2012. január 29., vasárnap

Fel Felé az Agapéban

Az az ember, akinek sok nehézsége van az életben, bőven kap ízelítőt milyen érzés mindenféle testi-lelki problémák súlya alatt görnyedezni. Én úgy gondolom, hogy Jézus nagyon profi abban, hogyan kell szellemileg agyonütött, búskomor és életunt embereket felemelni a padlóról - és azt hiszem ebben a feladatban nagyon számítana a gyülekezetekre is. Az Agapénál valamit megsejthettek ezzel kapcsolatban...

Ezúttal a pestszentlőrinci Agapé gyülekezetben fordultam meg, ráadásul olyan istentisztelet résztvevője lehettem, ami számomra mindig az egyik legpozitívabb élmény: huszonegy új tesó bemerítkezését nézhettem végig az egyébként elég hosszú, mintegy két és félórás alkalom során. Nem is az egész istentisztelet menetrendjéről, a bemerítés aktusának megtörténtéről vagy az egyébként kiváló igehirdetés témájáról szeretnék írni - ezek mind olyan dolgok, hogy ha valaki látta, akkor örömmel nyugtázta őket, ha pedig kimaradt belőle, nem lehet pusztán utólag elmesélni. Inkább arról a lelkületről és hozzáállásról tennék említést, ami az Agapé sajátja.

Mindjárt itt van vezető lelkészük, Perjesi István. Nagyon régóta ismerem őt, számtalan prédikációját volt alkalmam végigülni. Ha pisztollyal kényszerítenének se tudnék egyet sem mondani ezek közül, ahol ne éreztem volna azt a mindent elsöprő derűt, életkedvet és bátorítást, ami ebből az emberből árad. Emlékszem István egyik emlékezetes igehirdetésére, amikor Ehud-ról, a Bírák könyve egyik bírájáról beszélt. Aki olvasta, tudja hogy az a sztori mindennek nevezhető, csak felemelőnek nem: annál inkább egy klasszikus ószövetségi, erőszakkal és vérrel terhelt rövid epizód, ami tökéletesen passzol a bírák korszakának nyers szituációjába. Nos, ennek ellenére István szolgálata által olyan igehirdetés kerekedett belőle, hogy az még egy agyhalott zombi arcára is mosolyt kanyarítana. Tanulságos, hogy míg egyesek kezében a Biblia pozitív történetei és szakaszai is agyoncsapott és lesújtó üzenetté változnak, addig az igazán tehetségesek épp fordítva csinálják: a brutális szentírási passzusokból is olyan módon formálnak prédikációt, hogy az ember felbátorodik tőle.

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalnom az Agapé gyülekezetben tapasztalható légkört és szellemi atmoszférát, akkor azt mondanám: lelkesítő. Az állandóan panaszkodó, vélt és valós fájdalmakkal teli, terheket cipelő magyar emberek számára íme itt egy gyülekezet, ami felemeli őket a koszos padlóról és életkedvet önt beléjük. Ez pedig, tisztelt hölgyeim és uraim, hatalmas fegyvertény.

Igazságtalan lennék azonban, ha csak Perjesi Istvánt emelném ki, hiszen láttam ma egy egyszerű, de nagyszerű dicsőítő zenekart, akik nem félnek a sokszor szimpla dicsőítő nótákat reggae-s vagy jazz-es elemekkel megbolondítani, aztán hallottam a bemerítkező tesóktól is nagyon kedves és életrevaló bizonyságtételeket. Ezt a pontot szeretném hangsúlyozni, mert én legalábbis mindig borzasztóan szeretem hallgatni a friss keresztények élménybeszámolóit. Még nem tapad rájuk semmi kegyes máz, szirupos kánaániság, kimódolt hangnem. A maguk egyszerűségében viszont hasítanak és ütnek, azaz épp olyanok, amilyennek lenniük kell.

Az Agapé gyülekezetben tett látogatásom régen átélt érzelmeket keltett bennem: körbenéztem a teremben és arra a következtetésre jutottam, hogy büszke vagyok arra, hogy keresztény lehetek. Ilyesmi velem nem túl sűrűn fordul elő, ha az egyház általános állapotára koncentrálok, ezért úgy nyúlok érte, mint egy falat kenyérért. Milyen jó is lenne, ha ez az érzés lenne a kiindulási alap - de egyelőre az is boldogító, hogy vannak helyek, ahol még nem veszett ki egészen.

