2017. december 23., szombat

Az én olvasatomban...

Immáron nevezhető tradíciónak, hogy az év végéhez közeledve írok egy bejegyzést, melyben röviden ajánlom az év során általam olvasott teológiai-vallásismereti könyvek némelyikét. Most sem akarom megszegni a saját hagyományomat, tehát következzen az idei, teljesen szubjektív listám!

Ritkán adódik olyan helyzet, hogy az adott évben mindjárt a legelső olvasott könyv máris igazi élményt jelent számomra - de pontosan így jártam Dér Katalin “Édentől Bábelig” című kötetével. A címből sejthető, hogy a könyv az Őstörténettel foglalkozik, és aki korábban már olvasott könyvet a szerzőtől, az azt is tudja, nagyjából mire számíthat. A kötet maga egyébként egy rádióműsorként elhangzott sorozat írott verziója, de ez egyáltalán nem érződik a teológiai szempontból is alaposnak nevezhető tartalmon. Szerettem, jó könyv volt, olyan színvonalú, hogy kedvem szerint néha még ma is elolvasok belőle egy-egy szakaszt.

Régóta próbálom pedzegetni és itt a blogban is tettem említést róla, milyen fontos lenne, hogy a teológiai kérdéseket ne csak akadémikus nyelvezettel, hanem a laikusok számára is befogadhatóbb formában feszegessük. Nos, a "Paul Behaving Badly" szerintem tökéletes mintapéldája ennek - sehol egy lábjegyzet, forráshivatkozás, tudományos szleng - és mégis, a Pál apostollal kapcsolatos kifogásokat taglaló könyv teológiai szemmel nézve is megállja a helyét. Richards és O’Brien érti a lényeget - az év egyik igen kellemes csalódása volt ez a kötet számomra, melyről sorozatot is írtam - ennek első részét itt találjátok.

Tudvalevő rólam, hogy szeretem a provokatívabb és határfeszegetőbb témákat, így Denis O. Lamoureux könyvét is nagy élvezettel olvastam végig. A tökéletesen egyszerű és világos megfogalmazású kötetben, melynek a hangzatos “Evolution: Scripture and Nature say Yes!” a címe, az evangelikál szerző azt vizsgálja, hogyan állhatunk pozitívan keresztényként az evolúcióelmélet kérdéseihez, sőt miképpen tanúsíthatunk integratívabb szemléletet a megszokott elutasító hangnem helyett. Sajnos magyarul nem olvasható semmi hasonló könyv, ami legalább gondolatébresztőként kifejthetné hatását egyetértők és ellenzők között, de a kötet egyszerű nyelvezete miatt szerencsére azoknak is érthető lesz, akik nem beszélni túl jól angol.

Kenneth Richard Samples nevét korábban soha nem hallottam, és nem is személye népszerűsége miatt olvastam végig a “God Among the Sages” című munkáját. Inkább maga a téma érdekelt: a könyv Jézus személyéhez hasonlítja a legnagyobb vallások figuráit, így Krisnát, Mohamedet, Buddhát vagy Konfuciuszt. Az apologetikus hangvételű írás célja megmutatni, Krisztus miért egyedülálló az összes többi karakteres vallási figura között - mint Isten a bölcsek táborában. Néhol kissé vázlatszerű a könyv, de egyszerű és érdekes, így ugyancsak ajánlom olyan érdeklődőknek is, akik most gyakorolják az idegen nyelvű olvasást!

Furcsa szóhasználat teológiai szakirodalom esetében a “szórakoztató” kifejezést bedobni, de úgy érzem nem tehetek mást: az év legszórakoztatóbb könyve számomra az egyébként tartalmában is színvonalas Richard Briggs kötet, a “Bölcs Bibliaolvasás” volt. Briggs remek író, a témaválasztásában komoly könyvet egyfajta jó értelemben vett oldottsággal alkotta meg, adott pontokon a humort sem nélkülözve. Témáját tekintve azt a kérdést járja körbe, hogyan lehet és érdemes a Bibliát olvasni. Újfent jó példája ez annak, hogyan kell populáris, de minőségileg nem megalkuvó szakirodalmat alkotni.

És hogy ne csupán az élményekről essen szó, az év csalódásának kijáró, személyes citromdíjamat is kiosztom: ezt pedig most igen fájó szívvel teszem. Adrian Plass, akit egyébként írói kvalitásaiért és páratlan humoráért is nagyon-nagyon szeretek, a “Kegyes Kétbalkezes és a gyülekezeti hétvége” című új kötetével keserű szájízt hagyott maga után. Igaz, a saját maga által korábban felállított, nehezen megugorható lécet verte le, de ez nem csökkenti csalódottságomat. A sorozat új kötete nem nagyon okozott maradandó élményt, inkább csak néhol vicces, és erre nem jó magyarázat, hogy "ez most más könyv akart lenni". Mindez persze semmit sem von le a korábbi művek páratlan értékéből!

