2019. január 30., szerda

Németh Sándor és az internet frontjai

Egyik friss írásában Németh Sándor kifakadt az internetre. Azt tapasztalja, hogy a virtualitásban minden egyházat és annak vezetőit "teljes torokkal" gyalázzák, gyűlölködő csoportosulások jönnek létre, melyeket főleg kiszakadt, frusztált exkeresztények alkotnak. Őket a bosszú tüzeli, hogy minél nagyobb kárt tudjanak okozni az elpusztítandó egyházaknak és közösségeknek. Ez meglehetősen borús helyzetértékelés a Hit Gyülekezete pásztorától - én pedig osztom is meg, nem is Németh Sándor internetről szóló véleményét. Ám a helyzet ennél szerintem jóval komplexebb.

Ha van valami, amin csodálkozni lehet, az az időzítés. Amióta én a virtuális világban járok-kelek - és ez nem tegnap óta van -, folyamatos élményem, hogy névtelen kommentelők állandóan szapulják a Hit Gyülekezetét. Miért pont most telt be a pohár? Ez az egyik, amit hirtelen nem tudok megfogni, persze nem tartozom a gyülekezethez, és nem ismerem Németh Sándor konkrét indokait sem, melyek cikke megírására sarkallták. Az viszont biztos, hogy az a bizonyos pohár most nagyon betelhetett nála - erre az ehhez hasonló kemény mondatok is utalnak:

"A kereszténységgel szemben olyan alvilágot szült a virtuális világ, amelyből teljesen kiveszett a konstruktivitásra való törekvés, a korrekciónak és jobbításnak a szándéka: ezek pusztítani és temetni akarnak bennünket; és mindezt úgy teszik, hogy Isten szolgáinak, prófétáinak szerepében tetszelegnek."
Érzek némi ellentmondást abban, hogy valaki exkeresztényként mégis Isten szolgájának szerepében tetszelegve akarja gyalázni az egyházakat az interneten. Olyat már láttam, hogy valaki a hitétől elfordulva ateistává vált, és elkezdte kritizálni a kereszténységet - de ezt büszke ateistaként tette és egyáltalán nem kívánt Isten szolgájának látszani. Mindazonáltal most nem ez a lényeges, a mondanivalót így is értem - és azt hiszem még érzem is. De mit érezni pontosan az interneten?

Kezdjük ott, hogy egyfelől igazat kell adni Németh Sándornak. Az internet mára részben a hittel kapcsolatos csatatérré vált. És ez a csata sokszor tényleg gusztustalan azok számára, akiknek még van gusztusuk. A hitről vitatkozni nemcsak lehet, hanem kell is, de amivel találkozom, az sokszor inkább szól keresztény emberek megalázásáról, lehülyézéséről, a vallás gyalázásáról, szavak kiforgatásáról, mégpedig válogatás nélkül. Azt szoktam mondani főiskolai hallgatóimnak, hogy míg a jó vita felüdítő, a veszekedés feldühítő - előbbit generálják, utóbbit kerüljék. 

Másfelől azonban tisztességesnek érzem feltenni a kérdést, miért is zavar bennünket valójában az erős kritika? A hangvétel egy dolog: megismétlem, nem tudok azonosulni a mocskolódó és keresztényeket alázó stílussal. Azt hiszem azonban ennél többről van itt szó. Ha lehet ezt így megfogalmazni, mi keresztények magának az internetnek a "természetére" nem vagyunk felkészülve, és ez részben a mi felelősségünk, részben rajtunk kívülálló dolog.

A helyzet az, hogy a kereszténység jó része az internet térhódítása előtt a maga buborékjában élt. Kívülről persze akkor is kapott impulzusokat, támadásokat és kritikát, de ezek általában nem dömpingszerű méretekben érkeztek, beazonosítható irányokból fakadtak (pl. amikor a Hit Gyülekezetét a politikai hatalom vagy egy másik felekezet presszionálta), és ezért viszonylag könnyű volt összezárni velük szemben. Ám az interneten úgy tűnik, mintha a kritika szakadatlan zubogna, ráadásul egyszerre sokféle, megfoghatatlan irányból. Nincs kontroll alatt, hogy a hívők mit nézzenek, mit olvassanak, mit gondoljanak és hogyan reagáljanak az őket személyesen is utolérő kritikus hatásokra. Ez totálisan ellentétes a buborék-létformával, amibe a keresztények hajlamosak belefeledkezni. De a buborékon belül is néha elfogy a levegő. Ilyenkor minden normális ember érzi, hogy egy szubkultúra levegőjét is jó néha kicsit átszellőztetni, az internet pedig mintegy rákényszeríti az egyházakat arra, hogy ezt megtegyék. A baj azzal van, hogy ez a "szellőztetés" parttalannak tűnik és nincs az adott felekezet vagy gyülekezet befolyása alatt.

A másik dolog, ami egyszerre áldás és átok, hogy az interneten sincs kontroll, és tulajdonképpen szűrők nélkül bárki, bármit összeolvashat, megnézhet, meghallgat magának - aztán ebből az egyvelegből gyúrhat egy személyesen specifikált boldogságportfóliót. No persze rengeteget lehet jó értelemben tanulni a neten - de rossz értelemben is. Ahogy látom, a keresztények nagy része pedig ahhoz volt eddig szoktatva, hogy a szűrő nem bennük, hanem a pásztorban, a gyülekezetben, egyházvezetésben, vagyis a klérus kezében van. Amit ők szűrnek, arra a laikus rétegnek sincs szüksége, amit átengednek a gyülekezeti szűrőn, azt viszont érdemes fogyasztaniuk. Az internet szellemiségétől ez a "központi filterezés" merőben idegen. Itt az embernek magának kellene szűrnie - de hogyan lenne rá képes, ha ellenkező irányban szocializálták a gyüliben?

Összegezve tehát, én itt két kontrollálatlan dolog frontális ütközését érzékelem: sem az egyházak kezében nincs kontroll az internetről érkező kritikák felett, sem az interneten nincs kontroll a tartalmak felett. A kettő összjátéka pedig tényleg sok problémát tud okozni, amit kezelni kellene - és nemcsak az egyházaknak, hanem úgy általában is valahogyan. Ennek egyetlen vállalható módja pedig csakis az lehet, ha szűrni tanítunk. És ez nyilván nem azt jelenti, hogy a "bejáratott útvonal" elve alapján megmondjuk a híveknek, mit illik és mit nem illik tenniük a virtuális hálón, hanem a szűrés elveit szükséges átadni. Vagyis Németh Sándor aggodalmára a legkorrektebb megoldás az lehet, ha a keresztények önállóan kezdenek gondolkodni. Hogy ez jó vagy rossz konklúzió, azt az olvasóra bízom...

2019. január 28., hétfő

A véletlen puha párnája a tudományban és a hitünkben

Klasszikus felvetés, hogy a világ és benne minden létező dolog vagy véletlenül jött létre, vagy valaki megalkotta. A kérdés persze elnagyolt, hiszen a véletlen nem feltétlenül áll önmagában (a természeti törvények szükségszerűségét is mellé tehetjük), de mégis nagyon sokan használják ezt a fogalmat - s mintha azért tennének, hogy Isten személyét kiváltsák vele...

