Nagy agyak hangja: jegyzet Dawkins és Peterson vitájához

Magyarországról talán nem látszott, de a közelmúltban lezajlott egy érdekes beszélgetés két ismert mai teoretikus, azaz az ateista Richard Dawkins és a talán legjobban idealista jelzővel illethető Jordan Peterson között. Két nagyon ismert, nagy kaliberű személyiségről van szó, akik vitája bár kissé csalódást okozó volt számomra, viszont azt jól megmutatta, hogy nem pusztán "két nagy koponya" találkozott egymással, hanem kétféle szemlélete is a valóságnak. Egyikkel sem tudtam igazán azonosulni - még ha Peterson egy lépéssel közelebb is áll hozzám.

Pedig szeretem az ilyesmit. Amikor két művelt és intelligens ember leül egymással szemben és egy normális hangvételű, de azért szenvedélyes disputában elmondják miről mit gondolnak. Nem az a tétje az ilyen beszélgetésnek, hogy végre "kiderüljön az Igazság", esetleg megtudjuk "ki nyeri a vitát", hogy a résztvevők közül "ki a hülye" és "ki az okos". Aki erre számít, eltéveszti a házszámot.  Ennél fontosabb az, hogy kiderüljön, többféleképpen közelíthetünk a valósághoz, mert vannak multidimenzionális igazságok, és létezhet valami értékelhető a tőlünk teljesen eltérő ember véleményében, amit lehetséges respektálni. Hogy bár ugyanabban a világban élünk, mégis eltérő módokon ragadhatjuk meg saját létünk súlyát és értelmét. De a legjobban talán akkor csináljuk, ha nem csak egyféle szemszögből közelítünk, beleragadva valamiféle monokultúrába, ahonnan érkeztünk, hanem integrálni kívánjuk a különféle látásmódokat. Ez az, ami talán nem annyira sikerült. 

Nos tehát, leült egymással szemben ez a két megmondóember, hogy a hit és a valóság értelmezéséről beszélgessenek, összerakják a metafizikájukat és felszínre hozzák azt is, miben nem értenek egyet. Nem állítom, hogy semmi nem jött ki ebből az eszmecseréből, hiszen elhangzottak remek meglátások, mindkét résztvevő, sőt még a moderátor is hozzá tudott tenni az egész tartalmához, de szerintem több is kikerekedhetett volna belőle, mint ami végül lett belőle.

Peterson túl sokat beszélt. Az idő nagy része az ő bonyolult és többször is túlbonyolított eszmefuttatásainak kibontogatásával telt. Sokszor belefojtotta a szót Dawkinsba, ami meglehetősen illetlen és váratlan magatartás olyasvalakitől, aki azzal is keresi a kenyerét, hogy klinikai pszichológusként emberekkel foglalkozik. A legrosszabb azonban, hogy amikor Dawkins kerek perec feltesz neki tiszta és világos kérdéseket ("Hisz Ön a feltámadásban? És a szűztől való születésben?"), akkor Peterson elkezd angolnaként tekeregni: minden erejével kitér a konkrét válaszadás elől. Aligha hiszem, hogy ne fogná fel az egyszerű kérdések tartalmát. Az ember inkább azt érzi, hogy kínos lenne igent mondania, de ha nemet mond, abból pedig más fajta kínos kérdések adódhatnak. Így aztán bölcselkedésbe menekül és úgy tűnik, harapófogóval is alig lehet valamiféle konkrét, megragadható, értelmezhető feleletet kapni tőle. Nem bántásként, de ez egy olyan embertípus, akivel kapcsolatban tíz perc után úgy érzem, mintha már napok óta hallgatnám - vagyis szörnyen fárasztó tud lenni.

Dawkins legalább ebben szöges ellentéte Petersonnak, de ettől nem lesz kevésbé rossz hallgatni. Az egyik legdöbbenetesebb állítása valami olyasmi volt, hogy őt nem érdeklik a szimbólumok és a mítoszok, nem hozzák lázba, nem foglalkozik velük - hanem szinte monomániásan ismétli, hogy "csak a tények" izgatják. Még oda is szúrja kissé gúnyosan Petersonnak, hogy vitapartnere láthatólag "meg van részegülve a szimbólumoktól". Bevallom őszintén, itt egy kicsit leesett az állkapcsom, hiszen Dawkins egész "filozófiai" életműve a kereszténység kritizálásáról szólt, valamint a vallások ekézéséről: de vajon hogyan lehet ebben hiteles valaki úgy, hogy láthatóan hidegen hagyják a szimbólumok és a mítoszok?  Hogy a jelek szerint nem is tesz igazán kísérletet a velük való foglalkozásra. Ez nonszensz: egyetlen vallási rendszert sem lehet megérteni a szimbólumok és mítoszok alapos ismerete, azok hatásmechanizmusainak, funkcióinak tisztázása nélkül! A legrosszabb azonban, hogy míg Peterson érezhetően tényleg túlságosan elveszik a mítoszok és szimbólumok világában, addig Dawkins annyira földhözragadt, hogy képtelen felfogni amit Peterson néhol nagyon is jogosan mond neki. Például amikor Dawkins erőlteti Kain személyének történeti létezését ("honnan tudjuk, hogy élt egy Kain nevű ember?"), Peterson értetlensége nagyon is indokolt: a bibliai történet jelentése nem akar ilyesmire választ adni, ő pedig (pszichológusként) a történetben archetipikus mondanivalót fedez fel, ami valószínűleg egyébként is a (teológiai) tanulságok miatt került lejegyzésre.

Valóságból csak egy van, de ezt az egy valóságot nemcsak egyféleképpen tudjuk megközelíteni. Ami Peterson gondolatmenetei egyikéből viszont szépen kirajzolódott, hogy a tény vagy igazság fogalmaihoz tartozó dolgokat nem lehet pusztán steril természettudományos metodikával kezelni. És a Dawkins által lenézett mítoszok, valamint szimbólumok pontosan erre valók: az igazságok elvontabb és többszempontú megközelítéséhez, hiszen maga a szimbólum is hordoz egy látens (felszín alatti) és egy manifeszt (konkrét) jelentést. Lesöpörhetjük ezt az asztalról, de akkor a valóság sokkal szegényebb, kreativitás és színek nélküli, unalmas verziójához jutunk - amiről Alister McGrath az ateizmus kapcsán írt valami olyasmit, hogy az egész "bántóan üres". Pontosan így van: a mítosztalan világ kong, akár az üres hordó.

A beszélgetést itt tudod megnézni.

Tovább

A morális űr - Hirsi és Dawkins egy pódiumon

Korábban már írtam itt a blogban a muszlimból ateistává, majd ateistából kereszténnyé lett Ayaan Hirsi Ali történetéről, aki most az új ateizmus "pápájával", azaz Richard Dawkins-szal ült le egy órácskára vitatkozni. A teljes felvétel megnézhető és persze Hirsi miatt érdemes igazán időt szánni rá, aki egy számára is új szerepben került ateista partnerével párbeszédbe. Közben pedig kimondott néhány fontos dolgot...

Nos, én nem vagyok Hitvédelmi Csendőrség és nem érzem magam feljogosítva arra, hogy egy reflektorfényben álló személyiség istenhitét megmérjem. Ugyanakkor magam is kíváncsi voltam, hogy amennyire ez megítélhető, Hirsi hitéről mit lehet tudni: pusztán politikai okokból felvett, kulturális bázison nyugvó kereszténységről van szó, vagy valóban megélt belső hitről? Egy ilyen pódiumbeszélgetés persze nem azért szerveződik, hogy erre a kérdésre direkt választ adjon, mégis egy mélyebb diskurzusból felsejlik valamiképpen a résztvevők őszintesége. Ennek alapján számomra Hirsi megtérése hitelesnek tűnik, de akkor inkább idézzük Dawkins-t, aki maga mondta ki Hirsi-nek a beszélgetés során: "Azért jöttem ide Ayaan, hogy meggyőzzelek arról, te nem vagy keresztény. Szerintem keresztény vagy, és úgy vélem a kereszténység nonszensz." Dawkins megszokott véleménye a kereszténységről most nem érdekes számomra, mindazonáltal arra mégis jó, hogy a világ talán legnagyobb ateistája mondta ki nyilvánosan Hirsi-ről, hogy hívő embernek tartja - különös csavar ez a maga módján, aminek van valamiféle groteszk súlya.

Hirsi egyébként több fontos dologról is beszélt, például bűnösnek vallotta magát abban, hogy új ateistaként minden vallást összekevert egymással és azonosan károsnak tartotta őket. Most ott tart, hogy az iszlámot véli kifejezetten rombolónak, amit élesen megkülönböztet a kereszténységtől. Szó esett aztán arról is, hogy mit jelent számára személyes szinten hinni Istenben és a Vele kapcsolatos dolgokban - amire Dawkins újra és újra felhívta a figyelmét, hogy a megtérés révén Hirsi nem egy társadalmi-kulturális egységhez csatlakozik, hanem bizonyos dogmákat és hittételeket is el kell fogadnia, amennyiben hívőnek vallja magát.

Ami viszont számomra a leginkább lenyomatot hagyott az egész beszélgetésből, az egy visszatérő gondolat Hirsi részéről. Többször felszínre került, hogy a jelenlegi (nyugati) társadalomban morális vákuum uralkodik, amit a szekuláris humanizmus képtelen jól betölteni. A jó és rossz, mint erkölcsi alapkategóriák metaetikai kérdése persze valahol állandó rágcsálnivalója a világ gondolkodó felének. Mégis azt látjuk, hogy felnő egy generáció, ami útvesztett módon áll a moralitáshoz, nincsenek kapaszkodópontjai az erkölcsi kérdésekhez, és sehonnan nem is remélhet ilyeneket. A felsőoktatás és azon túl is nagyjából minden fontos forrása az ismeretnek sokszor igyekszik semleges álláspontot képviselni, nem akarván döntést hozni arról mi a jó és mi a rossz. Márpedig az értelem, a ráció, az intellektualitás valahol mégis ezekből indul ki egy társadalomban. A szekuláris humanizmus viszont, ami megbízik abban, hogy minél több a képzettebb, értelmesebb, intellektuálisabb ember, az majd az erkölcsi stabilitáshoz és letisztultabb morális karakterhez is elvezet, láthatóan kudarcot vallott. A fejlett nyugati társadalmak morális krízissel küszködnek. Tömegek már azt sem tudják eldönteni mi a jó és mi a rossz. Sőt, lassan ott tartunk, hogy már kimondani is botrány egy adott kérdésben a verdiktet. Az intellektuálisan tisztességes válasz mindig a semlegesség, a tartózkodás vagy a relativizálás - a lényeg, hogy a jó és rossz csaknem feloldódik ebben az egészben. Egy hatalmas erkölcsi vákuum és relativizmus felemelkedésének vagyunk tanúi, amiben a nyugati civilizáció vastagon elmerül. A felnövő fiatal generáció egyszerűen nem kap erkölcsi útmutatást a jó és rossz kérdéseiben - márpedig ha a nyugati világ óvatos és neutrális semmitmondása a domináns, az így keletkezett űrt valami be fogja tölteni. Valaki vagy valakik előállnak majd és radikális hangon szólalnak meg arról mi a helyes és mi nem az, melyik irány a jó és melyik a rossz, amerre a fiataloknak haladni kell. Az erkölcsi relativizmusra és űrre jelentkeznek majd radikális mozgalmak és válaszok, amik megkísérlik betölteni azt.

Dawkins szerint ha ez a helyzet, akkor keményebben kell dolgozni a probléma orvoslásáért - de a természetfeletti nonszensz elemek kihagyásával. Mert a vallások moralitása borzalmakhoz vezet és amúgy is "cherry picking" módon csipegetünk és válogatunk azokból. Most nem szeretnék Dawkins ezerszer megválaszolt, mégis újra és újra felmelegített sületlenségeivel foglalkozni a vallások erkölcsi relativizmusáról (unom már, az az igazság), mindazonáltal a beszélgetésből számomra szépen kirajzolódott, hogy az intellektuálisnak hitt vallástalan társadalom egyszerűen hatalmas morális űrt teremt maga körül. A szekuláris világ képtelen a jóval és rosszal igazi mélységben foglalkozni. Ennek oka szerintem egyszerű: míg a vallások adnak valamiféle alapot az erkölcsi kategóriákhoz (például Isten, mint morális ágens személyét), a világot "varázstalanító" (Weber) ateizmus nemcsak az Istent veszi ki a képletből, de vele együtt kénytelen az erkölcsi alapokat is kidobni. 