2012. január 23., hétfő

Amikor kitör agresszió

Mindenki ismer agresszív embereket, de egyértelműen és röviden igen nehéz összefoglalni mit nevezhetünk agressziónak. Egyesek szerint a stressz felszabadításának eszköze, mások az önfenntartás motorját látják benne, megint mások szimplán a bűn egy formáját. Nagyon nehéz különbséget tenni agresszív indulatok között - merthogy többféle létezik belőlük.

Azt hiszem a legtöbben úgy gondoljuk, hogy amikor Jézus ostorral verte ki a kufárokat a templomból, azt nem lehet szelíd cselekedetnek nevezni. Mégsem hasonlítjuk ahhoz, mint amikor egy náci katonatiszt dühében zsidókat ölt meg. Ha én felképelem a gyerekemet, talán azt mondhatjuk rá, az egy agresszív cselekedet: de nem soroljuk egy kategóriába azokkal, akik részegen hazamennek és szó szerint szétverik a családjukat.

A megboldogult Gyökössy Endre bácsi Magunkról magunknak című klasszikussá vált könyvében ír egy pszichiáter barátjáról, aki megkérdezte tőle: "Ugye ti hívő keresztények is robbantok valahogy?". Gyökössy válasza három oldalú volt. Azt mondta, hogy robbanunk kifelé, mint a vulkán, ami a tüzet meg a hamut szórja a környezetére. Ezzel sokszor a hozzánk legközelebb állókat tesszük beteggé, szorongóvá, vagy éppen idegessé. Aztán robbanunk befelé is, ami azt jelenti, hogy magunkat gyötörjük, nem ritkán tönkretéve gyomrunkat, szívünket, idegrendszerünket, tehát a saját testünket. Ahogy ő írja: "ha hallgat a száj, kiáltanak a szervek". Végül pedig van kevert robbanás is, ami röviden annyit tesz: ahol nem lehet kifelé robbanni, ott lenyeljük a békát ameddig bírjuk, aztán ott adjuk ki a mérgünket, ahol tudjuk.

Nade mi a megoldás? Gyógyszert szedni? Fegyelmezni magunkat? Nyilván ezek is egyfajta válaszok. Engem persze most az a jelenség érdekel, amit acting out-nak hívnak, vagyis az indulatok valamilyen kitörésének módja, ami nem feltétlenül negatív. (Vajon ilyen volt, amikor Jézus felkiáltott a kereszten, hogy Isten miért hagyta el?). Ilyen lehetett, amikor a zsoltárok szerzői "dühösen" kifakadtak Isten előtt mondjuk ellenségeikkel kapcsolatban. Ezen a módon tehát egy kereszténynek van egy negyedik robbanási pontja is: Isten, akinek mindent elmondhat. Ez egy olyan erőforrás, amivel egy nem hívő ember nem rendelkezik. Isten előtt viszont lehet őszintén kifakadni, megmondani a véleményünket, pestiesen szólva "kiönteni a bilit". Érdekes, hogy Isten arra figyelmezteti Jób barátait a könyv végén, hogy haragszik rájuk. Ennek oka az, hogy "nem szóltak felőlem igazán, mint Jób". Jób beszéde elég sok kesergést hordozott (nem csoda), kemény szavakat is, mégis Isten haragja nem sújtott le rá. Sőt, el is ismerte a szenvedő ember panaszáradatát. Szerintem mi magyarok szorgalmasak vagyunk panaszkodásban, de gyatrák vagyunk a minőségi "kirobbanások" tekintetében. Panaszkodni is tudni kell...

Lehet, hogy az acting out nem is rossz?

2012. január 17., kedd

A tékozló fiú esete - "B" verzió

Új rovatot indítok a blogban "Mi lett volna ha...?" címmel, melyben ismert (vagy kevésbé ismert) bibliai történetek alternatív verzióját írom meg. :-) Mielőtt valaki félreérti: ezek az én agyszüleményeim, az eredeti sztorik a Szentírásban olvashatók! Célom természetesen nem a karikírozás, hanem az elgondolkodtatás, de ezt szerintem magatoktól is kitaláljátok! :-) Elsőként a tékozló fiú történetét nézzük meg... Mi lett volna, ha másképp alakul?