Kép innen
A filozofikus kérdés két okból merült fel bennem. Egyrészt, az utóbbi időben részt vettem az Értelmes Hit elnevezésű, frissen indult rendezvénysorozat nyitó alkalmán, ahol többek között kozmológiai érveket hallhattam a világ keletkezéséről - beleértve például a klasszikusnak is nevezhető kalam kozmológiai érvet, mely sokkal többről szól a populárisan közismert, három sorban összefoglalható levezetésnél. (Ha nem tudod miről van szó, itt akár magyar felirattal is gyorsan megnézheted!) A kalam kozmológiai érv alapján egyértelműnek tűnik, hogy a világban zajló események és dolgok, s maga a világ is ok-okozati viszonyban állnak egymással, vagyis nem sok közük van a véletlenhez. Másrészt, beleolvasgattam az ismert katolikus tudós, Jáki Szaniszló egyik igen fárasztó stílusú könyvébe, mely Isten és a kozmológusok kapcsolatát próbálja taglalni. Jáki nyelvezete nekem feleslegesen túlbonyolított, noha remek kérdéseket vet fel - és a remek kérdések között is sokat foglalkozik a véletlen fogalmával, melyet gyakran hasraütésszerűen dobálózva használunk a mindennapi beszédben, de a tudományos elméletek kontextusában is.

Ez azért is furcsa, mert úgy látszik, magával a véletlennel két, egymástól gyökeresen eltérő gondolkodású csoport is haragban áll.

Egyfelől a véletlent nem szeretik emlegetni azok az ateisták, akik az egész valóságot erősen determinisztikusnak vélik, vagyis alapvetően abból indulnak ki, hogy a valóságban zajló események tulajdonképpen meghatározott módon történnek. Másfelől ugyancsak kerülik a véletlen emlegetését például a keresztény hívők, akik minden történés mögött isteni vagy sátáni kéz nyomát feltételezik - de semmiképpen sem a véletlenét. Ez persze igaz más világvallások filozófiájára is - gondoljunk itt például az iszlámban a fátumra, vagyis Allah végzetére, amit nem lehet elkerülni. Egy hívő nem szokta azt mondani egy eseményre, hogy az véletlenül történt meg vele - legfeljebb azt mondja, nem ismeri az esemény kiváltó okát. De valahogyan a szálak - még ha részben titokzatos módon is - Isten kezébe vezetnek vissza.

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az emberi gondolkodás történetének nagy részében a véletlent magát "üres szónak", a valódi okok nem tudásának tekintették, azaz egyfajta tudáshiánynak. Később azonban éppen az ellenkezője történt: a magyarázat egyik alapja lett bizonyos tudományos elméleteknél. Kissé paradoxnak tűnik számomra, hogy egy hiánnyal akarunk magyarázni, hiszen maga a magyarázás pont azért történik, hogy egy hiányt megszüntessen, valami addig meg nem értett dolgot megérthetővé tegyen. Érdekes egyébként, hogy még maga Darwin is egyszer ezt írta: "Nem tudom úgy tekinteni az univerzumot, mint a vakvéletlen eredményét". Mielőtt valaki félreérti ezt a kijelentést, meg kell jegyezni, hogy Darwin itt nem egy Teremtő létezésére akart utalni - megjegyzésével inkább arra gondolt, hogy az igazi okokkal kapcsolatban tudatlanok vagyunk. A tudatlanságunk az okokkal kapcsolatban azonban nem az okok hiányára, hanem csak a tudásunk hiányára utal.

Egyszóval és röviden, általánosnak tűnik az a meggyőződés, hogy véletlenen valami olyasmit értünk, ami az okokkal kapcsolatos tudáshiányunkból fakad. Mára azonban a helyzet megváltozott, és a véletlen törvénnyé vált számos gondolkodó eszmefuttatásában. Például a biológus Pierre Delbet még 1913-ban a következőt írta:
Ma a véletlen törvényként, a legáltalánosabb törvényként jelenik meg. Puha párna lett számomra... de ez egy tudományos párna.
Úgy tűnik tehát, hogy a véletlen szerepe jelentősen megváltozott az utóbbi évszázadban. Eddig a magyarázat hiánya volt, ma pedig sokszor magában egy magyarázat a dolgokra. Nem akarom most ezt a bejegyzést tovább bonyolítani a kvantumfizikával és más, egyébként nagyon is témába vágó kérdéssel, de azért egy megjegyzés még idekívánkozik. Ian Barbour azt írja, hogy a kvantumelméletben jelen lévő határozatlanságra háromféle értelmezéssel próbáltak választ adni. Az egyik szerint a világ önmagában teljes mértékben determinált (vagyis minden meghatározott pályán haladva történik), a másik szerint agnosztikusnak kell lennünk ebben a kérdésben (nem tudhatjuk pontosan hogyan működik ilyen szempontból a világ), míg a harmadik természetesen az indeterminált (nem meghatározott pályán haladó) világban hisz. Nem meglepően utóbbiban beszélhetünk leginkább a szabad akaratról. A nagy kérdés az, hogy a keresztény hittel vajon mind a három koncepció összefér? Vannak olyan tudósok, akik azt mondják, ha túl sok helyet adunk a véletlennek, az a materializmust támogatja. Vajon tényleg igazuk lehet? Hívő emberként hogyan viszonyuljunk a véletlenhez?

A hétköznapok szintjén persze gyakran használunk olyan kifejezéseket, hogy "ez véletlenül történt így", esetleg "véletlenül összefutottam Gipsz Jakabbal". Ezzel azonban csak arra utalunk, hogy bizonyos események kimenetelét nem láttuk előre, vagy bizonyos okok következményeivel nem tudtunk számolni. A kérdésem viszont nem az ilyesféle véletlenre vonatkozik, hanem arra, ahogyan ma egyfajta törvényként tekintenek a véletlenre. Keresztényként beépíthető-e egy instabilabb, indetermináltabb világ a keresztény világképünkbe?

2019. január 23., szerda

András atya és a papfóbiások

Azt hiszem be kell vezetnünk hivatalosan is egy új fogalmat a kispap vagy szerpap mellé: ez pedig a sztárpap. Időről-időre előbukkannak olyan - főként katolikus - egyházi személyiségek, akik a szélesebb társadalom szemében nagyon felkapottá és ismertté válnak, még ha nekik nem is ez volt a céljuk. Hodász Andrással is ez történt, illetve még valami: egy homoszexualitásról szóló botrányműsor egyik szereplőjévé vált, és az elégedetlen liberális oldal most rajta is köszörüli a nyelvét. Rosszul teszi.

Kicsit sajnálom, hogy az elmúlt időszak több bejegyzésében is konkrét személyekkel foglalkoztam - előbb Ákos, aztán Ruff Tibor, most pedig András atya van terítéken -, mert ez azt a látszatot keltheti, mintha kötekedni szeretnék velük. Erről természetesen szó sincs, de egyszerűen életem filmkockái valahogy most úgy peregnek, hogy az ingerküszöbömet elérő események mindig konkrét emberekhez kapcsolhatók. Ez történt most is, ráadásul egy szó szerint meleg témában.