Hirsi és Dawkins eszmecseréjének számomra ez volt a legfontosabb üzenete. Vallás nélkül nincs igazán alapja a moralitásnak, jól megalapozott moralitás nélkül viszont nincs igazán alapja egy helyesen működő társadalomnak. Azon persze a végtelenségig vitatkozhatunk, melyik vallás legyen az alap, egyáltalán mi alapján döntünk egy adott vallás morális üzenetei között, hogy melyiket emeljük át a mai korunkba és melyiket nem. Akárhogyan is, ha megengedi magának egy társadalom, hogy "Isten halott" legyen számára, ezzel olyan űrt teremt saját magának, amit veszélyes betöltetlenül hagyni. Parazita eszmék vagy veszélyes ideológiák azok, amelyek kapva kapnak ilyenkor a lehetőségen - ezzel pedig egy szekuláris társadalom is rosszul jár.

Tovább

Józsi, ez nem volt szép

E hónap elején zajlott egy meglehetősen heves szóváltásokba fulladt vitaest a bővölködés evangéliumáról, ahol ezt a látásmódot többek között Nagy József, a Hit Gyülekezete ismert evangélistája képviselte. Ahogy magam is leírtam saját "élménybeszámolómban", sajnos nem igazán jól: a teológiai felkészületlenséget ellenőrizhetetlen anekdotákkal sikerült pótolni, az igazi érvekre gyakran lesajnáló stílusban megfogalmazott feleletek érkeztek. Nade azért ami most történt, arra nem számítottam...

Kedves Józsi, több óra időkeret állt a te rendelkezésedre is, hogy értelmezhetően kifejtsd miről szól a bővölködés teológia, mi a lényege a kontinuacionizmusnak, mire alapozod az ajándék-jellegű karizmák mai működéséről szóló meggyőződésedet. Nyugodtan felkészülhettél volna előre vitapartnereid állításaiból, utánajárhattál volna a szakirodalomban annak, mit mond és mit nem mond a szesszacionizmus, és milyen ellenérvek sorjáznak a bővölködésteológiával szemben. Megnézhettél és elolvashattál volna fellelhető anyagokat vitapartnereid eddigi szerepléseiből - ez teljesen fair és korrekt eljárás.

Egyszóval, csak rajtad múlott mibe mennyi energiát öntesz bele, ha már elfogadtál egy meghívást egy teológiai vitaestre. És ha a fentiekből láthatóan semmit nem tettél meg, abszolút nulla energiabefektetéssel érkeztél az estére, valamint nekem úgy tűnik, azt sem értetted meg igazán amit a vitapartnereid neked mondtak, akkor nem igazán tisztességes úgy távozni, hogy utólag gyalázod azokat, akikkel egy asztalhoz ültél.

Nehéz ugyanis másként értelmezni egy olyan, láthatóan széles közönség előtt tett állásfoglalást (ami egész pontosan 31:23-tól nézhető), amiben a szesszacionista oldal tagjait materialistáknak, farizeusoknak, hitehagyottaknak bélyegzed. Még azt is elmondod rájuk, hogy "nagy farizeusok" (40:37), akik okosnak hiszik magukat, ráadásul tagadják a csodák és gyógyulások lehetőségét. A csodatagadás felemlegetése már csak azért is érdekes, mert ha jól emlékszem összesen hétszer(!) mondták el vitapartnereid, hogy nem tagadják a csodákat, abszolút elhiszik, hogy Isten csodás módon ma is beavatkozhat - azt nem hiszik, hogy ezt olyan módon és jelleggel teszi (ajándékszerűen), ahogyan az apostoli korban. Abban nem bíznak, hogy Isten egyszerűen "odaadja" például a gyógyítás ajándékát valakinek, aki ezt követően mindenkit képes meggyógyítani és tetszése szerint megérinti a betegeket, azok pedig "menetrendszerűen" egészségesek lesznek. A szesszacionizmus nem a csodákat tagadja, hanem az ajándékszerű működést. Hiába jelentették ki azonban  mindezt világosan az asztal egyik oldalán, folyamatosan azzal szembesítették őket, miszerint a csodák tagadói.

Józsi, ne haragudj, de ha egyszerű magyar mondatok értelmezése ekkora gondot okoz, hogyan szeretnél embereket tanítani? Ha egy végtelenül szimpla kijelentés értelmezése, amit szinte újra meg újra az arcodba szajkóznak, ennyire nehezen érthető, milyen módon tudsz akkor komplex hitigazságokról, Isten kegyelméről, akár gyógyításáról és szabadításáról másokat oktatni?

Én magam nem vagyok szesszacionista, azt hiszem tudtam volna sok dolgot mondani Kiss Máté evangélikus és Szabó László református lelkészeknek ebben a kérdésben. De azt nem csináltam volna velük, hogy utólag egy másik nyilvánosság előtt farizeusnak és hitetlennek nevezem őket. Tudod, már csak azért sem, mert a téged hallgató emberek jó eséllyel simán elhiszik amit mondasz és nem fognak utánajárni a szavaid hitelességének, ami ezúttal gyakorlatilag egyenlő a nullával.

Szóval Józsi, ez nem volt szép. Vitatkozni egészséges, értelmes, szükséges és fontos tevékenység. Egyetérteni sem kell a többiekkel, szabad más véleményt artikulálni, de minősíteni és pocskondiázni úriemberhez és az Úr emberéhez egyaránt méltatlan dolog. Méltatlan hozzád is, kedves Józsi.

Tovább

Rendszerváltás, ami nem lehet

Ahogy az előző bejegyzésekben próbáltam érzékeltetni, az ószövetségi narratívák által kirajzolódó Isten-profil nem pusztán, sőt nem elsősorban teológiai kérdés, hanem sokkal inkább mélyen emberi ügy. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, nem azért tipródunk rajta, hogy valláserkölcsi csomókat bogózzunk ki vagy dogmatikai kérdéseket tisztábban lássunk (noha lehet ilyen hozadéka is a gondolkodásnak), hanem mert személyesen érint bennünket, emberi mivoltunk és megélésünk legmélyebb pontjain.

Valószínűleg mindannyian láttunk már képeket és olvastunk beszámolókat arról, mi megy a világ egyik legelzártabb országában, Észak-Koreában. A Kim dinasztiára épülő izolált diktatúra a közhiedelemmel ellentétben vallási szempontból nem a csupasz ateizmusról szól. Mitöbb, pont ellenkezőleg: kevés helye van a világnak, ahol ekkora hittel találkozhat az ember. A "kimdzsongunizmus" (nevezzük így) persze nem választás kérdése, hanem fentről kikényszerített népi vallás. Ám ha látjuk a képeket és filmbejátszásokat, bizony azt kell mondanunk, sokan maguktól is ezt választják. Tényleg rajonganak a nagy vezérért, akinek születését teljes állami mitológia veszi körbe és imidzsét fáradhatatlanul tisztogatja-építgeti a központi akarat. Számunkra hihetetlen, hogy az emberek közül sokan mekkora lelkesedéssel énekelnek és lecsorgó könnyekkel, tiszta szívből dicsőítik a Vezért, holott napi szinten nincs mit enniük és valószínűleg van némi fogalmuk a rendszer véreskezűségéről, a diktatúra őket is sújtó ármányairól.

Miért hozom ezt a példát? Természetesen nem azért - mielőtt valaki elementáris erővel felháborodna -, mert Jahvet egy diktátorhoz akarom hasonlítani. Másról van szó, mégpedig arról, amilyen logikával egy adott vallási rendszer működik.

Amikor kívülről szemlélünk egy rendszert, szinte képtelenség elfogadni azokat a jelenségeket, melyek a rendszeren belül teljesen normálisnak és természetesnek tűnnek. Elképesztően felháborító látni, ahogy muszlimok parádéznak európai tereken és utcákon, azt ünnepelve hogy zsidó emberek és gyerekek meghaltak Izraelben. Viszont a "mi rendszerünkön" belül sokakat egyáltalán nem hoz zavarba, amikor hasonló jelenségek fordulnak elő. Akkor az ünneplés is természetes, hiszen "a mi Istenünk legyőzte ellenségeit", és muszáj volt elpusztítani a filiszteusok gyerekeit és csecsemőit is, mielőtt Izrael bármit eltanult volna ezektől a népektől. 

Tehát röviden: ha Allah katonái csinálják - az sátáni. Ha mi csináljuk - az csak természetes. Közben nem gondolunk bele abba, hogy Allah katonái ugyanezt gondolják rólunk, a mi rendszerünkről, és bizony nekik is megvannak a maguk teológiai magyarázatai a gyerekgyilkolászásra, melyek az ő rendszerükön belül meglehetősen konzekvensnek, logikusnak, a saját meggyőződésük alapján plauzibilis cselekedetnek tűnhetnek. Létezik ám muzulmán üdvtörténet is, iszlám túlvilággal, muszlim üdvösséggel és kárhozattal, valamint Allah személyével, aki az "irgalmas és könyörületes".

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a különféle borzalmas eseményeket soha nem önmagukban értékeljük, hanem mindig hozzámérjük a saját vallási rendszerünk logikájához - s ha ezen a mérlegen megáll, akkor nem lesz vele probléma, haljon meg akárki, folyjon bármennyi vér, hulljon bármennyi fej a porba. Így aztán oda jutunk, hogy amit a Hamász csinál Izraelben az súlyos erkölcsi kérdés és emberiségellenes bűntett lesz, amit azonnal meg kell állítani, amit pedig Izrael csinált az Ószövetségben, az alapvetően teológiai kérdés, ahol a Biblia tekintélye a tét, de egyébként nincs vele komoly probléma.

A zavar akkor kezdődik, ha valaki egy rendszeren belül állva is érzékelni kezdi az efféle disszonanciát. Sőt, még érdekesebb fejlemény, ha elkezdenek mutatkozni bizonyos tendenciák a rendszerben, melyek mintha szembehaladnának az addigi iránnyal és alternatív javaslatokat hoznak a felszínre. Ha ez a rendszer politikai jellegű, akkor ezekből tipikusan forradalmak és szabadságharcok szoktak kirobbanni, melyek végül valamiféle rendszerváltásba fordulnak át. A kereszténységnél azonban nyilvánvalóan szóba se jöhet ilyesmi. Az Ószövetséget nem lehet "rendszerváltani". Tulajdonképpen soha nem érettem azokat, akik könnyedén "kidobják" az Ószövetséget: ha konzekvensen gondolkodnának, ilyen esetben ki kellene dobniuk az Újszövetséget is. Az nem úgy megy, hogy a hit egyik fele nem kell, ami számomra túl véres, a másik fele pedig jöhet, mert az szimpatikus. A kettő szorosan összetartozik, vagy ahogy Augustinus mondta, az "Új az Óban el van rejtve, az Ó az Újban fel van tárva".

Mi legyen akkor tehát? Nem akarjuk kidobni az Ószövetséget, de nem akarjuk "elszellemiesítve" sem értelmezni azt, amivel annyira meggyengítjük a szöveg belső rétegeit, hogy az teljesen súlytalanná válik. Mindemellett ma már ott tartunk, hogy a saját rendszerünkön belül is töri a kavics a cipőnket, nehezen tudunk megbékélni a patakzó vérrel és leginkább azzal a képzettel, hogy Isten jóváhagyó áldásával halnak meg brutálisan emberek.

Innentől azt hiszem nagyon szubjektív leszek. Ahogy az elmúlt héten ezeken a kérdéseken tipródtam, valahogy jobban megértettem néhány dolgot. Meglehet, az olvasók jó részének ezek már amúgy is tiszták és világosak voltak. Szeretném azért ezeket megosztani minden engem olvasóval, felvállalva a kockázatot, hogy az őszinteségem engem is sebezhetőbbé tesz.

Az egyik, amire rá kellett döbbennem, hogy bár sokszor zavar Isten "erőszakossága", mégsem tudok valahogy lemondani róla. Mutatok egy virtuális példát, ami nem a való életből származik: amikor azt látom, hogy Denzel Washington alaposan elintézi az olasz drogmaffia tagjait a Védelmező 3-ban, a másodperc törtrészére sem érzek irántuk semmiféle sajnálatot. Fel sem merül bennem, hogy itt micsoda embergyilkos kegyetlenkedésről lenne szó - amit érzek, az inkább az igazságérzetem helyrebillenése. Most nem az a lényeg, hogy "csak egy filmről beszélünk": a film persze virtuális valóság, de az általa okozott érzés nagyon is valós. Egyszerűen azt tapasztalom, hogy van bennem egy igény arra, hogy egy kártékony, pusztító és romlott rendszert valami kívülről jövő nagyobb erő alaposan rendbe tegyen. Igen, ha kell, még erős eszközökkel is. Nyilván ez nem magyarázat mindenre. Csupán arra kívántam rámutatni, hogy amennyire sok kérdőjelet vet fel az erőszak, annyira az is hagyna maga után kérdőjelet, ha adott esetben nem lenne erőszak valami még rosszabb megfékezésére. Ha ebből a perspektívából szemlélődünk, akkor nemcsak az a kérdés jöhet felszínre, Isten miért tette amit tett az Ószövetségben, hanem az is, hogy mi lehetett az oka, hogy pont ezt és így kellett tennie?

