Átok rátok - intézményesítve

Az előző bejegyzésben említett Pajor Tamás interjú egyik legsokkolóbb pillanata szerintem az a rész, amikor a Hit Gyülekezetében működtetett "imakommandókról" esik szó. Már maga az imakommandó kifejezés is meglehetősen abszurd, a mögöttes gyakorlat viszont egyenes bizarr - no és automatikus, zsigeri, heves ellenkezést vált ki az emberből. Megteheti egy keresztény, hogy megátkoz másokat?

Őszintén szólva még elképzelni is nehezemre esik, ahogy a szorgos hétköznapjaikat megélő átlagos nők és férfiak, talán férjek, apák, családanyák, nagymamák egy csoportja időnként találkozik egy  előre egyeztetett helyen, hogy egymással összekapaszkodva átkokat szórjon bizonyos emberekre, akik ellenvéleményt mertek megfogalmazni a Hit Gyülekezete kapcsán. Most nem is arra gondolok, hogy ezek az átkok hatásosak-e vagy sem, elérnek-e bármilyen konkrét eredményt vagy belső erejüknél fogva nevetségesek és pusztán szócséplésnek tarthatók. Pusztán maga a jelenség az, ami gyomortáji problémákat okoz az emberben. Mert imádkozni, vagyis Istenhez fordulni a hitélet egy intim pillanata, az ember belső valóságának teljes feltárása egy olyan Személy előtt, aki nem fog visszaélni a lelki meztelenségünkkel és törékenységünkkel. Borzalmasnak tűnik ezt a bensőséges állapotot arra felhasználni, hogy valaki egy embertársára kifejezetten durva csapást kérjen, például végtagjainak eltörését, betegséget, balesetet, nyomorúságos élethelyzetbe sodródást - egyszóval mindent, ami az istenítélet nehezen kimeríthető halmazához tartozhat. Márpedig az átok lényege ez: egy felsőbb erő bevonásának kezdeményezése a megátkozott megbüntetése érdekében.

Elhiszem, hogy kellemetlen ebbe belegondolni, de most mégis azt kérem a kedves olvasómtól, hogy próbálja legyűrni a berzenkedését, és a Hit Gyülekezete imakommandós gyakorlata kapcsán is a józanságot tegye meg mércéül! Merthogy nem az az elsődleges kérdés, az ízlésünk szerint helyes gyakorlatot folytat-e a Hit Gyülekezete, hanem inkább az, bibliai és leginkább újszövetségi alapon legitimnek nevezhető-e az átkozódás? Bármilyen furcsán és talán ugyancsak megdöbbentően hangzik, de az első egyházban olykor igenis folyamodtak ilyesféle megoldáshoz, sőt a zsinatoknak szinte elengedhetetlen kellékévé vált emberek büntetőleges kizárása és exkommunikációja.

Természetesen azért fontos leszögezni, hogy egy újszövetségi keresztény számára az átkozódás nem lehet valamiféle létállapot. Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy nem a világ elítéléséért érkezett, hanem megmentéséért, aki valamiféle értelemben értünk lett átokká. Jézus egész földi pályája során soha senkit meg nem átkozott, egyedül a fügefára mondott ki átkot - viszont a Máté 25,41 szóhasználata szerint ugyanez a Jézus egyszer majd ezt is mondani fogja: "Távozzatok tőlem, átkozottak!". Ám észre kell venni, hogy egyrészt ez a végső és mindent lezáró ítélet konkludáló kijelentése lesz (vagyis nem valamiféle rendszeres rutin, amit egy keresztény házicsoportban lehet gyakorolni), másrészt a durva mondat Jézus száját hagyja el, akinek Bíróként joga van akárki felett ítéletet gyakorolni, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy nem téved. Amit Jézus viszont saját követői figyelmébe ajánlott és a Hegyi Beszéd egyik etikai csúcsértékeként határozott meg, hogy még az ellenségeinket is áldanunk kell, az üldözést magát pedig teljes örömnek tartani, a másik orcát odafordítva.

A kérdés azonban mégsem zárható le annyival, hogy Jézus esetében nem látjuk emberek megátkozását, mivel az Apostolok Cselekedetei és Pál levelei, valamint az induló egyház első évszázadai már erre is szolgáltatnak illusztrációkat. Hadd említsek most csupán két példát!  

(1) Egy ízben azt olvassuk, hogy Pál megátkozott egy Elimász nevű okkult embert, nem is akárhogyan. Elimász megpróbálta Szergiusz Paulusz római helytartót elfordítani a keresztény hittől - pont akkor, amikor a helytartó kezdett megnyílni a megtérés lehetősége előtt. Ez tehát egy meglehetősen speciális helyzet volt: egy ember éppen eltalál Istenhez, mire Elimász (aki mellesleg nemcsak okkult személy volt, de hamis próféta is) szerette volna meggátolni a hitre jutásában. Pál erélyesen lépett fel, átkot mondott Elimászra, aki a bibliai történet szerint ennek hatására megvakult. Bizarr történet? Hát bizony az, de maga a helyzet is elég szerencsétlennek tűnik.

(2) Az első évszázadok egyháztörténetéből tudjuk, hogy a formálódó kereszténység vezetői előszeretettel éltek az anathéma intézményével. Vagyis, egy-egy zsinatot követően (mely dogmatikai alapkérdéseket tisztázott) nemcsak pozitív hitvallásokat fogalmaztak meg a hiendő tételekről, de átokformulát is kimondtak azokra, akik nem értettek egyet az immáron hivatalos tanítással. Az anathéma-záradékok azt is biztosítani kívánták, hogy a tévtanítókat kiközösítsék és kizárják az egyházból. Érdekességként jegyzem meg, hogy maga az anathéma kifejezés az ószövetségi "herem" szóra utal, és "Isten színe elé állított" vagy "áldozatul felkínált" jelentéseket hordoz - pozitív értelemben, mint fogadalmi ajándék, negatív értelemben mint megsemmisítésre ítélt áldozat. Ha az első zsinatot tekintjük példának (ami Niceában zajlott 325-ben), ott azt látjuk, hogy heves vitákat követően Arius püspököt társaival együtt kiátkozták az egyházból. Arius ugyanis tanításaiban mintegy megfosztotta Krisztust isteni mivoltától azzal, hogy Isten egy teremtményének nevezte, és azt is vallotta, hogy Jézus nem is hasonlít Istenhez, tőle idegen személy. Fontos tudni, hogy Arius nemcsak a konyhaablakon kikönyökölve gondolkodott erről, hanem az akkori kereszténység egyik legfontosabb teológiai központjában, vagyis Alexandriában terjesztette ezt az eretnekséget. 

Nyilvánvaló és nem is nehéz a fenti két példámban megtalálni az összekötő kapcsot. Pál esete Elimásszal, és az induló egyház esete Arius-szal egy szituatív pillanat volt. Mindkettőnél hasonló a probléma természete: adott egy ember, aki másokat meggátol abban, hogy eljussanak a normatív hithez, azaz Jézus valódi felismeréséhez. Elimász egy valószínűleg fontos római személyiséget akart eltéríteni Krisztustól, Arius tanításaival olyan magokat hintett el, melyek Jézust nem a valódi természetének megfelelően láttatják, azaz ugyancsak az eltérítés lehetőségét hordozzák.

Természetesen az Újszövetségben (és az egyháztörténetben) vannak más példák is. Pál például kifejezetten dühös stílusban csap bele abba a levelébe, amit a galatákhoz írt. Az első fejezet nyolcadik versében aztán kerek perec kimondja: "De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!". Ám ha megnézzük a kontextust, itt is a fentiekhez hasonló lehetett a helyzet. Galáciában éppen csak elkezdett terjedni a hit, máris megjelentek olyan tévtanítók, akik megpróbálták a friss keresztényeket "visszatéríteni" a zsidó törvények és szabályok megtartásához. Ez vezetett ahhoz a (szerintem részben szónoki-retorikai) felkiáltáshoz, hogy átkozott legyen még egy mennyei angyal is, ha nem az igazi evangéliumot hirdeti.

Az embernek tehát az a benyomása, hogy a durva átkozódó textusok az Újszövetségben és az egyháztörténetben rendre akkor kerülnek elő, amikor valamiféle súlyos eretnekség, okkult befolyás üti fel a fejét, ami az evangélium tanításától tudatosan eltéríteni kívánja az embereket. Az ilyen teológiai görbeséget okozó jelenségek egyik megfékezőeszköze volt az átok és kiközösítés. Metaforikus képet használva olyasmi ez, mint amikor a bárányok közé tévedő farkast valaki elkapja és agyoncsapja. Nehéz lenne hibáztatni érte: az ilyesmi hozzátartozhat a juhpásztor munkájához, de azért a napjai nem a farkasok üldözésével és állandó csapkodásával telnek, hanem a báránykák legeltetése, nyírása, gondozása a dolga, és csak szélsőséges helyzetben folyamodik az erősebb eszközökhöz.

A Hit Gyülekezete "imakommandója" kapcsán azonban mintha nem ez lenne a helyzet. Egyrészt úgy hallani, hogy ott bárányok is átkoznak bárányokat, azaz keresztényként egy másik keresztényre mondanak ki csapásokat kérő imákat. Ez szerintem abszurd: nem emlékszem arra, hogy az újszövetségi egyház a saját tagjait átkozta volna. Másrészt, a mögöttes helyzet sem látszik szélsőségesnek. Ha valaki nem ért egyet egy gyülekezet teológiai irányvonalával, bírálja azt, kritikát fogalmaz meg vele szemben, az vajon egy lapon említhető olyasvalakikkel, akik Jézus Krisztus személyéről vagy munkájáról eretnekségeket terjesztenek és direkt visszatartanak embereket a megtéréstől? Aligha ez a helyzet. Harmadrészt, nekem a rendszeresség is meglehetősen furcsa. Pál akkor beszélt ilyen nyersen, amikor esetenként erre szükség volt, átkot kimondani pedig elképesztően ritka pillanatokban látjuk. De hogyan magyarázható az, amikor az átokmondás intézményes szintre kerül egy gyülekezetben, vagyis a napi hívő rutin részévé válik? Nem vagyok tagja a Hit Gyülekezetének, de belső körből olyan információ is eljutott hozzám, hogy listát vezetnek(?) a megátkozásra méltónak bizonyultakról. Nem tudom ez valóban így van-e, csak remélni merem, hogy nem. Mindazonáltal akármi is a helyzet, az átkozódás egy szélsőséges válasz egy szélsőséges helyzetre - például az eltérítés szándékára. Ám ha valaki úgy ítéli meg, hogy a gyülekezete felé irányuló minden kritikai hang szélsőséges, az csak arról tesz bizonyságot, hogy ő maga a szélsőséges. Hátrébb tehát az átkozódó agarakkal!

Tovább

Az ítélet öröme... és a kánaániták

Tüske a köröm alatt vagy kavics a cipőben: mindegy minek nevezzük, lehet hogy számomra örökké kibogozhatatlan erkölcsi-teológiai dilemma marad az ószövetségi, népeket lesöprő kánaánita hadjáratok kérdése. Már írtam komplett sorozatot a különféle látásmódokról (záróepizódját és benne a linkeket itt találod), de most újra előszedem a kérdést, mégpedig John Lennox vadonatúj könyve kapcsán, amiben számomra is meglepő módon tudott egy kis újdonságot mondani a kérdésben.

John Lennox egy joviális, pocakos, kedves mosolyú öreg bácsi, akit elsőre talán egy éjszakai járat buszsofőrjének is lehetne nézni - ha nem lenne köztudott, hogy egyébként matematikus és ismert apologéta, aki egyre-másra írja a számomra legalábbis érdekfeszítő, szókimondó és remek vitatémákat sorjázó könyveit. Szeretem olvasni, megszoktam a pontokba szedett, józan logika alapján érvelő stílusát, legújabb magyar nyelven kiadott művében pedig az új ateisták felvetéseire igyekszik válaszolni - s ennek apropóján szedi elő a jól ismert, vérben tocsogó ószövetségi szövegeket. A kánaánita hadjáratokról van szó, és ismerjük el derekasan, ezek azért nem a kedvenc és agyonolvasott részei a Bibliának, sőt szerintem sok hívő is feszengve böngészi a sorokat, melyek nők, gyerekek és csecsemők elpusztítására tartalmaznak felszólításokat.

Nos, mielőtt valaki túlzott elvárásokat támasztana, természetesen szó sincs arról, hogy én most itt egy blogbejegyzéssel elegánsan megválaszolom az ennek kapcsán felmerülő problémás kérdéseket. Lennox sem akart ilyet tenni, mindazonáltal néhány érdekes megjegyzést eleresztett az előbb említett könyvében, ami egy pici lépéssel talán jobban árnyalja ezt az egész véres históriát.

