A talpnyaló nem tanítvány

A Biblia sok része még őszinte hívő emberként olvasva is nehezen emészthető. Amikor kényes kérdéseket fogalmazunk meg, előbb-utóbb felmerül egy még kényesebb: vajon mennyire van egyáltalán jogunk a kritikához? Mennyire határsértő dolog faggatni Istent a vérben ázó narratívák miatt? Mennyire illik egy keresztény ember lelkiségéhez, hogy artikulálja a kétségeit a leírtak erkölcsisége kapcsán? Hát nem helyezzük ezzel magunkat Isten fölé, mint akik ítélőbírái akarnak lenni az igazi Bírónak? Jogunk van ahhoz, hogy Isten tetteit keresztényként kritikusan elemezzük?

Valahol az ősbűnök környékén kell kotorászni, ha arra akarunk illusztrációt keresni milyen is az, amikor az ember Isten fölé kíván kerekedni. Szemléletes példája ennek, amikor az ember szakít a jó és rossz tudásának fájáról, vagyis szeretné megkaparintani magának a jogot, hogy Isten helyett maga dönthessen a végső jó és rossz kérdéseiben. Azaz, tulajdonképpen isteni magasságokra tör, ami persze halva született vállalkozás, hiszen maga Isten az Ultimate Reality, a Végső Valóság, a teljes mértékben Abszolút, aki fölött nem is lehet más. Keresztény szemmel ezért az ember egyik legostobább kísérlete, amikor egy Mindenhatót kíván maga alá gyűrni és megmondani neki mi a jó és mi nem az. Tudjuk jól a bibliai narratívából, hogy ez a kísérlet elbukott az emberrel együtt...

Justin Taylor kockája

Éppen ezért természetesen szó sincs arról, hogy amikor az ószövetségi vérengzésekről diskurálunk, azt egy olyasfajta tiszteletlenséggel műveljük, hogy Isten bírái akarnánk lenni. Az Evangelikál Csoporton megjelent, meglehetősen kocka formájú és dogmatikusan szögletes írásában Justin Taylor (a Crossway könyvkiadó alelnöke) hozza be a képbe ezt a szálat. Olyanokat ír, hogy arra még "gondolni sem szabad", hogy mi lennénk Isten bírói, no meg hogy Istennek "meg kell felelnie a mi igazságérzetünknek". Tulajdonképpen ha őszinték vagyunk, akkor a kritikus kérdéseink végső soron jogtalanok. Hiszen Isten mindig igazságosan cselekszik és az "ellenkezőjét gondolni, a saját elmédet, véleményedet és elképzeléseidet a világegyetem végső mércéjének tekinteni végtelenül arrogáns megnyilvánulás."

Mivel végeláthatatlan módon tudnék válaszolni Taylor teljes cikkére, engedje meg az olvasó, hogy most csak ezt az egy gondolatmenetet ragadjam ki az egészből. Az igazat megvallva, óriási frusztrációt érzek Taylor szavai mögött. Mintha erőnek erejével arról próbálna meggyőzni bennünket, hogy csak két pólus létezik ebben a beszélgetésben. Az egyik pólus az, hogy az ember inkább hallgat az istenfélelem miatt és igyekszik jó keresztényként tisztelettudóan viselkedni (nem felvetni túlságosan erős kérdéseket), a másik pólus meg az, hogy önmagát Isten fölé helyezve, jogtalanul és fennhéjázó stílusban azt képzeli, felelősségre vonhatja a Mindenhatót. Oké, igazságos akarok lenni, mert Taylor azért kicsit visszatáncol ettől a dualista felosztástól, amikor hagy nekünk egy kiskaput: ha az igazságkeresésért műveli az ember az "alázatos kérdezést", akkor talán rendben van a dolog. 

A visszatáncolós megjegyzéssel együtt mégis Taylor egész írásának hangulatát belengi az a szándék, hogy ezt a "véres Ószövetség" dilemmát dogmatikus módon kell megoldani, és lehetőleg nem nagyon kell feszegetni, mert az már-már a tiszteletlenség határát súrolja Istennel szemben. Már többször leírtam az előző bejegyzéseimben miért tartom megbetegítőnek ezt a gondolatot, nem szeretném megismételni. Emberek lenyelik a kérdéseiket, konform módon meghajolnak, nem beszélnek a belsejüket szétfeszítő dilemmákról a tisztelet miatt - mintha bizony Isten közben nem látna beléjük - és ennek köszönhetően belebetegszenek a hallgatásukba. Persze értékelem Taylor óvatosságát, nem akar ő sem rosszat, az Isten tisztelete pedig nyilvánvalóan számomra is fontos keresztényként. (Erről még később ejtek néhány szót...) Van itt azonban egy fontosabb, részben teoretikus kérdés is, ami Isten "számonkérhetőségét" érinti...

Isten és a számonkérés

Szögezzük le, habár egyértelmű: az ember önmaga erejéből nem volt, nincs és soha nem is lesz olyan helyzetben, hogy számonkérje Istent. Nem is gondolhatjuk ezt másként. Egyenesen röhej volna még elképzelni is, hogy Isten pusztán emberi akaratból bármiféle módon vádolható lenne számunkra. És egyébként: amikor kényes kérdéseket teszünk fel Isten milyensége kapcsán, azt sem a vádlás szándékával műveljük. Nem tudunk és nem is akarunk így eljárni. Habár ha jól belegondolunk, kivételt képezhet egyetlen egy eset.

Ha maga Isten dönt úgy, hogy számonkérhetővé teszi Önmagát.

Tudom, ez egy furcsa gondolat, mindazonáltal éppen az ószövetségi Izrael volt az, aki először megértette. Izrael szövetséget kötött Istennel és bár erre nem szoktunk gondolni, de a szövetség mindkét felet felruházta jogokkal és kötelességekkel. Azaz ez a kapcsolat nemcsak Izraelt tette számonkérhetővé, hanem valamilyen módon magát Jahvet is, noha a két fél egyenlőtlenségét nyilván nem szükséges magyarázni. Izrael pedig éppen az Istennel kötött szövetséges viszonyára apellálva élt is ezzel a lehetőséggel, adott esetben firtatta Isten viselkedését, odapörkölt egy-egy jól irányzott mondatot, aminek jó lecsapódásai a zsoltárok szövegei. 

Szinte a perlekedő kérdés hangtónusában szólalnak meg olyan mondatok, amikor Izrael odafordul Jahve felé és azt kérdezi: "meddig késel?", vagy "Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? (...) Meddig nézed el ezt?" - vagy vegyük a kissé erősebb "Miért alszol Uram?" kérdést. Izrael attól sem riad vissza, hogy emlékeztesse Istent a saját cselekedeteire, pedig ugye tudható, hogy Isten nem szenved memóriazavarban. Mégis, a zsoltáros meglehetősen számonkérő stílusban így fogalmaz: "Hol vannak Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?". Mondani sem kell, amikor Isten választott népe azt firtatja hol van Isten, nem Jahve térbeli helyzetére kíváncsi, hanem burkoltan azt fejezi ki, hogy Jahve nincs itt, nem elérhető, nem csinál semmit, pedig megígérte a szövetségkötéskor, hogy segíteni fog.

Nos, nem szeretném most átnyálazni az egész Ószövetséget, de nyugodtan tegye meg az olvasó helyettem is. Azt fogja tapasztalni, hogy a szöveg sok apró kis zugából szivárog Izrael igazságtalanság-érzése, az elhagyatottság benyomása, a keserű ráébredés Isten távolmaradására vagy arra, hogy Izrael egyszerűen nem érti mit miért tesz Isten. És bizony a választott nép néhol meg meri kérdőjelezni azt is, hogy Isten mennyire áll egyáltalán mellette a harcban. Jól lássuk azonban, hogy itt nem valamiféle arcátlan istentelenségről és pimaszságról van szó, ami semmibe veszi Isten istenségét. Pont ellenkezőleg: azért merészel Izrael ennyire kendőzetlen lenni, mert szövetséges viszonyt ápol Istennel és ez a kapcsolat rendkívül fontos a számára. Tehát ha úgy tetszik, emberi nézőpontból szemlélve bizony éppen az Isten által adott lehetőség miatt vonja kérdőre magát Istent.

Csorbul ettől Isten istensége? Szerintem nem. Tudom, kissé paradoxnak tűnik mindez, ami legjobban talán akkor mutatja meg magát, amikor Jézus ott áll Pilátus előtt. A helyzet világos, maga Krisztus mondja el, hogy Pilátusnak nincs igazi hatalma felette (vagyis nem kérdőjelezheti meg Istent), és mégis ugyanez a Krisztus aláveti magát a Pilátus által kihirdetett ítéletnek, a Róla szóló per következményének, a keresztfa kínjának. Akkor itt most Jézus gyakorolt ítéletet Pilátus felett vagy Pilátus tette ezt Jézussal? Valahogy mintha mind a kettő megtörténne, de a lényeg mégis az, hogy az események sodra pontosan úgy alakul, ahogy Isten szeretné. Az emberré lett Jézus önként kiszolgáltatja magát az ítéletnek és aláveti a sorsát azoknak, akik döntenek felette. Ráadásul itt nem keresztényekről van szó, hanem Őt követni nem akaró, despota, ellenséges erőkről. Nyilván erre Krisztusnak a megváltásunk miatt különös oka volt - itt és most csak azt kívántam illusztrálni a példával, hogy Isten gondolkodásmódjától láthatóan nem áll távol, hogy hagyja magát megvizsgálni általunk és a szövetséges partnerségben eleve benne van, hogy Ő maga is számonkérhető.

Ezt szeretem Istenben!

Ettől a ponttól szeretnék különösen szubjektív lenni és kicsit elmélázni a bevezetésben felvetett tisztelet és istenfélelem kérdéséről. A helyzet az, ha jól értem a Szentírást, akkor Krisztus tanítványokat akar nevelni belőlünk és nem talpnyalókat. Nem bólogatójánosokat keres, hanem elkötelezett hívőket. Az elkötelezettség feltétele, hogy jól értsük miben miért hiszünk, és ebben az is benne van, hogy a lehető legjobb szándékkal lássuk magunk előtt Isten karakterét.

Bevallom, számomra Krisztus egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy velejéig őszinte, nem köntörfalaz, hanem azt mondja, amit mondania szükséges. Kemény és nyers stílusú az álságosakkal volt, akik hízelkedő kérdéseket tettek fel, melyek átlátszóságához nem fért kétség. Isten nem Kim Dzsongun égi manifesztuma, aki elvhűséget követel magának, hanem furcsamód kiszolgáltatja magát a vizsgálatnak, felveszi a szolgai formát és megragadhatóvá teszi a köntöse szegélyét. Isten azáltal, hogy Krisztusban belép a mi terünkbe, valahol saját akaratából alárendelődik az emberi hatalmaknak, miközben persze mégis istenség marad.

Nos, Justin Taylor egyébként sok érdekes gondolatot is felvető írásának atmoszférájából nekem ez a szál teljesen hiányzott. Nem éreztem azt, hogy a szerző igazán belement volna az egész dilemma lélektani-emberi oldalába, inkább dogmatikai stílusban próbálta megközelíteni a kérdést. Nevelni akart arra, hogyan viselkedjek illedelmesen Isten társaságában. Igen, adott magyarázatokat is az egyes pontjaiban, ezek egyébként nem feltétlenül rosszak, mégis az írás egészét áthatja az a szándék, hogy a velejéig őszinte kérdésfeltevést lehetőség szerint kerülni kell. A tanítvány viszont nyaggatja a Mesterét, állandóan a nyomában jár és kérdezi, mert pontosan tudja, nagy a tét. A tanítvány feladata nem a tanulás, hanem a hasonulás. Neki nem dogmatikai ismereteket kell pusztán elsajátítania, hanem olyannak kell lennie, amilyen a mestere. Úgy kell gondolkodnia, éreznie, viselkednie, amit benne lát: ezért akarja jól érteni kicsoda a Mester. A keresztény dogmatika fontosságát persze soha nem vitatnám, hiszen tudom mennyire elengedhetetlen és magam tanítom is. Ám azt hiszem, a kereszténység elsősorban nem valamiben, hanem valakiben hisz. Az ószövetségi vérengzés nem dogmatikai, hanem mélyen emberi kérdés: végső soron az a vágy áll a megértése mögött, hogy milyen természetű az az Isten, akiben hiszünk és aki tanítványainak mondjuk magunkat. Aligha van ennél fontosabb kérdés.

