Melegkérdés: fáziskésésben vagyunk

Nem szeretnék a kelleténél több időt eltölteni a melegkérdéssel, mivel nem ezt tartom az egyház legnagyobb problémájának. Mégis, azt mindenképpen be kell ismerni, hogy komoly társadalmi átalakulásoknak vagyunk tanúi itt Európában a házasság és a melegség tekintetében, ez pedig valódi kihívások elé állítja a kereszténységet is. A téma iránti érdeklődés tehát végső soron indokolt, ám azt tapasztalom, hogy megint fáziskésés jellemzi a reakcióinkat.

Ha áttekintem a témában született keresztény cikkeket, írásokat, reflexiókat, melyek a különféle blogokban, portálokon, weblapokon és a sajtóban napvilágot láttak, tulajdonképpen egyetlen célban tudnám summázni ezek közös szándékát. Ez a cél pedig az, hogy meg kell állítani az LMBTQ-lobbicsoportok előrenyomulását. Mindent el kell követni azért, hogy a melegek ne házasodhassanak össze, hogy az életvitelükkel kapcsolatos gondolatokat ne terjeszthessék, hogy a társadalmi jelenlétük a minimálisra zsugorodjon.

Ebben a bejegyzésben most NEM kívánom megvitatni, hogy a homoszexualitásról mit tanít a Szentírás,  de bárki bármit is gondol erről, az egyház számára mindenképpen kihívást jelent ez a helyzet. Arra sem térek most ki, vajon mennyire helyesek az előző bekezdésben felsorolt lassító szándékok, hogy mennyire optimális célként azt kitűzni magunk elé, hogy behúzott kézifékkel fékezzük az LMBTQ-folyamatok térnyerését a társadalomban. Utóbbi kapcsán azonban van egy olyan benyomásom, hogy az egyház - nem ez az első alkalom - fáziskésésben van. Kimondom azt, ami egyesek számára amúgy is világos, mások számára valószínű ugyancsak az, viszont nem szívesen hallanak róla.

Arról van szó, hogy előbb-utóbb jó eséllyel egész Európában és Magyarországon is legalizálni fogják a meleg emberek kapcsolatát. Ez csupán idő kérdése. Minden folyamat ebbe az irányba mutat, és nincs túl sok komoly érv, hogy miért kellene hinni ennek az ellenkezőjét.

A fáziskésés abban áll, hogy az egyház nagy része ezt még nem tudta megemészteni - amit persze nem lehet nagyon csodálni. A helyzet az, hogy bár ideig-óráig fékezhetjük a legalizációs folyamatokat, ennek hosszú távon megoldóereje nem lesz. Az egyháznak már most arra a helyzetre kellene inkább felkészülnie, hogy mit fog tenni, amikor bekövetkezik a meleg kapcsolatok teljes legalizálása Magyarországon. Ezzel kellene talán foglalkozni a tiltakozások, ellenálló írások és pánikkeltés helyett, melyek a legjobb esetben is temporális stratégiák. Mert ha nem így lesz, és ha csak akkor hajlandó agyalni az egyház a saját viszonyulásán, amikor már a kész helyzet előáll, az tipikusan kapkodó, felületes és átgondolatlan válaszokhoz vezet. Sajnos egészen más kérdések kapcsán már van hasonló tapasztalatunk - történt valami változás a társadalomban, amire az egyház előre felkészülhetett volna, de nem tette: és amikor a helyzet a nyakába szakadt, akkor a hirtelen adott reakció nem igazán volt kielégítő.

Összefoglalva arra szeretném tehát ráirányítani a figyelmet, hogy ha valakinek ez az egész "melegkérdés" ennyire fontos, akkor adjon hangsúlyt benne a jövő dimenziójának is. Kevés már a fékpedál taposása és a kifakadás. Nem elegendő arra törekedni, hogy a mostani állapot konzerválásával lassítsuk ezt a folyamatot. Vajon hogyan látja önmagát a kereszténység egy olyan miliőben, ahol a homoszexualitás már bevett forma? Vajon milyen viszonyulási módokat kell kidolgozniuk a gyülekezeteknek, a lelkészeknek és papoknak, az egyházi intézményeknek, hogy egy ilyen világhoz biblikus módon alkalmazkodjanak? Ezek szerintem indokoltabb és fontosabb kérdések azoknál, amiket most felteszünk.

Tovább

Hodász atya és a rázúdulók

A most következő bejegyzést nem valamiféle új gondolat megfogalmazására szánom, sőt a helyzet éppen az ellenkezője: egy unalomig ismételt téma kapcsán kopogtatom a billentyűzetem. Hodász András atya egyik friss vlogposztjáról van szó, amiből kiderül, rászálltak a véleménye miatt, mivel azt találta mondani, nem a melegkérdés a legfontosabb ügy Magyarországon.

Hodász András ma már sztárpap - még ha a kifejezés ellen egész biztosan tiltakozna is. Ezt a suta titulust azért használom vele kapcsolatban, mert meglehetősen sokan olvassák a gondolatait, hallgatják a véleményét, követik vloggeres tevékenységét - hívők és nem hívők egyaránt. Egy ember persze önmagában nem intézmény és nem is lehet egy személyben egy akkora felekezet képviselője, mint a katolikus egyház, de gyaníthatóan ha András atya kijelent valamit, akkor az átlagember valahogy úgy nyugtázza majd ezt fejben, hogy "a katolikus papok így gondolják".

Valószínűleg ezért is csípte a szemét néhány médiamunkásnak, akik most kifejezték nemtetszésüket Hodász András véleménye miatt. Szerinte ugyanis nagyobb baj is van, mint a folyton napirenden tartott LMBTQ-probléma. Olyanokat mondott, hogy hiába érjük el a fiataloknál, hogy megmaradjanak a saját nemükben - ha felvágják az ereiket, depresszióval küzdenek vagy egyszerűen csak boldogtalan felnőttek lesznek. Ezek olyan gondok, melyek nem "majd valamikor" begyűrűznek Magyarországra, hanem nagy számban már most is jellemzik a fiatalok életét. (A részleteket lásd ebben a videóban.) Mindezt olyan emberként mondja, aki rendszeresen foglalkozik fiatalokkal és testközelből látja a mindennapjaikat. Ezt a szubjektív(!) véleményt és magát András atyát aztán a "keresztény" kormánypropagandisták az eretnek, liberális és békepap jelzőkkel reflektálták, sőt azt is előszedték, hogy Hodász pszichológushoz szokott járni és állítólag nárcisztikus hajlamai vannak.

Első látásra talán nem világos, mire fel ez az öblös nagy indulat, amivel a "keresztény" médiamunkások rázúdulnak egy papra. Ráadásul egy olyanra, aki egyébként nem tagadta a melegkérdés létjogosultságát, azt sem mondta, hogy az nem kihívás az egyház számára, sőt meglehetősen világosan megfogalmazta a véleményét is "melegügyben". Mintha maga András atya sem értené miért fajult személyeskedésbe a helyzet, amikor már nem pusztán a személyes véleményével, hanem a magánéletével is elkezdenek csipkelődni. Úgy döntöttem, akkor elmondom én neki.

Kedves András, téged elsősorban nem azért támadnak, mert szerinted nem a melegkérdés a legfontosabb. Gyanítom, ez azért nem annyira egyedi álláspont, valószínű elég sokan magukénak érzik. Téged azért támadnak, mert a legrosszabb verziót képviseled ebben a produkcióban, ami csak létezik ezen a világon. Mégpedig azt, hogy egyszerre vagy pap és olyasvalaki, aki szembemegy a központi narratívával. Amely narratívához egyébként az egyházad java része is önként csatlakozott. Ilyen embernek nem szabadna léteznie ebben az országban, talán még a galaxisban sem. Ha valaki meleg vagy csak nem tartja problémának az LMBTQ lobbitevékenységeket, annak könnyen neki lehet menni és rámutatni, hogy ellenség, nem gondol a jövő generációjára, támogatja a nemváltó műtéteket és talán még látens homoszexuális is. Ugyanez a helyzet azokkal a lelkészekkel és papokkal, akik saját felekezetük tanításával szembeszállva megáldanak meleg párokat vagy esketik őket, esetleg egyszerűen csak kiállnak mellettük - sima célpontok, jó példa erre Perintfalvi Rita. De sokkal nehezebb fogást találni egy atyán, aki miközben egyháza tanítását követi és bírálja a homoszexualitást, ezzel párhuzamosan kifejezi a nemtetszését a központi narratívával szemben, világosan kritika alá vonva a téma harsány túldimenzionálását. András az a baj, hogy a te egyházad már döntött ebben a kérdésben. Ma már nem elég elutasítani a melegeket és magát a homoszexualitást: úgy kell elutasítani őket, ahogyan az elő van írva. Ha pedig az van előírva, hogy most ez a legnagyobb probléma, akkor ez a legnagyobb probléma. Katolikus stílusban: roma locuta, causa finita - Róma (vagyis a Központ) szólt, az ügy le van zárva.