A másik, hogy bizony teljesen szubjektív és történelmi viszonylatban szemlélve nem is egyértelmű pontosan mi töri itt a borsot az orrunk alá. Ha valaki arra hajlik, hogy kukázza az Ószövetséget mert az nagyon véres, az vajon mit tett volna például a középkori egyház kontextusában? Talán nem vesszük észre, de akkor a viták egy része bizony arról szólt, hogy az Újszövetséggel vannak problémák, mivel túlságosan megengedőnek tűnik bizonyos kérdésekben. Jézus sokat beszél a szeretetről, megsimogatja a fejeket, ölelgeti a gyerekeket. Kevés az ítélet, kevés az isteni dörgés, a felülről jövő rendrakás. Tehát akkor: dobjuk ki az Újszövetséget? Észre kell vennünk, hogy a társadalmi gyomor emésztőképessége nem feltétlenül volt mindig ugyanolyan - ez pedig azt is jelenti, hogy talán akkor nem a mi gyomrunk kell legyen a mércéje annak, mi kell nekünk a Szentírásból és mi nem.

A harmadik, és szerintem ennél fontosabb gondolat már egészen Jézushoz vezet el. Őszintén szólva minden igazságigényemmel együtt is messze áll tőlem, hogy az ellenségeimet elpusztítsam, mert utálom a fizikai erőszakot, sőt alaphangon ellenzem azt. Ha Isten olyasmit kérné tőlem - nyilván ez nonszensz gondolat, mert nem fogja -, hogy menjek és öljek mai "amálekitákat" (bárkik is legyenek azok), valószínűleg nem tudnám megtenni. Igen, akkor sem, ha Ő kéri ezt tőlem. Arra hivatkoznék, amit Gregory Boyd rendkívül szellemesen fogalmazott meg kiváló könyvében: a kereszténység nem karddal harcol, hanem törölközővel - vagyis inkább lábakat mos, de nem akar bántani. Rossz hívő lennék ilyen helyzetben? Talán igen. Soha nem is gondoltam magam "jó hívőnek". Egyszóval, messze áll tőlem az ellenségeim eltiprása. De azt is  be kellett látnom, legalább ilyen messze vagyok a másik pólustól, azaz attól is, hogy szeressem az ellenségeimet. Jézus azt kéri és világosan arra teszi a hangsúlyt, hogy az én személyes "amálekitáimat" tudjam az Ő szeretetével szeretni. Töredelmesen beismerem, hogy ettől is nagyon messze vagyok. 

Úgy fest a dolog, hogy mind az ellenségeim bántása, mind az ellenségeim szeretete jelenleg távoli pont számomra. Viszont hozzá kell tennem: csak az utóbbi irányába vagyok nyitott, csak az ellenségszeretet kapcsán érzek magamban hiányt, a másik út teljesen elképzelhetetlen számomra. Egész biztosan benne van ebben, hogy én "puhány" valaki vagyok a bárdolatlan, kemény és öléshez szokott ókoriakhoz képest. Az is benne lehet, hogy adott körülmények között mégis tudnék ártani az ellenségemnek. De ami leginkább benne van, hogy a sztenderd irányt mégis az ellenségszeretet felé keresem. Talán ezért is tűnnek még a véresnél is véresebbnek a régi történetek? 

Tovább

Csak a lényeg marad el - újabb válasz K.-nak

Valaki azt mondta egyszer, hogy az ember csak a szavaiért vállaljon felelősséget - azért ugyanis már nem tud, ahogyan értelmezik azokat. Nos, az a benyomásom, mintha éppen ennek a bölcs mondásnak az illusztrációját szolgáltatná K. református lelkész-teológus, aki láthatóan továbbra sem tud "Sytkául olvasni", nem igazán érti a problémafelvetésemet, ebből következően a szót a bejegyzésem kevésbé lényeges részei felé tereli. No és közben felszólít arra is, fogalmazzak egyértelműbben. Hosszú válasz következik - a kívánt egyértelműség kedvéért!

Vajon milyen kabát van K.-n? Szerinte én a fundamentalizmust hintettem el vele kapcsolatban, implicit "lefundamentalistáztam" őt, aztán kissé komikus módon idézi a saját szavaimat, ahol egyértelműen "konzervatív túlérzékenységről" beszélek. Márpedig véleményem szerint a fundamentalizmus és a konzervativizmus nem ugyanaz a kabát. Vajon akkor én nem fogalmaztam elég világosan? Tényleg azzal van a gond, hogy nem érthető amiket a bejegyzéseimben leírok? Aligha. Megint azt látjuk, amit mindig, hogy a szavaim ugródeszkául szolgálnak bizonyos rögzült sémák és minták előhívásához, melyek tyúkszemként funkcionálnak, szenzitív pontok, amiket ilyen helyzetekben elő lehet szedni: ezt hívom én "konzervatív túlérzékenyeségnek". Mielőtt válaszolnék Krisztián felvetéseire, úgy érzem muszáj itt elidőzni kissé, mert sok mindenre magyarázatot ad.

A konzervatív túlérzékenységről

Tisztában vagyok azzal, hogy a kifejezés maga sértően hangozhat a konzervatív emberek számára, pedig higgye el nekem a kedves olvasó, nem ilyen szájízzel használom és nem kívánom a konzervatív gondolkodású embereket megsérteni vele. Olyan szándékom sincs, hogy lesöpörjem az asztalról a konzervatív látásmódot, hiszen létezik liberális túlérzékenység is, amely más kérdésekben és más okok miatt ugyanúgy előjön az emberekből. Mégis nagyon fontos most megértenünk ennek a túlérzékenységnek a természetét és okait, mert nagyon sok konzervatív szellemiségű írás és üzenet motorjaként funkcionál, és igazi hajtóereje bizony nem más, mint a félelem.

A konzervatívok túlérzékenysége alapvetően a Biblia és a keresztény hit stabilitásának megőrzéséről szól, annak a féltéséből ered, hogy ha kicsit is megengedjük magunknak a "luxust", hogy felvessünk bizonyos problémákat, kérdéseket, dilemmákat, azzal olyan ösvényre tesszük a lábunkat, ami végül a Szentírás tekintélyének rombolásához, következésképpen a keresztény hit inflálódásához vezethet. A konzervatív túlérzékenység végső soron ebből a félelemből és aggodalomból fakad. És ez bizony nem feltétlenül rossz. Legalábbis, mindenképpen van benne igazság: a posztmodern kontextus, a nyugati világ szekularizációja, az egyházak térvesztése mind-mind azt mutatja, hogy a Biblia tekintélye csökken a társadalomban, és tegyük hozzá, sajnos a hívők körében is. Vannak aztán, akik végképp elfordulnak a kereszténységtől, mások megpróbálnak egy halva született progresszív teológiát kidolgozni, hogy azért ne teljesen sodródjanak el a tűz közeléből, megint mások kilépnek az egyházból  és összegrundolnak maguknak valamilyen személyes hitportfóliót. Ezek a jelenségek együttesen ugyanabba az irányba ösztökélik a konzervatívokat: az ajtót még jobban be kell zárni és reteszelni, a határokat szorosabban meg kell vonni és ahol csak felüti a fejét valamiféle tünete a romlásnak, azonnali vírusirtásra van szükség. Ez áll a hátterében a felcsattanó türelmetlenségnek és tiltakozásnak, amit a hit megvédésének szándéka ösztönöz.

Noha érzékeljük ennek a látásmódnak valamiféle jogosságát, talán az is világossá válik, hogy egy idő után iszonyú görccsé tud ez válni. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha állandó háborúban él a valósággal, beszorulva egy izolált barakk falai közé, és ami még rosszabb: hosszú távon mindez megfojtja az innovativitást, a kérdésfeltevést, de még az őszinteséget is, amire pedig az eleven hitnek elengedhetetlenül nagy szüksége van. Vagyis: miközben a konzervatív logika folyamatosan védekezik a kívülről jövő rossz hatások ellen és igyekszik bezárkózni, nem igazán mutat érzékenységet, hogy észlelje az emiatt belülről támadó és erjesztést generáló trendeket.

Ez a hitvédő attitűd aztán elvezet olyan jelenségekhez, amelyek K. cikkeiben látványosan megmutatkoznak. Például amikor a szerző asszociálni kezd bizonyos dolgokra a félelmei miatt és szakadatlanul projektál egy csomó dolgot, amiről az ember egyébként nem beszélt. Így jutunk el az őseretnek Markiónig, a réten ugrabugráló bárgyú Jézusig, és az Ószövetség "leértékeléséig" - melyekről egy árva sor nem szól az én cikkeimben. Sőt, K. most már azt is tudni véli velem kapcsolatban, hogy látens állításom szerint a 19. század előtt senki nem is értette a Bibliát. Mondani sem kell, eszembe se jutott ez a gondolat, s mintha ő maga is kicsit visszakozna, azt mondja, szerinte így érthető amit írtam.

Számomra viszont nagyon is ismerős ez a helyzet. Egészen más témák kapcsán szögpontosan ugyanezzel a konzervatív túlérzékenységgel  találkoztam. Írtam egyszer egy bejegyzést az özönvízről, miszerint a bibliai narratívát nem feltétlenül csak szó szerint lehet értelmezni, sőt minden jel arra mutat, ez az áradat nem volt feltétlenül globális és az egész bolygóra kiterjedő mértékű. Az ingerült konzervatív válasz, amit erre a felvetésre kaptam rámutatott, hogy nem szabad az evolúciót beengedni a magyarázatok sorába. No de hát ki beszélt itt evolúcióról? Természetesen senki: megint arról volt szó, hogy a válaszadó a túlérzékenysége miatt egyszerűen beleolvasta a soraimba a törzsfejlődés témáját - mert fél és tart az evolúciótól. A túlérzékenység már csak így működik. Fontos tehát tudatában lenni az ilyesféle projekcióknak, amelyek teljesen félrevihetik egy beszélgetés menetét - úgyhogy akkor inkább azt javaslom, térjünk a valódi tárgyra!

A lényeg: a herem és a dzsihád párhuzamai

K. legnagyobb sajnálatomra egyáltalán semmit sem reagált az előző bejegyzésem tulajdonképpeni témafelvetéseire. Pedig én igyekeztem igencsak konkrét és érthető lenni. Készítettem neki egy táblázatot, ahol egymás mellé tettem az ószövetségi herem és a mai dzsihád legfontosabb vonásait - ahol napnál világosabban látszanak a párhuzamok. Ez volt a bejegyzésem súlypontja, erről szól tulajdonképpen az egész eszmecsere, ez áll a beszélgetésünk igazi fókuszában. Nos, erre a felvetésemre igazán komolyan vehető választ alig kaptam. 

Talán egy felvetés fogalmazódott meg, de az is helytelen: "Ha annyit látunk az egészben, hogy „a Biblia is beszél kézlevágásról, a Korán is, tehát van párhuzam”, az továbbra is súlyos tájékozatlanságra vall". Szeretném akkor kristálytisztává tenni vitapartnerem számára, hogy "nem ennyit látunk az egészben". Sajnálom, hogy ilyen felszínesnek tűntek a szavaim, hiszen én azt igyekeztem érzékeltetni, hogy nemcsak formájában, de tartalmában és vallási céljaiban is hasonló a két szent háború. Próbálok akkor ismét nagyon egyszerűen fogalmazni.

Miért indul el egy ilyen háború az Ószövetségben? Azért, mert Jahve erre felszólítja az ő népét. Miért indul el egy ilyen dzsihád az iszlámban? Allah parancsára és felszólítására, amit a kalifa megtud és így felhatalmazva érzi magát a háború indítására. Miért van szükség háborúra az Ószövetségben? Azért, mert ezzel Jahve megbüntet bizonyos népeket ("betelt az idejük"), elpusztítja őket, és például így adja oda a megígért földet a zsidóknak. Miért van szükség dzsihádra a muszlimoknak? Mert a hitet terjeszteni kell és így kerülnek földterületek muszlim irányítás alá. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a herem során? Nem, Jahve egyenesen megáldja az ilyesmit, ez belefér a szent háborúba. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a dzsihád során? Nem, Allah kérésére történik az ilyesmi, ez belefér a szent háborúba. 