Tovább

A malmok bolygója és ilyenek - Pajor Tamással beszélgettem

Gyönyörű magyar nyelvünk hétköznapi használatából is jól tudjuk, hogy egy-egy szónak adott esetben több jelentése van. Hát még ha olyan valaki szájából jönnek a szavak, mint Pajor Tamás, aki egész életében csiszolta és meglehetősen tökélyre is fejlesztette saját szóhasználatát. Persze nem ezért érdekes ember Tamás - és hogy valójában miért, az kiderül a vele készült beszélgetésből.

Persze sietve hozzáteszem: ezeknek a podcastoknak nem az a deklarált céljuk, hogy életút-interjúként funkcionáljanak. Nem azért ülök le és beszélgetek a szereplőkkel, hogy egy tablót adjak a karrierjükről, az életeseményeikről, a biográfiájukról. Sokkal inkább témák köré csoportosulnak a diskurzusok - ám Pajor Tamás esetében még ez sem sikerült túl világosra. Az első negyedóra inkább egy szabad gondolatáramlásnak tűnik az egyházról, a farizeusi légkörről, és az istenélményekről. Aztán később persze előkerülnek a dalszövegek, Tamás többször is betol egy-egy remek és frappáns rímcsomagot, az egész pedig kiköt az apokalipszisnél, nyakonöntve egy freestyle-befejezéssel.

Bevallom őszintén, Pajor Tamás munkásságát sok-sok éve követem. Nekem tökmindegy volt, hogy az Ámen tagjaként sziporkázik vagy szólóban készít lemezeket - mindegyik zseniális gondolatokat sorjázott. Nem is tudok egy-egy dalt kiemelni, de azért a Lesz mégis, az Őrizd a lángost, a Tv-terror vagy a Vissza a gyökerekhez mind-mind nagyon jó dalok. Ami pedig elképesztően fontos számomra, hogy Tamás olyan témákról is tudott zenés gondolatokat írni, amelyek nem azok a "tipikus keresztény" vagy "gyülis" slágerek. A Rosenberg Dani a legjobb holokauszt-dal, a Te voltál a télapó arról beszél, hogyan szereti valaki az édesapját, vagy a legújabb Világot cserélek, ami a zajló orosz-ukrán háború borzalmát és a nyugat kétszínűségét hozza.

Pajor Tamás unikális pont a magyar keresztény könnyűzenében, ez az igazság. Nagyon sajnálom, hogy miközben dömpingszerűen árad a végtelenül egyforma dicsőítés, amit nagykanállal fogyasztanak az emberek, az ilyen különleges falatokra sokkal kisebb igény jelentkezik. 

Beszélgetésem Tamással itt megnézhető:

Tovább

Rendszerváltás, ami nem lehet

Ahogy az előző bejegyzésekben próbáltam érzékeltetni, az ószövetségi narratívák által kirajzolódó Isten-profil nem pusztán, sőt nem elsősorban teológiai kérdés, hanem sokkal inkább mélyen emberi ügy. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, nem azért tipródunk rajta, hogy valláserkölcsi csomókat bogózzunk ki vagy dogmatikai kérdéseket tisztábban lássunk (noha lehet ilyen hozadéka is a gondolkodásnak), hanem mert személyesen érint bennünket, emberi mivoltunk és megélésünk legmélyebb pontjain.

Valószínűleg mindannyian láttunk már képeket és olvastunk beszámolókat arról, mi megy a világ egyik legelzártabb országában, Észak-Koreában. A Kim dinasztiára épülő izolált diktatúra a közhiedelemmel ellentétben vallási szempontból nem a csupasz ateizmusról szól. Mitöbb, pont ellenkezőleg: kevés helye van a világnak, ahol ekkora hittel találkozhat az ember. A "kimdzsongunizmus" (nevezzük így) persze nem választás kérdése, hanem fentről kikényszerített népi vallás. Ám ha látjuk a képeket és filmbejátszásokat, bizony azt kell mondanunk, sokan maguktól is ezt választják. Tényleg rajonganak a nagy vezérért, akinek születését teljes állami mitológia veszi körbe és imidzsét fáradhatatlanul tisztogatja-építgeti a központi akarat. Számunkra hihetetlen, hogy az emberek közül sokan mekkora lelkesedéssel énekelnek és lecsorgó könnyekkel, tiszta szívből dicsőítik a Vezért, holott napi szinten nincs mit enniük és valószínűleg van némi fogalmuk a rendszer véreskezűségéről, a diktatúra őket is sújtó ármányairól.

Miért hozom ezt a példát? Természetesen nem azért - mielőtt valaki elementáris erővel felháborodna -, mert Jahvet egy diktátorhoz akarom hasonlítani. Másról van szó, mégpedig arról, amilyen logikával egy adott vallási rendszer működik.

Amikor kívülről szemlélünk egy rendszert, szinte képtelenség elfogadni azokat a jelenségeket, melyek a rendszeren belül teljesen normálisnak és természetesnek tűnnek. Elképesztően felháborító látni, ahogy muszlimok parádéznak európai tereken és utcákon, azt ünnepelve hogy zsidó emberek és gyerekek meghaltak Izraelben. Viszont a "mi rendszerünkön" belül sokakat egyáltalán nem hoz zavarba, amikor hasonló jelenségek fordulnak elő. Akkor az ünneplés is természetes, hiszen "a mi Istenünk legyőzte ellenségeit", és muszáj volt elpusztítani a filiszteusok gyerekeit és csecsemőit is, mielőtt Izrael bármit eltanult volna ezektől a népektől. 

Tehát röviden: ha Allah katonái csinálják - az sátáni. Ha mi csináljuk - az csak természetes. Közben nem gondolunk bele abba, hogy Allah katonái ugyanezt gondolják rólunk, a mi rendszerünkről, és bizony nekik is megvannak a maguk teológiai magyarázatai a gyerekgyilkolászásra, melyek az ő rendszerükön belül meglehetősen konzekvensnek, logikusnak, a saját meggyőződésük alapján plauzibilis cselekedetnek tűnhetnek. Létezik ám muzulmán üdvtörténet is, iszlám túlvilággal, muszlim üdvösséggel és kárhozattal, valamint Allah személyével, aki az "irgalmas és könyörületes".

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a különféle borzalmas eseményeket soha nem önmagukban értékeljük, hanem mindig hozzámérjük a saját vallási rendszerünk logikájához - s ha ezen a mérlegen megáll, akkor nem lesz vele probléma, haljon meg akárki, folyjon bármennyi vér, hulljon bármennyi fej a porba. Így aztán oda jutunk, hogy amit a Hamász csinál Izraelben az súlyos erkölcsi kérdés és emberiségellenes bűntett lesz, amit azonnal meg kell állítani, amit pedig Izrael csinált az Ószövetségben, az alapvetően teológiai kérdés, ahol a Biblia tekintélye a tét, de egyébként nincs vele komoly probléma.

A zavar akkor kezdődik, ha valaki egy rendszeren belül állva is érzékelni kezdi az efféle disszonanciát. Sőt, még érdekesebb fejlemény, ha elkezdenek mutatkozni bizonyos tendenciák a rendszerben, melyek mintha szembehaladnának az addigi iránnyal és alternatív javaslatokat hoznak a felszínre. Ha ez a rendszer politikai jellegű, akkor ezekből tipikusan forradalmak és szabadságharcok szoktak kirobbanni, melyek végül valamiféle rendszerváltásba fordulnak át. A kereszténységnél azonban nyilvánvalóan szóba se jöhet ilyesmi. Az Ószövetséget nem lehet "rendszerváltani". Tulajdonképpen soha nem érettem azokat, akik könnyedén "kidobják" az Ószövetséget: ha konzekvensen gondolkodnának, ilyen esetben ki kellene dobniuk az Újszövetséget is. Az nem úgy megy, hogy a hit egyik fele nem kell, ami számomra túl véres, a másik fele pedig jöhet, mert az szimpatikus. A kettő szorosan összetartozik, vagy ahogy Augustinus mondta, az "Új az Óban el van rejtve, az Ó az Újban fel van tárva".

Mi legyen akkor tehát? Nem akarjuk kidobni az Ószövetséget, de nem akarjuk "elszellemiesítve" sem értelmezni azt, amivel annyira meggyengítjük a szöveg belső rétegeit, hogy az teljesen súlytalanná válik. Mindemellett ma már ott tartunk, hogy a saját rendszerünkön belül is töri a kavics a cipőnket, nehezen tudunk megbékélni a patakzó vérrel és leginkább azzal a képzettel, hogy Isten jóváhagyó áldásával halnak meg brutálisan emberek.

Innentől azt hiszem nagyon szubjektív leszek. Ahogy az elmúlt héten ezeken a kérdéseken tipródtam, valahogy jobban megértettem néhány dolgot. Meglehet, az olvasók jó részének ezek már amúgy is tiszták és világosak voltak. Szeretném azért ezeket megosztani minden engem olvasóval, felvállalva a kockázatot, hogy az őszinteségem engem is sebezhetőbbé tesz.

Az egyik, amire rá kellett döbbennem, hogy bár sokszor zavar Isten "erőszakossága", mégsem tudok valahogy lemondani róla. Mutatok egy virtuális példát, ami nem a való életből származik: amikor azt látom, hogy Denzel Washington alaposan elintézi az olasz drogmaffia tagjait a Védelmező 3-ban, a másodperc törtrészére sem érzek irántuk semmiféle sajnálatot. Fel sem merül bennem, hogy itt micsoda embergyilkos kegyetlenkedésről lenne szó - amit érzek, az inkább az igazságérzetem helyrebillenése. Most nem az a lényeg, hogy "csak egy filmről beszélünk": a film persze virtuális valóság, de az általa okozott érzés nagyon is valós. Egyszerűen azt tapasztalom, hogy van bennem egy igény arra, hogy egy kártékony, pusztító és romlott rendszert valami kívülről jövő nagyobb erő alaposan rendbe tegyen. Igen, ha kell, még erős eszközökkel is. Nyilván ez nem magyarázat mindenre. Csupán arra kívántam rámutatni, hogy amennyire sok kérdőjelet vet fel az erőszak, annyira az is hagyna maga után kérdőjelet, ha adott esetben nem lenne erőszak valami még rosszabb megfékezésére. Ha ebből a perspektívából szemlélődünk, akkor nemcsak az a kérdés jöhet felszínre, Isten miért tette amit tett az Ószövetségben, hanem az is, hogy mi lehetett az oka, hogy pont ezt és így kellett tennie?

A másik, hogy bizony teljesen szubjektív és történelmi viszonylatban szemlélve nem is egyértelmű pontosan mi töri itt a borsot az orrunk alá. Ha valaki arra hajlik, hogy kukázza az Ószövetséget mert az nagyon véres, az vajon mit tett volna például a középkori egyház kontextusában? Talán nem vesszük észre, de akkor a viták egy része bizony arról szólt, hogy az Újszövetséggel vannak problémák, mivel túlságosan megengedőnek tűnik bizonyos kérdésekben. Jézus sokat beszél a szeretetről, megsimogatja a fejeket, ölelgeti a gyerekeket. Kevés az ítélet, kevés az isteni dörgés, a felülről jövő rendrakás. Tehát akkor: dobjuk ki az Újszövetséget? Észre kell vennünk, hogy a társadalmi gyomor emésztőképessége nem feltétlenül volt mindig ugyanolyan - ez pedig azt is jelenti, hogy talán akkor nem a mi gyomrunk kell legyen a mércéje annak, mi kell nekünk a Szentírásból és mi nem.

A harmadik, és szerintem ennél fontosabb gondolat már egészen Jézushoz vezet el. Őszintén szólva minden igazságigényemmel együtt is messze áll tőlem, hogy az ellenségeimet elpusztítsam, mert utálom a fizikai erőszakot, sőt alaphangon ellenzem azt. Ha Isten olyasmit kérné tőlem - nyilván ez nonszensz gondolat, mert nem fogja -, hogy menjek és öljek mai "amálekitákat" (bárkik is legyenek azok), valószínűleg nem tudnám megtenni. Igen, akkor sem, ha Ő kéri ezt tőlem. Arra hivatkoznék, amit Gregory Boyd rendkívül szellemesen fogalmazott meg kiváló könyvében: a kereszténység nem karddal harcol, hanem törölközővel - vagyis inkább lábakat mos, de nem akar bántani. Rossz hívő lennék ilyen helyzetben? Talán igen. Soha nem is gondoltam magam "jó hívőnek". Egyszóval, messze áll tőlem az ellenségeim eltiprása. De azt is  be kellett látnom, legalább ilyen messze vagyok a másik pólustól, azaz attól is, hogy szeressem az ellenségeimet. Jézus azt kéri és világosan arra teszi a hangsúlyt, hogy az én személyes "amálekitáimat" tudjam az Ő szeretetével szeretni. Töredelmesen beismerem, hogy ettől is nagyon messze vagyok. 

