Isten közbelép - Isten közbelép?

A kereszténység olyan Istenről beszél, aki nemcsak transzcendens, de immanens is, azaz nem pusztán természetfeletti módon áll az általa teremtett világ felett, hanem valamiképpen be is avatkozik abba. De miképpen? Isten és a világ kapcsolata régóta képezi sokféle filozófiai-teológiai vita tárgyát, és korántsem olyan egyértelmű ebben a kérdésben igazságot tenni, mint amilyennek látszik.

Keresztény körökben szinte röpködnek az olyan kifejezések, melyek Isten beavatkozó cselekvéséről tudósítanak. Kismilliószor halljuk szinte minden nap, hogy Isten állítólag valakit megszólított,  ezt vagy azt üzeni az egyházának, látomásokat és próféciákat ad, azután embereket gyógyít, anyagilag vagy másként megáld, veszélytől óv meg, gyermeket ajándékoz - vagyis röviden a kereszténység egy olyan Istenről beszél, aki elképesztően aktív és szakadatlanul az emberek körül tevékenykedik. Bevallom, nekem néha már hiperaktívnak is tűnik, mintha Isten egyetlen célja az volna, hogy mindannyiunk személyes sorsát külön-külön menedzselje. Ezekben a körökben a most tárgyalt kérdés soha fel sem merül - annyira magától értetődő Isten folyamatos cselekvése.

Hadd legyek őszinte, nekem az ilyesféle nyüzsgő Istenről szóló elképzelés egy idő után fárasztóvá vált. Amikor fiatal ember és fiatal hívő voltam, úgy képzeltem hogy Isten állandóan velem foglalkozik és az én ügyeim állnak terítéken az íróasztalán. Minden, ami velem történik, az a Menny aktivitásának köszönhető. Ha sikereket érek el, akkor Isten közvetlenül belenyúlt az eseményekbe, hála legyen Neki. Ha kudarcot vallok, akkor azt valamilyen oknál fogva megengedi - de ekkor is Ő van a háttérben, az Ő döntése szerint alakulnak a dolgaim, az Ő elgondolásai szerint emelkedek fel vagy süllyedek le. 

Bármilyen különösen is hangzik, egy idő után tényleg kifáradtam ettől: az állandóan körülöttem sürgölődő Isten gondolatától. Később ez a kép egyenesen kétségessé lett számomra. Egyrészt utólag visszatekintve el kellett ismernem, hogy sok esetben, amikor Isten kezét láttam a történések mögött, jó eséllyel nem sok köze lehetett azokhoz. Inkább arról volt szó, hogy én akartam minden áron Istent az események mögé helyezni. Másrészt ha ennyire mindent Isten tesz az életemben, akkor pontosan mi az, amit én teszek, amiért engem fog számonkérni, amiért magam vagyok felelős? Elkezdtem tehát "megkopasztani" a múltamat és megkíséreltem csakis bizonyos töréspontok tekintetében keresni Isten keze munkáját. Szingularitásokat, kairosz-pillanatokat, kiemelkedőbb részleteket kutattam. Így meglehetősen kevés dolog maradt felszínen, de azt a keveset mégis vállalhatóbbnak éreztem az előzményekhez képest.

Valahogy persze a hívő ember úgy fogja érezni, egyik megközelítés sem igazán jó. Ha belenyugszunk, hogy Isten sosem vesz részt a világ folyamataiban, az deizmus és nem kereszténység. Ha belenyugszunk, hogy Isten állandóan piszkálja és szüntelenül navigálja az életünket, az nem több színjátéknál, amiben csupán statiszták vagyunk. Logikusnak tűnik tehát, hogy az ember megpróbálja megtalálni a megfelelő arányokat - és persze rögtön észreveszi majd, hogy nem ő az első, aki ezzel próbálkozik. Számos gondolkodó megkísérelte már leírni milyen lehet a kapcsolat Isten és a világ között - mert az kétségtelen, hogy a bibliai kereszténység jóval többet állít a deista felfogásnál. Az egyik ilyen érdekes próbálkozás számomra M.J. Langford kategóriákat tartalmazó listája volt, aki a következő módokat látta Isten beavatkozására:

1. Isten teremtő tevékenysége

2. Isten fenntartó tevékenysége

3. Isten mint végső ok

4. Az "általános gondviselés"

5. A "különleges gondviselés"

6. A csodák

Langford a fenti listájához egy szemléletes példát is hoz. Azt kéri, képzeljük magunk elé egy hegymászó expedíció vezetőjét. Egy ilyen expedíciót először is meg kell tervezni - ez megfelel az 1. és 2. pontoknak. Másodszor az expedíció előtt kell végighaladni a sziklán, azaz biztosítani kell a hegymászás baj nélküli megtörténtét - ami a 3. és 4. pontot jelenti. Végül fontos szerep jut az expedíció vezetőjének akkor, ha esetleg valamiféle vészhelyzet vagy egyéb beavatkozást igénylő esemény keletkezik, melyek részben talán igen, de teljesen soha nem láthatók előre - és erről szól az 5. és 6. kategória.