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Az apa megtette, a fiú pedig elköltözött egy távoli vidékre, a pénzt pedig elszórta, mert bulizósfiatal vala. Ezután pediglen nagy éhínség támadt arrafelé, úgyhogy éhezni kezdett. Szívesen evett volna a disznók eledeléből, de még abból se kapott. És ímé, ekkor bevillaná neki, hogy az apja gazdag és talán ha belátja hibáját, megbocsát neki. Útra is kelt és elért az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, és ráeresztette Morzsit meg Fülest, a két pitbullját vala. A fiú pedig a két belécsimpaszkodó ebbel eltántorgá apja színe elé és ezt mondá: „Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy”. Az apa pedig ímé végignéze a fián és haragosan harsogva (be)szóla néki: „Viperafajzat! Szétszórtad mindazt, ami adtam néked és még van arcberendezésed idetolakodni? Az árnyékszéknek különb szaga van tenálad, de béresnek talán így is jó leszel”. Azzal kényszeríté, hogy ledolgozza az eltékozolt pénzt, mert meg van írva: senkinek semmivel ne tartozzatok. Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a kutyák ugatását és az Atya ordítását. Előhívott egy szolgát és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. A szolga így felelt: „A testvéred jött meg, és apád ráküldte a Morzsit meg a Fülest, azután befogta munkásnak”. Ekkor az megharagudott és ezt mondta apjának: „Látod, hány esztendeje szolgálok neked, de soha nem adtál nekem még egy üdülési csekket sem! Ez meg hazajön a bulizásból és még munkát is adsz vala neki?”. „Igazad van fiam” – felelte az atyja, azzal fogta és elzavarta kisebbik fiát, ráküldve a két kutyát, egy tucatnyi hízott borjút, meg az összes béresét, majd odafordult idősebb fiához és ezt mondta: „Na, most már vígadhatunk és örülhetünk”.


Original: Luk 15:11-31

2012. január 14., szombat

Stílustanulmány

"Mindenki, aki ok nélkül neheztel a testvérére, bírói ítélet alá fog esni; aki azt mondja a testvérének: "Te szemét!", az a legfelsőbb bíróság ítélete alá fog esni; aki pedig azt mondja: "Te hülye!", az a tüzes gyehennába kerül" - mondja valójában Jézus Máté evangéliumában, a mai kor fülének talán természetesebbül hangzó fordításban, jól érzékeltetve az eredeti helyzet élességét. Bár sokszor nem látjuk a magyar fordításokban, a Szentírás sok helyen valójában durva szavakkal operál.

Az előbb említett példa is sokkal inkább illeszkedik a szleng, sőt alpári kategóriába, mint ahogy azt gondolnánk. A "Te szemét!" kifejezés helyett a ráka szó értelmében állhatna "Te köpnivaló!", "Te sötét bunkó!", esetleg "Te hülye állat!" is - mindegyik erőteljesebben adná vissza a szöveg igazi mondanivalóját az általunk közismert bolond szót felcserélve.

A Biblia szövegében előfordul az eufemisztikus tartalom, amit "szépítő jellegű beszédnek" lehetne nevezni és egyfajta módon egy-egy durva (nem feltétlenül szleng vagy trágár) kifejezés élét szeretné tompítani. Az eufemizmus elég sokféle formában és helyen jelentkezik. Jó példa, amikor egy bibliai szereplő esküt tett. Ebben az esetben vagy "felemelte a kezét" (5Móz 32:40), vagy az illető (akinek az esküt tette) tenyerébe csapott (Péld 6:1), a számunkra legfurcsább verzióban pedig "a csípője alá tette a kezét". A bibliai szöveg itt már eufemisztikusan igyekszik egy nyers dolgot finomítani, mert a héber eredetiben a "nemi szerve alá tette a kezét" kifejezés szerepel. A nemi szerv alá helyezett kéz az eskü kontextusában azt jelenti, amit ma nagyjából így mondanánk: "vesszen el minden utódom (ne tudjak gyereket csinálni), ha nem teszem meg, amit ígértem!". A Biblia olvasóit meg akarták kímélni az ilyesféle megjegyzésektől, ezért finomítottak a szövegen.

Az eredetileg éles kifejezések között aztán mindenféle előfordul (a próféták például a férfiakat néhol "falra hugyozóknak" nevezik), de az egyik legismertebb eufemizmus Jób könyvéből való. Jób felesége, látva férje szenvedését, így fakad ki:
"Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!" (Jób 2:9)
A héber szöveg azonban eufemisztikus és eredetileg nem az "átkozd meg", hanem az "áldd meg" szavakat hozza a brk ige használatával. A szöveg írója igen durvának érezhette a gondolatot is, hogy Isten megátkozását leírja, ezért nyúlt ehhez az eszközhöz és a szövegkörnyezetből enged következtetni eredeti szándékaira.

