúlyozni, hogy a bűnbánatnak milyen terápiás hatásai lehetnek a gyónó szellemi-lelki gyógyulásának tekintetében.

Rengeteget tudnék még írni a katolikus egyház szakramentális felfogásáról a bűnbánatot illetően, de én itt ezen a ponton most megállok, mert nem akarok dogmatikaórát tartani az olvasónak. Nem is azért említettem mindezt, hogy elkezdjük szétcsavarozni, vajon mennyire biblikusak ezek az elvek és gyakorlatok. (Mellékesen azért ideszúrnék egy megjegyzést Luthertől, aki protestáns fejjel a gyónást, mint "kiváló, drága és nagy dolgot" emlegette, noha hozzátette, hogy "csupa félelmet és pokoli kínt csináltak belőle"...)

A jelenség, amit én az egész bűnbánat-gyónás-titoktartás évezredes folyamatában, sőt még a gyóntatófülkék építészeti megoldásaiban is látni vélek, hogy a szigorú, alaposan kitalált és nyilvánosság előtt zajló bűnrendezésből az egész mintha "beszorult" volna a gyóntatófülkék csendjébe és magányába, és még azon belül is a gyónó szinte egyedül maradt a durva bűneivel. Mielőtt valaki keményen beszólna: borzasztóan felháborítónak tartom, amikor valaki bűnbánatával visszaélve, a négyszemközt megvallott vétkeket pletykaként elkezdik terjeszteni. Ez szerintem undorító dolog és nincs rá semmiféle mentség. Ha valaki megtisztel engem azzal, hogy nekem és csak nekem elmondja a bűneit, rendkívüli fegyelemmel kell legyek önmagam felé, hogy azt senkivel se osszam meg. 

Számomra ez a természetes alapállás. Ám azért felmerül bennem a kérdés, hogy egyrészt a korábban a katolikusok által "halálos bűnnek" nevezett esetekben, melyek ráadásul a polgári törvények értelmében is súlyos bűncselekménynek minősülnek, mennyire etikus titoktartásról beszélni? Az ausztrál gyermekmolesztálásban érintett 4444 gyermeket pedofilok bántalmazták. Ezek az esetek azért sem kerültek világosságra, mert a gyónási titoktartás sötétjében tartották őket. Denis Hart ausztrál érsek viszont arról beszél, hogy ott is kell maradniuk. Szerinte amit a gyóntató pap tehet, hogy minden erővel megpróbálja rábeszélni a fülke másik oldalán neki meggyónó elkövetőt, hogy "a fülkén kívül" is vallja be a bűnét - azaz például adja fel magát a rendőrségen. Ez tipikusan a "kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt" esete, hiszen így a gyónási titoktartás szentsége sem sérül, mégis kiderül a bűncselekmény. 

Működhet egy ilyen dolog? Nekem erős kétségeim vannak.

A kétségeim nem csak arra vonatkoznak, hogy túlságosan őszinte és becsületes jellem kell hozzá, vagy brutálisan gyötrő bűntudat, hogy valaki saját magát feladja a rendőrségen. Az ember ugye sose akar szembefordulni önmagával, aki pedig pedofil, az valószínűleg pont az ilyen becsületes hozzáállással nem rendelkezik - és tegyük hozzá, olyan nagyon gyötrő bűntudattal se igazán... A kétségem azonban annak is szól, hogy a fenti történeti panoráma fényében úgy látszik, maga a katolikus egyház ahhoz szoktatta hozzá a tagjait, hogy minden súlyos vétket a legzártabb, legcsendesebb, legdiszkrétebb módon intézzenek el. Gyakorlatilag ezernégyszáz éve ebbe az irányba mutatnak a trendek. Szóval kissé paradoxonnak tűnik nekem, hogy a gyóntatófülke sötétjében szegény pap éppen arra próbálja rábeszélni a neki pedofíliát bevalló delikvenst, hogy hozza világosságra a mocskos bűnét - miközben hosszú ideje ezzel ellenkező volt a dogmatikai magatartás és biztatás ebben az egész kérdésben. Úgy látszik nem is olyan egyszerű átlépni a sötétségből a világosságra, főleg ha évezredes praxis szakadéka áll a kettő között.

2018. augusztus 26., vasárnap

Össztűz a Budapest Arénában

Ahogy azt sejteni lehetett, ezen a hétvégén a Tűz Konferencia tartja lázban a hazai kereszténység egy jó részét. A karizmatikus körökben ismert Daniel Kolenda, Todd White és Ben Fitzgerald nevével fémjelzett háromnapos esemény ma este ér véget és folyamatos érdeklődés, valamint kritika kíséri. Elmentem, megnéztem, beleszagoltam.

Abban a kiváltságos helyzetben részesülhettem, hogy tegnap este közvetlenül a legelső sorban, a színpad előtt ülve hallgathattam végig Daniel Kolenda evangélista igehirdetését. Amit hallottam, nem nekem szólt, hanem főként és elsősorban olyanoknak, akik talán életükben először vettek részt evangélizáción. Ám Kolenda tiszta és egyszerű szavai eljutottak hozzám is. És bár nem ez volt a prédikáció lényege, hosszú perceken át beszélt egy olyan dologról, amelyről Magyarországon meglátásom szerint most nagyon fontos sokat hallania az embereknek: hogy Isten mennyire szereti a muszlimokat. Szerintem ő sem tudta, hogy ezzel az egyszerű kijelentéssel olyan véleményt artikulált a színpadról, amit ebben az országban most rengetegen képtelenek befogadni. Kolenda elmesélte, hogy Afrika-szerte saját szemével látja muzulmánok tömegeinek a megtérését - a jelenség néhol már-már olyan léptékű, hogy féltékenységet is kivált a helyi keresztényekből, akik úgy érzik, Isten mintha jobban odafordulna a muszlim emberekhez, mint hozzájuk. Nos, a nagy magyar valóságban, ahol az elmúlt években mást sem hallottunk, mint félelemkeltő politikai üzeneteket, melyek sokakat undorral és gyűlölettel töltöttek el a muszlimok felé, egyszerűen jól esett hallanom egy olyan beszámolót, hogy Isten számára mennyire fontosak ezek az emberek.