Az isteni beavatkozás vagy inkább gondviselés tehát valami olyasmit feltételez, hogy az Isten cselekvéséről szóló ismereteink és a világban zajló történések között valamiféle összefüggést tapasztalunk. Természetesen egy ilyen röpke illusztráció nagyon kevés a téma lezárásához, de a gondolatébresztéshez talán megfelelő. Nyilván, számos kérdés adódik, itt van például egy: ha a világ teremtett törvényszerűségek szerint működik, ahol az események jó része determinisztikusnak (előre megjósolhatónak) tűnik, akkor honnan lehet tudni, ha valami történik, az Isten közbeavatkozásának köszönhető? Hacsak nincs erről külön kijelentés, legalábbis nem egyértelmű Isten jelenléte az adott dolog hátterében. Példa lehet erre Fülöp és az etióp komornyik sztorija (ApCsel 8,26-40): a történet persze mindjárt az elején tisztázza, hogy ami történik, Isten felszólítására és akarata szerint történik. De ha ez nem lenne odaírva, akkor simán lehetne azt gondolni, hogy Fülöp egyszerűen csak jó helyen volt a jó időben - az etióp komornyik ezért tudott megtérni és megkeresztelkedni. Hogy a háttérben Isten maga hozta össze ezt a két embert egymással az csak azért nyilvánvaló, mert le van írva - különben nem feltétlenül egyértelmű.

A kérdés tehát alapvetően továbbra is megmarad: hogyan kell elképzelni Isten beavatkozó gondviselését? Másként fogalmazva: hogyan működik Isten a világban? Itt folytatom legközelebb! 

Tovább

Superman evolúciója

Nincs az az uborkaszezon, hogy engem be lehessen ültetni moziba olyan filmre, melynek címében valamilyen "...man" kifejezés szerepel - utalva ezzel a különféle csodálatos képességű szuperhősökre. Nem szeretem sem a DC Comics, sem a Marvel giccses produkcióit, melyeket valószínűleg nem is nekem forgatnak (kivéve a Nolan-féle Batman filmeket, azok nagyon jók). Ám az egyik szuperhős kapcsán eszembe jutott, ezek a figurák mennyire jól példázhatják a mai ember számára, hogy nézne ki, ha az evangéliumokban szereplő Jézus is csak az evangélisták által feldúsított személy lett volna.

Jordan B. Peterson remek könyvében mellékesen írt néhány oldalt a mindenki által ismert képregény-mítosz figuráról, azaz Superman alakjának megszületéséről és evolúciójáról. Nem akarom a karakter rajongóit megsérteni, de az összes mitikus hős közül Superman az, akit mindig is a legellenszenvesebbnek tartottam. És már gyerekként is, amikor néhány róla szóló képregényt böngésztem. Valami nem stimmelt vele.

Superman 1938-ban született Jerry Siegel és Joe Shuster ötletei alapján. A figura csodálatos képességei már akkor is grandiózusak voltak: autókat, vonatokat tudott mozgatni, átugrotta a legmagasabb épületeket. A következő években úgy alakították a sztorit, hogy még durvább tulajdonságokra tett szert. Már a fénysebességnél is gyorsabban repült, ha kellett a világűrben. Szuperhallása, röntgenszeme volt, lézersugarak jöttek ki a szeméből, a leheletével hurrikánokat kavart. Ha valami csoda folytán megsérült, azonnal meg is gyógyult.

Ez ment néhány évig, aztán furcsa dolog történt Supermannel: unalmas lett. Minél szuperebbé vált, annál érdektelenebb volt a rajongók számára. 1940-ben aztán az alkotók már kénytelenek voltak valamit kitalálni, így került képbe a kriptonit, amiről ma már mindenki tudja, hogy egy sugárzó kristály - olyan sugárzással, ami képes Supermant legyengíteni. Az ötlet nagyon is bevált: az agyafúrt írók végül két tucatnál is többféle kriptonitot találtak ki a képregényekhez. A zöld színű legyengítette Supermant, sok mennyiségben akár meg is tudta ölni. A vöröstől furcsán kezdett viselkedni. A vöröseszöldtől mutálódni kezdett.

A hős sebezhetőségének lehetősége, amit beépítettek a történetbe, ugyan sikeres taktika volt, de még így is kevésnek bizonyult. Az 1980-as évekre Superman még mindig olyan hihetetlenül erős karakternek látszott,  annyira legyőzhetetlen hősnek tűnt, hogy esély volt az egész franchise befuccsolására. Végül egy John Byrne nevű alkotónak sikerült újraindítani a sorozatot, melyben sok új képességétől megfosztotta a figurát. Superman szert tett néhány ésszerű korlátra - a korlátlan szuperhősből ugyanis senki nem kért, mert behatárolhatatlan, idegen, így nem is szerethető. Ha harcol, mindig ő győz, vagyis nincs okunk szurkolni neki. Túl magasan van felettünk, már részben sem közülünk való, hanem egy emberisten, elszakadva tőlünk. 

