2015. január 28., szerda

Mihez kezdünk az iszlámmal? (1)

Szabados Ádám friss írása, mely többek között a pluralizmus és a relativizmus szembenállásáról szól - főként Európa kontextusában - felvetett bennem egy kérdést: vajon mennyire tudunk együtt élni az egyre gyarapodó létszámú iszlám kisebbséggel, itt Európában? Muzulmán viharfelhő közeleg, ami szépen lassan elnyeli a túlságosan nyitott nyugati világunkat?

Alkatomnál fogva is a tolerancia oldaláról közelítek a multikulturális Európa felé. Semmi bajom sincs a világ különféle népeivel, etnikumaival, vallásaival, és alapvetően azzal sem, ha ezek egy földrajzilag körülhatárolható helyen, egymás mellett élnek. Ha rajtam múlik, nem keresem a más eszméket vagy vallásokat követőkkel a konfliktust, viszont szívesen keresem a párbeszédet. Az iszlám esetében ugyanez az alapelvem, mert úgy gondolom, Krisztus is nyitottságot vár el tőlem a más hitűek, a más ösvényen járók felé. Mitagadás, könnyű dolgom van, hiszen Magyarországon - legalábbis pillanatnyilag - nem lehet túl sok muszlimmal találkozni, az európai trendeket figyelembe véve azonban ez a helyzet nem biztos, hogy évtizedekig tartós marad. Ha erre gondolok, akkor talán pontosabb úgy fogalmaznom, hogy jelenleg egyfajta figyelő várakozásban állok, vajon merre halad az iszlám és Európa kapcsolata.

De azt már most tudni vélem, hogy ez a figyelő várakozás nem lehet életprogram az európai kereszténység számára. A passzív szemlélés hosszú távon kevésnek fog bizonyulni az iszlámmal szemben. Ehhez az iszlám túl éles, túl kihívó vallás, és most nemcsak a radikális, fanatista, vagy terrorista hajlamú követőire gondolok, hanem arra az alapvető tényre, hogy az iszlám konzervatívabb irányzatai is jóval keményebb és kontúrosabb elköteleződést kívánnak, mint a kereszténység. Egy markáns muzulmán és egy lagymatag keresztény szerintem párbeszédképtelen páros.

Vannak persze olyanok, akik azt mondják, Európának nincs is választása, ha talpon akar maradni. Szerintük a két kultúra - vagyis az iszlám világ és a nyugati világ - kibékíthetetlen ellentétben áll, és soha nem is lesznek képesek együtt élni. A muzulmánok pedig ezt az együttélést nem is akarják. A 2006-ban elhunyt olasz újságírónő, Oriana Fallaci sokkoló és pengeéles hangvételű könyvet írt a 2001 szeptember 11-i terrorcselekmények után arról, hogy a nyugati világ nemtörődöm módon kezeli az iszlám problematikus európai jelenlétét. Állítása szerint minél nyitottabb és szabadabb egy nemzet, annál inkább növekszik a kockázata a terrortámadásoknak. Fura módon a biztonságot éppen ezért nem mindig a nyitott nemzetek világában, hanem éppen a zártabb világokban lehet megtalálni: 

"...Aztán Líbia, Irak, Irán, Pakisztán, Szíria, Afganisztán, Libanon... Aztán Szaúd-Arábia, ahonnan Oszama bin Laden származik. Aztán a muzulmán országok Afrikában... Ezeknek a repülőterein és repülőgépein mindig biztonságban éreztem magam, elhihetik. Olyan nyugodt voltam, akár egy alvó kisgyerek. Ezzel szemben az európai reptereken és az európai repülőgépeken mindig ideges voltam. Az amerikai repülőtereken és repülőgépeken pedig kétszer olyan ideges."
Fallaci szerint paradox módon Amerika, és tulajdonképpen az egész szabad nyugati világ sebezhetősége éppen az óriási toleranciában, a teljes elfogadásban rejlik. Ezek mentén olyan erőket és akár kultúrákat is hajlandó beengedni és meghonosítani, amelyek aztán éppen ezt a toleranciát és nyitottságot akarják majd elsőként felszámolni. Vallásszabadságot igényelnek és kapnak úgy, hogy közben ideológiai szinten utasítják el a vallásszabadság eszméjét, toleranciát mutatunk feléjük, de ennek lehetőségét megragadva pont a toleranciát akarják elpusztítani.

Mindez elég logikusnak tűnik, és nem vetít elénk túlságosan bizalomgerjesztő jövőt. Ha elfogadjuk azok érvelését, akik szerint az iszlám erősödő jelenléte valós veszélyeket rejt magában, mihez tudunk kezdeni ezzel keresztényként?

Jelenleg nem sokat. Szerintem az európai kereszténység pillanatnyi formájában harcképtelen: sőt, nekem sokszor úgy tűnik, a szekuláris sodrásban az életéért küzd, nemhogy kihívást jelentene egy konkurrens vallással szemben. Az iszlám azonban láthatóan nem sodortatja magát a szekularizációval. Az igazi probléma talán nem is az, hogy az iszlám erősödik, hanem inkább az, hogy a kereszténység gyengül. A mecsetek épülnek és megtelnek, a templomok meg kiürülnek. A "Hamasz fia" című könyv szerzője, a nemrég Magyarországon járt Moszab Hasszán Juszef maga is muzulmán volt: szerinte tipikus, hogy "az egyház már csak akkor tesz valamit, amikor mindenki más is elkezdett cselekedni, és ennek nem kellene így lennie" - különösen az iszlám esetében nem. 