Nos, a sort hosszasan lehetne folytatni. Elképesztő rövidlátás és a dolgok elkenése erre azt mondani, hogy itt csupán a formai megoldásokban van párhuzam. Nem, nem csupán a "kézlevágás" mint aktus hasonlít, a kézlevágás mögötti teológia és indoklás is nagyon-nagyon hasonló, ám természetesen vannak eltérések, hiszen a két vallás (zsidóság és iszlám) nem pont ugyanolyan. Az egész logikája, struktúrája, formája, teológiája paralel.

"Az ószövetségi törvények minden esetben Isten szentségére irányulnak – a bűnt ki kell írtani, mert Isten nem lakhat a bűn között. Ezzel szemben a Korán „világi”, jogi törvényeket próbál lefektetni – vélhetően az Ószövetségből interpretálva –, egyfajta kódexet adva kora társadalmának." - írja Krisztián, így próbálva rámutatni a két vallás közötti hatalmas eltérésre. De ez megint pongyola és nem igazán korrekt kijelentés. Hiszen bár az ószövetségi törvények tényleg Isten szentségét mutatják meg (ebben osztom a véleményét), de ettől még bizony Izrael társadalmának jogi törvényeiként is funkcionáltak. Miért is zárná ki egymást ez a kettő? Tudjuk jól, hogy a törvények az együttélést segítették, rendezték a felmerülő peres kérdéseket, szabályozták a kártalanítás, a helyretétel, de még bizonyos életviteli dolgok működésének rendjét is. A híres talio-elv például ("Szemet szemért...") éppen arról szól, hogy a bűnre érkezett büntetésnek arányosnak kell lennie - ez tipikus jogi megközelítés, mely a zsidó közösségen belüli együttélés szabályozó ereje. Krisztián pechjére tehát még itt is van párhuzam a saria és a Tóra között: mindkettő hoz olyan szociális jellegű szabályokat, melyek a társadalmi együttélés megvalósulását szabályozzák a zsidóságban, illetve a muszlimok esetében. És bizony nemcsak a Tóra jelenti ki Jahve szentségét, de a Korán törvényei is tükrözik egy muzulmán szerint Allah jellemét, aki az "irgalmas és könyörületes".

A helyzet tehát az, hogy a K. által hozott példa újfent balul sül el. Nemhogy nem oltja ki a felvetésemet, de még meg is erősíti azt. Köszönöm a kiegészítést K-nak!

 

Az Ószövetség és annak "puhítása"

Számomra kissé meglepő módon K. mondanivalójának egyik igazi súlypontja egy mellékesnek szánt mondatom köré épül. A korábban már említett bicska mintha itt nyílt volna ki nála leginkább, mivel egyszerűen képtelen megemészteni azt a tényt, hogy vannak olyan interpretációi az Ószövetségnek (mégpedig teológián belül!), melyek próbálják allegorizálva értelmezni a sorokat - én erre használtam a "puhítás" kifejezést. Bevallom, nem feltétlenül értek egyet ezekkel a kísérletekkel - sőt az alapvető hozzáállásom az, hogy felesleges és káros puhává tenni a bárdolatlan ószövetségi passzusokat, nem szabad ezeket "kimagyarázni" és elvontan kezelni, hanem alapvetően úgy kell értelmezni a szöveget, ahogyan előttünk áll. Ám a kissé valóban szerencsétlen "puhítás" kifejezés nem is igazságot kíván tenni a textus interpretációja ügyében, hanem rámutatni arra a jelenségre, hogy főleg a modernkori keresztyénség (és nem csak az) így próbálta befogadhatóbbá tenni az Ószövetség nyersnek és brutálisan tetsző részleteit. Egyébként figyeljük meg, hogy ezt a "puhító munkát" a szószékeken is végezzük: ha egy igehirdető felolvassa például Sámson történetét, aki egy szamárállkapoccsal agyonvert ezer embert, nem foglalkozik sem a narratíva történelmi hitelességével, de nem fogja a gyülekezetnek ecsetelni azt sem, hogy itt a tények szintjén tömeges emberölésről volt szó. Mit fog akkor tenni? Hát, elkezdi "szellemien" interpretálni, vagyis nem szó szerint értelmezni a leírtakat. Átemeli a mai korba, hiszen a mai emberekhez kell szólnia és valami olyasmiről kezd prédikálni, miszerint mi is lehetünk Isten hősei, akiket felhasznál a harcban, meg ha egyedül is vagy, képes leszel győzni a rád támadó erők tömegei felett, Isten akkor is használ ha csak egyszerű eszközeid vannak (mint amilyen a szamárállkapocs) - és ehhez hasonlók.

Vagyis bizony értelmezünk, puhítjuk a durva és véres ószövetségi sztorikat, próbálunk nem a fröcsögő vérre koncentrálni, hiszen azt mégsem mondhatjuk a gyülekezetnek, hogy jön Jahve és egyesével levadássza az ellenségeit, megöli őket, folynak a belek és repülnek a fejek, ezrével halnak meg az emberek. A jámborlelkű mai hívők nagy része a térképről leszaladna, ha egy templomban valaki elkezdene az ilyen sztorik konkrétumairól beszélni, pedig hát valljuk be őszintén, a leírások a szó szoros értelmében mégiscsak erről szólnak...

"Úgy tűnik, a mindenkori keresztyén hívők megbirkóztak az Ószövetséggel a felvilágosodást megelőzően is" - írja Krisztián, ami megint csak egy leegyszerűsítő kijelentés és emiatt természetesen nem igaz. Habár valóban a felvilágosodás után kerül elő a bibliakritika (minden vadhajtásával együtt), és nő meg jelentősen az allegorizáló és ilyen értelemben "puhító" szándék, azért már az ókorban is látunk erre rengeteg példát. Sőt, a Biblia allegorizálási kísérletei éppen a patrisztikához visznek bennünket, itt találjuk meg a gyökereit. Nem keresztény, de zsidó illusztrációja lehet ennek az érzékenységnek az akéda-történet köré gyűlt judaista apokrif irodalom egy része. Tudvalevő, hogy az ószövetségi zsidó(!) olvasók közül sokan egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, hogy Isten olyat kérhet Ábrahámtól, áldozza fel a fiát Izsákot. Ez egész egyszerűen emészthetetlennek bizonyult sok zsidó számára, főleg annak tudatában, hogy Jahve gyűlöli az emberáldozatot. Mit tettek tehát? Olyan apokrif magyarázatokat konstruáltak, melyek igyekeztek "felmenteni" Istent és úgy beállítani a történet fókuszát, ahogyan azt például Jób könyvében látjuk: az igazi főkolompos a háttérben a sátán, aki valahogyan "megbeszélte" Istennel, hogy Ábrahámot szolgáltassa ki ennek a helyzetnek. A szándék világos, a durva történetet "puhítani" kell, hogy befogadhatóbbá váljon. Most nem az a kérdés, mennyire biblikusak ezek a magyarázatok - maga a jelenség érdekes, miszerint már akkor is gondot okozott egy-egy ószövetségi narratíva, mégpedig saját, eredeti, zsidó kontextusában. Így működik a gyomrunk.

A hívők és problémáik

Bevallom őszintén, K. egész válaszírásában ez a mondata ütött szíven leginkább: "De amikor több éve a hit útján járó emberek is problémásnak érzik az Ószövetséget annak véres részletei miatt, és nem értik, hogy mindezek hogyan tükrözik Isten természetét és hogyan illeszthetők be Isten üdvtervébe, akkor vajon mi más lehetne a probléma, minthogy hibás prekoncepcióval közelítenek a szöveghez?"

Nos, én magam ilyen hívő vagyok. Harminc évvel ezelőtt tértem meg, harminc éve okoz problémát a sok véres részlet az Ószövetségben, harminc éve küzdök vele - és akkor ezek szerint ez azért van, mert hibás prekoncepcióval közelítek a szöveghez? Nem értem mit tükröznek ezek Istenből? Nem értem mi az üdvtörténet lényege? 

Nem, azt hiszem nem erről van szó. Ez a szimplifikáció csaknem méltatlan a probléma igazi természetéhez. A kérdés nem az, hol van a helye az üdvtörténetben az Ószövetségnek, még az sem kérdés, mennyire volt véres és erőszakos az ókor, sőt az sem, hogy mit tükröznek Isten természetből az ilyen textusok. A teológiai (nem vallástudományi!) viták teológus és teológus között arról zajlanak, hogyan férhet össze Isten jellemével, jóakaratával, szeretetével és úgy általában az emberi lét normális megélésével a patakokban folyó vér, a gyerekek és csecsemők kiirtása, egész nemzetek elsüllyesztése, sőt csaknem az emberiség száz százalékának vízbe fullasztása. Persze nekem is vannak minderre válaszaim, tudok sok mindent elmondani, lapulnak a zsebemben jobb és kevésbé jó érvek, melyekkel megkísérlem a dilemmát megközelíteni. De ha őszinte vagyok, minden válaszkísérlet bizonyos mértékű űrt hagy maga után. Nem létezik igazi, kerek felelet az ilyesmire. Ráadásul súlyos tévedés, hogy itt simán csak egy teológiai kérdésről beszélünk. Hovatovább azt állítom, ez alapvetően nem teológiai jellegű kérdés!

Nem az, hanem mélyen emberi.

Ez okozza az igazi nehézséget. Próbáltam K.-nak két kemény, de őszinte kérdést feltenni, természetesen ahogyan számítottam rá, elkerülte a válaszadást. A két kérdést ezért ismét felteszem, szerintem egy egyszerű igen / nem válasszal megválaszolható:

1. Egyetért K. azzal, hogy amit a Hamász művel Izraelben, amikor csecsemőket megöl, az helytelen?

2. Egyetért K. azzal, hogy amikor az Ószövetségben arról olvasunk, Izrael csecsemőket megölt, az helyes volt?

Azt gondolom, az első kérdésre minden épeszű ember azonnal és gondolkodás nélkül hangos "igen" választ ad. Szégyellnénk is magunkat, ha nem így tennénk. A második kérdés esetében azonban rögvest megtorpanunk. Nos, tulajdonképpen ennek a megtorpanásnak a természetére kérdezek rá. Ez tényleg csak teológiai jellegű megtorpanás? Hitetlenségből állunk meg? Borzasztó volna, ha ennyiről lenne szó! Nagyon is tudjuk a szívünk mélyén, hogy ez igazából brutálisan emberi természetű probléma, s mivel emberek vagyunk, nem is tudjuk máshogyan megközelíteni, ami teljesen természetes. A belülről jövő feszítő érzéseinket pedig az a paradox helyzet okozza, hogy miközben mélyen elítéljük csecsemők legyilkolását, mégsem akarjuk azt gondolni, hogy Isten hibázott vagy kegyetlen lenne. Ezt a feszültséget aztán mindenki más módon próbálja feloldani (ezért létezik számos teológiai megközelítés) - ám álláspontom szerint van egy olyan út, ami a legkártékonyabb és a leginkább megbetegítő. Ez pedig bizony az, amikor megkísérlünk hallgatni róla, úgy tenni mintha ez a probléma nem létezne, egyszerűen csak hivatkozni az Ószövetség vagy Isten tekintélyére, vagy esetleg jól letolni azokat, akik ezzel küzdenek, hogy bizony már nem itt kellene tartaniuk. K. persze nem tett ilyesmit, és nem szeretnék asszociálni az írásai kapcsán olyanra, amit ő nem mondott. A fentebb említett "konzervatív érzékenységből" azonban sokszor következnek hasonló taktikák. Emiatt is történik meg, hogy emberek csaknem belebetegednek abba, hogy nem mernek őszinte kérdéseket feltenni a gyülekezetekben. Magukban őrlődnek egy ideig, aztán ezt is feladják és végül egyre inkább elmaradoznak az összejövetelekről, már nem veszik túl komolyan a hitüket, végül teljesen elszakítják az Istennel összekötő fonalat.

Befejezésül hadd legyek még világosabb: nagyon szeretem az Ószövetséget. Számomra az egész Szentírás kincs, ahogyan van. Az erős vitaindító és provokatív bejegyzéseim nem az Ószövetség leértékeléséről szólnak, soha nem volt ilyen szándékom, hanem pont ellenkezőleg. Azért vagyok szenvedélyes, mert nagyon is fontos nekem a szöveg. Van egy ószövetségi sztori, amikor Jákob éjszaka küzd egy különös idegennel. Egymással birkóznak, megy a kézitusa, s végül az idegen úgy képes megállítani Jákobot, hogy végleges sérülést okoz neki. Nos, azt hiszem, Isten a mai ember számára sokszor ilyen: különös idegen, aki meglátogatja, s akivel birkóznia kell. Lehet, hogy ezek okoznak valami végleges sérülést is, nem tudom, de azt igen, hogy a küzdelmet elkerülni nem szabad és nem is szerencsés. Sosem lesz értelmes hite annak, aki ezt megspórolja. Inkább birkózom tehát az Ószövetséggel, mintsem diplomatikusan árnyékba vonuljak és úgy tegyek, hogy ezt már sokéves hívő múlt után "nem illik" megengedni magamnak. Azt hiszem a különös idegen sem ezt várja tőlem.