Úgy fest a dolog, hogy mind az ellenségeim bántása, mind az ellenségeim szeretete jelenleg távoli pont számomra. Viszont hozzá kell tennem: csak az utóbbi irányába vagyok nyitott, csak az ellenségszeretet kapcsán érzek magamban hiányt, a másik út teljesen elképzelhetetlen számomra. Egész biztosan benne van ebben, hogy én "puhány" valaki vagyok a bárdolatlan, kemény és öléshez szokott ókoriakhoz képest. Az is benne lehet, hogy adott körülmények között mégis tudnék ártani az ellenségemnek. De ami leginkább benne van, hogy a sztenderd irányt mégis az ellenségszeretet felé keresem. Talán ezért is tűnnek még a véresnél is véresebbnek a régi történetek? 

Tovább

Csak a lényeg marad el - újabb válasz Gurányi Krisztiánnak

Valaki azt mondta egyszer, hogy az ember csak a szavaiért vállaljon felelősséget - azért ugyanis már nem tud, ahogyan értelmezik azokat. Nos, az a benyomásom, mintha éppen ennek a bölcs mondásnak az illusztrációját szolgáltatná Gurányi Krisztián református lelkész-teológus, aki láthatóan továbbra sem tud "Sytkául olvasni", nem igazán érti a problémafelvetésemet, ebből következően a szót a bejegyzésem kevésbé lényeges részei felé tereli. No és közben felszólít arra is, fogalmazzak egyértelműbben. Hosszú válasz következik - a kívánt egyértelműség kedvéért!

Vajon milyen kabát van Gurányi Krisztiánon? Szerinte én a fundamentalizmust hintettem el vele kapcsolatban, implicit "lefundamentalistáztam" őt, aztán kissé komikus módon idézi a saját szavaimat, ahol egyértelműen "konzervatív túlérzékenységről" beszélek. Márpedig véleményem szerint a fundamentalizmus és a konzervativizmus nem ugyanaz a kabát. Vajon akkor én nem fogalmaztam elég világosan? Tényleg azzal van a gond, hogy nem érthető amiket a bejegyzéseimben leírok? Aligha. Megint azt látjuk, amit mindig, hogy a szavaim ugródeszkául szolgálnak bizonyos rögzült sémák és minták előhívásához, melyek tyúkszemként funkcionálnak, szenzitív pontok, amiket ilyen helyzetekben elő lehet szedni: ezt hívom én "konzervatív túlérzékenyeségnek". Mielőtt válaszolnék Krisztián felvetéseire, úgy érzem muszáj itt elidőzni kissé, mert sok mindenre magyarázatot ad.

A konzervatív túlérzékenységről

Tisztában vagyok azzal, hogy a kifejezés maga sértően hangozhat a konzervatív emberek számára, pedig higgye el nekem a kedves olvasó, nem ilyen szájízzel használom és nem kívánom a konzervatív gondolkodású embereket megsérteni vele. Olyan szándékom sincs, hogy lesöpörjem az asztalról a konzervatív látásmódot, hiszen létezik liberális túlérzékenység is, amely más kérdésekben és más okok miatt ugyanúgy előjön az emberekből. Mégis nagyon fontos most megértenünk ennek a túlérzékenységnek a természetét és okait, mert nagyon sok konzervatív szellemiségű írás és üzenet motorjaként funkcionál, és igazi hajtóereje bizony nem más, mint a félelem.

A konzervatívok túlérzékenysége alapvetően a Biblia és a keresztény hit stabilitásának megőrzéséről szól, annak a féltéséből ered, hogy ha kicsit is megengedjük magunknak a "luxust", hogy felvessünk bizonyos problémákat, kérdéseket, dilemmákat, azzal olyan ösvényre tesszük a lábunkat, ami végül a Szentírás tekintélyének rombolásához, következésképpen a keresztény hit inflálódásához vezethet. A konzervatív túlérzékenység végső soron ebből a félelemből és aggodalomból fakad. És ez bizony nem feltétlenül rossz. Legalábbis, mindenképpen van benne igazság: a posztmodern kontextus, a nyugati világ szekularizációja, az egyházak térvesztése mind-mind azt mutatja, hogy a Biblia tekintélye csökken a társadalomban, és tegyük hozzá, sajnos a hívők körében is. Vannak aztán, akik végképp elfordulnak a kereszténységtől, mások megpróbálnak egy halva született progresszív teológiát kidolgozni, hogy azért ne teljesen sodródjanak el a tűz közeléből, megint mások kilépnek az egyházból  és összegrundolnak maguknak valamilyen személyes hitportfóliót. Ezek a jelenségek együttesen ugyanabba az irányba ösztökélik a konzervatívokat: az ajtót még jobban be kell zárni és reteszelni, a határokat szorosabban meg kell vonni és ahol csak felüti a fejét valamiféle tünete a romlásnak, azonnali vírusirtásra van szükség. Ez áll a hátterében a felcsattanó türelmetlenségnek és tiltakozásnak, amit a hit megvédésének szándéka ösztönöz.

Noha érzékeljük ennek a látásmódnak valamiféle jogosságát, talán az is világossá válik, hogy egy idő után iszonyú görccsé tud ez válni. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha állandó háborúban él a valósággal, beszorulva egy izolált barakk falai közé, és ami még rosszabb: hosszú távon mindez megfojtja az innovativitást, a kérdésfeltevést, de még az őszinteséget is, amire pedig az eleven hitnek elengedhetetlenül nagy szüksége van. Vagyis: miközben a konzervatív logika folyamatosan védekezik a kívülről jövő rossz hatások ellen és igyekszik bezárkózni, nem igazán mutat érzékenységet, hogy észlelje az emiatt belülről támadó és erjesztést generáló trendeket.

Ez a hitvédő attitűd aztán elvezet olyan jelenségekhez, amelyek Gurányi Krisztián cikkeiben látványosan megmutatkoznak. Például amikor a szerző asszociálni kezd bizonyos dolgokra a félelmei miatt és szakadatlanul projektál egy csomó dolgot, amiről az ember egyébként nem beszélt. Így jutunk el az őseretnek Markiónig, a réten ugrabugráló bárgyú Jézusig, és az Ószövetség "leértékeléséig" - melyekről egy árva sor nem szól az én cikkeimben. Sőt, Gurányi most már azt is tudni véli velem kapcsolatban, hogy látens állításom szerint a 19. század előtt senki nem is értette a Bibliát. Mondani sem kell, eszembe se jutott ez a gondolat, s mintha ő maga is kicsit visszakozna, azt mondja, szerinte így érthető amit írtam.

Számomra viszont nagyon is ismerős ez a helyzet. Egészen más témák kapcsán szögpontosan ugyanezzel a konzervatív túlérzékenységgel  találkoztam. Írtam egyszer egy bejegyzést az özönvízről, miszerint a bibliai narratívát nem feltétlenül csak szó szerint lehet értelmezni, sőt minden jel arra mutat, ez az áradat nem volt feltétlenül globális és az egész bolygóra kiterjedő mértékű. Az ingerült konzervatív válasz, amit erre a felvetésre kaptam rámutatott, hogy nem szabad az evolúciót beengedni a magyarázatok sorába. No de hát ki beszélt itt evolúcióról? Természetesen senki: megint arról volt szó, hogy a válaszadó a túlérzékenysége miatt egyszerűen beleolvasta a soraimba a törzsfejlődés témáját - mert fél és tart az evolúciótól. A túlérzékenység már csak így működik. Fontos tehát tudatában lenni az ilyesféle projekcióknak, amelyek teljesen félrevihetik egy beszélgetés menetét - úgyhogy akkor inkább azt javaslom, térjünk a valódi tárgyra!

A lényeg: a herem és a dzsihád párhuzamai

Gurányi Krisztián legnagyobb sajnálatomra egyáltalán semmit sem reagált az előző bejegyzésem tulajdonképpeni témafelvetéseire. Pedig én igyekeztem igencsak konkrét és érthető lenni. Készítettem neki egy táblázatot, ahol egymás mellé tettem az ószövetségi herem és a mai dzsihád legfontosabb vonásait - ahol napnál világosabban látszanak a párhuzamok. Ez volt a bejegyzésem súlypontja, erről szól tulajdonképpen az egész eszmecsere, ez áll a beszélgetésünk igazi fókuszában. Nos, erre a felvetésemre igazán komolyan vehető választ alig kaptam. 

Talán egy felvetés fogalmazódott meg, de az is helytelen: "Ha annyit látunk az egészben, hogy „a Biblia is beszél kézlevágásról, a Korán is, tehát van párhuzam”, az továbbra is súlyos tájékozatlanságra vall". Szeretném akkor kristálytisztává tenni vitapartnerem számára, hogy "nem ennyit látunk az egészben". Sajnálom, hogy ilyen felszínesnek tűntek a szavaim, hiszen én azt igyekeztem érzékeltetni, hogy nemcsak formájában, de tartalmában és vallási céljaiban is hasonló a két szent háború. Próbálok akkor ismét nagyon egyszerűen fogalmazni.

Miért indul el egy ilyen háború az Ószövetségben? Azért, mert Jahve erre felszólítja az ő népét. Miért indul el egy ilyen dzsihád az iszlámban? Allah parancsára és felszólítására, amit a kalifa megtud és így felhatalmazva érzi magát a háború indítására. Miért van szükség háborúra az Ószövetségben? Azért, mert ezzel Jahve megbüntet bizonyos népeket ("betelt az idejük"), elpusztítja őket, és például így adja oda a megígért földet a zsidóknak. Miért van szükség dzsihádra a muszlimoknak? Mert a hitet terjeszteni kell és így kerülnek földterületek muszlim irányítás alá. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a herem során? Nem, Jahve egyenesen megáldja az ilyesmit, ez belefér a szent háborúba. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a dzsihád során? Nem, Allah kérésére történik az ilyesmi, ez belefér a szent háborúba. 

Nos, a sort hosszasan lehetne folytatni. Elképesztő rövidlátás és a dolgok elkenése erre azt mondani, hogy itt csupán a formai megoldásokban van párhuzam. Nem, nem csupán a "kézlevágás" mint aktus hasonlít, a kézlevágás mögötti teológia és indoklás is nagyon-nagyon hasonló, ám természetesen vannak eltérések, hiszen a két vallás (zsidóság és iszlám) nem pont ugyanolyan. Az egész logikája, struktúrája, formája, teológiája paralel.

"Az ószövetségi törvények minden esetben Isten szentségére irányulnak – a bűnt ki kell írtani, mert Isten nem lakhat a bűn között. Ezzel szemben a Korán „világi”, jogi törvényeket próbál lefektetni – vélhetően az Ószövetségből interpretálva –, egyfajta kódexet adva kora társadalmának." - írja Krisztián, így próbálva rámutatni a két vallás közötti hatalmas eltérésre. De ez megint pongyola és nem igazán korrekt kijelentés. Hiszen bár az ószövetségi törvények tényleg Isten szentségét mutatják meg (ebben osztom a véleményét), de ettől még bizony Izrael társadalmának jogi törvényeiként is funkcionáltak. Miért is zárná ki egymást ez a kettő? Tudjuk jól, hogy a törvények az együttélést segítették, rendezték a felmerülő peres kérdéseket, szabályozták a kártalanítás, a helyretétel, de még bizonyos életviteli dolgok működésének rendjét is. A híres talio-elv például ("Szemet szemért...") éppen arról szól, hogy a bűnre érkezett büntetésnek arányosnak kell lennie - ez tipikus jogi megközelítés, mely a zsidó közösségen belüli együttélés szabályozó ereje. Krisztián pechjére tehát még itt is van párhuzam a saria és a Tóra között: mindkettő hoz olyan szociális jellegű szabályokat, melyek a társadalmi együttélés megvalósulását szabályozzák a zsidóságban, illetve a muszlimok esetében. És bizony nemcsak a Tóra jelenti ki Jahve szentségét, de a Korán törvényei is tükrözik egy muzulmán szerint Allah jellemét, aki az "irgalmas és könyörületes".