A blog idén ezzel a bejegyzéssel zárul. Köszönöm mindenkinek a kitartó figyelmét, valamint az ugyancsak kitartó kommentelést - még ha időm hiányában sokszor nem is tudtam részt venni a beszélgetésekben. Remélem jövőre is velem tartotok: legközelebb 2018 januárjában frissül itt a tartalom! Boldog karácsonyt és áldott új évet kívánok mindenkinek!

2017. december 19., kedd

Jézus születése és a történeti problémák

Mindenki tudja, hogy az evangéliumi beszámolók szerint Jézus szűztől született - de nem mindenki gondolja, hogy ez a valóságban is így történt. A vitákat figyelve annyi kétségtelenül elmondható: a születéstörténetek legalábbis könnyebben kikezdhetőnek tűnnek, mint a Jézusról szóló leírások többi részei. De miért van ez így, és hogyan válaszolhatunk a kötekedésre? Karácsonyhoz illő téma következik...

Az Újszövetség négy evangéliumából csupán kettő, azaz Máté és Lukács foglalkozik Jézus születésének körülményeivel. Ám a legrégebbinek tartott Márk evangéliuma nem beszél erről, ahogy János sem foglalkozik a kérdéssel (a prológus ott inkább filozófiai jellegű felvezetés). Márk csendje sokak számára elegendő igazolás ahhoz, hogy Jézus születése köré utólag költöttek egy mesés történetet, ami később jutott el Mátéhoz és Lukácshoz. Természetesen mondhatnánk erre, hogy aki szkeptikusan áll az evangéliumi szövegekhez, szinte mindenbe beleköthet Jézussal kapcsolatban - miért pont a karácsonyi történetet kell akkor kiszemelnie erre? A Jézus születéséről szóló beszámoló mintha egy kicsivel jobban kínálná magát az ilyesmihez, mégpedig a következő jellegzetességek miatt:

(1) Ahogy fentebb említettem, a legkorábbi Márk evangéliuma hallgat róla.
(2) A történet - ellentétben az evangéliumok anyagának nagy részével - olyan epizódról szól, melyet az apostolok tanúként közvetlenül nem tapasztalhattak meg.
(3) A születéstörténet nagyon hasonlít Mózes születéstörténetére - mintha csak Máté és Lukács azt tartotta volna szem előtt, hogy Jézust teológiai koncepciók mentén valamilyennek bemutassa.

Szerintem annyit kétségtelenül kijelenthetünk, hogy a születéstörténetek mögött bizonyos szándékok munkálnak, melyeket talán leginkább abban a gondolatban lehetne összefoglalni, hogy a szerzők hitük fényében igazolni kívánták Jézus messiási mivoltát. Ugyanakkor kérdés, hogy egy ilyen szándék megléte elegendő alap-e ahhoz, hogy a történetiséget magától értetődően elvessük? Én úgy gondolom, nem. Tetszik, ahogy R.E. Brown fogalmaz: szerinte se tündérmesének ne tartsuk ezeket, se ne engedjük, hogy a történetiségre koncentráló túl szűk szemlélet vakká tegyen minket olyan értékekkel szemben, melyeket ezek a narratívák hordoznak. Az igazság az, hogy a történetiség kérdése - akárcsak más evangéliumi perikópáknál - szigorú értelemben véve eldönthetetlen. Ám annyit azért hozzátennék: szerintem maga a kérdésfelvetés is anakronisztikus. Abban egész biztos vagyok, hogy sem Mátéban, sem Lukácsban, sem senkiben, aki az első században élt, fel nem vetődött ez a kérdés úgy, ahogyan bennünk most felvetődik. Amikor arról faggatózunk, hogy "vajon ez így megtörtént-e vagy sem?", tipikusan egy felvilágosodás korára jellemző és stílusában is ahhoz passzoló kérdést teszünk fel. Ez pedig azt is jelenti, hogy nem volna fair egy modern kérdésre választ várni egy premodern korban keletkezett szövegtől!

Ettől függetlenül, a teljesség igénye nélkül, a fenti három pontban megfogalmazott kérdésekre, én a következő rövid válaszokat adnám:

(1) Való igaz, hogy a Jézus születéséről szóló történetek csak két evangéliumban olvashatók. Gyakori érv ez velük szemben - ám nevezhető ez érvnek? Ha ugyanis ezt tartjuk szem előtt, hasonlóan kellene eljárni minden olyan szakasz esetében, amelyek csak egy vagy két evangéliumban olvashatók. Ezen az alapon történetileg megalapozatlan például a könyörtelen szolgáról szóló példázat (Mt 18,23-35),  Krisztus megjelenése Heródes (Lk 23,6-16) vagy Annás (Jn 18,19-23) előtt. A kritikusok azonban ezekbe tipikusan nem szoktak így belekötni, noha ott is felemlegethetnének a forrás problémáját.

