Ha már Vona Gábor szóba került egy bejegyzésben, szeretném őt még egyszer megemlíteni - most azonban nem a könyvei, hanem kifejezetten új pártja, a Második Reformkor kapcsán. Nem, egyáltalán nem valamiféle fizetett pártpropaganda következik, és Gábor sem kért meg, hogy írjak néhány jó szót az ifjú párt egészségére. Amiért szóba hozom a Második Reformkort, mert több szempontból izgalmas politikai innovációnak tartom - és az egész kezdeményezésnek van köze ahhoz is, ahogy nekünk hívőknek a hitünk előrehaladására gondolnunk kellene...
De miért mondom el mindezt? Mi a helye egy ilyesféle politikai gondolatnak egy teológiai témákkal és hittel foglalkozó blogban? Nos nem más, mint az a depresszív és lemondó hangulat, ami ezt a politikai víziót körbeveszi itt és most Magyarországon.
A helyzet az, hogy a nagy magyar búskomorságban nem látszik a bölcső, ami helyet adna egy ilyen kaliberű vízió teljes felépülésének. Egyszerűbben fogalmazok: mi magyarok túl cinikusak, túl szkeptikusak, politikailag túlságosan kifáradtak vagyunk már ahhoz, hogy bele akarjunk vágni egy ekkora kalandba. Előbb arról kellene meggyőzni a magyar embereket, hogy érdemes nekifogni katedrálist építeniük - azaz valóra váltani egy olyan társadalmi látomást, ami egy második reformkorhoz elvezet, és meglehet, az eredmények már csak egy későbbi generáció életében mutatkoznak majd igazán.
Nos, itt jön a hit. A blogomban többször hivatkoztam már Klaus Douglass nagyszerű könyvére az új reformációról. Douglass a kötet utolsó fejezetében egy olyan témával zárja a fejtegetéseit az egyház megújulása kapcsán, amitől valószínűleg borsódzni fog a magyar hívő emberek háta: ugyanis miután szépen végigvett minden szervezetépítési, teológiai és lelkiségi tudnivalót, utolsó szóként az álmokról ír.
Az egyház ugyanis nemcsak létszámhiánnyal vagy paphiánnyal küzd - álomhiányban is szenvedünk. Douglass így fogalmaz:
"Egyházunk megszűnt álmodni. Mikor voltak tanúi utoljára, hogy egy lelkipásztor, egy gyülekezeti elöljáró, vagy egy egyházfőtanácsos csillogó szemekkel arról beszélt, hogy milyen lelkesítő számára, hogy az egyházban dolgozhat? Mikor hallottak valakit utoljára átszellemülten beszélni az egyház jövőjéről? És mi a helyzet önökkel?"
A fentebb említett "nagy magyar rögvalóság" hangja szerint aki álmodik, az nem a valóságban él, hanem naiv idealista. Álmokról beszélni egy magyar embernek olyan, mintha arra ösztönöznénk valakit, növesszen szárnyakat és repülje körbe a Földet. Nonszensz és abszurd. Éppen ezért nagyon fontos megérteni, hogy itt és most nem bárgyú álmodozásról vagy ábrándozásról van szó, hanem igazi álmokról: azaz egy olyan jövőkép megragadásáról, ami a jelen realitásával szemben fog megvalósulni. Tisztában vagyok vele, hogy ez a gondolat még a hívő embert is alig-alig csapja meg. Rohadt büszke magára itt mindenki, hogy ő milyen józan, a valóságban él, két lábbal a földön, és igazán tisztában van a realitásokkal. Az álmot tipikusan ezzel állítjuk szembe, következésképpen ha valakinek van valamiféle víziója, jövőképe, nagyívű elképzelése, az valahol hülye, realitását vesztett, naiv idealista a legtöbbek szemében. Így aztán a realista józanság és a naiv álmodozás lesz az, ami között dönteni kell.
Pedig ez egy hamis szembeállítás. Az első fontos gondolat, amit a modern embernek valahogyan jó lenne elsajátítania, hogy a józan realizmus és az álom nem egymást kioltó kategóriák.
Sőt, álmodóknak és realistáknak szimbiózisban kellene élniük. Ebben a relációban pedig a realistáknak nem az a dolguk, hogy csírájában elfojtsanak minden próbálkozást és szertefoszlassák az álmokat, hanem hogy segítsenek józan módon valóra váltani őket. A realizmus szerepe egy vízióban szerintem az, hogy segítsen meggátolni az eszképizmust, azaz magyarosabban fogalmazva a "légvárak építését". A realizmust ma arra használjuk, hogy racionális úton eltapossuk vele a saját álmainkat, ehelyett pedig az álmok valóra váltásának józanságában kellene erőforrásként alkalmaznunk. Egy álom realizmus nélkül puszta fantazmagória, viszont a realizmus álmok nélkül csak egyhelyben toporgás.
Ám ezzel együtt szerintem fontos kijelenteni egy második fontos gondolatot is: nevezetesen, hogy a realizmus soha nem láthat el vezető szerepet egy normális egyházban és talán egy normális társadalomban sem! A realizmus mindig szolgáló magatartás kell maradjon és nem uralkodó, mert különben megöl minden víziót és innovációt, legyen az egyházi vagy politikai természetű.
Itt térek vissza Vona Gábor túl nagynak tűnő társadalomépítő elképzeléseihez. Én ugyan csak egy okoskodó majom vagyok, aki nem ért a politikához, de mint átlagos választópolgár azt várnám el, hogy lássam az álom és a realizmus együttműködését egy ilyesféle újító politikai projekt terepasztalán. A szkeptikus magyar emberhez - köztük hozzám - egyszerűen nem lehet másként eljutni: az átlagos polgár arról akar meggyőződni, hogy egy álom reális valósággá lehet. Ameddig ezt nem érzi meglehetős biztonsággal, nem tud belekapaszkodni még az álom terében is valamiféle fixpontba, képtelen lesz bizalmat szavazni bármilyen víziónak, egyháznak, pártnak.
Mivel nem akarom ezt a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, most leteszem a billentyűzetet. Hogy stílusos próbáljak lenni, egy egyelőre minden alap nélküli, álmodozó és ábrándozó felvetéssel zárok: milyen lenne már egy megvalósult Második Reformkor mellé egy Második Reformációt odatenni! Azt hiszem abban sincs vita, hogy a kereszténységnek mindenképpen jól jönne egy alapos megújulás. Ez azonban most csak egy színes lufi, ténylegesen naiv szélkergetés a részemről, de hát álmodni is el kell kezdeni valahogyan! Bocsássátok meg tehát naivitásomat!