Tovább

Amikor szúr a kinyílt bicska - válasz K.-nak

Nem szép dolog szerintem, amikor egy lelkipásztor-teológus egy másik lelkipásztor-teológust olyan kontextusba helyez, amilyenbe most a református lelkész K. engem helyezett az Evangelikál Csoport oldalán megjelent írásában. Botlása nemcsak az, hogy kritikájában olyan gondolatok sorakoznak, melyeknek semmi köze az általam korábban leírtakhoz (azaz gyakorlatilag a szöveg nagy része kegyes mellébeszélés), hanem az is, hogy olyan színben tüntetett fel engem, ami nagyon nem jellemző rám.

Annyit mindenképpen el kell ismernem (amit az eredeti bejegyzésemben egyébként meg is tettem), hogy valóban bicskanyitogatónak tűnhet a gondolat, miszerint a mai iszlám országok atmoszférája hasonlít az ószövetségi zsidóság világára. Még konkrétabban: amit ma a dzsihád kapcsán látunk az arab országokban, az bizony emlékeztethet bennünket arra, ahogyan az Ószövetség a herem-et, vagyis a zsidóság "szent háborúját" ábrázolja. Tudom, szörnyű ezt hallani, kényelmetlen a kabát, szorít és nem is túl divatos. Csakhogy igaz. Az állításomat most is helyénvalónak érzem és természetesen továbbra is fenntartom - sőt, annyira egyértelműnek látom, hogy szinte kínosnak vélem megmagyarázni is. Ám azért, hogy a kép teljesebb legyen, tisztelettel ajánlom vitapartnerem figyelmébe az alábbi párhuzamokat a dzsihád és a herem között - és ezek csupán példák, többet is írhattam volna:

A fenti táblázat tartalmát úgy lehetne talán egy mondatban visszaadni, hogy a herem és a dzsihád tulajdonképpen egy szellemi alapokon álló fizikai harc. Rituális tett, amely Isten / Allah szándékaiból kezdődik, az ő akaratának megfelelően kell végigcsinálni, és a következményei egyaránt fizikaiak és szellemiek lesznek. Itt és most nem igazságot akarok tenni közöttük, hanem pusztán felhívni a figyelmet azokra a pontokra, ahol igencsak összecsengenek.

Természetesen az ókori zsidóság és a mai iszlám között nemcsak a szent háborút tekintve találhatunk párhuzamokat, hanem a törvény szigorát is ide tehetjük. Erre írtam példákat a korábbi bejegyzésemben, nincs kedvem ezeket megismételni. Egyetlen összegző mondatot engedjen meg nekem az olvasó: mind a saria, mind az ószövetségi törvény esetében érzékelhetünk egy mai nyugati miliőhöz képest igencsak szigorúnak és keménynek nevezhető hozzáállást. Erős megtorlások sorakoznak mindkét helyen - erre említettem példaként a kéz levágását lopás esetén, vagy éppen a megkövezést házasságtörést követően. Egy mai modern, nyugati kereszténynek is nehezen befogadható mindez - hogy miért, arról mindjárt le fogok írni néhány gondolatot, de hadd térjek most rá vitapartnerem konkrét írására.

Nos, bevallom őszintén, nem igazán volt világos számomra pontosan mivel vitatkozik a fentieket tekintve K., ahogyan az sem, teológus létére hogyan nem böki ki a szemét a teljesen egyértelmű párhuzam? Ám ahogy belekezd a nekem megfogalmazott felvetéseibe, rögvest világossá válik, hogy itt a megszokott "konzervatív túlérzékenységgel" van dolgom és semmiképpen sem szakmailag komolyan vehető kritikával. Kinyílt a bicska a zsebben és most bizony őt szúrja belülről.

Az érzelmek pedig jönnek. K. belekezd egy teljesen felesleges okoskodásba arról, hogy márpedig az Ószövetséget nem kellene lebecsülni az Újszövetséghez képest, falra festi a Markión-ördögöt is,  keserűen ecseteli milyen csekély a mai emberek ismerete az Ószövetségről, illetve kifakadó stílusban beszél arról, hogy milyen fárasztó a réten szökdécselő, felvizezett-hippi Jézus imidzse, aki mindig bárgyú módon a szeretetről beszél. Őszintén zavarbaejtő ez a hosszas gondolatömleny számomra, mivel egyetlen ponton sem érintkezik sem az általam leírtakkal, sem a szándékaimmal. Nincs köze a konkrét témához, viszont erős projekció, ami a felvetésemből kiolvasni vél valamit, amit én nem akartam beleírni. A bosszantó ebben az, hogy ettől függetlenül mégis az én cikkem kapcsán hozza elő K., így akarva-akaratlanul azt a képet sugallja rólam, mintha én bármikor is leértékelni kívántam volna az Ószövetséget, bármikor is tagadtam volna az emberek bibliai tudásának hiányát, vagy bármikor is egyetértettem volna a bárgyú módon szeretetről beszélő Jézus-képpel. K. ebben a hamis fénytörésben láttatja a cikkemet - persze ha valaki elolvassa amiről írtam, az nem fogja komolyan venni mindezt.

Aztán váratlanul előkerül a szövegből egy őszinte felvetés, mégpedig amikor K. elismeri, hogy "egy átlagos mai keresztyén számára az ószövetségi passzusok egy része megemészthetetlen." Az ember arra számítana, hogy ezt majd egy kicsit tépelődő-problémaelemző gondolatmenet követi, valamiféle mélyebb küzdelem a témával. Hiszen a mai teológiában hemzsegnek a könyvek, a viták, a felvetések az egyébként olyan konzervatív szerzők tollából is - hogy csak egy példát említsek -, mint Paul Copan, aki több kötetet jegyez a kérdésekről. Egyébként magam ugyancsak írtam itt a blogban egy komplett sorozatot, ahol bemutatok négyféle álláspontot is arról, hogyan közelítsünk a keménynek és erőszakosnak tűnő ószövetségi passzusokhoz (a nyolcrészes sorozat utolsó része, benne a korábbiak elérhetőségeivel itt olvasható).

Nincs azonban semmiféle problémamegfogalmazás vagy igény sem a mélyebb utánanézésre. Csak egy kurta mondat: "Ez viszont nem az Ószövetség hibája." Aztán meg egy ilyen: "A probléma ott gyökeredzik, hogy hibás szemüvegen keresztül próbáljuk olvasni a Szentírást, jelen esetben az Ószövetséget, de ebből fakadóan az Újszövetséget is." Vagyis értsük jól, egyszerűen az a helyzet, hogy hibás a szemüvegünk és tulajdonképpen az egész Bibliát rosszul olvassuk. És ennyi. De tényleg ennyi? Aligha.

Nos, kétségkívül lehet rajtunk rossz szemüveg is, de ennyivel lerendezni a kérdést szerintem finoman szólva szakmaiatlan és felületes. Persze eleve a felütés is pongyola: hiszen miért kell "hibást" keresni és dönteni ebben a kérdésben? Nem lehet, hogy egyszerűen az a helyzet, a világ nem állt meg az Ószövetség miliőjében és keretei között? Ez azért gyanúsan igaznak tetszik. Más kultúrában élünk, más időben, több ezer kilométerre és több ezer évre az Ószövetség világától, és ez nem hiba, sem a szövegé, sem a miénk, hanem szimplán körülmény, adottság, tény, ami okozhat a megértésben komoly nehézségeket. Nem azért, mert Isten fölé akarunk kerekedni és számonkérni "mit művelt" az Ószövetségben, hanem azért, mert a saját korunk emberei vagyunk, amit viszont nem kell meggyónni, mert természetes állapot. Az idegenkedés ezért nem feltétlen vérlázító istentelenség és Markión szellemének megidézése, hanem csaknem magától értetődik. Bocsánat: én azt a keresztényt tartom betegnek, akiben soha egy kérdés sem merül fel, amikor csecsemők és nők megöléséről olvas az Ószövetségben - és nem azt, aki nem feltétlenül lázadó szándékból próbál ezzel foglalkozni. Feltételezek két dolgot, lehet hogy mindkettőben tévedek: K. szerintem felháborodik, amikor arról hall a hírekben, hogy a Hamász csecsemőket fejez le Izraelben - és nem háborodik fel, amikor arról olvas az Ószövetségben, hogy Isten áldásával csecsemőket öltek meg Izrael fiai. Nos, ez bizony azért így igencsak paradoxnak hangzik, olyan kérdés amivel foglalkozni kell, amire nekünk keresztényként valamit válaszolnunk kellene - nem istentelen vagy blaszfém felhorkanásból, hanem mert belülről feszítenek bennünket az ilyen jellegű kérdések, ami tökéletesen normális jelenség. (Egyébként pedig ajánlom Copan "Did God Really Command Genocide?" című könyvét, ahol pontosan ilyen kérdésekre keres feleletet.) Nem lehet és nem is fair mindezt annyival elintézni, hogy rossz szemüveg van az orrunkon.

K. kritikájának második fele mintha hozna valamiféle relevanciát az általam írottak kapcsán, de megint csak hamis a beállítása: azt írja nekem, kár a Koránt összehasonlítani az Ószövetséggel - noha én nem a Koránt és az Ószövetséget akartam írásomban összevetni (erre ott van például Joachim Gnilka kiváló könyve!), hanem az Ószövetség világát és a mai iszlám bizonyos vonásait. Ez volt a bejegyzésem elsődleges szándéka, vagyishogy a mostani muszlim országok mutatnak pont olyan jelenségeket, amilyenek az ószövetségi időkből ismerősek. A Korán leginkább úgy került elő, hogy a szövege rokonnak tűnik stílusában egy kemény ószövetségi-prófétai könyvvel - amit egyébként nemcsak én állítok, hanem az összehasonlító vallástudományban is előforduló gondolat.

Innentől kezdve teljesen okafogyottak a szerző megjegyzései arról, hogyan volna helyes megközelíteni az Ószövetséget és mennyire megmutatja nekünk Krisztust már az ószövetségi szövegkorpusz is. Mivel ennek senki és sehol nem állította az ellenkezőjét, a kissé elkeseredett magyarázkodás végképp zátonyra futtatja az egész írást és hangos önmonológgá válik, ami ismét csak sehogyan nem érintkezik az általam megjelenített témával. Ennek tulajdonképpen örülnöm kellene. A talajvesztett kritika csak azt támasztja alá számomra, hogy a cikkemben leírtak relevanciáját és legalábbis a felvetés jogosságát nem sikerült vitatni. És ha ezt nézzük, hát bizony inkább tartozom hálával lelkésztársamnak, mintsem veretes ellenvéleménnyel. Hát akkor legyen ez inkább a vége: soha rosszabb kritikust, soha rosszabb kritikát, kedves K.!

Tovább

Görbülés

Ha ugyanazok a tünetek újra és újra jelentkeznek, talán nem túlzás kijelenteni, hogy valami szívós betegség rágja a testünket - azaz jelen esetben az egyház testét. Ezekben a napokban a Divinity blogon zajlik egy kisebb polémia, melyet a Felszabtér egyébként kiváló és frissen publikált interjúja váltott ki Tóth Sára néhány kijelentése kapcsán. Nemcsak Szabados Ádám írása, hanem az azt követő kommentek is olyan benyomást keltenek bennem, mintha már megint az ismerős tüneteket látnám.

Engedje meg nekem a kedves olvasó azt a szemtelenséget, hogy tegyek néhány általánosító kijelentést arról, hogyan látom a mai nyugati kultúra szellemi légkörét, és benne az erre reflektáló kereszténységét. Tudom, első olvasatra úgy tűnik, ennek az égvilágon semmi köze a szóban forgó kérdéshez a fent említett vitáról. Hadd kérjem kicsit mindannyiunk türelmét, természetesen el fogok jutni a lényeghez!

De nézzük most elsőként a nyugatot. Ha madártávlatból kell szemlélődnöm, akkor azt mondom: a nyugati trendek a szekularizmus növekvő térhódítása felé mutatnak - egyszerűen szólva még nagyobb kanál szabadság és világiasság kell, és még kevesebb spiritualitás, pláne egyház. Magyarország a jelenlegi politikai berendezkedés miatt még próbálja bizonyos területeken lassítani egyes folyamatok nyugatról való "betörését" (gondoljunk példának a melegházasságra), de mindannyian tudjuk, már csak idő kérdése, hogy ez változzon. Miközben a politikai kereszténység gátakat emel a nyugati trendek előtt és kapun kívül tartja azokat, kapun belül szerintem sokak szemében erodálja a kereszténység hírnevét. Ez egy másik téma, amibe nem kívánok most belekezdeni, de a teljes képhez szerintem hozzátartozik.

