Jelentem: megjelentem!

Nem minden nap fordul elő velem, hogy egy könyvem megjelenik a könyvpiacon - de ez az esztendő még ezt a mérföldkövet is elhozta az életemben. Tehát magyarul és egyszerűen: kapható első könyvem, amit a doktori disszertációm alapján írtam. Kétszázhúsz oldal gondolatébresztés egy szerintem amúgy is gondolatébresztő témában...

Ha puszta reklámot akarnék csinálni magamnak - és talán nem lesz meglepő, hogy persze azt is akarok -, akkor elegendő lenne most beszúrni ide egy linket, aztán hozzátoldani egyetlen mondatot: "rendeld meg innen". Persze örülök, ha valaki tényleg úgy dönt, hogy beszerzi a könyvemet, ami a blogomban többször is tárgyalt fowleri hitfejlődés elméletről, az opponens teóriákról, valamint az elmélet gyakorlatba ültethetőségéről szól. A disszertációhoz képest egyébként javított és némileg bővített verzióban. Magát a kötetet pár hete mutattuk be témavezető professzoraim színpadi segítségével együtt  - egy véleményem szerint remek hangulatú beszélgetés keretében. 

Azonban minden önreklámnál fontosabb és számomra személyesebb maga a téma, amiről az egész kötet szól. Egy könyvet be lehet és be is kell fejezni, de egy ilyen kérdés talán soha nem lezárható. Nemcsak azért, mert az ember hite az élete utolsó pillanatáig folyamatos mozgásban van, mindig változik, formálódik, új felismerésekkel gyarapodik vagy régebbiek újraértékelésével alakul át - hanem azért is, mert bőven vannak még olyan irányok, melyek felé Fowler felismerései alapján el lehet indulni.

Csak gondolatkísérletként vetem itt fel azt, amin néhanapján töprengeni szoktam. A könyv utolsó - szerintem egyébként legizgalmasabb - fejezetében a gyakorlati teológia keretei között vizsgálom milyen szerepe lehet a hitfejlődés elméletének egy keresztény gyülekezetben. Például hogyan prédikáljon egy igehirdető, ha szeretné tekintetbe venni, hogy a hallgatói más és más "fejlődési szinten" vannak a hitükben? Hogyan lelkigondozzon egy lelkipásztor, ha ügyelni kíván a hozzá segítségért forduló ember "hitszintjére"? Vagy mitől lesz egy missziós területen tevékenykedő tanú, aki éppen a hitéről beszél másoknak, hiteles? Ehhez melyik "hitszinten" érdemes tartózkodnia?

Jól bemutatok mindenkinek, tőlem jobbra témevezetőim: dr. Németh Dávid és dr. Siba Balázs

Összefoglalva a fenti kérdéseket, felmerült bennem a fejlesztő gyülekezet puszta elképzelése. Itt persze most valamiféle precíz, definíciószerű meghatározást kellene adnom arról, mit értek pontosan a kifejezés alatt. Mivel egy kósza ötletről van szó, nagyon szabatos meghatározásra most (még) nem vállalkoznék. De a fejlesztő gyülekezet talán leginkább egy olyan keresztény közösség, ahol nemcsak konzerválni akarják az emberek hitét, megtartani azt, ami megvan, hanem a meglévő szintre építve tudatosan ösztönözni kívánják a hívőket a továbblépésre - például a fowleri skálán. Ezt persze le kellene bontani konkrétumokra is, mert csak ennyit mondani pusztán egy szép gondolat és nem több. Csupán egyetlen területet kiragadva: egy fejlesztő gyülekezetben a lelkigondozás nemcsak akkor történik, amikor valami "lelki probléma" felüti a fejét, hanem akkor is állandóan zajlik, ha éppen minden rendben megy az egyén életében. Ilyen kontextusban a lelkigondozó nem problémamegoldáshoz segítő ember lesz, hanem a növekedési lehetőségek és potencialitások keresésében és feltárásban nyújthat kezet.

Ezen a ponton inkább megállok, és áruba bocsájtom a fejlesztő gyülekezet ötletét: szabad a vásár, bárki hozzászólhat! És persze ameddig gondolkodtok, akár meg is rendelhetitek a könyvemet a L'Harmattan kiadó oldaláról: kattintsatok ide!

Tovább

A fatalizmus fanatizmus (4)

Ha valaki olvasgatja a teológiai determinizmusról szóló kis sorozatomat, minden bizonnyal kiszúrta, hogy még adós vagyok az egész magjában található három alapvető kifejezés körüljárásával. Bár ez nem egy teológiai kisesszé vagy dogmatikai kézikönyv, hanem csak egy blogfelület, mégis szeretném ha picit megnéznénk ezt a három pontot - mert itt válhat radikálissá a gondolat, hogy Isten nulla szabadságot ad az embernek...

Gyanítom minden bibliaolvasó érzékeli azt a kettősséget, ami az egész Szentírásban a szabad akarat és a determinizmus állandó feszültsége miatt meglapul a sorok között. Van tehát Isten szuverén akaratának köszönhetően elrendelés is, de van az ember teremtményi létében szabad akarat és döntési képesség is. A legérdekesebb textusokban azt találjuk, hogy Isten szuverenitása és az emberek felelőssége összetalálkozik egymással. Ilyen például, amikor Péter a pünkösdi beszédében ezt mondja Jézusról: " miután Isten elhatározott szándékkal és előzetes tudással nektek Őt kiadta, ti törvényszegő kézzel keresztre szegeztétek és megöltétek" (Csel 2,23). Ha jól megfigyeljük, ebben a kis mondatban egyszerre van jelen az isteni elhatározás és az emberi gonosztett. A kettőt így foglalhatjuk össze:

1. Isten kezdeményez.
2. Az emberek felelősek azért, hogy megtérjenek és képesek ezt elfogadni vagy elutasítani.

A deizmusba hajló istenkép teljesen elhalványítja az elsőt, a szigorú determinizmusba hajló teológia pedig a másodikat. A Szentírás viszont egyiket sem játssza ki a másik javára. Az egyháznak szerintem egyszerre kell hangsúlyoznia Isten szuverenitását és az ember döntési képességét - ebből következően felelősségét is. A szélsőségesen determinisztikus teológia azonban túlhangsúlyoz három fogalmat, ami köré az egész gondolatmenete épül. 

Az első ezek közül az előretudás isteni képessége. Szerintem ezt nem kell túlmagyarázni: az idegen szóval preszcienciának nevezett tulajdonság mindösszesen azt jelenti, hogy Isten mindentudása révén nyilván azt is tudja, hogy az emberek hogyan fognak dönteni egy adott helyzetben vagy kérdést illetően. Itt persze az azonnal adódó dilemma úgy szól, hogy az előretudás okozó jellegű-e, azaz elő is idéz valamit az a körülmény hogy Isten tudja az adott dolgot? És ha igen, ez felmenti a résztvevőket a felelősségük alól? A válasz nyilván az, hogy nem menti fel - a Biblia nem tekinti Isten előretudását olyan tényezőnek, ami csökkenti az ember felelősségét. Isten előre tudta, hogy a Fiát meg fogják ölni, Krisztus halálát a keresztény hit szerint évszázadokkal annak bekövetkezése előtt előre jelezték az ószövetségi szövegek - de ez nem csökkenti a kivégzésben részt vevők felelősségét. 

Szemléletesebb példa a Máté 11,20-24, ahol Jézus három városra mond kemény ítéletet, a szövegben ugyanakkor illusztrációs célból két másik város neve is előkerül: Tírusz és Szidón. Figyeljük meg, hogy Jézus nemcsak arról tud, mi történt ebben a két városban a múltban, de még azt is tudja, mi történt volna velük ha nem térnek meg. A spanyol jezsuita Luis de Molina ezt nevezi "köztes / közbülső tudásnak" (scientia media) - tehát Isten tudása még a lehetségesen bekövetkező forgatókönyvek ismeretére is kiterjed. Viszont ebből akkor az is következik, hogy vannak ilyen forgatókönyvek, az előretudás pedig valószínűleg nem lehet okozó jellegű abban az értelemben, hogy megszünteti az emberi szabadságot!

A legismertebb kifejezés persze az eleve elrendelés, amit képtelen lennék itt most tételesen és teljes egészében kifejteni. Számos szövegrész beszél arról, hogy Isten előre elrendelt dolgokat, sőt akár sorsokat (az egyik legismertebb az aranyláncként emlegetett Róm 8,29-30), ugyanakkor a szélsőségesen determinista logika mindig oda lyukad ki, hogy Isten leginkább az üdvösség kapcsán végzi ezt a megkerülhetetlen elrendelést. Azt hiszem itt van az idő egy kis Kálvin-idézethez:

"Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra." (Institutio II., 3.21.5)

Világos beszéd: Isten elhatározta mi történjen minden egyes emberrel. Vannak, akik örök életre rendeltettek, mások pedig eleve mennek a lecsóba! Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez az egész kálvinizmus legvisszataszítóbb gondolata a legtöbb hívő ember számára, aki nem kálvinista. Nem kell nagyon magyarázni, ha nem finomítjuk a fenti gondolatot, akkor abból meglehetős egyértelműséggel az következik, hogy Isten tekintet nélkül az ember jövőbeli együttműködésére dönt az ember sorsáról. Vagyis teljesen mindegy mi mit teszünk, üdvösségre vagy pokolra jutunk? Nos, nem hiszem hogy maga Kálvin ilyen szögletesen gondolkodott volna - javaslom, hogy mindenki olvasgassa az általa leírtakat. Most csak azért ragadtam ki minden kontextus nélkül ezeket a mondatokat, mert többé-kevésbé itt definiálja magát a fogalmat.

Szerintem fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a predesztináció nagyon kevés esetben vonatkozik a Bibliában az üdvösségre. Lennox azt írja, mindösszesen három ilyen textus van: a Róm 8,29-30, az Efezus 1,5 és az Efezus 1,11-12. Ennek fényében erősnek tűnik, hogy az eleve elrendelés egy határokat nem ismerő és mindenre kiterjedő isteni determinizmus tanításává nőtte ki magát, ahol "minden molekula mozgását" is Isten szabályozza. Nem arról van szó, hogy tud ezekről, hanem arról, hogy a közvetlen irányítása alatt állnak - szól a radikális determinizmus.

Végül az utolsó idetartozó kifejezés a kiválasztás és a választottság, amely természetesen az "Istenhez tartozók" értelmében kezelendő. Választottaknak az újszövetségi korban teljesen hétköznapi módon a keresztény hívőket nevezték. Fontos megjegyezni, hogy ezt a kifejezést nem feltétlenül olyan értelemben használja a Biblia, hogy valaki jelöltek egy csoportjából kiválaszt embereket! Így például Isten a saját Fiáról ezt mondja: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" (Luk 9,35). A választott szó nemcsak azt takarja, hogy egy nagy tömegből kiszelektálunk valakit, hanem a "különleges" vagy "kiváló" értelemben is használatos. Az Ószövetség gyakran nevezi egész Izraelt választottnak - ám ez nem azt jelenti, hogy szó szerint egész Izraelben minden ember hívő, vagy akkor a többi népből soha, senki nem lehetett hívő. 

Mivel nem akarom a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, befejezésül még felhozok egy szövegrészt, mégpedig a Máté 22 példázatát, amely egy királyi menyegzői lakomáról szól. A sztori persze nagyon közismert minden bibliaolvasó számára: adott egy király, aki meghív a lakomájára vendégeket - a példázatban persze maga Isten ez a király, a lakoma pedig az üdvözült állapot. A legtöbb meghívott azonban elutasítja ezt a kedves invitálást, sőt olyanok is akadtak, akik egyenesen meggyilkolták a király szolgáit, akik a meghívást tolmácsolták. A király azonban nem adta fel, újabb szolgákat küldött, akik ezúttal az utcákra mentek, hogy mindenkit hívjanak akit találnak és megtöltsék a lakodalmas házat. A tanulság a történet végén így hangzik: "sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak". 