(2) Kétségtelen, hogy az evangéliumi szerzők szó szerint nem voltak ott Jézus születésénél. A kérdés azonban nem ez, hanem sokkal inkább az, megbízható-e ennek ellenére, amit a szerzők leírtak? Lukács például úgy fogalmaz, hogy olyanok forrásaira támaszkodik, akik "kezdettől fogva szemtanúi" voltak az eseményeknek. Egyébként pedig: mi sem voltunk ott a történelmi események jó részénél, mégis megbízunk a jó történészekben, akik hitelesen dokumentálták ezeket. Ha Máté és Lukács jó történészek, akkor plauzibilisnek tűnik megbíznunk bennük akkor is, amikor Jézus gyermekségtörténetéről írnak, ahol egyébként személyesen nem voltak jelen. (Ez azonban más téma, ami félrevinné ezt a bejegyzést...) A valós kérdés tehát nem a "jelen voltak-e" kezdetű, hanem a "megbízható történészek-e" kezdetű lenne.

(3) Nehéz lenne letagadni, hogy Jézus és Mózes születéstörténetében vannak párhuzamok (amiről már korábban is írtam a blogban), ez pedig nyilvánvalóan nem véletlen. Kimondhatjuk akkor egyértelműen, hogy Jézus születéstörténete csupán egy midrás (zsidó szövegértelmező magyarázat) lenne? Szerintem a hasonlóság ehhez még kevés. Azt lehet inkább mondani, hogy Jézus születéseseményét úgy mutatják be az evangéliumi szerzők, hogy Mózesére emlékeztessen, ahhoz hasonlítson. De a bemutatás módja még nem jelenti automatikusan, hogy a bemutatás nem történeti. Inkább arról lehetett szó, hogy a történeti eseményre - mintegy "ruhaként" - ráhúzták azt a teológiai koncepciót, hogy Jézusban az "új Mózes" jött el.

Összefoglalva tehát, a Jézus születése körüli kritikus eszmecserét perdöntő bizonyíték hiányában  leginkább az fogja eldönteni az érdeklődők számára, hogy ki milyen előfeltételekkel közelít hozzá. Így karácsony előtt pedig mi mást is kívánhatnék mindenkinek, mint korrekt előfeltétekeben gazdag ünneplést! :-)

2017. december 14., csütörtök

Épületek és tények

A National Geographic folyóirat friss számában tetemes mennyiségű anyag foglalkozik azzal a kérdéssel, vajon mit tudhatunk pontosan Jézus Krisztusról, mint történelmi személyről? Persze a National Geographic sem az a száz százalékig hibátlan forrás, mégis kiderül belőle, amit eddig is tudtunk: hogy tényszerűen nagyon kevés történelmi ismeret van a kezünkben. A kérdés az, ki mihez kezd az ismerethiánnyal?

Persze nincs ebben semmi szokatlan vagy meglepő: ahogy a cikk maga is említi, komplett civilizációk emelkedtek fel és tűntek el a történelem süllyesztőjében, és tették ezt csaknem nyomtalanul, szinte semmiféle emléket sem maguk után hagyva. Ehhez képest egyetlen, konkrét személy életének részleteit tisztázni a tömegből - nos, ez pont annnyira reményteljes, mint "egy szellemet üldözőbe venni" - fogalmaz a szerző. Senki nem csodálkozhat tehát azon, hogy Jézus Krisztus földi életének nagy részéről szinte semmit sem tudunk, főként ami a Biblián kívül található forrásokat illeti.

Jézus élete persze a legtöbbünk számra nem csak "egyvalaki élete" a tömegben, hanem egy számunkra nagyon különleges személy nagyon különleges sorsa. Keresztény és nem hívő kutatók változatlan intenzitással érdeklődnek iránta, és képtelenek beletörődni a ténybe, hogy kevés kézzelfogható bizonyíték áll a rendelkezésünkre. Mint az köztudomású, a történeti Jézus után kutatók alapvetően két táborra oszlanak. Az egyik tábor szerint az evangéliumi leírásokban olvasható Jézus-kép megfelel a valódinak. A másik szerint a szövegeket a történeti Jézus ihlette, de valódi kilétét csak megközelítőleg írhatjuk le kutatásokkal és elemzésekkel. Ahogy a National Geographic megjegyzi: a régészekre mindkét tábor mint saját támogatóira tekint - ám a helyzet az, hogy azok egyik oldalnak sem tudnak elegendő munícióval szolgálni, ezért a felvetett kérdések többsége továbbra is kérdés marad.

A kísértés pedig itt kezdődik el. Nem mindegy ugyanis hogyan bánunk a saját tudáshiányunkkal. Nem maga a hiány a fő probléma, hanem ahogyan kezeljük azt.

Sajnos a cikkből többször is kiderül, hogy - nyilván anyagi érdekek miatt is - a Jézus köré kapcsolható történelmi adatok hiányossága a többséget nem zavarja Izraelben. Rengeteg emlékhelyet, templomot, szent épületet húztak már fel a Jézus életéhez köthető konkrét események konkrétnak tartott helyszínein. Az esetek jó részében semmi nem bizonyítja, hogy ezek az épületek jogosan épültek fel az adott helyen, viszont embermilliók zarándokolnak el hozzájuk és tetemes összegeket fizetve nézegetik őket.