Sajnos az a lehetőség az egyházakban fel sem merül, hogy miközben nem kell elhallgatniuk a korszellem nyomásának engedve a véleményüket, lehet beszélniük a homoszexualitással kapcsolatos aggályaikról, azt önállóan is kifejthetik, a politikai akarattól függetlenül, olyan módon és kontextusban, ahogyan szeretnék. Ehhez már sajnos túl sokat vesztettek el saját függetlenségükből. Ha az egyház ebben az ügyben megszólal, azt csak úgy teszi, hogy a központi narratíva kakofóniájába beleolvadjon a hangja. Ezért igazán bátor dolog, hogy miközben a hatalomtól erősen függő egyház munkása vagy, hallatod a saját hangodat és ilyen ügyekben megszólalsz - meglehet, csak a következő püspöki találkozóig. A rád zúduló mocskolódás - mely elvileg ugye "keresztényektől" érkezik - ne tántorítson el ettől. Én most csak annyit akartam, hogy kicsit felerősítsem a hangodat, mert szükség van rá. Hátha más is veszi a lapot.

Tovább

Az alapállapot

A héten egy rövid kis részletet hallottam egy beszédből, mely mégis fajsúlyos gondolatokat tartalmazott a halálról. Különösen is megragadta a figyelmem, hogy a beszélő maga is megtorpant a saját véleménye előtt. Nincs mit csodálkozni ezen: a halál puszta témaként felvetve is ezt váltja ki az emberből.

Mindig megtermékenyítő, amikor egymástól teljesen külön szálon futó dolgok egy ponton összetalálkoznak. Ilyen volt nekem az előbb említett eszmefuttatás, valamint egy főiskola hallgatói dolgozat, amely az ismert református prédikátor, Joó Sándor szavaira hivatkozott.

Joó nagyon érdekes gondolatot vet fel, amikor a társadalmi konszenzusra utalva az ember "alapállapotáról" elmélkedik. Az emberek ugyanis úgy vélekednek, hogy az egészség a természetes kiindulópont, amit több tényező próbál deformálni és eltéríteni. Egy ilyen felfogásban a meghalás, az elmúlás, a sebzettség, a megbetegedések az alapadottságként rendelkezésünkre álló teljes és egészséges helyzetünket csúfítják el. Még az általunk használt szavak is ezt sugallják. Beszélünk például egészségmegőrzésről - a kifejezés itt is azt takarja, hogy az alaphelyzet az egészségünk, amit fenn kell tartani, meg kell őrizni. Ha meggyógyulunk, akkor ezt olyan szófordulatokkal szoktuk elmesélni, hogy "visszaállt a rend" meg "most már minden megy tovább a normális kerékvágásban". Az alaphelyzet, a kiindulópont, a normális kerékvágás tehát az, hogy egészségesek vagyunk. Vagyishogy: ezt gondoljuk. Természetesen ennek lélektani oka is van. Elég fura lenne úgy fogalmazni, hogy "bár most egészséges vagyok, de ez abszurdum, hiszen betegnek kellene lennem."

Mégis érdemes feltenni a kérdést: ki mondta, hogy az egészség a normalitás? Miért vagyunk teljesen biztosak abban, hogy az egészség a kiindulóhelyzet, amihez képest a betegség a torzult állapot - és nem fordítva, vagyis a betegség normális, és ennek ellenére az egészség a kiváltságos pozíció?

A keresztény hit szerint valójában pont fordítva van a helyzet. Az alapállapot a bűn és a halál, valamint az ezzel együtt járó vacakságok, a sebezhetőség, a betegségekre való fogékonyság, az elmúlás kényszere. Ahogy Joó írja: "minden betegségben egy nagyobb betegség: a halál jelentkezik valamiképpen. Minden rosszullét arra figyelmeztet, hogy halandók vagyunk, és minden gyógyulás tulajdonképpen csak prolongálása a nagy adósságnak, amellyel tartozunk: a meghalásnak."

Az egészség innen nézve arra is jó, hogy feledtesse velünk az alapállapotunkat. Néhány hónapja hetente többször is járok edzőterembe, ahol nem egyszer-nem kétszer hallatszik a mondat, miszerint mindent meg kell tenni az egészség megőrzése érdekében. Ezzel persze magam is egyetértek, mégis szinte már kultusza lett mára az egészségiparnak, ami hatékony és kevésbé hatékony megoldásokkal próbálkozik. Benne van ebben a testépítő-ipartól kezdve a mindenféle vitaminbogyókon át a szépészeti műtéteken keresztül minden. A vitalitás vallásának korában is élünk. Halványan megsejt emögött az ember egy szándékot, ami nem pusztán az egészséges életmódért nyújtózkodik önmagában, hanem valamiféle végtelenségig fenntartható létezésért - ami persze itt és most lehetetlen, mintha csak ülve akarnánk megérinteni a Napot. De vegyük észre a tényt: munkál bennünk a szándék, hogy ácsingózzunk a halhatatlanságra.

Valójában nagyon is érezzük legbelül, hogy az alapállapotunk nem az, hogy egészségesek vagyunk, hanem az, hogy halandók, betegek, könnyedén sebezhetők. A keresztény tanítás szerint a betegség nem csupán biológiai folyamat a testben, hanem metafizikai jel is a lélekben, ami jelzettként Krisztusra mutat. Ő az egyetlen, aki bár nem fordítja meg ezt az alaphelyzetet, de kiutat kínálhat belőle a megváltás révén. A halhatatlanság iránti vágy eszerint normális válaszreakció a valódi alapállapotunk tényére - csak nem a fitness-diéta-vitamin galaxisban kell keresni rá a megoldást, hanem Isten személyében. Ebből a fénytörésből nézve Krisztus maga többnek tűnik filozófiánál, teológiánál és vallásnál - egzisztenciánk garanciája, fennmaradásunk egyetlen biztosítéka.

Tovább

A hit mint bizonyosság - vendégposzt Márkus Tamás Andrástól

Először is, hadd kezdjem azzal, hogy örülök, hogy építő vitát tudunk folytatni erről a kétségkívül lényeges kérdésről. Remélem, hogy nemcsak mi, hanem mások is épülnek belőle. Szép gesztusnak tartom azt is, hogy válaszírásainkat a másik oldalán publikáljuk, megszólaltatva a miénktől némiképp eltérő hangot is. 

Mielőtt az érdemi témára koncentrálnék, csak egy pillanat erejéig kitérek a „harciasság” vádjára, amely Sytka szerint az Evangelikál Csoport Egyesület honlapján megjelenő polemikus írásokon és hitvallás-nyilatkozatokon keresztül jut felszínre. Magam nem tartom haszontalannak sem önmagában a polémiát, sem a „másoktól részben elhatárolódást lehetővé tevő hitvallás-nyilatkozatokat”. Cikkeink tanításokra reflektálnak – azokkal vitatkoznak –, a nyilatkozatok pedig tisztázásképp születnek, és „neuralgikus” teológiai vagy etikai témákat érintenek, útmutatásul a keresztyén hívők számára. 

Az ilyen jellegű tevékenység belülről védi a keresztyén tan integritását, de ugyanilyen lényeges a mások által folytatott apologetika is, amely a külső „támadásokkal” szemben óvja a keresztyén tanrendszert. Sajnos korábban egyáltalán nem volt megszokott tevékenység hazai keretek között az ilyen jellegű közéleti-teológiai aktivitás, a teologizálás a gyülekezeti élettől némileg elszigetelve önmagáért való, l'art pour l'art elfoglaltsággá változott – sajnos az átlagos hívő nép ezért is közelít eleve negatív attitűddel a teológiához (mit sem tudva arról, hogy a vasárnapi igehirdetések is teológiai tartalmat közölnek). Pedig ha a teologizálás szorosan kötődik a keresztyén hétköznapokhoz, a gyülekezeti közösségek életvalóságához, akkor kontrollszereppel bírhat. Az ilyen jellegű kontroll kiszűri azt, ami felesleges, és az aktualitásokra irányítja a figyelmet. 

Egyesületünk tagjai kivétel nélkül keresztyén gyülekezeti tagok, valamint gyülekezeti szolgálatot teljesítő lelkészek. Általános tapasztalat, hogy míg a gyülekezeti élettől elszakadó fakultás teológus számára egy adott téma pusztán érdekes kérdésként merül fel, addig ugyanazon téma a gyülekezeti lelkészként is tevékenykedő teológus számára (akinek pásztorként elsődleges feladata a nyáj táplálása és védelme) kis túlzással élet-halál harcként, hiszen a hívő keresztyének lelki épségéről van szó. Ezt a „reagensszerepet” tehát a körülöttünk folyamatosan alakuló valóság implikálja. Emellett azt hiszem, hogy az általunk (és részben Sytka által) is képviselt tevékenységhez kellő alapot nyújt (többek között) Pál apostol Timóteushoz írt második levele, tehát bőven van rá szentírási felhatalmazásunk. Azt persze elismerem, hogy túlzásba lehet vinni, és a folyamatos önreflexió is megkerülhetetlen. 

Nos, ezek után rátérek a közöttünk zajló vita lényegi részére. Bár a téma sajátossága miatt szinte minden mindennel összefügg, pontokba szedve próbálom strukturálni a tartalmat. 