Jómagam nem vagyok híve a káromkodásnak, alpári stílusnak, vagy közönséges beszédnek (épp eleget hallottam a körülöttem lévő emberek szájából mindenfélét eddigi életem során), mégis néha sajnálom, hogy "kiszedték" a Szentírás szövegéből a különféle fordítások a nyersebb kifejezéseket. Ezeknek ugyanis épp az volt a céljuk, hogy az ájtatoskodó nyelvezet helyett a kendőzetlen és nyílt megszólalást lehetővé tegyék. Megszüntetésükkel talán sok esetben az élét veszik el egy-egy eredetileg sokkolóbb szakasznak.

Bátor (vagy inkább vakmerő?) igehirdetőknek ajánlom, hogy egyszer próbáljanak meg egy-egy eredetileg "odamondós" szöveget mai szavakkal felolvasni - ha nem is az egész gyülekezet előtt, hanem első nekifutásra csak kisebb közösségben. :-) A reakciókra azonban előre készüljenek fel és senkinek ne árulják el, hogy a tippet tőlem hallották... :-P

2012. január 10., kedd

Tévedés... vagy adottság?

Nem véletlenül mondják a hozzáértők, hogy a Biblia eredeti szövegének ismerete és az egész történelmi kontextus sokat segíthet a megértésben. Ebben a "mélyebb rétegben" van eltemetve az a világ, melyben a Szentírás szavai leíródtak. Most egy kicsit kekeckedő példát szeretnék felhozni, ami egy héber kifejezés köré épül és a világ teremtésével kapcsolatos.

A Teremtés könyvének első fejezetét mindannyian ismerjük - nekem ez az egyik kedvenc részem a Bibliából, s mielőtt bárki félreértené, ezúttal nem szeretnék egy újabb kreacionista-evolúcionista vitát kavarni belőle. Egy apró érdekességet viszont mutatnék! Mindenki olvasta a következő verset:
"Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön." (Ter 1:11)
Azon túl, hogy érdemes megfigyelni a tényt, miszerint a növényeket nem Isten közvetlen teremtése, hanem a föld "hajtja ki magából", van itt még egy érdekesség. Ez pedig az, hogy a növények teremtése a harmadik napon, míg az állatok és az ember megalkotása az ötödik-hatodik napon történt. Miért kellett az élővilágtól "különválasztva" kezelni a növényzetet?

A magyarázat az ókori világképben keresendő: az akkori korban ugyanis a növényeket nem tekintették élőlényeknek. Miért nem? Ezen a ponton lehet előszedni a fentebb már említett héber kifejezést, a nefes szót, mely összesen 755 alkalommal fordul elő az Ószövetségben. Még csak meg sem kísérlem részletezni mit jelenthet - de azt jó látni, hogy a bibliai antropológiában ez egy igen alapvető kifejezés. Leegyszerűsítve a nefes tulajdonképpen az élőlényeket, ritka esetben a lelket, inkább a torkot, nyakat, de még jobban a lélegzetet jelenti. Amikor a Biblia azt írja, hogy "hozzád emelem Uram nefesemet", akkor mi azt "lélek"-nek adjuk vissza, valójában azonban inkább az ember életének teljességét takarja. A nefes ugyanakkor az állatokra (a torkukra, lélegzetükre és életükre) is használt kifejezés, ezt többek között a 3Mózes 24:17 is írja, amikor egy állat nefesének agyonütéséről, azaz életének kioltásáról van szó.

A bibliai világkép szerint tehát az élőt és az élettelent a nefes különbözteti meg egymástól, az ókori szemléletben ez pedig azt takarta, hogy ami él, az szükségképpen lélegzik is. Mivel a növények esetében nem tapasztaltak lélegzést, ezért a növényeket nem sorolták az élővilághoz. Ez abból is látszik, hogy a bűneset előtt a teremtéstörténet alapján nem volt halál és az élővilág tagjai nem pusztították egymást - a növények elfogyasztása azonban nem számított valami élő dolog kioltásának, hiszen a növények nem számítottak  élőlénynek.

Ma már természetesen tudjuk, hogy a növények is élőlények és ez alapján merül fel a provokatív kérdés: téved a Szentírás, amikor olyan módon láttatja velünk a természetet, amiben csak az állatok és az emberek képezik az élők fogalmát? Hogyan látjátok?

2012. január 7., szombat

Baráti hangok a múltból

Haver, cimbi, koma, pajtás... vagyis barát. No nem a szó szerzetesi értelmében, hanem két ember közti bizalomra épülő viszonyban, ami nem csöpögősen szirupos, hanem normális, a nemiség határait tiszteletben tartó jó viszonyt feltételez. Ehh, még ezt az egyszerű dolgot is meg kell magyaráznom - de mit csináljak, ha egy ilyen hülye világban élünk?