Tehát a nyugati kultúra egésze egyre szekulárisabb, viszont én úgy vélem, ebből következően mélyülő értékválságban is van, kiüresedetté, céltalanná, megfenekletté válik. Úgy gondolom, ez a szekularizmus velejárója, ami a vallásos gondolkodással együtt járó funkciókat képtelen betölteni és igazi életválaszokat adni. Így jutunk el egy olyan társadalomhoz, ami tele lesz korszerű, de boldogtalan emberekkel, akik állandóan szoronganak, bizonytalanok és zabálják az önmenedzselésről szóló könyveket, okosságokat, de közben soha nem találnak igazi válaszokat a kérdéseikre. A nyugat értékvesztése persze jó lehetőséget kínálna az egyház számára. A kereszténység teleologikus valóságban hisz, célorientáltan gondolkodik, határozott értékeket képvisel és hirdet, ráadásul az a Krisztustól kapott megbízása, hogy az evangéliumot adja tovább, ami jó megoldás értékválságokra. Ám az egyház - látva a nyugati világban a saját térvesztését - nem a válaszokat prédikálja, hanem inkább a kármentéssel van elfoglalva. Magyarul: nem az üzenetünkkel megyünk előre, hanem próbáljuk lassítani a hátramenetelünket. Ezt a kármentő akciót pedig kétféle módon tesszük. Egyrészt, behúzzuk a kéziféket - így próbálva megtartani ami még a miénk -, másrészt próbálunk hozzáigazodni a világhoz, hátha megnyerők leszünk. Az egyik kármentő csapat jelszava valami ilyesmi lehetne: "Ne adjuk fel, amiben eddig hittünk a kultúra nyomása alatt!", míg a másik csapat mintha ezt kiabálná: "Ha elveszítjük a kapcsolatot a kultúrával, mindent elveszítünk!"

A fentebb említett polémiában Tóth Sára kapcsán mintha ennek a két kármentő próbálkozásnak a képviselőivel találkoznék, amikor összecsapnak egy-egy kommentmenetben.

Az egyik, amit erről a helyzetről mondani szeretnék, hogy iszonyú bajnak tartom a két kármentő csapat törzsi háborúját - mert bizony az van közöttük. A kétféle szemlélet ugyanis java részt integrálható és mindkettőben sok a helyénvaló elem. A kultúra őrlő hatásait balgaság lebecsülni, mindazonáltal emiatt beletemetkezni valamiféle permanens kulturkampfba ugyanilyen ostoba tett. Miért ne lehetne úgy próbálkozni a kultúrához való kapcsolódással, hogy közben szűrjük a kívülről jövő hatásokat? Nem értem. Az egyik oldal nem akar szűrni, a másik oldal nem akar kapcsolódni. Ehelyett folyton egymást lődözik.

Viszont van olyan, amit kár lenne tagadni. A kultúrabarátság könnyen feledteti velünk, hogy azért igenis vannak dolgok, amelyek a két szekértábor között nem szintetizálhatók. Ennek oka pedig (tetszik vagy sem) az a trivialitás, hogy az egyház hite alapvetően a Szentírás kijelentésein nyugszik, ami felette áll minden törzsi logikának. Nincs az a befogadó, integratív, konstruktív látásmód, ami bizonyos kijelentéseket jóindulatúan beépít a maga világába, ha azok kibékíthetetlen ellentétben állnak a Szentírás szellemiségével. Igyekszem egyszerűbben fogalmazni: ha valamit a Szentírás világosan tanít, akkor nem konzervativizmus vagy liberalizmus, maradiság vagy haladó szellem kérdése, hogyan viszonyuljunk hozzá. Ha azt írja a Biblia, hogy a padlizsános szendvicset szereti az Úr, ellenben a tonhalasat nem, akkor ez azt jelenti, hogy a padlizsános szendvicset szereti az Úr, és a tonhalasat nem. Tisztában vagyok vele, hogy a bibliai helyzetek nem mindig ilyen egyszerűek - ellenben azt is látom, amikor mégis azok, azt a kultúrabarát oldal előszeretettel túlbonyolítja. Ha a kultúra a tonhalas szendvics pártját fogja, akkor azonnal beindul a késztetés, hogy mi is így tegyünk. Nem mondom, hogy gonoszság van ebben a szándékban, mert úgy gondolom nincs, sőt azt is elhiszem, jószándék motiválja. Reflexből is jöhet, abból az ösztönzésből, hogy szeretnénk kedves keresztények lenni és megtalálni a hangot a kultúrával. De a helyzet az, ha olyan dolgokban akarunk kapcsolódni a kultúrához, amiben nem lehet, az mindig megbosszulja magát.

Az egyház ugyanis ilyenkor túl sokat görbül. És ahelyett, hogy a kultúra vállon veregetné, mint szövetségesét, csak a csatlósát fogja látni benne, a pincsijét, aminek bármikor füttyenthet egyet, az pedig a lábához szalad és boldogan csóválja a farkát.

Én nagyon szeretem a nyugati kultúrát, de a nyugati kultúra most nagyon beteg. Olyan kulturális világban élünk, ami az átlagon felüli elkötelezettséget automatikusan fanatizmusként címkézi. De ez nem azt jelenti, hogy akkor fanatikusok is vagyunk - hanem azt jelenti, hogy a kultúránk már nem tud mit kezdeni azzal, ha valakinek átlagon felüli meggyőződése van. Vajon mit szólna a kultúra egy Illéshez, Elizeushoz, Pál apostolhoz? Gyanítom, hogy elmebetegnek nevezné őket, valláskárosultaknak, akik egy szerencsére porlepte kor messzi figurái. Mi viszont nem gondolkodhatunk így és nem azért, mert maradiak vagyunk, hanem mert átlátunk a kulturális trendeken és a korszellemen. A kultúrát szeretni szerintem azt jelenti, hogy érdekelt vagyok a sebei gyógyításában, a felépítésében, a helyreállításában - és ennek első lépése talán az kell legyen, hogy rámutatok hol is vannak ezek a sebek.

A Tóth Sára interjú révén kibontakozott beszélgetést szem előtt tartva én is azt látom elsődleges ügynek, hogy óvatosnak kell lennünk mindenféle befogadás és elfogadás kapcsán. Végső soron nem az a fő kérdés, hogy nyitottak legyünk-e a homoszexualitás legitimizációjára az egyházon belül, hanem az, hogy bármiféle nyitottság a kultúra adott trendjeire milyen visszavonhatatlan változásokat okozhat az egyház testén belül? Görbüléshez vagy egyenességhez vezet? Meglehet, a befogadás közelebb visz bennünket a kultúránkhoz - de közben nem kerülünk-e távolabb az Istenünktől? Azt hiszem ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kell megválaszolni mindenféle ajtónyitás előtt - mert ha ajtónyitás után tesszük, már késő lesz bánkódni.

Tovább

Minek vitatkozni a feltámadásról?

Utálom a veszekedéseket, de szeretem a jó vitákat - és őszintén szólva tetszik nekem az, amit a kifejezetten keresztény Templeton Alapítvány csinál "The Big Conversation" címszó alatt. Az immáron harmadik évadjánál járó vitasorozat legfrissebb műsorában Justin Bass és a kitérése óta nagyon népszerűvé vált Bart Ehrman ültek le a kisasztalhoz, hogy Jézus feltámadásáról beszélgessenek. Az egész szerintem nagyon tanulságos, és nemcsak a vita tárgyát illetően az.

Biztos vagyok benne, hogy akik kicsit is figyelemmel kísérik a teológiai természetű disputákat, már csontig rágott és unalmas témaként gondolnak a Krisztus feltámadása körüli kérdésekre. Jó magas könyvrakást készíthetnék, ha egymásra halmoznánk a filozófiai-teológiai köteteket, melyek a vitákat bemutatják - az egyik legalul lévő kötet talán N.T. Wright-tól lehetne a The Resurrection of the Son of God, amely nagyjából nyolcszáz oldalon át taglalja a feltámadás minden kis részletkérdését. Szóval, teljesen megértem, ha valaki a kezét tördelve felteszi a kérdést, ugyan mi a relevanciája még mindig ennek az egésznek, mi értelme van egyáltalán hitbeli tételekkel vitatkozni, és akad-e bármi, amit még nem mondott el senki feltámadásügyben? Szószaporítás helyett mindenki higgyen, amiben akar, nem érdemes ilyesféle problémákkal bíbelődni.

Nos, Bart Ehrman és Justin Bass vitája számomra mégis lehelt némi életet az egészbe, pedig - ez lehet, hogy most alaposan meglepi az olvasóimat - egyértelműen azt éreztem, hogy a szkeptikus Ehrman vitte el a pálmát, ő szerepelt jobban, ő fogalmazott meg jobb felvetéseket és nem utolsó sorban ő viselkedett úriemberként a sokszor szavába vágó és türelmetlen Bass-szal szemben. Ugyanakkor az érvei számomra egyáltalán nem voltak meggyőzőek.

A vitát nem akarom hosszasan ismertetni, meg lehet tekinteni a belinkelt videóban, de néhány érvet kiemelnék belőle. Ehrman szerint különbséget kell tenni aközött, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból vagy szemtanúk csak állítják azt, hogy Jézus valóban feltámadt. Természetesen nem vitatja, hogy emberek előhozakodtak azzal, látták a feltámadt Jézust - de hogy mit láttak valójában, azt mi itt és most nem tudhatjuk pontosan, hiszen a bibliai beszámolók nem sok dolgot árulnak el a jelenségek részletkérdéseiről. Ehrman szerint Jézus feltámadás utáni megjelenései és az ezek köré gyűlt szemtanúi beszámolók nem megbízhatóak, vagyis ha megbízunk bennük, akkor ilyen alapon más hasonlóan bizarr jelenségeket átélő szemtanúk beszámolóiban is meg kellene bíznunk. Az emberek például Mária-jelenésekről is beszélnek, egyesek földönkívülieket látnak, vagy éppen a halott szeretteik jelennek meg nekik. A mormonizmus alapítója, Joseph Smith ugyancsak szemtanúkra hivatkozik hiszen megmutatta legalább négy embernek azokat az aranylemezeket, melyeket állítólag egy Moróni nevű angyal adott át neki - egyenesen Istentől. 

A szemtanúk beszámolóin alapuló csodálatos élményanyagokból bőséges a rendelkezésre álló mennyiség - és mégsem hiszünk ezeknek, nem tartjuk elegendőnek őket. Bass választöredékeiben ugyanakkor helyesen mutatott rá arra, hogy a Mária-jelenések tipikusan olyan környezetben történnek, ahol elvárják az emberek, hogy ilyen élményekben részesüljenek. A helyzet hasonló a mormonizmussal kapcsolatban is - Joseph Smith eleve az egyházakban csalódva kereste a lehetőségét, hogy Isten szóljon hozzá, tehát elvárta Isten megjelenését. Az első századi kereszténységben azonban senki nem számított arra, hogy valaki egyszercsak feltámad a sírból: az alapvető elképzelés a platonikus dualizmusra emlékeztetően az volt, hogy a test halálával a lélek távozik és az elhunytak "valahol máshol" élnek tovább. A kutya sem számított arra és nem is várta el, hogy egy keresztre szegezett ember visszatér a halálból. Az emberek mindenfélét kiolvashatnak az evangéliumi szövegből, mindazonáltal azt nehéz nem észrevenni, hogy Jézus közvetlen tanítványai meglehetősen szkeptikusak voltak a feltámadással kapcsolatban és nem igazán hitték, hogy ilyesmi megtörténhet. (Ezért is tartom hibásnak Ehrman válaszérvét az apokaliptikus júdaizmusról, ami egyébként önmagában izgalmas témának tűnik!) Pál apostol mindennél jobb példája ennek, hiszen ő nemcsak hogy nem várta el Jézus feltámadását, hanem kifejezetten ellenszenvesen viszonyult a keresztény tanításhoz és tűzzel-vassal üldözte azt. Ehrman szerint viszont éppen Pál ellenségessége lehet a magyarázat a látomásaira: elvégre rengeteg pszichológiai elemzés született már arról, mi történhet valakivel, aki bűntudatot érez a tettei miatt  és ezért végül megbánva megtér ezekből a bűnökből. Talán Pál is megbánta, hogy embereket bántott és úgy érezte, az a Jézus szólítja meg, akinek a mozgalmát inzultálta. Ez egy jól hangzó érv, csak kár hogy nem igaz: legalábbis az Apostolok Cselekedetei szövegében egyáltalán semmi nem utal arra, hogy Pál bármiféle bűntudatot érzett volna miközben üldözte a hívőket. A történet háromszor is le van írva különféle verziókban, de a lényeg mindegyikben ugyanaz: Pált teljesen váratlanul érte, ami vele történt, nem hajtotta az élménykeresés és még csak porszemnyi megbánás sem. Nem kereste Jézus társaságát, sem a hívőkét - pont azért jutott el a megbánásig, mert Jézus találta meg őt. 

