2020. január 29., szerda

Isten és a holokauszt - egy rabbi megközelítésében

Pár nappal ezelőtt tartották a holokauszt emléknapot, amivel kapcsolatban újra és újra előkerül a megoldhatatlan dilemma: hogyan történhetett ez meg? Ha a kérdést keresztények vagy zsidók teszik fel, akkor nem meglepő módon Isten felelősségét firtatják vele, aki végignézte nagyjából hatmillió zsidó ember gyötrelmes halálát. Lehet erre egyáltalán valami értelmeset mondani? Az "áldott emlékű lubavicsi Rebbe" zsidóként próbált választ adni a megválaszolhatatlanra...

Köztudott, hogy a kereszténység évezredeken át birkózott a teodícea problémájával, vagyis azzal a kérdéssel, hogyan fér össze a világban tapasztalható szenvedés egy szerető és jó Isten létezésével. Adott rá bizonyos válaszokat, de az alapkérdés kellemetlenül a levegőben maradt. Az ateisták pedig szeretik ellenérvként dörgölni a hívők orra alá a teodíceát, mint ami erős bizonyíték Isten nemlétezésére. 

Nos, legalábbis a holokauszt esetében a zsidóságról biztosan elmondhatjuk, hogy nem az intellektuális kaland és a vita kedvéért vitatkozik erről a témáról. Talán nem kell hosszasan magyarázni miért. Úgy látom, a holokauszt egy állandóan feltéphető seb a zsidó nép számára, ami néha talán hegesedik, de sosem tűnik el, és nem is akarják, hogy eltűnjön. Mert ha mégis feledésbe merül, ha jelentőségét veszíti, akkor félő, hogy akár meg is ismétlődhet valamikor. 

A témát azért vettem elő, mert most olvastam egy rövid írást a lubavicsi Rebbétől, aki negyvennégy éven át volt a lubavicsi chászid mozgalom vezetője. Meglehetősen érdekes ember lehetett: bár többnyire szobatudósnak mondanám, mégis világszerte ismert teoretikus a zsidóságban, ráadásul a filozofálgatás mellett matematikával is foglalkozott. Annak ellenére, hogy igazán helyhez kötötten élte az életét, a holokauszt mégis keményen érintette, hiszen öccsét agyonlőtték és tömegsírba dobták, nagymamáját és más családtagjait is kivégezték. Bár ő maga túlélte a holokauszt borzalmas időszakát, ilyen módon mégis érintett volt benne. De mit mond egy zsidó rabbi a bevezetőben feldobott kérdésre?

Őszintén szólva nagyon szimpatikus nekem az a felütés, ahogy a Rebbe belefog a magyarázatába, mert a lényeget mindjárt az elején kimondja: a holokausztot megindokolni kívánó minden teológiai magyarázatot el kell utasítani. No, ez a kezdés engem meglepett! Az indoklásával is egyetértek: hiszen mi lehet nagyobb önteltség annál, minthogy "okot" keressünk ártatlan gyerekek, nők és férfiak millióinak kínhalálára? A Rebbe szerint már a puszta gondolat is elfogadhatatlan, hogy igazi magyarázat adható a véges emberi elme számára feldolgozhatatlan mészárlásra. Vagyis amiről beszélhetünk, hogy a Válaszadás nem lehetséges, de közelebb férkőzni talán tudhatunk.

De ha nem adható igazi magyarázat, akkor az sem az, ami a holokauszton keresztül akarja Isten létét megcáfolni - mondja legalábbis a Rebbe. Sőt, a holokauszt inkább valami másnak a cáfolata, mégpedig a minden emberen alapuló erkölcsiségé. Az a német nép, ami a kultúrát és a tudományos haladást, a filozófiai erkölcsöt testesítette meg Európában, ugyanaz volt, mint ami a holokauszt motorjává vált. A düh, amit akár zsidók, akár mások Istennel szemben éreznek pedig annak a bizonyítéka, hogy végső soron hiszünk az erkölcsiségben, az embereken és társadalmakon túlmutató rendben, amihez mérve a holokausztot elfogadhatatlannak véljük. Ahogy a Rebbe írja, ha nem lenne bennünk ez a hit, akkor végső soron miért lennénk dühösek? A sors kiszámíthatatlansága miatt? A világegyetemet alkotó részecskék véletlenszerű elrendeződése miatt? Esetleg azért, mert egy nép utilitarizmusa szerint jó dolog volt a holokauszt?