Ha teoretikus szinten értelmezzük mindezt, akkor ehhez hasonló veszély a teológiát és a teológusokat is állandóan fenyegeti. Bizonyos dolgokról egyszerűen nincs elegendő ismeretünk, és kész. Hiába rágjuk végig ezredjére az eredeti héber vagy görög szöveget, nyálazzuk át újra az eddigi kutatásokat, hallgatjuk meg a hozzáértők szavait. Kézzelfogható és perdöntő anyag nem áll a rendelkezésünkre. De ez önmagában szerintem még nem gond: sőt, a kreatív szemléletmódok számára kitűnő lehetőség. Ha vannak lyukak a tudásunkban, az engem nem eltántorít, hanem inkább motivál. Bátran elő lehet hozakodni ötletekkel, elképzelésekkel -  a fantázia szabadon szárnyalhat.

Csak tartsuk észben, hogy ez fantázia.

A gond abból lehet, ha ezt elfelejtjük és a fantáziára, az elképzelésekre épülő újabb elképzelésekre "épületeket húzunk", azaz impozáns, de fixen rögzített teológiai konstrukciókat, esetleg megkérdőjelezhetetlen dogmatikai kijelentéseket. A magam részéről például egyre jobban érdekel a bibliai teológia, nagy élvezettel forgatok ilyen könyveket (amennyire időm hiányában ezt meg tudom tenni), de minden tiszteletem mellett is sokszor az a benyomásom, hogy nem tényekre és adatokra, hanem hipotézisekre és elképzelésekre épülő újabb hipotézisek és elképzelések halmazával állunk szemben a bibliai teológiában. Lehet nagyon szeretni vagy utálni egyik vagy másik gondolatmenetet, de halálos szerelembe esni egyik "teológiai épülettel" kapcsolatban sem érdemes. A fantázia szárnyalása persze nem valami bűnös vagy utálatos dolog Isten szemében. Csak kezeljük a helyén, ennyi az egész!

2017. december 11., hétfő

A protestánsok pápája

Ferenc pápa azt javasolta, hogy változtassuk meg a Miatyánk szövegét. Persze a megfogalmazás így nem pontos, hiszen valójában nem megváltoztatásról van szó, hanem inkább értelmezésről vagy pontosításról, mert Isten nem akar senkit a kísértésbe vinni. Ám ha javaslata révbe ér, akkor meglehetősen sokan tanulhatják újra az imádságnak ezt a részét. És vele együtt valószínűleg azt is megtanulják: Ferenc pápa szereti a változást.

A tényszerűség kedvéért tegyük hozzá, hogy az ötlet nem Ferenc pápától származott, az elképzelést pedig a francia protestáns egyházak is elfogadták és egy ideje már így is imádkozzák a Miatyánkot.

A kérdés nem is önmagáért izgalmas számomra, hanem a pápa személye miatt. Megint az látszik ugyanis, hogy Ferenc egy valamilyen értelemben megújításra törekvő elképzelés közepébe keveredett. Függetlenül attól, hogy a kezdeményezés előtte is létezett, a javaslatot szerintem az emberek többsége az ő nevéhez fogja kötni és a jövőben úgy fogják emlegetni, hogy "Ferenc pápa volt az, aki meg akarta változtatni a Miatyánkot". A pontosságra törekvők persze majd kiigazítják őket a tényekről, de ez a lényegen mit sem változtat: Ferenc pápa neve megint összekapcsolódott az újdonsággal. Ferenc és a Miatyánk. Ferenc és a melegek. Ferenc és a pátriárka. Ferenc és a menekültek. Sokat hallani a nevét, és amikor hallani, akkor bizonyos zsebekben kinyílik a bicska, mások viszont legszívesebben vállon veregetnék. A pápa tehát nem egy langyos protokollszemély, hanem igazán megosztó személyiség, a megosztó személyiségek pedig rendszerint érdekesek, pezsgőek, forradalmiak.

Ferenc sok ember szemében szinte emblémája lett a forradalmiságnak, ami az egyházat illeti, és a "sok ember" fogalmába most nem feltétlenül csak a hívőket, hanem más hiteket követőket vagy akár ateistákat is beleértek. Elődjeihez képest nagyobb súlya van a szavainak, mert mindenki figyel rá.