Ha azt halljuk, hogy két ember között mély kapcsolat van, akkor egyből a szerelemre vagy az erotikára gondolunk. Nyilván azért is lehet ez, mert a jelen korban mindent teljes mértékben átsző a szexualitás ereje és az olyan fogalmak, mint a "barátság" leginkább az ivócimborák, a felszínes, vállveregetős kapcsolatok szintjére erodálódtak. A minap két ókori egyházi személyiség, konkrétan Nagy Szent Vazul és Nazianoszi Szent Gergely baráti viszonyáról olvastam egy szöveget. Utóbbi egy beszédet is tartott, melyben barátjáról, Vazulról értekezett. Olyanokat mondott el benne, amiért a mai világban simán rámondanák, hogy homoszexuális. Csak pár hatásos idézet a szövegből (dőlt betűvel kiemelve a "sikamlós" részeket):

"Akkoriban nemcsak magam vettem körül csodálattal az én nagy Vazulomat, mivel láttam erkölcsi komolyságát, érett és bölcs beszédét, hanem hasonló viselkedésre bírtam másokat is, akik kevésbé ismerték őt... Amikor idők múltával kölcsönös vonzalmunkat feltártuk egymás előtt, és azt is, hogy a filozófiáért lelkesedünk, akkor már mindene lettünk egymásnak: lakótársak, elválaszthatatlan barátok voltunk, egyetértettünk, egyformán gondolkodtunk, és napról napra forróbbá és erősebbé szőttük egymás közt a szeretet szálait."
Szerintem sok mai olvasó szemében botrányosnak tűnhet, hogy valaki a barátjáról ilyen módon ír. Valahogy azt gondoljuk, hogy a barátság nem annak a színtere, ahol ezen a módon illendő lenne kifejezni az érzelmeket. Vagy ez csak a mai kor felvilágosult, nyugati demokráciákban élő világpolgárának a véleménye? Akárhogyis van, Vazul és Gergely kapcsolatának leírása ma az azonos neműek vonzalmának retorikájához idomul. Nekem is vannak haverjaim, sőt remélem, hogy barátaim, de ha így beszélnék róluk, nem is tudom mit gondolnának rólam. A beszéd későbbi szakasza is ehhez hasonló:
"Úgy tetszett, hogy egy lélek lakik kettőnkben, két testet éltetve egyszerre... ...nekünk mégis nyugodtan elhiheti bárki, hogy mindketten egymásban és egymásnál éltünk. "
A legtöbben talán azt mondanánk, ez a fogalmazás már beteges - nem lehet azonban, hogy inkább ők voltak az egészségesek? Mindehhez azt is hozzátehetjük, hogy Nagy Szent Vazul és Nazianoszi Szent Gergely a skandallumnak hangzó szavak mellett azt is büszkén vállalták, hogy keresztény emberek - mondani sem kell, az ilyesfajta büszkeség (sokrétű okok miatt) mára kiveszett a hívőkből:
"Az embereknek más és más nevük van, amelyet vagy a szüleiktől kaptak, vagy maguk szereztek az életben tanúsított törekvéseik, illetve elért eredményeik alapján. Nekünk viszont az volt nagy dicsőségünk és nagy nevünk, hogy Krisztus-követők legyünk, és kereszténynek hívjanak minket".
Szerintetek mi számít barátságnak és mi különbözteti meg a puszta cimboraságtól? Tényleg csak egyetlen igazi barátja lehet valakinek az életben? És a témával kapcsolatos igen vitatott kérdés: létezhet-e barátság lány és fiú között?

2012. január 5., csütörtök

Néhány kritikai megjegyzés Frank Viola könyve kapcsán

Frank Viola
Ahogy az előző bejegyzésben említettem, alapvetően szimpatikus számomra a természetes gyülekezet fogalma, melyről Frank Viola legfrissebb botránykönyvében kellő alapossággal említést tesz. Viola elképzelése tömören összefoglalva annyi, hogy a gyülekezet intézményes formája életképtelen, mindig is az volt, mindig is az lesz. Az Újszövetség bár tud pásztorokról, de nem emeli ki ezek fontosságát, valamint kis létszámú, interaktív közösségekről beszél, akik házicsoport jelleggel jártak össze, ahol a tagok mindegyike aktív volt. Ha belegondolunk, mindez azt jelenti, hogy egyrészt nincs szükség a klérusra és fizetett szolgálókra, másrészt az egész egyház mindent rosszul csinált az elmúlt majdnem kétezer évben, ami ekkléziológiai területet érint.