Még egyszer hangsúlyozom azért, mielőtt valaki félreérti, hogy Daniel Kolenda nem politikai beszédet tartott, hanem annál sokkal többet tett: az evangéliumot hirdette. Igen, tényleg azt, nem többet és nem kevesebbet annál. Tegnap este világosan és félreérthetetlenül az evangélium szólalt meg a színpadról. Ezt azért szeretném ilyen kristálytisztán nyomatékosítani, mert tisztában vagyok vele, hogy sokan keményen kritizálják az egész rendezvényt, rámutatva bizonyos teológiai elhajlásokra, furcsa jelenségekre és zavaros szellemi kontextusokra. Össztűz zúdul a Tűz konferenciára, mégpedig két irányból: az egyik oldalról a bírálók sorjázzák a hibákat, a másik oldalon a rajongók bírálják a bírálókat. Ez azért valahol groteszk. Kolenda a színpadon állva hirdeti az evangéliumot és felkínálja az embereknek a megtérés lehetőségét - azaz hogy csatlakozzanak egy olyan közösséghez, egy olyan egyházhoz, amelynek tagjai ugyanezekben a szent pillanatokban marakodnak és egymást csépelik a háttérben. Én tegnap úgy döntöttem, hogy inkább az evangéliumra figyelek.

Persze azért nem vagyok vak, ne is legyünk azok, hanem lássuk a dolgokat reális fényben. Ben Fitzgerald és Todd White bennem is felvetnek sokféle kérdést, sőt őszintén szólva aggodalmat is. Amit gyógyítás alatt ért a karizmatikus mozgalom, az engem sokszor inkább elkeseredett próbálkozásra emlékeztet, hogy bármi áron győzzük meg önmagunkat arról, milyen egészségesek is lettünk, mert valaki egy mikrofonba belekiabálta hogy meggyógyultunk. Amikor a "tegye fel a kezét, aki meggyógyult" felszólításra több ezer kéz egyszerre a magasba lendül, a tisztességes minimum, hogy ép eszű hívő ember összevonja a szemöldökét és legalább magában megkérdezi, vajon ennyi tényleg elegendő-e kimondani a gyógyulások tényét? Vagy inkább csak jó statisztikát akarunk csinálni magunknak?

A kérdés tehát adódik: akkor milyen is ez az egész rendezvény, jó vagy rossz, pozitív vagy negatív, az igazság fényét tükrözi vagy pusztán arra hasonlító, hamis csillogás? Vagy ahogy kegyesen szoktunk rákérdezni: "Istentől van" vagy "nem Istentől van"?

Ezek a kérdések azért naivak, mert abból a képtelen feltételezésből táplálkoznak, hogy az igazság vegytiszta formában mutatkozik meg ebben a valóságban. Ez lehetetlen és már ott megbukik, hogy a konferencián emberek vesznek részt, akiknek velem együtt sok buta dolguk van - miközben az igazságot őszintén keresik. Az igazság mindig a botladozó, néhol zavaros és sosem tökéletes útkeresések mentén ragyog fel, mert nem történhet másként. A helyes kérdés tehát nem az, hogy jó vagy rossz ez az egész, hanem hogy mi hogyan szeretnénk látni? Nos, a Tűz konferencia ebben a tekintetben pont olyan, mint az összes ehhez hasonló rendezvény: sokféleképpen lehet nézni, számos látószögből értelmezhető, és hogy ezek közül melyiket preferáljuk inkább, az elsősorban és gyakorlatilag a mi döntésünkön múlik. Nézhetjük Todd White furaságait, és akkor kiakadunk, igazolva látjuk a karizmatikusokkal kapcsolatos előítéleteinket, vagy Daniel Kolenda tiszta prédikációját, és akkor megerősítettnek véljük, hogy minden nagyon is rendben van a karizmatikus mozgalomban. Hogy melyiket választjuk, hogy melyik mellett állunk ki, azt pedig leginkább és elsősorban az fogja meghatározni, milyen szándékkal és indulattal közeledünk az egészhez.

Én úgy mentem el tegnap, hogy voltak prekoncepcióim, mégis elsősorban kíváncsiság volt bennem. Nem a gyenge pontokat kerestem, hogy utána magam előtt igazoljam, ugye milyen szörnyű ez az egész, és nem is azért voltam ott, hogy bizonyítékokat gyűjtsek arról, mennyire leszállt a Menny a Földre, hiszen itt kritizálhatatlan emberek állnak a színpadon. Tegnap halat adtak vacsorára a Budapest Arénában: a húsát leszopogattam, de a szálkákat kiköptem. Mindkettőből akadt elegendő.

De azért a tisztesség azt kívánja, hogy megjegyezzem: akár rajongók vagyunk, akár heves ellenzők és szkeptikusok, menjünk el és nézzük meg ezt az egészet a saját szemünkkel mielőtt véleményt formálunk róla! Mert ez így és csak így korrekt.  Leginkább ezért írtam meg ezt a bejegyzést, és "türelmetlen módon" nem vártam meg az egész konferencia végét, ugyanis erre még ma is lehetőség van, hiszen este 7 órától ingyenes lesz a belépés.

2018. augusztus 22., szerda

Égből hulló kultuszok - és a történeti Jézus

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a múlt héten megtartott kiváló vitaest kapcsán Waldmann Szabolcs egy érdekesen ciripelő bogarat ültetett a fülembe - melyre érdemben nem is érkezett reakció ott és akkor a vitában. Az úgynevezett kargo-kultuszokról van szó, melyek igen izgalmas lehetőséget jelentenek a vallástudósok számára annak megfigyeléséhez, hogyan alakulnak ki nagyon rövid idő alatt új mozgalmak és kultuszok. Ez aztán felvet kérdéseket a kereszténység kapcsán is.

Íme az egyik fából készült repülőgép - és a "gyülekezet"
Anélkül, hogy hosszasan belebonyolódnék a részletekbe, muszáj nagyon röviden felvázolnom ezeket a furcsa kultuszokat. Már a nevük is meglepő: cargo cults, azaz magyarosan "kargó kultuszok" - mintha valamiféle szállítmányozásról lenne szó. Nos, pontosan ez a helyzet! Más megnevezéssel rakománykultusznak is nevezik őket, mert keletkezésük szó szerint az égből pottyant rakományokhoz kapcsolódik. A rakománykultuszok többnyire a csendes-óceáni Melanéziában és Új Guinea területén jöttek létre és ma is léteznek. Nagyon hasonlítanak egymásra, legutolsó képviselőik a 2. világháború idején alakultak ki, amikor a kis szigetekre érkező fehér bevándorlók - köztük katonák és misszionáriusok - teljesen lenyűgözték az eredeti őslakosokat. Utóbbiak megfigyelték, hogy a fehér emberek soha nem dolgoznak igazi, kétkezi munkát, vagyis nem készítenek tárgyakat, nem javítanak meg elromlott dolgokat, sőt sokszor azzal töltik az idejüket, hogy egyforma ruhában értelmetlenül fel-alá masíroznak (ugye katonákról beszélünk...). Mégis, időnként hajón és főleg repülőn érkeznek hozzájuk rakományok teljes ellátással, furcsa készülékekkel és minden földi jóval. Az őslakos bennszülöttek tehát levonták a számukra logikus következtetést: összefüggés kell legyen az égből lepottyanó, jólétet biztosító rakományok, és az oda-vissza masírozó egyenruhás emberek között. Vagyis úgy tűnik, ez a masírozás valamiféle szertartás lehet, amelynek köszönhetően érkezik az égi áldás! Persze elég furcsa így egyenruhában lépegetni, de hát a fehér ember láthatóan sikeresen veszi rá az isteneket, hogy küldjenek rakományt! Adódik a következtetés, ha a bennszülött is szeretne részesülni ilyesféle égi áldásban, neki is masíroznia kell. Azt látjuk tehát, hogy a kultusz lábra kapásának alapja egy érthetetlen jelenség megfigyelése és az abból levont következtetések voltak.