Ennek lényege a Biblia általánosító szóhasználata körül forog. A Biblia ugyanis - ahogy mi magunk - gyakran szeret általánosító módon fogalmazni, amit mi előszeretettel felruházunk abszolút értelemmel. A kánaániták "teljes kiirtására" vonatkozó parancsokat emiatt úgy értjük, hogy itt egy mindent magába foglaló felszólításról beszélünk. Gondoljunk például az "egész Izrael" kifejezésre a következő mondatok esetében:

"Ezeket a beszédeket mondta el Mózes egész Izráelnek a Jordánon túl"

"...amikor egész Izráel eljön, hogy megjelenjék Istenednek, az Úrnak színe előtt"

"Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt."

"Azután a király és vele együtt az egész Izráel áldozatot mutatott be"

Nyilvánvalónak tűnik, hogy az "egész Izráel" kifejezés merőben általános és nem kell szó szerint vennünk, mintha az egész ország összes lakosát jelentené kivétel nélkül. A mai szóhasználatban is beszélünk ehhez hasonlóan, amikor például azt mondjuk, hogy "egész London elment a walesi herceg temetésére" - holott a valóságban persze nem ment el szó szerint London minden egyes polgára, hanem egy reprezentatív sokaság jelent meg a temetésen, melynek kapcsán az ember úgy fogalmaz, az egész város ott volt.

A kánaánita népirtásokról szóló szövegek kapcsán ennek fényében vajon hogyan értsük azokat a felszólításokat, melyek szerint "mindenkit" ki kell irtani? Utal arra valami a szövegben, hogy ezt a szó szoros értelmében vagy csupán az előbb említett általános értelmezés mentén érdemes olvasni? Nos, igen, legalább két érvet mondhatunk ezügyben:

(1) Ha elolvassuk Józsué könyvét, azt találjuk, hogy mindenkit levágott Debírben és Hebrónban. Vagyis ismerjük el, van amikor tényleg a szó legfeszesebb értelmezésében mindenkiről vagy mindenről van szó. Ugyanakkor a Bírák könyve alapján (ami követi Józsué szövegét) Júda és Benjámin elfoglalta, azaz hadjáratként bevette ezeket a városokat. Miért volt erre szükség, ha egyszer szó szerint mindenkit elpusztítottak és ezek a városok üresen álltak? Logikus arra gondolni, hogy ennek alapján mégsem kell a "mindenkit" kifejezést a szó szoros értelmében venni. Teológusok azzal érvelnek, hogy a "hányd kardélre mind" típusú kifejezéseket ezért így kell helyesen érteni: "arass fölöttük döntő győzelmet!". Ez pedig nem feltétlenül a teljes népesség maradéktalan kiirtását jelenti, hanem az erejének a megtörését, a mondhatni reprezentatív haderő összezúzását. Ha valami borzalmas háborúban egy ránk támadó ellenség "legyőzné a magyarokat", azt sem úgy értenénk, hogy a kifejezés abszolút értelmében legyőzték Magyarország kb. 9,5-10 millió lelket számláló lakosságának minden egyes tagját - hanem nyilván úgy, hogy megtörték a magyarok ellenállását képező erőket.

(2) A herem, azaz a szent háború szakrális tettnek számított, aminek voltak általánosan alkalmazott szabályai. Nem lehetett "ész nélkül" mindenkit legyilkolni - mert az ilyesmi a herem értelmében Isten büntetését vonta magára. Erre is látunk példát a szövegben. A herem szabályait egyébként az 5Mózes 20 rögzíti - ezek a korukhoz képest feltűnően emberségesek. Figyelem! Nem azt írtam, hogy mai szemmel nézve emberbarát szabályokról van szó, hanem az ókori hadviselés általános szabályait tekintve számítanak kiugróaknak!

Nos, tisztában vagyok vele, hogy a fenti pontok nem oldják meg a kérdést és korántsem zárják le a vitát. Azonban rámutatnak egy fontos dologra, mégpedig az általánosító kifejezések gyakori használatára. Ezzel persze csínján kell bánni, és nem fair vele "elkenegetni" azért a tényeket, hogy itt emberek haltak meg, nem is kevesen - magyarázzuk bárhogyan a textusokat. Ismétlem azonban, hogy nem is kívántam lezárni a "kánaánita-aktát", csupán egy kis lépéssel szerettem volna beljebb menni a megértésben. A teljes képet szemlélve sok mindenre találunk példát: arra is, hogy egyfajta istenítéletként kell népekkel háborúzni - de arra is, hogy szeretni kell a jövevényt és az idegent. Arra is, hogy Izráel keményen elbánt másokkal - de arra is, hogy Izráel sem volt kivétel, és az ítélet adott esetben őket ugyanúgy utolérte. Arra is, hogy kardélre hánytak idegen népeket - de arra is, hogy adott esetben szövetségre léptek velük. Egyiptom egyszerre a szolgaság háza (gondoljunk az Exodusra) és a túlélés szinte egyedüli módja (gondoljunk József történetére). Kis túlzással mindenki szemezgethet és vérmérséklete szerint válogathat a teljes szövegkorpuszból.

Befejezésül nem állhatom meg, hogy még egy gondolatot ideszúrjak. Arról van szó, hogy tekintsünk bárhogyan a kánaánita irtóhadjáratok beszámolóira, annyit mindenképpen megmutatnak, hogy Isten ítéletet képes gyakorolni. Vagyis, a Biblia szerint nem olyan világban élünk, ahol a dolgok végképp következmények nélkül maradnak. Lucretius felhasználta a görög atomizmus két követőjének, azaz Démokritosznak és Leukipposznak a gondolatait, amikor így érvelt: "Történhet akármi, Minket nem sujthat, s nem rázza fel öntudatunkat". Itt arról van szó, hogy amikor az ember meghal és atomjaira bomlik, már nincs lehetőség az erkölcsi számonkérésére - mivel nincs utolsó ítélet, nincs jutalmazás és büntetés, a gonosztettek megtorlatlanul maradnak. A halál menekülés a gonosztetteket elkövetők számára a felelősségrevonás elől.  

Ám ha nincs istenítélet, akkor nem létezik igazságtétel sem. Sajnos azt látjuk, sokaknál a földi élet tényleg nem is szolgáltat igazságot - s ha ateisták vagyunk, akkor ehhez hozzá kell tennünk, hogy milliók és milliók a jövőben sem fognak soha semmiféle igazságot kapni emiatt. A Bibliában viszont nem ez a helyzet. A keresztény hit szerint nagyon is van vagy lesz igazságtétel, a tetteknek ha máskor nem, a halál után meglesznek a következményei - mert erkölcsi alapú világban élünk. Ezért bár meglehet, hogy ez furcsa egy nem hívő olvasó számára, de a Biblia képes ujjongással és örömmel gondolni Isten ítéletére: nem valamiféle Kozmikus Ököl odacsapását látja benne, hanem azt az igazságtételt, ami az univerzumunkat és a létezésünket erkölcsileg teljessé teszi. Még ha nagyon nehéz is, ha egy pillanatra ezzel a szemüveggel olvassuk a kánaánita textusokat, talán egy kis lépéssel közelebb juthatunk: az egyébként brutális gyermekáldozatokat bemutató népek sok száz év türelmi időt követő megbüntetése annak jele, hogy Isten ítéletet gyakorol, azaz létezik kozmikus igazságtétel, van kozmikus Igazságtevő, így igenis van értelme jóról és rosszról beszélni. És talán nem csak az ókorban, de ma is.

Tovább

Nem is lesz elragadtatás?

Ez a hét számomra az eszkatológia jegyében telt el: az apokaliptikával kellett foglalkoznom, a Jelenések Könyve értelmezéseivel, illetve kezembe akadt N.T. Wright "Surprised by Hope" című kötete is, amit már évek óta el akarok olvasni. Utóbbi különös indoka az, hogy egy kedves keresztény ismerősömről megtudtam, hívőként sem hisz az elragadtatásban - nemhitének egyik magyarázata pedig Wright teológiai látásmódjában gyökerezik.

Nem vagyok az a "világvégés" típusú keresztény, aki élvezettel habzsolja az utolsó idők tárgykörébe tartozó teológiai tartalmakat. Mai napig szilárd meggyőződésem, hogy az eszkatológia a modern kereszténység bulvár területének egyik jól jövedelmező ága lett, holott a Szentírásban ez egy igencsak fontos réteg, mely nem érdemelt volna ilyesféle bánásmódot. Az eszkatológiában ugyanis nem a parázna egyház, a zubogó vér, a vágtató lovak és a hatszázhatvanhatos számtól való gyermeteg rettegés a fontos, hanem a történelem teleologikus szemlélete, mely bizonyos események sodrásában elvezet az egész csúcspontjáig: Krisztus visszajöveteléig.

Nos, ha valaki nem tudja mi is pontosan az elragadtatás, akkor nagyjából a fenti keretbe próbáljon elhelyezni egy sokkolóan váratlan pillanatot, amikor a Jézust követő, valóban keresztény emberek egy szempillantás alatt eltűnnek a Földről. A keresztények elragadtatása persze katasztrófasorozatokhoz vezet, amit az erre építő, szerintem borzasztó nívótlan amerikai filmekben látványos módon próbáltak megjeleníteni: zuhanó repülőgépek, karambolozó autók és vonatok, sikoltozó és vérző emberek. Tanulság: ateistaként soha ne utazz keresztény pilótákkal, mert ha egyszercsak tényleg eltűnnek, már neked is késő lesz megtérni zuhanás közben. Bár az elragadtatás eseménye potenciális alapanyaga számos filmnek, regénynek, rádiójátéknak, az egész mögött egy masszív teológiai látásmód áll. Jézus elragadja az övéit, akikkel találkozik a levegőégben - ez az eljövetel (idegen szóval parúzia) egyik kulcsmozzanata. A hívők távoznak ebből a világból, a nem hívők itt maradnak, vegetálnak, szenvednek, elviselik az előre megjövendölt csapásokat. Röviden utóbbit takarja a Nagy Nyomorúság kifejezés a bibliai eszkatológiában. A korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy a kettő kapcsolatáról is alaphangon háromféle látásmód érvényesült az idők során. Egyesek szerint az elragadtatás a Nagy Nyomorúság előtt fog bekövetkezni, így a keresztények mentesülnek a szenvedések alól, melyek Isten csapásaként érik a világot (ezt hívják pretribulacionizmusnak). Mások úgy vélik, a hívők is végigszenvedik a Nagy Nyomorúságot és csak utána távoznak - számukra a küzdelmek isteni próbák (ez a poszttribulacionizmus). Végül van olyan látásmód, hogy a keresztényeket Isten a Nagy Nyomorúság közben fogja elragadni, ami a midtribulacionizmus logikája.

Őszintén szólva, ahol hívőként én szocializálódtam, ott is ezek voltak az általánosan elfogadott forgatókönyvek. Mivel a téma soha nem foglalkoztatott túlságosan intenzíven (a teológia más területei jobban érdekeltek), soha nem is igyekeztem felülvizsgálni a saját nézőpontomat. Az ismert teológus-szerző N.T. Wright azonban most erre késztetett - hogy legalábbis tegyem mérlegre, amit erről gondolok.

Akár egyetértünk Wright-tal, akár nem, az biztos, hogy kimond jó néhány fontos dolgot. Például azt, hogy az első keresztények nem az elragadtatást várták, hanem Krisztus visszajövetelét. Ma mintha megfordult volna ez a trend és alapvetően abban gondolkodnánk, mikor repülhetünk el végre ebből a nyomorult valóságból. Aztán abban is egyetérthetünk, hogy az eszkatológiában sorjáznak a szimbólumok és képek - még Pál írásaiban is, aki az elragadtatás-teológia kulcsfigurájának számít a mai teológusok között. Az igazi kérdés persze az, hogy mihez kezdjünk az olyan igeversekkel, melyek meglehetősen világosnak tűnnek az elragadtatás kapcsán, illetve a parúzia (eljövetel) kifejezés értelmezésével, ami sokak szerint egy ilyesféle visszajövetelre utal. Kezdjük az utóbbival!

Wright úgy érvel, hogy az első keresztények világosan értették ennek a kifejezésnek a lényegét, ám manapság a legtöbb hívő egyszerűen arra gondol, hogy az szimplán "Jézus második eljövetelét" jelenti. Ugyanakkor a parúzia szónak legalább kétféle jelentése volt az akkori, nemkeresztény környezetben. Az egyik egy istenségnek a misztikus jelenlétét hordozza, például akkor, amikor ez az istenség megmutatja-felfedi magát egy csodálatos gyógyítás kapcsán. Ha ilyen transzcendens beavatkozás történik, akkor az emberek hirtelen mintegy tudatába kerülnek az isteni jelenlét valóságának - és az ilyesfajta találkozást, ráébredést, megérzést nevezték akkoriban parúziának. A kifejezés második jelentése arra utal, amikor egy magas rangú személy meglátogatja az alattvalóit, például egy király látogatást tesz egy kolóniában vagy provinciában. Nos, ez a fajta "királyi jelenlét" az, amit a parúzia szóval jelöltek - és természetesen egyik esetben sincs szó repülésről a felhők között.