Valójában azért vagyunk dühösek, mert nagyon is jól tudjuk a szívünk mélyén, hogy van jó és van rossz, és hogy normális esetben a jónak kell felülkerekednie a rosszon. Igen, ezt még a plurális-szekuláris-relativista európai ember is jól tudja, még ha filozófiai akrobatamutatványokat is végez azért, hogy letagadhassa. Az emberi szellem soha nem tudott tartósan együtt élni a teljes erkölcsi relativizmussal. Mert ha ezekben már nem hiszünk, ha az erkölcs teljesen privatizálódik, az fog az igazi pusztulásunkhoz vezetni - mondhatni akkor nő fel majd egy olyan nemzedék, amiben megvalósul Hitler "végső megoldása". 

Azt hiszem sok igazság van a Rebbe szavaiban.

2020. január 22., szerda

Norbi evangéliuma

Tele van az internet Schobert Norbival, aki azt mondta, a nők lelki alapon, a férfiak pedig a nők külseje alapján tartják kívánatosnak a párjukat. És ha a nő nem fogy le szülés után, ne csodálkozzon ha a férje otthagyja. Vajon észrevette-e bárki, hogy a legfelháborítóbb Norbi véleményével kapcsolatban az, hogy igaza van?

Mert mondjuk ki igen nagy határozottsággal, hogy ennek a Norbinak most tényleg igaza van! Hajszálpontosan fogalmazott, fején találta a szöget, kertelés nélkül belevágta a fejszét a dolgok közepébe. Ugyanis pontosan úgy működik a férfiak jó része, ahogyan Norbi beszélt róla: komoly hányaduk a szemének engedve dönt a társa melletti hűségről. Hihetetlenül sokat tudnék erről mesélni a környezetemben élő, többnyire fiatal vagy középkorú férfiak alapján - beleértve sajnos több keresztényt is. Mesélhetnék például arról, ezek a férfiak hogyan flörtölnek jó alakú és csinos csajszikkal - miközben feleségük, menyasszonyuk vagy barátnőjük van. Hosszasan elmondhatnám, mennyi pornófilmet néznek, ahol gondolatban ezerszer is megcsalják a párjukat az éppen kívánatosabb és szexibbnek kinéző nőkkel, akik bárkivel bármire hajlandók. Ecsetelhetném, néhány ismerősöm milyen kegyetlenül rossz házasságot alakított ki egy fiatal lánnyal csak azért, mert a lány abban az időpillanatban éppen külsőleg és szexuálisan megfelelt az igényeinek. De nem beszélek ezekről, hiszen túlontúl triviálisak, egyértelműk és aki nem süketen és vakon jár-kel a valóságban, tud róluk.

Emberek, ne legyünk ostobák, a világ és benne a házasságok jó része tényleg a szemekről szól, avagy Norbi szóhasználatával élve arról, hogy a nő milyen formában érkezik meg "döngő léptekkel a hálószobába". Tulajdonképpen a filmipar nagy része, az egész celebvilág, a reklámok, a popkultúra és a médiabiznisz tőkesúlya az emberek kinézetén múlik, hogy mennyire feszes a bőrük, mennyire piacképes a fenekük és a mellük, milyenek a paramétereik és úgy általában milyen kreativitással tudják a külsejüket még a nyugdíj után is csodálatos állapotban fenntartani. "Aki csúnya, az értéktelen is" - így hangzik a Zeitgeist hitvallása, amit látens módon belecsomagolnak az összes reklámba, popzenébe és nagyköltségvetésű produkcióba. Az ideáltípus ma a hiú ember, akinek minden kérdésnél fontosabb a megjelenése és a testi egészsége, különösen ennek a kettőnek a végtelenségig tartó kondicionálása.

A Norbi pedig ebből él - az emberi hiúságból. Norbi a hiúságunk papja.