Vajon tehetünk valamit, vagy már túlléptünk az iszlám eseményhorizontján, és kiszolgáltatottak vagyunk a muzulmánokkal szemben? Szerintem még nincs veszve semmi sem. A következő bejegyzésben arról akarok néhány naiv gondolatot leírni, hogyan is képzelek el egy találkozást a mi szemszögünkből, ha a kereszténység a párbeszéd útját választja, és ehhez talál partnereket az iszlám oldalán is.

2015. január 24., szombat

Némethország ellentmondásai

Németh Sándor meglepett. A Hetek legújabb számában olyan mondatok hagyták el a tollát, amilyeneket nem vártam tőle. Vagy valami más lehet a háttérben?

Németh Sándor
"... jobban tesszük mi hívők, ha küzdünk a vallástalan ellenfeleink szólásszabadságáért, hogy ellenvéleményüket, kritikájukat szabadon, félelem nélkül fogalmazhassák meg velünk szemben is. Még akkor is, ha az igaztalan, fájdalmas vagy megszégyenítő." "...nem lettem a szólásszabadság ellensége, hanem még inkább annak használója. A valláskritikáknak és blaszfémiáknak a leggyakoribb kiváltó oka nem is az Isten létezése empirikus bizonyítékainak a hiánya, hanem az a sok ostoba, értelmetlen szokás, babonaság, képmutatás, amit a kívülvalók tapasztalnak vallásos köreinkből." "A Biblia nem a vallások, hanem az emberek tiszteletét hangsúlyozza"."... a polgárok számára biztosítani kell, hogy szabad választásuk alapján keressék boldogulásukat, üdvösségüket, és kutassanak Isten után".

Azt hiszem ilyen mondatok végén sok nevet el tudnék képzelni aláíróként. Olyan emberek neveire gondolok, akik önkritikus módon szemlélik az egyházat, és szívesen kezdik a söprögetést saját portájuk előtt. Azokéra, akiknek számít a másképpen gondolkodók véleménye, sőt fél füllel feléjük fordulva élik az életüket, hogy más hangot is halljanak a sajátjukon kívül. Eltökélt személyiségekre, akik ösztönzik olyan platformok megteremtését, ahol súlyos következmények nélkül bárki kifejtheti a véleményét, nem tartva semmilyen utólagos testi-lelki retorziótól.

Bevallom, Németh Sándor neve fel sem merülne bennem. Ő nem kerülne erre a listára. Nekem eddig az jött le róla, hogy nem így gondolkodik. Sokféle kifejezéssel össze tudnám kapcsolni a nevét, de a szabadság, a félelemnélküliség, a mélységes embertisztelet nem lenne közöttük. Ezért okoztak meglepetést fent idézett szavai, melyeket egyébként a kormány által tervezett, vallásgyalázást érintő változtatások kapcsán fogalmazott meg. Szó se róla, igazat írt, egyetértek vele. De nem ez a kérdés. Hanem az, hogy tényleg így vélekedik vagy sem? Valóban azt kívánja, hogy az emberek félelem nélkül kifejezhessék, amit gondolnak? Tényleg szeretné, ha mindenki szabadon kereshetné Istent a maga módján? Egyetértene azzal a gondolattal, hogy nem a vallást kell nézni, hanem az embert, ha tiszteletről beszélünk?

Nem, én nem hiszem. Másról van szó.

Számos szellemi idegszálon keresztül áramlanak felém a Hit Gyülekezete spirituális közegéből származó impulzusok. Igen színvonalas, készülő bibliafordításuk kapcsán megszereztem Új Exodus című lapjukat, néha egy-egy remek témafelvetés miatt olvasgatom a Hetek-et, tágabb családomban többen a gyülekezet tagjai, és persze évekre visszamenően több rendezvény kapcsán is volt közvetlen tapasztalatom. Ha a gyülekezetről szerzett benyomásaimat címszavakban összefoglalnám, akkor azt mondanám, a Hit Gyülekezete egyfajta fundamentalista miniállamként, egy ókori királyság mintájára funkcionál a magyar vallási valóságban. Furcsa helyzet ez, hogy egy alapvetően plurális, nyitott, demokratikus állami keretben felépült egy tekintélyelven alapuló, zárt rendszer, melynek egy megkérdőjelezhetetlen ember áll az idegközpontjában. Saját sajtótermékeik tematikája, témaválasztása és hangvétele markáns irányokat mutat, csak a bolond nem képes olvasni soraik között: ütni-vágni kell az arabokat, élesen kirohanni a katolikusokkal szemben, állandóan hangsúlyozni a zsidóság elsőségét, illetve folyamatosan izzásban tartani a tüzet, hogy itt a világvége. Mindez persze nem új, hiszen kezdettől hozzátartozott a közösség profiljához.