Ha az első egyház alkalmazta a parúzia kifejezést Krisztusra, akkor valami hasonló gondolatmenetet követhetett. Az egész mögött ott áll a zsidóság történelemszemlélete arról, hogy amikor az igazi Messiás eljön, akkor igazi királyként fogja gyakorolni hatalmát az "alattvalói" között - beleértve az éppen akkor regnáló Római Birodalmat is. Merthogy Jézus valóban úr, míg a Cézár nem lehet az. Ahogyan Pál használja a parúziát, az alkalmas annak kifejezésére, hogy számára Krisztus a valóságos uralkodó, akinek a római Cézár csak egyfajta paródiája. De mi a helyzet például az 1Thessz 4,16-17-el, ahol elég egyértelműnek tűnhet az elragadtatás valósága? A pontosság kedvéért most idézem ezt a két verset:

"A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk."

Wright szerint a fenti versekben megjelenített képeket nem szabad szó szerint értelmezni. Amire Pál utalni kíván az ugyanaz az eseménysor, amit az 1Kor 15,23-27-ben és a Fil 3,20-21-ben fejteget, csak ott más szimbólumokat és képeket használ. (Egyébként éppen egy fejezettel később megint egy képi hasonlatot alkalmaz, amikor az éjszaka besurranó tolvajhoz és várandós asszonyhoz hasonlítja Krisztus eljövetelének napját.) A zengő harsonák, felhőkön szállás, tolvaj és szülő nő képzeteit Wright szerint nem szabad egyfajta előre elkészített, stabil fényképeknek látni, mint amelyek pontosan dokumentálják a világvége eseményeit - ezek sokkal inkább útjelző táblák, melyek arra utalnak, a megfelelő irányba haladunk. Emellett Wright azt is írja, hogy amikor Pál arról beszél, hogy a levegőben találkozik az Úrral, nem az a lényeg - mint a népszerű elragadtatási teológiában -, hogy a megmentett hívők valahol "fennmaradnak" a levegőben. A lényeg az, hogy miután kimentek visszatérő Urukkal találkozni, királyi úton elkísérik a tartományába, vagyis vissza arra a helyre, ahonnan jöttek. 

Igazság szerint túl hosszú lenne a bejegyzés, ha most elkezdeném még jobban részletezni Wright meglátásait, aki más műveiben is bővebben magyaráz más textusokat, melyek a hirtelen bekövetkező elragadtatás teológiájának alapjait jelentik. Ezek a sokak számára provokatív meglátások inkább csak vitaindító felvetések voltak részemről, mert azt gondolom Wright szemléletmódja tényleg megéri a vitát. Néhány apróságot hadd mondjak el befejezésül!

A legfontosabb talán az, hogy a Biblia utolsó időkkel kapcsolatos látképéből tényleg nem egyszerű és nem is lehet tiszta képet felrajzolni az események sorrendjéről. Ilyen értelemben talán még azt sem szemtelenség kijelenteni, hogy az apokaliptikus műfaj szándéka nem is történelmi kronológia, hanem teológiai látkép nyújtása lehetett. Egyszerűbben megfogalmazva a súlypont nem az volt, pontosan mikor mi fog történni, hanem mi a jelentősége mindannak, ami történni fog. A szimbólumok és képek többletjelentése is ezt húzza alá számomra: mintha csak két világ érintkezését látnánk, a fizikai valóságét és a transzcendens dimenzióét, ahogy a kettő mintegy összeolvad a történelem végéhez érve.  Ennek az "összeolvadásnak" a következményei azok, melyekről az eszkatológia szólni kíván. Viszont ez szerintem nem zárja ki, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, melyek nem e világ logikája szerint működnek. Repülni a felhőkön teljes badarságnak tűnik - a mi realitásunk szintjén. De mennyivel nagyobb képtelenség ez, mint vízen járni vagy feltámadni a halálból? Ha létezik természetfeletti sík és az valamiképpen összeér majd a mi világunkkal, ki meri kijelenteni előre mi az, ami bekövetkezhet és mi az, ami nem? Magától értetődő, hogy az ilyen kérdésekben a gazdag fantáziálásé lehet csak a főszerep, mely részben persze a bibliai képek, kifejezések értelmezésén, a történelmi-politikai beágyazottságon és kutatáson is alapszik. Egyszóval, számomra ezek a teológiai spekulációk továbbra sem jelentenek meghatározó élményt, mert egyszerűen túl keveset tudunk a túl sokról.

Egyszer egy vonaton utazva hallottam, hogy két srác mellettem az Armageddon című filmről beszélget. "Hé, te láttad már a filmet?" - kérdi az egyik. Erre a másik unott fejjel ezt válaszolta: "Nem, de majd megnézem élőben." 

Na, valahogy így vagyok ezekkel a dolgokkal én is.

Tovább

Miért olvassuk a Bibliát?

A kérdés talán naiv, a kérdés talán furcsa, a kérdés talán sokaknak felesleges is, de ahogy elnézem a körülöttem lévő ateistákat, keresztényeket, teológusokat, laikusokat, mégis mintha erre a roppant egyszerű felvetésre sokan teljesen rossz választ adnának. A keresztények olyan Bibliát védenek, amilyen maga a Biblia nem akar lenni, az ateisták egy olyan színben feltüntetett Bibliát támadnak, amilyen színben a Biblia sosem akarta magát feltüntetni. És mindeközben magát a szöveget nem úgy olvassuk, ahogyan azt kell.

Tudom, alapdolog, talán nem is kellene leírni, mégis megteszem: a Biblia nekünk keresztényeknek Isten szava. Nem egy szimpla irodalmi alkotás, még ha a maga zseniális zsoltáraival, megkapó költészetével, Jézus nagyívű Hegyi Beszédével és más passzusokkal együtt jogosan nevezhető egyfajta irodalmi csúcsteljesítménynek. Nem egy vallási tükör, noha a judaizmus és a kereszténység mellett számos ókori vallási nézet milyenségébe is bepillantást enged. Nem tudományos könyv, ami az archaikus világképet akarja megtanítani számunkra, hogy létezett egy Ádám és egy Éva, a beszélő kígyó pedig rászedte őket, hogy lezúdult az özönvíz, hogy felépült a bábeli torony - és azután ezt az egész csomagot szembeállítjuk a modern tudományokkal. Nem történelemkönyv a szónak abban az értelmében, mintha átfogó panorámaképet akarna nyújtani nekünk a térben és időben távoli Közel-Kelet lejátszódott eseményeiről, mégpedig pontról-pontra úgy, ahogyan az megtörtént.

Márpedig mi ezeket és sokszor csak ezeket projektáljuk a Szentírásba. Hát erre való? Ilyen szándékai voltak vele Ihletőjének vagy akár azoknak, akik a szavakat írásba foglalták, gondozták, szerkesztették, másolták? A nagy fenéket!

Mindezekből vannak fragmentumok a Bibliában, de súlyos tévedés, amikor valaki kiveszi az egyik ilyen darabkát a sorból és rámutat: "nézzétek, a Biblia történelemkönyv" vagy "ugye hogy a Biblia csak egy irodalmi mű". És ha valaki a fragmentumokra koncentrál, akkor nemcsak az összképet téveszti majd szem elől, hanem olyan kérdéseket fogalmaz meg, amelyekre a Szentírás soha nem  is akart válaszolni. "Hogyan képes valaki három napig egy hal gyomrában életben maradni?" - teszik fel a kérdést Jónás könyvének - "És egyáltalán, ez valóban megtörtént?". Nos, ezek azok a felvetések, amelyekre nem fog senki választ találni Jónás könyve alapján. Jónás könyve szerzőjét láthatóan mákszemnyi mértékben sem foglalkoztatták az ilyesféle dilemmák. Ezek a felvilágosodás korabeli és utána született emberek tipikus kérdései egy Krisztus előtti szöveghez. Abszurdum. Ami pedig tényleg foglalkoztatta például Jónás szerzőjét, azt le is írta üzenetként - az üzenetre viszont nem fogunk rákérdezni, ha állandóan csak a fragmentumainkkal vagyunk elfoglalva.

Tehát még egyszer a kérdés: miért is olvassuk mi a Bibliát? Hogy keresztényként győzedelmesen igazolhassuk a kívülállóknak, mennyire pontos történetileg, és betű szerint is hibátlan? Esetleg hogy ateistaként bizonygassuk, az egész csak egy mesekönyv és milyen tőrőlmetszett idióták a keresztények, akik hisznek benne? Ez számomra csak kétféle zsákutca, ami valójában értékek és vélemények harcának, dühös villongásoknak kínál terepet, miközben elmegy a lényeg mellett. Mert egyik sem veszi észre, hogy nem erre való a Szentírás. Hogy a Biblia alapvetően és elsősorban egy üzenet. Nem a történelem, nem a világkép, nem a vallási szimbólumok, a nyelvi pontosság, nem a költészet a lényege, hanem pontosan ez, vagyis maga a mondanivaló. Ilyen szempontból talán a bibliai teológia az a diszciplína, amelyik a legközelebb állhat a valóság kereséséhez, hiszen az kifejezetten a szöveg üzeneteire koncentrál, a mondanivalót próbálja értelmezni, mindig más és más oldalról megragadni - márpedig a Szentírást jó esetben bizony ezért olvassuk.

Amiért megírták nekünk.

Tovább

Túl a járvány-látványon

Az elmúlt napokban újra és újra visszatértem Pál szavaira a második korinthusi levélben, ahol az apostol arról ír, hogy nem a látható dolgokat tartja szem előtt, hanem a láthatatlanokat. Azt hiszem ezeket a szavakat különösen fontos helyesen érteni ebben a jelenlegi járványhelyzetben - mert nem arra gondol Pál, amire talán mi kapásból gondolunk...

A koronavírus-helyzet pusztán látványra is valami olyasmit okozott, amihez a szemem nem volt hozzászokva: üres utcákon, gyér forgalmú utakon autózok, hogy eljussak lekopasztott közértekbe vagy éppen pangó polcú gyógyszertárakba. Vagy bemenjek bámulni a kongó tantermeket a Főiskolára, ahol dolgozom, hogy szájmaszkos emberekre köszönjek az ismerőseim között, és ne rohanjak a gyerekért az iskolába, edzésre vagy bárhová, mert most épp nincs hova rohanni. Szűk családomra és a házra korlátozódott az élettér, ahol az időm nagy részét töltöm (ezt egyébként annyira nem is bánom!), idős szüleimmel pedig csak addig találkozom, amíg a kapun keresztül beadok nekik élelmiszert.

Szóval, ez most az, ami látszik. Kicsit olyan ez, mint egy posztapokaliptikus mozi főpróbája.

De Pál meg azt mondja, hogy ne arra nézzek, ami látszik, hanem inkább arra, ami nem. Sokan értik félre a Bibliának az ehhez hasonló szavait, mintha valami olyasmiről lenne szó, hogy egyáltalán ne foglalkozzunk a bennünket körülvevő valósággal, hagyjuk figyelmen kívül magát a látványt, mert mi igazán szellemi emberek vagyunk. Ám Pál nem erről beszél - furcsa is lenne ha ilyesmire gondolna, hiszen az állandó botütések, korbácsolások, megverések állandóan emlékeztették arra, milyen is a rögvalóság. Ha valaki, hát Pál biztosan érzékelte a fizikai létezés korlátait. Lássuk a szavait:

"Miközben nem a láthatókra függesztjük a tekintetünket, hanem a láthatatlanokra; a láthatók ugyanis ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók." (2Kor 4,18)

Érdemes észrevenni, hogy ez a mondat egy olyan kontextusban áll, ahol pontosan az előbb említett páli sorsról van szó. Az apostol olyanokat ír, hogy "szorongatnak minket, de nem szorítanak sarokba", vagy "földre tepernek, de el nem veszünk" - azaz állandó attrocitások között kénytelen a munkáját végezni. És Pál ennek a tortúra-szakasznak a végén jegyzi meg, hogy minden kínlódása ellenére sem arra veti a tekintetét, ami látszik, hanem a hangsúlya azon van, ami felé tart. A fájdalmak, a verések és a földre tiprások persze borzalmasak, a vér íze a szájban, az ostorcsapások csípése. De nem ezek valóságát tagadja, hanem inkább arról beszél, hogy ezek temporálisak az örökkévalóság fényében, mely nem látható, mégis lehet úgy élni, hogy az ember lelki szemei azon függenek.