A számomra egyébként nagyon szimpatikus fiatal katolikus pap, azaz Hodász András atya azonban nemcsak az én ingerküszöbömet ütötte meg, hanem úgy nagyjából a mértékadó liberális sajtóét is. Történt ugyanis, hogy András atyát a köztelevíziónak csúfolt egyik csatornán a homoszexualitásról szóló műsorba invitálták - melynek nem titkolt célja az volt, hogy a melegeket gyógyításra szoruló, beteg embereknek fesse le a nézők számára. Hogy a melegek tényleg betegek és segítségre szorulnak, avagy ez egy szűklátókörű és igazságtalan szemlélet, arról régóta folyik a késhegyre menő vita a liberális-konzervatív frontokon. Mindazonáltal a koncepciót jól mutatja a tény, hogy a műsorba úgy hívták meg az ellenoldalt képviselő egyik ismert szervezetet, hogy az csak órákkal az adás előtt értesült a meghívásról, így annak eleget tenni nem tudott.

Nos, én megnéztem ezt a műsort és kifejezetten András atya miatt tettem. Bevallom őszintén, engem egyáltalán nem zavart, hogy az egész produkció egy felvállaltan konzervatív értékrend mellett érvelt a homoszexualitással szemben. Ami zavart, az a pártatlanság látszata, az elfogulatlanság színlelése. A műsor azt sugallta, hogy a vita a meg nem jelent ellenoldal miatt maradt el, de amúgy itt mindenki az objektivitásra törekedett volna - vagyis a műsor szervezői nemcsak hogy kihagyták az ellenvéleményt képviselőket, de még rájuk is tolták ezért a felelősséget. Témától függetlenül, nagyon utálom az ilyesmit, visszataszítónak tartom, talán nem kell megmagyarázni miért. De vegyük észre, hogy András atyának emiatt egy eleve manipulált kontextus díszletei közé kellett belépnie, és ott megszólalnia, mint az egyház hangja. Mivel korábban már láttam vele készült interjúkat és előadásait is hallgattam, ezért figyeltem az átlagosnál is jobban a szavait, hogy mihez kezd ezzel a helyzettel. Aztán szembesültem azzal, hogy vele mihez kezdett a liberális sajtó. Utóbbihoz fűznék néhány gondolatot.

Először is, szerintem fontos, ha egy közfigyelemben álló embert meg akarunk érteni, akkor azt talán ne egyetlen szereplése alapján tegyük. András atya az elmúlt években csomó helyen felbukkant: írta a 777 blogot, számos tévéműsorban interjúzott, egy könyv szerzője, valamint még a TedXDanubia egyik előadója is volt. Ha valaki veszi a fáradtságot, akkor ebben a szélesebb perspektívában láthatja a szóban forgó beszélgetést is. Nekem eddig az volt az összképem Hodász Andrásról, hogy képes kiállni a hagyományos értékek mellett, miközben azért kormánykritikus tud lenni, valamint széles teológiai műveltséggel rendelkezik - s ami a legfontosabb, nagyon is párbeszédképes. Mindezek alapján egyáltalán nem olyasvalakinek tűnik, aki vette a kalapját és elment kiélni a homofóbiáját a kormánypárti médiába - merthogy nagyjából ezt exponálja a liberális oldal, mintha nem venné észre, az ilyesmi mennyire nem illik bele Hodász eddigi portfóliójába. 

Másodszor vegyük már észre, hogy egy katolikus papról van szó. Ez nem jelentéktelen tény a kérdésben. Tényleg a fejünkhöz kellene kapni, mert valaki katolikus papként a saját egyháza tételeit és tanításait a magáénak vallja? Vajon nem inkább az lenne a furcsa és zavaró, ha ennek az ellenkezőjét tenné? Úgyhogy itt is a kontextust érdemes figyelni: vajon mennyire vállalhatatlan Hodász atya megnyilvánulása a sajátjaihoz képest? Milyen reakciók várhatók el a katolikus egyház irányából egy ilyen témában? Értem én, hogy a katolikus egyház korántsem olyan homogén, amilyennek a kívülállók azt képzelik, és a vélemények széles spektruma előfordul benne - de azért a homoszexualitás kérdéséről tudtommal van egyházi állásfoglalás, amit az egyház képviselője talán a magáénak vallhat és megjelenítheti a közbeszédben. Ezért felelősségre vonni pont olyan, mintha egy muszlimot számon kérnének, amiért olvassa a Koránt és hisz Allahban.

Harmadszor, a kritikusok mintha szelektíven hallgatták volna a műsort, és talán nem tűnt fel számukra, hogy Hodász többször is olyan értékek mellett állt ki, melyek éppen egy magát liberálisnak nevező ember számára kiemelten fontosak lehetnek: a szólás- és véleményszabadság, avagy a párbeszéd elkerülhetetlensége és nyílt felvállalása. Ugyancsak felhívta a figyelmet arra is, hogy a stúdióban lenne a helyük azoknak, akik az ellenvéleményt képviselik, és bizonyos kérdésekre nekik lenne szerencsés válaszolni. Megtörténhetett volna, hogy ezeket a mondatokat szemezgeti ki a másik oldal a beszélgetésből, vagy legalább megemlíti őket, de ez nyilván nem állt érdekében.

Félreértés ne essék: nem vagyok András atya fogadatlan prókátora, védőügyvédje, de még távoli ismerőse sem. Nem szorul a védelmemre, és ahogy olvasom saját álláspontját a történtekről, korrekt módon meg tudja védeni saját magát. Amiről a fentiekben írtam, az részben ugyan miatta pattant ki, ám valójában egy nála szélesebb jelenségre mutat. Nekem úgy tűnik, nem Hodász homofób, hanem a liberális oldal érez szorongást: ha meglátnak egy papot, az ezek szerint önmagában az elutasítás reflexét váltja ki belőlük. Ilyenkor még az sem számít, ha az a bizonyos pap nem olyan, mint ahogy egy tipikus paptól egyébként azt megszokhattuk, hanem számos ponton közel áll a mai világ bevett értékeihez.

Akkor talán hívjuk ezt papfóbiának!


2019. január 20., vasárnap

A mit és a hogyan...

Az internet forgatagában elém került Ruff Tibornak, a Hit Gyülekezete filozófus-teológusának egy korábbi írása Isten keménységéről, melyben megkísérelt választ adni egy őszinte hívő őszinte kérdéseire. A kérdések mondhatni az unalomig ismert, de panelszerűen visszatérő dilemmákra vonatkoztak: az Isten parancsára elkövetett erőszakról, bosszúról, nők és gyermekek kiirtásáról szóltak. Kíváncsi voltam, vajon hogyan ragadja meg a problémát az ismert filozófus-teológus?

Szögezzünk le mindjárt az elején két tényt! 