Jól emlékszem saját magamra, amikor elsőéves teológushallgatóként a kezembe került egyik kedvenc modern teológusom, Alister McGrath tankönyve. McGrath a könyv első fejezetében a teológia tárgyalását a következő módon vezette be:
"Ha valaki a keresztény teológia nagy kérdéseiről gondolkodik, bizonyosan hamar felfedezi, hogy szinte mindegyikkel foglalkoztak már korábban. A teológiát nemigen lehet úgy művelni, mintha ezt korábban még sohasem tették volna."
Mélyen megmaradtak bennem ezek a mondatok. Semmi különösen forradalmi megállapítás nincs bennük, mégis úgy véltem, hogy igen fontosak és alapvetőek. Nyilván mindenki megérti, hogy egy mai teológus, egyházi személy, vagy bárki aki ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, szükségképpen mások vállán állva néz a távolba. Nem tehetünk úgy, mintha előttünk senki nem lett volna: ezt a luxust még maga Jézus sem engedte meg magának, hiszen bár újat hozott, mégis biztosította az Ószövetség kontinuitását. Ha pedig Krisztus nem nyilvánította semmisnek a korábbiakban elhangzottakat, akkor ugyan ki lehet az egyházban az, aki erre feljogosítva érezheti magát?

Éppen ezért a magam részéről úgy vagyok vele, ha valaki egyszercsak feltűnik, és kardinális kérdésekben előáll azzal, hogy mindenki mindent rosszul csinált az elmúlt évezredekben, de majd illetékes emberként ő rendet tesz a sorok között, akkor azért elkerekedik a szemem. Egy kis gyanakvás talán megengedhető ilyen esetben. Frank Viola teljesen kimeríti ezt a kategóriát: végigolvasva a könyvét az az ember benyomása, hogy Viola az egész egyháztörténelemmel és a mai teljes kereszténységgel szemben fogalmazta meg önmagát.

Nincs kapacitásom arra, hogy minden részletre kitérő kritikát írjak, ezért csak néhány rövid reflexiót engedjetek meg, pár kiragadott gondolat kapcsán. A könyv apró tévedéseit most mellőzném (mint például az Elohim istennév emlegetését, mely többesszámú formája miatt a szerző szerint a Szentháromságra utal - már a Biblia legelején. A legtöbb hozzáértő nem osztja ezt a nézetet: az ószövetségi zsidóságban a Szentháromság fogalma a szigorú monoteizmus miatt nem nagyon merülhetett fel, sőt egyenesen felháborító lett volna).

Viola egyik megközelítése az, hogy az újszövetségi gyülekezetek tulajdonképpen házicsoportok voltak. Igazán csak egy kis létszámú közösségben oldható meg, hogy a tagok mindegyike aktív résztvevője legyen egy istentiszteletnek - minél nagyobb a tömeg, ez annál nehezebben kivitelezhető. Ezért az ideális kvóta nagyjából 20 fő körül mozoghat - a könyv ezt nem konkretizálja, mondanivalójából viszont ez következik. Nos, szúrópróbaszerűen utánanéztem a korinthusi gyülekezetnek, mellyel talán senki nem foglalkozott olyan mélyen, mint Dr. Cserháti Sándor igen vaskos, kétkötetes munkájában. Vizsgáljuk meg, hogy ez a gyülekezet valóban egy kicsi házicsoport volt vagy sem!