A rakománykultuszok egyébként több helyen is léteznek, a Tan-na-szigeten például ma is megfigyelhetők. Utóbbi azért izgalmas, mert a középpontjában az égből potyogó rakományokon túl egy messianisztikus figura, egy bizonyos John Frum áll. A legenda szerint Frum alacsony, vékony hangú, világos hajú ember volt, aki próféciákat mondott és megpróbálta a bennszülötteket a szigetre érkező misszionáriusok ellen hangolni. Végül aztán meghalt, de megígérte, hogy másodszor is eljön majd, ráadásul bőséges rakománnyal. Ha visszatér, a hegyek összeroskadnak, a völgyek betemetődnek, az öregek megint fiatalok lesznek, valamint megszűnnek a betegségek is. No és persze annyi rakomány lesz, hogy roskadásig jut belőle mindenkinek. 

Bármilyen hihetetlen, John Frum kultuszát annyira komolyan gondolják a helyiek, hogy elkezdték a sziget közepét megtisztítani - mivel hitük szerint Frum repülőgépen tér majd vissza, pontosan az egyik év február 15-én. A konkrét évet nem tudják, de éppen ezért minden esztendő február 15-én vallási szertartást tartanak az ő fogadására. A bennszülöttek csináltak bambuszból "irányító tornyot", sőt fából készült fejhallgatókat is a "légi irányítóknak", a kifutópályán pedig ugyancsak fából készült repülőgépek állnak, hogy ezzel is leszállásra csalogassák Frum-ot. 

Nos, biztosan bizarrnak tűnik mindez egy magát civilizáltnak nevező, modern ember számára, mégis felvet izgalmas kérdéseket a keresztény hit kapcsán. Természetesen nem a szembeszökően nyilvánvaló párhuzamos elemekre gondolok - a messiás-figurára, annak visszatérésére, a boldog végidők képzetére, melyek nagyon valószínű, hogy a szigeten működő keresztény misszionáriusok hatására keveredtek bele a kultikus tevékenységekbe -, hanem inkább a rakományvallások gyors kialakulásának tényére. Klasszikus apologetikai érv ugyanis, hogy a Jézusról szóló elképzelések azért sem lehetnek mitikusak, azért nem rakódhatott a "történeti Jézus" karakterére fiktív elem, mert nem volt elég idő ezek kialakulására. Hiszen az első források Krisztus halála után talán már egy évtizeden belül is létezhettek, melyek alapján aztán megíródtak az evangéliumok - a mítoszok létrejöttéhez a kutatók szerint pedig ennél sokkal több idő szükségeltetik. A rakománykultuszok anatómiájából viszont azt látjuk, hogy villámgyorsan képesek vallási mítoszok kialakulni, sőt azonnal módosulásnak is indulnak és több verzióban keringenek. Az említett törzsi vallások is szinte a semmiből nőttek ki egyik pillanatról a másikra. Mitöbb, rögtön betemették saját nyomaikat, mert az például kideríthetetlen, hogy ez a bizonyos John Frum egyáltalán létező személy volt-e, vagy teljesen fiktív alak, esetleg a kettő keveréke, azaz történeti személy, akire mítoszok tapadtak. Ami még érdekesebb, hogy mindez a huszadik század derekán játszódott le, csaknem a szemünk előtt - vagyis szinte jelen voltunk egy új vallás megszületésénél, és mégsem vagyunk képesek tisztázni az alapjait.

Mindezek ellenére azért mégis nehéz ezt az egész kargó-vallást összevetni a kereszténység kialakulásával, ugyanis pont az a tényező hiányzik hozzá, ami ezeket a melanéziai mozgalmakat igen speciálissá teszi: mégpedig a kultusz alapját biztosító tényezők és a kultuszt gyakorlók közötti mérhetetlen távolság. Másként fogalmazva: egy őslakos bennszülött, aki nagyjából a bronzkor színvonalára jellemző nomád életet élt, érthető csodálkozással meredhetett a modern kor csúcstechnikáit képviselő elemekre, a katonák fegyvereire, a repülőgépekre, a logisztikai megoldásokra. Nem meglepő, hogy ez az összhatás azonnali kultikus tiszteletet váltott ki belőlük. Krisztus esetében azonban szó sincs ilyesmiről: ő pont olyan volt, mint egy első századi zsidó, úgy beszélt, úgy viselkedett, hogy tökéletesen belesimult saját környezetébe. Sőt, egy ideig ez történt a kereszténységgel is, amit a kívülállók évtizedeken keresztül meg sem tudtak különböztetni a judaizmustól. A Jézus melletti hitet ráadásul nem az értetlenség és bizonyos jelenségek teljes félreértése okozta (ahogy a rakománykultuszoknál), hanem pont akkor indult fejlődésnek, amikor Krisztus követői végre megértették kicsoda a saját Mesterük, mit tanított és milyen örökséget kívánt rájuk hagyni. Az összevetést még hosszasan lehetne folytatni - de talán annyi már így is látszik, megint nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy az ember azt gondolná...

2018. augusztus 19., vasárnap

Konfrontáció, de udvariasan - beszámoló egy vitaestről

Már többször írtam vitaest-élményeimről itt a blogban (például itt és itt), és lehet hogy ezért az olvasó felsóhajt magában: "minek ennyit tudósítani az ilyen vitákról, hiszen mindegyik nagyjából ugyanolyan!" Megmondom én miért: azt szeretném, ha egyre több és több keresztény járna el ilyen alkalmakra, egyre többen hallanának érveket és ellenérveket a hitük kapcsán, és úgy általában is egyre több gondolkodó hívővel találkozhatnék egyház-szerte. Úgyhogy ez itt a reklám, és az élménybeszámoló helye lesz, hátha valaki kedvet kap tőle.