A jelenség azért izgalmas, mert mindez a forradalmi jelleg olyan keretek között történik, amelyek nehezen tűrik az ilyesmit. A napokban az Index is írt egy cikket a pápával kapcsolatban, amiben álláspontom szerint volt egy igen megkapó gondolat. Eszerint maga a kereszténység eredendően forradalmi mozgalom volt, de az eltelt évezredek során talán a világ legkonzervatívabb társadalmi képződményévé vált. Krisztus után a frissen induló hit (persze nem parttalanul) nyitott volt mindenkire, etnikumtól, nemtől és vallási hovatartozástól függetlenül - most pedig az egyház sokszor annak fényében határozza meg önmagát, hogy kiktől kell elhatárolódnia. A keresztények akkor híresek voltak a befogadókészségükről, most pedig híresek arról, hogy nagyon nehezen adják magukat bármilyen hagyomány újraértékelésére.

Ferenc pápa sok tekintetben a nyitottság trendjét képviseli - miközben a világ egyik legzártabb szervezetének élén áll. Ez egy elképesztően feszült és rendkívül érdekes szituáció. A közelmúltban beszélgettem néhány teológussal erről, és közülük az egyik katolikus barátom ennyit mondott: "míg nekünk egyre több bajunk van a saját pápánkkal, a protestánsok körében soha nem volt ennyire népszerű egy pápa sem." És tényleg, talán így lehet megragadni a jelenség lényegét.

Néha olyan érzésem van, mintha helycsere történne. A magyar katolikusok és tekintélyes klerikálisok egy jó része morogva veszi tudomásul Ferenc "viselt dolgait", sőt némelyek keresetlen szavakkal illetik őt, a protestánsok pedig sok esetben nem győzik kiemelni mennyire szimpatikus nekik a pápa. No, azt hiszem ezt nem sokan gondolták volna egy évtizeddel korábban: hogy bizonyos értelemben a katolikus egyházfő a protestánsok pápájává válik majd. Kérdés azonban, ha betöltötte mandátumát, az utódja továbbviszi ezt a látásmódot, vagy egy még keményebb konzervativizmusba vezeti vissza az egyházát. Majd meglátjuk.

2017. december 6., szerda

A titkolózó Messiás - a zsidók és Jézus (3)

Rövidke sorozatom előző részében felvetettem a lehetőséget, hogy az eljövendő Messiásról nem egységes kép élt a zsidóságban: lehetségesen egy harcos, és egy békés személyről is szó lehetett, vagy ezek egyfajta kombinációjáról. De mit szólt maga Krisztus ezekhez a várakozásokhoz?

Ne feledjük a leglényegesebbet: maga Jézus is zsidó volt. Mégpedig, ha szabad így mondani, "ízig-vérig" az volt, és ez a tanításain, szóhasználatán, egész vallási önkifejezésén szerintem igen jól látszik. Okoskodhatunk arról, vajon az első századi zsidóság miféle Messiásra számított, ám Jézus minden bizonnyal jobban tudhatta ezt nálunk: szerintem jogos feltételezni, hogy a saját népe "Messiás-csomagjairól" tisztább képet látott a mai kutatóknál. Csak hogy írjak egy meghatározást is: a Messiás-csomag kifejezés alatt olyan váradalmak halmazát értem, melyek leírják az eljövendő Messiás legfontosabb vonásait. Harcos, alázatos, erőteljes, tanító, törvénytisztelő - a jelzőket sokáig sorolhatjuk, de nem biztos, hogy mindegyik ugyanahhoz a Messiás-csomaghoz tartozik - sőt, jó eséllyel nem ez a helyzet.

Ha ez az állításom igaz, és Jézus jól ismerte saját kora elképzeléseit, abból az is következik, hogy tudatosan nem akart megfelelni bizonyos Messiás-csomagok feltételeinek, míg ezzel párhuzamosan törekedett arra, hogy más csomagokhoz alkalmazkodjon. Ez talán jól látszik abban is, amikor saját küldetését meghatározandó felolvas egy részletet Ézsaiás könyve 61. részéből, de az idézetet abbahagyja ennél a kijelentésnél: "... és hirdessem az Úr kedves esztendejét." Ám az ézsaiási próféciában még nincs vége a mondatnak: "...és Istenünk bosszúállásának napját". Ezt Jézus már nem olvasta fel, ahogy a szakasz többi részét sem.

Ám ha most ideiglenesen annál maradunk, hogy Krisztus a harcos Messiás helyett inkább a békés Messiás imidzse mellett foglalt állást, még akkor is marad egy kérdés: miért tűnik úgy, mintha ezt állandóan titkolni akarta volna? Miért nem mondta ki kerek perec: "én nem egy háborús hős kívánok lenni, hanem békésen akarom elhozni Isten Országát, ami nem földi királyság, hanem szellemi valóság." Az idevágó mondatokat szerintem mindenki ismeri. Hányszor és hányszor olvasunk valami hasonlót, amikor Jézus nagyjából így szól: "ezt ne mondjátok el senkinek". Ez a hallgatási parancs olyan, mintha a Messiás tartózkodó módon viselkedne önmaga kilétével kapcsolatban, és nem akarná azt a többiek tudtára adni. (Ez alól egyébként éppen egy idegen, a gadarai ördöngős esete a kivétel, akit arra szólít fel, hogy beszéljen másoknak a vele történtekről!) Erre a furcsa hozzáállásra persze sokféle válasz született a kutatók körében.