Az egyik, hogy a bevezetőben említett kérdéskörök a kérdéseknek is csak a felszínéhez tartoznak. Amikor valaki őszintén tépelődve feldobja a labdát, hogyan férhet össze Isten szeretetre épülő jellemével embertömegek durva elpusztítása, városok eltörlése a föld felszínéről, komplett népek megsemmisítése, akkor valójában szerintem nem ezek az igazi kérdései. Az igazi kérdések az ilyen kérdések mögött vannak, és sokkal inkább Isten személyére, a bibliai textus erkölcsi-történeti hitelességére, sőt magának a Szentírásnak, mint erkölcsi iránytűnek a megbízhatóságára vonatkoznak. Mindez számomra azt jelenti, hogy érdemesebb lehet talán ezekkel a problémákkal foglalkozni, mintsem a konkrét kérdésekre válaszolni. Ezt egyébként valószínűleg Ruff Tibor is érezhette valamennyire, hiszen írása nagy részében Isten természetéről, az ember és Isten közti távolságról, és Isten tekintélyéről beszél. Merítése mégis nagyon sekélyesnek tűnik és egyáltalán nem tér ki magára a szöveget érintő dilemmákra - pedig azok komoly hatással vannak magára az értelmezésre is.

A másik tény, hogy ez az egész problémakör nem pusztán kognitív, hanem lélektani nehézséget is jelent egy mai olvasó számára. Sőt, a lélektani probléma talán még nagyobb és meghatározóbb is a kognitívhoz képest. Ha egy hívő ember őszintén bizalmat szavaz Istennek, akkor a szorongása is őszinte lesz, amit a brutális bibliai passzusok kapcsán érezni fog. Egy Istent szerető kereszténynek nehezen fér meg a szívében a gondolat, hogy vasárnaponként egy olyan Valakinek énekel jámboran dicsőítő és magasztaló dalokat, aki vízbe fullasztotta az egész világot, csecsemők likvidálására adott utasítást, vagy éppen arról beszél, hogy vérrel részegíti meg nyilát és hússal eteti a kardját. Nem, ezek nem a humanista forradalom aggályai, hanem a normálisan gondolkodó, Krisztus szeretetével eligazodni kívánó ember dilemmái. Az érzést magam is átéltem, többek között ezért próbáltam egy sorozatot megírni itt a blogban. 

Egyszóval kettős nehézséggel állunk szemben, mert egyszerre kívánunk az értelem számára is valamiféle utat mutatni a kérdésben, de ezt olyan módon kell megtennünk, hogy az egész probléma lelki vetületére is balzsamként szolgáljon. Vagyis nem csak az számít, mit mondunk a felvetésekre, hanem az is, hogyan beszélünk róla.

Nos, Ruff Tibor cikkében sajnos sem a "mit", sem a "hogyan" nem stimmelt számomra, sőt a kognitív és a lelki szakadékot is inkább csak mélyítette, mintsem betemette volna. A cikk maga hosszú, mégis viszonylag könnyen összefoglalható az a hangulat, amit áraszt magából. Isten nem a mi szintünkön van, és amúgy is szuverén, nem lehet Őt számon kérni. Joga van a kemény ítélethez, főleg amikor minden démonivá válik az emberek között. Az özönvíz idejében élő emberek tulajdonképpen testben élő démonok voltak. A modern humanisták pedig következetlenek, hiszen abból nem csinálnak problémát, hogy az ember például agyoncsapja a szúnyogot. Márpedig az ember és a szúnyog közti távolság kisebb, mint az Isten és ember közti távolság, és ha nekünk jogunk van ilyet tenni, Istennek annál inkább joga van eltörölni mindent a föld színéről. Ráadásul úgy tűnik, sok negatív dolgot genetikailag is továbbadunk a következő generációnak, vagyis nem is feltétlenül rossz kipusztítani a csecsemőket, mielőtt azokban kiteljesednek az így átörökített dolgok. Egyszóval és röviden: Isten lesújt és kész, engedjük ezt meg Neki - még ha a megtévedt humanista korszellem vitatkozik is ezzel.

Azon túl, hogy az egész írást áthatja egy számomra rendkívül taszító és kemény hangnem, ami pont ebben a lélekterhelő témában nagyon aggályos, érdekesnek találom azt is, hogy Ruff Tibor számára a probléma kulcsa inkább a mai világban keresendő, mert az felveti az ilyesféle kérdéseket. Hozzáteszem, az a világ zavarja, amelynek minden pillanatban élvezi az előnyeit, amelynek köszönhetően filozófusként boldogulhat, érvényesülhet, megnyilvánulhat, s amely például a vallásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás adottságát is kínálja számára. Ha Ruff Tibor abban a világban élt volna, amelyről a problémafelvetés szól, talán már életben sem lenne: no nem azért, mert aktívan tett volna valami rosszat, hanem például azért, mert nem Izraelben látta meg a napvilágot.

Nem tudom, hogy a problémát felvető levélíró mennyire volt elégedett Tibor válaszaival, de ha én lettem volna az, biztosan elcsüggedek mire a cikk végére érek. Még egy dolgot azért hozzátennék: az utóbbi időben nagy élvezettel figyeltem Tibor vitáját az ateista Orosz Lászlóval, melyet ráadásul sok-sok órában bonyolított le akár rádióadás, akár élő pódiumvita formájában. Sokat tanultam tőle, ezt őszintén mondom. Ezért mielőtt valaki félreért, nekem nem Ruff Tibor személyével van problémám, sem azzal hogy a Hit Gyülekezetéhez tartozik. Őszintén szólva ez egyáltalán nem érdekel. A gondolataim csakis ennek a cikkének szóltak, amely éppen filozófiailag és teológiailag nem mélyült el igazán a felvetett kérdésekben - ahogy azt pedig többek között a mai evangelikál teológiában is többen megtették. Tisztában vagyok azzal is, hogy borzasztó nehéz ezekre a kérdésekre értelmes választ adni, sőt talán nem is lehet.  Amikor mégis nekifutunk a megmászhatatlan hegynek, azért tesszük ezt, hogy legalább bizonyos magasságig feljussunk az oldalán, ahonnan más panorámából tekinthetünk a valóságra. Én most úgy éreztem, a szerző inkább árkot ásott a hegy tövében, így az még magasabbnak és még félelmetesebbnek látszik. Ez az, ami nem jó.

2019. január 16., szerda

Sokszínűség, egyformaság, és a sytkaizmus...

Az előző bejegyzés kapcsán, a hozzám érkezett reakciók között (a poszt Facebook oldalán) Szikszai Szabolcs feltett nekem egy jogos kérdést: ha jelenleg "kereszténységekről" beszélhetünk, mi az én álláspontom? És ha én állást foglalok arról, milyen a kereszténység, vajon nem lesz ez csupán egy újabb verzió, ha úgy tetszik egy "Sytka-féle kereszténység"? A kérdés jogos. Ráadásul ha létezik "sytkaizmus", akkor engedtessék meg Ákosnak is, hogy úgy értse a kereszténységet, ahogy ő szeretné, vagyis adjunk teret az "ákosizmusnak" is. Jó úton haladunk, ha így teszünk?


Szerintem mindannyian érezzük, hogy miféle dilemmával állunk szemben, hiszen ez a teoretikusnak  tetsző kérdés újracsomagolva mindig előkerül. Magát a problémát két, egymással szemben álló erő hatásaként tudnám a legjobban felvázolni. Eszerint a keresztény hit...