1) Nagy Gergely felvetésére reagálva – illetve arra, ahogyan ezt a felvetést Sytka értelmezte – fogalmaztam meg azt, hogy a módszertani kétely (ld. kartezianizmus) bénító hatású a hittel (vagy a keresztyén hittartalomról való meggyőződéssel) kapcsolatosan. Azt értem, hogy bizonyos elméleti ismeretek esetében hasznos lehet, de a hit természetétől idegen. Próbálom mindenki számára egyértelműen megfogalmazni: a hit lényegétől idegen az állandóan deklarált szkepszis. A hívő nem úgy fogalmaz, hogy „hiszem ugyan, hogy Krisztus nagy valószínűséggel meghalt és feltámadt stb., de fenntartom, hogy nem így történt, és tévedek”. Persze lehet, hogy Sytka és én mást értünk hit alatt, ezért aztán a hitbizonyosság fogalma is eltérő számunkra. Amikor én hitről beszélek, akkor általánosan az Istenbe és az ő Fiába, az Úr Jézus Krisztusba vetett hit és bizalom aktivitására gondolok. A hitet a reformátori teológia három fogalommal jellemezte: notitia, assensus és fidutia, tehát ismeret, igaznak tartás és bizalom. Ezek nem állhatnak izoláltan egymás mellett, hanem egymásba kapcsolódva „teszik ki” azt, amit bibliai értelemben hitnek nevezhető. 

Járjuk ezt egy picit körbe: a hit alapvetően nem racionális ismeretek alapján meghozott döntés, hogy „akkor mostantól kitartok Krisztus mellett” (tágabb értelemben persze lehet ilyen aspektusa is), hanem a Krisztussal való egység annak legmélyebb valóságában (lásd unio mystica cum Christo). Ezért beszél példának okáért az egyházam, a Magyarországi Református Egyház hitvallási irata, a Heidelbergi káté „Krisztusba oltásról” a hit kapcsán. Ez a Krisztussal ápolt élő kapcsolat vagy összeköttetés, amelyet az igaz hit biztosít. Fontos az „igaz hit” fogalma is, mert amikor hitről beszélek, nem sejtésre, gyanításra, feltevésre, nem is imitált vagy kérészéletű hitre gondolok, de még csak nem is „hinni akarásra”. Ahogy Fekete Károly írja A Heidelbergi Káté magyarázata (Hálaadásra vezető vigasztalás 129 kérdés-feleletben. Kálvin Kiadó, Budapest, 2013. 98. o.) című művében a Káté hittel kapcsolatos felfogásáról: „A Káté az igaz hitet nem az emberi szellem szerkezetéből következő, tapasztalattól független emberi funkciónak tartja, hanem olyan kegyelmi ajándéknak, »amelyet a Szentlélek ébreszt bennem az evangélium által.« A Biblia arról tanít, hogy a hit személyes kapcsolatot, bizalmi viszonyt teremt Isten és az ember […] között.” A Westminsteri nagykáté is erről beszél, amikor azt mondja, hogy a hit „nemcsak beismeri az evangélium ígéretének igaz voltát, de el is fogadja azt, és megnyugszik az evangéliumban bemutatott Krisztusban.” (72. kérdés-felelet) Az igaz hit esetében az Isten Fiával való szoros egységről és személyes közösségről van szó – ez a Krisztusban való lét, amely ajándék, a Szentlélek munkája. Ennek tudatában van a hívő, teljesen mindegy, hogy a kívülállók számára nem perdöntő bizonyíték. A hívő számára az. 

Egy jól ismert analógiát felhasználva, talán a szerelemhez lehetne hasonlítani. A szerelmes ember tudja, tisztában van vele, hogy szerelmes. Nem döntött amellett, hogy szerelmes lesz a másikba, hanem egyszer csak észrevette, hogy a szerelem állapotában van. Teljesen mellékes, hogy ez mennyire bizonyítható mások számára: önmagának sem kell bizonyítania, hogy amit érez, az valós és igaz, egyszerűen csak tudatában van. A másik ember belső értékei, kinézete stb., akire szerelme irányul, logikus érvek lehetnek arra nézve saját maga és mások számára is, hogy miért érez így iránta, de a szerelemérzet végső soron nem az érvek nyomasztó súlya által kipréselt tudatos döntés nyomán jelenik meg, hanem egyszer csak megjelenik, és tudatában leszünk. Ugyanígy a Szentlélek igazságra elvezető munkája, belső bizonyságtétele miatt a hívő ember egyszerűen – és egyszer csak – kijelenti, hogy tudja, Krisztus szereti őt, és ő is szereti Krisztust. 

De mivel a hit nemcsak „aktivizmus”, a hitbizonyossághoz hozzátartozik az ismeret és az arról való meggyőződés is, hogy az evangélium igazságai igazak. A Jn 17,3-ban Jézus úgy határozza meg a hitet, mint Istennek és annak a Jézus Krisztusnak a megismerését, akit ő elküldött. Jézus azt mondja, hogy ez az ismeret az örök élet. A hit egy egészen új megismerési lehetőséget tartogat a hívő ember számára. 

A 2Tim 1,12-ben Pál apostol pedig meggyőződésként beszél saját hitéről. Azért győződött meg, mert előtte tudásra tett szert („tudom, kiben hiszek”). Fekete Károly így ír erről: „A hit bibliai definíciójának a Zsid 11,1-et tartjuk. Ebben megfogalmazódik az, hogy a hit első követelménye az, hogy elhiggyem, Isten az igazat mondja, ő nem hazudik, nem csap be. Azzal kezdődik a keresztyén hit, hogy őt tartjuk az igazságnak.” (98. o.)

De így van ez a ma élő hívő esetében is: számos információ áll rendelkezésére – az evangélium igazsága mellett szóló meggyőző bizonyítékok –, de Krisztusnak és a vele kapcsolatos igazságoknak végül nem pusztán logikai belátás útján szavazott bizalmat, hanem Isten természetfeletti munkája, a Szentlélek belső bizonyságtétele nyomán (ami részben már eleve a belátás folyamatát is lehetővé teszi számára). Ezért mondhatja, hogy „teljesen meg van győződve” arról, hogy az evangélium üzenete igaz.

Egyébként Kálvin a hitnek ezt a komplexitását úgy fejezte ki, hogy a hit az irántunk tanúsított isteni jóakarat biztos és szilárd ismerete, amely a Krisztusban megjelent ingyenes kegyelem igazságán alapul, és a Szentlélek tárja fel elménk előtt és erősíti meg szívünkben. Szerinte nem egyszerű jóváhagyás, hanem „kegyes érzés” is kíséri, tehát nem lehet hitnek nevezni az istenfélelmét nélkülöző meggyőződést vagy „ráhagyást”. Másképp fogalmazva: a hit Krisztus ismeretén nyugszik, Krisztust pedig nem lehet megismerni Lelkének megszentelése nélkül, következésképp – mondja Kálvin – a hitet semmiképp sem szabad elválasztani a kegyes érzéstől. De a hit egyszersmind ismeret is, viszont ez az ismeret – mutat rá Kálvin – annyira fölötte áll a hétköznapi dolgoknak, hogy az emberi elmének meg kell haladnia és felül kell múlnia önmagát. Ezt inkább az isteni igazságban való meggyőződés erősíti meg bennünk, és nem az, hogy észérvekkel bebizonyították nekünk – hívja fel a figyelmet. Nem véletlenül teszi hozzá: ez biztos és szilárd ismeret, a meggyőződés szilárdsága, a „hit ugyanis nem éri be kétséges és ingatag véleménnyel”. Teljes meggyőződés, amely nem hagy kétséget afelől, hogy Isten felajánlotta nekünk igazságát. (Institutio, III/2. fejezet) Heinrich Bullinger hittel kapcsolatos definíciója is felmutatja a hit előbb taglalt eltérő aspektusait, kiemelve, hogy a hit bizonyosság: „Az igazi keresztyén hit (...) valódi megismerés, isteni erő és hálatelt érzés bennünk, sőt Isten kegyelmes akaratának, a bűnök bocsánatának és az örök életnek a bizonyossága. A hívő nem csupán érti azt, amit hisz, hanem szívében érzi Isten kegyelmét és Krisztus életét; békessége van, boldog és Krisztusban él.” (A keresztyén vallás summája. Limache Verlag, 1997. 111. o.) 

Ugyan Kálvin is elismeri, hogy léteznek hitharcok – időnként megerősödik, máskor meggyengül a hitünk –, de ezek más lapra tartoznak, mint a hitünk mellé fűzött módszertani kétely (lásd „reális lehetőség, hogy mindaz, amit hiszek, hamis”). Tehát a Nagy Gergely által felvetett szkepszis nem az, amire Kálvin, Sytka vagy én úgy utalunk, mint a hitet ért „támadásra” vagy a „hitben való elbizonytalanodásra” és a „hitetlenséggel vívott harcokra”, hanem amolyan „tisztességes” intellektuális startvonal, őszinte alapmentalitás, tudniillik „mindig fenn kell tartanunk annak lehetőségét, hogy mindaz, amire hitünk irányul, tévedés”. Ezzel kapcsolatban írtam korábban, hogy ezt nem lehet bibliai értelemben hitnek nevezni, a bibliai értelemben vett hit ugyanis nem valószínűségekről és eshetőségekről szól. 