Wrede szerint a lényeg, hogy Jézus messiási mivolta nem a történeti Jézusban rejtőzik, hanem utólagos dogmatikai konstrukció, amit a Jézus utáni egyház mintegy "visszaírt" az evangéliumok szövegébe. A meglehetősen szkeptikus gondolat szerint Krisztus élete eredetileg teljesen nélkülözte a messiási vonásokat - ezt azért keresztényként elég nehéz elhinni -, az első keresztények pedig azért írták tele a szöveget ilyen utalásokkal, hogy összhangba hozzák valahogyan a "húsvét utáni" hitükkel. De ha Jézusban semmiféle messiási vonás nem volt, akkor pontosan mi a fene ösztönözte az első hívőket, hogy felismerjék benne a Messiást és "visszaírjanak"?

Ennél számomra meggyőzőbb és életszagúbb V. Taylor vagy főként J. Schmid elképzelése. Utóbbi éleslátóan megjegyzi:

"Jézus nem léphetett volna azzal a hírrel a zsidók elé, hogy ő a Messiás, anélkül, hogy ne okozzon gyökeres félreértést küldetését, személyét illetően, és ne váltsa ki egy politikai mozgalom születésének, illetve a rómaiak közbelépésének veszélyét."
Ebből nekem az látszik, hogy a harcos Messiásról szóló elképzeléscsomag volt a domináns abban az időben. Mégpedig olyannyira, hogy komoly kockázatot jelentett egy attól eltérő forgatókönyv felvállalása anélkül, hogy az a küldetés sikerességét ne kockáztassa. Az elég biztosnak tűnik, hogy a Jézus körüli zsidók többsége alig várta az ilyesfajta önleleplezést: hogy végre kezdődjön a forradalom, "induljon a banzáj, essen szét a ház", azaz kirobbanjon egy kiadós háború. Mondhatni, ők más "Messiás-csomagra" szavaztak, mint Jézus, és nacionalista alapon látni akarták egyrészt a rómaiak leverését, másrészt a zsidóság, vagyis önmaguk felemelkedését.

Jézus pedig, kerülve ennek a lehetőségét, általában csendre utasította követőit. Nem volt könnyű dolga, mert úgy tűnik, közvetlen tanítványai is a "popmessiást", azaz a harcos figuráját szerették volna színpadon látni. Egyesek szerint Júdás azért is adta a fejét árulásra, mert rájött arra, hogy "ez a Messiás  nem az a Messiás" - ha kitart Jézus mellett, neki is vége lesz, a dicsőséges forradalom pedig elmarad.

Ám ez a csend sem tarthatott örökké, hiszen a feltámadás után megfordult a jézusi parancs szándéka: mostantól az lesz a feladat, hogy Jézus uralkodásának megkezdését hirdessék a tanítványok. A némaság és "titkolózás" ideje hirtelen véget ér és pont az ellenkezője kezdődik. A kulcs és fordulópont tehát a kereszthalál és a feltámadás: mintha ezek után gyökeresen megtörne a csend, alapjaiban megváltozna a retorika.

Úgy tűnik, hogy a Messiás igazi felismerése a szenvedés és a feltámadás nélkül félreérthető, míg ezek után megérthető lesz. Igazán hirdethetővé is akkor válik, amikor a feltámadással és a mennybemenetellel (ami az uralkodás megkezdésének első lépése) teljessé válik a narratíva: innentől van értelme prédikálni Jézust. Nem is véletlen, hogy az evangélium a "keresztről szóló beszéd" - ám ameddig nincs kereszt, nincs beszéd sem. A keresztig el kell jutnia Jézusnak, meg kell halnia, fel kell támadnia - és ezek a kulcsesemények teszik érthetővé és elbeszélhetővé a "titkot". 

Ha ez a logika helyes, akkor szerintem megragadhatóbbá válik Jézus "titkolózása" és az is, miféle Messiás szeretett volna lenni. Ennek az egésznek pedig kihatása van arra is, hogyan viszonyul valaki Jézushoz. Nem elég leragadni egy-egy csodánál vagy tanításnál. Az egésznek csak a kereszt és a feltámadás szemszögéből lesz értelme.

Mindez persze számos kérdést  nyitva hagy, vagy éppen felvet. Ezek közül csak egy: ha Jézus tudatosan a "békés Messiás" csomagot választotta, ezzel elvetette az Ószövetség "harcos Messiásról" szóló elképzeléseit? Furcsa azt elképzelni, hogy a TaNaKh-ot tisztelő Krisztus így járjon el! Jézus szemben az Ószövetséggel?