A példázatból kiderül, hogy a kiválasztás nem önkényes és nem is feltétel nélküli volt. A "hivatalosok" közül többen elutasították, amiből világosnak tűnik, hogy nem csupán maga a hívás, hanem az arra adott reakció határozta meg, ki lett végül kiválasztva. Vagyis a kiválasztás bizonyos világos feltételek teljesülése alapján történt. Egyértelmű, hogy a meghívás elfogadása maga nem volt érdemszerző cselekedet - semmi nem utal arra, hogy a meghívottak megérdemelték a részvételt. Ám végül az a körülmény, hogy ezek a vendégek választottak voltak, nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül lettek kiválasztva! Igenis volt feltétel: a döntés, hogyan reagálnak a meghívásukra.

Nos, muszáj vagyok ezen a ponton letenni a fonalat. Temérdek másik narratívát és textust átnyálazhatnánk még, szem előtt tartva a fent említett három kifejezést a magyarázat és értelmezés során. Amire itt utalni kívántam, hogy az előretudás, az eleve elrendelés és a kiválasztás, mint alapkifejezések együtt sem vezetnek el valamiféle fatalista, radikálisan determinisztikus teológiához. Befejezésül megismétlem, hogy nem állt szándékomban sem Kálvint, sem a kálvinistákat, sem az Isten szuverenitását hangsúlyozni szeretőket piszkálni. Amivel én hadilábon állok, az egy radikális determinista teológia, ami nem hagy semmiféle mozgásteret az embernek és megfosztja a szabadságától. De ha attól megfosztja, akkor az erkölcsi felelősségét is elveszi. Ez pedig egészen biztosan nincs összhangban a Szentírás teljesen szövegének szellemiségével. Mondhatni, egyfajta fatalista fanatizmushoz vezet, ami hosszú távon megbetegíti az ember lelkét.

Tovább

A bűnokozó Isten? (3)

Ízlelgetve az előző két bejegyzésemet, szerintem túl nagy fába vágtam túl kicsi fejszét. Nem lehet néhány blogbejegyzésben sem a kálvinizmust, sem a determinista gondolatot, sem a szabad akaratot igazán jól kitárgyalni. Ha nagyon általánosan fogalmazok, az a jogos vád ér majd, hogy nem értelmezem elég mélyen a kérdéseket. Ha belemélyedek egy részletproblémába, akkor pedig megkapom, hogy nem látom az összképet. Úgyhogy akkor most leveszem a cipőt és megpróbálok kilépni a csónakból: járjunk a vízen kicsikét...

Olyan világban élünk, ahol a szimplifikáció erénynek minősül: vagyis fogjunk meg egy bonyolult kérdést, és próbáljuk néhány mondatra lecsupaszítani. A determinizmus és a szabad akarat, valamint az ezek köré felépíthető filozófiai-teológiai konstrukciók elképesztően összetettek. Mindkét fogalomról külön-külön könyvet lehetne írni, ennek tudatában viszont nem szeretnék beleesni a csapdába, hogy elkezdem szétszálazni ezek jelentését. A determinizmus kapcsán azonban muszáj legalább kétfelé választani a dolgot: ebben az értelemben beszéljünk most (1) fizikai determinizmusról és a korábban már említett (2) determinisztikus teológiáról. Az elsőre jó példa lehet a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking, aki szerint "nehéz elképzelni, miként működhetne a szabad akarat, ha viselkedésünket a fizika törvényei szabják meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem vagyunk egyebek biológiai gépeknél, a szabad akarat pedig csupán illúzió." Azért is nevezem fizikai determinizmusnak ezt a többnyire ateisták által képviselt álláspontot, mert erősen hajlik a redukcionizmusra: azaz lebontja az embert alkotórészeire (leredukálja) és így magyarázza, hogy mivel az ember maga is csak alkotóelemek komplex rendszere, a fizikai törvények által vezérelt módon él. Az az igazság, hogy a szabad akarat tagadása mögött sokszor naturalista-materialista elvek állnak.

A teista determinizmus vagy determinista teológia nyilván nem ilyen. Ezzel kapcsolatban egy kedves olvasóm (Attila) figyelmembe ajánlott egy remek összefoglaló cikket - amit most én is ajánlok mindenkinek. A cikkből jól kivehető, hogy maga a kálvinizmus sem egyetlen pontosan körvonalazható teológiai elv, hanem többféle változata létezik. A szélsőséges fatalizmus, amely szerint az események előre meghatározott módon zajlanak és mindegy mit teszünk emberként, nem feltétlenül esik egybe a kálvinizmussal. (Azt hiszem az én korábban ismertetett mentális problémáim viszont leginkább a fatalista determinizmusból eredhettek!) 

Most jött el a pillanat, hogy megint felvessem, amit a bejegyzés elején írtam: bár fontosak a megkülönböztetések, nem szeretnék elveszni ennek az egész témakörnek a dzsungelében. Egyszerűen csak rátérek a lényegre: amikor az ember úgy érzi, hogy nem ura a saját életének - mindegy ezt milyen szakkifejezéssel és címkével látjuk el -, az hosszú távon elviselhetetlenné válhat és mentálisan kikészítheti. A szabad akarat apróra zsugorodása ráadásul magával hozza azt a kérdést is, vajon ha nem áll módomban szabadon dönteni és cselekedni, milyen alapon vagyok számon kérhető a tetteimért? Az isteni determinizmus mindenféle verzióinak érveivel ez talán a legnagyobb probléma. 

Hadd magyarázzam el miről is van szó!

Kálvin meglehetősen egyértelműen kijelenti, hogy Isten maga közvetlen okozója az emberi gonoszságnak, amikor azt állítja, hogy az egyiptomi fáraó szívét csakis Isten keményítette meg, noha persze maga a fáraó is tett a saját állapotáért. Sőt, ennél jóval tovább megy. Azt olvassuk egy-egy textusban, hogy a Sátán is cselekszik - Pál apostol például úgy fogalmaz, hogy a Sátán megvakítja a hitetlenek elméjét -, de "hogyan másképp, ha nem úgy, hogy Istentől árad ki a tévelygésre indító erő, hogy hazugságban higgyenek azok, akik nem akarják magukat az igazságoz szabni?" Persze ebben a kérdésben azért ott lapul a szabad akarat is: hiszen az emberek nem akarják magukat az igazsághoz szabni - ezért Isten a Sátánt felhasználva büntetni meg őket. Bár acélkemény ez a kijelentés, bibliai értelemben ki lehet békülni vele: az ember elutasítja az igazságot, erre válaszul Isten diabolikus erőnek szolgáltatja ki a sorsát. Akkor tehát mégiscsak van Kálvin szerint is valamiféle szabad akaratunk? Ám rögtön ezután így folytatja:

"Összegzésül álljon most ennyi: miután azt mondtuk, hogy Isten akarata az oka mindennek, azt kell tartanunk, hogy gondviselése irányít minden emberi döntést és cselekedetet; vagyis hatalmát nemcsak a választottakban mutatja meg, akiket a Szentlélek vezérel, hanem a hitetleneket is engedelmességre kényszeríti." (Institutio 1.18.2)

Szerintem ez meglehetősen világos fogalmazás. Isten gondviselése minden emberi döntést és cselekedetet irányít. Ízlelgessük csak Kálvin mondatait! Nem Isten szuverenitásáról van csupán szó, hanem inkább az ember nem-szuverenitásáról. Egy dolog azt hinni, hogy Isten szuverenitással rendelkezik és az Ő kezében van az ember élete - egy hívő számára ez felemelő gondolat. De más abban hinni, hogy az én döntéseimet is Isten irányítja és nem én magam. A kálvinista filozófus és teológus Gordon H. Clark nem kertel, amikor ezt írja:

"Szeretném nagyon őszintén és félreérthetetlenül kijelenteni, hogy ha valaki berúg és lelövi a családját, akkor az Isten akaratából tette..."

No azért ez nem semmi! Ha részegen legyilkolom a családom, azt is Isten akarta! Ami igen furcsa, hogy egy ilyen kijelentés után Clark arra a konzekvenciára jut, miszerint Isten nem felelős a bűnért, pedig Ő rendeli el azt... 

A szélsőséges teista determinizmus legrosszabb következménye tehát, hogy Isten a rossz közvetlen okozója, ráadásul mindez úgy igaz, hogy a rosszat okozó Isten engem még számon is kér, amikor helytelenül cselekszem. Ám egy brutálisan determinált valóságban semmi értelme nincs erkölcsi felelősségről, gonosztettekről, számonkérésről, sőt magáról az erkölcsről sem beszélni. Az erkölcsi számonkérhetőség puszta fogalmának is csak egy olyan valóságban van bármilyen súlya, ahol az ember igazi szabad akarattal rendelkezik - még ha az korlátozott is. Egy végletekig determinált világ azonban nem lehet ilyen. Igazán nem értem azokat, akik ilyesmiben hisznek és még gyönyörködnek is benne! Ráadásul az egész durva determinista teológiának van még egy vadhajtása: meggátolja az embereket, hogy megtérjenek - hiszen ha valaki nem hisz, simán hivatkozhat arra, hogy nem rajta múlik ez a dolog, mert még "nem érkezett meg hozzá" a hit. Ha erre determinált, majd hinni fog, ellenkező esetben pedig minek erőltesse a hitet?

Leírom még egyszer, mielőtt valaki felhorkanna: tudom, hogy ez egy kemény és radikális álláspont. Tapasztalom, hogy a kálvinisták vagy más determisztikus alapon álló teológiai nézet követő nem ilyen emberek. Csak arra kívántam rámutatni, hogy amennyiben eltúlozzuk a kálvini tanokat és az azokba vetett bizalmat, finoman szólva taszító, élhetetlen és befogadhatatlan nézetekhez jutunk. Ezek pedig megbetegítik az ember lelkét. Vajon milyen istenkép élhet olyan keresztények fejében, akik szerint Isten maga a kiváltó oka a bűnnek? Vajon hogyan gondolnak a saját bűneikre? Vajon mennyire képesek megélni a saját életüket, ha közben azt kell hinniük, gyakorlatilag semmiben nincs igazán mozgásterük?

A sorozat következő részében szeretnék most már rátérni arra a három alapfogalomra, amelyek a determinisztikus teológia konstrukciójának kiindulópontjait képezik. Ahogy látni fogjuk, az előretudást, eleve elrendelést és kiválasztást többféleképpen is lehet érteni.

Tovább

Teológiai rendszereink (2)

Úgy néz ki, bedobtam egy kis kavicsot egy tükörsima felszínű tóba, így a víz fodrozódni kezdett... Mivel nem szeretnék mindenről írni, ami az eleve elrendelés és szabad akarat témakörét érinti (egy blog alkalmatlan gigantikus témák kifejtésére), ezért bizonyos szubjektív kérdésekre szorítkozom ezekben a bejegyzésekben - ám előtte világossá akarok tenni valamit, ami engem és az írásaimat is teljesen félreérthetővé tehet.

Mindenekelőtt azonban köszönettel tartozom sokaknak: az előző bejegyzés kapcsán többen megkerestek, kifejezték az együttérzésüket, támogatásukat, szimpátiájukat - ez igen kedves és jóleső fejlemény számomra. Elfogadom, hogy vannak hozzám képest másként értelmező és másként gondolkodó testvéreim, akik számára vonzó az a teológiai rendszer, amiből én most gyógyulni szeretnék. A világ így kerek, elférünk rajta mindnyájan és nem szívjuk el a levegőt egymás elől. Ugyanakkor a tolerálható nézetkülönbségek mellett mégis fontos néhány dologra rámutatni a teológiai rendszereink és az azokba vetett túl erős bizalom kapcsán.