És mivel ebből él, neki addig jó, míg a szemek világa megmarad. A fenéket aggódik ő a túlsúly meg a házasságok miatt, pont ellenkezőleg! A Norbinak a hiú emberek kellenek. Legyenek kövérek, akik azért akarnak fogyni, hogy ezáltal a Zeitgeist szellemét kielégítsék, vagy éppen izmosak és szépek, akik a kinézetüket bármi áron fenntartani akarják. Ez nem számít. Norbi evangéliuma ott érvényesül a leginkább, ahol a hiúságnak ez a két formája komoly tényezőnek számít az emberi értékrendben. Ám ez az evangélium süket és vak a tények jó részére. Például totálisan vak arra, hogy a médiában folyton parádézó, versenysúlyukat szülés után is remekül megtartó hölgyek, akik elvileg a legjobbak az ágyban és ezáltal a legjobb házasságokat is ápolják, nem pusztán remek formában érkeznek meg a hálószobába, hanem mindig más hálószobájában kötnek ki. Nem veszi észre, hogy a celebvilág ragyogó, zsírmentes és örökifjú szépségeinek párkapcsolata a kivételektől eltekintve egy lyukas húszast sem ér. Pedig Norbi evangéliumának logikája alapján nekik kellene a tartós házasság legszilárdabb élő példáinak lenniük - ehelyett a Jóistenen kívül senki nem képes sokszor számon tartani, mennyi szexuális kalandban vettek részt, és hány szétbomlott házasságon vannak túl. Vajon ezt nem veszi észre a Norbi? Vajon felmerült már benne a gondolat, hogy a jó házasság nem az ágyban, hanem az agyban dől el? Nem, vagy ha mégis, hát nem fogékony rá.

Ennek pedig valószínűleg az az oka, hogy Norbi nemcsak a hiú emberek hiúságából alapozza meg a saját megélhetését, hanem maga is hiú, aki túlságosan azonosult a saját evangéliumával. Ebben legalábbis hiteles, hiszen ezt az egyébként visszataszító evangéliumot csakis így lehet jól képviselni.

2020. január 19., vasárnap

A Találkozás Helye elpusztítása

Miközben durván olvad a jégsapka, állatmilliók pusztulnak el az ausztráliai tűzvészben, és a világ legidősebbnek gondolt élőlényei is idő előtt távoznak az élők sorából, gyakran hallom, hogy az egész klímaváltozást politikai hisztériának állítják be egyesek. Sajnos, az egyesek között sok a keresztény is.

Azt hiszem mi keresztények hajlamosak vagyunk a bibliai Édenkertet valamiféle színes képeskönyv egyik illusztrációjaként elképzelni. Az Édenkert olyan a fantáziánkban, mint egy telek, ahol nagyra nőnek a dinnyék, roskadoznak a hatalmas almafák a sok gyümölcstől, és ahol persze egymásra borulva szunnyadnak az oroszlánok és a gazellák. Mindennek a közepén pedig ott áll Ádám és Éva meztelenül, és mélyen egymás szemébe nézve huncutul egymásra mosolyognak.

Ez a pillanatkép a bibliaköri gyermek-képeskönyvek aranyos ábrázolásainak, esetleg Jehova Tanúi émelygős rajzainak felel meg. De már annak sem, ahogyan és amiért a Szentírás lefesti a kertet a maga funkcionalitásában. Szerintem helyesen látja Gordon Wenham, hogy miben is áll az Édenkert lényege:
"Az Édenkertet a Genezis alkotója nem pusztán egy mezopotámiai termőföld darabjaként szemléli, hanem egy archetipikus szentélyként látja, amely annak a helye, ahol Isten tartózkodik és ahol az embernek dicsőítenie kell Őt."
Valóban, az Édenkert olyan, mint egy nem-templom formájú templom, bizonyos értelemben a Találkozás Helye, a mindenség centruma, ahol az Isten jelenléte megtapasztalható. Érdekes a párhuzam, hogy mind a kertnek, mind a templomnak köze van a növényekhez (utóbbit pálmák és virágfüzérek díszítik), mindkettőből folyók áradnak (Ez 47,1) és drága fémek ékesítik őket (Gen 2,11-12, 1Kir 6,20). Nem jár messze az igazságtól, aki az Édenkeret egyfajta templomi funkciókat is ellátó helyként értelmezi.

Az eredeti szándék pedig az volt, hogy az ember művelje és őrizze ezt a templomot, fenntartsa a Találkozás Helyének állapotát, az archetipikus szentélyt - amit jó lett volna kiterjeszteni minél szélesebben a teremtett világban. Bár az Édenkertből Isten kiűzte az embert, de nem űzte ki a világból, ami továbbra is a Találkozás Helye maradt számára.