Superman evolúciója még akkor is tanulságos, ha egy émelygős amerikai giccsről van szó. A hihető hős korlátokkal rendelkezik, különben elfogadhatatlan számunkra. Jól látszik mi történt: Supermant először felépítették a csaknem isteni szintre, mondhatni fellőtték az egekbe, hogy aztán onnan apró lépésenként visszarántsák az emberek világába - de még így is messze felettünk lebeg.

Az evangéliumok Krisztusa azonban más pályaívet járt be. Ő fentről jött le és egyre lejjebb és lejjebb lépett, mígnem teljesen sebezhetővé vált - egészen a halálig, a keresztfának haláláig. Azonosulni lehet vele, mert ő is azonosult velünk. A vita valószínűleg az idők végzetéig fog tartani arról, hogy a húsvét utáni egyház mit és hogyan alakított Jézus figuráján, és az így létrejött kép mennyiben határozta meg mindazt, amit az evangéliumokban olvashatunk - ám eddigi ismereteim alapján én nem látom indokoltnak, hogy itt olyan komoly formálódásról van szó, ami elszakította volna a "történeti Krisztust" az "evangéliumok Krisztusától". Valószínűbb ennél, hogy Jézus már kezdettől fogva hihető volt a követői számára - mert kezdettől fogva olyan volt, amilyenek a követői. A "Jézus franchise" ezért sem került sosem a megszűnés közelébe, nem kellett visszabutítani vagy visszarántani a mi szintünkre.

Míg Superman az emberisten, akit túlságosan fölénk helyeztek, addig Krisztus az istenember, aki önként szállt le a mi szintünkre. Amíg mi olyan karaktereket találunk ki, akik az embert magasztosítják istenné mindenféle extrém képességek hozzáadásával, addig Jézusban az Istenből lett ember, az isteni korlátlanság megfosztásával. Ez véleményem szerint alapvető különbség.

Tovább

Az ötödik elem...

A magyarországi keresztények figyelme gyakran terelődik bizonyos társadalmi csoportokra. Idegesít minket, ha vonulnak a homoszexuálisok. Ki vagyunk bukva a menekültekre, főleg a muszlimokra. Ráncoljuk a homlokunkat a liberálisok eszméi miatt. Ám ezeknél jóval kevésbé számít köreinkben beszédtémának egy szerintem sokkal fontosabb csoport: a cigányság. Róluk mintha nem töprengenénk annyit, mintha nem sorjáznának a blogposztok, cikkek, publikációk. Pedig éppen a kereszténység szempontjából lehetne kiemelten fontos az ő sorsuk. Elmondom, hogy miért!

A blog egy korábbi bejegyzésében írtam olyan "gyorsvonatokról", melyekkel az európai egyháznak már most szembe kell néznie: a szekuláris kihívások, a tudomány jelenlétének súlya, a házassággal és szexualitással kapcsolatos változások és az iszlám. Véleményem szerint az akkori írásomban felvetett négy alapvető dilemmához magyar keresztényként feltétlenül odakívánkozik ötödikként a cigánysággal kapcsolatos kihívás. (Ebben az írásban a cigány kifejezést is fogom használni és nem csak a romát. Ezt azonban nem tiszteletlenségből teszem, hanem mert csaknem összes cigány ismerősöm így nevezi saját magát - ez a tény pedig engem is felbátorított, hogy szabadon éljek az ilyesféle szóhasználattal.)

Hadd kezdjem azzal, hogy különleges öröm számomra, amikor a teológiai képzésben cigány emberekkel találkozom! Persze örülök én ott mindenkinek, mégis valahogy kifejezetten jól esik látni, amikor roma testvérek ráveszik magukat a tanulásra, fejlődésre, ismeretszerzésre, és éveken át keményen küzdenek a tudás megszerzéséért. Egy roma politikus ismerősöm mondta, milyen nagy erőkkel próbálja megértetni saját népével a továbbtanulás fontosságát - no nem feltétlenül a diplomaszerzés, hanem inkább a látókör bővítés és perspektíva váltás miatt. Az aluliskolázottság persze csupán az egyik probléma a cigányság köreiben, a többiről mindenki eleget hall: munkanélküliség, bűnözés, megélhetési nehézségek. A téma kereteinek megértése is bőven szétfeszítené egy bejegyzés kereteit. 

Mi a megoldás? 

A legtöbbször hallott kifejezés tipikusan az integráció, vagyis olyan eljárások megvalósítása, melyek valahogyan megpróbálják a cigányságot a többségi társadalom normarendszeréhez igazítani. Röviden: tanuljanak, művelődjenek, dolgozzanak, alkalmazkodjanak, akár a többiek. Nem akarom azt mondani, hogy ez minden porcikájában rossz, de mintha lenne valami, ami ennél jobb, mégpedig a valódi megtérés. Olvastam a minap egy romák vallásosságával foglalkozó tanulmányt, ami érdekes tényekre mutatott rá. Először is tudni kell, hogy a cigányság vallásosságát a romológián belül sem túlzottan kutatták a kilencvenes évekig. Ez első hallásra meglepőnek tűnhet annak, aki esetleg észrevette, hogy az elmúlt évtizedekben nagyon jelentősen megnőtt a romológiai publikációk száma. Miért éppen a vallás maradt ki eddig a kutatásokból? Az ok egyszerűen az, hogy a vallásos hit nem képezett olyasféle problémás faktort, ellenerőt, feszültségforrást a többségi társadalom és a romák között, hogy a figyelem túlságosan erre a kérdésre terelődjön. Mivel a romák vallásossága legalábbis kevésbé tűnt megoldandó feladatnak, így a témát viszonylagos csönd övezte.