A fenti eszmefuttatások csupán kiragadott részletek a beszélgetésből. De minek egyáltalán vitatkozni a feltámadásról? Hadd beszéljek most egy kicsit erről a kérdésről.

Azon túl, hogy a vita még más érdekes területekre is ráirányította a figyelmem, megint kiderült számomra, hogy nem elegendő egy álláspontot képviselni, de azt jól is kell tenni. Míg Ehrman érvei nekem foghíjasak voltak, mégis roppant meggyőzőnek tűntek - mert az ő egyénisége, retorikai adottságai és hozzáállása együttesen súlyt adtak a szavainak. Bass pedig mintha néha csak hebegett-habogott volna, holott feldobott számos jogos kérdést és ellenvetést, de állandóan belekotyogott partnere mondanivalójába. Ezzel a hozzáállással pedig többet veszített, mint talán ő maga gondolná. Valószínű ugyanis, hogy az emberek rövid idő elteltével alig fognak emlékezni a vita érveire - de azt nem felejtik el, ki milyen volt a beszélgetés során. Véleményem szerint a vitában Ehrman volt a jobb, de Justin Bass-nak volt igaza.

Pontosan ide akartam kilyukadni. Már hallom a hangokat magam körül. Ezek a hangok azt mondják, hogy én elfogult vagyok keresztényként, ezért állok inkább Bass oldalára - hívőként nem is tehetek máshogyan. Igaz ez? Hát persze, tényleg elfogult vagyok! De azt látom, elfogult az is, aki nem keresztényként gondolkodik erről a kérdésről és minden erejével szembefeszül Jézus feltámadásával. Nem hiszem el ugyanis, hogy valaki pusztán a "tények tisztelete" miatt érvel a feltámadás ellen. Sokkal többről van itt szó. Mindannyian érezzük a bőrünk alatt, hogy a feltámadás nemcsak magáról a feltámadásról szól: ha ugyanis valaki levonja azt a következtetést, hogy Jézus feltámadt a halálból, abból túl sok minden következik, amit viszont elkerülni igyekezhet. Egyszerűbben szólva, ha az ember egy gondolkodási folyamat nyugvópontjaként nagyobb valószínűségnek látja a feltámadást, mint minden más magyarázatot, úgy nincs oka arra, miért ne legyen keresztény.

És ebből nekem megint megjelenik egy újabb probléma, ami viszont az ilyen viták súlyát gyengíti meg. Nem hiszem ugyanis, hogy Isten bármikor is megengedné olyan perdöntő érv felbukkanását, ami jelentősen plauziblissé, csaknem tagadhatatlanná tenné Jézus feltámadását. Ahogy azt sem hiszem hogy a szkeptikus oldal ledob majd egy atombombát ebben a kérdésben, ami minden további lehetőség és felvetés előtt bezárja az ajtót. Ha jönnek is erős szkeptikus érvek, azokra a vitában előbb-utóbb születnek keresztény válaszok - amire persze újabb ellenérvek érkeznek és azok újabb keresztény feleletekhez visznek... Másként fogalmazva úgy vélem, a mérlegnek mindig középen kell maradnia. A vita lezáratlan és az is marad. A keresztény hit természetéből fakad, hogy Istenhez nem lehet eljutni pusztán kognitív úton valamiféle kérlelhetetlen logikai gondolatmenet kapcsán - mert a bennünk kiformálódó hit megszületése sosem úgy történik, hogy azt "beleérveljük" a másik emberbe. Nem véletlenül mondta annak idején Spurgeon, hogy felesleges a fejet tömni, ha a szívet szeretnénk megnyerni.

És mégis, mindenképpen van annyi haszna az ilyen vitáknak, hogy segítsenek a mérleg középen tartásában, felhívják a figyelmünket számos izgalmas részletproblémára és újra rávilágítsanak arra, melyek azok az igazán elementáris kérdések, melyek köré akkor is megszervezzük az életünket, ha soha le nem zárjuk ezeket. Úton lenni sokszor magával ragadóbb, mint megérkezni.

Tovább

A bűn-kegyelem komplementer logikája

Ahogy az előző írásaimban már utaltam rá, az éppen zajló megváltásvita egy nagyobb kép kisebb puzzle-darabja. Bár hosszasan és elmélyülten nézegethetjük ezt a darabkát - jelesül Görbicz Tamás tévedéseit -, de a nagyobb kép áttekintése mégis lényegesebb és messzebbre mutató következményeket hordoz. A Budapesti Autonóm Gyülekezet (Görbicz közössége) saját honlapján olyan evangéliumról beszél, ami kegyelem központú: ez önmagában rendben is lenne - mégis van egy keserű gyümölcse az elmúlt évtizedek tapasztalatai fényében a kegyelem emlegetésének...

Bevallom őszintén, nekem az evangélium inkább kereszt-központú, és ennek oka igen egyszerű. A keresztben ugyanis egyszerre látom a kegyelmet és az igazságot. A bűngyűlöletet és a bűnbocsánatot. A halál lesújtó erejét és a győzelem kárpitszaggató képét. Éppen ezért a kereszt maga számomra olyan, mintha egyesítené magában, amire az embernek igazán szüksége van: igazságra és szeretetre, bűnbánatra és kegyelemre. A kereszt összeköti egymással a bűnt és a kegyelmet.

Az elmúlt évtizedekben azonban teljesen felborult ez az egyesített kép. Egyesek megfogják az egyik komponenst - az isteni igazságot vagy az isteni kegyelmet - és a keresztet alárendelik az így kiválasztott fragmentumnak. Mostanság ez a privilegizált komponens a kegyelem lett, minden erről szól. Nehéz persze elképzelni, minek lenne szükség kegyelemre, ha nem értjük milyen állapotban vagyunk és főleg azt nem értjük, mit szól Isten ehhez az állapotunkhoz. Nem világos, sőt teljesen okafogyott a kegyelemközpontú gondolkodás, amennyiben az ember bűnre hajló természetének tanítása nincs markánsan és komoly hangsúllyal kiemelve. Márpedig egyszerűen azt látom, a kegyelemközpontúság ma nemcsak annyit jelent, hogy szeretjük hangsúlyozni a kegyelmet, hanem legalább annyira azt is, hogy nem szeretjük hangsúlyozni a bűnt. 

A kegyelemközpontú észjárásban ez a két komponens - bűn és kegyelem - komplementer-logika szerint működik: amennyivel növeljük az egyik szerepét, annyival csökken le a másiké.

Ha túl sokat beszélünk a kegyelemről, túl kevés idő marad a bűnre - vagy akár fordítva. És pontosan ez történik manapság. A komplementer-logikának azonban mindig vannak következményei. Azok a tanítók akik az egyik vagy másik irányba tolják el a csúszkát, furcsa tanítványokat nevelnek ki maguk után. Ha a bűnre esik a fő hangsúly és ezzel párhuzamosan lecsökken a kegyelem artikulációja, ez tipikusan a törvénykező légkör kialakulásához vezet. Ha a kegyelemre esik a hangsúly és a bűnre pedig csekély figyelem hárul, az pedig a törvénynélküliség, vagy inkább szabálynélküliség útja lesz. Most utóbbi a tipikus trend, ezért ezzel foglalkozom.

A kegyelemközpontú hívők a komplementer-logika miatt az olyan témákat, mint Isten haragja, ítélete, a bűn súlyos hatásai kétféle módon kezelik. Egyrészt, az Ószövetség lapjaira száműzik, amivel azt kívánják hangsúlyozni, hogy ezek rég letűnt korok kellékei. Másrészt, szimplán a Sátán tevékenységei közé sorolják, hiszen a harag vagy a bűn könnyedén összefüggésbe hozható a személyével. A lényeg mindkét esetben ugyanaz: elegendően messze kerüljenek, olyan messze, hogy már semmilyen érintkezési pontunk ne legyen velük, hiszen a Sátánhoz nincs közünk, de az Ószövetség világa is igen távoli. Kialakítottunk klasszikus szófordulatokat, melyekkel ezt az attitűdöt erősítjük, ezeket mindannyian ismerjük: "mi már nem a törvény alatt élünk", "igen, DE Isten szeret minket" vagy "bocsánat, de nekem újszövetségi hitem van". Természetesen a komplementer módon túltolt kegyelem-hitből sem tűnik el teljesen a bűn témája, de annyira marginális kérdéssé válik, hogy igazából súlytalan lesz. A bűnről inkább meta-szinten beszélnek, filozófiai fogalomként és a lehető legáltalánosabban ("valahol mindenki bűnös"). Abban a pillanatban, ha konkrét bűnökről esik szó vagy esetleg valaki konkrét bűnéről, az már teljesen elfogadhatatlan, az már súlyos ítélkezés, abuzálás és szellemi erőszak lesz, ami "megnyomorítja" és "tönkreteszi" az embereket, és amiből hosszas lelkigondozói folyamatban gyógyulni szükséges.

Az extrém és egyoldalú kegyelemközpontúságnak persze a hétköznapi hitéletben is rengeteg rossz gyümölcse van. Az egyházban lévő emberek tűrőképessége tapasztalatom szerint a nulla közelében stagnál. Nem tetszik valami a gyülekezetben? Elmegyek máshova. Valaki nem ért egyet velem? Megsértődök. Véres történetek vannak a Bibliában? Nem kell őket szó szerint venni, meg különben is, mi már "Jézus után" élünk, ma már nem úgy van. És most már ugye Görbicz révén ott tartunk, hogy Isten nem is fordult el a Fiától, nincs benne harag, és Jézus fél még a Sátántól is.

Hadd mondjak valamit a hiperkegyelemtől megszédült keresztényeknek! 

Kedves Testvérek! Nekem sem esik jól arról olvasni a Bibliában, hogy Isten haragszik. Rossz nézni, ahogyan Sodoma és Gomora egésze megsemmisül, ahogy emberek és állatok fuldokolnak az özönvízben, vagy éppen Kóré lába alatt megnyílik a föld. Tudom milyen nehéz megemészteni az ószövetségi véres történeteket, írtam is sorozatot erről a kérdésről itt a blogban (az összes linket megtaláljátok itt). Egyszerűen rossz olyanokat olvasni a Szentírásban, miszerint Isten embereket elsöpör a Föld színéről, tíz csapással veri meg Egyiptomot, vagy adott esetben azok pártját fogja, akik másokat megölnek, kardot szúrnak a hasukba, cölöpöt vernek a halántékukba. Patakokban folyik a vér, égnek a házak, jajgatnak az emberek. Nem vagyok hülye, tudok olvasni, látom hogy ez is ott van a Bibliában. Keresztényként ilyenkor azért szét tudom tárni a kezeimet és valami ilyesmit mondok: "és most ezt mégis hogy?" Nem normális az, aki örömmel bogarássza az ilyesféle textusokat, és egyenesen elmebeteg az a prédikátor, aki élvezettel vagy boldogan prédikál róluk. Mi élveznivaló van emberek tömeges, erőszakos, brutális halálán? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy maga Isten sem szívesen haragszik. Nem tudom elképzelni, hogy Isten kéjes örömmel nézi végig a saját ítéleteit, és boldogan mosolyog Odafent, amikor emberek szenvednek. Ám mindez nem is az élvezetről szól vagy az örömről. Hanem ami ennél fontosabb: része a teljes egésznek. Annak a nagy történetnek, amiről az egész szól. És le van írva. 

Isten haragja teszi érthetővé Isten kegyelmét.