Előbb a száraz tények: a színpadon Waldmann Szabolcs szerző és műfordító, valamint Nagy Gergely református teológus küzdöttek egymással azt a kérdést vizsgálva, vajon a názáreti Jézus Krisztus valós történelmi személy volt-e, és ha igen, tényleg olyannak kell-e látnunk, amilyennek az evangéliumi szövegekben, valamint a páli korpuszban olvasunk róla. Mondhatni tehát, hogy klasszikus apologetikai kérdés került terítékre, amiről az érdeklődők valószínűleg már millió formában olvastak-hallottak, és minden bizonnyal meg is van róla a véleményük. Meglehet, a kérdés már a könyökükön jön ki. Szó mi szó, Jézus személyazonosságával kapcsolatban rengeteg könyv és cikk napvilágot látott mind a szkeptikus, mind a hívő oldalról, és gyakorlatilag erről szól a történeti Jézus-kutatás három hulláma is. A médiaszenzációkról ne is beszéljünk! Az elmúlt évtizedben sokat irkáltak arról, hogy Jézusnak esetleg felesége lehetett (micsoda marhaság, kérem szépen!), előkerült a Júdás-evangéliuma, vagy éppen leporolták Barnabás levelét - és akkor ott vannak a könyv- és filmsikerek Dan Brown tollából. 

Egyszóval, az ember talán úgy érzi, telítődött már a témával, minek ide még egy vitaest, minek ezt a csontot tovább rágcsálni, mi értelme van ezt az ezerszer megforgatott kérdést tovább görgetni magunk előtt?

Nos, hiszi vagy sem az olvasó, a Kálvinista Apologetikai Társaság estje ilyen előzmények után mégis igen élvezetesre és átélhetőre sikeredett, amin őszintén szólva magam is meglepődtem. Igazi, valódi, tartalommal teli és szakmailag is színvonalas vita volt, ami ráadásul azt is vastagon aláhúzta, hogy bizony helye van ma is a konfrontatív apologetikának! Hadd ragadjak le egy kicsit ennél a mondatnál, mert egyáltalán nem egyértelmű!

Az apologetikára úgy divat gondolni manapság, hogy az valamilyen elkeseredett utóvédharc a keresztények soraiban. Az egyház és a keresztény hit visszaszorulóban van, ennek a meghátrálásnak az utolsó védelmi vonala pedig az apologetika, ami jobb híján megkísérli menteni a még menthetőt. Nos, ezen az estén erről szó sem volt, és akkor még finoman fogalmaztam. Nagy Gergely nem a "kereszténység túlélésére" játszott, s többnyire nem defenzív, hanem offenzív apologetikát művelt, azaz nem szimplán megvédte hitbeli meggyőződését, hanem rendre rámutatott a Jézussal kapcsolatos történeti szkepszis több elemének tarthatatlanságára. Tökéletesen uralta a terepet, tisztán és világosan beszélt, és ami perdöntőnek bizonyult: nagyon alaposan felkészült Waldmann Szabolcs összes jelentős érvéből. Felkészültségének színvonalát komolyan emelte még az a tény is, hogy nem kizárólag hívő kutatók eredményeire, hanem szkeptikus és ateista szerzők munkásságaira is alapozott - vagyis nem érhette az a vád, hogy elfogult forrásokra hivatkozik. Természetesen Waldmann Szabolcsot sem kell bántani: számomra igen sok újdonságot mondott el, néhány felvetése bogarat is ültetett a fülembe (az egyikről azt hiszem hamarosan írni is fogok itt a blogban), hiszen többnyire a valláskutató-műfordító perspektívájából beszélt, és láthatóan nagy tárgyi tudással rendelkezett az ókortörténetről és annak vallási kontextusáról. Mégis egyfolytában az volt az érzésem, hogy Nagy Gergely diktálta a tempót, láthatóan sokkal jobban uralta a témát és az egész estét, mint vitapartnere, aki többször is elszámította magát a rendelkezésére álló időkeretet tekintve (így arra kényszerült, hogy félbehagyja a beszédeit), valamint maga is elismerte, hogy nem annyira járatos az Újszövetség tudományos problémáiban.

Az egész vitáról eszembe jutott, hogy mennyire nehéz annak az apologétának a dolga manapság, aki szeretné a lehető legjobban művelni ezt a műfajt. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az igazi apologéta a teológia polihisztora - mert annyi különböző témában kell tudnia megszólalni. Ha istenérvekről, Isten létezéséről van szó, akkor filozófiai jártasság szükségeltetik. Ha teremtésről és evolúcióról, akkor nem árt áttekintő jelleggel egy kis természettudományos ismeret. Ha Jézusról és az Újszövetségről, akkor jól jön az újszövetségi bevezetéstudomány, történelem, szövegkritika és más tudományok. Mindemellett persze értenie kell a retorikához és a vitatechnikához is. A jó apologéta tehát nagy gyomorral rendelkező, mindenevő figura, és ha nyilván nem is mindentudó, de sokféle ismerettel kell rendelkeznie.

Nos, két értelmes ember ült a színpadon ezen az estén, intellektuálisan színvonalas eszmecserét folytatva, mely egyébként egy vitasorozat nyitó darabja volt Jézus személyéről (a következő rész a feltámadás kérdéseivel foglalkozik majd). Csak ismételni tudom a szervezők többször is hangoztatott felszólítását: gondolkodjunk együtt a hitünkről! Nem kell semmit sem elhinni sem Waldmannak, sem Nagynak - hanem tessék mindennek utánajárni. És el ne felejtsem leírni megint: tessenek eljönni a sorozat következő részére! Még akkor is, ha már mindannyian olvastuk-hallottunk pro és kontra érveket a feltámadásról.

2018. augusztus 16., csütörtök

Bill Hybels ügyei - mi romlott el?