Egyébként a látható és a láthatatlan ilyen filozofikus szembeállítása nem Pál találmánya, hanem a görög filozófiából jön. Már Platón is írt arról, hogy "két fajtája van a létezőknek: az egyik látható, a másik pedig láthatatlan (...), a láthatatlan mindig ugyanaz, a látható pedig sohasem ugyanaz."

A koronavírus-karantén helyzet egyelőre fokozódik, a megbetegedések és sajnos a halálesetek száma is nő, a gazdasági nehézségek a nyakunkon. Ez az, amit most látható, ami látszik és hallatszik - és amit hiba lenne letagadni. Mégis muszáj valamiképpen megtanulni arra is nézni, ami ebben a pillanatban még nem látható, de ami felé tartunk: a járvány vége, ami egy probléma közepén irdatlan messzinek néz ki. A tapasztalat mégis az, ha valaki képes a tekintetét feljebb emelni és túllátni az aktuális helyzeten, az az aktuális helyzetben is jobban fog mozogni. Az az erő pedig, ami a tekintetet megemeli, hogy messzebbre láthassunk, a Szentírás szerint egyértelműen a hit.

Olyan hit ez, amire most nagy szükségünk van, azt hiszem.

Tovább

Kötél általi... szabadulás!

A nem hívők véleménye szerint kevés felháborítóbb történet van az egész Bibliában annál, mint amikor Ábrahám majdnem feláldozza a saját fiát, Izsákot. Az ismert új ateista Sam Harris szerint ez a sztori és Jézus halála is jól mutatja, hogy a kereszténység egy emberáldozatra épülő hit, amit erkölcstelensége miatt el kell utasítanunk. Még a hívők is sokszor önmagukkal birkózva igyekeznek magyarázatot keresni Ábrahám fanatikusnak tűnő tettére. Mindenki forrong tehát, kivéve egyetlen személyt: magát Ábrahámot.

Lebilincselően izgalmas gondolatokat ír Hubainé Muzsnai Márta szakpszichológus (ld. a fotón) Izsák majdnem-feláldozásának történetéről, gondolatmenete ráadásul meglehetősen kiegyensúlyozott is - ami nem kis fegyvertény egy ilyen meglehetősen szélsőséges narratíva esetében. Szerintem az olvasók többsége nem képes ilyen higgadt maradni: felháborítónak tűnik Isten kérése és felháborítónak tűnik Ábrahám hozzáállása is. Utóbbi olyannak látszik, mint aki rezignáltan tudomásul veszi, hogy most meg kell gyilkolnia a saját fiát. Egyszerűen csak elkezdi végrehajtani az isteni utasítást, akár egy gép.

Tulajdonképpen már az is felháborító lehet, hogy Ábrahám nem háborodik fel. Amikor Sodoma városa volt a tét, képes volt "szembeszállni" Istennel és alkudozni kezdett, hogy az emberek megmeneküljenek. Amikor a saját fia és nem utolsó sorban éppen Isten ígérete a tét, akkor meg sem kísérel valamit tenni, beszólni, alkut ajánlani, vitatkozni. Legalább annyi le lenne leírva, hogy mit érezhetett: dühöt, csalódást, félelmet, reményt... Hogy kiakadt a mennyei kérésen. Hogy nem értette, éppen az ő Istene hogyan akarhat ilyesmit. De semmi, nincs semmi.

Nem is csoda, hogy ez a történet már a bibliai időkben is csaknem emészthetetlen volt. Akadnak olyan apokrif szövegek, melyek megpróbálják Istent "tisztára mosni" és úgy állítják be a történteket, hogy az egész dolog hátterében valójában a Sátán a felbujtó, aki Jób sztorijához hasonlóan kavarta a kártyákat és ezért kéri végül Isten azt, amit kért Ábrahámtól. Egyes zsidó magyarázók szerint pedig Isten elvárta volna, hogy Ábrahám ismét kezdjen el alkudozni, hogy tegyen valamit, hogy küzdjön a saját fia életéért, ahogy az normális ebben a helyzetben. Mindezek persze csak gondolatkísérletek, hogy az egész történetet befogadhatóbbá tegyék, hogy a nagy falat anélkül lecsússzon az olvasó torkán, hogy megfulladna tőle. De őszintén szólva, ezektől a történet nem válik sokkal jobbá.

Mindezek után szerintem egy mai olvasó kész kimondani az ítéletet a narratíva minden szereplője felett. Ábrahámnak nem kellett volna így viselkednie még akkor sem, ha Isten ilyet kér tőle. De biztos, hogy ez az egyetlen helyes olvasat?

Az előbb említett Hubainé Márta elmeséli, hogy egy bibliodráma keretében valakinek Ábrahám szerepébe kellett bújnia és úgy élte át ezt a történetet. Amikor ahhoz a ponthoz értek, hogy Isten megkéri őt, áldozza fel a saját fiát, nem tudott megszólalni. Az illető utólag elmesélte, hogy a terápiának ezen a pontján képtelen volt ellenkezni, tiltakozni, még arra sem volt képes figyelni, mi zajlik a saját lelkében. Nagy félelmet érzett, de az eszébe se jutott, hogy Isten kérésének ne engedelmeskedjen. Ez tehát valaki, aki ma egy terápiás "játékban" élte át azt, ami nyilván nem volt kőkemény valóság, de mégis egyfajta érintettséget jelentett a számára - és pontosan úgy viselkedett, mint Ábrahám.

A kérdések természetesen nemcsak Izsák feláldozásának aktusára, hanem az utána következőkre is vonatkoznak. Szerintem sokan azt gondolják, azzal hogy végül Izsák nem lett feláldozva, a dolog legalább megnyugtatóan lezárult. Hát, ez korántsem így van. Ismét Hubainé Mártát idézve:

"A kéz, ahogyan a magasba lendült, az angyal intő szavára megállt a levegőben, majd mindjárt alá is hanyatlott. A léleknek ennél sokkal több időre van szüksége."

Nyilvánvaló, hogy apa és fia kapcsolata innentől már nem lesz ugyanaz. Kettőjük viszonyában már ott van "A Hegy", ahol mindez történt. Hogyan lehet ezt feldolgozni? Mit mondanék én a saját apámnak, ha majdnem megölt volna? Mit mondana nekem, ha ezek után együtt kellene tovább élnünk egy fedél alatt? Sajnos erről semmit nem ír a Biblia, de az valószínűnek tűnik, hogy nem kis lelki feladatról van szó, és ha az ember az ilyesmit nem beszéli ki magából, akkor egy életre lelki toprongy maradhat.

De van itt még egy kérdés szerintem, amire az egész narratíva ráirányítja az ember figyelmét, és amit talán pont azért vagyunk hajlamosak szem elől téveszteni, mert nem kívánunk kinézni a saját felháborodásunk mögül. Ha Isten kérését tartjuk szem előtt, akkor Ábrahámnak itt tulajdonképpen két dolog közül kellett választania. A döntés iszonyú súlyát az jelentette, hogy csak az egyiket ragadhatta volna meg: vagy Isten ígérete mellett voksol, vagy Isten személye mellett. Másként fogalmazva Isten nagyjából azt a kérdést tette fel neki, hogy "Én vagyok neked a fontosabb, vagy amit ígértem?". Ezt a pszichológiában egyébként ekvivalencia konfliktusnak hívják, és ez nem pusztán egy bibliai sztori, hanem olyasmi, amibe ma is bárki belecsúszhat. Ilyenkor két, majdnem azonos súlyú dolog közül kényszerülünk választani, ami persze egyfajta belső válsághelyzethez vezet. Elsőként mindenki a kompromisszumot erőlteti, hogy valahogy mégis mind a két opció mellett dönthessen. Aztán amikor felfogja, hogy ez semmiképpen nem lehet, akkor általában a kettő közül azt hagyja elveszni, amit a másik opció jobban képes pótolni. A végtelenségig rágódhatunk Ábrahám döntésének erkölcsi megítélésén, de az ekvivalencia elv szerint jó eséllyel mi magunk is ezt a döntést hoztuk volna a helyében. Ha Izsákot választja, akkor onnantól talán mindketten Isten elutasításával fognak szembenézni, ha viszont Istent, Ő talán képes majd úgy beavatkozni, hogy a dolgok helyreálljanak.

Érdekes, hogy a zsidóságban egyébként nem "Ábrahám feláldozza a fiát Izsákot" ennek a történetnek a címe, hanem Aqéda, ami magyarul megkötözést jelent. Izsák megkötözése és majdnem-kivégzése végül kötél általi szabaduláshoz vezet, az ekvivalencia-konfliktus pedig ezúttal úgy oldódik meg, ahogy az életben nem szokott: nem kell lemondani sem Izsákról, sem Istenről. Vajon ha mi olvasók érezzük kicsit talán "megkötözve" magunkat a dühtől és felháborodástól, hogyan tudunk ettől a "kötéltől" megszabadulni? Az Aqéda történet ezért nemcsak Ábrahámról, Izsákról és Istenről, hanem a mindenkori olvasóikról is szólhat. A mi "kötelékeinkről", dühünkről, istenkeresésünkről, melybe képesek vagyunk belegabalyodni.

Egyébként egy gyerek elvesztését az ókori kultúrákban sokan másként élték meg, mint a mai nyugati kultúrában, ámbár még a mai világnak is vannak olyan részei, ahol ez így van. Hubainé Márta elmesél egy érdekes történetet: amikor egy ghánai városban járt, a taxisofőr neki akarta adni kilencedik gyermekét. Azt mondta, vigye el Magyarországra, hogy jobb sora legyen - anélkül, hogy a gyereket megkérdezte volna erről. Az apa tehát egy magasabb cél érdekében mintegy feláldozta volna, örökre elszakadt volna saját fiától - s bár a hasonlóság nyilván nem tökéletes az Aqéda történettel, de azért van itt némi párhuzam. Természetesen a gyerek végül az apjánál maradt - a taxiban is ott ült Isten angyala, aki visszautasította ezt a megdöbbentő kérést...

Tovább

Történet és történelem, meg amire koncentrálni kellene...

"Ha a Biblia azt írná, hogy Jónás nyelte le a halat, én még azt is elhinném" - hallottam már "végső érvként" ezt a megjegyzést egy-egy elkeseredett vita végén, amely Jónás könyvének történeti valóságát akarta tisztázni. A kerek perec kijelentések azonban a legritkább esetben működnek, ha a Bibliáról van szó, ráadásul elvonhatják a figyelmet a fontosabb dolgokról...

"History or story?" - teszi fel a kérdést az egyik ószövetségi bevezetéstudománnyal foglalkozó kötet Jónás könyve kapcsán, mintha nem lenne elég nyilvánvaló a válasz: mindkettő. Ahogy nagyjából igaz ez az Ószövetség összes történeti könyvére is. Történelem és történet látványosan keveredik egymással a Szentírásban, egyik a másikba fonódva, egyik a másikat szolgálva, és ami még fontosabb, egyik a másikat nem kizárva - amit pedig Isten és a redakció egybeszerkesztett, ember szét ne válassza, mindörökké ámen.

Nem jó dolog tehát sebészkéssel nekiszaladni a Szentírásnak, Jónás sztorijáról pedig gondolkodjunk akárhogyan, annyit szerintem mindenki el kell ismerjen: nem azért íródott, hogy emberek veszekedjenek róla, miként lehet túlélni három napot egy hal gyomrában.

De kezdjük azért a történelmi háttérrel!

Jónás könyve kapcsán nehéz igazságot tenni. Mi mindenképpen el kívánjuk dönteni, mennyiben történelem amit olvasunk, ám bármennyire fájdalmas is, maga a kutatás nem rendelkezik ehhez elegendő ismerettel a szöveg hátteréről. A történelmi értelmezés mellett állást foglalók arra hívják fel a figyelmet, hogy az a legtermészetesebb olvasat, ha egyszerűen készpénznek vesszük a leírtakat. Egyrészt Jónás, Amittáj fia nagyon is valós személynek tűnik, aki II. Jeroboám ideje alatt élhetett. Másrészt a szöveg nyelvi megoldásai olyan elemeket tartalmaznak (gondolok itt főként a pogányok magatartására és a tengerészek reakciójára), ami szervesen illeszkedik a korszakhoz és teljesen reálisnak tűnik. A végső érv a történetiség mellett azonban az, hogy maga Jézus is hivatkozik Jónás könyvére. Sőt, saját feltámadásához hasonlítja Jónás három napját a hal gyomrában, ezzel pedig az érvelők szerint egyértelműen a történelmi valóság mellett tör lándzsát. Ha ugyanis Jónás narratívája nem történelem, akkor Jézus feltámadása sem lehet az, mert a kettő erős szálon kapcsolódik egymáshoz - teszi fel az "i"-re a pontot ez az érvelés. Mindemellett Jézus még Ninive lakóiról is beszél a későbbiekben, az utolsó idők ítélete kapcsán (Mt 12,40-41).