Összefoglalva az eddigieket, véleményem szerint lényegénél fogva összeegyeztethetetlen a hit e definíciójával – a bizalommal, ismerettel és meggyőződéssel – az a jellegű módszertani kétely, amely a következő kijelentésben ölt testet: „Bár alapvetően erős a meggyőződésem a kijelentett igazságokat illetően, de – ha kicsit is, de reális – esélyt látok arra, hogy mindez mégsem igaz.” Ez a zárójeles megjegyzés, ennek az eshetőségnek az elismerése egyszerűen nem az igaz hit „beszédmódja”. Továbbra is tartom, hogy ilyen szempontból vizsgálva a kérdést nincs különbség a hitbizonyosság tekintetében Péter apostol, Pál apostol, Timóteus, Tertullianus, Athanasius, Luther, Kálvin, Edwards, Moody, Billy Graham és egy hétköznapi mai hívő között. 

2) Nekem úgy tűnik, hogy Sytka azt sugallja, mintha én a Szentlélek bizonyságtételével visszacsempészném valahogy a racionális bizonyosságot a hitbizonyosságba. De hát én pont azt állítom, hogy léteznek ugyan racionális bizonyítékok az evangélium mellett, amelyek segítségünkre lehetnek a hitbizonyosságra való eljutásban, de pusztán ezek alapján senki sem juthat el a keresztyén hit igazságával kapcsolatos teljes meggyőződésre. Ez evidencia – ezért küldte el Krisztus a Paraklétoszt, a Vigasztalót, a Szentlelket, aki elvezet minket a teljes igazságra (Jn 16,13). Viszont én amellett érvelek, hogy itt – még ha nem is bizonyítható teljes mértékben racionálisan – megalapozott meggyőződésről van szó, akkor is, ha a külső szemlélő számára nem tudjuk teljesen megfoghatóvá tenni – bizonyítani – e folyamat minden egyes fázisát, tudniillik azt, hogy a hitbizonyosságra való eljutás természetfeletti beavatkozás által történt. 

3) Sytka ezt írja egy helyen: „A kérdés […] az volt, hogy honnan tudhatjuk, hogy amit a Szentlélek belső bizonyságtételének nevezünk az a Szentlélek benső bizonyságtétele? Erre nem korrekt racionális felelet az, hogy onnan, hogy a Szentlélek ezt mondja nekünk, vagy érzünk valamit a szívünkben.” Nos, az alapkérdés nem az volt, hogy honnan tudhatjuk, hogy a Szentlélek bizonyságtétele igaz-e, hanem hogy lehet-e hitbizonyosságunk. Szabados Ádám evangéliumi teológus, író a következőképpen ír erről: „A Szentlélek belső bizonyságtétele nem a hit melletti érv, hanem a bizonyosság egyik forrása. Nem a másik számára, hanem annak, aki átéli. És neki sem az egyetlen, hanem csak az egyik forrása a bizonyosságnak. Ráadásul a Szentlélek bizonyságtétele nem önmagát bizonyítja a hívő számára (vö. »önhivatkozás«), hanem azt, amiről más forrásból (például racionális, empirikus vagy történeti érvek alapján) is okot nyerhet a bizalomra. Sok felesleges kört spórolhatunk meg azzal, ha ezeket tisztán látjuk.” 

A kérdés, amely most felmerül bennem, az, hogy vajon mire gondol Sytka, amikor azt írja, hogy „erre nem korrekt racionális felelet az, hogy…”. Milyen mérce szerint nem korrekt? Kivel szemben nem korrekt – magunkkal, más keresztyénekkel vagy az ateistákkal, netán a más vallásúakkal szemben? Ki a döntőbíró abban, hogy eldöntse, mennyire reális a keresztyén hittapasztalat? Mit nevezünk egyáltalán korrektnek ebben az összefüggésben? Ha jól értem, ebből az következik, hogy ne hivatkozzon a mindenkori keresztyén a Szentlélek paraklétoszszerepére, igazságra elvezető tevékenységére vagy belső bizonyságtételére, mert ez az érvelés racionálisan nem korrekt (?). 

Egy kijelentés attól korrekt, hogy a benne megfogalmazott állítás megfelel a valóságnak. Elnézést kérek, de pusztán azért, mert egyesek nem képesek személyes megtapasztalás nélkül megérteni e valóság sajátos mechanizmusát, ez a kijelentés – a Szentlélek munkájára és annak a személyes életünkben megtapasztalható következményére történő utalás – még nem lesz „inkorrekt”.

Sőt szerintem Sytka szavainak van egy olyan következménye is – hiszen szerinte a Szentléleknek a saját szívünkben végzett bizonyságtételéről sem állíthatjuk teljes meggyőződéssel, hogy az a Szentlélek munkája –, hogy igazából még a saját személyünkkel kapcsolatban sem jelenthetjük ki, hogy keresztyének vagyunk, csak azt, hogy gyaníthatóan, feltételezhetően azok vagyunk, hiszen – bár átéltünk valamit, annak nyomán hiszünk Krisztusban, az ő váltságművében – korántsem biztos, hogy amit a Szentlélek munkájának tulajdonítunk, az ténylegesen a Szentlélek munkája. 

A Szentírás sokat beszél ugyan a témáról, de Sytka érveléséből (legalábbis véleményem szerint) az következik, hogy a 21. századi hívő csak erős gyanúval feleltetheti meg a Szentlélekkel kapcsolatos megtapasztalásait az őskeresztyén kor keresztyéneinek a Szentírásban feljegyzett élményeivel (és itt nem az unikális pünkösdi eseményekre gondokok, hanem egy egyszerű hitre térésre), mondván, „gyaníthatóan az történik velünk, amiről Pál ír a leveleiben, de biztosak mégsem lehetünk benne”.

4) Ez a pont szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Sytka így folytatja előbb idézett mondatát: „…pontosan olyan [a Szentlélek belső bizonyságtételére hivatkozni], mintha egy muzulmán azt mondaná, azért hisz Allahban, mert az Allahban való hitet Allah kimunkálta a szívében…stb. De honnan tudjuk, hogy tényleg Allah munkálkodott a muszlim szívében?” 

Továbbra sem értem, hogy amikor keresztyén teológusok (és nem vallástudósok) beszélgetnek egymás között a Szentlélek munkájáról, valamint a hitbizonyosság mibenlétéről, miért és mennyiben viszonyítási pont, hogy miként érvel egy muszlim a Korán tekintélye vagy saját „hite” mellett. Nem egy kívülállóval folytatunk apologetikai vitát, hogy meggyőzzük az illetőt arról, hogy az általunk képviselt spirituális út a helyes (az övével szemben), de nem is arra teszünk kísérletet, hogy meggyőző érveket gyűjtsünk össze egy olyan beszélgetéshez, amelyben más vallásúak vagy hitetlenek előtt kellene kétséget kizáróan bizonyítanunk, hogy jogos-e a keresztyén hitünkkel kapcsolatos szilárd meggyőződésünk. 

Úgy tűnik, mintha Sytka egyéni meggyőződéseinek szféráját keresztezné e meggyőződései mások előtt való bizonyíthatóságának a szférája. Mintha egyéni megtapasztalásaink magunk előtt is csak akkor lennének „bizonyíthatók” vagy igaznak tekinthetők, ha a kívülállók számára is elfogadható bizonyítási lánc útján jutnánk el hitbizonyosságra. Ez a keresztyén hit esetében lehetetlenség, hiszen – mint írtam korábban – e bizonyítási lánc legfontosabb és nélkülözhetetlen láncszeme Isten természetfeletti beavatkozása. Ennek a számomra igaz vagy valós voltát nem befolyásolja, hogy az egy kívülálló számára, aki azt még nem élte át, irreálisnak tűnik, vagy elképzelni sem tudja. Mintha az a tény, hogy ez a hívők számára megtapasztalható valóság nem tűnik koherensnek és bizonyíthatónak a külső szemlélő számára, átragadna a hívőre, hogy azt azután már személyes szinten se merje bizonyosnak tartani. Mintha a hitetlennek a Szentlélekkel kapcsolatos megtapasztalásai terén való hiánya „objektívebb” alapot nyújtana a hitetlen számára az érvelés során, mint a hívő számára e tapasztalat megléte. 

Csakhogy – ezt a Szentírás is alátámasztja – a hívők számára a bizonyítékok új dimenziója tárul fel. Mivel a Szentlélek újjászülő munkája révén és hit nélkül nem lehet hívővé válni, ezért magától értetődő – még a személyes különbségeket is bekalkulálva (mikor és hogyan történt e benső változás, milyen előzményei vannak, milyen személyiségtípus vagyok, milyen jelek kísérték, stb.?) –, hogy e megtapasztalásokban minden hívőnek osztoznia kell. És mivel a hívők közös tapasztalatáról beszélünk, ezért igenis hivatkozhatnak rá „empirikus” érvként és bizonyító erejű tényezőként. Fontos, hogy ez a Szentlélek által generált megtapasztalás a hitben realizálódik, és nem lehet csak az érzelmek területére száműzni. László Dezső, erdélyi lelkipásztor megállapítása irányadó itt: „A hit nem értelmetlen és nem értelem fölötti dolog, hanem a kicsi hatósugarú emberi értelemnek a Szentlélek általi megtágítása, fölemelése, megszentelése, új okok és célok és lehetőségek meglátására való rásegítése.” (Hogyan prédikáljunk a II. Helvét Hitvallás alapján? Református Szemle, 1951. 22. o.) 