Nagyon szimpatikus számomra John C. Lennox determinista hitről szóló kötete (ezt használom fel leginkább az itteni témák fejtegetéséhez), de nem csupán a teológiai tartalma, hanem a stílusa és a lelkülete miatt is. Amikor Lennox megkapta egyetemi kinevezését, egy kollégájával folytatott beszélgetés során a falhoz szegezték a következő kérdéssel:

- Kálvinista vagy?

Lennox erre azt felelte, hogy igen nehéz helyzetbe hozták, mert ha Kálvinra gondol, egy olyan embert lát maga előtt, akinek hatalmas szerepe volt az európai kereszténység megreformálásában és a Szentírás középpontba helyezésében. Rengeteget tanult tőle és másoktól, akik az általa alapított teológiai látásmódhoz kapcsolhatók - a neveket végtelen hosszúságban lehetne sorolni. Mégis, ha valakiről el kellene neveznie magát, akkor inkább hajlamos lenne "pálistának" vagy "péteristának" címkézni a gondolkodását. Ettől azonban visszatartja a tény, hogy láthatóan Pál is berzenekedett attól, ha valaki mintegy felveszi magára a nevét. Csak gondoljunk arra, hogyan feddi meg a korinthusi gyülekezetet, ahol a hívők négy részre szakadva lobogtatták saját szekértáboruk teológiai zászlaját - vagyis besorolták magukat, hogy valaki Pálé, Kéfásé, Apollósé és a negyedik csapat vélte úgy "szerényen" saját magáról, hogy ők a Krisztuséi. Úgyhogy Lennox elhatározta - és azt hiszem ebben magam is csatlakozom hozzá -, hogy nem kívánja még az apostolok címkéjét sem magára venni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy tagadná az apostoli tanítást. 

Teológiai rendszerek persze léteznek, ez nem is probléma, de Isten mégsem teológiai rendszerekben nyilatkoztatta ki az evangéliumot, hanem egy narratívában, amit tanúk hitelesítenek. Most olyannak érzékelem a pillanatot, hogy fontos ezt a tényt kimondani és leszögezni. Többen azt írták ugyanis, hogy a "kálvinizmus maga az evangélium". Bennem mindig összerándul valami, amikor ilyen mondatokat olvasok. Értem persze, hogy ez leginkább egy frappáns kijelentés kíván lenni arról, hogy az evangélium üzenete és teológiai tartalma az pontosan az, amit Kálvin a saját teológiai rendszerében megfogalmazott - ilyen értelemben már a reformáció előtt is volt "kálvinizmus", hiszen az maga az evangélium. Dogmatikusként azonban igen problémásnak és robbanásveszélyesnek tartom ezeket a kijelentéseket. Egyrészt olyan szédítő magasságokba emeli Kálvint és az általa lefektetett szisztémát, amire talán ő maga sem tartana igényt. Másrészt, az ilyen kijelentések lopva ágyaznak meg egy olyan elitizmusnak, ami orvul beeszi magát a bőrünk alá - és aztán úgy fog a felszínre kerülni egy idő után, hogy ha a kálvinizmus egyenlő az evangéliummal, akkor aki evangéliumi, az csakis kálvinista lehet! Ha pedig valaki mégsem erre a következtetésre jut, mint "mi kálvinisták", az eltér az evangéliumtól, azaz kétséges mennyire nevezhető kereszténynek egyáltalán. 

Egyrészt. 

Abban a pillanatban, amikor egy teológiai rendszert kinevezünk az evangéliumnak, az evangéliumot  egy emberi okoskodás által megalkotott öntőformába kényszerítjük. Ez pedig szerintem méltatlan magához az evangéliumhoz. Én úgy gondolom, egyetlen teológiai rendszer sem képes az evangéliumot annyira visszaadni, hogy azonosítsuk vele. Márcsak azért sem, mert az evangélium nem tanításokról szól, hanem a Tanítóról, nem valamiről, hanem Valakiről, nem tételekről amelyekben hiszünk, hanem egy személyről, akiben hiszünk. Természeténél fogva idegen tőle, hogy pusztán szisztematikus reflexió tárgyává váljon. Mondom én mindezt úgy, hogy főiskolai környezetben dogmatikát tanítok.

Másrészt.

Teljesen akceptálom azt, ha valaki kálvinistának mondja magát, de ezzel nem feltétlenül határozza meg pontosan miben hisz. Egészen biztos, hogy tüzetesen áttanulmányozta Kálvin írásait, a neokálvinizmus minden tanítását és emiatt hívja magát kálvinistának? Aligha hiszem, hogy a legtöbben akik ide sorolják magukat, igazi mélységben tudják miről van szó. És ha teszem azt, akad valami, amiben valaki nem ért egyet a kálvini teológiával, akkor onnantól már nem is "igazi kálvinista"? Vannak ugye öt- és négypontos kálvinisták (tudomásom szerint), illetve a neokálvinizmus a kisebb egyházakban is terjed, nem is beszélve a hiperkálvinistákról. Most akkor melyik kálvinizmus is az igazi kálvinizmus?

Ezen a ponton kerülnek aztán elő a címkék, melyek egy ideig az eligazodásban segítenek, ám a tapasztalatok szerint inkább a másik testvér dobozálásához nyújtanak hatékony segítséget. Valaki tesz egy teológiai állítást, és azonnal megvillan az ismerős reakció: "Ezt csak azért mondod, mert te kálvinista / arminiánus / pünkösdi / anyámtyúkja vagy." Számtalanszor átéltem, hogy ez a címkézős besorolás végső soron oda vezet, hogy egyáltalán nem foglalkozunk komolyan a felvetett gondolatokkal. Hiszen ha képesek vagyunk kimutatni, hogy valaki valamelyik teológiai rendszerhez köti magát, onnantól el is döntöttük, hogy az állításai tartalmáról mit gondoljunk. Ahogy Lennox éleslátóan fogalmaz:

"Az egészben az a legnagyobb irónia, hogy maguk az apostolok, akiknek az írásait rendszerbe foglalják, a lehető legerőteljesebben elutasítják minden ilyesféle címke használatát."

Nem kötekedni kívánok, csak azt szerettem volna világossá tenni, hogy a teológiai címkék természetüknél fogva korlátozó jellegűek - míg az evangélium teológiai üzenete természeténél fogva inkluzív, befogadó, nyitott és hívogató lelkületű azok felé, akik jönni akarnak Jézushoz.

Ennek ellenére elhatároztam, hogy tálcán fogom kínálni saját magamat azok kedvéért, akik engem mégis szeretnének besorolni, valamiféle címkét a homlokomra nyomni. Úgyhogy őszinte nyitottsággal megmutatom a szellemi névjegykártyámat, elárulva rólam a következőket:

1. Egyházi háttermet tekintve baptista háttérből kivált szabadkeresztény vagyok, aki most hivatalosan úgy pünkösdi, hogy vitatkozik a klasszikus pünkösdi hitvallás bizonyos pontjaival.

2. Evangelikál lelkülettel szoktam közelíteni a teológiai kérdésekhez, miközben a történelmi protestantizmus hitvallási talaján állok.

3. Pünkösdi és református teológiákon végeztem tanulmányaimat, ezek a felekezeti gondolkodások hatottak rám.

4. Karizmatikus is vagyok, aki bár óvatos, de nyitott a lelki ajándékokra.

5. A neoprotestantizmusra jellemző dicsőítést szoktam meg és a közösségemben is ez van, miközben hallgatok popzenét, gótikus metált, hard rockot, musicalt és kórusműveket, tegnapelőtt pedig egy jazz klubban voltam koncerten.

6. Nagyon is protestánsnak vallom magam, amikor a mariológiáról van szó, amit a magam részéről elutasítok. Szeretem és egyet is értek a katolikus dogmatika trinitástanával, ami fontos alapja a hitemnek és ezt ők fejtik ki talán a legjobban, de a krisztológiájukban is rengeteg a gyöngyszem.

7. Olyan főiskolán oktatok, ahol pünkösdi, metodista, református, katolikus, ortodox kollégákkal folytatok folyamatos eszmecserét - mindegyikük spiritualitása hat rám.

8. Liberális beállítottsággal fordulok a vallás- és a szólásszabadság irányába, miközben kifejezetten konzervatív a házasságról és szexualitásról alkotott véleményem, és nem szimpatizálok a relativista teológiai progresszióval.

9. Hiszem, hogy van eleve elrendelés a szabad akarat valóságos ténye mellett.

Azt hiszem bőven tudnám a listát folytatni bizonyos részletkérdésekkel, de talán most elég lesz ennyi. A találós kérdés tehát: pontosan ki vagyok én? Nos, ami egészen biztos, hogy az elmúlt évtizedekben a rám ragasztott címkék szerint voltam liberális, konzervatív, fundamentalista, antikatolikus, antikarizmatikus, baptista-ellenes, hazaellenes, baloldali-progresszív, elvakult teremtéshívő, evolucionista, dogmatikus okoskodó és a dolgokat túl lazán kezelő, léha keresztény. Biztos van, amit kihagytam. A legfontosabb azonban nem az, hogy mások nagyjából harminc év leforgása alatt eddig minek neveztek, hanem hogy mindez nem zavart össze az identitásomban. Viszont láthatóan zavart okozok azokban, akik bármi áron próbálnak szabad felületet keresni a homlokomon és egy rozsomák szívósságával igyekeznek valamilyen címkét rám ragasztani.

Teológusként írom: szeretek rendszerben gondolkodni a hitemről, tisztelem a múlt hőseit, elfogadom hogy vannak teológiai rendszerek. Ameddig úgy gondolunk ezekre, mint emberi mivoltunkból fakadó, az eligazodási vágyunkat kielégítő támaszokra, szerintem nagy baj nincs velük. De kiválasztani egyet a fenti kavalkádból és azt megtenni a keresztény hit egyedüli alapjának, tapasztalataim szerint sok jóra nem vezet. Az evangélium és főleg Jézus személye ennél sokkal többet érdemel.

Tovább

Megbetegítő kálvinizmus? (1)

Az egyház nagyjai, kiemelkedő személyiségei, meghatározó gondolkodói jogosan vannak magas polcra helyezve. Én is tisztelem őket. Ám nem lehet egyetlen polc sem olyan magas, hogy elérhetetlenné váljon. A következő bejegyzésekben most Kálvin János vagy inkább a determinizmus után nyújtózkodom és nem azért, mintha a reformátor személyével lenne valamiféle komoly problémám. Noha nem Kálvin találta ki az eleve elrendelés tanítását, mégis leginkább az ő neve fémjelzi azt a determinisztikus teológiai látásmódot, ami sok problémát okozott nekem az elmúlt egy évben...

Azt hiszem egy olyan írást, amiben kritikusan igyekszem felvetni egy gondolatot a kálvinizmusról, muszáj és illendő ellenkező előjelű kijelentéssel indítani: mert ezt kívánja a tisztesség. Mindazonáltal nem akarom nyakra-főre bizonygatni sem, hogy nagyra becsülöm Kálvin teológiáját. Tényleg roppant fontosnak vélem az általa asztalra tett Institutio mindkét kötetét, szoktam belőle olvasgatni, élvezem a szókimondó és veretes stílusát, a Szentírás iránti feltétlen tiszteletét, és persze sok teológiai gondolatával mélyen egyetértek. Azt mondani is felesleges, hogy semmiképpen nem akarom elvitatni Kálvin személyének történelmi jelentőségét. Mégis úgy vélem, az erős ragaszkodás az általa kidolgozott determinisztikus teológiához megbetegítheti a hitet, és a hívő embert egyaránt. Az isteni beavatkozás radikális maximalizálása az ember sorsának menetébe olyan toxikus lehet lelkileg, hogy mentálisan összeroppanhat tőle az ember.