A korinthusi közösség zsidó, de túlnyomó többségében pogány emberekből állhatott, akik valóban házi közösségként funkcionáltak, ami annyit jelent, hogy valaki házánál jöttek össze. Ez a valaki Gájusz lehetett, aki az egész gyülekezetet vendégül látta (Róm 16:23). Létszámukat illetően eltérő vélemények léteznek. James D. G. Dunn szerint "nem lehettek többen három-négy tucatnál", míg Schrage úgy látja "gondos becslés után alig lehet száznál több gyülekezeti taggal számolni". Az első korinthusi levél bizonyos részei, az Apostolok Cselekedetei és a Római levél szakaszai alapján nagyjából egy tucat konkrét, név szerint említett tagot is ismerünk. Szó esik Kriszpuszról, Gájuszról, Sztefanászról, Akviláról és Priszkáról, valamint Khloé embereiről. Különösen fontos megemlíteni, hogy előkerül a "házanépe" kifejezés is az előző nevek kapcsán. Amikor az Újszövetség valaki házanépéről beszél, akkor ez sokkal nagyobb kört takar, mint amire mi elsőre talán gondolnánk. A házanép fogalmába nem csak a fel- és lemenő rokonok, házastársak és gyerekek, hanem a rabszolgák, felszabadított rabszolgák, és a kliensnek nevezettek (a házigazdák lekötelezettjei) is beletartoztak. Az 1Kor 7 szerint számolnunk kell házastársakkal, családokkal is a korinthusi közösségben. Pál következő szavait is érdemes megfigyelni az úrvacsorát illetően:
"Ezért betegek és erőtlenek közöttetek sokan, és ezért halnak meg számosan." (1Kor 11:30)
Bár a "sok" és a "számos" nem egzakt kifejezések, azért valószínűleg nem három-négy emberre gondolhatott Pál, amikor ezeket a szavakat leírta... Ahogy azt is tudjuk, hogy a korinthusi közösség négyfelé szakadt: egyesek Pált, mások Apollóst, Kéfást vagy Krisztust követték. Ez is egy nagyobb csoportot feltételez. Összegezve azt látjuk, hogy a korinthusi gyülekezet a legóvatosabb becslések szerint is bőven meghaladhatta egy házicsoport átlagos létszámát. Amikor arról van szó, hogy Gájusz házában jönnek össze, ott sem egy panelház lakására kell gondolni, hanem egy átriummal (belső udvarral) rendelkező épületre.

Számomra mindebből az következik, hogy felesleges azt erőltetni, hogy minden újszövetségi közösség egy pici, lakásméretű házicsoport lett volna. Azonban ha ezt elfogadjuk, akkor eleve meg kell kérdőjeleznünk Viola némely állítását, már ami az intimitást és az interaktivitást illeti.

Ugyancsak problémás, hogy az Újszövetség az "egyház" fogalmát nem egységesen alkalmazza. Valamikor egy helyi közösségre érti, valamikor a teljes Testre, valamikor egy város vagy városok csoportjára. Az ApCsel 9:31 például az egyházról beszél, de egész Júdeát, Samáriát és Galileát érti alatta. A gyülekezeti tisztségekkel kapcsolatban pedig elég jól körvonalazható egy folyamat, melyet Charles C. Ryrie alapján a következő módon lehetne modellezni:

(1) Az egyház kezdetén még nyilvántartották a megtérők, csatlakozók számát (ApCsel 2:41, 4:4)
(2) Hamarosan a létszám növekedése miatt szükségesnek látszott segítőket választani (ApCsel 6:1-7), ami az egész gyülekezet véleménye szerint helyes döntés volt. Ezen a ponton máris megjelenik egyfajta feladatkör, a hozzá tartozó felelősökkel.
(3) Végül azt is látjuk, hogy a növekedés hozta magával az intézményesülést és igen rövid idő alatt Pál már felvigyázókról, vénekről beszél és tanít.

Az első egyház története ezen a ponton ér véget a Szentírásban, a többit már az egyháztörténelemből láthatjuk. Frank Viola egyik fő érve úgy szól, hogy nincs szükség pásztorokra és intézményre, mert ezek a jelenségek, tisztségek, struktúrák nem léteztek az Újszövetség idején, hanem csak később alakultak ki. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a "pásztori levelek" kifejezés is - mely a Timóteushoz és Titushoz írt levelekre vonatkozik - megtévesztő és csak a XVIII. században erőszakolták rá ezekre az iratokra.

Ezeket az érveket én rossznak tartom. Való igaz, hogy a "pásztori levelek" címke 1703-ból származik egy bizonyos D.N. Berdot-tól (bár hozzáteszem, hogy korábban már Aquinói Tamás is használta ezt az elnevezést), az azonban már csak rosszindulatú spekuláció, hogy ezt azért "találta ki az egyház", hogy a lelkipásztori szakmának kreáljon valami múltat. A helyzet mögött nincs ilyen összeesküvés, a megoldás gyomorforgatóan egyszerű. A pásztori leveleket azért nevezik pásztori leveleknek, mert az évszázadok során a kutatók úgy látták, hogy ezek az iratok a keresztény pásztorlás egyfajta őstípusai, kiindulópontjai, prototípusai. Ezt az elnevezést a szakma frappánsnak vélte és el is fogadta.