Most sem a konfliktus miatt érdemes figyelni rá, hanem pont ellenkezőleg - mintha ez lenne a megoldás egyik útja. A kutatások szerint főként a kisegyházak ebben jobbnak bizonyultak a többieknél, és leginkább az ő kegyességi stílusuk tudta a cigány embereket megszólítani. Az egyik ilyen volt például a Békési Pünkösdi Gyülekezet romamissziója, ahol még a 70-es években sok roma valóban megtért, majd megkeresztelkedett. (Vagy ahogy közülük mondják: nem megtért és bemerítkezett, hanem fordítva: betért és megmerítkezett.) Minden rosszindulat nélkül mondom, hogy aki szolgált már romamisszióban, az tudja, hogy milyen gyakori a cigányság köreiben az érzelmi alapú, hirtelen megtérés, amit sokszor ugyanilyen hirtelen "ellobbanás" és a hit elhagyása is követ. A békési modellben viszont a megtért romák mondhatni "teológiai tanítást" és a gyakorlati életre is vonatkozó támogató nevelést is kaptak a gyülekezetüktől - ennek köszönhetően pedig sokan tényleg megváltoztak. Ebben az időben a nyilvántartások szerint egyébként jelentősen megnőtt az anyakönyvi hivatalok terheltsége a térségben: sok roma pár szeretett volna felhagyni a laza kapcsolattal és házasságot kötött partnerével. Ami a megtérésen túl láthatóan fontos volt a romáknak, az a keresztség szentsége. Ám a keresztség kiszolgáltatásához elvárt volt a "tiszta életmód" és a közösségi normákhoz való határozott alkalmazkodás.

Nem tudom az olvasó elkapta-e ennek az egésznek a fonalát: a megtért cigányságnak otthon adó gyülekezet elvárásai részben összefonódtak a társadalom általános elvárásaival, részben meg is haladták azokat! Vagyis, ha egy roma úgy érezte, hogy Isten szeretetének vonzerejére szeretne megtérni és megkeresztelkedni, komolyabb integrációra volt szüksége ehhez, mintha az általános társadalmi integráció feltételeinek akart volna megfelelni. Gyorsan hozzáteszem, ezek az elvárások nemcsak a roma megtérőkkel, hanem bárki mással kapcsolatban is ugyanazok voltak a gyülekezetben - csak jellemzően a cigány embereknek kellett komolyabb hátrányt leküzdeniük.

Miért is írtam le mindezt? A tanulmányokból kiderül egy fontos dolog. Míg az általános társadalmi integráció programja során a romák egy kívülről jövő elvárásnak engedelmeskedve, annak nyomása alatt próbálnak a többséghez alkalmazkodni, a valódi megtéréskor egy belülről motiváló elvárás mentén igyekeznek ugyanerre. Ahogy az egyik romológiai publikáció fogalmaz: "a megtérés hatására az egyén motivációi transzcendentálódnak." Egyszerűbben fogalmazva, ha a cigányokhoz eljut az evangélium és arra pozitív választ adnak, mely belső indíttatásukból fakad, az sokkal stabilabb integrációhoz vezethet, mint a nem vallásos faktorok együtthatása. 

Ez pedig bizony azt jelenti, hogy az egyháznak felértékelődik a szerepe a problémamegoldásban: pillanatnyilag az igazi megtérés inkább vezet igazi integrációhoz, mint bármi más, amivel próbálkoznak. De vajon akkor nem erről kellene-e többet gondolkodnunk, mintsem a megszokott gumicsontokat rágcsálni? Ehhez persze elsőként az alapokat kellene rendbe tenni az egyházban, ahol tapasztalatom szerint még mindig sok az előítélet, gyanakvás, sőt rasszista kiszólás - a cigányság felé is.

Tovább

Merre tovább apologetika?

Bevallom őszintén, a teológián az egyik kedvenc tárgyam az apologetika. Én az apologetikát olyannak látom, mint egy ízlésesen elrendezett svédasztalt: egy falatka természettudomány, egy másik falat vallástudomány, egy kis kóstoló az élet nagy kérdéseiből, egy szelet a korjelenségekből. Színes, sokoldalú, elbűvölő a kínálat, de mégis van vele egy alapvető probléma.