Noha magam nem vagyok kálvinista, nem szeretném megbántani azokat, akik annak tartják magukat. Többségük őszinte hívő ember, többnyire református háttérrel. Barátaim, ismerőseim, kollégáim is vannak, akik kegyességi-teológiai nézeteik szerint leginkább a kálvinizmushoz csatlakoztak. Eszemben sincs szítani a feszültséget az egyházon belül, nem akarok felekezeti háborúskodásba bocsátkozni, pusztán egy személyes megélésemet jegyzem le, ami nagyjából az elmúlt egy évben végigkísérte az életemet - sajnos negatív értelemben.

Nem szeretnék és nem is tudok minden részletet leírni, tehát röviden csak a lényeg. Az utóbbi egy évben oktatói munkám miatt intenzívebben foglalkoztam dogmatikával, valamint átvettem egy gyülekezet lelkipásztori teendőit is. Ez a két dolog elvileg függetlenül haladt egymástól, furcsamód mégis egy kérdésben találkozott: felerősödött bennem egy olyan meggyőződés, hogy az életem kényszerpályán halad, a dolgaimról tehát alapvetően nem én döntök, nincs igazi szabadságom. Úgy élek, mintha valaki ráállított volna egy röppályára, amin kötelezően végig kell mennem. A dogmatika oktatását nekem kellett átvenni, de a gyülekezet lelkészi szerepét is csak én vehettem át - nem szeretném a körülményeket részletezni miért történt így, a lényeg mindenesetre annyi, hogy két meglehetősen súlyos feladat a nyakamba szakadt. Örömmel vállaltam mindkét dolgot, de azért a súlyát megéreztem. De hát: valakinek ugye vinnie kell a felelősséget, és kiderült, hogy ez elkerülhetetlenül én leszek. Aztán egyre több és több dologról azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki nem oldja meg, vagyis muszáj nekem foglalkozni vele, menedzselni, vinni, építeni. Egy idő után már minden mondatom tele lett olyan szavakkal, mint a kell, a muszáj vagy az elkerülhetetlen.

Az egész életem valahogy úgy alakult, mint amikor egy faházra szép lassan felkúsznak bizonyos indák és benövik azt, végül maga az épület már nem is annyira látszik, csupán felsejlik a buja növénytakaró alatt. Összegezve a lényeget, a gondolkodásom teljesen ráállt a teológiai determinizmusra: Isten és az általa teremtett erők kezében van a sorsom, valamicske kis szabad akarattal rendelkezem, de tulajdonképpen bele vagyok kényszerítve feladatokba, határidőkbe, teendőkbe, emberek nyafogásába, állandó szolgálatba - azonban ez így helyes, mert Isten nem téved, ő eleve elrendelte a sorsomat, ennek így kell lennie, ha élvezem, ha nem. Mindez oda vezetett, hogy idegileg kezdtem szétesni és végül külső segítséget kértem egy coachinggal foglalkozó remek barátomtól, mielőtt teljesen összeroppanok. Mindenféle vizsgálatokból kiderült, hogy nagyon rosszul reagálok a stresszre és nyakig benne vagyok egy lefelé húzó örvényben, ami a teljes kiégés felé visz. Hónapok "kezelése" után egyre világosabban látszott, hogy a jelen állapotom mögött egy önmagamról erősen lemondó, nulla szabadságmegélésről tanúskodó, kifejezetten determinisztikus logika vezérli a gondolkodásom, ami előtt tudat alatt meghajoltam, bár lelkileg valahol mégsem nyugodtam bele, hogy a saját életem irányítása nincs a kezemben. Nos, nagyon röviden ennyit rólam.

Nem is kálvinizmusnak nevezném ezt feltétlenül, hanem szimplán csak determinisztikus teológiának - ami persze elég határozottan gyökerezik a kálvini gondolatban, de benne van a tudomány által felkínált determinista látásmód is. Őszintén csodálkozok magamon, mert sosem voltam kifejezetten determinista észjárású, sőt ha mindenképpen dönteni kellene, inkább a szabad akarat felére billenne nálam a mérleg. Valamitől és valahogyan azonban teljesen átcsúsztam arra a térfélre, hogy az életem nem tudom szabadságban megélni. Az igazi kérdésekben nincs döntési lehetőségem, a dolgok sodornak, visznek magukkal, nekem pedig végezni kell a feladatokat, akármi a helyzet.

A szabad akarat maga igen komplex kérdés, ahogy a determinizmus is az. Nem kívánok belemenni a témakör egészébe, sem a különféle "izmusok" felől közelíteni, mert ez érzésem szerint félrevinné az egész gondolatmenetemet. Az egyetlen "izmus" itt és most csakis a teológiai vagy teista determinizmus, ami szerint Isten nemcsak megteremtette a világot, de minden pillanatát meg is határozza - és akkor az ember csaknem tehetetlen bábként sodródik egy ilyen valóságban. Minden tiszteletem a teológiatörténet ismert személyiségeinek, de mégis borzasztóan lehangoló a szélsőségesen determinista megközelítés, amit sokan közülük vallanak. B.B. Warfield például azt írja Istenről, hogy kivétel nélkül mindent Ő rendel el, és minden történés az Ő akaratának köszönhető: "Ő... teremti meg a lélek gondolatait és szándékait is". Paul Helm így fogalmaz: "Nemcsak hogy minden atom és molekula, minden gondolat és vágy létét Isten tartja fenn, hanem azok minden rezdülése Isten közvetlen irányítása alatt áll." Végül pedig idézem még R.C. Sproult is, aki ugyanezt a gondolatot visszhangozza: 

"Minden molekula mozgása, minden növény rezdülése, minden csillag lehullása, minden akarattal bíró teremtmény döntése egyaránt alá vannak vetve az Ő szuverén akaratának. A világegyetemben egyetlen elszabadult molekula sem száguldozik a Teremtő irányításán kívül. Ha létezne egy ilyen molekula, az lehetne a kritikus légy az örök olajban."

Őszintén megmondom: ez szerintem borzalmas. Meg vagyok győződve arról, ha valaki mindezt a lénye legmélyén elhiszi, az előbb-utóbb megbetegíti. Helyesen írja John Lennox, hogy Helm és Sproul nem számol a saját szavai igazi következményeivel. Amennyiben irányítás alatt Isten közvetlen befolyását értjük a teremtett világ minden kis négyzet-millimétere kapcsán, az egyben azt is jelenti, hogy a szabadságunk gyakorlatilag nulla. Még az előző mondatot sem én akartam leírni: ennek egyszerűen így kellett történnie. Ráadásul ha Isten átveszi a hatalmat és közvetlenül irányítja a karomban lévő molekulákat, amikor például meglódulok és megütök valakit, akkor semmiféle felelősségem nincs a történtekért. De hogyan hordozhatom az Isten képmását és milyen alapon vonna felelősségre ez az Isten, ha valódi képességet nem adott nekem arra, hogy az Ő közvetlen irányításától függetlenül cselekedhessem? A kérdés persze a gumicsontként rágcsált "eleve elrendelés VS szabad akarat" kimeríthetetlen távlatai felé viszi az embert.

Gumicsontot rágcsálni nem akarok. A következő bejegyzésben viszont rá szeretnék mutatni arra, mi a probléma az erősen determinisztikus teológiával. Határozottan állítom - saját tapasztalatból is -, hogy komoly lelki tünetekhez vezethet, ha valaki meggyőződés-szerűen magáévá teszi az ilyesmit. Az emberi lélek képtelen tartósan együttélni egy radikálisan determinisztikus látásmóddal. Legyen bár a szabad akarat illúzió (nem hiszem, hogy az), de mindenképpen szükségünk van rá. Ezzel nem tagadom, hogy vannak determinisztikus tendenciák, ahogy azt sem, Istennek létezik elrendelő szándéka. Nem mindegy azonban, hol húzzuk meg ennek a határvonalait. Ha a nadrágszíj túl laza, leesik rólunk a nadrág, ha túl szoros, elhordozhatatlan fájdalmat okoz. A következő bejegyzésben még szeretnék kicsit töprengeni ennek az egésznek a mibenlétéről, szemügyre véve azt a három kulcskifejezést, ami a téma középpontjában található.

Tovább

Elkezdődtem!

Kis lépés nekem, nagy csapás mindenkinek: mostantól fogva nemcsak itt a blogban rontom a szellemi levegőt, hanem saját podcastom is indul a Pünkösdi Teológiai Főiskola támogatásának köszönhetően. Az új műsor címe nagyon frappáns: Sytka. A kérdés tehát már nem pusztán annyi, hogy "tudsz Sytkául olvasni?", hanem kiegészül ezzel: "tudsz Sytkául nézni?" Ha nem, az sem probléma!

A saját blogom bár én írom, de nem rólam szól (szerencsére) - és nyilvánvalóan ugyanez lesz a helyzet a frissen induló podcast-ommal is. Bevallom őszintén, ki nem állhatom látni magam vizuális formában, amibe a szobatükör látványától a fotókon át a mozgóképig minden beletartozik. De nem is magam kívánom nézegetni, pláne másnak mutogatni. A tervem az, hogy havonta egyszer, nagyjából 50 perc időtartamban érdekes embereket invitálok a stúdióba, akikkel mindenféle őket érintő témákról beszélgetek. Nem meglepő módon a témákban a hit valamilyen formában elő fog kerülni: és persze egyáltalán nem kikötés, hogy a vendégemnek hívőnek kell lennie. Amit kerülni szeretnék, az a politika és különösen is a pártpolitizálás.

A helyzet az, hogy bár engedni szerettem volna az új idők szelének - ez a magyarázata a podcast létezésének -, de ez nem azt jelenti, hogy máris profi műsorvezető lennék. Arra kérem tehát a kedves olvasót és nézőt, hogy adjon időt a sorozat beérésére és viselje türelemmel a balfogásaimat! Ha pedig olyasmit talál egy-egy beszélgetésben, amit szívesen zsebre vágna és megjegyezne magának, csak bátran tegye!

Az első adásban az ismert költőt, írót, műfordítót, azaz Lackfi Jánost kérdezgettem olyasféle témákban, hogy milyen érzés élő költőként tankönyvekbe kerülni, nem-e luxus közéleti kérdésekben csendben maradnia, vagy nem tart-e attól, hogy Isten csupán költői metaforává válik a tolla hegyén számára?

Nézd meg az első adást itt - és persze megköszönöm, ha megosztod, valamint feliratkozol a csatornára is:

Tovább

Coming-out by Sytka

Tudom, merész és igencsak clickbait a cím, és nem, nem arról szól, amire gondolsz! Ezt a bejegyzést részben önfeltárásnak is szánom, ahol megmutatom a nagyérdeműnek, mit gondolok most éppen "melegügyben", és kivel miről vitatkozom. Az apropót az a számomra szomorú esemény adta, hogy kedvenc ószövetségi teológusom, Walter Brueggemann teljes mellszélességgel kiállt az LMBTQ életforma biblikus elfogadása mellett.

Nem kívánom most Walter Brueggemann teológiai tévedéseit kielemezni, mert ezt egyébként is megtettem ebben az írásomban. Ami őszintén meglepett vele kapcsolatban, hogy kvalifikált bibliatudósként hogyan nem veszi észre mekkora lyuk tátong a saját maga által felállított teológiai rendszerben? Nem akarom bántani őt, hiszen egyébként nagyon kedvelem az írásait, de egyszerűen nem tudok másra gondolni: Brueggemann megadta magát a sodrásnak és az el is vitte a hátán. Amit állít, azt nem a Bibliából olvasta ki, hanem a helyzet pont fordítva van. Mivel a trend sodrása magával ragadta, emiatt olvassa úgy most a Bibliát, ahogy, és emiatt "teologizál" aztán úgy, ahogy.