A helyzet tehát az, hogy a Krisztián által hozott példa újfent balul sül el. Nemhogy nem oltja ki a felvetésemet, de még meg is erősíti azt. Köszönöm a kiegészítést Krisztiánnak!

 

Az Ószövetség és annak "puhítása"

Számomra kissé meglepő módon Krisztián mondanivalójának egyik igazi súlypontja egy mellékesnek szánt mondatom köré épül. A korábban már említett bicska mintha itt nyílt volna ki nála leginkább, mivel egyszerűen képtelen megemészteni azt a tényt, hogy vannak olyan interpretációi az Ószövetségnek (mégpedig teológián belül!), melyek próbálják allegorizálva értelmezni a sorokat - én erre használtam a "puhítás" kifejezést. Bevallom, nem feltétlenül értek egyet ezekkel a kísérletekkel - sőt az alapvető hozzáállásom az, hogy felesleges és káros puhává tenni a bárdolatlan ószövetségi passzusokat, nem szabad ezeket "kimagyarázni" és elvontan kezelni, hanem alapvetően úgy kell értelmezni a szöveget, ahogyan előttünk áll. Ám a kissé valóban szerencsétlen "puhítás" kifejezés nem is igazságot kíván tenni a textus interpretációja ügyében, hanem rámutatni arra a jelenségre, hogy főleg a modernkori keresztyénség (és nem csak az) így próbálta befogadhatóbbá tenni az Ószövetség nyersnek és brutálisan tetsző részleteit. Egyébként figyeljük meg, hogy ezt a "puhító munkát" a szószékeken is végezzük: ha egy igehirdető felolvassa például Sámson történetét, aki egy szamárállkapoccsal agyonvert ezer embert, nem foglalkozik sem a narratíva történelmi hitelességével, de nem fogja a gyülekezetnek ecsetelni azt sem, hogy itt a tények szintjén tömeges emberölésről volt szó. Mit fog akkor tenni? Hát, elkezdi "szellemien" interpretálni, vagyis nem szó szerint értelmezni a leírtakat. Átemeli a mai korba, hiszen a mai emberekhez kell szólnia és valami olyasmiről kezd prédikálni, miszerint mi is lehetünk Isten hősei, akiket felhasznál a harcban, meg ha egyedül is vagy, képes leszel győzni a rád támadó erők tömegei felett, Isten akkor is használ ha csak egyszerű eszközeid vannak (mint amilyen a szamárállkapocs) - és ehhez hasonlók.

Vagyis bizony értelmezünk, puhítjuk a durva és véres ószövetségi sztorikat, próbálunk nem a fröcsögő vérre koncentrálni, hiszen azt mégsem mondhatjuk a gyülekezetnek, hogy jön Jahve és egyesével levadássza az ellenségeit, megöli őket, folynak a belek és repülnek a fejek, ezrével halnak meg az emberek. A jámborlelkű mai hívők nagy része a térképről leszaladna, ha egy templomban valaki elkezdene az ilyen sztorik konkrétumairól beszélni, pedig hát valljuk be őszintén, a leírások a szó szoros értelmében mégiscsak erről szólnak...

"Úgy tűnik, a mindenkori keresztyén hívők megbirkóztak az Ószövetséggel a felvilágosodást megelőzően is" - írja Krisztián, ami megint csak egy leegyszerűsítő kijelentés és emiatt természetesen nem igaz. Habár valóban a felvilágosodás után kerül elő a bibliakritika (minden vadhajtásával együtt), és nő meg jelentősen az allegorizáló és ilyen értelemben "puhító" szándék, azért már az ókorban is látunk erre rengeteg példát. Sőt, a Biblia allegorizálási kísérletei éppen a patrisztikához visznek bennünket, itt találjuk meg a gyökereit. Nem keresztény, de zsidó illusztrációja lehet ennek az érzékenységnek az akéda-történet köré gyűlt judaista apokrif irodalom egy része. Tudvalevő, hogy az ószövetségi zsidó(!) olvasók közül sokan egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, hogy Isten olyat kérhet Ábrahámtól, áldozza fel a fiát Izsákot. Ez egész egyszerűen emészthetetlennek bizonyult sok zsidó számára, főleg annak tudatában, hogy Jahve gyűlöli az emberáldozatot. Mit tettek tehát? Olyan apokrif magyarázatokat konstruáltak, melyek igyekeztek "felmenteni" Istent és úgy beállítani a történet fókuszát, ahogyan azt például Jób könyvében látjuk: az igazi főkolompos a háttérben a sátán, aki valahogyan "megbeszélte" Istennel, hogy Ábrahámot szolgáltassa ki ennek a helyzetnek. A szándék világos, a durva történetet "puhítani" kell, hogy befogadhatóbbá váljon. Most nem az a kérdés, mennyire biblikusak ezek a magyarázatok - maga a jelenség érdekes, miszerint már akkor is gondot okozott egy-egy ószövetségi narratíva, mégpedig saját, eredeti, zsidó kontextusában. Így működik a gyomrunk.

A hívők és problémáik

Bevallom őszintén, Krisztián egész válaszírásában ez a mondata ütött szíven leginkább: "De amikor több éve a hit útján járó emberek is problémásnak érzik az Ószövetséget annak véres részletei miatt, és nem értik, hogy mindezek hogyan tükrözik Isten természetét és hogyan illeszthetők be Isten üdvtervébe, akkor vajon mi más lehetne a probléma, minthogy hibás prekoncepcióval közelítenek a szöveghez?"

Nos, én magam ilyen hívő vagyok. Harminc évvel ezelőtt tértem meg, harminc éve okoz problémát a sok véres részlet az Ószövetségben, harminc éve küzdök vele - és akkor ezek szerint ez azért van, mert hibás prekoncepcióval közelítek a szöveghez? Nem értem mit tükröznek ezek Istenből? Nem értem mi az üdvtörténet lényege? 

Nem, azt hiszem nem erről van szó. Ez a szimplifikáció csaknem méltatlan a probléma igazi természetéhez. A kérdés nem az, hol van a helye az üdvtörténetben az Ószövetségnek, még az sem kérdés, mennyire volt véres és erőszakos az ókor, sőt az sem, hogy mit tükröznek Isten természetből az ilyen textusok. A teológiai (nem vallástudományi!) viták teológus és teológus között arról zajlanak, hogyan férhet össze Isten jellemével, jóakaratával, szeretetével és úgy általában az emberi lét normális megélésével a patakokban folyó vér, a gyerekek és csecsemők kiirtása, egész nemzetek elsüllyesztése, sőt csaknem az emberiség száz százalékának vízbe fullasztása. Persze nekem is vannak minderre válaszaim, tudok sok mindent elmondani, lapulnak a zsebemben jobb és kevésbé jó érvek, melyekkel megkísérlem a dilemmát megközelíteni. De ha őszinte vagyok, minden válaszkísérlet bizonyos mértékű űrt hagy maga után. Nem létezik igazi, kerek felelet az ilyesmire. Ráadásul súlyos tévedés, hogy itt simán csak egy teológiai kérdésről beszélünk. Hovatovább azt állítom, ez alapvetően nem teológiai jellegű kérdés!

Nem az, hanem mélyen emberi.

Ez okozza az igazi nehézséget. Próbáltam Krisztiánnak két kemény, de őszinte kérdést feltenni, természetesen ahogyan számítottam rá, elkerülte a válaszadást. A két kérdést ezért ismét felteszem, szerintem egy egyszerű igen / nem válasszal megválaszolható:

1. Egyetért Gurányi Krisztián azzal, hogy amit a Hamász művel Izraelben, amikor csecsemőket megöl, az helytelen?

2. Egyetért Gurányi Krisztián azzal, hogy amikor az Ószövetségben arról olvasunk, Izrael csecsemőket megölt, az helyes volt?

Azt gondolom, az első kérdésre minden épeszű ember azonnal és gondolkodás nélkül hangos "igen" választ ad. Szégyellnénk is magunkat, ha nem így tennénk. A második kérdés esetében azonban rögvest megtorpanunk. Nos, tulajdonképpen ennek a megtorpanásnak a természetére kérdezek rá. Ez tényleg csak teológiai jellegű megtorpanás? Hitetlenségből állunk meg? Borzasztó volna, ha ennyiről lenne szó! Nagyon is tudjuk a szívünk mélyén, hogy ez igazából brutálisan emberi természetű probléma, s mivel emberek vagyunk, nem is tudjuk máshogyan megközelíteni, ami teljesen természetes. A belülről jövő feszítő érzéseinket pedig az a paradox helyzet okozza, hogy miközben mélyen elítéljük csecsemők legyilkolását, mégsem akarjuk azt gondolni, hogy Isten hibázott vagy kegyetlen lenne. Ezt a feszültséget aztán mindenki más módon próbálja feloldani (ezért létezik számos teológiai megközelítés) - ám álláspontom szerint van egy olyan út, ami a legkártékonyabb és a leginkább megbetegítő. Ez pedig bizony az, amikor megkísérlünk hallgatni róla, úgy tenni mintha ez a probléma nem létezne, egyszerűen csak hivatkozni az Ószövetség vagy Isten tekintélyére, vagy esetleg jól letolni azokat, akik ezzel küzdenek, hogy bizony már nem itt kellene tartaniuk. Gurányi Krisztián persze nem tett ilyesmit, és nem szeretnék asszociálni az írásai kapcsán olyanra, amit ő nem mondott. A fentebb említett "konzervatív érzékenységből" azonban sokszor következnek hasonló taktikák. Emiatt is történik meg, hogy emberek csaknem belebetegednek abba, hogy nem mernek őszinte kérdéseket feltenni a gyülekezetekben. Magukban őrlődnek egy ideig, aztán ezt is feladják és végül egyre inkább elmaradoznak az összejövetelekről, már nem veszik túl komolyan a hitüket, végül teljesen elszakítják az Istennel összekötő fonalat.

Befejezésül hadd legyek még világosabb: nagyon szeretem az Ószövetséget. Számomra az egész Szentírás kincs, ahogyan van. Az erős vitaindító és provokatív bejegyzéseim nem az Ószövetség leértékeléséről szólnak, soha nem volt ilyen szándékom, hanem pont ellenkezőleg. Azért vagyok szenvedélyes, mert nagyon is fontos nekem a szöveg. Van egy ószövetségi sztori, amikor Jákob éjszaka küzd egy különös idegennel. Egymással birkóznak, megy a kézitusa, s végül az idegen úgy képes megállítani Jákobot, hogy végleges sérülést okoz neki. Nos, azt hiszem, Isten a mai ember számára sokszor ilyen: különös idegen, aki meglátogatja, s akivel birkóznia kell. Lehet, hogy ezek okoznak valami végleges sérülést is, nem tudom, de azt igen, hogy a küzdelmet elkerülni nem szabad és nem is szerencsés. Sosem lesz értelmes hite annak, aki ezt megspórolja. Inkább birkózom tehát az Ószövetséggel, mintsem diplomatikusan árnyékba vonuljak és úgy tegyek, hogy ezt már sokéves hívő múlt után "nem illik" megengedni magamnak. Azt hiszem a különös idegen sem ezt várja tőlem.

Tovább

Amikor szúr a kinyílt bicska - válasz Gurányi Krisztiánnak

Nem szép dolog szerintem, amikor egy lelkipásztor-teológus egy másik lelkipásztor-teológust olyan kontextusba helyez, amilyenbe most a református lelkész Gurányi Krisztián engem helyezett az Evangelikál Csoport oldalán megjelent írásában. Gurányi botlása nemcsak az, hogy kritikájában olyan gondolatok sorakoznak, melyeknek semmi köze az általam korábban leírtakhoz (azaz gyakorlatilag a szöveg nagy része kegyes mellébeszélés), hanem az is, hogy olyan színben tüntetett fel engem, ami nagyon nem jellemző rám.