"Szia apa, már a repülőtéren vagy?" - ezt írta vissza a lányom, amikor elküldtem neki egy fotót a Chicago melletti Willow Creek Community Church aulájáról. A megagyülekezetben évekkel ezelőtt jártam és nem csodálom, hogy a fényképet látva az ember összetéveszti azt egy high-tech reptérrel. A Willow Creek egész épülete olyan, mint egy pláza és egy reptér, valamint egy stadion keveréke. Amiért azonban most írok róluk, az nem a gyülekezeti ház impozáns kinézete, hanem egy fájdalmas aktualitás, ami vezető pásztorukhoz, Bill Hybelshez kötődik.
Bill Hybels

Lehet, hogy ez már az öregedés jele, de egyre kevésbé szeretem a tömeget, és egyre kevésbé érzem jól magam olyan helyen, ahol sok időt kell eltöltenem emberek ezrei között. A Willow Creek Community Church-be azonban mégis izgatottan mentem, és ennek a fő oka az volt, hogy korábban olvastam egy remek könyvet a vezető pásztor, Bill Hybels tollából. A könyv tulajdonképpen a gyülekezeti vezetés fortélyairól szólt, és az egyik legemlékezetesebb tény vele kapcsolatban az volt számomra, hogy a szerző mielőtt megírta a könyvet, megvárta míg betölti az ötvenedik életévét. Addig ugyanis nem érezte tisztességesnek, hogy olyasmiről írjon, amiben nincs elég tapasztalata. Ez a hozzáállás és a kötetben olvasott nagyon életszagú, gyakorlatias, éleslátó gondolatok azt mutatták meg számomra, hogy Hybels korrekt ember, aki nemcsak ért ahhoz, amire vállalkozott, hanem szeretné azt a lehető legjobban csinálni. Ráadásul szenvedélyesen szereti, amit csinál és ez a siker egyik legnagyobb kulcsa. Emlékszem, hogy mire a könyv végére értem, egyszerűen kedvet kaptam ahhoz, hogy még aktívabban vegyek részt a gyülekezetvezetési munkában saját közösségemben.

Szóval, ilyen előzmények után érkeztem meg egy szép vasárnap délelőtt a Willow Creek Community Church-be, ami az első pillanatban teljesen lenyűgözött. Ahogy a bevezetésben is említettem, az istentiszteletnek helyt adó épület a szó minden értelmében grandiózus volt, maga az alkalom pedig minden idegszálával arra koncentrált, hogy tovább fokozza az én lehengerlésemet. A zene - hibátlan, de nem csupán az énekhang és hangszeres tudás tekintetében: az egész színpadkép, a vetített háttér, a sodró lendület mind-mind azt szolgálta, hogy hagyjam magam belevinni az atmoszférába és emelkedjek felül a saját kicsinyes világomon. A prédikáció (amit aznap sajnos nem Hybels mondott el) fiatalos, tartalmas, lendületes, illusztrációkban gazdag. Emlékszem, az igehirdető egy pecabot segítségével még el is játszotta, hogyan cserkészik be a bűnös kívánságok az embert (Dávid és Betsabé története volt az igei kiindulópont). Végül az istentisztelet után személyesen is találkoztam és közös fotót is csináltam Hybelsszel, akinek őszintén megköszöntem a könyvét, amiből sokat tanultam. Lezárásként még elfogyasztottunk egy finom ebédet a gyülekezet saját, grandiózus nagyságú étkezdéjében, ahol az ember összeszedi magának a kaját és a kasszasornál fizet, akár egy bevásárlóközpont gyorséttermében - mert itt ilyen is van.

Úgy jöttem el a gyülekezetből, hogy mindez szép volt és leginkább nagy volt - de mégis kevés lelki élményt jelentett számomra. Ehhez túl direkt volt, túlságosan arra ment ki a játék, hogy engem meggyőzzenek, hogy megmutassák nekem, milyen erőforrások mozgatják ezt a hatalmas gyülekezetet. És leginkább túl tökéletes volt - azaz éppen olyan, amilyen én nagyon nem vagyok. Ezért némi csalódottsággal kellett beismernem, hogy bár Hybels könyve tetszett, szemtől-szemben ő maga is meggyőző volt, de mégsem tudtam igazán azonosulni mindazzal, amit itt láttam.

Most pedig még csalódottabb vagyok, mert evangéliumi-keresztény híreket olvasva azt látom, Hybels-t is utolérte az a ragályhoz hasonlítható jelenség, ami mintha tizedelné a vezetőket, papokat, lelkészeket: ő is szexuális botrányba keveredett, és le is mondott a gyülekezete vezetéséről. Nagyjából már tízre tehető azon hölgyek száma, akik ilyesmivel vádolják - valamelyikük azt írta, Hybels a melleit fogdosta, orális szex is történt, valamint pornófilmet akart nézetni vele. 

Nem akarok ezen csámcsogni, nem ezért írok róla: csak fájdalmasan felszisszentem, amikor olvastam Hybels nevét, hiszen nem is olyan régen magam is láttam őt és a gyülekezetét. Nem értem, mi történt, miért történt, és egyáltalán mi a fene történik a vezetőkkel, tekintélyszemélyekkel, befolyásos egyházi emberekkel? Egykor Hybels még így fogalmazott:

"Lényem legmélyéig hiszem, hogy ha én tiszteletben tartom az embereket, és jóindulatú vagyok hozzájuk, Isten is jóindulattal lesz irántam és azok iránt, akiket vezetek."
Ugye milyen magas ez a labda és milyen könnyű is volna most szembesíteni őt a saját kijelentésével? Ha Isten jóindulatú vele, amikor tiszteletben tartja a rábízott gyülekezeti tagokat, milyen lesz vele, ha nem tiszteli őket? Valószínűnek tartom, hogy ezekkel a kérdésekkel éppen mostanság szembesül Hybels.

Talán naiv dolog meglepődni, mégis ez történt velem. Vannak emberek, akik kapcsán nem éreznék mély szomorúságot, ha ilyesmi kiderülne róluk, meg olyanok is, akik kapcsán azon csodálkoznék, hogy miért nem korábban került napvilágra ehhez hasonló hír. De Hybels nem tartozott közéjük. Ez a gyülekezet egy alaphangon mérsékelten konzervatív látásmódot képviselt és nem a túlkapásairól volt híres. Eddig legalábbis így volt. Ahogy a New York Times írta az ügyről, kevés nagyobb név van az evangéliumi világban, mint Hybels neve, ahogy kevés befolyásosabb gyülekezet is, mint a Willow Creek, amire a keresztények világszerte úgy tekintenek, mint annak forrására, hogyan kell értelmesen közösséget vezetni. Sokkal többről van tehát itt szó, mint egy tehetséges ember bukása. Amikor ilyen esetekkel találkozunk, mintha a bizalom egy újabb forrása roppanna meg az amúgy is megtépázott evangelikál mozgalom irányában. 