Amikor klímaproblémákról, globális felmelegedésről, szénné égő állatokról és növényekről hallunk, akkor teológiai értelemben sokkal több történik a környezeti problémáknál. Még akkor is, ha Greta Thunberget felhasználhatják ideológiai célokra, akkor is ha a liberális baloldal politikai tőke kovácsolására is gondolhat klímavédelem alatt, akkor is ha a környezetvédelem sokak szemében puszta divatszó és teljes cégek telepednek rá, hogy ezen keresztül értékesítsék a portékáikat. Vitatkozhatunk azon, melyik párt hogyan tűzi zászlajára a kérdést, vagy mennyien melegek a Greenpeace aktivistái között - miközben pusztul a Föld tüdeje, eltűnnek komplett fajok, és lassan már Magyarországon is végleg leselejtezhetjük a hólapátokat.

A teológiában a teremtésvédelemnek nevezett gondolkodási áramlat próbál foglalkozni az idevágó kérdésekkel. Szégyenkezve be kell ismernem, eddig nem sokat foglalkoztam vele, és most sem tartom magam a szakértőjének. De ahogy látom kevéske tapasztalataim alapján, a teremtésvédelem legalább rámutat a keresztények számára a környezetről szóló kiegyensúlyozott gondolkodás fontosságára. Miért van erre szükség? Nyilván azért, mert nincs egyensúly ebben a kérdésben sem. Míg az általános képzet az, hogy az iszonyatos környezeti problémák kapcsán magunkra vagyunk utalva és a szálak a kollektív emberiség kezébe futnak össze, keresztényként nyilván úgy gondoljuk, azok a bizonyos szálak végső soron Isten kezében találkoznak, amiről a gondviselés tana is szól.  Nem rajtunk múlik tehát minden. Ugyanakkor az ezzel ellentétes póluson álló meggyőződésből fakadhat bizonyos fokú kviteizmus, vagyis a teljes passzivitás, ami nagyjából úgy van vele, hogy Isten dönt a teremtett világ sorsáról, akkor meg minek fárasszuk magunkat ezzel a kérdéssel? A világ amúgy is a pusztulásnak van fenntartva, ennek a fájdalmát éljük meg egyre növekvő gyakorisággal, ami ellen semmit sem tehetünk.

Ahogy látom, a nem hívő emberek milliói merülnek el az első, míg keresztények tömegei a második álláspontban. De nem jó az, ha az egyház a kviteizmust választja, és nem fogadható el akkor sem, ha az utolsó időkre, világvégére, elkerülhetetlen pusztulásra hivatkozva semmit sem tesz. A tenni akarás és a bizalom az isteni gondviselésben kéz a kézben járnak: szerintem pont egy kereszténynek van meg a legjobb oka arra, hogy megóvja a Kertet, vagyis a Találkozás Helyét. És ez nem politikai kérdés kell legyen számára, hanem a hitéből is fakadó program. Akár politikai, akár teológiai okokból maradunk távol ezektől a kérdésektől - hibázunk.

2020. január 13., hétfő

A kétféle egyház és a nézetkülönbségek - az Új Exodus szerint

Bevallom őszintén, nem kenyerem az Új Exodus folyóiratból meríteni a szellemi betevőmet - az egyébként impozáns megjelenésű lapot finoman szólva tendenciózusnak tartom. Ám a témafelvetések, melyek a cikkekben megfogalmazódnak, tényleg érdemesek a párbeszédre. A kiadvány legfrissebb számában meg is álltam az egyik írás felett, mely azt állította, a keresztények között tapasztalható nézeteltérések nem egyszerűen abból adódnak, hogy színes az egyház - ez már inkább az utolsó idők hitehagyásának egyik jele.

Mindannyian tapasztaljuk, hogy az egyház nem egy ház. Két keresztény ember minimum háromféle véleményt képvisel egyféle kérdésben is. Kis túlzással ahány gyülekezet, annyi teológia, ráadásul az azonos kegyességi irányhoz tartozó mozgalmakon, felekezeteken, közösségekben belül is elképesztő a nézetek diverzitása. Azt tehát nem lehet tagadni, hogy akár komoly nézetkülönbségek is lehetnek a hívők között.