Annyit mindenképpen el kell ismernem (amit az eredeti bejegyzésemben egyébként meg is tettem), hogy valóban bicskanyitogatónak tűnhet a gondolat, miszerint a mai iszlám országok atmoszférája hasonlít az ószövetségi zsidóság világára. Még konkrétabban: amit ma a dzsihád kapcsán látunk az arab országokban, az bizony emlékeztethet bennünket arra, ahogyan az Ószövetség a herem-et, vagyis a zsidóság "szent háborúját" ábrázolja. Tudom, szörnyű ezt hallani, kényelmetlen a kabát, szorít és nem is túl divatos. Csakhogy igaz. Az állításomat most is helyénvalónak érzem és természetesen továbbra is fenntartom - sőt, annyira egyértelműnek látom, hogy szinte kínosnak vélem megmagyarázni is. Ám azért, hogy a kép teljesebb legyen, tisztelettel ajánlom Gurányi Krisztián figyelmébe az alábbi párhuzamokat a dzsihád és a herem között - és ezek csupán példák, többet is írhattam volna:

A fenti táblázat tartalmát úgy lehetne talán egy mondatban visszaadni, hogy a herem és a dzsihád tulajdonképpen egy szellemi alapokon álló fizikai harc. Rituális tett, amely Isten / Allah szándékaiból kezdődik, az ő akaratának megfelelően kell végigcsinálni, és a következményei egyaránt fizikaiak és szellemiek lesznek. Itt és most nem igazságot akarok tenni közöttük, hanem pusztán felhívni a figyelmet azokra a pontokra, ahol igencsak összecsengenek.

Természetesen az ókori zsidóság és a mai iszlám között nemcsak a szent háborút tekintve találhatunk párhuzamokat, hanem a törvény szigorát is ide tehetjük. Erre írtam példákat a korábbi bejegyzésemben, nincs kedvem ezeket megismételni. Egyetlen összegző mondatot engedjen meg nekem az olvasó: mind a saria, mind az ószövetségi törvény esetében érzékelhetünk egy mai nyugati miliőhöz képest igencsak szigorúnak és keménynek nevezhető hozzáállást. Erős megtorlások sorakoznak mindkét helyen - erre említettem példaként a kéz levágását lopás esetén, vagy éppen a megkövezést házasságtörést követően. Egy mai modern, nyugati kereszténynek is nehezen befogadható mindez - hogy miért, arról mindjárt le fogok írni néhány gondolatot, de hadd térjek most rá vitapartnerem konkrét írására.

Nos, bevallom őszintén, nem igazán volt világos számomra pontosan mivel vitatkozik a fentieket tekintve Gurányi Krisztián, ahogyan az sem, teológus létére hogyan nem böki ki a szemét a teljesen egyértelmű párhuzam? Ám ahogy belekezd a nekem megfogalmazott felvetéseibe, rögvest világossá válik, hogy itt a megszokott "konzervatív túlérzékenységgel" van dolgom és semmiképpen sem szakmailag komolyan vehető kritikával. Kinyílt a bicska a zsebben és most bizony őt szúrja belülről.

Az érzelmek pedig jönnek. Gurányi belekezd egy teljesen felesleges okoskodásba arról, hogy márpedig az Ószövetséget nem kellene lebecsülni az Újszövetséghez képest, falra festi a Markión-ördögöt is,  keserűen ecseteli milyen csekély a mai emberek ismerete az Ószövetségről, illetve kifakadó stílusban beszél arról, hogy milyen fárasztó a réten szökdécselő, felvizezett-hippi Jézus imidzse, aki mindig bárgyú módon a szeretetről beszél. Őszintén zavarbaejtő ez a hosszas gondolatömleny számomra, mivel egyetlen ponton sem érintkezik sem az általam leírtakkal, sem a szándékaimmal. Nincs köze a konkrét témához, viszont erős projekció, ami a felvetésemből kiolvasni vél valamit, amit én nem akartam beleírni. A bosszantó ebben az, hogy ettől függetlenül mégis az én cikkem kapcsán hozza elő Gurányi, így akarva-akaratlanul azt a képet sugallja rólam, mintha én bármikor is leértékelni kívántam volna az Ószövetséget, bármikor is tagadtam volna az emberek bibliai tudásának hiányát, vagy bármikor is egyetértettem volna a bárgyú módon szeretetről beszélő Jézus-képpel. Gurányi ebben a hamis fénytörésben láttatja a cikkemet - persze ha valaki elolvassa amiről írtam, az nem fogja komolyan venni mindezt.

Aztán váratlanul előkerül a szövegből egy őszinte felvetés, mégpedig amikor Gurányi elismeri, hogy "egy átlagos mai keresztyén számára az ószövetségi passzusok egy része megemészthetetlen." Az ember arra számítana, hogy ezt majd egy kicsit tépelődő-problémaelemző gondolatmenet követi, valamiféle mélyebb küzdelem a témával. Hiszen a mai teológiában hemzsegnek a könyvek, a viták, a felvetések az egyébként olyan konzervatív szerzők tollából is - hogy csak egy példát említsek -, mint Paul Copan, aki több kötetet jegyez a kérdésekről. Egyébként magam ugyancsak írtam itt a blogban egy komplett sorozatot, ahol bemutatok négyféle álláspontot is arról, hogyan közelítsünk a keménynek és erőszakosnak tűnő ószövetségi passzusokhoz (a nyolcrészes sorozat utolsó része, benne a korábbiak elérhetőségeivel itt olvasható).

Nincs azonban semmiféle problémamegfogalmazás vagy igény sem a mélyebb utánanézésre. Csak egy kurta mondat: "Ez viszont nem az Ószövetség hibája." Aztán meg egy ilyen: "A probléma ott gyökeredzik, hogy hibás szemüvegen keresztül próbáljuk olvasni a Szentírást, jelen esetben az Ószövetséget, de ebből fakadóan az Újszövetséget is." Vagyis értsük jól, egyszerűen az a helyzet, hogy hibás a szemüvegünk és tulajdonképpen az egész Bibliát rosszul olvassuk. És ennyi. De tényleg ennyi? Aligha.

Nos, kétségkívül lehet rajtunk rossz szemüveg is, de ennyivel lerendezni a kérdést szerintem finoman szólva szakmaiatlan és felületes. Persze eleve a felütés is pongyola: hiszen miért kell "hibást" keresni és dönteni ebben a kérdésben? Nem lehet, hogy egyszerűen az a helyzet, a világ nem állt meg az Ószövetség miliőjében és keretei között? Ez azért gyanúsan igaznak tetszik. Más kultúrában élünk, más időben, több ezer kilométerre és több ezer évre az Ószövetség világától, és ez nem hiba, sem a szövegé, sem a miénk, hanem szimplán körülmény, adottság, tény, ami okozhat a megértésben komoly nehézségeket. Nem azért, mert Isten fölé akarunk kerekedni és számonkérni "mit művelt" az Ószövetségben, hanem azért, mert a saját korunk emberei vagyunk, amit viszont nem kell meggyónni, mert természetes állapot. Az idegenkedés ezért nem feltétlen vérlázító istentelenség és Markión szellemének megidézése, hanem csaknem magától értetődik. Bocsánat: én azt a keresztényt tartom betegnek, akiben soha egy kérdés sem merül fel, amikor csecsemők és nők megöléséről olvas az Ószövetségben - és nem azt, aki nem feltétlenül lázadó szándékból próbál ezzel foglalkozni. Feltételezek két dolgot, lehet hogy mindkettőben tévedek: Gurányi szerintem felháborodik, amikor arról hall a hírekben, hogy a Hamász csecsemőket fejez le Izraelben - és nem háborodik fel, amikor arról olvas az Ószövetségben, hogy Isten áldásával csecsemőket öltek meg Izrael fiai. Nos, ez bizony azért így igencsak paradoxnak hangzik, olyan kérdés amivel foglalkozni kell, amire nekünk keresztényként valamit válaszolnunk kellene - nem istentelen vagy blaszfém felhorkanásból, hanem mert belülről feszítenek bennünket az ilyen jellegű kérdések, ami tökéletesen normális jelenség. (Egyébként pedig ajánlom Copan "Did God Really Command Genocide?" című könyvét, ahol pontosan ilyen kérdésekre keres feleletet.) Nem lehet és nem is fair mindezt annyival elintézni, hogy rossz szemüveg van az orrunkon.

Gurányi kritikájának második fele mintha hozna valamiféle relevanciát az általam írottak kapcsán, de megint csak hamis a beállítása: azt írja nekem, kár a Koránt összehasonlítani az Ószövetséggel - noha én nem a Koránt és az Ószövetséget akartam írásomban összevetni (erre ott van például Joachim Gnilka kiváló könyve!), hanem az Ószövetség világát és a mai iszlám bizonyos vonásait. Ez volt a bejegyzésem elsődleges szándéka, vagyishogy a mostani muszlim országok mutatnak pont olyan jelenségeket, amilyenek az ószövetségi időkből ismerősek. A Korán leginkább úgy került elő, hogy a szövege rokonnak tűnik stílusában egy kemény ószövetségi-prófétai könyvvel - amit egyébként nemcsak én állítok, hanem az összehasonlító vallástudományban is előforduló gondolat.

Innentől kezdve teljesen okafogyottak a szerző megjegyzései arról, hogyan volna helyes megközelíteni az Ószövetséget és mennyire megmutatja nekünk Krisztust már az ószövetségi szövegkorpusz is. Mivel ennek senki és sehol nem állította az ellenkezőjét, a kissé elkeseredett magyarázkodás végképp zátonyra futtatja az egész írást és hangos önmonológgá válik, ami ismét csak sehogyan nem érintkezik az általam megjelenített témával. Ennek tulajdonképpen örülnöm kellene. A talajvesztett kritika csak azt támasztja alá számomra, hogy a cikkemben leírtak relevanciáját és legalábbis a felvetés jogosságát nem sikerült vitatni. És ha ezt nézzük, hát bizony inkább tartozom hálával Gurányi Krisztiánnak, mintsem veretes ellenvéleménnyel. Hát akkor legyen ez inkább a vége: soha rosszabb kritikust, soha rosszabb kritikát, kedves Krisztián!

Tovább

Terror vagy dzsihád: nem ugyanaz - néhány gondolat a dzsihádról (4)

Tulajdonképpen nem bánom, hogy kisebb-nagyobb vita alakult ki a dzsihádról szóló sorozatom alatt, hiszen maga a kérdés potenciálisan feszült, sajnos mindenképpen aktuális, és a látszat ellenére komplex. Befejezésül szeretnék még említést tenni néhány példa segítségével arról, hogyan látják a mai muszlim gondolkodók a szent háború lényegét.

Dzsihád itt és most

Mit jelent a dzsihád a mai muszlimok számára? Ha csinálnánk egy körképet erről, bizony azzal szembesülnénk, hogy sok muzulmánnak sok mindent. Az átlagos hívőknek nem mindig érthető a jogi rendszere (nekik a dzsihád nem több puszta retorikai fogalomnál), a hithű és elmélyült muzulmánoknak továbbra is leginkább az Isten ösvényén való küzdelmes előrehaladás. A szélsőségesen fanatikus csoportoknak a dzsihád pedig nem meglepő módon elhomályosítja az iszlám hit öt pillérét, és végső cél lesz belőle a hitetlenek elleni harcban. Egy ilyen dzsihádista fia ezekkel a szavakkal ítélte el a 2001 . szeptember 11 utáni terrorista támadásokat: 

"Ismerjük a dzsihádot. Ez valami nagyon értékes és tiszteletre méltó dolog egy muszlim számára, de nem az al-Kaida-féle módon. Édesapám teljesen szembefordult volna a saját országukban élő civilek elleni támadásokkal... Az ugyanis nem dzsihád."

Ugyancsak példaként idézem Vahbá ez-Zuhajli szír tudóst, aki szerint nem szabad háborút indítani a nem muszlimok ellen csak azért, hogy erőszakkal áttérítsék őket az iszlámra. (A tapasztalat az ilyesmiről egyébként is az, hogy bár lehet embereket kényszeríteni egy vallás felvételére, titokban mégis megmaradnak és gyakorolják eredeti htüket.) Ide tartozik a kuvaiti Haled Abu el-Fadl is, aki a dzsiháddal visszaélő szélsőségeseket hirábíknak nevezi, azaz magyarul törvényteleneknek. El-Fadl szerint a hírábik valójában bűnös háborút vívnak ártatlanok ellen - pedig az ilyesmi szerinte igencsak távol áll az igazi dzsihádtól. Muhammad Szaid el-Buti befolyásos szíriai szunnita vallástudós ugyancsak azt hangsúlyozza "A dzsihád az iszlámban: Megértés és gyakorlat" című könyvében, hogy a dzsihád lényegének semmi köze a háborúhoz, éppen ellenkezőleg: az ember saját alantas énje ellen tett személyes erőfeszítéseit jelenti. Tisztában vagyok persze azzal, hogy most olyan meghatározó hangokat idéztem, akik konstruktívan viszonyulnak a dzsihád fogalmához. Nyilván idézhettem volna olyanokat is, akik mindennek az ellenkezőjét tanítják. Azért éppen ezekre a gondolkodókra akartam most ráirányítani a figyelmet, mert egyrészt sem a muzulmánok médiája, sem a nyugati média nem igazán említi őket, másrészt ezek az emberek legalább olyan dolgokat mondanak, melyeknek vannak előzményeik az iszlám hagyományaiban.