Márpedig ha ez a keret, amiben a Hit Gyülekezete gondolkodik, akkor Németh Sándor fent említett szavai bizony sehogy sem illeszkednek az általa kormányzott mikrobirodalom retorikájába. Ha egy közösség tekintélyelvi alapon működik, akkor az nem promotálhatja a szólásszabadságot. Ha egy gyülekezet zárt gondolkodású és tendeciózus módon fundamentalista teológiát képvisel, akkor nem ésszerű azt feltételezni róla, hogy az embereket ösztönözni fogja a szabad istenkeresésre. Vagyis amit Németh Sándor leírt, az vagy ellentmondásban áll azzal, ahogy ezeket az elveket megéli, vagy egész másképpen értelmezi a szabadság, tisztelet és istenkeresés fogalmait. Mivel nem mondanám Sándort képmutatónak, én utóbbira szavazok.

Nekem úgy tűnik, inkább arról van szó, hogy ez a szabadság utáni vágy azért fontos Németh Sándornak, mert csak ez a kívülről biztosított szabadság adja meg számára, hogy az eddig felépített belső rendszert fenntarthassa. Ha a magyar állam kitart amellett, hogy mindenki olyan gyülekezetet csinál, amilyet akar, akkor ez a szabadság meghagyja "Némethországot" érintetlenül. Akkor nem szól bele senki a Hit Gyülekezete mikorvilágának mindennapjaiba, belső törvényei alapján szerveződő magánéletébe.

A dolog fonákja számomra viszont az, hogy valami ehhez hasonlót akarnak az általa porig kritizált muzulmán közösségek is. Tapasztalat, hogy az európai muszlimok ideológiailag izolálódnak, egyfajta vallási gettóba vonulva élnek, azaz szellemi értelemben elzárkóznak a társadalomtól, amelyhez egyébként állampolgárként tartoznak. A muszlimok szeretnének kiaknázni a demokrácia által kínált lehetőségeket, de nem kívánják magát a demokráciát. Élvezik a demokratikus keretet, de nem akarnak demokratikus elvek szerint létezni. Ez pedig bizony emlékeztet a Hit Gyülekezete szerveződésére, mely ugyancsak belső törvényei és logikája alapján működik, fundamentalista teológiai bázison.

De ha ők igénylik erre a jogot maguknak, akkor miért vitatják el másoktól?

2015. január 21., szerda

Lehet még aktuális a Jelenések Könyve? - eszkatológia (4)

"Micsoda kérdés? Egyre több mindenben az lesz!" - vágná rá egy futurista szemléletű bibliaolvasó. "Ma már semmiben" - állítaná, aki a préterizmus talaján állva értelmezi a Jelenéseket, "A szimbólumok szintjén sok pontban aktuális" - szólhatna közbe valaki, aki az idealista paradigmát követi, majd a történelmi interpretáció elkötelezettjei enyhe mosollyal kiegészítenék az eddigieket: hiszen a Jelenések Könyve részletei az eddig történelemben megtalálhatók.

Amikor eldöntöttem, hogy az eszkatológiáról sorozatot írok a blogomban, több más dolgot is eldöntöttem ezzel együtt. Az egyik, hogy a sokféle látásmód között nem akarok vastag tollal vonalakat húzni (meggyőződésem ugyanis, hogy ezek számos elemükben egymást átfedők), a másik pedig, hogy nem kívánok végső igazságot hirdetni abban a tekintetben, melyikük a legjobb vagy legrosszabb, legbiblikusabb vagy legbibliátlanabb.

Mindazonáltal - ahogy az előző bejegyzésből kiderült - nem tartom teológiai szempontból azonos fajsúlyúnak a Jelenések körüli paradigmákat. Úgy vélem, hogy a magyarázatok mindegyikénél érdemes figyelembe venni a préterizmusnak azt a felvetését, hogy egy vállalható nézet gyökerei mindenképpen a kortörténetig kell vezessenek.

Kezdjük azzal, hogy a Jelenések Könyve nem önálló szöveg, hanem az egész Szentírás része. Miért fontos ezt a trivialitást hangsúlyozni? Több okból is. Egyrészt - utalva Dér Katalin kiváló könyvére, mely kétségkívül az egyik legjobb magyar nyelven, ami a témában eddig megjelent -, a Jelenések Könyve írója állandóan visszanyúl a korábbi bibliai könyvekhez. Négyszáznégy verséből majd háromszáz ilyen utalást tartalmaz. A szöveg tehát összeköti magát az előzményekkel, azok nélkül nem is igazán érthető meg, ami teljesen természetes. Másrészt én úgy látom, bármelyik könyvét is olvassuk a Bibliának, olyan üzeneteket tartalmaz, amelyek minden kor minden olvasójának szólnak. Még az ószövetségi próféciák is, melyeket keresztényként mi Jézushoz kötünk, kettős jövendölések voltak abban az értelemben, hogy beteljesedtek kimondásuk idejében, de beteljesedtek Krisztusban is. Mitöbb, hiába élünk jóval Krisztus után, ezek a próféciák még visszatekintve is értékesek az egyháznak, mert aláhúzzák és kiemelik Jézus messiási mivoltát. Röviden: a Biblia üdvtörténeti látásmódjában szerintem nincs mócsing, nincs redundancia, ablakon kidobható, kolonc könyv, aminek már lejárt a szavatossága.

Ám ha a bibliai írások valamilyen formában mindig aktuálisak, akkor vajon mennyire helyes, hogy a Jelenések Könyve minden eseményét - erős fantáziálás keretében - markánsan a saját korunkhoz és csakis a saját világunkhoz akarjuk kötni, beazonosítgatva bizonyos eseményeket a leírt szöveggel?