Ám a parabolikus értelmezést vallók szerint ezek az érvek nem elegendőek ahhoz, hogy Jónás elbeszélését egy az egyben történeti leírásként kezeljük. Abban sem biztosak, hogy Jézus feltámadása és Jónás története között valóban olyan erős fonál húzódik, hogy annak elszakadása miatt sutba kellene dobni magát a feltámadást is. Hiszen Jézus leginkább egyfajta hasonlatként használta fel Jónás sztoriját, aki persze eleve nem támadt fel, hiszen meg sem halt az állat gyomrában. Legyünk őszinték: a narratíva számos problémás kérdést felvet, és itt most nem feltétlenül csak arra gondolok, hogyan képes valaki levegő nélkül egy bálnaszerű állat gyomornedveiben úgy túlélni napokat, hogy még egy zsoltár megkomponálására is van ereje közben. Lehet erre azt felelni - jogosan -, hogy Isten segítségével ez ugyanannyira nem okozhat gondot, ahogy a vízen járás vagy Jézus feltámadása sem okozott. 

Az igazi kérdések azonban leginkább a történet további részleteit érintik, mert jelenlegi tudásunk szerint több szempontból sem igazolhatóak. Így például a Jón 3,3 szerint Ninive extrém méretű város volt, noha a város falait a régészeti kutatások jórészt feltárták, és annak alapján nem tűnt különösebben óriásinak. Sokan tudnak erről azok között is, akik a történelmi értelmezők közé tartoznak, és különféle módokon próbálnak válaszolni rá. Egyesek szerint bár a város nem volt túl nagy, Jónás minden sarkon megállt és hosszasan prédikált, ezért tartott három napi járóföldig bejárnia Ninivét. Mások a környező városokat, illetve az elővárost is hozzászámolják, így próbálva "felduzzasztani" Ninive méreteit sokkal nagyobbra. Ugyancsak nehezen elképzelhető, hogy Jónás prédikációjának hatására - melyről még azt sem tudjuk, hogy asszír nyelven hangzott-e el - ezrével térnek meg a zsidósággal teljesen ellenséges közegben. Homályosak a rangmegjelölések is: ahogy Pfeiffer mondja, "Ninive királyának" említése ma nagyjából úgy hangzik, mintha  Anglia királyát "London királyaként" említenénk. Végül pedig, ahogy Soggin írja, Ninive maga nem úgy jelenik meg az egész elbeszélésben, mint a szerző korának egyik városa, hanem mint a réges-régi  időkből elénk rajzolódó kép.

A szokásos kérdést persze ilyenkor lehetne feltenni: akkor most kinek van igaza? Csak történetről vagy történelemről is beszélhetünk Jónás könyve kapcsán? Az én meglátásom az, amit már a bevezetőben leírtam. Az Ószövetség nem "vagy-vagy" könyv, hanem "és" típusú irat, ha a történet és a történelem összefüggéséről beszélünk. A kettőt pedig nem lehet és nem is kell elválasztani: sebészkéssel az esetek többségében amúgy sem juthatunk messzire, mert nincs elég faktum a birtokunkban, hogy pontos vonalat húzzunk. A tapasztalat az, hogy a Biblia sok része ellenáll az ilyen próbálkozásoknak. És ha ez így van, akkor a felesleges erőfeszítések helyett a lényegesekre is lehetne koncentrálni. Ez szerintem különösen igaz Jónás könyve esetében.

A perdöntő bizonyítékok híján zajló, éppen ezért lezárhatatlan és meddő vita csak elvonja az ember figyelmét a lényegről: hogy ez egy igen speciális prófétai könyv, ami kivételesen nem a próféciára, hanem a prófétára koncentrál, és tele van nagyon fontos üzenetekkel. Így például azon kevés ószövetségi iratok egyike, amelyből felragyog a tény, hogy "az Ószövetség Istene" igenis nagyon kegyelmes tudott lenni a más népekhez tartozókhoz is - ellentétben a közhiedelemmel, mely csak a "vérengző istenség" ószövetségi képét képes maga előtt látni. (Sokan egyébként éppen az asszírokkal szembeni könyörület miatt a fogság utánra datálják a könyvet, amikor Izraelben már szélesebb körben elterjedt volt a gondolat a többi nép elfogadásáról.) Sőt, még azt is látjuk: Isten kegyelmes a Vele vitatkozó és lázadó prófétájához is. Sokak szerint talán az a könyv legtanulságosabb mondanivalója, hogy az isteni kegyelem folytán Jónás a halnak ugyanazon a testnyílásán távozott, mint ahol érkezett... Jónás könyvéből derül ki, hogy Isten nemcsak az emberek, de még az állatok sorsára is gondol - erről sem olvasunk túl sokat az egész Szentírásban. A krisztológiai mondanivaló önmagában kiemeli a könyv jelentőségét, ahogy az a tény is, hogy a humor, mint irodalmi eszköz sem túl sűrűn érvényesül a Bibliában - ám itt kétségkívül jelen van.

Csupa értékes üzenet, egy mindösszesen néhány oldalas narratívában!

Teológusként nem akarok hazudni, és nem tagadom, hogy a Jónás könyve körül zajló, történetiséget érintő disputa persze minden lezáratlansága ellenére érdekes számomra, de végső soron mégis arra mutat, hogy megint túl sokat tudunk a keretekre koncentrálni az üzenetek helyett. Akár legendás, akár történelmi beszámoló, akár mindkettő ez a rövid kis könyv, nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy a benne rejlő teológiai tartalom elhalványuljon a viták során. Mert ha mégis belemegyünk ebbe, éppen akkor csúszik ki a kezünk közül Jónás sztorija, amit pedig eredetileg megragadni akartunk a történeti kontextus segítségével.

Tovább

Pál, a rasszista? - problémák Pállal (3)

Soha nem tölt el senkit kellemes érzéssel, amikor példaképként számontartott emberekről kiderül valami szörnyűség. Nem hangzik jól, hogy a nagy reformátor, Luther Márton élete utolsó felében antiszemita gondolatokat ápolt (írt is egy könyvet "A zsidókról és hazugságaikról" címmel), zsinagógák felgyújtását szorgalmazta, és gondolataival Adolf Hitlert is ösztönözte. Annak sem örülnénk, ha Pál apostolról egyszer csak megtudnánk, hogy valójában keményen rasszista volt: ez végképp alááshatná az írásaiba vetett bizalmunkat...

Pedig a helyzet az, hogy Pál sokak szemében tényleg rasszistának tűnhet, vagy legalábbis olyan valakinek, aki durván minősíteni hajlamos bizonyos népcsoporthoz tartozókat. Ostobának nevezi a galatákat, gonosz és vad hazudozóknak hívja a krétaiakat, valamint úgy tűnhet, bizonyos kontextusban még "zsidó kutyákról" is beszél. Kemény szavak ezek egy evangéliumot képviselő apostoltól. A kérdés már csak az, hogyan értsük ezeket a szavakat, melyek nyilvánvalóan a miénktől egészen eltérő közegben hangzottak el?

Eltekintve attól, hogy az "ostoba galaták" kifejezés a jelek szerint nem a galáciabeliek szimpla "lehülyézése", hanem retorikai fogás lehetett Pál eszköztárában (ahogy a krétaiak esetében is egyik költőjüket, Epimenidészt idézi az apostol), az ilyesféle fogalmazás teljesen elfogadott volt a római retorikában. Amennyire megütközhetünk ezen a tényen, annyira nem találták különösnek akkoriban. Az erősebb megszólítás célja egyértelműnek tűnik: felrázni, felébreszteni és figyelmeztetni a címzetteket. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná nekem: "Sytka, ne legyél már ilyen hülye!" Természetesen értékelhetem ezt úgy, hogy vérig sértődök az illető szóhasználatán, és soha többet nem leszek hajlandó beszédbe elegyedni vele, esetleg azt is képzelhetem, hogy rasszista indítékból fogalmazott így. De ha igazán őszinte vagyok magamhoz, és félre tudom tenni az első dühömet, még arra is gondolhatok, hogy az én érdekemben alkalmazott ilyen kemény szavakat. Meglehet, hogy  úgy érezte, nem maradt más eszköze, hogy valami nagyon fontosra felhívja a figyelmem. Hogy puszta sértésről vagy indulatos, de valódi figyelmeztetésről és nevelő szándékról van-e szó, azt leginkább az adott illető hozzám való viszonya és maga a helyzet döntheti el, melyben a szavak elhangzottak.

Nos, pontosan ez a lényeg a páli retorikában is. Zavaró, hogy Pál ilyen csúnyán beszól a krétaiaknak és a galatáknak? Igen, szerintem mindenképpen az, mai szemmel csaknem bunkó húzásnak tűnhet. Ám jó észrevenni, hogy az apostol szerette és támogatta ezeket a közösségeket. Galatában annak ellenére járt négyszer, hogy megpróbálták agyonkövezni. Krétára a legjobb emberét, Tituszt küldte, hogy segítsen a gyülekezeti kisiklásokat orvosolni. Vajon logikus azt gondolni, hogy egy rasszista ember, aki fajgyűlöletet táplál magában a krétaiak és a galaták felé, ilyen módon menedzselné azokat, akiket származásuknál fogva lenéz? Ez egyáltalán nem valószínű.

A legkeményebb dió persze nem is a galatai vagy krétai emberek retorikai "inzultálása", hanem Pál saját honfitársainak, a zsidóknak a minősítése. Mintha Pál itt-ott azt írná, hogy "a zsidók" ölték meg Jézust, akik mindenki ellenségei (1Thessz 2,14-15). Mintha rájuk utalna akkor is, amikor ebekről és a körülmetélkedésről beszél (Fil 3,2). Persze nehéz elhinni, hogy Pálnak kollektív módon "a zsidókkal" lett volna baja, hiszen maga is zsidó volt, ráadásul olyan, aki más írásaiban büszke saját zsidóságára, ecsetelve annak előnyeit (Róm 3,1-2). A kavarodást talán az is okozhatja egy mai olvasóban, hogy a "zsidó" kifejezést hallva sokan nem egy vallás követőjére, hanem egy nemzetiség tagjára gondolunk. Amikor Pál arról ír, hogy Jézust "a zsidók" feszítették meg, nem nehéz ezt úgy érteni, hogy a zsidó nemzet tagjaira utal - pedig egészen biztosnak tűnik, hogy nem erről van szó.

Kis kutatás után kiderül, hogy a bibliai szöveg ezekben a szakaszokban sokszor a judaizálókra hivatkozik, esetleg a júdeaiakra, azaz eleve nem az összes zsidó emberre. (A görög szövegben itt a Ioudaious kifejezés szerepel.) Könnyű belátni, hogy Jézust a júdeai származású, oda köthető emberek juttatták el a keresztig, a judaizálók pedig azok a zsidó hátterű keresztények voltak, akik úgy gondolták, ha egy pogány megtér, annak is fel kell vennie a zsidó szokásokat. Ráadásul a "júdeai" szónak Krisztus idejében volt egy vallási minőségű jelentése is: azokra alkalmazták, akik valamiképp a jeruzsálemi Templomhoz kötődtek. Kicsit hasonlít erre a korinthusi kifejezés, ami nemcsak az illető földrajzi hovatartozását takarta, hanem minőségjelzőként is használatos volt és a laza erkölcsű embert jelentette.

Pálnak tehát ezekkel az emberekkel akadt problémája, és nem a teljes zsidóságot, mint etnikumot szólította meg kemény szavaiban. Ráadásul maga Pál is bizonyos szempontból "júdeai" volt, hiszen Jeruzsálemben szocializálódott és nőtt fel. Az apostol tehát nem egyszerűen olyanokat "bánt", akik egy tőle távoli, ismeretlen csoporthoz tartoznak, hanem mintegy "belülről" kritizálja őket olyan emberként, mint aki nem osztja vallási meggyőződéseiket.

Pál szerintem egyáltalán nem volt rasszista. Kétségtelen, hogy a saját korában elfogadott, ma már inkább visszás hatást is kiváltani képes hangnemet ütött meg, de világosnak tűnik számomra, hogy ezt nem faji alapon vagy valamiféle rosszul értelmezett felsőbbrendűség tudatában tette. Hovatovább, éppen Pál missziós tevékenysége a legjobb példája annak, mit jelent tolerálni a különféle nemzeteket és rasszokat. Pontosan Pál az a személy, aki talán az egész Újszövetségben a legszemléletesebb illusztrációja, hogyan lehet krisztusi szeretettel fordulni olyanok felé, akik teljesen mások, mint mi vagyunk. Egy igazi fajgyűlölő ilyesmire soha nem lenne képes.