A mártíromság kicsavarása

Az átlagos nyugati ember fejében a dzsihádot elfogadó muzulmán fantomképe egy olyan karakter, aki felkel egy szép reggelen, bombákat pakol a derekára, fogja a detonátort, elmegy egy bevásárlóközpontba és ott szépen felrobbantja magát. Ez a kép természetesen valós, mégis torz és igencsak egyoldalú. A fentebb bemutatott és egyébként mértékadó muzulmán gondolkodóktól függetlenül a világban számos, önmagát muszlimnak nevező szervezet nézetrendszerének középpontjában a militáns és erőszakos tettekre építő dzsihádfelfogás áll. Ezek az emberek azok, akik szerepelnek a hírekben, akik bestiális tetteket hajtanak végre, akik "öngyilkos mártírokként" saját magukat is megölik az ártatlanokkal együtt, és ezt az "Isten útján vívott dzsihádnak" nevezik. De tényleg mártírhalálnak tartható az ilyesmi? Nos, az isztishád (vagyis mártíromság-keresés) egyébként régi gyakorlat az iszlámban, egészen a vallás kezdeteiig nyúlik vissza, a modern korban viszont egyik fő gyökere egy 1980 novemberében történt esemény. Ekkor történt, hogy a mindössze tizenhárom éves iráni Muhammad Fahmida az iraki-iráni háborúban gránátokat rögzített a mellkasára és felrobbantotta magát egy iraki tank előtt. Homeini ajatolláh a srácot nemzeti hősnek nyilvánította és teljesen abszurd módon arra biztatta a fiatalokat, hogy kövessék a példáját. Az ehhez hasonló reakciók sajnos szaporodtak az iszlám országok körében. Mindannyian látjuk és halljuk a hírekben, hogy a muszlim politikusok, népvezérek és hangadók közül sokan felszólítják az embereket a hasonló "hőstettekre". A gyerekek agyát már kisiskolás korban átmossák ezzel a zagyvasággal, és közben lőfegyverek használatát tanítják nekik.

Mondanom sem kell, semmiféle mentség nincs az ilyen elmebeteg tettekre, és a magam részéről nemcsak ezeket a muzulmán teoretikusokat tartom felelősnek, hanem azokat a mérsékelt muszlimokat is, akik erőtlenül hallgatnak mellettük. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy hozzánk nyugatiakhoz tipikusan nem jutnak el azok a belső viták és turbulenciák, amelyeket az ehhez hasonló esetek és az isztishád körüli eszmecserék az arab világokban kialakítanak. Sok muszlim számára például a 2001. szeptember 11-i amerikai merénylet a muszlim vértanúság-tan eltorzított értelmezését jelenti. Az iszlámnak is vannak valódi vértanúi, de ezek közös jellemzője, hogy mások kezei által haltak meg a hitükért. A Korán a mártíromságról úgy beszél, hogy azt a harcmezőn vívott dzsihád révén lehet elérni, amikor egy muszlim az ellenség kezétől esik el. Ez döntő különbség az iszlám teológia mártíromságról alkotott képe és a mai szuicid robbantgatók tettei között. Az öngyilkos merényletben ugyanis pont az nem történik meg, amitől a mártír mártírrá válik, hiszen ilyenkor saját magukkal végeznek a terroristák. Ez viszont így nem mártíromság, hanem szimpla öngyilkosság, az iszlám viszont - konkrétabban Mohamed fennmaradt mondásai - szigorúan tiltja az öngyilkosságot. Megint azt látjuk tehát, hogy adott egy jelenség, az isztishád (mártíromság) fogalma, amit a muszlim terrorcsoportok a saját céljaikra kiforgatnak és felhasználnak, noha az iszlám eredeti forrásai és történelmi hagyományai nem így viszonyulnak magához a mártíromsághoz.

És akkor most mi van?

Befejezésül szeretnék leírni néhány konkludáló kijelentést, melyek csupán az én személyes véleményemet tükrözik ebben a kérdésben. Ezekben a mondatokban nem fogok kihangsúlyozni olyan dolgokat, melyek trivialitások számomra (például azt, mennyire elítélem a terrorizmus minden formáját, ártatlanok megölését vagy azt sem, hogy a legtöbb arab ember véleményem szerint nem akar senkit bántani és meggyilkolni), a célom inkább az hogy valamennyire összefoglaljam és egy kazalba seperjem azokat a gondolatokat, melyek a sorozat megírása kapcsán a fejemben felhalmozódtak. Mielőtt azonban a saját konklúzióimat közölném, megkísérlem a bemutatott téma kontrasztos pontjait egy csokorba fogni. Ezek a következők:

(1) A dzsihádról az iszlám vallásnak nem egyoldalú véleménye van és nem egyféle módon beszél róla. Az iszlám alapját képező szent szövegek (vagyis a Korán és a Mohamed mondásait tartalmazó hadíszok) együtt sem adnak ki teljes képet. Ezért vált szükségessé, hogy a dzsihádot maguk a muzulmánok, konkrétabban az iszlám filozófusai, jogalkotói, teoretikusai értelmezzék és tovább tisztítsák. Ennek a gondolkodási folyamatnak az eredményei csapódnak le az iszlám szövegemlékeiben, jogi megfogalmazásaiban (saria), de a politikusok szólamaiban is.

(2) A dzsihád a klasszikus muszlim szemlélet szerint kettébontható egy kicsi és egy nagy szegmensre. A nagy a belső harc és erőfeszítés a hit útján, a kicsi a fizikai küzdelem: utóbbi tipikus értelmezése szerint olyan régiók ellenében is, amelyek még nem tartoznak az iszlám fennhatósága alá. Igen, az erőszak lehetősége nagyon is benne van a dzsihád jelentésében! Ugyanakkor amit maga az iszlám a szó fizikai értelmében dzsihádnak tart, vagyis egyfajta szent háborúnak, az egy konkrét szabályoknak alávetett gyakorlatot takar. Például csak kalifa indíthatja meg és benne az egész muszlim közösségnek részt kell vennie.

(3) A dzsihád fenti két pontban röviden megfogalmazott sémáiról gyakran még az átlagos muzulmánnak sincs tudomása. Úgy tűnik, az egyik napról a másikra élő muszlimok nem olvasgatnak filozófiai értekezéseket a saját filozófusaiktól, sokuknak bonyolult is a jogrendszer ide vágó passzusa. Ők azok, akik ezért bizonyos értelemben kiszolgáltatottak a saját politikusaik, a saját médiaforrásaik, valamint a fanatikus és hangos muszlim csoportok dzsihádértelmezéseinek. Egyszerűen szólva az átlagemberek azt hiszik a dzsihádról, amit itt és most a tekintélyforrások mondanak nekik róla.

(4) A fanatikus terrorista muzulmán csoportok kihasználják az átlagemberek műveletlenségét. A dzsihád általános megközelítésében csak a fizikai harcot hangsúlyozzák (a nagy dzsihádot nem), és kikerülik annak jogi alapjait is: hiszen (1) nem kalifák szervezik a támadásaikat, és (2) abban nem a muszlimok közössége, hanem "csak" a terrorcsoport tagjai vesznek részt. Ugyanezt csinálják a mártíromság (isztishád) fogalmával. Bár a saját szövegeik leírják mitől mártír a mártír, ettől független az öngyilkosságot is mártíromságként tüntetik fel.

Nos, nagyjából ezekben a pontokban tudnám összegezni mindazt, amit a "kis házi kutatásomban" eddig megértettem a dzsihádról. Számomra ezek alapján nagyjából az a konklúzió, hogy a dzsihád mást jelent a muszlim hit gyökerét képező forrásokban és a muszlim jogrendszerben, és mást jelent az átlagmuzulmán fejében. Amiről az átlagembernek tudomása van egy átlagos muszlim országban, az nem egy magában kiérlelt gondolat, hanem kívülről érkezik meg hozzá. Másként fogalmazva: az átlagos muzulmán agymosását azért képesek a terroristacsoportok, a hangadó politikusok és akár a muzulmánok saját médiája elvégezni, mert nem igazán érdekli őket miről szól a dzsihád, vagy mert nekik ez a kifejezés pusztán annyit jelent, hogy "mi vagyunk az erősebbek" és "harcolunk a gonosz nyugatiak ellen". Ezen persze nem vagyok meglepve. Pont ugyanilyen jelenség játszódik le a mi nyugati "keresztény" világunkban is, ahol milliók vallják magukat ehhez vagy ahhoz az egyházhoz tartozónak,  tömegével hiszik úgy, hogy például Magyarország "keresztény nemzet", ahol meg kell védeni politikai megoldásokkal a "keresztény értékeket". Hívőnek identifikálják magukat, mert megkeresztelték a gyereküket vagy mert templomban volt az esküvőjük. Valódi bibliai műveltséggel, igazi és hiteles vallási háttérrel, szívben gyökerező hitelvekkel persze ettől még nem rendelkeznek, gőzük sincs mit állít és mit nem a Szentírás, fogalmatlanok a keresztény hit legalapvetőbb tételeit illetően. És bizony élek a gyanúval, ha visszakérdeznénk miféle "keresztény értékeket" kellene megvédeni, többnyire olyan válaszok érkeznének, melyek átgondolatlanok és értelmezhetetlenek. A kereszténység így csak egy ájtatos máz lesz, amit viszont remekül lehet felhasználni politikai-társadalmi célokra. Maga a jelenség tehát ismerős, nem kell hozzá elutazni muszlim országokba, elég körbenézni a közvetlen környezetünkben.

Tudomásul kell venni, hogy minden világvallás körül tömegek gyűlnek, de ezek a tömegek ettől még nem lesznek az adott vallás mértékadó ismerői, értői és igazi gyakorlói. A felszínes vallásismeret viszont remek táptalajt kínál a fanatikusoknak, a bolondoknak és az elmebeteg terroristáknak, akik éppen a tudáshiány réseire játszanak rá, és kihasználva a laikus emberek hiátusait, hatékonyan manipulálják a tömegeket. A politikusok pont ugyanezt teszik. Mivel a vallás még a vallásos társadalmakban is csupán valamiféle nemzeti karaktert adó elem vagy jobb esetben lelki citrompótló, de nem igazán lényeges komponens, könnyű úgy csavargatni az állításait, hogy a széles tömegek irányítására alkalmas legyen. Nem akarok szemét lenni, de nyugati embereként az a benyomásom a muzulmán országok jó részéről, hogy erre az alaphelyzetre még ráépül egy másik negatív tényező is: az iskolázottság és általános műveltség hiánya. Ha az edukáció foghíjas, ha az emberek eleve nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy elmélyülten tanulmányozzanak valamit, hogy olvassanak, hogy művelődjenek, hogy kutassák a valóságot - legyen az akár a saját vallásuk által felhalmozott ismeretanyag a dzsihád körüli vitákról -, akkor ezzel önmagukat kínálják fel a gonosz olyan erőinek, mint a terrorizmus fanatizmusa vagy az eltorzult politikai ideológiák. Ráférne a muszlimokra egy igazi modernizáció - és persze nem véletlen, hogy a terrorcsoportok épp ez ellen tiltakoznak a leghevesebben, hiszen az az ő meggyengülésükhöz vezetne. Pontosan tudjuk, hogy a legtöbb terrorcsoport amiatt alakult meg, mert a modern nyugat kezd beszivárogni a muszlim régiókba, és ez tulajdonképpen egy csendes háború az agymosó terrorizmussal és annak befolyásával szemben.

Befejezésül hadd tegyem világossá, ha valakinek ez kérdés volna: messzemenőkig elítélem a fizikai dzsihád terroristák által alkalmazott minden formáját. Gyűlölöm az ilyesmit és mélységesen együtt érzek az elszenvedőivel. Amikor a dzsihád megértésére törekszem, azt egyrészt a tisztánlátás kérdéséért teszem, másrészt azért, mert gyanítom a mi médiaforrásaink sem egészen megbízhatók amikor az iszlámról van szó. Nem akarom a szívem arra hangolni, hogy félelemmel, utálkozással, elutasítással forduljak az arab emberek felé. Nemcsak azért, mert ez nem normális és megbetegítő gondolkodás, hanem mert egyáltalán nem keresztényi és nem krisztusi. Bár ezt a sorozatot most lezárom, szeretnék még egy függeléket írni hozzá arról, hogy mi nyugati emberek mennyire aránytalanul és torzan látjuk a terrorizmus jelenségét. Merthogy véleményem szerint ebben a kérdésben nekünk is van valami, amit helyre kellene tenni magunkban...