Ha Sytkának igaza lenne, és nem volna korrekt a Szentlélek munkájára hivatkozni, akkor lényegében Péter apostol sem szólíthatta volna fel hallgatósága tagjait: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” (ApCsel 2,38) Vagy ennél többet kellett volna mondania, hogy a megtapasztalásuknak utólag mások és maguk is előtt is nagyobb bizonyíthatósága legyen, és ne lépjenek rá a tautologikus érvelés újabb és újabb aknájára, például amikor ők beszélnek majd másoknak a keresztyén üzenet igazságáról vagy a személyes tapasztalataik hitelességéről. Hasonlóképp Pálnak sem lett volna szabad olyan deklaratív módon fogalmaznia az Efezusiakhoz írt levele elején (Ef 1,1–14), hiszen honnan is tudhatták volna biztosan a gyülekezet tagjai, hogy tényleg megáldotta őket az Atya a Krisztusban lelki áldásokkal, valóban megajándékozta őket dicsőséges kegyelmével az ő Fiában, valóban megismertette velük akaratának titkát, és ténylegesen eljegyezte őket pecsétjével, megígért Szentlelkével?

Zárásképp igazat kell adnom abban, amit Sytka a „Superman-példával” szeretne kifejezni: egy hívőnek valóban nem kell letagadnia a hitét érintő „kriptonitokat”, azaz a bizonytalanságait, kételyeit. Nem kell „jobb hívőnek” tettetnie magát annál, mint amilyen. Megjátszani a hitbizonyosságunkat valóban nem vezet jóra. Nem kell hitben erősebbnek tűnnünk annál, mint ahol éppen tartunk. Igaza van abban is, hogy néha a kevesebb több: nem kell erőltetetten feloldani a hitünkben lévő paradoxonokat, és nem kell letagadni kétségeinket – nem ettől lesz „hiteles”, és nem is ettől lesz feltétlenül meggyőzőbb a kívülállók számára a hívő.

Ugyanakkor úgy érzem, hogy folyamatosan félrehord a közöttünk zajló diskurzus „célkeresztje”. Az eredeti felvetés úgy szólt, hogy a hívő nem juthat teljes meggyőződésre a hitét illetően, a „korrekt” hozzáállás az episztemikus kétely. Ebben a rendszerben a „tudást” a racionális megismeréstől tesszük függővé, és ebből fakadóan a meggyőződés csakis a racionális megismerés folyamata révén elnyert tudásra épülhet. Csakhogy így oda jutunk, hogy kevésbé biztosak az evangélium igazságai a racionálisan gondolkodó ember számára, mint maga a kétely. Vagy másképp fogalmazva: egzisztenciájának alapja nem az Istentől való megragadottság, hanem a szkepszisbe burkolódzó ráció. 

Biztos, hogy hívő keresztyénként ez az út nem járható. A megoldás véleményem szerint abban rejlik, hogy eleve más keretrendszerben értelmezzük a tudás fogalmát. 

Michael Horton református dogmatikus írja rendszeres teológiájában (The Christian Faith. A Systematic Theology for Pilgrims on the Way. Zondervan, Grand Rapids, 2011. 107. o. [ford. M. T. A.]): „Míg egy olyan ember számára, mint Descartes, a tudás a »tiszta és világos eszmék« észleléséhez kötődött, addig a tudás bibliai fogalma a hit »ámenje« Isten igéjére.” Ezek után Horton az egykori holland-amerikai kálvinista teológusra, Geerhardus Vosra hivatkozik, aki Biblical Theology – Old and New Testaments (Erdmans, Grand Rapids, 1948. 8–9. o. [ford. M. T. A.]) című munkájában egy kicsit részletesebben is kibontotta ezt a gondolatot. Vos gondolataival szeretném lezárni e cikket, amelyek minden bizonnyal továbbgondolásra érdemesek: „Igaz, az evangélium azt tanítja, hogy Istent megismerni egyet jelent az örök élettel. De az »ismeret« fogalmát itt nem annak görög-hellén értelmében kell vennünk, hanem annak sémi [héber] értelme szerint. Az előbbi szerint a »megismerés« azt jelenti, hogy egy dolog valóságát tükrözzük a tudatunkban. A sémi és a bibliai elképzelés szerint valaminek a valósága gyakorlatilag összefonódik az élet belső megtapasztalásával. Ezért »megismerni« a bibliai kifejezésmódban a »szeretni«, »szerelemből választani a másikat« kifejezésekkel helyettesíthető…”

Ebből következően úgy gondolom, hogy az ismeretnek e fogamát alapul véve eljuthatunk hitbizonyosságra, és az episztemikus kételyhez ragaszkodó „ismeretelméleti autonómia” eleve Istennel szembeni attitűd, és nem „tisztességes”, „korrekt” vagy „semleges” álláspont a keresztyén hívő részéről.

Tovább

Szentséges amicídium helyett publikálj nálam!

A most következő bejegyzéssel reményeim szerint valamiféle kibontakozó és bizalomteljes folyamatnak fogok megágyazni. Feltételezem, az olvasó még nem sokszor hallotta az amicídium kifejezést, hiszen nem igazán része a mindennap beszélt nyelvünknek. Sajnos azonban ami a gyakorlatot illeti, elég alaposan képesek vagyunk megvalósítani. Miről is van szó?

Az amerikaiaknak külön szavuk van arra a jelenségre, amikor valaki az ellenség helyett a saját bajtársaival képes szembefordulni. Ezt nevezik amicídiumnak vagy más kifejezéssel "barátirtásnak", amit itt Európában még a "baráti tűz" kifejezéssel szoktunk illetni. Az amicídium alapvetően hadászati cselekmény, amikor egy csataszituáció közepén egy sereg tagjai a sajátjaikat kezdik lekaszabolni, lövöldözni, és megsemmisíteni. Többnyire nem azért teszik ezt, mert hirtelen elment az eszük, hanem mert a csata hevében nem mindig látható világosan hol van az ellenség. Mi jellemzi tehát az amicídiumot?

Az első és legfontosabb, hogy a harctéri zűrzavarban a katonák gyakran elkövetnek szándékolatlan hibákat. Például 1461-ben a towtonni csatánál nem vették figyelembe a kedvezőtlen széljárást, így a kilőtt nyílvessző-zápor egy jó része végül nem repült el az ellenségig, hanem saját csapatok közé hullott, sokak halálát okozva. Senki nem így szerette volna, emberi mulasztás és figyelmetlenség okozta a tragédiát, mert nem számoltak egy olyan változóval, amivel az adott helyzetben szükséges lett volna.

A másik jellemző, hogy az amicídium gyakran pusztítóbb hatású az ellenséges támadásoknál is. Az elszenvedő katonák ugyanis egyáltalán nem számítanak arra, hogy olyan irányból kapják a pofont, ahol a saját bajtársaik állnak. Rossz helyzetfelmérés, hibás célpontazonosítás, vagy ennél még egyszerűbb elcsúszások is elvezethetnek ehhez, de az amicídium igazi erejét mégis a váratlanság, a meglepetés ereje okozza. A normandiai partraszállásnál az amerikai katonák az "amerikai Luftwaffe" névvel illeték a saját légierejüket - kevesen tudják talán, hogy a veszteségeik mintegy két százalékát baráti tűz okozta, vagyis az amerikai repülőgépek amerikai katonákat is megöltek.

Végül tegyük még hozzá, hogy a barátirtás olyan pszichés és lelki károsodást okoz, amiből nagyon nehéz felállni. Nem kell túlmagyarázni milyen érzés lehet, amikor egy katona a saját barátját vagy legalábbis a vele egy oldalon álló bajtársát öli meg szándékolatlanul. Ölni persze sehogy sem jó, egy háborúból valószínű nincs visszaút ép ésszel, de mégis más a rám törő ellenséget megsemmisíteni, vagy akár mártírként a többiek életének megmentése érdekében önfeláldozónak lenni - és megint más figyelmetlenségből, trehányságból, mulasztásból a sajátjaimat kivégezni.

Tudom, hogy a példám végletes és persze nem a hadtudományi érdekesség miatt említem. Szellemi értelemben ugyanis az egyház mindig is hajlott arra, hogy baráti tűz alá vonja saját körein belül azokat, akik egy kijelölt véleményalaphoz képest máshogy gondolkodtak. Nyilvánvalóan manapság ezt enyhébb formában műveljük - senki nem kívánja a másik torkát átharapni vagy kerékbe törni -, de a "szentséges amicídium" spirituális hatásai ettől még tudnak pusztítóak lenni. Akkor is, ha nincs emögött valami tudatos szándékosság - az ember nem tud hozzászokni ahhoz, hogy olyan irányból érik sérülések, ahonnan ezekre nem számít.