Tovább

Íme, az ünneprontó! - problémák Pállal (2)

Remekül fogalmaz Randolph Richards és Brandon O'Brien, amikor azt mondják, hogy Pál mindenkinek jól jön abban az esetben, ha valami jó hangulatú tevékenységet tönkre kell tenni. A szigorú apostol sokak szemében a fegyelmezettség bajnoka, aki ezzel együtt minden földi vidámságot messze elkerült, olvasóinak pedig mintha hasonlóan színtelen életet ajánlott volna. Vajon igaz ez a meglehetősen borús kép?

No persze nem azt állítom, hogy Pál egy aszkéta lett volna, aki önsanyargatásban lelte kedvét. Mindazonáltal az is igaz, hogy írásaiból nem egy üde és életvidám ember képe rajzolódik ki. Inkább egy olyan személyiségé, aki egy pillanatra sem tud kikapcsolódni vagy felengedni, hanem csak egy gép zordságával keményen végzi a feladatait, míg végül mártírként a halálba nem megy Krisztusért. Persze nyilván van ebben a képben valami igencsak tiszteletre méltó, de ha őszinték vagyunk, van benne valami taszító is. Pál folyton a kemény munkát ajánlja, és mintha emellett azt is sürgetné, hogy az emberek hagyjanak fel a jókedvvel és nevetéssel. Ahogy H. L. Mencken fogalmazott, Pál olyasfajta puritán szellem lehetett, akit még a lehetősége is félelemmel tölt el, hogy "valahol valaki jól érzi magát".

Nem véletlen, hogy a mai kereszténységben éppen Pál írásait használják fel előszeretettel arra, hogy embereket változatos módokon presszionáljanak. Nagyon leegyszerűsítve, ha simogatásra van szükség, arra inkább ott van nekünk Jézus, ha dorgálásra és fegyelmezésre, akkor meg jól jön Pál. Ezt ne csináld, azt ne csináld, dolgozz fegyelmezetten, így vagy úgy öltözködj, hallgass el, kerüld el, viseld el - csak néhány szófordulat és gondolatmenet, amit a páli retorikából ismerősnek találhatunk.

Mondhatjuk akkor Pálra, hogy egy igazi ünneprontó volt, aki közelében a levegő is megfagyhatott?

Szerintem nem. Mint annyi más esetben, itt is a kortörténet pontos ismerete lehet segítségünkre abban, hogy Pál keménységét és kemény szavait is helyesen értsük. Érdemes például észrevenni azt, hogy amikor Pál a viselkedésről tanítja valamelyik gyülekezetet vagy vezetőt (tehát arról, mit helyes tenni és mit nem), akkor sok esetben ezt a kívülállókhoz való viszony kérdésével kapcsolja össze. Mintha manapság éppen fordítva gondolkoznánk. A legtöbben úgy véljük, könnyű a színpadon vagy a nyilvánosság előtt jó kereszténynek mutatkozni, és ami igazán számít az inkább az, hogy mit teszünk a privát életünkben, amikor senki sem lát minket. Pál nyilván nem tagadná ezt, viszont a keresztények közéleti szerepvállalására mégis komoly hangsúlyt helyez. Ám észre kell venni, hogy ezt egy olyan történelmi pillanatban teszi, ahol ennek nagyon nagy jelentősége volt. Mindenki tudja, hogy a Római Birodalom tele volt számtalan vallási mozgalommal, és ezek közül rengeteg gyalázatos képet mutatott önmagáról. Elég itt példaként a Dionüszosz-kultuszt kiemelni, ahol a féktelen borivás és egyfajta szexuális kicsapongás hatotta át a közösségi találkozókat. Egy korabeli szerző azt írta, hogy amikor nők és férfiak keverednek egymással a kultuszi alkalmakon, akkor nincs olyan bűn vagy gonosztett, ami kipróbálatlanul maradna. Az immorális viselkedés és az a tény, hogy semmi sem rossz ezeken az orgiákon ráadásul a vallásos elkötelezettség legmagasabb fokának számított ezekben a körökben.

Nos, az induló kereszténységet, mely bizonyos értelemben ráadásul bujkáló és a kívülálló számára ismeretlen, ezért önmagában gyanús tagokból állt, valami hasonlónak képzelhették el az emberek. Athenagorasz megemlíti, hogy a keresztényeket alaphangon három dologgal vádolták: ateizmussal (mivel nem hittek a császár isteni mivoltában), kannibalizmussal (az úrvacsora miatt, ahol állítólag vért isznak és húst esznek), illetve vérfertőzéssel. Ennek ismeretében talán kimondhatjuk, hogy Pál egyáltalán nem ok nélkül kérte az első keresztényeket a fegyelmezett viselkedésre, és arra is, hogy ezt a hozzáállásukat fejezzék ki a kívülállók irányában. Az első századok apologétái is hasonlóan gondolkoztak: úgy vélték, a fokozódó üldözés hátterében tudatlanság áll, mégpedig az, hogy a kívülállók nem értik a keresztények hitét. Ha megismernék őket és a hitüket is, talán csökkenne a nyomás és üldözés - ezért a megoldás a kifelé mutatott helyes magaviselet, illetve a hit intellektuálisan is tisztességes bemutatása lehet.

Jézus "puhábbnak" tűnik Pálnál? Meglehet. De Pál és Jézus kontextusa egészen más volt. Amikor a pogányok és a hellén háttérből érkezők is elkezdtek nagyobb számban csatlakozni a gyülekezetekhez, és a megtért zsidó keresztényekkel találkoztak, ez újabb komoly fejfájást jelentett az apostolnak, amivel Jézusnak még nem kellett szembenéznie földi szolgálatai során. A zsidó hátterű hívők többször is rá akartak kényszeríteni zsidó szokásokat a pogány háttérből megtértekre, mire Pál leírta nekik, hogy nem a törvény által igazulunk meg, hanem kegyelemből. Látható, hogy ezt az állítását pedig gyorsan félreértették a "másik oldalon": a pogány hívők úgy veszik Pál szavait, ha a megváltással együtt jár a kegyelem, akkor végülis bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Nos, szerintem nem lehetett egyszerű ilyen helyzetben egészségesen tanítani, Pál pedig kétségtelenül kemény kézzel próbálta irányban tartani az "egyház hajóját", amit a magam részéről egyébként jónak gondolok. (A helyében valószínűleg én is ezt tettem volna.)

És hogy azért igazságosak legyünk vele, azt is fontos kijelenteni, hogy leveleiben igenis sokszor beszél az örömről is, amelyet a Lélek gyümölcsének nevez. Pál egy kemény korban fellépő határozott jellem volt, de én nem tudok rá ünneprontóként gondolni. Inkább olyan embernek tűnik, aki józanul felmérte azt a történelmi pillanatot, amelyben helyt kellett állnia, és meg is tette a tőle telhetőt. Egy sokkal szigorúbb történelmi helyzetben kellett ehhez mérten neki is szigorúnak lennie. Ez persze még nem mentség azoknak, akik manapság igyekeznek az apostol szavaival fejbecsapkodni testvéreiket és felebarátaikat, egy teljesen más világ teljesen más kontextusában.

Tovább

Egy botrányhős anatómiája - problémák Pállal (1)

Pál apostolról szeretnék most írni, arról az emberről, aki csaknem mindenki szemét csípte és csípi. Ő egy nehéz eset, egy faragatlannak tűnő térítőgép, kemény beszédekkel, akit azonban mégis nagyon szeretünk. Sokszor került nehéz helyzetekbe, ám azt olvassuk róla, hogy mindig állta a sarat. Szimpátiával szemléljük szenvedéseit, de azért az együttérzés mellett van az embernek egy olyan érzése is, hogy Pál magának kereste a bajt...

Pál egy popsztár a mai keresztények szemében. Érdemes megfigyelni, hogyan beszélünk róla. Elégedetten hívjuk fel a figyelmet intellektuális képességeire, folyton idézzük filozofikus mélységben szántó gondolatait, és csodáljuk azt a szívós makacsságot, emberfeletti kitartást, amit az evangélium ügyéért képes volt felmutatni. Őt aztán sújtotta az élet. Ostorozások, verések, kövezés, hajótörés, kígyómarás, betegség - de ezek együtt sem állították meg. Tudjuk magunkról, hogy mi jóval kevesebb súly alatt meghajolnánk, Pál azonban mintha átgyalogolt volna a világtérképen is, mert annyira hajtotta a lendület, hogy Jézusról beszéljen az embereknek. Igen, néha talán szégyenkezünk Pál árnyékában, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ez az érzés teljesen indokolatlan...

Vannak aztán olyanok is, akik már-már túl magasra emelik őt. A nyugati kereszténységben lopva kialakult egy trend, hogy bizonyos kérdésekben már nem is annyira Krisztushoz "szaladnak" az emberek, hanem Pál véleményére kíváncsiak, amikor az Újszövetség álláspontját akarják tudni. Egyesek szerint Pál volt az, aki tulajdonképpen "feltalálta" a kereszténységet, azaz zseniális menedzserként egyfajta életképes formát adott neki. Pál teológiai vehemenciája, intellektusa és szellemi határozottsága adta meg a krisztuskövetés arcát, amely végül meggyőzte Konstantin császárt is, hogy ezt a vallást válassza a többi között. Jogos akkor őt ilyen magasra emelni? Egyetértene Pál ezzel?

Randolph Richards és Brandon O'Brien nagyon érdekes könyvet írtak a Pállal kapcsolatos problémákról, melyben így fogalmaznak:

Fontos emlékeztetni arra, hogy nem Pál volt az Isten Fia. Pál írásai rámutatnak Isten Fiára. Ugyanilyen fontos, hogy míg Pál isteni inspiráció hatására leírta Isten szavait, ő maga nem volt Isten Szava.
Jézus él. Pál viszont halott.

Richards és O'Brien nem azért fogalmazott így, mert valamiféle eretnek gondolattól hajtva csökkenteni kívánták Pál tekintélyét. Könyvüket olvasva nekem egyértelműen az a benyomásom, hogy mindketten nagyon is tisztelik az apostolt. Amire a szerzőpáros szerette volna felhívni a figyelmet, hogy rendkívül fontos Pált olyannak látni, amilyen ő valójában volt: se többnek, se kevesebbnek. Pál túl magasra emelése épp oly hibás, mintha üldözőihez hasonlóan a sárba tipornánk.

Ezt az értelmes és egészséges egyensúlyt megtalálni pedig nem egyszerű feladat egy olyan ember karakterét vizsgálva, aki meglehetősen radikálisan viselkedett és beszélt, ezért hallgatóiból és olvasóiból is hasonló véleményeket tud kiváltani. Pált már a saját kora sem értette meg, és ez egyértelműen sugárzik a bibliai szövegekből. A zsidók üldözték, a rómaiak bebörtönözték, a keresztények pedig gyakran félreértették a nekik címzett levelek üzeneteit. Ha őszinték vagyunk, Pál ma is sokak szemét képes csípni. Gőgösnek tűnhet, hogy önmagát ajánlja követendő példaként, és olyanokat mond, hogy mindenkinél jobban tud nyelveken szólni. Az sem tűnik túlságosan szerénynek, hogy saját véleménye szerint minden más apostolnál többet tett le az asztalra. Ha valaki ma ilyeneket beszélne egy gyülekezetben - még ha igaza is lenne -, azt a többség pöffeszkedő idiótának tartaná, aki saját imádatában szenved és magasról lenézni a körülötte lévőket. Elfogadhatatlannak tartanánk, hogy egy ilyen nagyképű valaki tekintélyként magasodjon fölénk - ennél még a megjátszott szerénységet is többre becsüljük, amikor legalább úgy tesz az illető, mintha tisztában lenne az elvárható protokollal. Úgy tűnhet azonban, hogy Pál nyíltan méltatja saját személyét és eredményeit. Mit szóljunk ehhez a visszásnak tetsző retorikához?

Pál vehemens hozzáállásában indokolatlannak tűnhet az is, ahogyan más tekintélyekhez viszonyul. Ne feledjük, hogy az apostol mint tisztség elsősorban Jézus tizenkét tanítványára vonatkozott. A szöveg maga külön jelzővel is illeti őket, amikor a Tizenkettőről beszél. A Tizenkettő tagjai mondhatták el magukról, hogy Jézus belső köréhez tartoznak, akikhez maga a Mester nem példázatokban szól, hanem annál magasabb szinten tanítja őket. A Tizenkettő tagjai látták Jézust vízen járni, ők fogyasztották el Vele az utolsó vacsorát, vagy éppen szemlélték a Mennybemenetelét. Olyan tapasztalatok voltak ezek, melyek egyfajta bensőséges viszonyra utalnak Jézussal, mely csak bizonyos embereknek adatik meg. Nos, Pál ezekből mind kimaradt, nem volt ott és nem látta Jézust tanítani vagy gyógyítani. Ritkán is hivatkozik szó szerint Jézusra írásaiban.