Tovább

Netméreg, ami hat

Olvasom Szabó Eszter Anna kiváló írását, és közben ráismerek az internetre: illetve a világháló közösségi kommunikációjának egyik markáns vonására. Nem tudom, hogy a jelenségnek van-e magyarított elnevezése, de nem is ez a lényeg. A whataboutism ugyanis érzésem szerint a keresztény tematikájú kommunikációban még kontrasztosabban képes megjelenni, főleg ahol vitás jellegű kérdések kerülnek felszínre.

Nyilvánvalóan az az első kérdés: egyáltalán mi ez a whataboutism? Ha szeretnénk magyarul visszaadni a furcsán egybeírt szó jelentését, nagyjából az "és mi van azzal, hogy...?" mondattöredékben tudnánk megtenni. A jelenséget talán úgy lehetne legjobban körbeírni, hogy adott egy konkrét téma amiről emberek egy csoportja beszélget, vagy egy cikk, ami erről a témáról szól, és kis idő múlva mindezt körbeveszik az irreleváns megszólalások arról, miszerint másról kellene inkább beszélni, mást kellene hangsúlyozni, mást kellene témaként bemutatni. A whataboutism megkísérli tehát olyan módon jelentéktelenné zsugorítani az éppen megbeszélés alatt álló kérdést, hogy rámutat a vitapartner számára kényelmetlen témákra. Kábé úgy, mintha egy rasszistától valaki megkérdezné, miért nem szereti a cigányokat - és azt a választ kapná, milyen brutális nemzetellenesség megy Magyarországon és miért nem inkább arról beszélünk? Mondok egy másik példát is.

Tegyük fel, hogy elkészítek egy bejegyzést arról, micsoda probléma is manapság, hogy az emberek relativizálják az erkölcsöt és lassan már azt sem lehet tudni mi a jó és rossz - pedig a bibliai etika segíthetne ebben eligazodni. Nos, előbb-utóbb jó eséllyel érkezik majd egy megszólalás, miszerint nem a bibliai etikáról kellene beszélni, hanem arról, hogy az egyház micsoda bűnöket követett el az elmúlt évezredekben: kereszteshadjáratok, pedofília, inkvizíció, stb... Hát miért nem inkább ezekről beszélünk?

Nos, ez a whataboutism lényege. Elkerülni egy témát úgy, hogy behozunk egy irreleváns szálat a beszélgetésbe és megpróbáljuk áttenni arra a hangsúlyt. Nagyon jó közéleti példa erre, amit Szabó Eszter Anna említ Donald Trump kapcsán. Amikor egy jobboldali újságíró Putyint gyilkosnak nevezte, Trump simán annyit reagált erre, hogy "Sok gyilkos létezik. Nálunk is vannak bőven. Mit gondoltak, hogy a mi országunk olyan ártatlan?" Nyilván semmi köze nincs ennek Putyin gyilkos-mivoltjához, és az is igaz, hogy érdemes söprögetni Amerikának a saját háza táján. De ez akkor is csak whataboutism, a téma terelése, áthangolása, direkt félrecsúsztatása.

Vegyük azonban észre, hogy a whataboutism gyakran felér egy beismeréssel. Igen, kommunikációs hiba, retorikai fogás, de valahol a mélyén sokszor ott van annak a csendes jóváhagyása, hogy aki él ezzel az eszközzel, nem tud fogást találni egy bemutatott témán, esetleg hiányos érvkészlettel rendelkezik, de mivel ezt mégis kellemetlen lenne beismerni, így megpróbál újabb és újabb topikokat képbe hozni - hátha azok elhalványítják az eredeti felvetést. A whataboutism tipikusan a csoportkommunikációban előforduló jelenség és annak is egyik típusához tartozik. Kommunikációs szakemberek szerint amikor egy csoport egy problémával foglalkozik, tipikusan háromféle kommunikációs stílus karakterizálja az eszmecseréjüket. Az egyik az előrevivő kommunikáció (vagyis amikor olyan hozzászólás érkezik, amely nemcsak a téma elevenébe vág, de segíti is a továbbgondolkodást). A másik a hátráltató kommunikáció (ennek egyik formája a whataboutism), illetve a helyreigazító kommunikáció. Nem lesz meglepő, hogy a három közül a legnagyobb szerepe a legutolsónak van: éspedig azért, mert a legtöbb kommunikáció egy csoportban sok esetben hátráltató jellegű, így a folyamatos kiigazítás igénye jelentősen megnő.

Ismét egy példával élve, képzeljünk el egy csoportot, ahol egy diskurzus zajlik, mert felmerült a probléma, hogy az egyik presbiter nem viselkedik mindig helyesen a nyilvánosság előtt. Az előrevivő kommunikátor tipikusan olyan dolgokat vet majd fel, miszerint az említett presbitert elsőként négyszemközt kellene figyelmeztetni, aztán ha erre nem hallgat, jó lenne ha egy időre letenné a szolgálatot, stb... A hátráltató kommunikációra jó illusztráció lehet, ha ebben a helyzetben valaki elkezd beszélni arról, milyen etimológiai jelentősége volt a középkorban a "presbiter" szó jelentésének, illetve hogy senki sem tökéletes, inkább ki kellene vizsgálni Mari néni és Pista bácsi ügyét, akik túl halkan köszönnek, amikor megérkeznek a gyülekezetbe és ez sokakat bánt (ez maga a whataboutism) - azzal mikor és ki fog foglalkozni? A helyreigazító kommunikátor ilyen esetekben szólal meg, és ha szorult bele egy kis jóindulat, nagyjából ezt fogja mondani: "valóban, Mari néni és Pista bácsi ügye is fontos, de haladjunk szépen sorjában: most az egyik presbiter konkrét dolgáról van szó, javaslom ma csak ezzel foglalkozzunk!"

Természetesen a legfárasztóbb szerep a helyreigazító kommunikátoré, főleg mivel elég erős sodrásban kell megszólalnia. Nos, mindez klasszul hangzik, de szerintem nem igazán működik az interneten. A netes fórumok - főleg a közösségi oldalak - egyértelműen a zubogó kommentáradatra vannak optimalizálva és remek vadászterületet kínálnak a trolloknak, a broadcastingoló üzenetszóróknak, vagy ahogy most hívtam őket, a hátráltató kommunikátoroknak. Mégpedig olyan volumenben, hogy csaknem képtelenség egy-egy hozzászóláscunamiban bárkinek is helyreigazító módon megszólalnia. 

Ez a tény azonban felértékel az én szememben minden előrevivő kommunikációt. Nem szokásom itt a blogban sem nagyon senkit fegyelmezni és inteni: azt gondolom felnőtt emberként oda kell kijutnunk, hogy mindenki magát moderálja egy-egy beszélgetésben és a netes keret ezt is várja tőlünk. Végső soron a mi döntésünk, hogy a három kommunikációs forma közül melyikbe lépünk be és mennyire akarjuk elkerülni a whataboutism csalogatását. Én mindenesetre erre törekszem.

Tovább

Harc és harc között van különbség! - néhány gondolat a dzsihádról (3)

Valószínűleg nem kell hosszasan bizonygatni, hogy egészen más dolog egy vallás világáról kívülállóként tudni néhány dolgot, és megint más a vallás rendszerét szisztematikusan megismerni, pláne aktív tagként belülről megélni. Nos, én elkötelezett keresztény vagyok és nem muzulmán, mégis elég kíváncsi ember ahhoz, hogy szívesen ismerem meg a tőlem eltérő vallási felfogású emberek (lelki)világát. Amikor a dzsihádról van szó, különösen indokoltnak érzem ezt, mert kívülállóként csupán annyi a tipikus felfogásunk róla, hogy az arabok eljönnek és felrobbantanak minket a szent háborújukban. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb...

Szerintem a legtöbben azért érezzük: nyilvánvaló sületlenség azt mondani, hogy idejön egy csomó arab és elvágja a torkunkat, megerőszakolja az asszonyainkat és elveszi a földjeinket. És még akkor is az, ha persze vannak olyanok a muzulmánok között, akik csak ennyit akarnak, felrobbantani, megölni, átgázolni az "istentelen nyugaton" a dzsihád nevében. Tudomásul kell venni, hogy amint a kereszténységben, úgy az iszlámban is léteznek akik muszlimként sem képesek (vagy nem akarják) megérteni a saját hitük tartalmát, amikor a dzsihádról van szó. Nincs abban semmi meglepő, hogy egy adott vallás követői maguk sem ismerik a saját vallásukat - ezt nevezik képmutatásnak, felszínes vallásgyakorlásnak, szemforgató ájtatoskodásnak. A megértést persze nehezíti még egy muzulmán számára is, hogy a szent háború lényegének felfogása sem volt mindig ugyanolyan az idők során.

Ki kell emelni, hogy a dzsihád az iszlámban alapvetően jogi természetű fogalom és nem a fröccsenő vérről szól. Megvan a maga története, ahogy a történelemben a muszlimok gondoltak rá - és nem meglepően mindig úgy alakult, ahogyan a politikai helyzet megkívánta. Nézzünk meg néhány történelmi állomást ebben a kérdésben!

Érdekes módon a Korán mindössze 28 versben említi a dzsihádot és ezek legnagyobb része is a spirituális aspektusokat érinti, nem a fizikai harcot (lásd a sorozat előző darabját). A tényleges és halált hozó fegyveres küzdelemre az arab kitál szót használják, és nem a dzsihádot, ahogy azt a Korán szövegei tipikusan teszik. Mohamed életének első nagyobb felében az iszlám természetesen egy presszió alatt lévő új vallásnak számított az arab politeizmus tengerében, így nem meglepő módon a dzsihád fogalomkörébe az új hit fennmaradására és terjesztésére fordított erőfeszítésként gondoltak. A helyzet akkor fordult meg, amikor Mohamed eljutott Mekkából Medinába (ez a hidzsra, az arab időszámítás kezdete) és hadsereggel rendelkezett. Erre egyébként a maga szempontjából szüksége is volt: a mekkaiak holtan kívánták látni és egész seregeket küldtek a meggyilkolására, így az új hitet csak erővel lehetett megvédeni. A törzsi rajtaütések, hadakozások a saját arábiai klánján belül állandó részeivé váltak a túlélésért folytatott küzdelmeinek. Valahol itt kezdődött a fizikai dzsihád: egy fennmaradásért zajló, védekező küzdelemként a hit érdekében. Ilyen szempontból ez az időszak kissé hasonlít az ószövetségi egalitárius-világra, például a Bírák korára vagy Ábrahám idejére, amikor a törzsek vívták a harcokat egymással.

Rettentő hosszú lenne a teljes történelmet átnyálazni dzsihád-ügyben, ezért engedje meg az olvasó, hogy most ugorjak egy nagyobbat a dzsihád ún. klasszikus elméletére. Mivel a Korán (ahogy fentebb írtam) nem igazán foglalkozik túl sokat a dzsiháddal és abban is ellentmondásosan képes fogalmazni, ki kellett egészíteni azt a hadíszok (Mohamed mondásaiból álló hagyományok) segítségével. Aztán az arabok rájöttek, hogy még ez sem elég az időközben előkerült új politikai-jogi-társadalmi kérdések megoldására, és ekkor alakították ki a világ felosztását két nagy részre. Az egyik a dár al-iszlám, vagyis az "iszlám háza", a másik a dár al-harb, vagyis a "háború háza". Az első alatt azokat a területeket értették, ahol az iszlám uralkodik, vagyis muzulmán többségű országokat és régiókat. Itt a zsidókat és a keresztényeket a "Könyv Népeiként" tartották számon, és adófizetés ellenében megengedték nekik, hogy megtartsák a hitüket - nem folytattak dzsihádot ellenük, de megszorításokkal élhettek és alárendeltek voltak a muszlim közegben. A másik nagy terület (a "háború háza") a nem muszlim fennhatóságú régiók: ezek ellen a saját szabályaik szerint csak a kalifa vezethetett dzsihádot, viszont az ilyen harc a közösség kollektív kötelessége volt - és a küzdelem menetének megvoltak a maguk szabályai. Nem arról volt szó tehát, hogy néhányan fogjuk a görbe kardot és megyünk lekaszabolni a nyugatiakat - ha valaki nem tartotta magát a szent háború szent törvényéhez, az is a dzsihád hatálya alá esett muzulmánként!