... (1) sajátosan egyéni jelenség. Magyarul, ahányféle ember létezik, annyiféle keresztény hit van a világon. S hogy az egész bonyolultabb legyen, ez a személyes hit állandóan változik is az életünk során, tehát végső soron az egész kérdés megfoghatatlanná válik.

... (2) az egyház által közösen kialakított dolog. A keresztények a kezdettől fogva igyekeztek tisztázni miben és miért hisznek, azaz hol vannak ennek a hitnek a határai. Meggyőződésüket hitvallásokban is kifejezték, és a hitet továbbhagyományozták a következő generációk számára.

A fenti két pont gyakran úgy jelenhet meg a tudatunkban, mint amelyek egymással szemben állva, egymás ellenében hatnak. Szerintem ez a perspektíván is múlik. Ha a hívő embereket, mint kis szigeteket, önálló és független személyiségeket szemléljük, akkor kis túlzással "annyiféle kereszténységgel" találkozunk, hogy végül már olyan alapkérdésekre sem fogunk tudni válaszolni, mit nevezünk egyáltalán hitnek. Ha felekezeteket, mozgalmakat, irányzatokat nézünk, akkor is tarka lesz a végeredmény, mégis láthatóvá válnak bizonyos keretek.

Lehet, hogy vannak olyanok, akik ezen a ponton csóválják a fejüket és arra gondolnak, miért nem egyszerűen a Szentírás hitfogalmából indulunk ki, ha már tudni akarjuk egyáltalán milyen jellegű a keresztény hit. Ez jó ötletnek hangzik egészen addig, ameddig az ember kicsit el nem mélyed benne, mert akkor azt fogja látni, hogy a szöveg értelmezése is számos útelágazásra ad módot ebben a kérdésben. Ezt csak fokozza a tény, hogy a Biblia különböző részei nem pont ugyanúgy beszélnek a hitről. Ha példának okáért fellapozzuk a hírhedten hírhedt Rudolf Bultmann amúgy nagyon alapos elemzését a görög pisztisz fogalomról (ez a szó a hit alapkifejezése az Újszövetségben), akkor is elég bőséges képet fogunk magunk előtt látni. Bultmann ráadásul csak Pál (és kissé János) teológiája alapján mond dolgokat: a hit az apostolnál egyfajta módon összekapcsolódik az engedelmességgel, a hit egy reakció a hirdetett keresztény üzenetre, a hit bizalom Isten megbocsájtásában, a hit egyúttal hitvallás is, vagy éppen a jövőre irányuló reményteli állapot, no és persze Isten puszta létezését elfogadó álláspont... És ezeknél jóval több is, ha a páli teológián túl, de a Szentíráson belül elkezdünk nyomozgatni. 

A hit tehát ez meg ez, meg ez, meg ez, meg amaz. Egyszóval azt lehet látni, hogy a hitről a Biblia által bemutatott kép önmagában olyan, mint egy magas, terebélyes, sok ágával messzire nyújtózkodó fa. Egyáltalán nem könnyű az egészet hirtelenjében átlátni, és ezért veszélyes lehet végleg rögzített és kategorikus kijelentéseket tenni arról, ki hogyan lehet vagy nem lehet hívő.

Ugyanakkor mégis kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az egyház igenis megpróbált kereteket építeni a hit köré, és ezt nem azért tette, mert bigott konzervativizmusa eluralkodott rajta. Ezek a keretek - ha úgy tetszik: kerítés a terebélyes fa körül - éppen a hit védelmét szolgálták a zűrzavart okozó tévtanításokkal szemben. Ha ugyanis minden belefér a keresztény hit fogalmába, akkor az egésznek semmi értelme. Ha minden kereszténység, akkor semmi nem az. Ha egyáltalán semmilyen keret nem létezik, a kereszténység teljesen az egyén produktuma lesz, de akkor tökmindegy miben hisz az ember. Ám a Szentírás - értelmezzük bár nagyon flexibilisen és ezerféle módon - nem parttalanul beszél a hitről. Ezért nem létezhet "sytkaizmus" sem, vagy ha mégis létrehívnék egy ilyesmit, az "csak" bizonyos teológiai hangsúlyokban különbözne a fentebb említett fa többi ágától, míg a teológiai alapokban meg kellene egyezzen, hiszen ugyanahhoz a fához tartozik.

De ki mondja meg, melyek ezek a teológiai alapok?

Nos, az egyház, egész pontosan az első keresztények voltak azok, akik felhatalmazva érezték magukat arra, hogy kereteket teremtsenek, mert a felhatalmazást erre Krisztustól magától kapták. Itt nem a "bibliai idők" utáni, patrisztikus korban működő egyházra gondolok, hanem közvetlen a Krisztus után, az apostolok révén létrejött egyházra. Persze tudjuk, hogy nagyon sok minden spontán módon történt az egyházban, mégis körvonalazhatók bizonyos tisztségek, alapelvek, motívumok, melyek a keretteremtés szándékát mutatják. Vagyis a bejegyzés elején említett két pontom egyszerre valósult meg ebben az időpillanatban. Rengeteg dologról kellene most írnom, amire nem leszek képes egy blogbejegyzésben, ezért most erősen sűríteni fogok: a lényeg, hogy az induló egyház hitvallásokban határozta meg a kerítést. A legrégebbi hitvallás, amit ismerünk, a római gyülekezeté volt, mely egyesek szerint Kr.u.100 körül keletkezett - ez a hitvallás hasonlít a mindenki által ismert Apostoli Hitvallásra (mely egyébként a mai formáját csak a 8. század körül nyerte el). Az ilyesféle hitvallások pedig alapját képezték annak az első négy egyetemes zsinatnak, melyek következtetéseit tulajdonképpen a magukat bibliai hitűnek valló keresztények mindannyian elfogadják.

Röviden szerintem a helyzet tehát az, hogy a két tényt, miszerint a hit valamiféle módon egyéni dolog, és a hit a hitvallásokban kifejezett közösen vallott tartalmakon alapszik, melyek egészen visszanyúlnak a kereszténység indulásáig, nem jó egymással szembehelyezve szemlélni. Igen, még akkor sem, ha egyébként az "egyéni" és a "közösségi" szint egymással szembefeszülő erőhatásokat takar. A helyzet sokkal inkább az, mint a régi gyermekjátékban, amit még az általános iskolában játszottunk. Megfogtuk egymás kezeit és körbe-körbe pörögtünk, élvezve azt, hogy a pörgés majdnem szétszakít bennünket, miközben erősen markoltuk a másik kezét. A játékban egyszerre kell a centriguális és centripetális erőnek érvényesülnie, mert ha csak az egyik van, akkor nincs játék sem. Én ilyennek látom a hitet is: az egyik erő a hit személyessége felé húz, a másik erő dogmatikusabban a közösségi hitvallások felé. De ahhoz, hogy a hitben lendület legyen és pörgés, valamint nem utolsó sorban élvezzük is, hogy hívő emberek vagyunk, mindkét ellentétes erő egyidejű jelenlétére van szükség. A kereszténység valahol nem más, mint két egymásnak feszülő erő dinamikája. Minden túlzott dogmatizmus és túlzott egyénieskedés ugyanahhoz vezethet: a játék és pörgés végéhez.