Az Új Exodus cikke azonban felveti a kérdést: vajon csak az okozza ezeket a látáseltéréseket, hogy ilyen sokszínű az egyház? A cikk természetesen a választ is megadja: nem ennyiről van szó. Az utolsó időkben, a világkorszak vége felé közeledve ez a sokféleség az aposztázia (hitehagyás) egyik jele is. Magyarul a nézeteltéréseket nem pusztán az generálja, hogy mások vagyunk, hanem az is, hogy elkezdett szétválni egymástól az igazi és a hamis egyház, és most ennek az idejét éljük. Vannak keresztények, akik kitartanak a fundamentális értékek mellett (például a hagyományos házasságmodellt vallják, vagy a Biblia bizonyos értelmezését), és egyre inkább velük szemben állnak az elhajlók, akik minden eddig tisztelt értéket felrúgnak engedve a korszellemnek.

Keresztényként nehéz lenne vitatkozni a szerzővel, mert amit leír, az teljesen igaz. Ráadásul helyesen mutat arra, hogy a Szentírás is beszél erről a jelenségről - mármint a "kétféle egyház" megjelenéséről az eszkatológiai időkben. Tényleg olvashatunk arról, hogy lesznek akik a kegyesség látszatát mutatják, de annak igazi erejét, vagyis belső tartalmát valójában tagadják. Olyanok, akik "Uram, uram"-ot kiáltoznak, csodatettekre hivatkoznak, prófétálnak, ám valójában Jézusnak semmi köze nincs hozzájuk. Az utolsó idők egyik jól felismerhető vonása a két egyház egymás mellett élése, miközben mindkettő távolodik a másiktól, és így egyre jobban felismerhetővé válik a kontraszt, a mélyreható különbség az igazi és a hamis hit között. Ennek értelmében abban is igazat adok a szerzőnek, hogy a keresztények közötti véleménykülönbségek tényleg nem feltétlenül a sokszínűség jelei, hanem akár a "két egyház" ütközéséből fakadó baljós jelek is lehetnek - attól függően milyen kérdésekben áll ez a nézetkülönbség.

Mégis, több probléma van ezzel a cikkel, melyeket azért nehéz észrevenni, mert nem a felszínen találhatók, hanem mélyebb gyökerekből táplálkoznak vagy éppen az írás egyfajta sugallatként utal rájuk, ám nem mondja ki őket kerek perec. 

Így például a cikket olvasva az az érzés hatalmasodik el az emberen, hogy az aposztázia éppen most történik, a kétféle egyház ezekben a pillanatokban válik el egymástól a posztmodern nyugati világ számos küzdelmes kérdése mentén. Jó példa erre, hogy a cikk XVI. Benedek pápát még az utolsó igazi pápának nevezi, Ferenc pápa már megalkuvónak számít, mert ő "szociális evangéliumot" hirdet. Vagyis, éppen mostanában vagyunk szemlélői a kétféle egyház kibontakozásának: a 21. század az a színpad, az a történelmi fordulópont, amikor egy kereszténynek dönteni kell, melyik egyházhoz húz a szíve. Mindez nyilvánvaló torzítás, hiszen az utolsó idők Krisztus feltámadása óta tartó távlat, vagyis a jelenség nagyjából kétezer éve kíséri az egyházat. Másként fogalmazva, mindig is volt nézetkülönbség a hívők között, és mindig is volt aposztata és valódi egyház. Az persze igaz lehet, hogy a nézetkülönbségek kirajzolódásának jobban kedvez egy liberális társadalom, mintsem például egy diktatórikus elvek mentén szerveződő, de ettől a jelenség még nem újdonság, csak erősebben kerül a felszínre. Egyébként hermeneutikai betegségnek tartom, amikor valaki úgy beszél a Bibliában lefestett utolsó időkről, mintha azt a 21. századról írta volna János apostol. Ebben az esetben ugyanis komoly redundancia lenne a szövegben, hiszen ha mindez csakis rólunk szól, az előző évszázadok  kereszténysége számára igen csekély vagy semmiféle relevanciával nem bírt. Ezt pedig egyetlen keresztény sem gondolhatja komolyan.