2017. december 2., szombat

Miért nem Jézus a Messiás? - a zsidók és Jézus (2)

Van az evangéliumban egy zavaró momentum számomra, mégpedig az, hogy a zsidók közül szinte senki nem ismerte fel Jézusban a valódi Messiást. Ez némileg furcsa: ha valakik, akkor a zsidók éjjel-nappal a Messiást várták - még egy ilyen közmondásunk is van: "várják, mint zsidók a Messiást". Ha mi kétezer év távlatából tisztán látjuk, hogyan töltötte be Jézus az ószövetségi próféciákat, hogyan lehetett szinte minden zsidó olyan vaksi, hogy nem vette észre Jézusban az orra előtt álló Felkentet?
Johan von Armssheim: vita katolikus teológusok és zsidó írástudók között (1466)

Az elmúlt hetekben sokat töprengtem azon a kérdésen (részben Klausner hatására), vajon milyen Messiást vártak a zsidók valójában? A töprengésnek még nem értem a végére, sőt úgy érzem, egy gondolatfolyam hátán ülök, ami egyelőre magával sodor, de nem tudom merre vezet az útja. Így fontosnak tartom megjegyezni, hogy a most következő gondolatok csupán "félkész termékek" részemről: tulajdonképpen egy lezáratlan ügy mappájába tekinthet bele az olvasóm. E képzeletbeli mappa elejére filctollal talán a következő címet írnám fel: "Miért nem Jézus a Messiás a zsidóság számára?"

A kérdést keresztényként szinte nem is értjük. Hát persze, hogy Jézus az igazi Messiás! Hívő körökben mesteri szintre fejlesztették, hogyan kell az ószövetségi próféciákat Jézusra alkalmazni, és ebben természetesen az evangéliumi szöveg is segítségünkre siet, például a gyakran alkalmazott szófordulatokkal: "... ekkor teljesedett be az Írás" vagy "...hogy beteljesedjen az Írás". Így például Jézus Betlehemben születik, Dávid vérvonalából való, Egyiptomba menekül, szamárháton vonul be Jeruzsálembe, embereket szabadít, és persze ott van a rézkígyó és a kereszt szimbolikája közötti összefüggés... Mindezek és még sok más apróság mind egyazon irányba mutatnak: hogy Krisztusban valóban eljött a megígért és az Ószövetségben megjövendölt Messiás.

Ám meglehetősen furcsa, hogy ha ennyire nyilvánvalóan és az ószövetségi passzusokkal összhangban teljesednek be a próféciák, hogyan lehetséges, hogy míg ezt bármely mai keresztény fejből tudja sorolni, éppen azok a zsidók, akik a Szentírást betéve ismerik, nem veszik észre? Az még rendben is volna, hogy bizonyos zsidók elutasították Krisztust - a furcsa inkább az, hogy gyakorlatilag szinte mindenki kihátrált Jézus mögül (beleértve még a tanítványait is), amikor meghalt. Ha Jézus ennyire tisztán és világosan betölti a jövendöléseket és az igazi küldöttje Istennek, miképpen lehet egy egész nemzet ennyire ostoba, hogy ezt ilyen szinten ne vegye észre?

Erre a kérdésre - azon túl, hogy a "mindenki ördögi megszállott volt" típusú feleleteket most kizárnám - csak az a válasz tűnik értelmesnek, hogy nem olyan Messiásra számítottak, amilyet Krisztus megtestesített. Erről persze nagyon sokat hallani: Jézusban még tanítványai is politikai forradalmárt akartak látni és nem elsősorban csodatévőt. Az én kérdésem viszont az, hogy honnan jön ez a zsidó elképzelés? Mármint: a zsidók találták ki a harcos, forradalmár Messiás-képet, mivel különféle idegen népek elnyomása alatt sínylődtek, vagy ez a kép maga is az Ószövetségből származik?

Nos, ha ma élő zsidó hívőket kérdezünk, ők egyértelműen utóbbira voksolnak. Többnyire azért nem fogadják el Jézust, mert (1) szerintük nem teljesítette be az ószövetségi próféciákat, és (2) nem illenek rá a Messiás "személyi feltételei". Azt hiszem az első pont furcsának tűnhet a számunkra: mi keresztények éppen azt látjuk, hogy Jézus beteljesítette a próféciákat - akkor hogyan láthatják a zsidók ennek homlokegyenest az ellenkezőjét?

A kérdésre az adja meg a választ, ha áttekintjük milyen próféciákat nem teljesített be Jézus a zsidók szerint, melyek pedig mind a Messiásra vonatkoznak. A zsidó teológia a Messiás karakterrajzát elsősorban és leginkább Ézsaiás könyve 11. fejezetében találja meg. Ha átnézzük ezt a szakaszt (Ézs 11,1-9) egy olyan Messiás képe állhat a lelki szemeink előtt, aki egyrészt igazságot szolgáltat (a szegényeket felemeli, az arra érdemeseket megsemmisíti), valamint egy eszményi országot alapít meg és az egész Földön elterjeszti Isten ismeretét. Egyfajta módon tehát visszahozza a paradicsomi állapotokat: a zsidók ismét összegyűlnek a világ minden tájáról, az ellenségeik szó szerint elpusztulnak, sőt a zsidóság maga uralkodni fog. Mindez tehát olyan képzet az igazi Messiásról, amely magában az Ószövetségben gyökerezik.