2019. január 11., péntek

Ákos hite és a kereszténységek

Egy közös ponton egész biztosan érintkezik Jézus és Ákos személye: mindketten hosszú ideje emberek tömegeinek okoznak örömöt vagy éppen botrányt a meggyőződésükkel. De az is biztos, hogy mindkettőjük a maga módján egyfajta talányt jelent. Elmondom, miért jelent nekem Ákos talányt, és mi köze ennek a címben használt furcsa kifejezéshez...

Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy bárki hitéről ítéletet mondjak - ezt a privilégiumot meghagyom Istennek. Ákos kapcsán azért mégis eltöpreng az ember, mert immáron 30 éve aktív közszereplő, aki a dalszövegeivel, előadói karrierjével, politikai nézeteivel, és ami most lényeges, a hitről alkotott felfogásával is szinte kiprovokálja a véleménynyilvánítást. Hogy véleményünk legyen Ákosról, az tehát leginkább Ákosnak köszönhető, aki mindent megtesz ezért. Nincs is ezzel semmi gond.

Nem bántani szeretném, már csak azért sem, mert én kedvelem a dalait, a modernizmusnak szóló kritikus hangvételét, a néhol elvont, néhol még önkritikára, mitöbb öniróniára hajló sorait. Tetszik az a zenei kísérletsorozat is, amit karrierje évtizedeiben megengedett magának, amikor a középvonalas popzenétől a szintipoppon át a rockig mindenbe belefogott. Elismerem tehát zenei kvalitásait, színpadi tehetségét, szívós nyughatatlanságát, ami a pályáján tartja - véleményem szerint egy politikától is függetlenül megálló, teljesen megérdemelt siker állandó jelenlétében. Ám ahogy a vele készített kiváló portréfilm utolsó tíz percében a keresztény hitről beszél, az gondolkodtatott most el. Egyébként szerintem nagyon értékes dolgokat mond, ez a kijelentése pedig mindent össze is foglal számomra:

"Ma már az üdvösségről se lehet beszélni. Évszázadok teltek el az üdvösség és a kárhozat kettőségében: ez volt a két pólus, és az embernek az életében el kellett döntenie, hogy melyik felé gravitál. Ezek a pólusok megmaradtak, léteznek ma is. Vagy üdvözülünk vagy elkárhozunk, nincs köztes megoldás vagy felmentés... csak ma már nem tudunk ezekről a pólusokról."

Rájöttem, hogy Ákos mindig is azért hozott zavarba, mert nem voltam képes eldönteni róla, hogy valóban kereszténynek, azaz a szó bibliai értelmében testvéremnek tudom-e nevezni, vagy csupán emblémaként használja a kereszténységet, mely inkább a konzervatív látásmódjához tartozó kellék, mintsem belső meggyőződésből kiinduló erőforrás. Itt most nem a láthatóan felvállalt katolikus hitével kapcsolatos dogmatikai eltérésekre gondolok (melyek az én protestáns meggyőződésemmel több ponton sem rokoníthatók), hanem egyszerűen annak a hitnek a tartalmára, amit a dalaiból és az ilyesféle interjúkból kiolvashatok. Őszintén szólva, nekem egy darabig ő túlságosan világinak tűnt, néhol összekapcsolódva a nagypolitikával, ráadásul a könnyűzenei ipar mainstream forgatagához nem is igazán passzol a visszafogott istenhívő srác karaktere - a jelenség olyan életidegennek tűnt számomra, mint amikor egy agyontetovált, orrpiercinges lelkésznő káromkodva hirdet igét a szószékről. De aztán időnként mindig érkezett tőle egy-egy olyan impulzus, dalszöveg, interjú, hogy kénytelen voltam mérlegre tenni az Ákos hitéről szóló addigi véleményemet. És bevallom, ha összerakom ezeket a benyomásaimat, akkor a kép bennem pozitív irányba változott vele kapcsolatban. Ezen a ponton azonban be is fejezem ezt a csipkelődést, élveboncolást, és az "Ákos hite"-témát visszarakom arra a helyre, ahova való: Isten keze ügyébe.

Ám a jelenség, ami erre a bizonytalanságra késztetett Ákos hite kapcsán, a polcra rakás után is itt maradt velem. Mi az oka a bizonytalanságomnak?

Rá kellett jönnöm, hogy a mai komplex nyugati világban az emberek hitével kapcsolatos zavart az okozza bennem, hogy manapság már nem kereszténységről, hanem kereszténységekről kell beszélni. Tisztában vagyok azzal, hogy ez most furcsán hangzik. A Biblia csak keresztényekről tud, az egyház - hol jobban, hol rosszabbul - a kereszténységet képviselte még akkor is, ha a hitünk sokoldalú és színes. Ma azonban ez a szó már csak ágakra bontva és különféle kontextusokban értelmezhető, és a keresztény kifejezés is többféle formában ágyazódott bele a közbeszédbe.

Szoktunk hallani például politikai kereszténységről: ez az, amikor a vallásgyakorlat szinte teljesen összefonódik a hatalomgyakorlással. Van azután nemzeti kereszténység, amikor a kereszténység tulajdonképpen a múltból megörökölt olyan magatartásformákat jelent, melyek jellemzőek egy adott ország polgáraira és közük van a hithez. Beszélnek még kulturális kereszténységről, amikor az emberek kereszténynek nevezik magukat, mert volt valamilyen kapcsolatuk az egyházzal (keresztségen, bérmálkozáson, esküvőn vettek részt) és fontosnak is érzik a hit bizonyos dolgait az emberségünk megélése szempontjából. Végül ebben a sokféle kereszténységben létezik még a bibliai kereszténység vagy evangéliumi kereszténység is - mert már külön jelzőt kellett hozzátenni, hogy világos legyen, igyekezet mutatkozik az első századi hitvilághoz való visszatérésre, a Krisztusról szóló megváltás elfogadására.

Mondani sem kell, adott esetben jelentős lehet az átfedés a különféle kereszténységek között. Nem mindig lehet tisztán látni, hogy egy biblikus keresztény például kulturális értelemben honnan és meddig keresztény, mi az amit saját felismerése okán vall a magáénak a hitéből, és mi az amit egyszerűen átvett máshonnan, például a szülői házból hozta vagy a felekezete hagyományai nevelték rá. Bármennyire is iszonyodom a magyarkodástól, mégis elképzelhetőnek tartom, hogy valaki számára identitásképző erővel bír, hogy nemzeti értelemben kereszténynek nevezi magát, azaz úgy gondolja, a magyar történelem kereszténységhez kapcsolható elemeinek ma is van jelentősége. No és bizony legalább ilyen nagyok a különbségek is a "kereszténységek" között: a politikai kereszténység gyakran nem sok felismerhető vonást mutat az evangéliumi kereszténységgel. A vallásgyakorlás kiüresedett formalitása ugyanolyan káros, mint amikor az evangéliumi kereszténység szűklátókörűen mindent elutasít, ami nem az elképzelései szerint keresztény. 