Ha nem értitek miről szól az ítélet, nem érthetitek jól azt sem, miről szól a kegyelem. Harag nélkül nincs békekötés, a bűn erélyes elítélése nélkül nem létezhet a kegyelem felszabadító hatalma. Relativizálhatjátok, letagadhatjátok, átlapozhatjátok, kiforgathatjátok a Szentírás kellemetlennek tűnő passzusait, ezek a kijelentések attól még a Biblia, s így a hitünk részei maradnak. És ha így van, akkor valamit kezdeni kell ezzel. Nem is olyan régen írtam itt a blogban Jákob éjszakai küzdelméről a titokzatos idegennel. Bárhogyan értelmezzük is ezt a történetet, Jákob valamiképpen Istennel magával harcolt, de a birkózás végén nem Istent, hanem önmagát győzte le. Meglepő gondolat lehet, de szabad Istennel "megküzdeni" bármilyen ügyben: sőt azt állítom, hogy biblikus és érett hit csak ebből származhat. Szabad vívódni nehéz dilemmákon, megvitatni őket, súlyos és kellemetlennek tűnő kérdéseket feltenni Isten haragjával kapcsolatban. Ti ezt a küzdelmet viszont kispóroljátok a hitetekből, mert a kérdés relevanciáját is tagadjátok. Aztán ezt a könnyen emészthetővé tett hit-light-ot adjátok tovább más hívőknek. Komoly hibát, sőt vétséget követtek el ezzel. Ennek a hitnek nincs súlya, mivel Isten haragjáról nem beszéltek eleget, ezzel pedig könnyűvé és olcsóvá teszitek Isten kegyelmét. Az emberek a bibliai felfogás szerint bűnös természettel rendelkeznek, ami halálos seb az életükön, ezért elsősorban nem babusgatásra van szükségük, hanem megtérésre. A megtérés folyamatának pedig része ennek a természetnek a felismerése és a szembefordulás azzal. A kegyelem igazi súlyával csak ezután következik.

Tovább

A Puha Hit trendfolyama

Nem kívánom tovább folytatni az előző két bejegyzésben szerintem érthetően tárgyalt Görbicz-féle vitát a megváltás körüli kérdésekről, mert azt látom bárki bármit mond Görbicznek, a szavak falra hányt borsóként funkcionálnak pusztán. Ám a vita kapcsán fontosnak tartom kiemelni, hogy amit most látunk, az csupán egy tünet. Természetesen Görbicz Tamás tiltakozik, ha azt állítom az általa képviselt nézetről, hogy az kellő módon belesimul a kortrendbe, és kategorikusan kijelenti, hogy nincs itt szó semmiféle trendről. Pedig van, és érdemes a tünet helyét a trendben megkeresni.

A megváltás körül kialakult mizéria tehát csupán szimptóma, de nem maga a trend, márpedig a trend sokkal fontosabb. Metaforikusan fogalmazva, egy folyam vízcseppekből tevődik össze, s bár értékesek az egyes vízcseppek is, sodró ereje mégis a folyam egészének, és nem az azt alkotó, pici entitásoknak van. Az előző bejegyzésben már emlegettem valami ilyesmit, de most megkísérlem kicsit összefésülni a szálakat és ehhez a folyam metaforáját fogom felhasználni.

Tudom, hogy ez valamilyen hitféltő, fundamentalista-konzervatív dumának tűnhet - de hát amikor ezt a bélyeget rásütik, már az is ennek a trendnek a része. De mi is kavarog ebben a folyamban és merrefelé folyik teljes dinamikájával? A lényeget néhány pontban talán így lehetne összefoglalni:

1. A kereszténység nyugaton hanyatlik. Szinte már unjuk, annyit sopánkodunk ezen. A hanyatlásnak egymillió oka van, számos tényező és ezek kapcsolati hálója okozza. A hanyatlás egyik legvilágosabb és félreérthetetlen jele, hogy fogy az egyház létszáma. A magam részéről azt mondanám, maga a hanyatlás a folyam forrása, vagy másként fogalmazva, ez a tény váltja ki az egyháznak azokat a reakcióit, melyekkel a hanyatló folyamatokat próbálja lassítani vagy megállítani.
2. A lassítás stratégiája nem mindig tudatosan végiggondolt, sokszor inkább valamiféle ösztönszerű reakció. De a lényeg valahogy úgy összegezhető, hogy abban bízunk, talán vonzóbbak leszünk a kívülállók szemében, ha egy puha és megengedőbb hitet kínálunk fel nekik. A "kenyérre kenhető hitnek" egyébként vannak jó oldalai is, például tényleg befogadhatóbb, embercentrikusabb, és a sokféle lelki sebekkel rendelkezők számára értelmezhetőbb, gyógyítóbb, kellemesebb közeget teremt. A puha és megengedő hit a trendfolyam része, annak kerete.
3. A puha és megengedő hit számos ponton torzítja, gyengíti a Szentírás által mutatott képet, valamint az egyház alapvető meggyőződéseit is, tehát teológiai kisiklásokhoz vezet. Ez szerintem két dimenzióban jelentkezik. Egyfelől, vannak témák, melyek valahogy soha nem kerülnek elő a puha hit világában. Nemcsak a bűn alapos tárgyalása ilyen, de például már a gyülekezeti fegyelmezés vagy akár a tekintélyek tisztelete fogalmaival sem tud egy átlagos hívő mihez kezdeni. Az első asszociácói ezekről az egyébként teljesen korrekt fogalmakról az abúzus, zaklatás, ítélkezés lesznek - mintha a gyülekezeti fegyelmezés önmagában abuzív tett, az egyházban a tekintély pedig az abúzus forrása lenne. Nyilvánvaló, hogy emögött iszonyú sok rossz tapasztalat is áll (visszaélés a tekintéllyel és a gyülekezeti fegyelmezéssel), ám mégis nonszensz a fürdővízzel kiönteni a gyereket. Másfelől, vannak témák, melyek eltorzítva kerülnek elő, a puha hit koncepciójának megfelelő módon. Például, a puha hit egy olyasféle jézusfigurát próbál értékesíteni az egyházon belül és kívül, aki mindenféle elkötelezettség és elvek nélkül csakis szeretni képes. A puha hitben Isten maga már nem haragszik sem a bűnre, sem az emberre, sem semmire a világon. Ide illeszkedik a Görbicz-féle tévhalmaz is. Minden éles sarkot le kell törni, minden szókimondó témát kerülni szükséges, a bibliai tanításokat pedig vattába csomagolva kell továbbadni. A puha hit a napi szinten megélt életgyakorlatban kerüli az egészséges konfrontációt és vitát, mert azt veszekedésnek vagy felesleges időtöltésnek nevezi. Csak olyan témák felé mutat érdeklődést, melyek az összetartozást, a kellemes érzéseket és egymás vállonveregetését segítik. Nem cinikusan írom ezt, hiszen utóbbiakra óriási szükség van - csak nem azon az áron, hogy megússzuk a tisztánlátást, elkerüljük a kényes kérdéseket, ne vállaljuk fel a véleményünket.
4. A puha hit folyama a témaprioritásainkat is érinti. Ezt főiskolai tanárként azt hiszem elég élesen látom. Egy mai átlagos keresztényt - ha a teológia felé egyáltalán mutat akármilyen érdeklődést -  egyszerűen hidegen hagy és elkerülni igyekszik olyan területeket, mint az egyháztörténelem, dogmatika vagy szentírástudomány. Ezek neki unalmasak. Ami felé az elsöprő többség orientálódik, az a pasztorálpszichológia, lelkigondozás, családgondozás és ezekhez hasonlók. Mielőtt bárki félreértené: semmi bajom az említett diszciplínákkal. Jómagam is pasztorálpszichológiai kérdésből doktoráltam. Hihetetlenül izgalmas felvetések, gyakorlati problémák és érdekes témák tárháza várja az embert, ha ilyesmire adja a fejét. Ám az egészben mégis van egy olyan látens üzenet, hogy a trendfolyam sodrása egyre jobban az emberi szükségletek, az ember középpontba állítása, az ember komfortérzete felé visz mindent. A minap hallottam egy mondatot, ami így szólt: "Ő nem teológus, hanem pasztorálpszichológus". A mondat persze abszurd, mégis jól rámutat a lényegre: a teológus az egy más kategória, mint a pasztorálpszichológus. Amellett, hogy "pasztorálpszichológus" nem létezik (ilyen szakma nincs), a mondat nyilvánvaló képtelenség, hiszen a pasztorálpszichológia határozottan NEM pszichológia, hanem teológia. Azok, akiktől még én tanultam - például Németh Dávid professzor úr - oda-vissza ismerték a dogmatikát. Merthogy meggyőződésük volt (ahogy az enyém is): dogmatikai antropológia (emberismeret, embertan) nélkül nem lehet jól művelni semmiféle lelkigondozást. A témaprioritásunk kibicsaklása nekem azt jelzi, hogy a puha hitben nem az élvez elsőbbséget, Isten mit üzen a Biblián keresztül, hanem az, hogyan tudjuk jobban érezni lelkileg magunkat. Ami ehhez hozzásegít, az fontos ismeret, a többi unalmas.
5. A puha és megengedő hit az egyház erkölcsi rendszerét is megbontja. Ezt azt hiszem senki előtt nem kell hosszasan ragozni. Ma már ott tartunk, hogy hívő emberek ugyanolyan laza mozdulattal elválnak egymástól, mint bárki más. Ha szem előtt lévő, nagyszínpadokon álló szolgálók elbuknak valamiféle erkölcsi vétségben - például házasságot törnek -, sok esetben nincs következménye, minden megy tovább. Itt a blogban is említettem példákat, amikor kiderült vezetőkről, hogy szexuálisan zaklattak, inzultáltak valakit, s csak azért voltak kénytelenek felállni az asztaltól, mert valahogyan lelepleződtek - különben simán végezték a szolgálatukat. A puha hit légkörében ugyanis egyetlen parancsolatnak kell engedelmeskedni, mégpedig annak, hogy szeressük egymást feltétel nélkül - aki feltételt támaszt, az ítélkezik és rosszindulatú.

Mindezek a példák most hirtelenek részemről, de sajnos nem hasraütésszerűek. Valószínűleg az olvasó is tudna rájuk sokféle konkrét illusztrációt mondani. A Görbicz Tamás által prezentált teológiai kisiklás helyét én ebben a Puha Hitfolyamban látom. Nem állítom azt sem Görbiczről, sem másról, hogy ezek a megoldások feltétlenül rosszindulatból és az elhajlás szándékos vágyától vezérelve történnek. Amit mondok, hogy részben azért csináljuk őket, mert abban bízunk, hogy ezzel vonzóbbak leszünk a kívülállók szemében, és nekünk is kényelmesebbé válik keresztényként élni. Egyre jobban kellemetlen számunkra, hogy magunkhoz öleljünk egy olyan Krisztust, aki tud szigorú és egyenes is lenni, ahogy annak sem örülünk, ha egy következetes Krisztus ölelget bennünket. Ám vegyük észre, hogy az előbb felsorolt dolgok nagy része a bűn témájától kezdve a váláson át akár a megváltás istenképéig nem is olyan nagyon-nagyon régen még elképzelhetetlen lett volna az egyházban. Amikor én megtértem néhány évtizeddel ezelőtt, akkor is voltak persze problémák az általam ismert neoprotestáns területen, nem is kevés. Kidőltek néha csontvázak bizonyos szekrényekből, kiderült ez-az emberekről, de bizony sokkal nagyobb volt a felhördülés és a következmények is adott esetben.

A puha hit trendfolyam tehát ilyesféle cseppekből tevődik össze és egyre nagyobb sebességgel hömpölyög az egyházon belül. Ráadásul a nyugati egyház térvesztése polarizálja is az egyházat. Némelyek megengedőbbek lesznek - csak jöjjenek már be új emberek a templomajtón -, némelyek meg a félelemtől, hogy még azt is elveszítjük amink megmaradt, szorosabbra húzzák a nadrágszíjat. Ez a két csoport gyakran egymásra is reagál: ahogy a megengedőbb tábor valami újat dob be a közösbe, a másik oldalon egy lukkal arrébb kerül a nadrágszíj. Csakhogy - ha már nadrágról beszélünk - nem biztos, hogy szerencsés a kereszténységet így "gatyába rázni". Sokszor leírtam már itt a blogban egyik kedvenc mondatom, de újra és újra megteszem: szélsőséggel nem lehet szélsőséget gyógyítani. A józan és értelmes hit felépítésében érdekelt keresztények előtt szerintem az a feladat áll, hogy ebben a helyzetben igyekezzenek nem átesni a ló túloldalára. A puha hitre nem a kemény hit a megoldás. Az elpuhuló, furcsa tanításokat, megengedő erkölcsiséget halmozó, és bizonyos témákat alulértékelő szemléletet nem szabad valamilyen "szent dühtől" vezérelve felcserélni egy kérlelhetetlen, acélkemény és rugalmatlan szemléletre. Mindig ez a polarizáló-démon kísért bennünket, hogy egyik szélsőségből a másikba essünk. Hol van az a bizonyos aranyló középút, hogyan lehet legalább megcélozni egy kimértebb és intelligensebb hitet? Ez itt a kérdés.

Tovább