Ehhez még a második pontban említett személyi feltételek tekintetében azt is hozzátehetjük, hogy zsidó források szerint a Messiásnak nem lesznek természetfeletti tulajdonságai és emberi szülőktől fog születni. Érdekes, de még csodákat sem kell tennie: míg a csodatevést keresztényként automatikusan hozzákapcsoljuk Jézushoz, mint ami egyfajta módon hitelesítette messiási kvalitásait, a zsidóság sokszor inkább ennek az ellenkezőjét gondolja. Majmonidész például így fogalmaz:

"Nem azért hittek a zsidók Mózesnek, a mi tanítónknak, mert csodákat művelt. Mikor valakinek a hite csodákra épül, annak szíve nem szilárd, mert csodát tenni mágia és varázslás útján is lehet. Következésképp, ha előáll egy próféta, és nagy jeleket és csodákat mutatva megpróbálja vitatni Mózes próféciáit, nem szabad hallgatnunk rá."

Nos, ha mindezt zsidó szemmel nézzük, akkor Krisztus nem teljesen tűnhet az igazi Messiásnak. Természetesen igazságot szolgáltat, felemeli a szegényeket (sőt, gyógyítja is őket), de nem söpri el Izrael ellenségeit, nem kezd el uralkodni sem, a zsidók nem gyűlnek össze a világ minden tájáról és nem válnak domináns nemzetté. Ez még az "utolsó pillanatban" sem történik meg, amikor Jézus mennybemenetel előtt a tanítványok rákérdeznek, esetleg nem most kívánja-e Krisztus megalapítani országát? Mit mondhatunk erre?

A keresztények természetesen azt a választ adják, hogy a "messiási feltételeket" Jézus nem szó szerint, hanem spirituálisan töltötte be. Isten Országát hozta el, nem egy földi országot. Szellemben hozott szabadulást, ennek pedig az volt az ára - amit egy zsidó Jézus idejében soha még csak elgondolni sem tudott volna a Messiásról -, hogy meghalt egy kereszten.

A bökkenő viszont ott van, hogy a messiási jövendölések a jelek szerint nem spirituális országalapításról és szabadításról beszélnek. A Messiás tényleg leveri a zsidók ellenségeit és a szó szoros értelmében üdvkorszakot hoz el, helyreállítva mindent és békét teremtve. Persze mi keresztények erre azt feleljük, hogy majd pontosan ez fog történni Krisztus második eljövetelekor. A zsidók viszont úgy vélik, hogy ezeket a feltételeket a Messiás azonnal beteljesíti - az Ószövetség nem is tud második eljövetelről. Így tehát egyszerűen az lesz az igazi Messiás, aki eljövetele idején minden próféciát beteljesít - s mivel Jézus ezt nem tette meg, lehetetlen igazi Messiásnak nevezni. Nagyjából tehát ez a logika az, ami mentén a zsidóság elutasítja a kereszténységet.

A problémát azt hiszem sikerült felvetnem. Nos, mivel a bejegyzés hosszú és magam is kóstolgatom ezt a témát, nem akarok most részletes magyarázatokba belefutni, ami az előzőekben megfogalmazott judaista nézőpont reflexióját illeti. Mindazonáltal azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy az Ószövetségből nekem nem rajzolódik ki egységes Messiás-kép. A harcos és ellenségeit leverő, új világot alapító királyfigura ugyanúgy benne van, mint a békét elhozó, szamárháton alázatosan vonuló Messiás is. Vajon nem lehet, hogy az Ószövetség "Messiás csomagokat" tálal fel, és ebből a menüből a zsidók és keresztények két különböző opciót választottak maguknak? Nem lehet, hogy maga Jézus sem azonosult a zsidók Ószövetségben rögzített elvárásaival, ami a katona-forradalmár Messiást illeti, és egyszerűen nem is akarta ezeket a jövendöléseket beteljesíteni? Meredek gondolat, hogy Krisztus is "választott" a Messiás-csomagokból és egész életprogramját a békés oldalon állva valósította meg? Ezek talán provokatív kérdések, de egy gondolatmenet közepén szerintem nem illetlenség felvetni őket. Mintha azért lenne egy kis bizonytalanság a zsidók között is Jézus kilétét illetően, az ismert zsidó gondolkodó Martin Buber szellemi utódja, Schalom ben Chorin ugyanis egy keresztény-zsidó vita kapcsán így fogalmazott:

"Voltaképpen mi a különbség a mi hitünk és keresztény barátainké között? Talán kiderül, ha egyszer majd (reméljük mielőbb, még a mi életünkben) eljön hozzánk a Messiás. Akkor majd megkérdezzük tőle: Mondd, jártál-e már itt köztünk, a Földön?"