Paul Tillich azt írta, hogy az apologetika gyakorlatilag "választeológia", ami mindig az adott szituációra akar megfelelni az örök üzenet erejével, valamint azokkal az eszközökkel, melyeket a szituáció maga felkínál számára. A lelkesítő szólam után azonban Tillich keserűen hozzáteszi, hogy az apologetika az óegyházi megbecsültségét mára szinte teljesen elveszítette, főleg amikor Istent - a "god of the gaps" módszerével - a tudományos és történelmi ismeretek hiányosságainak réseibe kívánta beleszuszakolni. Amikor aztán bővült a tudományos megismerés, az ilyen apologetika kénytelen volt azonnal új védelmi pozíciót találni magának az éppen bezáródó rések megszűnése miatt.

Ám az apologetika megtorpanása Tillich szerint nemcsak ennek köszönhető, hanem valami másnak is. Ha ugyanis válaszolni akarunk korunk kérdéseire, akkor bizonyos mértékig közösséget kell vállalnunk azzal, akinek a kérdésére válaszolunk. Tehát szükségünk lesz egy közös alapra, még ha az ingatag is a beszélgetőpartnerek eltérő háttere miatt. Mármost ezt a közös alapot sem a kereszténységen kívülállók, sem a belül lévő hívők nem szívesen akarják vállalni. Elrettentő példát mindkettőre lehet hozni, amikor az apologéták túlságosan kompromisszumkésznek mutatkoztak és szinte már feladták a hitüket, amikor azt védeniük kellett volna, vagy éppen annyira nem volt meg ez a közös alap, hogy gyakorlatilag igazi párbeszéd és vita sem születhetett a fontos kérdésekről.

Noha Tillich 1965-ben meghalt és azóta történt egy s más az apologetika vidékén, úgy vélem diagnózisa ma sem veszített aktualitásából. Vannak persze akár Magyarországon is ígéretes kezdeményezések (például az Apológia Kutatóközpont kiváló munkássága vagy a Kálvinista Apologetikai Társaság vitestjei és anyagai), de az apologetika ma leginkább mégis belső munkája az egyháznak, ami a hívők megszólítására és a már meglévő meggyőződésük megerősítésére szolgál. Azaz többnyire olyanokhoz jut el, akik amúgy is fenntartják azokat a nézeteket, melyekkel kapcsolatban az apologetika meg akarja győzni őket.

Régebben az apologetika hangsúlyai sokszor inkább kifelé irányultak, vagyis a saját korukhoz beszéltek, az onnan érkező kihívó hangokra válaszoltak a keresztények, azoknak címezve a polemikus üzenetet, akik az egyházon kívül vannak. Természetesen ma is előfordul, főleg az interneten, hogy hívő emberek bizonygatják a hitüket nem hívő embereknek, de én rendre azt látom, végül a hívők lesznek azok, akik visszaszorulnak. Az ilyen kudarcba fulladt etapok után az ember felteszi magának a kérdést, érdemes-e egyáltalán hívőként a nem hívőkkel hitbeli kérdésekről vitatkozni? Az egyházatyák igennel feleltek volna erre a kérdésre. Ma viszont sokszor az a benyomásom, az apologetika - mivel előretörni nem képes - egy folyamatosan hátráló egyház előretolt csapatait jelenti, akik elkeseredetten tüzelnek az "ellenségre". Miért van ez így? Ennyire megváltozott a világ?

Nos, a válasz megtalálásához talán pont a Tillich által felvetett közös alap környékén érdemes kapirgálnunk. A keresztények számos alkalommal felvetnek csomó problémás kérdést, melyek valóban foglalkoztatják a mai embert. Eddig szerintem rendben is van. Mihez kezdjünk az evolúcióelmélettel? Mit szóljunk az abortuszhoz? Mi legyen a homoszexualitással? Nem a témákkal van a probléma és azzal sem, hogy aztán apologetikai módszerekkel kezdjük fejtegetni ezeket. A baj az, hogy nincs meg ehhez a közös kiindulópont, az ingatag de mégiscsak létező alap. Győzködhetünk egy nem hívőt arról, milyen rossz a homoszexualitás vagy az abortusz, még az erről szóló érvelésünkben is lehet erő, de a beszélgetés - teljesen érthetően - egy idő után fordulatot vesz majd és az alapok tisztázásáról fog szólni. Magyarul: nem a homoszexualitás vagy az abortusz lesz a kérdés, hanem az, miért bízzon meg egy nem hívő abban, hogy a Biblia igaz és a keresztény hit megfelelő alap az ilyen kérdések eldöntéséhez. Egy kívülálló számára ha mi megszólalunk, egy csapásra nyilvánvaló lesz, hogy a véleményünk azért az, ami, mert vallásos emberek vagyunk. De miért jó a mi vallásos hitünk, hogy az abortuszról véleményt formáljunk?