Nagy divat volt minden korban, hogy az emberek úgy magyarázzák: éppen az ő idejükben történnek azok a jelek, melyek a Jelenésekben olvashatók, most jön majd el a vég. Véleményem szerint azonban a Jelenések Könyve történelemszemlélete nem csupán egy adott történelmi korhoz kapcsolódik. Dér Katalin nálam szebben fogalmazva ezt írja:
"A Jelenések Könyve a történelemben, különösen a Jézus mennybemenetele és második eljövetele közötti korszakban működő erőket, erővonalakat mutatja be azzal a céllal, hogy minden kor olvasója tájékozódni tudjon a világ, egyháza, önmaga üdvhelyzetéről.."
Ha elfogadjuk, hogy ez a könyv nem csupán a végidők végén élőknek íródott (bármikor is lesz az), hanem minden korok olvasóinak, akkor ebből az is következik, hogy a Jelenések alapvetően nem szűken vett történelmi eseményeket közöl, hanem inkább a mindenkori történelem áll a középpontjában, illetve az azokat mozgató erők. Idézve a fentebb említett kötetet, ezt a gondolatot erősíti a szövegben szereplő rengeteg jelkép is:
"...jelképekben mondott prófécia sem jövő-, sem múltbeli konkrét történeti eseménnyel nem azonosítható. Ez elvi képtelenség, mert a történelmi események egyedi dolgok - egyetlen mohácsi csata, Szent István király, szatmári béke volt -, míg a jelkép lényegéhez tartozik, hogy több dolgot jelent és tömörít. Egy történeti tényből lehet utóbb jelkép (Trianon), de fordítva soha; jelkép soha nem lesz történeti ténnyé."
(Itt a szerző egyetlen kivételt említ, ami a Dán 8,21-ben van). Egyszóval és röviden: a Jelenések Könyve jelképei és maga a könyv mindenkihez akart és akar szólni. Márpedig ha ez igaz, akkor ennek a könyvnek ma is van mondanivalója...

Végkicsengés (4): szerintem a Jelenések Könyve történelemszemlélete nem csak a "világvége" utolsó pillanatában élőknek szól, hanem minden korban mindenkinek - ahogy az egész Szentírás. Ha ez igaz, akkor ennek a könyvnek ma is vannak üzenetei, attól függetlenül, milyen messze vagy milyen közel állunk a történelem végéhez.

2015. január 18., vasárnap

Az első hullám a háromból

A történeti Jézus utáni kutatásnak is megvan a maga története. Mielőtt átgondolunk dolgokat, melyek az "igazi" Krisztus azonosítására tett kísérleteket fémjelezték, szerintem tanulságos madártávlatból áttekinteni, hogy mi volt az a három hullám, melynek keretében ez az egész kutatási törekvés zajlott.

A XIX. században kezdődött és a felvilágosodás keményen vallásellenes (szűkebb értelemben véve keresztényellenes) légkörében fogant meg az ötlet: az evangéliumokból megismerhető Krisztus nem az igazi - kell lennie mögötte egy valóságos történelmi személynek, akire utólag mintegy rárakódtak a "húsvét utáni egyház" által kialakított mitikus elemek. Ha ez igaz, akkor vajon milyen lehetett a valódi Krisztus? A kutatásban résztvevők szerint ezt a személyt úgy lehet megtalálni, ha lehámozzuk a "hit Krisztusának" rétegét a történelmi személyről.

A hámozás művelete három hullámban zajlott, s az utolsó a mai napig érezteti hatását a kutatók táborában. Minden hullámnak voltak főbb jellegzetességei, s természetesen irányadó kutatói. A történeti Jézus-kutatás három lépését megpróbáltam egy hevenyészett ábrában összefoglalni. Az ábra természetesen nem teljes. Mind a három fázishoz rendelhettem volna még más neveket is, az évszámok pedig hozzávetőlegesek. Mégis úgy hiszem, hogy a lényeget jól szemlélteti, ráadásul önmagában sok tanulság levonására ad lehetőséget a kutatás egész menetével kapcsolatban.

Nézzük meg elsőként a keresés legelső fázisát!

Az első hullám, azaz a tulajdonképpeni Jézus-kutatás egy bizonyos Hermann Samuel Reimarus előfeltételezésével kezdődött. Reimarus munkásságát a szó semmilyen értelmében nem merném tudományosnak, elfogulatlannak vagy objektívnek nevezni. Az ellenkezőjére azonban sokkal inkább hajlik az ember, különösen ha ismeri a történelmi kontextust: a felvilágosodás deizmusa, illetve durva vallásellenessége szülte az ötletet, hogy kétféle Jézusról kell beszélnünk. Reimarus óriási szakadékot említ Jézus történeti alakja, és az egyház által bemutatott Krisztus között. Kutatásairól könyvet is írt Az ésszerű istenimádó apológiája címmel, melyet csak halála után adott ki egy bizonyos Lessing. Reimarus arra a következtetésre jutott, hogy bár Jézusnak volt Messiási öntudata, és magára is értelmezte a Messiásról szóló ószövetségi próféciákat, a kereszten rájött arra, hogy tévedett - ráadásul őt is félreértették. A tanítványok ennek ellenére nem nyugodtak bele Jézus halálába, utólag kitalálták a feltámadást és olyan dogmákat konstruáltak, amelynek hatására - magukat becsapva - az egészet megváltásként kezdték értelmezni. Mindennek az lett a vége, hogy Jézus követői olyan dolgokat találtak ki, melyeken maga Jézus is meglepődne, ezeket pedig beleírták a bibliai szövegekbe, hogy az összhangba kerüljön a hitükkel. Röviden tehát Reimarus szerint az Újszövetséget átszövik a hamis kiegészítések, mert az apostoli egyház elrejtette az igazi Krisztust az emberek elől, a helyébe egy kitalált személyt helyezve.