A másik probléma, hogy a cikk maga akarva-akaratlanul azt a nézetet fogja erősíteni az olvasóiban, hogy biztos-ami-biztos alapon jobb a nézetkülönbségektől tartózkodni, mert akkor nem sodródunk bele a kétféle egyház széthúzásába. Ezt persze így szó szerint nem tartalmazza az Új Exodus írása, csupán hangsúlyaiban érezhető: mivel a nézetkülönbségek erősen össze lettek kötve az aposztáziával, emellett pedig egyáltalán nem esik szó a sokszínűség értékeiről és erejéről, nehéz más következtetésre jutnia az olvasónak. Azt hiszem tehát, hogy a cikkel az a probléma, hogy egy valós dologról szól, ráadásul valóban bibliai kiindulópontból - de ezt felhasználja egy bizonyos üzenet továbbítására, mely nem feltétlen következik a kiindulópontból.

Nos, ez egyébként sokszor általános jelenség mind az egyházban, mind a politikában és a közéletben, ahol a sajtótermékek, a média különféle területei a nem direkt eszközeikkel ugyanilyen módon a befolyásolásra törekszenek. Az emberek szeretik az ilyesmit, mégpedig két okból. Az egyik, hogy nem kell túlságosan nehéz döntést hozniuk, hiszen ezek a források látens módon eligazítják őket, a másik, hogy közben a jólértesültség érzését is megkapják tőlük, mert felrajzolnak és lelepleznek előttük mindenféle tendenciát arról, hogyan is van körülöttük a világ. S miközben az egyik tendenciától félve elzárják magukat, nem veszik észre, hogy egy másikhoz csatlakoztak, amelynek ugyanúgy megvannak a hátulütői, és amely egy másként rossz sodrásba keverheti őket.

2020. január 8., szerda

Mit jelent a nyitottan gondolkodó keresztény?

Richard Bauckham misszióról szóló könyvecskéjében felvet egy fontos gondolatot, amely túlmutat a misszió keretein. Olyannyira túlmutat, hogy érzésem szerint az emberi gondolkodás egyik potenciális adottságát ragadja meg, amelyet ha jól használunk, falakat dönthetünk le, de ha rosszul, szakadékokba zuhanhatunk. Az ember nyitott gondolkodásáról van szó, amit egyesek (főleg az ateisták) összeférhetetlennek tartanak a kereszténységgel, a konzervatívabban látók pedig általában veszélyes gödörként festenek le. De mit jelent valójában nyitottan gondolkodni?

Kezdjük kicsit talán messzebbről, vagyis Bauckham könyvénél! Már csak azért is, mert azt hiszem a misszió, mint tevékenység bizonyos módon pont erre a paradoxonra épül: a zártságra és a nyitottságra. A misszió valahol annyit tesz, hogy egy dogmatikájába bezárt egyház akar nyitott lenni azok számára, akik még nem hisznek. Egy hagyományaiba burkolt és azt változatlanságban tartó kereszténység kíván rugalmas és elfogadó magtartást tanúsítani a kívülállók felé. A zárt és a nyitott: ezek ellentétes tendenciáknak tűnnek, és ezért úgy gondolkodunk róluk, hogy egymást felülírják, kioltják, ezért együtt életképtelenek és hamisak.

Ez azonban nem igaz. Az egymással ellentétes tendenciák nem feltétlenül egymást kioltóak. Lehetnek egymást erősítők is. Pontosan ez történik a misszióban, ami egy látszólag ellentmondásos jelenségre épül: a partikuláris és az univerzális együttműködésére. Isten személyében és az üdvtörténetben egyszerre érvényesül a kettő. Hogyan? Például, Isten a Szentírás szerint a Mindenség Ura - miközben "Izrael Istenének", vagy "Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének" is nevezi a szöveg. A Biblia szerint Isten betölti az egeket - ám ezzel egyidőben a "népe között lakozik", sőt valamiképpen bennünk személyesen is. Jól látható tehát, hogy a partikuláris és az univerzális egyszerre fér meg a színpadon, de önmagában nem ez az érdekes, hanem ami ebből kialakul a Szentírásban.