Amúgy is manapság a #MeToo világában élünk, amikor sorra bukkannak fel a szexuális zaklatási ügyek - úgy látszik, már a kereszténységben is. A hatalom lehetősége, az állandó teljesítménykényszer, a sok szolgálat okozta elidegenedés a családtól, egyszerűen az ember perverz hajlamai? Jó lenne egyszer, ha az egyház úgy igazán odafordulna ehhez a témához és kutatná annak az okát, miért tud ilyen sikeresen tarolni a szexualitással kapcsolatos bűn a saját köreiben, aminek mostani áldozatát, illetve elkövetőjét - mert szerintem Hybels egyszerre mindkettő - őszintén szólva valahol sajnálom. Ahogy természetesen az érintett hölgyeket is.

2018. augusztus 11., szombat

Fegyelemből kegyelem - Isten háborúi (7)

Pontosan egy évvel ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy egy provokatív, de véleményem szerint fontos kérdést boncolgató sorozatomat elvarratlan szálként hagytam elsüllyedni -  ráadásul úgy, hogy az utolsó rész végén beígértem a folytatást... Már csak a tisztesség kedvéért is előszedem tehát a hullámsírból a vérengző Jahve-ról szóló, egyesek számára talán már fárasztó eszmefuttatásaimat - hiszen bőven van még mit mondani a nehéz kérdésről, hogyan fér meg a hitünkben egy népek lesöprésére felszólító, ám a másik oldalon mégis végtelenül szerető Isten képe.

Ha valakinek nincs kedve újraolvasni a sorozat legutóbbi darabját, hadd foglaljam össze egyetlen mondatban a lényeget: az Ószövetség a jelek szerint nem egy egységes tanúskodás Jahve jelleméről. Közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább tanúság-csomagként kezeljük, melyek többféle szemszögből mutatják be Istent, és ezek nincsenek mindig tökéletes átfedésben egymással.

Ez persze még nem magyarázat a vérengzésekre. Igazi, nagybetűs Válasz szerintem nem létezik, de hadd vessek fel egy gondolatot, amely még nem került elő a sorozatomban, noha meggyőződésem szerint egyik kulcsa lehet a megértésnek. Ez pedig egyetlen szóval nem más, mint a progresszió. Ez máris probléma, azt hiszem. Mára a progresszivitás csaknem rettegett kifejezéssé vált, főleg a konzervatívabb körökben. A progresszió egyenlő a liberalizmussal, a világ fejlődésébe vetett elvtelen hittel, amely nem ismer sem Istent, sem embert, csakis féktelen szabadságot. 

Természetesen én nem politikai értelemmben vagy egy teológiai irányzat neveként használom most a progresszivitást, hanem a kinyilatkoztatás fejlődésére és kibomlására utalok vele. Én úgy látom, ez egy határozott jelenség a Bibliában, aminek Krisztus maga a hajtóereje és fordulópontja, és nem feltétlenül az emberiség általános fejlődése. A következő hevenyészett rajzon némileg önkényesen az Ószövetség, az Újszövetség és a mai kor kontextusában próbálok három téma kapcsán rámutatni erre:
A biblia progresszió lehetséges lépései három példában


Az első kiragadott példám a rabszolgaság kérdése. Az Ószövetség nagyjából úgy közelít a rabszolgasághoz, hogy részletesen szabályozza hogyan kell bánni egy rabszolgával. Az Újszövetség ehhez képest már azt a gondolatot is felveti, hogy Krisztusban nincs sem szolga, sem szabad, és a rabszolgával is keresztény szempontok szerint kell viselkedni. Végül - és ebben nem kis szerepe volt a kereszténységnek - maga a rabszolgaság intézménye is megszűnt. Ehhez hasonlóan a nők helyzete is az Ószövetségben meglehetősen alárendelt volt (ahogy az egy patriarchális társadalomban elvárható). Ám Krisztus láthatóan sokkal egyenrangúbb módon kezelte a hölgyeket, Pál pedig arról is írt, hogy Krisztusban sem férfi, sem nő nincs. Végül ma már az a helyzet, hogy a nők szerepe is jelentősen javult az egyházban, elindultak a feminista mozgalmak (minden jó és rossz tulajdonságukkal együtt), hívószóvá vált az emancipáció.

Összegezve tehát azt látjuk, hogy az irány mindig egy zártabb és fegyelmi-alapú, ma már barátságtalannak tűnő állapotból mutat egy egyre nyitottabb és barátságosabb irányba. A fejlődésnek pedig mintegy megágyaz mindaz, amit a Szentírásban láthatunk.

Szeretném kiemelni, hogy itt NEM annyiról van szó, hogy "fejlődik a világ, hát persze, hogy a kereszténység is kénytelen ezt követni". Ez a mai szekuláris közegben sok szempontból talán így is van, de semmiképp nem igaz globálisabb léptékben. Ezekben a példákban pont azt látjuk, hogy a kereszténység progressziója megelőzte a világ progresszióját. A rabszolgaság eltörlése még fel sem merült, amikor a páli tanítások már mintegy megindították a gondolkodást egy enyhébb hozzáállás megszületéséhez. A nőkkel való bánásmód még korántsem volt barátságos a társadalomban, amikor a jézusi hozzáállás már megindult ebbe az irányba. Ez még akkor is igaz, ha a Jézus utáni egyház sokszor az ilyesféle progressziót lassította vagy direkt szembefordult vele. Tehát nem a krisztusi kereszténység trendkövető magatartásáról kell ezekben az esetekben beszélni - hanem inkább arról, hogy (akkor még) a helyesen megélt kereszténység mutatott trendeket!

A vérengző, ellenségeit pusztító Jahve kérdésében is mintha felvázolhatnánk egy ilyesféle tendenciát. Az ószövetségi miliőben még nem mutatkoznak annak jelei, hogyan lesz a fegyelemből egyre inkább kegyelem, ám Krisztusban ez a trend is fordulópontjához ér. Már nem eltávolítani és megsemmisíteni kell az ellenséget, hanem szeretni, adott esetben táplálni, etetni, itatni. Ezt a progressziót szerintem a mai napig nem "érte utol" a világ, de ha mégis kellene kényszeredetten valamit a táblázat utolsó rublikájába írni, akkor az emberi jogokról szóló erkölcsi alapvetés talán némileg ideillő lehet, ami mindenki egyenlőségéről, boldogsághoz és élethez való jogáról szól.