Az apologetika feladata az lehetne, már ha szeretne egyáltalán az egyházon kívül is párbeszédbe bocsátkozni, hogy megkeresi a közös alapot ami ezekhez a disputákhoz szükséges. Lehet, sőt valószínű hogy ez nem lesz egy stabil alap és kevés cölöpön fog állni, mégis szükséges a jelenléte az értelmes eszmecseréhez. Persze az is elképzelhető, hogy ezekben az évtizedekben az apologetika inkább a belső munkára koncentrál, és az egyház tagjait próbálja védeni a tévtanítások és korjelenségek negatív hatásaival szemben. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz választás, bennem mégis hagyna egy kis űrt maga után, hiszen ez a műfaj eredetileg nem erre lett kitalálva...

Tovább

Az első tíz perc

Tudom, hogy sokan és sokféle okból kritizálták, nekem mégis szimpatikus Rick Warren - vagyis az a fickó, aki teleszórta a kereszténységet céltudatosságról szóló könyveivel. Warren egyik legismertebb műve a céltudatos gyülekezet milyenségével foglalkozik, és éppen attól zseniális, amitől nem kellene hogy az legyen: pofonegyszerű dolgokat ír le. Olyanokat is, melyek az előző bejegyzés témájához jól illeszthetők.

Néha van egy olyan érzésem, hogy minél jobban hemzseg az egyház a hivatásosoktól, annál jobban elveszíti az átlagemberek érdeklődését. Ha van valamiféle kritikai hang ebben a megjegyzésben, az persze nekem is szól. Miközben az eredeti héber és görög szöveget bújjuk, kommentárokból hámozgatjuk ki egyes bibliai passzusok jelentését és megpróbáljuk a dogmáinkat tisztogatni, addig az ilyesféle magasröptű tevékenységek fénye mellett a józan paraszti ész teljesen elhalványulni látszik.

Az előző bejegyzésben arról írtam, hogy egyre inkább posztkeresztény miliőben élünk. A legtöbben hallottak már a kereszténységről, nem érintetlenek a témában, viszont a kendőzetlen valóság az, hogy egyáltalán nem érdekli őket az egész. Nagy kérdés, mivel lehet felébreszteni az internet előtt görnyedő, mobiltelefonjába mélyedt, tévé előtt bámuló posztmodern ember figyelmét, és egy még nagyobb, ha már felkeltettük, hogyan lehet tartósan fenntartani azt.

Nos, a fentebb emlegetett Rick Warren (fotó jobbra) sem találta fel a spanyolviaszt, de amikor a céltudatos könyveit írta, láthatóan előszedte a józan paraszti eszét és nem is félt használni. Nem bonyolította halálra a dolgokat, hanem szépen leírta mitől lesz - az ő szavaival élve - "keresőbarát" az istentisztelet. Megközelítésében először is különbséget tesz látogatók és vendégek között, ami a gyülekezet hozzáállását illeti. A látogató kifejezésben benne van valamiféle ideiglenesség, mint amikor az ember egy villanásnyi időre beugrik valahova, körbenéz és amint lehet távozik is. A vendégség ennél sokkal mélyebb minőség. A vendég az, akiért jó esetben mindent megtesz az ember. Tudjuk azt jól, Jézus idejében még a lábát is megmosták, szobát készítettek elő neki, ha kellett még a testi épségét is garantálták. A vendéggel valamiféle közösség is kialakul, míg a látogatóval inkább csak informális a kapcsolat.

Nagy kérdés, hogy egy mai gyülekezetben látogatókra vagy vendégekre számítunk - azaz olyanokra, akik benézhetnek hozzánk és mintha csak üvegfalon át látnának, megfigyelhetik az istentiszteletet, vagy inkább az egész istentisztelet úgy szerveződik, hogy az ő igényeik legyenek a középpontban, az apró részletek is az ő zavartalanságukat szolgálják, hogy képesek legyenek megsejteni valamit abból, kik közé is érkeztek. Vagyis egyszerűen fogalmazva a látogató hozzánk alkalmazkodik, a vendéghez viszont mi alkalmazkodunk. De mi jellemez egy olyan istentiszteletet, ahol minden a vendégekért történik?

Warren úgy látja - és igaza is van -, hogy leginkább az első tíz perc, noha nem csak az. Az első tíz perc kritikus: ennyi idő alatt a vendégek java része valószínűleg végleg elhatározza, hajlandó lesz-e legközelebb is visszajönni a gyülekezetbe, vagy soha többé be nem teszi a lábát. Ha egy pillanatra elfogadjuk ezt az állítást, akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy az ajtónállók, az első mosolyokkal, kézfogással, rövid beszélgetésekkel szolgáló gyülekezeti tagok sokkal inkább kulcsszereplőkké válhatnak a vendéglátásban, mint a pásztor vagy az aznapi igehirdető, esetleg a komplett zenészbrigád. A vendégek ugyanis - ha korábban még nem jártak gyülekezetben - jó eséllyel úgy érkeznek meg, hogy tele vannak félelemmel. Fogalmuk sincs kik járnak a közösségbe, mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, mit tehetnek meg anélkül, hogy bárki vallásos érzéseit sértenék... És amitől a leginkább tartanak: hogy esetleg meg kell majd szólalniuk a nyilvánosság előtt, a személyes életükből kell felfedniük valamit, mégpedig idegenek előtt. Az újonnan érkezők ezért egyetlen dolgot szeretnének: valahogy megbújni a tömegben. Bár jelen vannak, mentálisan mégis biztos távolból akarják figyelni az egészet...