Hogyan lehetne értékelni mindezt? Nos, az értékelést a történelem már elvégezte: Reimarusnak nem nagyon akadtak követői, elképzelései pedig tulajdonképpen ostobaságnak bizonyultak. Mégis, az alapkérdés, amelyet felvetett a kétféle Krisztusról, továbbra is a felszínen maradt. 

Az első hullám másik próbálkozása a liberális protestantizmus irányzatához köthető, melynek érdeklődése az eddigi racionalista megközelítések után inkább a romantika érzelemgazdag talaján állt. Az emberi lélek került középpontba, ennek apropóján pedig Jézus vallásos személyiségjegyeit kezdték vizsgálgatni. A kutatók abban bíztak, hogy az evangéliumok irodalmi megközelítése lehetővé teszi, hogy egy valódi képet kapjunk Krisztusról, ami jól kifejezi milyen ember lehetett ő igazából. Az ebből kiinduló "Jézus élete" mozgalom tehát Jézus vallásos irányultságú személyiségén keresztül akarta az "igazi Krisztust" megragadni. Ez a kutatás is zsákutcának bizonyult. Egyrészt iszonyú szubjektív elemekre támaszkodott, másrészt leginkább a XIX. század értékei köszöntek vissza belőle - vagyis Jézus karaktere úgy festett a végén, mintha átemelték volna az ókorból a modern korba, ráhúzva annak eszményi jellemzőit.

Az első menetből szerintem érdemes még kiemelni a hírhedten hírhedt Rudolf Bultmann nevét - noha egyes beosztások szerint ő már nem is annyira az első hullámban, hanem az arra adott reflexiók idején fogalmazta meg a véleményét. Ez a vélemény talán a létező legpesszimistább szemléletmódot képviselte. Bultmann kijelentette, hogy a történelmi szempontoknak igazából nincs túl nagy jelentőségük a krisztológia szempontjából, tehát nem is kell nagyon foglalkozni velük. Az persze tény, hogy Jézus létező személy volt, de azon kívül hogy megszületett, majd meghalt egy kereszten, nem tudhatunk róla semmi biztosat:
"Valóban azt gondolom, hogy ma már szinte semmit sem tudhatunk Jézus életéről és személyiségéről, mivel a korai keresztény források láthatóan nem foglalkoznak ezzel, ráadásul töredékesek és legendásak; s Jézusra vonatkozóan nincsenek más források".
Bultmann szkepszise azonban továbbterjed a "semmit nem mondhatunk" artikulálásánál. Tudvalevő, hogy nemcsak teológus, hanem történész is volt, utóbbi minőségében pedig kijelenti, hogy a történelmi események zártsága és folytonossága nem szakadhat meg transzcendens, természetfeletti erők közbelépésével, tehát ilyen értelemben "csodák" sem létezhetnek. A történettudomány a csodákkal nem tud mihez kezdeni, már ha az evangéliumokat egyáltalán történeti dokumentumnak lehet nevezni...

A történeti Jézus-kutatás első hullámának nyugvópontját talán legjobban ez az állítás fejezhetné ki. Jézusról a több évtizedes "lehámozási" próbálkozások után sem sikerült leválasztani a rárakódott mitikus személyt, már ha az létezik egyáltalán. Az első kör teljes kudarccal végződött.

A magam számára  a következő konklúziókkal összegzem az eddig feltártakat (s ezek felvállaltan az én szubjektív véleményeim, melyekkel természetesen szabad vitatkozni):

(1) A felvilágosodás nekirontott a kereszténységnek és erőszakos módon ketté kívánta bontani Krisztus személyét egy történelmi és egy mitikus alakra. Utóbbi csak az egyház műve, melynek semmi köze nincs előbbihez, csupán egy rárakódott réteg az igazi, hús-vér Jézuson. Ez a kiindulópont képezi mindennek az alapját, ami a történeti Jézus-kutatással foglalkozik. A háttérben tehát nem tudományos, objektív, elfogulatlan alapok állnak, hanem egy kétségkívül szubjektív, rosszindulatú, elutasító attitűd.

(2) A rárakódott réteg létezését nem sikerült igazolni. Az első hullám vagy olyan Krisztus-karaktert hozott felszínre, melynek létezése teljesen mondvacsinált, illetve álomszerű (Reimarus, liberális teológusok), vagy lemondott arról, hogy bármit is kideríthetünk ebben a kérdésben (Bultmann).

Az első nekifutás csődje után viszonylag hosszú ideig szünetelt a történeti Jézus-kutatás. A csendet azután Bultmann egyik legismertebb tanítványa, Ernst Kasemann törte meg. Itt folytatom legközelebb a kutatás második hullámának rövid áttekintésével!