Mindezt azért írtam le, mert bár a blogot én provokatív és vitaképes műfajnak érzem, az írás természete miatt sokszor félreérthetőnek is. Nem mindig világos egy szöveget olvasónak, hogy az adott szöveget milyen indulattal fogalmazta meg a szerző, egy-egy mondata mögött milyen megfontolások állnak és mit ír ki magából, amikor valamit szövegesít. Ez természetesen rám is vonatkozik, mind szerzőként, mind olvasóként. 

Azt hiszem az engem követő olvasók észrevették, hogy a hazai keresztény közegben felmerülő bizonyos diskurzusokba szeretek bekapcsolódni - például reflektáltam már Szabados Ádám, Nagy Gergely felvetéseire vagy éppen az Evangelikál Csoport bizonyos témáira -, és ezekből aztán több esetben megindult az oda-vissza "mondogatás". Ezeket a vitákat talán kívülről valamiféle amicídiumnak is felfoghatja a szemlélő, ahol egymásra zúdítunk (fele)baráti, sőt testvéri tüzet: valamit ír valamelyikünk, amitől a másik elhatárolódik vagy látszólag dühösen válaszol rá, közben "megvan a véleménye" az egészről.

Most például éppen a Nagy Gergely által felvetett hitbizonyosság témája a vita alapja. Márkus Tamás András például az én egyik bejegyzésemre reflektált igen hosszasan, amire aztán én is válaszoltam - és válaszom a legnagyobb örömömre megjelenhetett az Evangélikál Csoport honlapján. Időközben egy számomra ismeretlen testvér, Bagoly Gyula is kerekített egy véleményt a kérdésről, valamint Nagy Gergely és Szabados Ádám vitatkoztak róla élő beszélgetés keretében. 

Ezek a diskurzusok véleményem szerint nagyon hasznosak lehetnek, de mivel mindenki a maga felületein keresztül kommunikál, azt a benyomást kelthetik, mintha ugyanannak a csapatnak az egyik lövészárkából tüzet zúdítanánk egy másikba. Azért, hogy ezt a kívülről érzékelhető félreértést megszüntessem, nomeg azért, hogy egyébként is közeledjünk egymáshoz, szeretném a saját blogomat publikálási felületként felkínálni a velem vitában állók számára. Márkus Tamás Andrással már szóban egyeztettem is erről, így nagyon várom írását, mely az én fentebb belinkelt gondolataimra is válaszol. Nem valami udvariaskodás és protokoll-jellegű, teljesen hiteltelen, erőltetett diplomatikusság vezérel, hanem annak őszinte igénye, hogy kifelé is megmutassuk: nem utáljuk egymást és eszünk ágában sincs amicídiumhoz folyamodni. Meglehet, mindannyian máshogy ragadjuk meg a számunkra fontos kérdéseket, de ettől nem lettünk ellenségek, akik egymásra fenik a fogukat. Remélem, hogy Tamás cikke nem az utolsó lesz ezen a blogon, amit viszonzás nélkül is rendelkezésére bocsátok az evangelikál közéletet formáló, hozzám hasonlóan blogot vagy más felületet menedzselő szerzőtársak számára.

Tovább

Meg nem bolygatott maghiedelmeink

Nem csodálkozom azon, hogy a Nagy Gergely által kirobbantott vita porfelhője még mindig nem ülepedett le. Fontos kérdésekről van szó, melyek a hitünk alapjait érintik, és amelyekről muszáj őszintén beszélnünk. Az előző bejegyzésem kapcsán én is kaptam olyan visszajelzést, mely egy megkerülhetetlen gondolatot tartalmaz és a Szentlélek belső bizonyságtételének kérdéséhez kapcsolódik.

A nekem címzett visszajelzésben a kételkedés kétféle formájáról esett szó. Az egyik formának a pszichikus szinten megjelenő kételyt, míg a másiknak talán a pneumatikus kétely nevet adhatnánk. Az első eszerint valami olyasféle kételkedés, amivel az ember gyakran küzd, de nem érinti a hite alapjait. Inkább kérdésfelvetésről, útkeresésről van szó, ami tisztábban szeretné látni a már lefektetett alapokat, miközben helyben hagyja ezen alapok tekintélyét. A pneumatikus kétség azonban a hitbeli meggyőződés központi igazságaira vonatkozik - melyek valóságáról a Szentlélek korábban már meggyőzte a hívőt. Időközben az Evangelikál Csoport honlapján meg is jelent egy rövid cikk R.C. Sproul írása alapján, ahol a Szentlélek belső bizonyságtételéről ír a szerző.

Összefoglalva tehát a pszichikus kétség az alapokra nem vonatkozik - hiszen a hívő emberben rendíthetetlenül bevésődve megvan az a bizonyosság, hogy a hite igaz -, míg a pneumatikus kétség az alapokat is megkérdőjelezi. Remélem jól értettem meg az okfejtés lényegét. Úgy vélem sok fontos gondolatot érdemes hozzáfűzni mindehhez - teszem mindezt hangos gondolkodásként, a tisztánlátás érdekében.

Elsőként muszáj megemlítenem azt a benyomásomat, amit a fenti "kétféle kétség" kapcsán állandóan érzékelni vélek. Nevezetesen, hogy kissé erőltetettnek érzem magát a felosztást, vagy legalábbis pontosításra szorulónak. Kétségtelen, hogy minden hívő ember rendelkezik egy olyan dologgal, amit a valláspszichológiában maghiedelemnek vagy master storynak (suta magyar fordításban "mestertörténetnek") szoktak nevezni. A hiedelem szótól ne ijedjen meg senki. Itt csupán arról van szó, hogy egy igazán hívő ember szíve legmélyén vannak olyan alapmeggyőződések, melyek állandó iránymutatást jelentenek számára. Az ember az élet minden dolgát a maghiedelmeihez viszonyítja, mert ez ad értelmet és célt a puszta létezésének, ami nélkül sivárnak, tartalmatlannak, feleslegesnek látna mindent. A master story az, ami végső koherenciát nyújt a léthez és azzal a boldog tudattal tölt el, ami nélkül élni sem érdemes. A hit tulajdonképpen a mestertörténet igazságába vetett végső bizalom. Nyilvánvaló és nem is szorul magyarázatra, hogy a legtöbben az életünk legtöbb pillanatában nem kérdőjelezzük meg a maghiedelmeinket - mert ettől számos dolog visszatart bennünket, külső és belső tényezők egyaránt. Nomeg a legfontosabb, nem is arra való a maghiedelem, hogy folyton folyvást bolygassuk - így nem lehetne normálisan élni sem. A kereszténység master storyja természetesen az üdvtörténet, és ezen belül az evangélium, amit mi elfogadunk érvényes történetnek és megbízunk benne. Nem akarunk kételkedni, mert egyrészt külső tényezőként ettől visszatartanak bennünket a gyülekezetben - például azzal, hogy jól artikuláltan vagy csak az utalások szintjén érzékeltetik velünk a helytelenítésüket a testvérek, amit rossz érzés elviselni. Másrészt ezeknél jóval fontosabbak a belső tényezők, melyek sokszor az adott hit teológiai középpontjából és annak értelmezéséből is származnak. Az összes hitrendszer ugyanis beépítetten tartalmaz olyan gátakat, amelyek ha internalizálódnak (belsővé válnak), automatikusan megnehezítik a maghiedelmek komponenseinek megkérdőjelezését. Ha ennek ellenére a hívő ember mégis elkezd kételkedni a mestertörténet egy-egy vonásában ("honnan tudom, hogy Jézus tényleg feltámadt?", "tényleg újjászülettem vagy csak ez valami pszichés élmény volt?"), az borzasztó érzelmi megterheléssel, teljes elbizonytalanodással és az önazonosságunk elveszítésével járhat együtt, ráadásul komoly bűntudat terheli. Ezért aztán a legtöbb hívő ember sosem bolygatja meg a hite maghiedemeket illető részét, mert nem vállalja az ezzel együtt járó feszültséget és úgymond nem akar vétkezni sem. (Hosszú lenne most belemenni miért tud roppant káros lenni, ha az ilyen látszólag "szilárd hit" ennyire monolit és statikus marad.)

De tényleg érdemes a maghiedelmet így elkülöníteni? Szerintem nem igazán, mert nem is lehet. Az előbb említett felosztást a kétféle kételkedésről azért is tartom részben erőltetettnek, mert bármilyen fontos kérdésben kételkedik az ember, annak szálai végső soron mindig a maghiedelemhez vezetnek. Nem véletlenül hívják ezt "mag"-nak: ebből sarjad ki minden más, itt gyökereznek a kisebb jelentőségű kérdések is. Teoretikusan ugyan lehatárolhatjuk a hitünk magját a többi részétől (például azzal, hogy megnevezünk alaptanításokat, melyek fontosabbak más marginális tanításokhoz képest), de én nem hangsúlyoznám azért annyira az elkülönítést, mert a hitünk nem így működik. Igen, van gyökere, törzse, ágai, levelei, melyeket különválasztva is tanulmányozhatunk, de azért tudjuk ám, hogy szerves egészről beszélünk és mindennek csak az egész fa kontextusában van értelme.