Ezt a görcsöt Warren szerint csak úgy lehet oldani, ha minden kis apróság a vendégeket szolgálja, és különösen az első kritikus tíz percben a verbális és non-verbális kommunikációs csatornákon egyaránt áradnak a belső feszültséget csökkentő üzenetek. Itt nagyon egyszerű dolgokra kell gondolni. Például Warren gyülekezetében minden jó parkolóhely az istentiszteleti épület közelében a vendégeké - az igehirdető és a szolgáló csapat messzebb, a földúton parkolnak. A vendégek, ahogy belépnek, kapnak egy tájékoztató brossúrát, amin pontosan látják mikor mi fog történni az istentisztelet során, ami ugyancsak csökkenti az ismeretlentől való félelmüket. Az alkalom előtt zene szól a háttérben, nincs hullacsend, mert az emberek "klubhangulatban" inkább hajlandóak beszélgetésbe elegyedni, mint amikor senki nem mer megszólalni a csend közepén. Azt mondani sem kell, hogy az igehirdetés témájának kiindulópontja nem egy bibliai textus, hanem egy teljesen általános probléma, amivel hívő és nem hívő is küzd mindennapjai során - de természetesen a Szentírás szemszögéből interpretálva. Maga az alkalom pedig rövid, feszült csend és üresjáratok nélküli és legfeljebb hetven percig tart.

Rengeteget lehetne írni arról, hogyan épülhet fel egy "keresőbarát" istentisztelet - az előzőekben felhozott kis apróságok csupán ötletek, apróságok egy ötlet-kondérból merítve, melyeket nyilván a konkrét helyzetek ismeretében mindenkinek specifikálnia kell. Egyébként maga Warren is határozottan figyelmezteti az olvasóit arra, hogy ne másolják le szolgai módon az általa leírtakat, hiszen azok egy általa alapított amerikai közösség életterében valósulnak meg. Ám az elvek, a szemléletmód, és azért szerintem jó néhány konkrét tanács sem tűnnek annyira "Amerikához kötöttnek", hogy akár mifelénk ne lehessen őket megvalósítani.

Nem tudom pontosan mi kell a posztkeresztény Európa posztmodern, szkeptikus emberének, de azt gyanítom, hogy egy élhető és neki is vonzó közösség nem volna ellenére. Ahogy az egykori Gyökössy Bandi bácsi olyan élesen rámutatott, az atomkorszak után élők legnagyobb kérdése úgy szól, vajon lesz-e az embernek embere? Én csak ügyetlenül kiegészítem a kérdését valami ilyesmivel: tudunk-e gyülekezetbe járóként az embereknek emberük lenni, akik nem a "térítendő látogatót", hanem a vendéget látják bennük?

Tovább

Poszt a posztkereszténységről

Az elmúlt években egyre többször és többször hallottam a javarészt korrekt kijelentést, hogy nem egyszerűen szekuláris, hanem posztkeresztény Európában élünk, ami nemcsak másféle, hanem még nagyobb kihívást jelent az egyház számára. A posztkeresztény szó legegyszerűbben magyarul "kereszténység utánit" jelent, tehát egy olyan miliőt, melyben a vallásból kiábrándult emberek alkotják a társadalom java részét, akik úgy érzik, "túl vannak" a kereszténységen. Mi erre az egyház válasza?

Ahogy a frappáns mondás tartja, az első benyomás kialakítására sosincs második lehetőség. Ha az emberek egyszer már valamilyen formában találkoztak a kereszténységgel - akár jól, akár rosszul -, nem kezelhetjük őket többé úgy, mintha semmit sem tudnának róla. És ha az első benyomás megtörtént, önkéntelenül ez fog kiindulópontot képezni minden más ez után következő reakcióhoz. Nekünk már úgy kell munkásként beállni az "aratásba", hogy a mezők korántsem érintetlenek: olyan emberek sűrűjében élünk, akik többségének már van valamilyen tapasztalatuk velünk kapcsolatban.

Saját gyülekezetem egyszer hajléktalanokat hívott meg egy rövid istentiszteletre és az azt követő ebédre. Az ebéd során leültem egy csapzott férfival szemben, hogy váltsak vele néhány szót, és persze mindjárt megkérdeztem tőle, hogy tetszett amit az istentiszteleten hallott. Amit mondott, örökre a tudatomba égett: "Hát tudod, rajtunk már minden egyház végigment!". Pontosan ez a lényeg. Mit lehet tenni egy olyan közegben, ahol az egyház már bizonyos értelemben "mindenkin végig ment"?