Egyszóval, bizonyos értelmű káosz uralkodik azon a területen, mit is értünk pontosan kereszténységnek a társadalomban. Ez a kevert és nehezen kibogozható állapot, ahol a kategóriák és a különféle "kereszténységek" egymásba csúsznak, azért is furcsa, mert sokkal inkább jellemzője a posztmodern filozófia relativizmusának, mintsem egy tényleg végiggondolt kereszténységnek. Magyarul, miközben mi hívők számos alkalommal kritika alá vonjuk a nyugati társadalmak elvilágiasodását, magunk sem tudunk eléjük tenni egy letisztult képet arról, mi is a kereszténység. Ha feltételezzük, hogy létezik ilyen tiszta kép, az is a sokféle kereszténységek alá temetve próbálja felhívni magára a figyelmet. A nagy kérdés persze az, lehetséges-e egyáltalán olyan keretet alkotni, melybe beépülnek elemek a kulturális, nemzeti, Urambocsá' politikai kereszténységekből, miközben az egész konstrukció biblikus talajon marad? Vagy inkább ne is feszegessük a kérdést? Ha másért nem, az eligazodás kedvéért megérné talán egy ilyet létrehozni...

2019. január 8., kedd

Egy keresztény csak jobboldali lehet?

Számos hívő ember - köztük ismerőseim jó része - úgy vélekedik, hogy ez egy felesleges kérdés és a válaszuk is természetesen igen: egy keresztény csakis jobboldali lehet. Bár a baloldaliság és jobboldaliság ma már többnyire politikai fogalmak, melyeket egyébként ilyen felosztásban nagyjából a francia forradalom óta használnak, valójában a mögöttük álló elvek sokkal régebbiek, mint ahogy a politikában megfogalmazták őket. A kérdés azonban az, tényleg kijelenthető-e, hogy egy hívő ember szükségszerűen jobboldali kell legyen?
A kép nézegetése mellett érdemes ezt is elolvasni hozzá!

Az ismert politikai elemző, Török Gábor politológiai bevezetésről szóló népszerű könyvében megpróbált néhány dolgot felsorolni arról, milyen gondolatiság, attitűd, értékvilág tartozhat a bal- és a jobboldal pólusaihoz. Csak egy rövid idézet:

"A baloldalt a felvilágosodás szellemében racionális világkép jellemzi, a jobboldal a racionális emberi cselekvés korlátait hangsúlyozza, és inkább a józan észre hivatkozik. A már korábban leírt emberképük is eltér: a baloldalt antropológiai optimizmus jellemzi, a jobboldalt pesszimizmus. (...) A baloldal a társadalmi egyenlőséget pártolja, különböző mértékű és célú változásokat tart fontosnak az egyenlőség érdekében, ezzel szemben a jobboldal az egyenlőtlenségeket szükségszerűnek, természetesnek fogadja el."

Természetesen a most kiragadott jellemzőkben nem merül ki egyik oldal sem - a könyv is felsorol még ezek után egyéb dolgokat. Például, hogy a baloldali észjárás számára nem idegen a globalizáció és a nemzetköziség, míg a jobboldal inkább hajlik a patriotizmusra és globalizációkritikus. Vagy éppen a honvédelemben a baloldal inkább "galambszerű", azaz defenzív, míg a jobboldal sokkal jobban "héjaszerű", azaz offenzív. Két szemléletmód, két megközelítés körvonalai rajzolódnak ki tehát - de vajon a vallás és a hit szempontjából milyen elemek következnek az egyik és a másik úton járva? És tényleg igaz-e akkor az, hogy csak a jobboldali értékvilág, amely a keresztény hittel társítható?

Először is szerintem fontos meglátni, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság sosem fordul elő olyan vegytisztaságban, ahogy a fenti elemekből az talán látszódhat. Jobboldali emberek is átemelnek baloldali értékeket tartósan vagy ideiglenesen a saját gondolkodásukba, ahogy baloldaliak is megteszik ugyanezt. A pólusok persze ettől alapvetően nem változnak meg, csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy nem szögletesek és átjárhatatlanok az értékek - vagyis nem annyira, amennyire talán gondoljuk.

Másodszor a magam részéről - noha nem vagyok kifejezetten konzervatív - mégis úgy látom, a kereszténység "genetikai adottságánál" fogva tényleg konzervatív hajlamokat hordoz magában. Egy hitet fenntartani, tisztaságát megőrizni, továbbhagyományozni - ezekhez az aktusokhoz sokkal jobban tapasztható a konzervatív logika, mintsem a baloldali értékvilág. De hadd maradjak még egy kicsit a genetikánál, mert jó hasonlatnak tartom arra, amiről most van szó! No persze nem vagyok genetikus, de azért az már laikus szinten is világos, hogy a genetikai hajlam nem feltétlen kötelez: éppen a keresztény hitvitákból (például amikor a homoszexualitásról beszélgetünk) szokott kiderülni, hogy az ember sorsát, életmódját, hozzáállását a genetikai adottságai bár kevésbé vagy jobban meghatározzák, de nem helyezik kényszerpályára. (Ha itt most precízebb szeretnék lenni, akkor azt is leírnám, hogy a gének egyébként nem feltétlenül határozzák meg még a hajlamokat sem...) A fejlődéslélektani munkákban szokták megemlíteni, hogy egy ember szocializációját a genetika teszi egyfajta pályára, de a neveltetése, a környezete és maga a társadalom is legalább ennyit (ha nem többet) hozzátesz. Képletszerűen valami ilyesmiről van szó:

genetikai hajlam + környezeti hatások = szocializáció

Tehát a magam részéről azt gondolom, a "kereszténység genetikája" valóban inkább a jobboldaliság felé mutat, de mégis vannak benne olyan vonások, amelyek ezt az adottságát mintegy balra húzva próbálják kiegyensúlyozni, ha a környezettel találkoznak. A kereszténység ugyanis nyilvánvalóan nemcsak a hagyományőrzésről és fenntartásról kell szóljon, hanem sok másról is: nem érdemes elfelejteni, hogy amit kereszténységnek hívunk, az eredetileg egy forradalmi, előremutató, számos elemében újat hozó mozgalom volt. Jézus és az apostolok úgy őrizték meg az ősi tanításokat, elveket, parancsolatokat, hogy közben újragondolták, fel is forgatták azokat - és aztán az egész világot.

Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert akik keresztényként csak addig látnak el, hogy a "kereszténység génjei" a konzervatív hagyományőrzésre hajlamosítanak, tehát adjuk át magunkat ennek a gondolatnak és őrizzük a hitünk tartalmát ameddig bírjuk, általában a környezeti hatásokban csakis valamiféle ellenerőt látnak, mint ami a "hitfenntartó" genetikai hajlam ellen akar dolgozni. A szocializáció folyamata márpedig úgy zajlik, hogy a meglévő genetikai adottságok a környezeti hatások próbája alá kerülnek, és annak kohójában formálódnak. No persze a másik véglet sem jobb, amikor az ember sodródik egyik helyről a másikra és nincs tisztában a saját képességeivel (genetikájával), korlátaival, végességével - közben pedig elveszíti a hitet, amit őriznie és továbbadnia lenne szükséges. Van-e "arany középút" a kettő között?