Az események tükrében kaptam egy igen tartalmas kritikai hozzászólást a fent belinkelt cikkemre, mégpedig egyik kedves olvasómtól. A kommentárt annyira értelmesnek és megfontolásra méltónak gondoltam, hogy úgy döntöttem, egész bejegyzésben reflektálok az engem szíven talált felvetésekre. Előbb azonban engedjétek meg, hogy néhány személyes megjegyzést tegyek.

Meg van írva

Ahogy a blog egy korábbi bejegyzésében már bedobtam a házilag barkácsolt atombombát, el kell ismernem, hogy nem egészen értem Isten ellenszenvét a melegek kapcsán. A megélt homoszexuális formák engem zsigerileg taszítanak. Undorodom a puszta gondolattól is, hogy egy férfi úgy nyúl hozzá egy másik férfihoz, ahogy egy nőhöz szokás. Feltételezem, ők is hasonlót éreznek a heteroszexualitás tekintetében. 

Azonban rendkívül fontos, hogy az ilyen jellegű, véleményem szerint ösztönös berzenkedésünket félretegyük a témáról szóló minden disputában. Undorodásra nem alapozhatunk teológiát, az undorodás nem lehet egy vita indikátora - ahogy ezt egyébként a fentebb említett kedves olvasóm is megfogalmazta. Szeretném tehát leszögezni, hogy mákszemnyi mértékben sem valamiféle undor vezeti a kezemet, ahogy ezt a bejegyzést írom. Sőt, a hangulatot fokozandó még azt is elárulom - és kérem szépen, ne tessenek semmi blaszfémiára gondolni! -, ha én lennék Isten, engem ugyan nem zavarna a melegek üdvössége. Nem bosszantana, hogy melegek is vannak a Mennyben, mármint olyan elkötelezett, hűségen és szerelmen alapuló, ámde meleg kapcsolatban élő emberek, akik Krisztust követik. De most ez is teljesen mindegy. Ahogy az undort az előbb kizártam, most a személyes érzelmeimet is szeretném félretenni, amikor a téma bibliai hátterét vizsgálom. 

Mert nem az a kérdés, hogy én mit szeretnék, hanem az, mi van megírva - még akkor is, ha ami meg van írva, nincs feltétlenül meg is magyarázva. Ám ahogyan az undorodás nem lehet egy vitaképes teológia alapja, úgy a Biblia magyarázat-hiánya sem lehet annak az alapja, hogy akkor kényelmesen lépjük át, amit a Biblia erről a kérdésről mond. Igen, kifejezhetjük, hogy nem látjuk teljes fényben az okokat, melyek a homoszexualitást dehonesztáló textusokat megszülték, nem értjük miért ilyen elutasító a teljes szövegkorpusz a meleg életstílussal szemben - mindazonáltal ezek a textusok léteznek, ott vannak, meglehetősen világosak és megkerülhetetlenek, ha értjük őket, ha nem.

Ha a Biblia véleményére vagyunk kíváncsiak, akkor dolgozzunk a leírtakkal, ne az érzéseinkkel, a vágyainkkal, az ábrándozásainkkal, vagy éppen az undorunkkal, amikor erről a kérdésről bibliai értelemben akarunk mondani valamit.

Folt-nincs

Kedves olvasóm azt mondja, a "melegellenes" bibliai teológia azért leegyszerűsítő, mert nem beszél azokról a "gyanús foltokról", melyek a Szentírásban megtalálhatók, és bizonyos értelemben olyanok, mintha a "másság levegőjét" árasztanák. Vehetjük például Dávid és Jonatán barátságát (melynek kapcsán egyesek felvetik a gondolatot, hogy talán ez a kapcsolat homoszexuális jellegű lehetett), vagy éppen Jézus nőtlenségét, ami persze nem homoszexualitást jelent, de legalábbis érdekes kérdés, noha a teológia egyáltalán nem feszegeti.

Nem érzem magam eléggé feljogosítva, hogy "a teológia" nevében megszólaljak, úgyhogy csak a saját véleményemet tudom elmondani. Ez röviden annyi, hogy én ugyan nem látok gyanús foltokat ezügyben sehol. Dávidról nekem inkább az jut eszembe, hogy a nőkkel voltak problémái és nem a férfiakkal. Nem Uriást kívánta meg, hanem a feleségét, ráadásul ezen a területen annyira gyenge jellemű volt, hogy Uriást meg is ölette Bethsabé megszerzése kedvéért. Jézus nőtlenségét pedig azért nem tárgyalja kimerítően a bibliai teológia, mert ez láthatóan magának a Bibliának sem témája. Ez a kérdés nem érdekelte egyik evangélistát sem a négy közül, de még a hozzájuk eljutott orális hagyományanyagok továbbadóit sem. Márpedig a bibliai teológia végső soron a Bibliából főz magának, ám ilyen főzethez a jelek szerint nulla alapanyaga van.

Nincs tehát semmiféle releváns, komolyan vehető, analizálásra érdemes gyanús folt sehol a széles Bibliában. Őszintén szólva, ami leginkább meglep a progresszív teológia képviselőiben, hogy mennyire NEM hatja meg őket ez a nyilvánvaló tény. Szinte megdöbbentő, hogy a Biblia milyen sima, mennyire tiszta és világos melegügyben. A progresszív ideológusok pontosan emiatt képtelenek meggyőző hidat ácsolni a Szentírás és a trendi progresszív látásmódok között. Ennek köszönhetően érzi azt az ember, amikor a "meleg-exegézis" tornyamutatványait bámulja, hogy az egész csak egy raklap erőlködés, mint amikor egy negyvenkettes lábat egy harmincnyolcas cipőbe kíván belepréselni valaki. Egész egyszerűen nincs semmiféle szentírási alapja az ilyesféle próbálkozásoknak.

Ez egyébként bibliai léptékben is különleges dolog, mert a legtöbb teológiai téma nem ilyen. Az idők végezetéig vitatkozhatunk a teremtéstörténetek értelmezéséről, a Szentlélek ajándékainak szesszacionista vagy kontinuacionista állapotáról, vagy az eszkatológia főbb kérdéseiről - de a homoszexualitás az éppen egy olyan pontnak mutatkozik, ahol a flexibilitásnak még esélye sincs. És ha ez igaz, akkor a "gyanús foltok", amire olvasóm felhívta a figyelmet, valójában a mi projekcióink. Amiért ilyeneket látunk az arról szól, hogy szeretnénk foltokat magunknak - valamiféle minimális alapot, hogy legalább vita lehessen valamiből, bármiből, akármiből. Hogy legalább legyen egy "nullaegészegyszázalékos" kis eltérés az általános bibliai állásponthoz képest, amibe bele tudunk kapaszkodni és aztán egész teológiát ráépíthetünk, végül letörölve az izzadtságot azt mondhatjuk: "látjátok emberek, a Biblia nem is olyan egyértelmű ebben a kérdésben!" De nincs ilyen: a Szentírás egészének koncepciója harmonikusan egybehangzó a homoszexualitás kapcsán, és a gyanúm szerint érzik ezt a progresszív teológusok is, csak mivel nem akarnak ostobának és lemaradottnak tűnni a haladó nyugati világ szemeiben, körmönfontan tagadják. Ez vezette Brueggemann tollát is, hogy egy önellentmondó és halva született teológiai gondolatsort letegyen az asztalra.

A buta betű?

Az előző eszemefuttatással talán velem vitatkozó kedves olvasóm is némileg egyetérthet, mert végső soron ezt írja: "Betűt nem találnék én sem, ami vindikálná a meleg kapcsolatok toleranciáját (vagy akár megáldását) a gyülekezetekben, azonban olyan Lelket merek látni, amely képes erre felszabadítani." 

A betű és a Lélek koncepciója viszonylag sűrűn előkerülő toposz, ezért úgy érzem, itt most érdemes egy pillanatra megállnunk. Tipikus dolog, hogy a kettőt szembeállítjuk egymással, vagyis a betű (ami az ószövetségi Törvényt jelképezi) valamiféle ódivatú, meghaladott, rossz teológiai csökevény, amit a Szentlélek az Újszövetségben felülír az általa nyújtott korlátlan szabadsággal. Eszerint a betű, vagyis a Törvény ma már mellőzendő, de szerencsére a Szentlélek hoz helyette egy csomó szabadságot nekünk. Így divatos ezt érteni, így szokták ezt magyarázni.

Aligha hihető azonban, hogy Pál apostol jó zsidó emberként erre gondolt, amikor a betűről és a Lélekről írt. Nem plauzibilis számomra, hogy Pál haszontalannak tartotta volna az Istentől kapott törvényt, amit a Szentlélek aztán kukázni szeretne. Sokkal inkább két princípiumról van szó a betű és a Lélek alatt, melyek egymást kiegészítik. "A bűnt a törvény alapján ismertem meg" - írja Pál a Róma 7,7-ben, aztán hozzáteszi: "Valamikor törvény nélkül éltem, de azután jött a parancs, a bűn föléledt, én pedig meghaltam." Vagyis a betű (törvény) a halált hozza nekünk, amit át kell élnünk, ami miatt szembesülünk azzal, hogy javíthatatlanul bűnös emberek vagyunk, és a Lélek lesz aztán, aki megelevenít. A kettő azonban nem egymás ellen dolgozik, hanem egymást kiegészítve halad. A törvény betűje halál, de ahogy meghaltam a bűn miatt, a Lélek miatt szellemi értelemben feltámadok. Nem tud szellemi értelemben feltámadni az, aki ugyanilyen értelemben meg sem halt. A törvény "megöl minket", de az új élet a Szentélekben megelevenít. Ez egyébként a bemerítkezés rítusának szimbolizmusa is: a víz alá merülve meghalok és felbukkanva új életre támadok, megtisztulva, felfrissülve.

Röviden tehát: a betűt és a Lelket nem szabad végletesen szembeállítani egymással még akkor sem, ha ellenkező előjelűek. Ahogy a negatív és a pozitív számok is ellentétesek, mégis egyazon számegyeneshez tartoznak, úgy a törvény és a Lélek egymást kiegészítő, egymást feltételező adottságok.

Olvasóm érzésem szerint viszont pontosan ezt teszi amikor azt állítja, hogy a szövegben betű-szinten nincs olyan, ami jóváhagyná a megélt homoszexualitást, de a Szentlélek képes felszabadítani erre. Ez azonban pont azt jelentené, hogy Isten (aki a betűt is adta) szembemegy saját magával. Nem szabadíthat fel Isten olyasmire, amit Ő maga korábban már elítélt. A Szentlélek nem ösztönözhet arra,  hogy ugorjuk át vagy tekintsük semmisnek, amit Isten törvényként kijelentett. Jézus sem megszegte a törvényeket, hanem betöltötte és megvalósította őket - sőt, bizonyos értelemben még szigorította is.

Összegezve ott tartunk tehát, hogy a Bibliában semmilyen szinten nincs jóváhagyás a melegházasság tekintetében, és nincsenek gyanús foltok sem, melyek valamiféle jóváhagyó gesztus lehetőségét felvetnék. A betűt ihlető Lélek pedig nem akar olyasmire motiválni, ami saját korábbi kijelentésével szembefeszül. Úgy tűnik viszont, mintha mégis lenne egy kivétel a szabály alól, hiszen igenis van egyfajta tanfejlődés, progresszió, kibontakozás a Szentírásban...

Tendenciahiány

Olvasóm ezek után egy példát mond, amivel a fent belinkelt írásomban már foglalkoztam - ő azonban megpróbálja tovább vinni a vonalat. Szerinte a "jézusi-apostoli nyitást a nők és a pogányok felé igenis tovább lehet húzni a "mindent megvizsgáljatok, s ami jó, megtartsátok" (1Theszz 5, 21) vonalán, és megkérdőjelezni minden tiltást, ami mögött nincs világos megokolás, hogy valaki életének a védelmében szükséges korlátozni valaki más életét."