Ennél viszont fontosabb, hogy maga a vita nem arról szól, vajon miben "szabad" és miben "nem szabad" kételkedni, mit illik és mit nem megbolygatni - szerintem amikor valaki kételkedik, nem is foglalkozik tudatosan azzal, hogy a hite magjára kérdez rá avagy sem -, hanem arról, mennyire biztosak a bizonyosságaink a hitünket illetően. És szerintem bizony be kell látnunk azt, hogy pusztán racionális alapon a hitünket nem lehet száz százalékos bizonyosságúnak nevezni. A maghiedelmeinkre azért is jó néha rákérdezni és újragondolni az ott található elemeket, hogy meglássuk, nem keresztény specifikumról van szó. Minden meggyőződött embernek van saját maghiedelme. Igen, mi azt mondjuk, hogy "a Szentlélek belső bizonyságtétele" miatt a miénk az igazi, ami meggyőzött bennünket a hitünk igazságáról, de erre egy muzulmán azt válaszolja, őt pedig maga Allah győzte meg a Próféta ihletett szavai révén ugyanúgy arról, hogy márpedig az iszlám master storyja az egyetlen valóság. Az iszlám narratíváját megkérdőjelezni pedig pokolbéli bűn, ami a paradicsomból való kitaszítással egyenlő. Itt jön elő ugyebár a korábban említett beépített gát.

Tehát, mindenkinek megvan a maghiedelme, a mestertörténet, amit követ. Mindenki meg van győződve arról, amit Sporul ír a cikkében: "Csak azok fogják alávetni magukat a Szentírásnak mint az ő tévedhetetlen és hibátlan igéjének, akiket Isten az ő Lelke által újjászült." Ezt egy muzulmán így mondaná: "Csak azok fogják alávetni magukat a Koránnak, mint az ő tévedhetetlen és hibátlan igéjének, akiket Allah magához vonzott." Az összes vallásnak és hitrendszernek megvan a maga nyelvezete, a belső strukturáltsága és az említett gátjai is, melyek ugyanezen logika mentén ugyanígy bombabiztosan megkérdőjelezhetetlen igazságként tornyosulnak a követőik előtt. A maghiedelmet sehol nem illik megkérdőjelezni, mert "hívő ember nem tehet ilyet".

Ha mindezt összerakjuk, akkor szerintem egyértelműen az rajzolódik ki ebből, hogy a keresztény hitünk legeslegmélyén nem puszta racionalitásról van szó. Végső soron az a tény, hogy mi meg vagyunk győződve róla, hogy a mi hitünk az igazi, egy részben irracionális, vagy racionálisan teljesen nem megokolható bizalmi alapállás. Bármennyire is fáj nekünk - és bevallom őszintén, nekem kicsit fáj - nem tudjuk száz százalékban igazolni, miért éppen a mi master story verziónk az igazi. Igen, vannak érveink, jobbak és rosszabbak. Szerintem komoly plauzibilitása van annak, hogy Jézus feltámadt a halálból, de a végső szót mégsem tudjuk kimondani. (Ahhoz nagyon közel álló valóság lenne, amit mondjuk Pál átélt a damaszkuszi úton.) Erre pedig nem válasz az, amit a "Szentlélek belső bizonyságtételének" nevezünk - mert az is annak a mestertörténetnek a része, amit előbb igazolni kellene. 

Hadd fejezzem be egy személyes gondolattal. Majdnem harminc évvel ezelőtt történt az én megtérésem. Akkor én hoztam egy döntést, ami úgy szólt, hogy megbízom Krisztusban, elhiszem az evangélium narratíváját és azt is, hogy Isten képes engem újjászülni. Hitem szerint ez meg is történt és én azóta is hívő ember vagyok. De kételkedem is. Ha valaki ezen megbotránkozik, hát tegye, de  én időnként bizony a master story-ra is rákérdezek, és vannak olyan életszakaszaim, hogy érzem a hitem bizonytalanságát. Mégis, az Istennek adott szavam és bizalmam vissza nem vonom (ilyen értelemben a hitem nem az érzelmeim és pillanatnyi érzéseim függvénye), de nem azért, mert úgy vélem hogy a hitem alapjait én atombiztosnak látom. Hanem mert annak ellenére így döntöttem, hogy a maghiedelmemet sem tudom teljesen bizonyítani. Talán erről is szól a hit: hátradőlök akkor is, ha nem lehetek benne száz százalékig biztos, hogy lesz aki elkap.

Tovább

Nagy Gergely nagy kérdése

Az mindig megragadó, amikor valaki bátornak tűnik, Nagy Gergely pedig most bátor, sőt bicskákat nyitogat éppen. Feltette az internet népének ugyanis a "nagy kérdést": vajon mi adja a keresztény hit bizonyosságát számunkra és mennyire helyes azt képviselnünk, hogy mi rendíthetetlen biztosak vagyunk a hitünkben? A kérdésre Kálvin vagy éppen a világhírű apologéta, William Lane Craig valami olyasmit válaszol, hogy egy hívőnek a Szentlélek belső bizonyságtétele nyújtja annak tudatát, miszerint a keresztényeknél van az igazság. Ám ez a válasz nem feltétlenül korrekt és használható.

"Mi közelebb vagyunk hozzá, mint a nyaki ütőere!" - mondta valaki Istenről. Erő, hit, határozottság, tiszta meggyőződés árad ezekből a szavakból, a kétség szikrája is messze elkerüli. Olyan valaki szavai ezek, akinek igazán megvan az előbb említett belső bizonyságtétele. Az egyetlen probléma, hogy egy muszlimtól származnak, és Allahra vonatkoznak, így legalábbis a belső bizonyság nem a Szentlélek műve. Ez a keresztényeknek talán rossz hír.

Hogy egy hívőnek erős meggyőződése van a hite felől, az többnyire természetes: a nagy világvallások mind úgy tartják magukról, hogy nem nagy világvallások, hanem totális életformák, melyek tetőtől-talpig áthatják a hívőket. Minden vallás elkötelezett követője azt véli tehát saját magáról, hogy sziklaszilárd belső bizonysága van a hite igazságát illetően. Amit Nagy Gergely meg mert kérdezni (elérhető a Kálvinista Apologetika Facebook felületén), hogy mi az alapja az ilyen erős meggyőződésnek, az erre érkezett válasz pedig többnyire vallásonként, sőt talán irányzatonként is változó. A mi egyik válaszunk úgy szól, hogy a "Szentlélek belső bizonyságtétele" miatt tudjuk valahol ott magunkban, hogy a mi hitünk az igaz hit. De mit jelent pontosan és miben is áll a Szentlélek belső bizonyságtétele? Hogyan értsük ezt a tudást vagy belső meggyőződést? 

Nyilván most neki lehetne és kellene is állni könyvtárazni. Átnyálazni a patrisztikus gondolkodók hegyekben álló irodalmát, belemélyedni a középkori skolasztika fejleményeibe vagy éppen a modern idők teológiai paradigmáiba - és mindehhez hozzátenni a mai eszmecseréket a hit lélektani, teológiai, dogmatikai vetületeiről. Nem lenne haszontalan egy ilyen túra, de előre sejtem, hogy a végén így is - úgy is vaskos tautológiába futnánk. Nevezetesen: onnan tudjuk, hogy a hitünk igaz, mert a Szentírás ezt tanítja a hitünkről, a Szentírás pedig azért igaz, mert ezt mondja róla a hitünk. És máris körbeértünk. Valami hasonló a helyzet az iszlámban is. A muszlim hívő egészen biztos abban, hogy a Korán igaz. Miért lehet ebben biztos? Mert a Koránt maga Allah ihlette. No de honnan tudjuk, hogy Allah ihlette a Koránt? Hát mert ezt írja a Korán magáról - amit ugye Allah ihletett...

A kígyó a saját farkába harap. Körbeértünk az okoskodásban és megállapíthatjuk: nincsen vallás önhivatkozó elemek nélkül. A kérdés nem az, hogy az önhivatkozások szükségszerűek-e egy hitrendszer felépítményében (szerintem egyébként azok), hanem hogy mit akarunk kezdeni a jelenlétükkel. Tapasztalatom szerint ez egy olyan dolog, amiben sokat változhat az ember hozzáállása, ha ezt megengedi magának. Én amikor megtértem, kezdetben észre sem vettem az ilyen önhivatkozásokat - fel sem merült bennem, hogy a hitemben lehetnek efféle "DNS-szakaszok". Később, érettebb fejjel már felfedeztem őket: ekkor kezdődött az elkeseredett harcok időszaka, a mentális-hitbeli frontháború. Valahogy ki kellett bogózni a csomókat, meg kellett szüntetni a hitemben lévő paradoxonokat, mert úgy éreztem, nem lehet ezekkel egy fedél alatt élni. Úgy láttam, a tét nem kevesebb, mint maga a hitem, a bizalmam Krisztus mellett. Időre van szükség ahhoz, hogy az ember belefáradjon az efféle szélmalomharcba és eljusson ahhoz, hogy egyik-másik tautológia valóságát megtűrje maga mellett, mert ha a fene fenét eszik is, nem fogja tudni végképp megoldani őket. Nem örül neki, hogy ott vannak, de már nem is bántja a jelenlétük. Végül el lehet jutni arra a szintre is - most próbálok megkapaszkodni -, hogy a paradoxonokkal dolgozni kezdjen az ember. Állati furcsa élmény lesz ez kezdetben: rájövök, hogy ami ellen harcoltam a hitem megvédése miatt, azt fel is használhatnám egy érettebb hit megalapozásához. Sokkal több ez már a csendes beletörődésnél, a méla belenyugvásnál, sokkal inkább egy előre vezető generativitás, amit Paul Ricouer jogosan hív a "második naivitás" időszakának. Ez az, amikor az ember mentálisan felfogja, hogy az ellentmondások átszövik az életet, de ez nem gátolja meg az igazság felismerését. Ahogy valaki írta: az igazság leginkább a paradox dolgok egybeesésénél, azok metszéspontjában ragyog fel.