Úgy tűnik, a politikában nincs.

A politikában izoláltan szeretnek létezni az emberek, és merev kategóriákban gondolkodnak. Aki baloldali, az nem lehet ugyanakkor jobboldali is. No és persze ha valaki baloldalinak vagy jobboldalinak tartja magát, az nem szimpla értékválasztás az egyik oldal mellett, hanem legalább ennyire határozott szembenállás a másik oldallal.

Az én véleményem az, hogy ez a politikai elzárkózás egy mesterségesen gerjesztett feszültség terméke. Nem normális dolog, mert az élet nem ilyen. A valóságban a dolgok nem ennyire kiélezett elkülönültségben működnek. Ha az, amit a politikai palettán látunk, valamiképpen leképeződne a fizikai létezésünkbe, akkor torz és furcsa emberek szaladgálnának az utcán. Egy ilyen világban megőrülnénk, nem lehetne benne élni, nem lehetne közösséget építeni.

Márpedig ha a valóságban mindkét komponens szükséges egy teljesen megélt élethez, akkor nehéz azt mondani, hogy egy keresztény ilyen vagy olyan oldali kell legyen. Azt talán lehet mondani, hogy "jobboldali génjeit" arra jó felhasználnia, hogy a "baloldali forradalmiság" hajtóerejével összedolgozza. Ez talán úgy hangzik, mintha valami elvtelen kompromisszumról lenne szó, valójában azonban én ezt szintézisként képzelem el, amely együtt tud dinamikát adni egy hívő embernek. Van-e a szintézisen túl más megoldás?

2019. január 5., szombat

Ihletett új évet mindenkinek!

A rockzenész csavarja ki magát a színpadon, a színész élje át a szerepét, a költőt csókolja homlokon a múzsa... Így kell ennek lennie, sőt nem is szabad, hogy másként legyen! Egyszóval és röviden: mindenhol katartikus és ihletben fürdő embereket akarunk magunk körül látni, akik kiszolgálnak bennünket, szürke átlagosakat, ihlet nélkülieket. Ezt várjuk persze a Bibliától is, amit ugye Isten ihletett. Így aztán unalmas hétköznapjaink vergődésében néha megpróbálunk elcsenni valamiféle élménymorzsát a helyettünk is ihletett állapotban élő művészek világából. Pedig - és ez izgalmas pont a kereszténységben! - szerintem mi magunk is lehetünk ihletettek.

Boldog új ihletett esztendőt! Bevallom, az év meglehetősen erősen indult számomra: saját gyülekezetemben egy hermeneutikai klub létrehívásán dolgozom, ahol alkalomról-alkalomra azon fogunk igyekezni, hogy módszeres eszközökkel jobban megértsük a Szentírást. Ez szárazon hangzik, de biztosíthatok mindenkit, hogy nem lesz az! Természetesen fogtam néhány témába vágó könyvet és kicsit belenéztem a hermeneutika világába - ezért merem kijelenteni, hogy nem kell tartani a szárazságtól. Persze még teológiai tanulmányaim alatt sokféle szövegmagyarázati elvet próbáltak a fejembe verni, de a hermeneutika is olyan, mint minden jó tudomány: csak elkezdeni lehet, a végére érni soha, ráadásul művelni jobb kaland, mint olvasni róla.

Kutatgatás közben ismét felfedeztem egy 2017-ben olvasott könyvet Richard Briggstől (ld. fotón), melyre úgy emlékeztem, nagyon tetszett. A véleményem nem változott: azt hiszem ha én írnék könyvet, az olyasféle lenne, mint Briggs munkája. Briggs mindjárt a kötet elején beszél egy nagyon fontos hermeneutikai alapelvről, s részben ezért vettem most elő a fent hangoztatott ihletettséget. Az alapelvet így lehet egy egyszerű ábrán szemléltetni:

Az ábra magát magyarázza, de azért leírom szavakban is: ami Jézussal történt, az csak a Szentírás fényében érthető meg igazán - viszont maga a Szentírás csak annak fényében érthető, ami Jézussal történt. Tudom, ez első hallásra tautológiának tűnhet, valamiféle "ördögi körnek", ami önmagára hivatkozva saját magát magyarázza. Azon túl, hogy az ördögi kör kifejezést meglehetősen furcsa Jézus és a Szentírás kapcsán emlegetni, nem erről van szó. Sőt, Briggs helyesen világít rá arra, hogy itt nem egy körről beszélünk. A kör képzete azt juttathatja az ember eszébe, hogy végtelen ciklusban rója ugyanazokat a köröket, bármiféle előrehaladás nélkül. Ezért a fenti ábrát inkább egy spirál egyik köreként érdemes szemlélni: ugyanis valahányszor bejárjuk ezt a kört, mindig többet és többet nyerünk belőle, tulajdonképpen tehát soha nem ugyanazt a kört futjuk végig. Biztos az olvasónak is volt már számtalanszor olyan élménye, hogy újraolvasott egy korábban már ezerszer megrágott bibliai szakaszt - és úgy érezte, mintha először olvasná, számos új dolgot megértett belőle, ami korábban valahogy nem tűnt fel.

Nos, pontosan erről van szó. Persze a bibliai szöveg semmit sem változott. A lényeg az, hogy az olvasó változik állandóan: már más emberként jutunk el ugyanoda, a korábban olvasott szöveghez. Mivel más emberként olvassuk az ismerős textust, máshogyan ragadjuk meg, és sokszor mást értünk meg belőle - és ez változtatja a viszonyunkat Jézussal, Istennel és úgy általában a hitnézeteinkkel és az istenképünkkel kapcsolatban is. No persze ez nem feltétlenül jelent pozitív változást, de akkor itt jön képbe az ihletettség: az olvasó ebben a spirálmozgásban igenis megtalálhatja a maga helyét, az újabb és újabb körökben mélyülhet a kapcsolata a szöveggel, s ezáltal a Szerzővel is.

Egy német hermeneutikus, Walter Vogels kissé meredeknek tűnő, ihletettségről szóló felfogása is ezt ragadja meg. Vogels azt mondja, ha egy keresztény úgy hiszi, a Lélek jelen volt és valamiképp ihlette a bibliai szöveg leírását, akkor jelen kell legyen a bibliai szöveg olvasásakor is. Ha a "szövegteremtés" (kreáció) idején ihlette a szerzőket és redaktorokat, akkor a szövegolvasás (rekreáció) idején is megteszi ugyanezt. Vogels egyébként ezért hiszi úgy, hogy nemcsak az eredeti szövegek (autográfok) inspiráltak, hanem még a mai fordítások is azok, mert stimulálják, ösztönzik és ihletik az olvasójukat.

Én most ezzel az eszmefuttatással indítom ezt az évet és nem tagadom, jó érzés néha elkapni ebből valamit, jó dolog "ihletett olvasónak" lenni, a spirál körein úgy szaladni újra és újra, hogy újból és újból megtermékenyüljön az ember gondolkodása. Tehát akkor megint: ihletett új évet kívánok mindenkinek! Legyünk feltöltve és stimulálva, ahogy a bibliai spirálköröket rójuk!