2015. január 14., szerda

Hatnak-e az üres szavak?

Nem is tudom hányszor hallottam már eredménytelen evangélizációk, fárasztó igehirdetések, rosszul elmondott bizonyságtételek után: "Isten Igéje nem tér vissza üresen". Ézsaiás próféta szavai gyógyírként hatnak egy-egy meddő és láthatóan hatástalan szolgálat után, mert azt sugallják nekünk, mindegy mit mondunk, ha jó sok bibliaidézet van benne, az biztosan eléri a célját. Pedig nem.

Életem egyik legcudarabb utcai evangélizációja egy határon túli városban zajlott. Az eseményt alaposan meghirdettük, de aznap sajnos igen rossz idő volt, s mindösszesen egyetlen fiatal fiúcska jött el az alkalomra - talán ő is inkább csak arra vetődött -, s a dolog igazán őt sem érdekelte. Szóval, tudom milyen rossz érzés eredménytelennek lenni. Ilyen pillanatokban nyúl az ember valamiért - bármiért -, hogy önmagát meggyőzze: a kudarc igazából siker. Ézsaiás prófétánál gyakran kinyílik a Biblia, és az 55. rész tizenegyes versében el is olvassuk: Isten szava minden körülmények között hasít, azaz "Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem". Hátradőlünk. Kellemes balzsam ez a kudarctól fájó szívekre. De talán a kelleténél jobban bódít, mert azt is elhitetheti, hogy bármit beszélhetünk (a legnagyobb ostobaságokat is), ha megfűszerezzük bibliaversekkel, akkor már valamiképpen hatnia kell - hiszen nem térhet vissza üresen, nem maradhat hatás nélkül. Igenis csinál valamit, csak nem látjuk, működik valahol, valami a szellemvilágban, bár semmi jele nincs a fizikaiban. Nekünk csak az a dolgunk, hogy sorjázzuk az igéket, a többit a mennyei csapat majd intézi.

Tulajdonképpen mindannyian tudjuk - ha máshonnan nem, hát saját kudarcélményeinkből -, hogy ez az elképzelés mennyire hamis, micsoda hazugság, és mégis ragaszkodunk hozzá. Mindez többet mond el az emberi psziché kudarcfeldolgozó, és veszteségcsökkentő mechanizmusairól, mint a Bibliáról. Ismétlem, képes vagyok átérezni, hogy az ilyen magyarázkodással miért is védjük lelki integritásunkat, de azért van bennem egy határozott tiltakozás is ez ellen. Nem jó dolog az, ha az Igéből varázsige lesz. A mágia eszköze, amivel szemben irreális követelményt támasztunk, amikor elvárjuk, hogy a szavak puszta dobálásától működésbe lépjen. Ha az Ige ez lenne, vagyis önmagában hatékony, inherens erőforrással rendelkező bűvös szóhalmaz, akkor tulajdonképpen Istenre sincs szükség a továbbiakban. Elég csak magolni és mondani. Elég csak felolvasni, sőt ráolvasni a gyülekezetre. Félreértés ne essék: jó dolog memorizálni igeverseket, melyeket a kellő pillanatban kimond az ember. Mint az aranyalma ezüsttálcán, olyan a jó időben, jó helyen mondott ige (Péld 25,11). De ebből a megállapításból szerintem az is következik, hogy van nem a helyén mondott, azaz rossz időben és rossz helyen alkalmazott ige is - és az már nem lesz arany. Tudvalevő, hogy a Sátán által hangsúlyozott igék sem érték el a hatásukat Krisztus megkísértésekor - éppenhogy elutasításra találtak, ráadásul a testet öltött Ige részéről...

Azonban nem is kellene itt hatalmas logikai vagy bibliai eszmefuttatásokat végezni, mert Ézsaiás mondatának kontextusából egyértelműen kiderül, Isten milyen szituációban és kiknek ígérte, hogy az Ő ajkáról fakadó ige (és nem a követői szájából elhangzó, gyakran összefüggéstelen beszéd) dinamikus hullámokat vet majd Izrael életében. Mint az eső, ez is "odafentről" jön - írja Ézsaiás -, és megtermékenyítő erejű. Nagyobb az emberi szónál, és ebből az is látszik, hogy az ember által nem irányítható, nem kézben tartható.

Néha könnyebb lenne az élet, ha az igeversek automatikusan hatnának. "Kelj fel és járj!" - és emberek százezrei pattannak ki a tolószékből. "Térj meg", és máris térdre borulnak a népek, "hallgass, némulj el", és kisüt a nap, elvonulnak a felhők. Ez azonban, mint ahogy igazából alig valami, nem a szavak szintjén működik. Az üres szavak pedig akkor is csak üres szavak maradnak, ha puha csomagolású bibliaidézetben tálaljuk azokat.