Ugye értjük miről van szó? Az Újszövetség hatalmas előrelépést tett a nők elfogadása felé - elég itt arra gondolnunk, hogy Jézus hogyan bánt a hölgyekkel -, és elég világosan látjuk, hogy ez a fokozatosan kinyíló hozzáállás mintegy megágyazott a nők egyre erőteljesebb szerepnövekedéséhez. Ehhez hasonlóan az Ószövetségben még a zsidóság kiválasztottságtudata a domináns, de az Újszövetség egyértelműen egy "open-minded" szemléletet mutat és már az összes nép számára lehetővé teszi az üdvösséghez való hozzáférést. Miért ne lehetne ezek után azt mondani, hogy mivel a melegség elutasítása mögött nincs megokolás, kérdőjelezzük meg amit erről a Szentírás mond? Miért ne állíthatnánk, hogy a nők és a pogányok mintájára itt is egy egyre nagyobb nyitottság felé haladunk?

Először is: a nők és a pogányok esetében világosan látni bizonyos trendek első lépéseit. Másként fogalmazva, vannak bibliai ujjlenyomatok, melyek mintegy előre felvázolják a fokozódó nyitottság lépéseit. A homoszexualitás esetében semmi ilyesmi nincs. Sejtetés szintjén sem olvasunk arról, hogy valamiképp elő kell készíteni a talajt a melegség elfogadására. Sőt, a homoszexualitás újszövetségi említései pontosan ugyanannyira elmarasztalók, mint az Ószövetségéi. Másodszor: az olvasóm által idézett 1Thessz 5,21 bajosan sem alkalmazható ebben az esetben. Amikor Pál azt kéri, hogy mindent megvizsgáljunk és a jót megtartsuk, akkor itt nem feltétlenül általános irányelvről beszél, hiszen a megelőző versben a gyülekezetben elhangzó próféciákat említi - amiket nyilván meg kell vizsgálni. De ha mégis általános alapelvként olvassuk Pál szavait, egész biztosan nem arról van szó, hogy az apostol szerint nekünk dolgunk lenne felülvizsgálni az Ószövetséget - aztán ha bosszantanak bennünket bizonyos passzusok, kidobálgathatjuk belőle, ami nekünk nem tűnik jónak...

Nincs tehát semmi arra utaló jel sem, hogy bár a Szentírásban a betű szintjén a homoszexualitás nem támogatott, azért letennének a textusok egy jövőben kibontakozó nyitottság alapkövét, amire mi itt és most építhetünk. Erre látunk jeleket a nők, a pogányok vagy akár a rabszolgaság tekintetében (és ma már a legtöbb egyházban a hölgyeknek komoly szerep is juthat, rabszolgaság nincs, a keresztények pedig többnyire nem zsidók), de aprócska jele sincs ennek a homoszexualitás kapcsán.

Ez van, ezt kell szeretni?

Hogyan lehet tehát összefoglalni az eddig megtett utat? Pontokba sűrítve talán valahogy így:

(1) A Szentírás textusai a homoszexualitás kapcsán egyértelműen elutasítóak.

(2) Nincsenek egyértelműen "gyanús foltok" sehol a Bibliában, melyek arra engednének következtetni, hogy bizonyos körülmények között a megélt homoszexualitást legalábbis közömbös Isten számára.

(3) Nem láthatók sehol olyan előjelek, melyek egy lehetséges jövőbeli változásra utalnak, amennyiben a homoszexualitás elfogadhatóvá válik - ellentétben más kérdésekkel, ahol világosan mutatkoznak a nyitottság mozzanatai.

Amennyiben a fenti három pontban megfogalmazott állításaim megállják a helyüket, a progresszív teológia minden próbálkozása halvaszületett, erőltetett és hamis ebben a kérdésben. És megint utalnék a bejegyzés elején rögzített személyes aspektusokra: nincs bennem mákszemnyi ellenszenv, undorodás, elutasítás sem - most hideg fejjel csak és kizárólag azzal kívántam foglalkozni, ha egyedül a Bibliát nézzük, milyen végkövetkeztetésekre juthatunk ebben a kérdésben.

Mit lehet tenni? Erről természetesen az olvasónak kell döntenie. Teheti azt, hogy magából kikelve elveti az egész Bibliát, mondván hogy az csak egy ókori világból származó, mára már meghaladott irat. Azt is választhatjuk, hogy a homoszexualitást elutasító textusok pusztán emberi okoskodások a szövegben, mely csak részlegesen ihletett - ez azonban magával hozza a kérdést, ki és milyen alapon fogja akkor meghatározni, mely szakaszok a "pusztán emberiek"? Azt is mondhatja valaki, ha ennyire egyértelmű a Szentírás, akkor egyszerűen fogadjuk el amit mond, és legyünk a homoszexualitással szemben mi is elutasítóak - tekintet nélkül arra, milyen trendek jellemzik a mai közbeszédet ezen a területen.

A progresszív teológia azonban egy olyan választás mellett tör lándzsát, ami tulajdonképpen nem is létezik: bibliai alapon akar elfogadó lenni a mássággal. Ez épp úgy nem legitim opció, mint egyszerre megnősülni és agglegénynek maradni. Igen, annyit talán mondhatunk, hogy a homoszexualitásnak azok a formái, melyek a Szentírásban olvashatók, nem elfogadhatók egy keresztény ember számára - ám a Biblia hallgat az egymás felé elkötelezett, hűségen és szerelmen alapuló melegkapcsolatokról. De mi lett volna, ha a bibliai szerzők erről is leírják a véleményüket? Ezt nyilvánvalóan nem tudhatjuk. Viszont a "nem tudhatjuk"-ra ugyanúgy nem építhetünk teológiát, mint a korábban már említett undorodásra sem. A hiányállapot nem jelent stabil alapot egy korrekt teológiai felépítmény létrehozásához. Összefoglalva tehát, bibliai alapokon állva én nem látok semmiféle komoly mozgásteret ebben a kérdésben. Az természetesen már egy másik disputa lehetőségét veti fel, hogy az egyház mennyire teszi jól, ha a saját értékrendjét érvényesíteni kívánja a szélesebb, szekuláris társadalomban (erről korábban már leírtam a véleményem), de ez nem a mostani bejegyzés témája. Most csak ott tartunk, hogy ne akarjunk a Szentírás tekintélyével olyasmit alátámasztani, amire teljesen alkalmatlan. Lehet, hogy népszerűbbek leszünk tőle, ha mégis így teszünk, de ha fontosabb számunkra a Biblia a népszerűségnél, akkor nem dönthetünk emellett. 

Tovább

Én, a hideg

A homoszexualitásról szóló előző beszélgetéseink kapcsán többször előkerültem én, a hideg - vagyis heteroszexuális ember. Jellemző vonás, ha az ember feldob egy problémát, megfogalmaz egy kérdést, akkor egy bizonyos idő elteltével már nem is a kérdéssel, hanem a kérdésfelvetővel kezdenek foglalkozni, firtatva az indokait, motivációit, lelkiségét. Volt aki hangot adott annak is, hogy "aggódik értem" - nehogy elcsússzak ezen a banánhéjon és elkezdjek valamiféle melegteológiát hirdetni.

Utálok saját magamról bejegyzést írni, mert minden ilyesmi magyarázkodásnak tűnhet. Márpedig a magyarázkodásnak nagyon nem érzem szükségét - én pusztán kérdéseket tettem fel a megértés érdekében. Sajnos azt tapasztalom, hogy a keresztények jó része nincs felkészülve bizonyos kérdésekre - vagy úgy is mondhatom, vannak kérdések, melyeket nem nagyon akarunk hallani, végiggondolni, mert megbolygatja a meglévő meggyőződéseinket. Az ilyen kísérletekre sokszor elkeseredett védekezéssel reagálunk, hitetlenség-szaggal telik meg a levegő, félelemmel az aposztázia végzetes betegségétől. 

Isten viszont nem fél a kérdéseinktől, sőt gyakran Ő késztet minket, hogy feltegyük ezeket.

Nagyképűség lenne önmagam Jézus Krisztushoz mérni, mindazonáltal próbáltam Tőle eltanulni a "szent provokálás" technikáját. Lenyűgöző számomra, ahogy Krisztus a saját kora vallási elitjének és úgy általában az embereknek elegánsan tesz fel provokatív kérdéseket - amivel úgy gondolom nem sértegetni vagy megbántani akarja őket, hanem egyszerűen kibillenteni az egyensúlyukból. Sokszor talán észre sem vesszük a jézusi provokáció háttérben meghúzódó szálait egy-egy narratívában. Egy törvénytudó azt firtatja ki a felebarátja - válaszul Jézus mintha "ellene fordítaná" az egész helyzetet, és egy utált samáriait állít be számára példaképnek. Tudjuk, hogy a tékozló fiú megható példázata valójában két tékozló fiúról szól - az idősebbik, morgolódó "tékozlók fiúk" (vagyis a farizeusok) ott ülnek az asztalnál, miközben Jézus valójában róluk beszél... Aztán olyan is van, amikor Krisztus leül egy samáriai asszonnyal egy kúthoz - ez már önmagában botrány - és elkezdi firtatni a családi hátterét, szellemi nézeteit - de végül az asszony megváltozik és szinte helyi ébredés tör ki Samáriában.

Hát bunkó volt Krisztus ezekben a helyzetekben? Nem, nem az volt: a provokatív történeteivel és tanításaival lehetőséget kínált fel az embereknek. Van, aki megsértődött, de olyan is, aki élt a felkínált opcióval.

Jézus provokatív pedagógiája nagyszerű és példaszerű számomra, egyszerűen azért mert jól működik.  Túlságosan képesek vagyunk belesüppedni a meggyőződéseinkbe. Én sem akarok senkit "kiakasztani", megbotránkoztatni, nem tartom farizeusoknak a velem egyet nem értőket, nem utálom a konzervatívokat és nem akarok a hitemből sem kitérni, eretnekségeket beengedni - mintha némelyek engem és másokat ezektől féltenének. Én szeretem Krisztust, követni akarom, a Biblia teológusként pedig nemcsak "munkaeszközöm", hanem szívügyem is. Amikor itt a blogban olyan kérdésekkel találkozik az olvasó, amelyek első és talán második olvasásra is kibillentik a megszokott egyensúlyából, amelyekkel máshol esetleg nem találkozott, javaslom ne kapjon a szívéhez, hanem gondoljon arra miért lehet jó az egyensúlyvesztés. Mintha azonnal a hit rombadőlését vizionálnánk ilyenkor, pedig az egyensúly elvesztése arra ösztönözhet, hogy újabb kapaszkodókat keressünk, ne nyugodjunk bele a válaszainkba, még ha jónak is véljük őket. A hit fejlődése nem a hit lerombolását takarja, hanem az egyensúlyvesztés utáni keresést, az újra és újra értékelést, a dogmáink átgondolását. Véleményem szerint az eretnek az, aki laza mozdulattal sutba dobja a kereszténység kétezer éves hagyományait és valami teljesen új alapra kíván felépítményt felhúzni. Ám ha megtartjuk a kontinuitást, ha nem fordulunk el Jézustól, mint alaptól, akkor bizony jó dolog vitatkozni és kérdezni, sőt elengedhetetlen. Még akkor is, ha vannak kérdések melyekre soha nem fogjuk megtalálni a teljes választ. Ahogy mondani szoktam, egy hegyre érdemes felmászni úgy is, ha képtelenek vagyunk a csúcstámadásra: ha már valamivel feljebb vagyunk, más lesz a látkép, más a perspektíva, ahogyan a dolgokat látjuk. Nos, én hegymászásra invitálok a provokációmmal - ez horzsolásokkal, izzadtsággal, vitákkal járhat, de talán eljuthatunk más perspektívákhoz is.