Tudom persze, ez még nem indok az ószövetségi vérengzésekre. De annyit legalábbis mutat, hogy ha a fenti logika helyes, akkor Jahve háborúi egy kibomló progresszió egyik kezdetleges lépcsőfokai lehettek. Mire jó mindez az eszmefuttatás? Például arra, hogy megmutassa: nem kell neomarkionistáknak lennünk, azaz Marcion módjára gondolkodnunk. Nincs itt feszültség az Ószövetség Istene" és az "Újszövetség Istene" között - csak a progresszió két eltérő fokát látjuk ebben. Persze nem Isten fejlődött, hanem a kinyilatkoztatása bomlott ki egyre jobban és jobban, ebben a folyamatban pedig Krisztus személye volt a trendfordító pont. Természetesen ez a teória sem magyaráz meg mindent: mit kezdjünk ezek után például azzal, hogy ez az egyre nagyobb nyitottság egy olyan végkifejletbe fog torkollni, amiről a Jelenések Könyve ír? Visszafordul a progresszió?

2018. augusztus 9., csütörtök

Paul Davies, a földönkívüliek és a monoteizmus

Azt mindig bátorító látni egy kereszténynek, amikor egy nem hívő eljut valamilyen pozitív felismerésre a hittel vagy akár csak a vallással kapcsolatban. A fizikus-kozmológus Paul Davies persze már korábban is tett érdekes kijelentéseket, de a SETI-programról szóló könyvét olvasva több ilyenre rábukkanhat az ember.

Csak a tisztánlátás kedvéért, a SETI nem más, mint a földön kívüli intelligencia utáni tudományos kutatás programja, melyben egyébként Davies is résztvevő. A SETI alaphangon és végtelenül leegyszerűsítve arról szól, hogy figyeljük a kozmoszban zajló eseményeket - különösen a rádiójeleket - és próbálunk ezek között olyan mintázatot felismerni, melyben akár földönkívüli intelligencia nyomait is megláthatjuk. Magyarul: hátha üzennek nekünk vagy másnak valamit a földönkívüliek, mi pedig jó szerencsével elcsípjük az üzenetet! 

A SETI persze sokkal bonyolultabb ennél, hiszen ha egyáltalán létezik földönkívüli intelligens élet, semmiféle garancia nincs arra, hogy legalább nagyjából olyan technikai színvonalon áll, ahol az emberiség. Az is lehet, hogy bőven elmaradottak hozzánk képest, esetleg jóval meghaladtak bennünket, és nem éppen rádiójelek segítségével kommunikálnak. Millió más dolog is csaknem lehetetlenné teszi a kapcsolatfelvételt: előfordulhat, hogy ez a feltételezett földönkívüli civilizáció már kihalt, esetleg még meg sem született, tehát nem velünk él egy időben. Arról nem is beszélve, ha maradunk a rádiójeleknél, több ezer vagy még több évet vehet igénybe, mire egy üzenet eljut a tőlünk sok fényévre található idegenekhez - ami meglehetősen értelmetlen kommunikáció. Nem is csoda, hogy a SETI eredménytelen program és komoly esély van arra, hogy az is marad - hiszen az eredményességéhez túl sok paraméternek kellene egyszerre, egy időben adottnak lennie. A SETI egy-két apróságon túl többnyire csak spekulatív teóriákat volt képes felvetni - viszont ezek a spekulációk nagyon érdekesek és alaposan megindítják az ember fantáziáját. Davies erről szóló könyvét jó szívvel ajánlom mindenkinek - uborkaszezonra és azon túl is ideális alapanyag egy kis diskurzushoz.

De mi köze mindennek a valláshoz?

Nos, Davies a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételről merengve feltette a kérdést: vajon elkerülhetetlen-e egy civilizáció életében, hogy eljusson a tudományos gondolkodás megjelenéséig? Másként fogalmazva, szükségszerű az, hogy intelligens lények előbb-utóbb "kitalálják a tudományt"? Nyilván, ha mégis kapcsolatba tudnánk lépni földönkívüliekkel, az feltételezné, hogy ezek a létformák eljutottak a technikai civilizáció olyan fokára, amikor ehhez a kommunikációhoz megvannak az eszközeik. Tudomásunk szerint ez csak tudományos fejlődés következtében lehetséges.

Davies azt a választ adja, hogy nem szükségszerű - a tudomány kialakulása elkerülhető. Ahogy írja, a mai tudomány a reneszánsz Európában jelent meg, és megszületésében részben a görög filozófia, részben a monoteista vallások bábáskodtak. Utóbbi most a számunkra fontos: mind a zsidó-keresztény hit, mind az iszlám sokat tett azért, hogy a tudomány maga megjelenhessen ezen a bolygón. Az egyistenhit ugyanis egyrészt olyanná formálta a gondolkodásunkat, ami kedvezőnek bizonyult a tudomány megszületéséhez. A zsidóság például elvetette a mítoszok ciklikus időfogalmát, ehelyett bevezette a lineáris időfelfogást, hiszen azt mondta, hogy a világot Isten egy meghatározott pillanatában teremtette. Megfosztotta a világ jelenségeit - az égitesteket, teremtett jelenségeket, entitásokat - az isteni rangjuktól, így vizsgálhatóvá tette őket. Másrészt az egyistenhit abból az alapvető meggyőződésből táplálkozott, hogy Isten racionális lény, aki rendszerbe szervezte a valóságot, így azt érdemes is kutatni. Mindezt Davies így összegzi:

"Az egyetlen, mindenható, racionális törvényalkotóba vetett hit nélkül valószínűtlen, hogy bárki is feltételezte volna, hogy a természet az örök és változatlan matematikai formulák által megjelenített, rendszeres és kvantitatív módszerrel megismerhető."

Magyarul: monoteizmus nélkül jó eséllyel nincs természettudomány. Davies ezek után azt is alaposan elmagyarázza, miért éppen a monoteizmus a legjobb feltétel és miért nem például a kínai közeg, hiszen köztudott hogy Kínában sok szempontból előrébb jártak az európai fejlődéshez képest, ami a technikai fejlettséget illeti. Szavait nem szeretném hosszasan idézni, mindenesetre következtetése végül továbbra is az marad, hogy a monoteizmuson alapuló hit adott motivációt a kutatásokhoz és ez készítette fel az emberiséget a tudomány befogadására.

Nem szeretném persze elhallgatni, hogy ez a vélemény sem megkerülhetetlen. Hiszen Davies következtetései nyilvánvalóan antropocentrikusak, azaz ember-központúak. Mivel jelenleg csak egyetlen intelligens életformát ismerünk a teremtett világon belül, és ez az emberiség, egyetlen mintából nem biztos, hogy szerencsés végleges konklúziókat levonni. Mi van akkor, ha egy teljesen más civilizáció esetén valami egészen más dolog vezetett el a tudományos gondolkodás kialakulásához? Nos, ez már megint a SETI-spekulációk terepe - mindenesetre Davies-nek szerintem igaza van velünk kapcsolatban. Úgy tűnik, a monoteista hit remek alap a remek tudományhoz - minden más pedig kevésbé az. Jó ezt fejben tartani manapság, amikor sokan magát a tudományt akarják a monoteizmus ellen is fordítani - ami éppen születésénél bábáskodott.