2015. január 9., péntek

Szélsőségesek

Úgy néz ki, éppen most van vége. Tizenkét lelőtt ember a Charlie Hebdo című francia szatirikus lap szerkesztőségében, benzinkútrablás, megölt rendőrök, túszejtés Párizsban, és mindezek mögött az ideológiai indíték, a fanatista iszlám. Ez lesz a legtöbb ember mérlege, pedig azt gondolom, ebből a borzalmas tragédiából több radikalizmust lehet kiolvasni a muzulmán meggyőződésnél.
"Nem az én nevemben"

Szélsőségesek voltak, mindkettő. A Kouachi fivérek meg akarták bosszulni a Prófétát. Szemrebbenés nélkül végeztek olyanokkal, akiknek toll és ceruza volt a kezükben, ennél keményebb fegyver nem. Esélytelenekkel szemben álltak ki, Allah nevében. Nekik több mindenük volt: puskájuk, maszkjuk, meggyőződésük, sértettségük - de eszük az nem. Ha lett volna, akkor megértik, a nyugati demokráciák már kikapaszkodtak abból a középkorból, ahol az iszlám országok jó része még tart. Itt már régóta vége azoknak a megoldásoknak, melyeket a muzulmán hitre hivatkozva sokuk normálisnak, sőt dicsőségesnek gondol. A Prófétájuk, aki miatt tették, amit tettek, valószínűleg viszolyogva fordulna el tőlük, mert neki nemcsak indulatai, hanem esze is volt: ezt látjuk, amikor megkegyelmezett azoknak, akik annak idején Mekkából elüldözték. Ha pedig ész nincs, a helyére majd betüremkedik valami más, amit sokféle néven lehet nevezni, de a szálak mindenképpen a fundamentalizmus és a terrorizmus sötét ösvényeire vezetnek.

Semmi, ismétlem semmi, és harmadjára is azt mondom, egyáltalán semmi sem menti amit ez a két agy nélküli vadállat művelt. De hangozzon bármennyire sértően, bizony nem csak ők voltak egyedül szélsőségesek ebben a kiáltóan fájdalmas és véres történetben.

Az az igazság, hogy a Charlie Hebdo hetilap ugyancsak szélsőséges múltra nézhet vissza. Nyilván, a szerkesztők és a tördelők, a grafikusok és a karikaturisták nem öltek meg senkit, nem is akartak - nem ilyen sorsot érdemeltek, ez minden vitán felül áll. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Hebdo egy alpárian mocskos, minősíthetetlenül otromba újság. Címlapon hozza, ahogy Jézus Krisztus análisan közösül az Atyával, fenekében a Szentlélekkel. Nem vagyok muzulmán, de nagyon rosszul esne, ha Mohammed prófétát meztelenül, kutyapózban látnám, lógó nemiszervvel egy vicclap borítóján. Az a helyzet, hogy ez nem szatíra, hanem betegségtünet. Nem nevetésre, hanem szánalomra méltó, és jó esetben nemcsak a muzulmánokat vagy a keresztényeket sérti, hanem a normálisan gondolkodó embereket is, akik rajonganak a normális humorért. Maximálisan a szólásszabadás oldalán állok, de minden idegszálammal utálom, ha valaki direkt hergel és megbotránkoztat másokat. Legyenek ezek a mások muszlimok, keresztények vagy ateisták.

Az elkövetőket lelőtték, de a történet nem ér véget. Vannak még szélsőségesek, akik a háttérben élezik tovább a feszültséget. Ők valahogy úgy képzelik, hogy az egészért az iszlám a felelős. Beszéljenek a számok. Az iszlám jelenleg egymilliárd ötszázhetven millió ember - az évekkel ezelőtti becslések szerint. Ha az iszlámnak csak a töredéke ölne, én most nem írnék blogot, és ti nem olvasnátok. Már mindahányan a Charlie Hebdo szerkesztőinek sorsára jutottunk volna, a világ pedig lángokban égne. A muzulmán férfiak, a nők és a gyerekek sokmilliós tömegei talán petárdát sem vettek még a kezükbe, de ami ennél rosszabb, jó részük kenyeret se túl sokat. Persze sokan vannak köztük, akiknek mosták és mossák az agyát, és potenciális célpontjai egy-egy terroristákat nevelő szervezetnek. Mennyien lehetnek érintettek ebben? Nem tudjuk. Egyet tudunk: nem egymilliárd ötszázhetvenmillióan.

Szélsőségesek tehát minden fronton állnak - iszlám országokban, diktatúrákban és nyugati demokráciákban egyaránt. A kérdés már csak az, vajon mi is azok akarunk lenni? Nem kell megölnünk senkit: Jézus szerint már az is elég, ha ahhoz hasonló haragot és indulatot érzünk mások irányában.

Gúnyos ellenkezést váltott ki, amikor valaki azt javasolta, hogy ne rajzolgassunk Mohammed prófétáról - és senkiről - obszcén, minden nívón aluli rajzokat. "A sajtószabadságot nem adhatjuk" - szóltak a hangok. Pedig arra is szabadok lehetnénk, hogy korlátozzuk magunkat. És nem azért, mert gyáván meghajlunk a fanatista ostobák puskái előtt. Hanem, mert nem akarunk - még tollal és ceruzával a kézben sem - szélsőségesek lenni.

2015. január 6., kedd

Krisztusok között - újévi program

Tagadhatatlan, és akik engem olvasnak, minden bizonnyal észre is vették, hogy az elmúlt években több területen is átmentem bizonyos paradigmaváltásokon. Teremtés-evolúció probléma, nagyegyházakhoz való viszony, a Biblia tökéletessége, csak hogy a fontosabb területeket soroljam. Mivel nem csupán opcionálisnak, de helyesnek is gondolom, hogy az ember keresse az igazságot, úgy határoztam, hogy ebben az évben Jézus személye kapcsán fogok néhány dolgot átgondolni - függetlenül attól, hova jutok a végén.