A Pew Research Institute friss kutatása szerint, melyet 15 európai országban végeztek a kereszténység jelenlegi helyzetéről, a megkérdezettek 91%-a meg volt keresztelve, 71%-a továbbra is istenhívőnek vallja magát, de csak 22% jut el rendszeresen templomba vagy gyülekezetbe. Vagyis az európai emberek tömegei valamiféle kapcsolatba már kerültek a kereszténységgel, de csak töredékük vélekedik úgy, hogy érdemes időt és energiát áldozni a hitére. Hogyan lehet a posztkeresztény állapotban evangéliumot hirdetni és kívánatossá tenni a hitünket?

Nyilvánvaló, hogy erre a kérdésre nem létezik egyetlen rövid felelet. Már csak azért sem, mert ahogy látom, posztkeresztény és posztkeresztény között is óriásiak lehetnek a szakadékok. Egyáltalán nem mindegy, hogy valaki mélyen a kereszténységbe integrálódva élt és onnan szakadt ki azután, vagy csupán gyerekként megkeresztelték, de ennél szervesebb köze soha nem volt az egyházhoz. Igazán posztkereszténynek én a magam részéről az előbbi csoportot tartom, utóbbit jobb esetben is csak vallásilag közömbösnek vagy passzívnak.

Nos, nem akarom magam olyan fényben láttatni, mint aki tudja a megoldást, ezért csak óvatosan leírok egyetlen gondolatot. Ahogy én látom, a posztkeresztény állapottal gyakran együtt jár valamiféle trauma. Aki kiszakad, az általában keserűen teszi ezt, csalódva, sőt akár felháborodva. Haragszik az egyházra, haragszik a lelkészre, haragszik a gyülekezetére, vagy bizonyos emberekre. Ezért aztán gyakran a posztkeresztényekből lesznek a leginkább offenzív szekularisták. Nem kívánom most elemezni, mennyiben felelős ezért az egyház és mennyiben a konkrét egyén, aki rászánja magát az elszakadásra. De azért azt mégis hozzáteszem: elhibázott reakciónak tartom keresztény részről, amikor valaki "utánaköp" a távozó embernek egy-egy sértő megjegyzést. ("Nem is voltál te soha keresztény" és ehhez hasonlók...) Az Atya sem rúgott bele a tékozló fiúba, hanem simán hagyta elmenni.

Ennél azonban lényegesebb, hogy a haragon és keserűségen túl a kitérőknek van még egy csaknem közös élményük, vagy inkább közös problémájuk, mégpedig a magány. Aki évekig vagy évtizedekig része volt a keresztény egyháznak és egyszer csak kint találja magát, az gyakran úgy éli ezt meg, mintha légüres térbe kerülne. Több ilyen emberrel találkoztam az elmúlt években, és volt köztük aki egy idő után el is ismerte nekem, hogy elviselhetetlenül egyedül maradt. Néha csak azt kívánja, hogy lefeküdjön a földre és várja a halált. Az egyedüllét ráadásul nem pusztán szó szerint értendő, hanem ha úgy tetszik metafizikailag is: a kiszakadás sokaknál megroppantja az addig kapaszkodóként használt erkölcsi értékrendszer gerincét, ezzel pedig megszűnnek bizonyos eligazodást segítő pontok az emberek életében. Lehetne erre azt mondani, hogy éppen ez a jó, hiszen így a kereszténységtől távozó embernek végre nem az egyház mondja meg hogyan éljen, hanem kialakíthatja azt magának is. Egyrészt ez hamis érv, hiszen ma már egyre inkább van mozgástér erre az egyház keretein belül is, másrészt az ember még a szubjektív kapaszkodóit is mindig másokkal való relációjában képes megteremteni magának. Aki viszont magára marad, gyakran viszonyítási pont nélkül is marad. A tapasztalat ezért az, hogy inkább egy parttalan relativizmus és tanácstalanság üti fel ilyenkor a fejét - abban pedig egész egyszerűen nem vagyunk képesek hosszú távon sem jól, sem megelégedetten élni.

Egy ilyen posztkeresztény helyzetben ezért az egyház - ha csak kicsit is összekapná magát - szerintem képes lenne nyújtani valamit, ami éppen ezt a fájdalmat csillapítja. A szó legjobb értelmében vett közösségre gondolok, a magány egyetlen igazi ellenszerére. Sok posztkereszténynek ugyanis nem Krisztusból és nem is feltétlenül az istenhitből, hanem az intézményes egyházból lett elege - az intézményre semmi szükségük, de egy jó közösségre ebben a helyzetben nagyon is igényük lehet. Persze ebből rengeteg kérdés adódik: milyen lenne, hogyan működne, mit kellene tennie - és legalább ilyen fontos: mit nem szabadna tennie - egy olyan jó közösségnek, ami nyitottan fordul a posztkeresztények felé? Kicsit naivnak tartom most a saját gondolatomat. Attól félek, ha posztkereszténynek érkeznének egy ilyen közösségbe, az egyház azonnal elkezdené megpróbálni "visszatéríteni" őket. Ez egy rossz reflex, és nem látom, hogy képesek lennénk uralni.

Úgy látszik a dilemmát megint annál a pontnál kell kezdenünk megoldani, ahol minden más problémánkat is: saját magunknál.

Tovább