Ahogy Bauckham is írja, Isten céljai soha nem érnek véget a partikulárisnál, hanem az egyik partikuláristól a másik felé haladva mindig az univerzális felé mozdulnak. Ez tökéletesen így van. Egyszerűbben kifejezve, a kicsiny kezdet mindig a nagyobb felé mutat, a szűk lehetőségek mindig a tágabbak felé, sőt még bizonyos fogalmak (mint például az üdvösség) egyre gazdagodó jelentéskészlettel rendelkeznek, ahogy az Újszövetség felé haladunk és még azon is túl. Egy apró dogmatikai példa erre a keresztség körüli vita. A gyermekkeresztség mellett érvelők szokták mondani, hogy nem helyes kizárni a csöppségeket a keresztségből már csak azért sem, mert ha az Ószövetség bevonta őket a szövetségbe (a körülmetélkedés révén), akkor az Újszövetség sem zárhatja ki őket. Miért nem? Mert az Újszövetség mindig a nagyobb nyitottság felé mutat, mindig tágítja a lehetőségeket, mindig hozzátesz a meglévőhöz. Ha a gyerekeket közel engedte magához Isten a régi szövetségben, akkor miért tartaná őket távol magától az újban?

Ez az elv szerintem nagyon alapvető és döntő koncepció a Bibliában, és az iránya visszafordíthatatlan, ráadásul mindig a fokozódó nyitottság felé mutat. A Biblia elítéli a rabszolgaságot? Nem, de ahogy haladunk az Ószövetségtől az Újszövetségig, látszanak a tendencia körvonalai, melyek leginkább az enyhülés, sőt talán a megszűnés felé mutatnak: Krisztusban tulajdonképpen már nincs is szolga vagy szabad. Ugyanez a helyzet a nőkkel való bánásmóddal, vagy éppen azzal, hogy az evangélium nemcsak a zsidóságé, hanem a Föld végső határáig el kell jutnia. A zártabbtól, a szűkebbtől megyünk a tágabb és nyitottabb felé.

Nyitott kereszténynek lenni úgy gondolom valami olyasmit jelent, hogy az ember felismeri ezt a kibontakozást és beáll annak a sodrába. Nem véletlenül használtam a sodrás kifejezést, mert ha az ember nem uralja bizonyos mértékben ennek a folyónak az erejét, akkor az olyan módon ragadhatja magával, hogy végül sziklához csapja. Ezért aztán máris jönnek a kérdések: milyen változók korlátozzák ezt a nyitottságot - hiszen abszolút nyitottságról nem beszélhetünk? Ha túlságosan nyitottak vagyunk, nem oldja ez fel végül a hitünk dogmatikai tartalmát? Vajon hogyan jutott el az egyház egy becsontosodott és monolitikus változatlansághoz, ha a saját Szentírásában ott van ez a tendencia? Hogyan lehet megtalálni valamiféle vállalható középértéket, amikor nyitottan gondolkodunk, miközben ragaszkodunk a hitünk tartalmához?

Én a magam részéről azt hiszem a kereszténységnek vannak bizonyos támpontjai a sodrás kezeléséhez. Erről szól végülis a dogmatikánk, az ezen alapuló hitvallásaink és valahol persze a belső meggyőződéseink és gondolkodási hajlamaink. Úgy is mondhatnám, mindezek jelentik a csónakmotort vagy evezőlapátot, amely irányíthat bennünket a sodrásban. Az azonban nem mindegy, hogy a sodrást akarjuk uralni, miközben kihasználjuk annak dinamikáját, vagy a folyót szeretnénk megállítani. Az első esetben az ember elfogadja, hogy van sodrás, azt nem tartja az ellenségének sem, a rendelkezésére álló eszközöket pedig arra használja, hogy a habjain előrehaladjon és irányban maradjon. A második esetben ugyanakkor a kibontakozás és nyitottság felé mutató tendenciák, azaz a fentebb említett partikuláristól az univerzális felé hajló tendencia maga idegesíti, és gátat akar emelni a folyó sodrása előtt.

Az a gyanúm, hogy a kereszténység sokszor nem szimpatizált a sodrás tényével és legszívesebben megállította volna annak menetét. Számomra ez különbözteti meg egymástól a nyitottan és zártan gondolkodó keresztényt: az egyik a dogmatikáját és hitbeli meggyőződéseit a navigálásra használja fel, a másik azt figyeli, hogyan lehetne vele dolgokat bezárni, újra leszűkíteni. Nem mindegy hova tartozunk.