Belecsapva a dolgok közepébe, noha a német felvilágosodásban mélyen gyökerező alapállítás a "kétféle Krisztusról" bizonyos értelemben vaklármának bizonyult, mégis meghatározza sokak mai észjárását. Miről beszélek? Milyen állításra szeretnék utalni?

A felvilágosodás erős valláskritikája nemcsak a vallás egészét, hanem egyes dogmákat, és természetesen magát a Szentírást is utolérte. Ennek során Jézus személye is a kritikák tárgyává vált. A történeti Jézus-kutatás kiindulópontja és alapvető állítása az volt, hogy valójában kétféle Krisztusról kellene beszélnünk: létezett a történelmi személy, aki csupán egy tehetséges, de egyszerű ember volt, illetve a hit Krisztusa, akit utólag öltöztettek fel rajongói olyan képességekkel, melyekkel valójában nem rendelkezett. Ha szeretnénk az "igazi Krisztussal" találkozni, a hit Krisztusának rétegét le kell hámoznunk a történelmi Krisztusról.

Már az elején el kell mondanom: a történelemből tudjuk, hogy ez a próbálkozás, ebben a formájában megbukott. A történeti Jézus-kutatás gyakorlatilag kudarccal végződött.

De akkor minek is foglalkozom ezzel? A válaszom egyszerű: az alapkérdés a kutatás megbukása után sem szűnt meg. Az nem vitás, hogy a felvilágosodás finoman szólva sem elfogulatlan, sőt nevezzük nevén, határozottan rosszindulatú hozzáállását nem nevezhetjük tudományosan objektív kiindulópontnak. Mindazonáltal a zsákutcába jutott, agresszív "lehámozós" próbálkozásokat sokkal kifinomultabb gondolatok követték. Ahogy látom, a mai emberek jó részének elképzelése Jézus karakteréről ezekben a finomított gondolatokban gyökerezik. 

Éppen ezért, amivel én szeretnék foglalkozni, az nem a hamvába holt Jézus-kutatás kiértékelése - minek is rúgjon az ember döglött kutyába? -, hanem azok a próbálkozások és elképzelések, melyek ezt a rosszindulatú kutatást azóta követték. A kétféle Jézusról szóló szalonképesebb verziókat olyan rangos gondolkodók vallották és vallják, mint például a világhírű magyar professzor, Vermes Géza.  

Sorozatomban olyan kérdéseket szeretnék átgondolni, hogy vajon mennyiben nevezhetők elfogultnak vagy elfogulatlannak az evangéliumok szerzői (és vajon mit is jelent az elfogultság esetükben), vagy éppen rendelkezett-e Jézus "messiási öntudattal", azaz világosan látta saját isteni küldetését, vagy ezt a tudatot csak a húsvét utáni egyház adta a szájába az evangéliumok leírásakor? Mi a helyzet a feltámadással?

Sok keresztény, akivel ilyen kérdésekről beszélgetek, szereti felhívni rá a figyelmemet, hogy ezek a problémák nem aggasztották az első hívőket, sőt tulajdonképpen mintegy 1700 évig fel sem merültek. Vajon nem csupán csak mi csinálunk ügyet olyan dolgokból, melyeket nem kellene bolygatnunk?  Ha nekik jó volt ilyen felvetés nélkül majdnem két évezredig, mi miért foglalkozunk ezekkel? Kényelmes lenne egyetértően bólintanom erre a gondolatra, de hívőként sem tartom ezt jó érvnek. A tudományos megismerés folyamatában - és ez a valláskutatásra, a teológiára egyaránt igaz - mindig vannak "első pontok", amikor valamivel először foglalkoznak. Úgy is mondhatnám, bizonyos dolgoknak bizonyos pillanatokban jön el az idejük. Miért is lenne ez baj? Hát tényleg térjünk vissza a lapos föld elképzeléséhez, csak mert a Föld geoid alakjáról nem tudtak a régiek? Hibát követett el a tudomány, mert feltárta, hogy a Föld kering a Nap körül - noha évszázadokon át olyan jól elvoltunk mi emberek azzal, hogy a dolog éppen fordítva áll? 

A kérdés inkább az, hogy a megismerés folyamatában miért éppen a felvilágosodás során jött el annak az ideje, hogy a kereszténységgel kapcsolatos kételyek előtörjenek. Miért vártunk ezzel 1700 évet? Bizony bármennyire is csípi a szemünket, ennek az is az oka, hogy éppen az egyház nem engedte korábban felvetni őket. Pusztán az a tény, hogy a Jézus személyével kapcsolatos kérdések érzékeny pontokra tapintanak, és nem kerültek elő a megelőző századokban, még nem jelenti, hogy hiba volt feltenni őket. Szerintem olyan világban élünk, hogy foglalkoznunk kell velük, akár simogatják a lelkünket, akár megvágjuk velük az ujjunk hegyét. Úgyhogy szeretnék néhány dolgot átgondolni, végigolvasni, megérteni, ebben a folyamatban pedig szívesen veszem, ha lesznek társaim.