Szóval a helyzet valahogy az, hogy nincs a keresztény hit mellett egy mindent elsöprő, jól megokolható, kérlelhetetlen és belátható konklúzió. Ha lenne, jó eséllyel rég tudnánk róla és akkor onnantól kezdve a hitetlenek nem hitetlenek, hanem elmebetegek lennének. Egy édes, de naiv vaksággal kezdjük a hitéletünket, aztán egyszercsak ráébredünk a hitben meglévő feszült kérdések valóságára, és nem magától értetődően, de eljuthatunk arra a pontra, hogy ezt még értékelni is tudjuk. Amit pedig a Szentlélek belső bizonyságának neveznek, arról is száz keresztény hatszáz módon gondolkodik - és mindegyik a részben tautologikus kinyilatkoztatásra hivatkozik közben. Elismerem, ezek durva szavak és semmi lelkesítő nincs bennünk. Egyesek talán csóválják is a fejüket, hogyan írhat le ilyesmit egy keresztény blogger. (Mondjuk tőlem már talán valamennyire megszokhattak efféle kéretlen partizánrohamokat!) Pedig nem a rosszindulat és nem is a hitetlenség vezet, hanem pont az ellenkezője: az Istenbe vetett bizalmamat akkor is fenntartom, ha nincs a zsebemben egyetlen elsöprő bizonyíték sem. Egyre jobban szeretem ugyanis, hogy a hitem mindig hordoz valamiféle bizonytalanságot. Jó apropó ez a folyamatos fejlődésre, kutatásra, diskurzusra. És igen, igaza van Nagy Gergőnek abban, hogy amennyiben ez a helyzet, s valóban nem rendelkezünk a mindent eldöntő bizonyítékkal, talán visszavehetünk a kifelé mutatott retorikai magabiztosságunkból is. Nem biztos, hogy ez rossz stratégia volna.

Tovább

A valóság mindig az égből érkezik

Ha van olyan terület, ahol a gátlástalanságot az átlagosnál jobban el tudom viselni, az a filmipar. Itt valahogy szerencsés oldalára fordulhat a kocka, amikor a készítők, a forgatókönyvírók, a rendezők nem törődnek a jó ízléssel, a finomkodással, a befogadók érzékenységével, és egy üzenet tolmácsolása kedvéért túltolják kissé a biciklit. Az év utolsó napjaiban megérkezett "Ne nézz fel!" pontosan így és ezért üt akkorát, aminek szerintem keresztények számára is van mondanivalója.

Ez a film undorodva vonzza a tekintetet. Olyan, mint egy arcba nyomott taknyos zsebkendő, amit nehéz elviselni, de tudomást kell venni a jelenlétéről. A történet szerint két csillagász felfedez egy Föld felé száguldó üstököst, ami rövid időn belül be fog csapódni és akkor mindennek vége lesz. A riasztó felfedezést azonban senki nem veszi komolyan: az amerikai politika a belső botrányaival van elfoglalva, a média a celebkultúra szennyes világára összpontosít, az átlagembert pedig a fölé magasodó befolyásoló erők manipulálják, és ugyancsak nem foglalkozik a fenyegető életveszéllyel. Noha egy idő után az üstökös már szabad szemmel is jól láthatóvá válik az égbolton, a társadalom ettől függetlenül megosztott marad - vagyis üstököstagadókra és üstököselfogadókra oszlik. A film szatírájának egyik csúcspontja kétségkívül ennek az őrületnek az ábrázolása, amikor a kézzelfogható tények sem számítanak.

A "Ne nézz fel!" nagyon jó mozi, és minden hibája ellenére az, csak túl sok mindenről szól egyszerre. Átfogó társadalomkritika - különösen ami Amerikát illeti -, amelyben az öndicsőítő techmogulok cinikus kifigurázása, a celebkultúra mérhetetlen nívótlansága, a tudósember kommunikációs készséghiánya épp úgy megjelenik, mint a média tematizáló hatalma és a családi együttlét pozitív ereje. Túlzsúfolt film ez, amiből mindenki kedvére szemezgethet - és ahogy valaki igen frappánsan megfogalmazta: leginkább azokról szól, akik nem értik miről szól.

Akkor én is szemezgetek, illetve csak egyetlen szemecskét emelek ki a halomból. Az jutott eszembe ugyanis, hogy a remekül ábrázolt cinizmus mennyire megutáltatja velünk a posztmodernt. A terjengősség elkerülése végett a posztmodern lényegét - Lyotardra hivatkozva - én is abban ragadnám meg, hogy az tagad minden metanarratívát és az objektív igazságok lehetőségét is. Habár egyesek azt mondják, a posztmodern objektív-tagadása többnyire az értékek és nem a tények világára szorítkozik, nagyon nehéz ezt a filozofikus védekezést készpénznek venni. Az ember mást tapasztal, egész pontosan azt látja, amit a film is remekül bemutat. Rengetegen bizony a puszta, látható, egyértelmű, kézzelfogható tényeket is tagadják. Nulla bizalom hatja át a posztmodern nyugati társadalmat. Lehet itt most több dologra is asszociálni: az oltástagadásra, a globális felmelegedés tagadására, vagy akármi másra, amiről szerintem az emberek jó része nagyon is jól tudja a szíve mélyén, hogy igazából hülyeség ellene feszülni. Mégis megteszi, mert magát a valóságot nem bírja elfogadni, nem tudja feldolgozni. Mindez ránk, keresztényekre is vonatkozik. A hitünk a valóság része, ami azonban nem zárja ki azt, hogy éppen a hitünk segítségével tagadjuk le a valóságot. A keresztényeket ez a veszély állandóan fenyegeti. A hitünket hatékonyan tudjuk arra használni, hogy a valóság elől elmeneküljünk a segítségével. Angyalokat és démonokat rakunk jelenségek mögé, ahol ezeknek nincs helyük, isteni jelként ismerünk fel történéseket, melyeknek valószínűleg nem sok köze van Istenhez, és a világvége bizonyos epizódjairól spekulálunk ha valami történik a politikában. Körmönfont teológiai okoskodások mögé rejtjük el a valóságot, komplett tanítási rendszereket alkotunk, melyek elvileg arra szolgálnának, hogy tisztán lássunk a segítségükkel, valójában azonban szemfedőként funkcionálnak és csak összekutyulják a dolgokat az emberek fejében. Megtesszük ezt közösségi és egyéni szinten egyaránt. Sajnos a rokonsági körömben volt olyan az elmúlt években, akit azért is vitt el hamarabb a rák, mert "hittel megvallotta", hogy ő már meggyógyult. Ha nem is élte volna túl, azért kezelésekkel talán még ma is élhetne. A betegség puszta ténye azonban kevés meggyőző erővel bírt a számára, s mivel nem tudta mentálisan feldolgozni, hogy beteg - vagyis egy "üstökös" robog felé -, a hite segítségével letagadta ezt a tényt.

Óriási baj, amikor a nyers tények is értelmezés kérdésévé válnak, márpedig most ezt a kultúrát éljük, amíg bírjuk. Nem arról van szó, hogy vannak néhol futóbolondok, akik így tesznek - a lépték már globális, a ténytagadás ma trendnek számít. Ez hittől függetlenül igaz, ám nekünk keresztényként vigyázni kell arra, hogy a hitünk ne legyen eszköz ehhez a tagadáshoz. A hitünket azért kaptuk, hogy segítsen a valóság értelmezésében és nem azért, hogy támaszt adjon a valóság megkerüléséhez. Kissé metaforikusan értelmezve a film üzenetét, a valóság mindig az égből érkezik hozzánk. Fel kell néznünk ahhoz, hogy lássuk mi van idelent. Az a hit, amiről a Biblia beszél és amit meg kell élnünk, a valóságot teszi értelmessé és élhetőbbé nekünk. Ebben az évben, itt a blogban én is erre fogok törekedni: hogy valóságos dolgokról írjak úgy, ahogyan vannak. Ha tiszta égboltot látok, azt fogom megírni, de ha üstökösöket észlelek, akkor ezekről beszélek majd. Tartsatok velem idén is!

Boldog valóságos új évet kívánok mindenkinek!

Tovább