2020. január 5., vasárnap

Két idős úr forradalma

Érdekesnek tartom, hogy amikor pápaválasztás zajlik Rómában, mintha az egész nyugati világ feszülten és érdeklődve figyelné a fehér füst felszállását - még azok is, akik nem katolikusok vagy akár semmi közük nincs a kereszténységhez sem. A pápa figurája vonzza a tekintetet, foglalkoztatja az emberek gondolatvilágát, különösen ha azt a pápát Ferencnek hívják és hevesen rácsap egy nő kezére a kamerák előtt. Hiszen ez az aprócska botrány jól egybevág "A két pápa" című film szellemiségével!

XVI. Benedek (Anthony Hopkins) és Jorge Mario Bergoglio (Jonathan Pryce)
Nem a tiszteletlenség miatt írom, hanem azért, mert a brazil rendező, Fernando Meirelles filmje nem hagy nekem más lehetőséget: ez a produkció két öregemberről szól. Mindkettőt egy túlmisztifikált pódiumra helyezte az egyházban elfoglalt pozíciója, de attól ők még továbbra is csak két öregember maradtak. És persze amitől ez a film jó, hogy nem értik egymást, vitatkoznak, összeütköznek, teológiai kérdésekben éppen az ellenkező irányból közelítenek, miközben mégiscsak képesek bizonyos pontokon találkozni, például együtt énekelni slágereket a másikkal, vagy éppen kiabálva végignézni a Németország-Argentína döntőt. Végül XVI. Benedek, aki kemény konzervativizmusáról és a dolgok változatlanságához való ragaszkodásáról volt híres, megtesz egy olyan lépést, amit nyugodtan lehet forradalminak nevezni. Nem, nem arra gondolok, hogy lemondott a pápai székről (noha az is egyfajta forradalmi döntés volt), hanem arra, hogy tudta kinek a kedvéért teszi meg mindezt. XVI. Benedek minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy egy olyan ember örökli meg tőle ezt a pozíciót, aki hozzá képest szögesen ellentétesen gondolkodik. Nos, ezt feltétlenül forradalminak kell nevezni. Igen komoly jellem szükséges ahhoz, hogy egyrészt az ember beismerje saját maga előtt a saját alkalmatlanságát, másrészt önként átadja a helyét valakinek, aki bizonyos értelemben pont az ellentétének nevezhető. Ilyenkor a hatalomgyakorlók inkább még görcsösebben markolják a trónt, hazudnak maguknak önnön képességeikről, és ahhoz hogy végül meggyőződésből mégis elengedjék a hatalmat, elsősorban a maguk árnyékán kell túllépniük.

Benedek lemondása egy roppant tanulságos történelmi tény, mert jól bizonyítja, hogy a forradalmi tettek nem liberalizmushoz vagy konzervativizmushoz köthetők, hanem magához a konkrét emberhez, a helyzet felismerésének képességéhez, az önmagunkban zajló, belső mérlegelés révén megszülető döntéshez. Ez a film tehát valahol két forradalmár egyházfőről szól, ebben a forradalmiságban találkoznak ők ketten: Benedek ehhez a forradalmi ponthoz érkezett el a lemondásával, Ferenc ettől a ponttól indult tovább a maga útján.

Számomra ez volt Meirelles filmjének legfontosabb üzenete. A film nem az Isten magasztos helytartóiról szól, hanem két idős úrról. Míg a hívő tömegek valamiféle katolikus szuperhősként tartják számon a pápákat, akik isteni teljhatalommal óvják az egyházat, a film szerencsére kevesebbnek mutatja be őket. Megfosztja a pápákat a rajongástól, cserébe szerethető karaktereket ad a nézőinek. A forgatókönyv jó része persze fiktív, hiszen senki sem tudja pontosan milyen beszélgetések zajlottak a két pápa között, de mégis szimpatikus az igyekezet, hogy újra és újra kiderüljön, a pápák épp olyanok, mint mi vagyunk.

A két pápára ebben az értelemben tökéletesen rímmel Ferenc legutóbbi sajtószereplése, amikor ingerülten rácsapott egy őt erősen megrángató nő kezére. Az emberek - főleg a Ferenccel nem szimpatizálók - azonnal elkezdtek mindenféle túlzó hangnemű kritikát megfogalmazni a pápa alkalmatlanságáról, pedig ebből az aprócska és túllihegett epizódból pontosan ugyanaz derült ki, mint Meirelles filmjéből. Hogy Ferenc ugyanolyan ember, mint bárki más, és ha eddig többnek gondoltuk, akkor mi gondoltuk rosszul.