Ezek után Pál nem tűnik túlságosan megnyerő embernek, amikor keményen nekimegy Péter apostolnak (olvasható ez a Galata 2-ben) - még akkor sem, ha minden bizonnyal neki volt igaza.  Péter nem úgy viselkedett, ahogy egy tanítványhoz az méltó, mert emberből volt és hibázott, ezt nincs miért mentegetni. De azért mégiscsak ő volt az a Péter, aki egyedüliként próbált valamit tenni Jézus letartóztatásakor és képes volt bűneit bánva felállni az árulásból is. Maga Jézus pedig odaadta neki azokat a bizonyos kulcsokat és rá bízta az ő juhai terelgetését. Talán valamicske tiszteletet és szolidabb bánásmódot megérdemelt volna! Ám amit Jézus kért a problémarendezésről (ha valakivel valami bajod van, először négyszemközt intsd meg), mintha Pál egyszerűen átlépné, és a széles nyilvánosság előtt konfrontálódik Péterrel, durván leoltva őt levelei olvasói előtt. Tényleg ez volt a megoldás?

Összegezve mindezt, Pál tehát problémás embernek, problémás karakternek tűnik. Izgalmas személyiség, aki bicskanyitogató stílusával azért mégis rabul ejti azt, aki el tud merülni az írásaiban. Ebben a rövid sorozatban (a fent említett szerzőpáros segítségével) szeretnék néhány vele kapcsolatos kérdést átgondolni. Mit szóljunk ahhoz, hogy Pál homofób volt? Hogyan lássuk a nőkre vonatkozó, hímsovinisztának tűnő megjegyzéseit? Mi legyen a véleményünk arról, hogy láthatóan támogatta a rabszolgaság intézményét? Ehhez hasonló kérdésekkel szeretnék foglalkozni, ám a következő részben Pált, mint ünneprontót fogom bemutatni - vagy legalábbis azt a képet, amelyet mi festettünk róla ilyennek.

Tovább

A tisztítótűz bibliai alapjai - a purgatóriumról (2)

Az előző részben megpróbáltam nagyon röviden bemutatni azt a gondolatot, miszerint a halál után létezik egy olyan állapot, melyben az ember minden hibájától, bűnétől, "szellemi sebhelyétől" megszabadul, hogy utána tisztán és felkészülten Isten elé állhasson. Szerintem ez a gondolat igen pozitív, de sejthetően nem elég megalapozott egy protestáns számára, mivel szentírási gyökerei nagyon haloványak...

"Kifejezett bizonyíték erre nem idézhető a Szentírásból" - írja a világ egyik, protestánsok számára legalábbis legidegesítőbb mondatát egy katolikus dogmatika könyv. Ez az a kijelentés, melyet meghallva a kereszténység reformációból kisarjadt tábora a távkapcsolóért nyúl és ennyit mond: "jó van emberek, akkor hagyjuk ezt az egészet, kapcsoljunk egy másik csatornára!" Protestáns szemszögből ugyanott vagyunk, ahova egyébként mindig kerülni szoktunk: a Sola Scriptura elvnél. Vagyis ha egy doktrínának nincs bibliai gyökere, akkor a szent hagyomány nem lesz elég önmagában. A reformátorok legalábbis erre a következtetésre jutottak, és el is vetették a purgatórium tanítását. (Bár ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy maga Luther sokáig hitt a purgatórium tanában, és elítélő szavai mögött nem feltétlenül teológiai indítékok álltak, hanem inkább az, hogy az egyház nyerészkedését ellenezte, ami a halottakért mondott ima gyakorlata köré épült.)

Tény és való, hogy a purgatóriumról nem esik szó a Bibliában. Ha mégis keresni akarunk halvány kapaszkodópontokat, csupán néhány félmondat és kifejezés jöhet szóba. A leggyakrabban az 1Kor 3,12-15-öt szokták a katolikus hívők emlegetni, ahol Pál apostol arról ír, hogy aki ebben az életben olyan munkát végzett, ami értéktelen vagy gyenge minőségű, munkája eredménye a "túlvilági kiértékeléskor" elég, mint a szalma. Ám maga az ember, - még ha munkája gyatra is volt -  megmenekül, de úgy, mint aki tűzön megy keresztül. A tűzön átsétáló ember képzetébe nem nehéz belelátni a purgatóriumot. Érdekes módon azonban pont az előbb említett katolikus dogmatika hívja fel a figyelmet arra, hogy ez az igeszakasz mégsem vonatkoztatható a purgatórium tanítására: nem a megmenekülés módjára, hanem sokkal inkább annak nehézségére vonatkozik a tartalma. Nem valószínű tehát, hogy Pál itt a purgatóriumról akart volna tanítást adni.

Az sem segít túl sokat, hogy a tisztítótűz dogmájával szorosan összekapcsolt szokás, vagyis a halottakért mondott ima csak a Makkabeusok második könyvében szerepel (2Makk 12,42-45), lévén a protestáns oldal számára ez egy apokrif irat, tehát nem fogadják el ihletett szövegnek.

Kissé groteszk módon, a leginkább reményteljesnek talán Jézus kemény szavai tűnnek, amikor az őt mocskoló farizeusoknak azt mondja, hogy aki a Szentlelket káromolja, annak nem bocsátatik meg sem ezen, sem a másvilágon. A katolikus értelmezők arra hívják fel a figyelmet, mintha itt Jézus legalábbis meglebegtetné, hogy lehetnek bűnök, amelyeket a másvilágon Isten megbocsát - ha nem is a Szentlélek káromlását. Jézus szavait úgy is érthetjük tehát, mint ami fenntartja annak az elvi lehetőségét, hogy van mód a halál után a bűnbocsánatra, egyfajta szellemi állapotváltozásra. (Bár máris hozzá lehetne tenni, ha valaki ezt így is véli, Jézusnak ez a néhány szavas kijelentése sem konkrétan a purgatóriumról szól! Én egyébként úgy gondolom, Krisztus itt egyszerűen és határozottan egy nyomatékosító kifejezést használt: "sem itt, sem a másvilágon", azaz soha, semmikor, semmiféle körülmények között nem bocsátatik meg a Szentlélek káromlása.)

Nos, ha a bibliai alapokat nézzük, ez bizony édeskevés.

Bevallom őszintén, ennek ellenére nekem szimpatikus a purgatórium gondolata. Szentírási alapjai elégtelenek, de maga az elképzelés, hogy az ember átmegy egy tisztulási folyamaton, hogy azután bizonyos értelemben felkészülten álljon Isten elé, szerintem a protestánsok attitűdjeitől sem esik távol. Ugyanakkor egy ilyen kérdést mégsem szimpátia alapján kellene eldönteni, ha már kezünkben van a Szentírás. Az azonban úgy tűnik, nem szól semmit a tisztítótűzről.

De nem is a purgatóriummal van itt az igazi gond. Ahogy én látom, a komolyabb problémát inkább ennek a következménye, nevezetesen a halottakért történő imádkozás gyakorlata jelenti. A kérdés adott: vajon ha semmit sem tudunk a Szentírás alapján magáról a purgatóriumról, ha egy épkézláb mondatot sem találunk benne, ami legalább néhány szóban konkretizálná, hogy létezik ilyen állapot, akkor hogyan lehet erre az ingatagnak tűnő alapra ráépíteni egy komplett gyakorlatot, liturgiát, imaformát is? Természetesen az ilyen kérdésekre mindig ugyanaz a válasz: ott a szent hagyomány, illetve a Tanítóhivatal kijelentései. Innentől kezdve pedig a purgatóriumról szóló vita már nem is a purgatóriumról fog szólni, hanem olyan kérdésekről, melyek sokkal inkább a tekintély, az ihletettség és az ekkléziológia területeit érintik.

Egyre inkább úgy látom, hogy a katolikus dogmatika protestánstól eltérő részének egésze azon áll vagy bukik, hogy a szent hagyományt nevezhetjük-e ugyanúgy Istentől ihletettnek, mint magát a Szentírást? Ha erre a kérdésre igennel felelünk, nem lesz probléma elfogadni ezeket a hittételeket. Ha nemmel felelünk, akkor viszont a legjobb esetben is megérteni tudjuk őket, de elfogadni semmiképp. Ugyanez a helyzet a purgatóriummal is: az igazi kérdés nem az, hogy létezik-e tisztítótűz, hanem hogy megbízhatunk-e a katolikus hagyományokban, melyek állítják ennek a létezését? A választ, mint mindig, ezúttal is az olvasóra bízom.

Tovább

Egy égető kérdés alapvonásai - a purgatóriumról (1)

Igazán mondhatom, hogy egy pokolian érdekes könyvet olvasok "Four views on Hell" címmel, melyben négy teológus vitatkozik a túlvilági büntetés mibenlétéről. Egyikük, a római katolikus rendszeres teológus, Zachary J. Hayes a purgatórium tanítása mellett érvel. A purgatórium a köztudatban olyan helyként létezik, ahonnan a tisztítótűzből kijutva a szegény léleknek még van lehetősége elkerülni a pokol kínjait. De valóban ez lenne a purgatórium? Egyáltalán mi is a tisztítótűz és miért hiszik a katolikusok, hogy létezik ilyesmi?

Zachary J. Hayes

Protestánsként, mint aki nem gyakorolja, sőt vitatja több katolikus teológiai gondolat validitását, két szempontból is értékesnek találtam, amit Hayes a fent említett vitában letett az asztalra. Az egyik a stílus, ahogyan előadta érveit és a purgatórium tanítását: még ellenfelei is elismerték azt a kiegyensúlyozott és kedves hangot, ahogyan beszélt a témáról. A másik, hogy bár a purgatórium tanítását (legalábbis véleményem szerint) nem sikerült bibliai alapokon stabilizálnia, mégis számos olyan gondolatot vetett fel, amelyekből a protestáns oldalnak tanulnia lehet. De ne szaladjunk ennyire előre! Egyáltalán honnan jön ez az egész tisztítótűz-elmélet?

Az alapkérdés természetesen az, hogy mi történik az emberrel a halála után. Ahogy Hayes megjegyzi, ez nem is kifejezetten keresztény probléma, hiszen aligha volt és van olyan kultúra, társadalom vagy éppen vallási kultusz, amely ne próbált volna választ adni rá. A kereszténységnek is megvannak a maga válaszai, melyek tudnak egy valamiféle "átmeneti állapotról", mely az elhunyt, de még fel nem támadt stádiumot illeti. A katolikus teológiai meggyőződésben a purgatórium tana lényegileg ide illeszthető, az átmeneti állapotot magyarázza a purgatórium, azaz más szóhasználattal tisztítótűz tanításával.

A tisztítótűz kifejezés kapcsán - írja Hayes - fontos megjegyezni, hogy maga a szó egy olyan szimbólummal dolgozik, amely nem kifejezetten csak a kereszténység, a zsidóság vagy a Biblia képi világában, hanem szinte minden vallási hagyományban előkerül. A megtisztulásnak, valami "letisztításának" képzetéhez általában szorosan hozzátartozik a tűz fogalma. Másként fogalmazva a tűznek az is a szerepe, hogy valamit megtisztítson, kiégessen, lehántson, így felkészítve a szóban forgó tárgyat szerepe ellátására. A szóban forgó tárgy pedig ezúttal az ember, aki nem elég felkészült, következésképp fel kell készíteni. De miért is van szüksége egy embernek, aki már nincs életben, bármiféle megtisztulásra és felkészülésre?

A katolikus teológia úgy látja, hogy amikor meghalunk, legtöbbünk befejezetlen sorsot hagy maga után. Az életünk véget ér, és általában úgy kerül rá pont, hogy számos szál elvarratlan marad, visszajönni pedig és mindent korrektül lezárni nem lehetséges. Igaz ez lelki értelemben is: a legtöbben nem úgy halunk meg, mint a hit óriásai, akik osztoznak például a mártírok dicsőséges végében. Összefoglalva tehát, halálunk pillanatában valószínűleg nem erkölcsi csúcson állunk. A megváltás ugyanakkor nemcsak arról szól, hogy Isten szeret bennünket, de nekünk is szeretnünk kell vagy kellene Istent. Ám ha tökéletlenül és nem jó lelki állapotban, nem Isten szeretetével a szívünkben halunk meg, a mennyei hely viszont a tökéletes és teljes szeretet helye, hogyan lehet áthidalni ezt a távolságot? Hogyan léphet be egy tökéletlen, akár bűnökkel és lezáratlan dolgokkal terhelt ember a teljességbe?