Egyébként pedig mondjuk ki a blogolás egyik alaptételét is: a Blogger mindig több a blogjánál. Vannak az életemnek olyan területei, melyekről itt egyáltalán nem szoktam beszélni. A közelmúltban például éppen az irgalmas samaritánusról prédikáltam egy nagyon kedves pünkösdi gyülekezetben (ha valakit érdekel, itt visszanézheti a felvételt - csak erős idegzetűeknek!), emellett retro-stílusú játékprogramokat is próbálok készíteni hobbistaként (még erősebb idegzetűeknek itt), valamint a Moly egyik szerkesztője vagyok a vallási rovatban (legfrissebb Merítésem elérhető itt). Ezek is csak szilánkok az életemből, de illusztrációként arra talán jók, hogy ne csupán az alapján ítéld meg ki vagyok, amit itt olvasol!

Tovább

Szentséges amicídium helyett publikálj nálam!

A most következő bejegyzéssel reményeim szerint valamiféle kibontakozó és bizalomteljes folyamatnak fogok megágyazni. Feltételezem, az olvasó még nem sokszor hallotta az amicídium kifejezést, hiszen nem igazán része a mindennap beszélt nyelvünknek. Sajnos azonban ami a gyakorlatot illeti, elég alaposan képesek vagyunk megvalósítani. Miről is van szó?

Az amerikaiaknak külön szavuk van arra a jelenségre, amikor valaki az ellenség helyett a saját bajtársaival képes szembefordulni. Ezt nevezik amicídiumnak vagy más kifejezéssel "barátirtásnak", amit itt Európában még a "baráti tűz" kifejezéssel szoktunk illetni. Az amicídium alapvetően hadászati cselekmény, amikor egy csataszituáció közepén egy sereg tagjai a sajátjaikat kezdik lekaszabolni, lövöldözni, és megsemmisíteni. Többnyire nem azért teszik ezt, mert hirtelen elment az eszük, hanem mert a csata hevében nem mindig látható világosan hol van az ellenség. Mi jellemzi tehát az amicídiumot?

Az első és legfontosabb, hogy a harctéri zűrzavarban a katonák gyakran elkövetnek szándékolatlan hibákat. Például 1461-ben a towtonni csatánál nem vették figyelembe a kedvezőtlen széljárást, így a kilőtt nyílvessző-zápor egy jó része végül nem repült el az ellenségig, hanem saját csapatok közé hullott, sokak halálát okozva. Senki nem így szerette volna, emberi mulasztás és figyelmetlenség okozta a tragédiát, mert nem számoltak egy olyan változóval, amivel az adott helyzetben szükséges lett volna.

A másik jellemző, hogy az amicídium gyakran pusztítóbb hatású az ellenséges támadásoknál is. Az elszenvedő katonák ugyanis egyáltalán nem számítanak arra, hogy olyan irányból kapják a pofont, ahol a saját bajtársaik állnak. Rossz helyzetfelmérés, hibás célpontazonosítás, vagy ennél még egyszerűbb elcsúszások is elvezethetnek ehhez, de az amicídium igazi erejét mégis a váratlanság, a meglepetés ereje okozza. A normandiai partraszállásnál az amerikai katonák az "amerikai Luftwaffe" névvel illeték a saját légierejüket - kevesen tudják talán, hogy a veszteségeik mintegy két százalékát baráti tűz okozta, vagyis az amerikai repülőgépek amerikai katonákat is megöltek.

Végül tegyük még hozzá, hogy a barátirtás olyan pszichés és lelki károsodást okoz, amiből nagyon nehéz felállni. Nem kell túlmagyarázni milyen érzés lehet, amikor egy katona a saját barátját vagy legalábbis a vele egy oldalon álló bajtársát öli meg szándékolatlanul. Ölni persze sehogy sem jó, egy háborúból valószínű nincs visszaút ép ésszel, de mégis más a rám törő ellenséget megsemmisíteni, vagy akár mártírként a többiek életének megmentése érdekében önfeláldozónak lenni - és megint más figyelmetlenségből, trehányságból, mulasztásból a sajátjaimat kivégezni.

Tudom, hogy a példám végletes és persze nem a hadtudományi érdekesség miatt említem. Szellemi értelemben ugyanis az egyház mindig is hajlott arra, hogy baráti tűz alá vonja saját körein belül azokat, akik egy kijelölt véleményalaphoz képest máshogy gondolkodtak. Nyilvánvalóan manapság ezt enyhébb formában műveljük - senki nem kívánja a másik torkát átharapni vagy kerékbe törni -, de a "szentséges amicídium" spirituális hatásai ettől még tudnak pusztítóak lenni. Akkor is, ha nincs emögött valami tudatos szándékosság - az ember nem tud hozzászokni ahhoz, hogy olyan irányból érik sérülések, ahonnan ezekre nem számít.

Mindezt azért írtam le, mert bár a blogot én provokatív és vitaképes műfajnak érzem, az írás természete miatt sokszor félreérthetőnek is. Nem mindig világos egy szöveget olvasónak, hogy az adott szöveget milyen indulattal fogalmazta meg a szerző, egy-egy mondata mögött milyen megfontolások állnak és mit ír ki magából, amikor valamit szövegesít. Ez természetesen rám is vonatkozik, mind szerzőként, mind olvasóként. 

Azt hiszem az engem követő olvasók észrevették, hogy a hazai keresztény közegben felmerülő bizonyos diskurzusokba szeretek bekapcsolódni - például reflektáltam már Szabados Ádám, Nagy Gergely felvetéseire vagy éppen az Evangelikál Csoport bizonyos témáira -, és ezekből aztán több esetben megindult az oda-vissza "mondogatás". Ezeket a vitákat talán kívülről valamiféle amicídiumnak is felfoghatja a szemlélő, ahol egymásra zúdítunk (fele)baráti, sőt testvéri tüzet: valamit ír valamelyikünk, amitől a másik elhatárolódik vagy látszólag dühösen válaszol rá, közben "megvan a véleménye" az egészről.

Most például éppen a Nagy Gergely által felvetett hitbizonyosság témája a vita alapja. Márkus Tamás András például az én egyik bejegyzésemre reflektált igen hosszasan, amire aztán én is válaszoltam - és válaszom a legnagyobb örömömre megjelenhetett az Evangélikál Csoport honlapján. Időközben egy számomra ismeretlen testvér, Bagoly Gyula is kerekített egy véleményt a kérdésről, valamint Nagy Gergely és Szabados Ádám vitatkoztak róla élő beszélgetés keretében. 

Ezek a diskurzusok véleményem szerint nagyon hasznosak lehetnek, de mivel mindenki a maga felületein keresztül kommunikál, azt a benyomást kelthetik, mintha ugyanannak a csapatnak az egyik lövészárkából tüzet zúdítanánk egy másikba. Azért, hogy ezt a kívülről érzékelhető félreértést megszüntessem, nomeg azért, hogy egyébként is közeledjünk egymáshoz, szeretném a saját blogomat publikálási felületként felkínálni a velem vitában állók számára. Márkus Tamás Andrással már szóban egyeztettem is erről, így nagyon várom írását, mely az én fentebb belinkelt gondolataimra is válaszol. Nem valami udvariaskodás és protokoll-jellegű, teljesen hiteltelen, erőltetett diplomatikusság vezérel, hanem annak őszinte igénye, hogy kifelé is megmutassuk: nem utáljuk egymást és eszünk ágában sincs amicídiumhoz folyamodni. Meglehet, mindannyian máshogy ragadjuk meg a számunkra fontos kérdéseket, de ettől nem lettünk ellenségek, akik egymásra fenik a fogukat. Remélem, hogy Tamás cikke nem az utolsó lesz ezen a blogon, amit viszonzás nélkül is rendelkezésére bocsátok az evangelikál közéletet formáló, hozzám hasonlóan blogot vagy más felületet menedzselő szerzőtársak számára.

Tovább

Egyre bűntelenebb vagyok...

Ez most egy olyan bejegyzés lesz, ami talán az átlagosnál is személyesebb. A blog nem rólam szól, nem konkrétan az én személyem a téma, de az én személyiségemen szűrődnek át a sorok, az én nézeteim és hangvételem, az én stílusom, íráskészségem, műveltségem (műveletlenségem) óhatatlanul áthatja, amiket ide leírok. Néha azonban úgy érzem, jobb megoldás kicsit konkrétabban is előlépnem a háttérből - ki tudja, talán terápiás haszna is lesz, vagy éppen kritikusan nekem esik majd a publikum.

A cím szándékosan provokatív. A provokáció tudatos vonása online-énemnek, de sosem a feszültségkeltés, hanem kifejezetten a gondolkodásra ösztönzés a célom. Fejlődés csak akkor lehetséges, ha az ember kibillen a kényelmes egyensúlyából és ezt nem tragédiaként értelmezi, hanem szükséges lehetőségként, mely a cél felé vezet. Nos, én egy kibillentő vagyok. Megértem, ha egyesek utálnak ezért, örülök ha mások ezt értékelni képesek. Ez azonban mindegy is, mert a reakcióktól függetlenül vagyok ilyen. No de mi történik akkor, ha egy kibillentő ember maga is kibillen? Ez történik most velem, erről akarok röviden írni nektek.

Szóval, a cím provokáció. Mostanában egyre bűntelenebb vagyok, hiszen aki testileg szenved, az elszakad a bűntől. Ez természetesen erőtlen tréfa részemről, mert ez a vers Krisztus testi szenvedéséről szól. Az viszont sajnos nem tréfa, hogy lassan két éve egymásnak adják át a kilincset nálam a betegségek. Még fel sem épülök egy műtét után, már jön is a következő gond, az orvosi vizsgálatok, a gyógyszerek, a nemalvás, a tünetek - vagyis így együtt: a szenvedés. Most erről szól az életem, hogy újra és újra ráébredek, végtelenül törékeny ember vagyok, gyenge, sebezhető, aki néha nem bírja a pofonokat állva.

Nem azért fedtem ezt fel, hogy sajnáltassam magam és lekaszáljam a Nagy Lájkmezőt, begyűjtve együttérző megjegyzéseket. Lényegesebb ennél a tény, ha az ember testileg szenved, megért dolgokat. Például azt, hogy van, amit csak így érthet meg. Van olyan tudás és tapasztalat, amihez egyszerűen nem vezet el másik ösvény, nincs másik út arrafelé, és bár gyötrelmes rálépni, de a végén gazdagabban jön ki az ember. Egy kereszténynek ezt talán magyarázni sem szükséges: hiszen egész hitünk azon áll meg, hogy Valaki a szenvedés útját választotta, hogy célhoz érjen értünk.

Az ilyen tapasztalat erőteljesen kontrasztossá teszi például, hogy az ember feladjon bizonyos harcokat - az egyik legnehezebb azt feladni, hogy nem baj, ha tévedek és nincs igazam. Az sem baj, ha mások nem értenek egyet velem - az egész világnak Krisztus előtt kell majd egykor térdet hajtania, nem előttem. Mindezt persze az ember ésszel felfogja, de nagyon szépen kiemeli a szenvedés, hogy ésszel felfogni valamit, az bizony milyen rettentő kevés. Kicsit olyan ez, mintha kognitívan tanulnék biciklizni: könyvet olvasnék arról mikor hova tegyem a lábam, hogyan próbáljak egyensúlyozni és mihez kezdjek azzal, ha eltaknyolok. De az agyamnak nem az a része tanul biciklizni ilyenkor, mint amelyik éles helyzetben áll a feladat előtt, érzi a félelmet, amit az egyensúlyvesztés bizonytalansága okoz, pumpálja az adrenalint az örömtől, amikor sikerül megtenni néhány métert.