2018. augusztus 4., szombat

Szintén zenész

Nincs abban újdonság, hogy az egész Biblia erősen támaszkodik a szimbolikus nyelvezetre, tele van antropomorf képekkel és rengeteg esetben átvitt értelemben beszél Istenről. Ez nem is lehet másként, hiszen a leírhatatlant kell valamiképp leírnia, a felfoghatatlant kell felfoghatóvá tennie. Nem meglepő ezek után, hogy amikor Isten direkt közbeavatkozásáról gondolkodtak a teológusok, ők is számos képi eszközhöz, szimbólumhoz, metaforához nyúltak.

Tömören és röviden: ha Isten személyét is csak modellekben tudjuk jól megragadni, akkor a beavatkozását leíró folyamatot is érdemes a modellalkotás eszközével megközelíteni. De milyen modelleken keresztül lehetne szemléltetni azt, ahogyan Isten beavatkozik a világba?

Sokféle megközelítés van, én most ezek közül kihalásztam egyet, mely számomra nagyon szimpatikus és befogadható. Az Isten-világ kapcsolatra Arthur Peacocke anglikán teológus és biokémikus szerint remek analógia lehet a művészet, és azon belül is maga a zene. Miért pont a zene? Például azért, mert a zenében par excellence az idő, mint olyan igen meghatározó szerepet játszik. Peacocke a teremtés aktusánál látja az első kapcsolódási pontot ehhez a hasonlathoz:
"A zene több szempontból is különösen alkalmas az isteni teremtés modellálására. A zenében a komponista szándéka az időben valósul meg, és egy-egy pillanat jelentősége attól függ, ami megelőzte, de abban válik teljessé, ami követi."
Érdekes egyébként, de már az ókorban is voltak olyan gondolkodók (egyébként Platón és Püthagorasz) akik a zenét az univerzum értelmezésének eszközeként látták. Karl Popper pedig megjegyezte, hogy "egy nagy zenemű (csakúgy, mint egy fontos tudományos elmélet) kozmoszt hoz létre a káoszból" - ami tökéletesen egybevág a bibliai teremtés elvével. A zene tehát valahol nem más, mint a hangok bizonyos elrendezett sorrendje - vagyis rend a káosz helyett. Egy igazi zenemű a hangok kozmosza. (Bár vannak olyan zenék, melyekről nekem inkább a káosz jut eszembe... :-)) A zenében ahogy az halad előre a kotta szerint, a régebbi témákból gyakran újabb és újabb formák bontakoznak ki, találékony új dallamok és tételek születnek meg, ahogyan a világ folyamatai is teret adnak arra, hogy a meglévő formák alapjain az időben újabb és újabb formák bukkanjanak fel. (Gondolhatunk itt az evolúcióelméletre vagy a társadalmi folyamatokra is.) Tovább görgetve az analógiát a zene úgy épül fel, hogy bizonyos szabályszerűségek és a spontaneitás elemei egyaránt jellemzik (akárcsak a véletlen és a szükségszerűség) - és mindkettőhöz a zeneszerző kreatív energiái képezik az alapot. Magyarul: a zeneszerző-előadó gondosan felépít, de improvizál is, ami hasonlít ahhoz, hogy a valóságban törvényszerűségekkel és véletlenül bekövetkező eseményekkel  egyaránt találkozunk. (Most hagyjuk azt, hogy a véletlen mennyire véletlen valójában...)

Isten beavatkozását ebben a hasonlatban tehát valahogy úgy lehet elképzelni, mint egy zeneszerzőét, aki a hangjegyekből szekvenciákat hoz létre, szétbontja és újra összerakja, a feje tetejére állítja, más és más variációkban tálalja őket - de ezek mindig konzekvens sorrendben követik az előzményeket és a zenemű kotta szerinti végéhez közelítenek. Az improvizálás szakaszai persze néha kaotikusnak tűnhetnek, és nagyobb igényt is támasztanak a zene hallgatója felé az alkalmazkodáshoz. Pontosan úgy, ahogy a világ kibomló folyamatainak hirtelen töréspontjai, irányváltásai és változatos fordulatai is elvárják az erősebb alkalmazkodó képességet az élőlényektől, a társadalmaktól, az egyháztól, az egyéntől. 

Ami azonban mindezeken túl még lényeges, hogy minden jó zenében vannak olyan magasztos pillanatok, csúcspontok, ha úgy tetszik katartikus részek, amikor az ember szinte kilép önmagából. Bármilyen teátrálisan hangzik, ezekben a történésekben úgy véljük, szinte eggyé válunk a zenével. Szerintem mindannyian átéltünk már sokszor ilyesmit. És mindannyian azt is érezni véltük már, hogy ilyenkor mintha találkoznánk magával a szerzővel - az ő zenei gondolatai, üzenetei, szellemisége valamiképpen megvalósulnak bennünk, valahogy átitatnak minket. Gyakorlatilag egyfajta elmélyült belső kommunikáció, az énen belüli dialógus zajlik alkotó és befogadó között - ami az analógia szintjén szerintem közel van ahhoz, amiként Isten befolyása részévé válik a gondolkodásunknak és ezáltal a személyiségünknek is. Végül persze az is lehetséges, hogy a zene rossz formában jut el hozzánk: a zenészek lélektelenül játszanak, esetleg technikai hibákat ejtenek, érezhető rajtuk, hogy maguk sem értették meg a szerző szándékait, csak betanulták a művet. Vagyis léteznek olyan zavaró tényezők, melyek negatívan befolyásolják ezt a belső találkozást és kommunikációt. Ez jó analógia arra, amit a bűn hatásai jelentenek a keresztény gondolkodásban: Isten immanenciáját, hatását és jelenlétét a saját "zenehallgató" életünkben is hátráltatják különféle dolgok.

Nyilván egészen idáig egy analógiáról beszéltünk, amely nem jó mindenre és nem nyújt tökéletes képet - ahogy egyik szimbólum, metafora, hasonlat sem képes erre. Mivel nem akarok könyvet írni a kérdésről, ezért most csupán egy hatásos képet választottam a sorból - más modellek talán más szempontból hatékonyabbak lehetnek az itt bemutatottnál. Mindazonáltal a zene példája szerintem nemcsak hatékony képzet, hanem azért is jó, mert minden normális ember szereti a zenét, ezért különösen alkalmas modellnek láttam a témában.