Nos, ezt a klasszikus felfogást aztán a 8. századtól kezdve (mivel a kalifátus instabilitása kezdett növekedni) szépen finomították. A muszlim tudósok és teoretikusok úgy bővítették a dzsihád hatókörét, hogy az a háború helyett inkább a béke megőrzésére szolgáló harc legyen. Néhányan már a "szerződés házáról" (dár al-ahd) és a "Béke házáról" (dár asz-szulh) is beszélni kezdtek a klasszikus felosztás két kategóriája mellett. Ezek olyan közbenső kategóriára utalnak, ahol egyes területek vagy országok szerződést kötöttek muszlim országokkal, adót fizetnek a kalifának és ezért megtarthatták saját kormányzatukat. Ez a felfogás garantálta a középkori muszlim és nem muszlim országok közötti kereskedelmi lehetőségeket és ezek működőképességét.

Megint egy nagy ugrással lépek előre: most 1798 és 1914 között járunk, amikor az európai birodalmak megpróbálták gyarmatosítani a muszlim területeket, s ezért az új külső fenyegetéssel szemben a muszlimok megint felélesztették és újraértelmezték a dzsihád ideológiáját. Ez volt egyébként az az időszak is, amikor a muszlim világban csak nagyon ritkán kezdeményeztek dzsihádot, ilyen harcos esetek csak szórványosan fordultak elő. Viszont a gyarmatosításnak köszönhetően a tradicionalista muszlim mozgalmak ellenálltak az európai folyamatoknak és ezek között több olyan hangadó is megjelent, miszerint vissza kell térni az ősi iszlámhoz, a "még be nem szennyezett" hithez. (Kicsit hasonló ez a kereszténységben időnként fellobbanó vágyhoz, miszerint olvassuk a Bibliát eredeti nyelven és "csináljuk olyan dolgokat", amiket az apostolok tettek.) A radikális iszlám reformtörekvéseknek köszönhető, hogy megjelentek a különféle terrorcsoportok, amelyek mind a dzsihádra hivatkoznak, no meg arra, hogy ők és csak ők képviselik az "eredeti" iszlám hitet. Így például a hírhedt Oszama bin Laden 1997-ben csatlakozott Omár mollához, aki az afgán dzsihádban a szovjet megszállók és az USA vezette nyugati szövetség megdöntésében volt érdekelt. Egyébként bin Ladennek nem volt semmiféle vallási képzettsége - tehát ő maga fel se hívhatott volna senkit dzsihádra! Nyilván kalifa sem volt, se egyetlen muszlim állam élén nem állt, márpedig fentebb írtam, hogy ezeket a saját jogrendszerük megköveteli egy dzsihád indítása esetén. Vagyis azt látjuk, hogy bin Laden simán önhatalmúlag beszélt a dzsihádról, beszédeit teletűzdelte Korán-idézetekkel vagy éppen híres muszlim költeményeket szavalt a hatás kedvéért. Ezekkel próbálta leplezni, hogy a dzsihád emlegetése teljesen jogszerűtlen és a saját hitével is ellentétes - nyilván ettől függetlenül képes volt meggyőzni sokakat, hogy kiálljanak mellette.

Hogyan lehetne mindezt összefoglalni? Hát leginkább talán úgy, hogy a fizikai dzsihád maga a muszlim jogrend és törvénykezés talaján álló küzdelmi forma, mely...

...az első időszakban a bimbózó iszlám vallás fennmaradására és terjeszkedésére tett erőfeszítés volt.

...jog szerint csak kalifa és muszlim uralkodó indíthatja, és nem egy kis csoport akciója, hanem a muszlim közösség közös ügye kell legyen.

...a radikális terrorcsoportok azonban saját érdekeikben felhasználják jogszerűtlen módon azt hangoztatva, hogy ők segítenek visszatérni az "ősi iszlám" hithez a segítségével.

Lássuk tehát tisztán: az elmebeteg terroristák - mint amilyenek most a Hamász tagjai - hivatkozhatnak a Koránra, Mohamed prófétára, ősi hitre, a nyugat istentelenségére, zsidókra, mindenre amire csak szeretnének. A saját jogrendjük szerint nincs joguk dzsihádot indítani a "hitetlenek" ellen. Nevezhetik persze az ilyen támadásokat annak, valójában nem azok, mert nem felelnek meg a szent háború saját maguk által támasztott követelményeinek és (szerencsénkre) nem is egész muszlim népek gyakorolják kollektív módon. Ez persze nem segít a borzasztó brutálisan megölt áldozatokon, sem azok családjain - de nem is ezért írom mindezt. Hanem azért, hogy legalább mi "kívülállók" lássuk a fától az erdőt, és tudjuk értelmezni azokat a folyamatokat és jelenségeket, melyek a muszlim világból érkeznek. Fontos józannak maradni akkor, amikor fanatikus bolondok még a saját hitrendszerük által leírt kifejezéseket is kiforgatják önös érdekből, hogy így felhatalmazva gyilkolhassanak ártatlanokat. Fontos a tisztánlátás akkor, amikor ezeknek a bolondoknak a reakciójára a nyugati magatartás is érzelmi alapon próbál sokszor reagálni, ezzel pedig tovább szítja a feszültséget és nem a megoldás felé mozdít.

A sorozat utolsó részében még arról szeretnék írni röviden, a mai modern muszlim gondolkodók hogyan látják a dzsihádot. 

Tovább

Matt Walsh, avagy mi az, hogy asztal?

A genderideológia szónak a magyar közéletben különösen rossz csengése és konnotációi vannak: tisztán és világosan a kormánypártiság vagy ellenzékiség választóvonalához tartozó téma, azaz annak megfelelően viszonyulunk hozzá, hogyan értékeljük a hazai politika bizonyos megnyilvánulásait és milyenek a pártpreferenciáink. Miközben megértem, hogy így van, rossznak is tartom ezt: Matt Walsh dokuja megmutatja miért lenne fontos önmaga jogán foglalkozni a genderjelenséggel, mielőtt végképp felborítja a társadalmi struktúráinkat.

Szóval, van ez a szakállas fiatalember, vagyis Matt Walsh, aki a film szerint elhatározza, hogy mivel számít neki az igazság, utazgat mindenfelé a glóbuszon és felteszi a százas szög egyszerűségű kérdést: "mi az, hogy nő?". Ez az alapkoncepciója a "What is a woman?" című tényfeltáró dokumentumfilmnek, ami a transzneműségnek, a nemváltó műtéteknek és az egész "genderőrületnek" kíván a nyomába szegődni. A téma mindképpen aktuális, valahol szerintem nagyon amerikai vagy legalábbis kifejezetten nyugati, a kivitelezés pedig korrekt és szemléletes, leköti a nézőt, megszólítja és bevonja a filmbe. 

Ám ezen a ponton máris kikívánkozik belőlem egy kritikai megjegyzés. Őszintén bevallom, nem szeretem az olyan dokumentumfilm-koncepciót, ami az igazságkeresés vágyát színlelve akarja elhitetni a nézőjével, hogy itt valamiféle racionális tényfeltárás történik, amely egy objektív és elfogulatlan, neutrális nézőpontból indul. Inkább terítsük ki az asztalra a kártyákat: Walsh egy jobboldali megmondóember az Államokban, jobboldali-konzervatív politikai kommentátor és aktivista. Szó sincsen arról, hogy a fejét vakargatva dilemmázott volna azon, vajon a genderideológia most akkor jó vagy rossz (ahogy a film első percei ezt megpróbálják érzékeltetni), és lázasan kereste az igazságot - ez nettó lódítás. Walsh az első pillanattól fogva eldöntötte ezt a kérdést, filmje szándéka ezért alaphangon nem az igazság keresése, hanem a néző meggyőzése arról az igazságról, amit ő már véleménye szerint megtalált. Nincs ezzel tulajdonképpen baj, érteni vélem, hogy ez egy dramaturgiai koncepció, csak derekasabbnak éreztem volna felvállalni kiindulópontként.

Mivel azonban fentebb pont én írtam, hogy a genderjelenséget a maga jogán érdemes átgondolni, foglalkozzunk a film tényleges tartalmával, vagyis azzal a ténnyel, hogy az amerikai átlagemberek, sőt még egy-egy tudományterület művelői is egyre nagyobb zavart éreznek, ha nyílegyenes és korrekt kérdéseket tesznek fel nekik. Az egy dolog, hogy Walsh politikai aktivista, de ettől még meg lehetne válaszolni azt az egyszerű kérdését, hogy kit nevezünk nőnek, nem? Nos, akár a genderterület orvosai, pszichológusai, akár az utca embere, akár társadalomfilozófus ül le a kamerák elé, legtöbben össze-vissza beszélnek, csűrik-csavarják a szót, de képtelenek jól megválaszolni az alapkérdést, végső soron mitől számít nőnek a nő. És persze mindez a zagyvaság gyakorlatilag mégis ad valamiféle választ a kérdésre: vagyis azt, hogy a tengerentúlon már a "nőiség" puszta fogalma is ködbe veszni látszik, még pontosabban a szakmaiság obskúrus csomagolópapírjába van beburkolva. A legkínosabb és legleleplezőbb figura talán az a politikus, aki a józan kérdések ereje alatt összeroppanva egyszerűen leszedi magáról a mikrofont és háborogva kijelenti, hogy vége a beszélgetésnek.

A filmben aztán előkerülnek igazán furcsa szerzetek és szinte bizarr emberi jelenségek is, nőférfiak és férfinők, sőt egy olyan figura is, aki emberként farkasnak képzeli magát. Természetesen lehet erre mondani, hogy a film direkt a ritka és szélsőséges példákat hangsúlyozza (mintha ezek képeznék a tipikusat), ez azonban a lényeg elkerülése és meg nem értése. Nem az a kérdés, hányan akarnak férfiként nők lenni vagy nőként férfiak - nyilván ez egy nem túlságosan magas szám az összlakossághoz képest -, hanem inkább az, hogy az "az vagyok, akinek képzelem magam" gondolat milyen mélyen átjárja már a többségi társadalom tudatát. És még csak nem is az a probléma, hogy a legbizarrabb marhaságra is elfogadással illik reagálni (különben azonnal transzfób és intoleráns gyűlölködő lesz belőlünk) - hanem kifejezetten lobbizni is szokás a hasonló gondolatok érdekében, utat készíteni számukra, és érzékenyíteni velük kapcsolatban. Ez aztán olyan pontokon is visszaüt, ahol elsőre talán nem is gondolnánk. A film egyik legfelkavaróbb jelenete azokról a sportoló hölgyekről szól, akik a legdurvább és legelszántabb edzésprogram és életbefektetés ellenére már most tudják, sohasem fognak nagy sportsikereket elérni: mivel saját sportszámaikba férfiak is beneveztek, akik nőnek gondolják magukat, rendre alulmaradnak hozzájuk képest. Ezt pedig nekik tolerálniuk kell, ellenkező esetben magáról a sportról lemondani.

Matt Walsh filmjét persze számos kritika érheti - egyet magam is megfogalmaztam fentebb. Legyünk azért korrektek: bár röhejes, hogy a "ki a nő?" kérdésre egyre nehezebben tudnak emberek válaszolni, azért a legtöbb triviális kérdéssel magunk is így vagyunk. Ha azt kérdezném az olvasótól, hogy "mi a vallás?" vagy "mi az, hogy asztal?", hirtelen valószínűleg azt se tudná mit válaszoljon - és nem azért, mert képtelen lenne felismerni egy vallást vagy egy asztalt. A trivialitásokon nem gondolkozunk, így nincs a fejünkben hirtelen előszedhető definíció-jellegű meghatározás sem róluk. Mindazonáltal igaza van Walsh-nak abban, hogy ma már ott tartunk, a nőről alkotott kép definiáltság nélkül is halványodik az elménkben.

És ha azt se fogjuk tudni ki a nő és ki a férfi, egy idő után talán maga a homo sapiens mivoltunk határai kezdenek majd elmosódni. A határok teljes feloldódása a kategóriák között viszont nem a flexibilis, hanem a beteg társadalom biztos tünete.

A film - kissé szedett-vetett magyar felirattal - megtekinthető ezen az oldalon.

Tovább