Ezzel kapcsolatban egy másik kérdés is felmerül. Ha a legtöbben nem vagyunk készek arra - akár keresztényként is - halálunk pillanatában, hogy a mennybe költözzünk, ugyanakkor velejéig gonoszak sem vagyunk, hogy az örök kárhozatba kerüljünk, akkor mi lesz velünk? Valóban reális azt hinni, hogy azért, mert az ember halála idején csomó elvarratlan szállal és akár bűnnel is küszködik, automatikusan megy a pokolba? Üdvözülhet-e akkor bárki? Természetesen a protestáns válasz erre az, hogy az ember alkatánál fogva bűnös, a megváltás és üdvösség pedig nem a mi "kész állapotunkon" múlik, hanem azon, hogy megtértünk-e vagy sem. Ha megtérünk, Isten Jézus miatt megigazít, azaz igaznak nyilvánít bennünket.

Ha jól értem a rendelkezésemre álló forrásokat, a katolikus teológia azt nem is vitatja, hogy Jézus megváltása teljes és tökéletes lenne, de a kérdés nem is Jézus munkájára, hanem az ember állapotára vonatkozik, amely még akkor sem lesz tökéletes, ha szívből megtér. A megtért, újjászületett és hitében elkötelezett ember is követ el bűnöket, illetve viseli a már korábban elkövetett bűnei "sebhelyeit". Az is lehet, hogy már nem képes jóvátenni egy korábbi bűnének a hatását (mert például időközben elhunyt az, akivel rendeznie kellett volna valamiféle ügyét, vagy mert más okból képtelen a helyretételre). Így vagy úgy, de reális azt gondolnunk, hogy az ember halála pillanatáig hordozza magával tökéletlenségeit, felhalmoz magában sérüléseket, utolsó percéig is lesznek elrendezetlen dolgai. Nem hibátlan, tiszta és tökéletes lényként ér véget az életünk. Valószínűleg utolsó perceinkben is maradnak bennünk sérülések, lelki fájdalmak, a múlt lenyomatai és megoldatlan problémái - még akkor is, ha tiszta szívből hittünk Jézus Krisztusban.

Mindezt a katolikus teológia úgy foglalja össze, hogy az ember bűn-maradványokat cipel magával, a legtöbben pedig sosem tudunk egészen tisztává lenni (keresztényként sem). A tisztítótűz ebben a paradigmában egy olyan folyamat, amely eltörli ezeket a bűn-maradványokat, és felkészít az Istennel való igazi közösségre. Ebben érdemes meglátni egy meglehetősen pozitív szálat. Bármennyire is úgy szokták lefesteni a purgatóriumot, mint amely a gyötrelemről szól, a tanítás mögött mégis inkább Isten kegyelme rejlik, hiszen a megtisztulás fájdalmai azt a célt szolgálják, hogy az ember végül éretten és szentségben Isten elé állhasson. A purgatórium tehát a katolikus hit szerint nem egy hely, egyfajta forró váróterem, ahol átmennek valamiféle kemencén a lelkek, hanem egy állapot, amelyben részesülnek. Ezt csak azért írom le nyomatékosabban, mert ahogy látom, az emberek többségének a fejében a purgatórium valamiféle "forró szoba" vagy "szadista kemence" képében jelenik meg, ami előtt sorbaállnak az elhunytak, hogy kiállják a próbát. A tisztítótűz azért is hatékonyabb a katolikus felfogás szerint, mert nem ezen a világon van, ahol a megtisztulás után az ember képes újra beszennyeződni.

Nos, röviden ez lenne a katolikus purgatóriumfelfogás magja. Természetesen még egyetlen szót sem ejtettem arról, ennek az egész elképzelésnek mi a bibliai háttere, és úgy egyébként is mit szólhatunk ahhoz a gondolathoz, hogy van ilyesmire lehetőség a halál után. Arról nem is beszélve, hogy a katolikus eszkatológia nem áll meg ezen a ponton, sőt felvet egy még súlyosabb gondolatot: az itt élők imáikkal képesek hatást gyakorolni a tisztítótűzben lévők sorsára. Azt hiszem, ez most így sok lenne egyszerre, úgyhogy a következő bejegyzésben folytatom.

Tovább

Az Isten állatkertje legundorítóbb jószága...

Az előző bejegyzés meglehetősen elméleti boncolgatása, mely a szimbólumok erejét akarta felvillantani az olvasóm előtt, hadd kapjon most testet egy konkrét példában. Hogyan kezeli tehát a bibliai szöveg a szimbólumokat, és hogyan kell nekünk kezelni őket? Azt hiszem ehhez jó lesz illusztrációnak, ha kicsit elgondolkodunk a Biblia legutáltabb élőlényéről... Isszgalmassz lesssz!

Hát persze, hogy a kígyó az!

A kígyókat a legtöbb ember gyűlöli. Hidegek, veszélyesek, titokzatosak. Mások meg éppen ezt találják vonzónak és érdekesnek bennük. Nem csoda, hogy a világirodalomban és a vallások szimbólumai között is sokszor megjelenik ez a kettősség: pozitív és negatív képzetek egyaránt társulnak hozzájuk. Van ismerősöm, aki arról is meg van győződve, hogy az Édenkert óta a kígyó, mint teremtett állat továbbra is "magában hordozza" az ördögöt, ezért aztán kerüli a találkozást velük még biztos körülmények között is (például állatkert, terrárium).

Azt ugye mindenki tudja, hogy az Édenkertben neki jutott a kísértő szerepe, és a mai bibliaolvasó úgy is hiszi, hogy a Genezis a Sátán figurájáról akar tudósítani a kígyó alakjában. Ez az álláspont azonban nem tűnik megfelelőnek, hiszen a szövegből sokkal inkább az derül ki, itt ténylegesen egy kígyóról van szó és nem kifejezetten a Sátánról. Ám ha egy hús-vér állatról beszélünk, máris felmerül egy csomó kérdés. Hogyan kerülhetett egy jónak nevezett, mondhatni "frissen" teremtett világba egy olyan teremtmény, mint a kígyó? Hogy keveredhetett az ember közelébe, hogy kárt okozhasson? Ha tényleg a Sátán a bűnös, akkor miért a kígyót sújtotta ez a büntetés? Hogyan tudott beszélni egy állat, amelynek nemcsak ilyen célra nem használható szervei, de értelmes tudata sincs ehhez? Az ilyen kérdésekre szerintem a legértelmesebb válasz, ha a kígyóban nem elsősorban egy állatot, hanem inkább szimbólumot látunk, ami túlmutat magán az állaton.

Ehhez nem kell valamiféle nagy koponyának lenni a teológiában, illetve vallástörténetben, hiszen egy átlagos körbetekintés után már egyértelmű lesz, hogy a kígyó, mint szimbólum használatától hemzseg az ókori közel-keleti irodalom. Mondhatni, mindenki szimbólumszerűen foglalkozott a kígyóval, hogy saját vallási gondolatait kifejezze a segítségével. A blogomban sokat emlegetett Walton egész fejezetet szán arra könyvében, hogy a kígyó szimbolikus karakterét elemezze. A Gilgamesh eposzban a kígyó az, aki megfosztja az embert az örök élettől, amit egy növény elfogyasztása biztosított volna számára (ismerős motívum igaz?). Adapa mítoszában is jelen van a kígyó: a történetben egy bizonyos Gizzida is szerepel, mint aki valamit őriz. A Gizzida név jelentése "a termékeny fa ura" - a név máris sokatmondónak tűnik. Mindazonáltal Gizzida egy kígyó alakját viseli, akit más kígyók kísérnek.

A legérdekesebb szimbólumhasználat ugyanakkor mégiscsak Egyiptomban fordul elő. A kígyó mindenhol jelen van: a Fáraó koronáján, a szarkofágok festményein, és főleg a Halottak Könyve textusaiban. A kígyó az egyiptomi mitológiában általában a halállal és a bölcsességgel van összekapcsolva. Apophis a káosz kígyója volt, aki minden reggel megpróbálta lenyelni a Napot, amikor az felkelt. A Halottak Könyve azért is lehet érdekes egy kereszténynek, mert felfedezhet benne motívumokat, melyek a Genezis könyvéből ismerősek lehetnek számára.

Így például a Biblia azt írja, hogy a kígyó "a hasán csúszik" (Gen 3,14). A Halottak Könyvében, néhány tucat szövegben lehet olvasni a kígyóról, amely "az arcával megy az úton" (Piramis Szövegek 288). Ezek a szövegek arról is említést tesznek, hogy a kígyó száműzve lett a porba. A fáraó halála után az alvilágba kerül, ahol találkozik is a kígyóval, mert az eredetileg onnan származik. Az alvilági polgárokat az egyiptomi szövegek tipikusan úgy ábrázolják, mint akik port esznek. Istár alászállásának történetében az alvilág olyan helyként szerepel, ahogy az élelem a por, és a kenyér az agyag. A Piramis Szövegek 378 szerint Hórusz saruja "elnyomja a kígyót eltiporva" - ez ahhoz hasonlít, amit a Bibliában olvasunk az asszony utódjáról, aki a kígyó fejére tapos. A kígyó szimbolikája ugyanakkor hozzá volt kapcsolva a termékenységhez, a szexualitáshoz, valamint az élethez és a halálhoz is.

Ha mindezeket szeretnénk összefoglalni, akkor nagyjából arra juthatunk, hogy a kígyó valami olyasmi jószág, ami a káosz világához tartozik az ókori képzetek szerint. A kaotikusságát az adja, hogy sokféle szélsőértéket egyesít magában. Élet és halál is kapcsolódik hozzá, ráadásul mivel vedlik, úgy tűnik, mintha mindig képes lenne megfiatalodni, megújulni. Termékenység és pusztulás is kötődik hozzá, ahogy bölcsesség és ravaszság is. 

A kígyó tehát egyszerre mutat fel egymással ellentétes vonásokat: kaotikusnak, kuszának tűnő lényt szimbolizál, vagy inkább valami olyasmit, ami a renddel szemben áll, bizonytalan, kiszámíthatatlan, szélsőséges, rendszertelen. Természetesen a kereszténység végül az édenkerti kígyót a Sátánnal azonosította (az Újszövetség már így is kezeli), mert a kaotikusság, a világot lehúzó erők, a rendes, normális működéssel szembeni tendenciák nyilván ördögieknek nevezhetők. A kígyó, mint szimbólum tehát megtestesít minden olyan erőt, ami szélsőséges dolgokat egyesít, és szembemegy az Isten által teremtett renddel. De mihez lehet kezdeni ezzel az elméleti fejtegetéssel keresztényként a gyakorlatban?

Nyilván, egy épeszű ember nem egy hús-vér állatot lát a kígyó szimbolikája mögött. Nem fog kimenni az erdőkbe késsel vagy bicskával a kezében, hogy elkezdje pusztítani a vadon élő kígyókat, mert akkor majd legyőzi a Gonoszt. (Bár nem venném biztosra, hogy ilyen emberek nem léteznek...) A kígyó ellen nem így kell küzdeni. De nem is feltétlenül valami látványos, habzó szájú ördögűzésre kell gondolni. Nem ez van a kígyó szimbóluma mögött. Szerintem amikor az egyház és a keresztények olyasmiket tesznek, mint például a szenvedélybetegek - kábítószerezők, alkoholisták vagy más függőségekben lévők - felé való szolgálat, a kígyó ellen küzdenek. Az addikciókban élő emberek élete ugyanis káosz, ezt a káoszt, azaz a kígyót kiszorítani pedig meglátásom szerint fontos feladata az egyháznak. Amikor megtört házasságok helyreállításában, csonka családok felkarolásában vagy más szempontból szétesett - mondhatni kaotikus - életek és egzisztenciák helyreállításában segédkeznek keresztények, a kígyó ellen lépnek fel. Hadd legyek olyan bátor, hogy kimondjam: bőven vannak kígyók az egyházon belül is, ha a szélsőségességre, a káoszra és a rendezetlenségre gondolunk. Amikor ezek ellen szólalunk fel, szerintem akkor is a kígyó ellen cselekszünk a szó szimbolikus értelmében.

Véget ér itt és most ez a küzdelem? Valószínűleg nem, hiszen a világ a kaotikusság és szélsőségesség felé halad, ebben a folyamatban pedig csak ellenerőt lehet képviselni, de megszüntetni a káoszt nem tudjuk. A kígyó, mint minden más szimbólum ezért mindig aktuális, túlmutat a kézzelfogható valóságon, és az emberi történelem minden korszakában van üzenete. Ahogy minden jó szimbólumnak.

Tovább