A szenvedésben nem olvasgatunk a biciklizésről, hanem éppen kint vagyunk a terepen és izzadva próbáljuk megőrizni az egyensúlyunkat. Ez teljesen normális és gazdag tanuláshoz vezet. Képmutató lennék, ha most érzelmesen kifakadnék milyen nagyra is értékelem az egészségi problémáimat. Az őszinte igazság az, hogy utálom mindet és meg akarok tőlük szabadulni - meg is fogok! Közben viszont aratni szeretnék a tapasztalatok között és amikor kijöttem az egészből, átgondolni mindent, másoknak támaszt adni, másokat is biciklizni tanítani. Ez a tervem nekem, a kibillentőnek.

Tovább

Fesz van

Van a mindennapi stressz: utálatos, az ember küzd ellene, de nem tudja igazán megoldani, mármint ha aktív életéveit éli is dolgozik, akár minden normális kenyérkereső ebben az országban. Van viszont olyan stressz is, ami pluszban rakódik rá erre és elkerülhető volna - ám fájdalmasan tapasztalom, hogy sok keresztény mintha abban lenne érdekelt, hogy növelje az adagot.

Az egész probléma most Vujity Tvrtko egyik friss Facebook-posztja miatt jutott eszembe. Nem kenyerem Tvrtko, de néha képes fején találni a szöget és széles látókörű riporterként talán az átlagembernél is érzékenyebben reagálni a társadalmi hullámokra, mozgásokra, kihívásokra. Tvrtko néhány nagyon szomorú emberi sorsot írt le az említett bejegyzésben, melyeknél csak az erre adott reakciók voltak még elkeserítőbbek. És itt jön a fején talált szög, a magyar társadalom aktuális kórképe:

"Feszült társadalomban élünk, ahol minden egyes szónak, gesztusnak, ölelésnek vagy bántásnak különös fontossága lehet. Ahol például a politikában megszűnt az a fogalom, hogy “nemes ellenfél”. Ádáz ellenség lett belőle, akit nemcsak le kell győzni, de meg is kell alázni, meg kell semmisíteni, el kell pusztítani. Erről szólnak a hírek, erről szól a közélet!"

Sajnos tűpontos kifejezés azt mondani, hogy feszült társadalomban élünk, mert tényleg ez a helyzet. Az elmúlt időszakban több focimeccsen is kint voltam a Puskás Arénában, úgyhogy a saját szememmel láthattam mit jelent "szurkolni" a mieinknek: alapvetően azt, hogy primitív bunkó módjára gyalázzuk az ellenfél csapatát. Fiam sok éve maga is focizik, a bajnoki meccseire persze a szülők is elmennek, hogy ki-ki a maga csemetéjének szurkoljon - vagy inkább a bírót, a játékvezetőket, a másik csapat edzőjét elküldje a francba válogatott káromkodásokat üvöltözve. De ugyanez az alpáriság és mocsokdömping zubog a napi politikában is. Az egyik politikus egy óvodás gyermek szintjén tréfálkozik azon, hogy a fideszes Németh Szilárd milyen kövér, a másik bohócnak, demagógnak, hazaárulónak nevezi az egyik ellenzéki képviselőt. Érdemes ezt a videót megnézni, akár bal, akár jobboldali szimpatizáns az ember, teljesen mindegy - mert ez most Magyarország feje, amitől bűzlik az egész hal. Ide sikerült lezülleszteni a közbeszédet, amiért a teljes garnitúra felelős.

Lehet erre azt mondani, ha valaki közéleti szereplő, sportoló, művész, politikus, annak bírnia kell az ilyesmit. Ne legyen már cukorból, elvégre ő döntött úgy, hogy ilyen pályára lép. Ez a kijelentés azonban látens butaság, mert abból a feltételezésből indul ki, hogy egy társadalomnak, a közös életünknek így kell működnie, nekünk pedig ehhez a deformációhoz szükséges alkalmazkodnunk. Az alapértelmezés egy ilyen közegben az, hogy elviseljük egymást, nyeljük egymás beszólásait, cinikus odamondásait, alpári mondókáját - hiszen ezzel kell járjon a közszereplés. Hát nem! Nehogy már ezt tartsuk normálisnak: ezt mi tettük ilyenné.

A nagy kérdés persze megint az, vajon az egyház és a keresztények mit akarnak kezdeni ezzel? Annyiszor beszélünk arról, hogy mi egyfajta ellenkultúra és ellenhatás vagyunk a társadalmi térben, hogy mi mást képviselünk, mást mondunk, máshogyan viselkedünk - itt az ideje ezt megmutatni is. Ezzel szemben én azt látom, hogy például a közösségi oldalakon olyan hívők is keményen nekifogtak a politikai véleményüket - értsd: gúnyos álláspontjukat - kifejteni, akik eddig nem tettek ilyesmit. A keresztények közül is egyre többen beállnak ebbe a romlott tendenciába és tovább erősítik a stresszt és idegességet növelő feszült társadalom elviselhetetlenül fokozódó vízióját. Nem az a baj, hogy valaki elkötelezett politikai-társadalmi nézetek mellett, hanem az, ahogyan a sajátjától eltérőekre reagál és ahogyan ezt kommunikálja a közösségi tereken. Óriási felelőssége van szerintem most ebben azoknak a politikusoknak, akik magukat kifejezetten kereszténynek tartják (álláspontom szerint persze a többségüknek nem sok köze van a biblikus kereszténységhez - de ez egy másik téma, amiről már sokat írtam), és azoknak a véleményformáló, szem előtt lévő, az egyházban szolgáló hívő embereknek, akik influenszerként, művészként, prédikátorként, szerzőként vagy máshogyan alakítják a közgondolkodást.

Feszült társadalomban élünk, de nekünk nem az a dolgunk, hogy tovább feszítsük a húrt. Hanem az, hogy rámutassunk arra, Akit értünk feszítettek meg és aki a megbékélést, a harag csillapodását, az integrativitást, együttműködést az Isten felé elindulás opcióját hozta el nekünk. Nem engedhetjük szabadon a dühöt és a pofátlan énünket, mert az méltatlan a hithez, amit képviselnünk kell.

Tovább

Én és a katolicizmus

A teológia történetében az "árok" kifejezést az utóbbi időben akkor hallottam, amikor "Lessing ronda árkáról" olvastam, mely a jelen és a múlt teológiai felfogásán alapszik. Valójában sokféle árok húzódik meg a kereszténység területein belül, de véleményem szerint a legnagyobb egyértelműen a protestantizmus és a katolicizmus között terpeszkedik. Az elmúlt hét alapján megint felerősödött bennem az izzó indulatokat kiváltó kérdés, amit én most nyugodtan és higgadtan szeretnék feltenni: mennyire lehet betemetni ezt az árkot - és mennyire kell?

Máris a legelején deklarálom: nem az unásig ismert teológiai-dogmatikai vitákat akarom felhevíteni arról, hogyan imádják a katolikusok Máriát, mit gondolnak Krisztus megtestesüléséről az eucharisztiában vagy mennyire rajonganak a pápaság rendszeréért. Ezek persze fontos kérdések, gyakorlatilag megkerülhetetlenek ha tisztázni szeretnénk az álláspontokat, és azt hiszem aki fél szemmel követi a "két oldal" vitáit, a lényegi vonalakat és nézeteket már ismeri velük kapcsolatban. Most azonban inkább személyesebbre venném a figurát és az érzéseimről írnék inkább.

A kérdés több okból is felmerült bennem és persze benne van az aktuális csomagban az elmúlt heti Kongresszus maga is. Utóbbi azért, mert jól illusztrálja, hogy a protestáns fél némi zavarral közelít a hasonló, katolikus rendezvényekhez, melyek vonzók és taszítók egyszerre. Van olyan, aki csalódott hogy a protestánsok "nem csaptak oda keményen" és kritizálták szanaszét a rendezvénysorozatot, van aki még szolgált is valamelyik eseményen, mert "az igazságot mindig és minden közegben képviselni kell", és akad aki egyszerűen kíváncsiságból elment, hogy "megnézze magának Ferenc pápát". A protestánsok viszonyulása legalább olyan színes, amilyen színes és diverz maga a protestantizmus.

Őszintén szólva - és akkor most terelném személyesebb vizekre ezt a bejegyzést - én magamon belül is tapasztalom ezt az ambivalenciát. A közelmúltban voltam egy esküvői misén: hazudnék kétszer is, ha azt mondanám minden tetszett a protestáns érzékenységemnek, de akkor is, ha letagadnám a megragadó elemeket. Tiszta vizet öntve a pohárba, magamat kifejezetten protestánsnak tartom, felvállalva ennek minden nyűgjét, hibáját, fogyatékosságát, de előnyeit, erősségeit és konstruktív vonásait is. Nem tudom elfogadni a Máriával kapcsolatos doktrínákat - itt nem a Szűzanya "imádására" gondolok (erősen vitatható, hogy ezt a katolikusok egyáltalán teszik-e, vagyishogy amit tesznek, az mennyire nevezhető imádásnak), hanem az olyan tanításokra, mint például az assumptio, melyek számomra gyökértelenek a Szentírásban, a Szenthagyomány validitása pedig kérdéses. Nem tudom lenyelni a tisztítótűz tanát, habár értem és szimpatikus az a mögöttes gondolat, hogy az emberek többsége nem hithősként fejezi be az életét, ezért milyen klassz is hogy van egy felkészítő "állomás", ahol az ember igazán tip-top lesz Isten elé lépni. Aztán igazán problémás nekem az egész pápai rendszer és az egyházfelfogás, noha Ferenc számos gondolatával kifejezetten szimpatizálok és személyiségi vonásai közel állnak hozzám.

Tehát röviden: az ambivalenica nemcsak a protestáns mozgalmakon, hanem akár egyetlen protestáns emberen belül is megjelenik, erre most magamat kínálom elrettentő példának. Mert bizony ebben a "tudathasadásban" élek én is bizonyos szempontból. Remek katolikus kollégáim, barátaim vannak, akik közül többen messze intelligensebbek és szerethetőbbek saját köreim sok személyiségénél. Olvasok katolikus könyveket: bevallom töredelmesen, saját felekezetem írott művei a térképen sincsenek ezek teológiai színvonalához képest. És kedvelem a "sztárpap" Hodász atyát is. :-)

Ám ezek nem temetik be azt a ronda árkot, ami kétségkívül létezik. Mindig marad bennem valamiféle "feszkó", spirituális hiányérzet, és akárhogyan barátkozom, mosolyok, vagy akár hátbaveregetem katolikus ismerőseimet, nem tud csökkenni. A zavarom csak fokozódik a katolikus karizmatikusság révén, amely mint egyházi jelenség (csúnya kifejezéssel élve) még nagyobb kihívás számomra.

Legyen most az olvasó a "pszichológusom": hogyan csökkenthető ez az árok? Egyáltalán törekedni kell a csökkenésére? Mit tehet meg ezért egy protestáns és egy katolikus? A kérdés szerintem azért is viszonylag égető, mert láthatóan Európa és a nyugati civilizáció egy olyan jövő felé tart, ahol minden szekularizálódik. Egy szétdarabolt és az elkülönülést még inkább hangsúlyozó kereszténységnek talán még annyi ereje sem lesz hosszú távon, mint egy olyannak, amely képes valamiféle vállalható kompromisszumra a kereszténység érdekében. Itt persze nem az elveink feladásáról van szó, hanem kölcsönösségről: ott találkozunk, ahol tudunk és ott egészítjük ki egymást, ahol ez lehetséges. Úgy látszik a körülmények kényszerítő ereje erre terelget bennünket.

Tovább