A másik problémám Frank Viola érvével, hogy nem engedi meg a fejlődést. Ugyan miért baj az, ha egy fogalom vagy akár egy hivatás még nem létezett az újszövetségi időkben, de az emberi történelem során aztán megjelent? Az, hogy valami önmagában nem része az Újszövetségnek (ami egy adott történelmi pillanatban keletkezett és ezért nyilván csak az akkori állapotokból indulhatott ki és azokat tükrözheti), nem vonja automatikusan magával, hogy ami utána következik, az feltétlenül degeneratív és rossz lenne. Ilyen alapon ugyanis azt is mondhatnám, hogy a Biblia kifejezetten tiltja az autózást: az Újszövetség csak a gyalog, vagy a szamár- és lóháton való közlekedést támogatja és nem tud a gépesített helyváltoztatásról. Ezt még azzal is alátámaszthatom, hogy az autózás környezetszennyező, drága és feléli az erőforrásainkat, vagyis ellenkezik Isten teremtett rendjével. Következtetés: aki autót használ keresztényként, a Biblia tanításával szemben cselekszik és bűnt követ el.

Sok más gondolatom is felmerült Frank Viola könyve kapcsán, de az olvasóknak is szeretnék teret biztosítani a reagálásra. Mindenesetre úgy gondolom, a kötetet feltétlenül érdemes elolvasni, mert tökéletesen alkalmas lehet arra, hogy építő vitákat generáljon, feldúlja kicsit a lelkünket, ami a továbblépés elengedhetetlen feltétele. A baráti, szoros kapcsolatokra és szeretetre épülő természetes gyülekezet fogalma pedig minden kritika ellenére nagyon tetszik nekem - bárcsak egyre több helyen valósulhatna meg!

2012. január 3., kedd

Nem tetszik a rendszer?

Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy igazi botránykönyv jelent meg a tavalyi év végén - én meg úgy gondoltam, valami ütős témával nyitom meg a blog 2012-es évét. A botrányt Frank Viola ekkléziológiai eszmefuttatása okozhatja, ami egyeseknek ismerős, másoknak forradalmi, megint másoknak felháborító teológiai nézeteket tartalmaz. Nagyon csodálkoznék, ha a magyar ekklézsia szó nélkül menne el a kötet mellett.

A Gyülekezet újragondolása borítójának belső felén maga a kiadó se volt rest figyelmeztetést elhelyezni, miszerint nem mindenben osztják a szerző véleményét és mindenki csak a saját felelősségére olvassa a könyvet. Nyugodtan merem állítani, hogy ez a megjegyzés nem puszta marketingfogás, mely a felcsigázott olvasónak kellő lendületet kíván biztosítani az olvasáshoz. Frank Viola szerzeménye erősen csípni fogja sok olvasó szemét, főleg ha az illető hivatásos minőségben dolgozik az egyházban.

A könyv bevezetője lelkipásztorok számára meredek kijelentésekkel kezdődik: a szerző közli, hogy nemes egyszerűséggel otthagyta az intézményes egyházat. Távozásával kapcsolatban nem késlekedik néhány indokot is megnevezni:
"Miért hagytam ott az intézményes gyülekezetet? Azzal kezdeném, hogy rettenetesen meguntam a vasárnapi istentiszteleteket. Ez mindenhol igaz volt, ahová csak jártam, felekezeti (vagy felekezet nélküli) hovatartozástól függetlenül. Emellett nagyon kevés szellemi fejlődést láttam azoknak az életében, akik ezekbe a gyülekezetekbe jártak... Ráadásul valami mélyen bennem olyan gyülekezeti élményre vágyott, amilyenről az Újszövetségben olvastam. Ezt pedig egyik hagyományos gyülekezetben sem találtam meg."
Nos, Frank Viola sietve hozzáteszi, hogy nem az egyházat, hanem csupán annak intézményes formáját hagyta ott, immár tizennégy éve. A könyv koncepciója részben erre az alapelgondolásra épül, miszerint erős különbség van az intézményes gyülekezeti struktúra és a természetes szervezésű, leginkább házicsoportra emlékeztető felépítés között. A szerző meglátása szerint ez nem egyszerűen csak felépítésben jelentkező differencia, hanem olyan sajátosság, ami keményen rányomja a bélyegét a két egyházszerkezet szellemi nívójára is. Mit jelent ez konkrétan?

A könyv pontosan ezt magyarázza végig. Viola az Újszövetség által bemutatott modell alapján úgy véli, a mai egyház - a legtradícionálisabb katolikustól a legszabadelvűbb kisegyházig - köszönőviszonyban sincs Jézus és az apostolok eredeti elképzelésével, akik a gyülekezetben organikus, élő, kapcsolatokra alapuló közösséget láttak, és nem egy rendezvénysorozatokra épülő vallásos intézményt. Ez a különbség aztán jelentkezik minden területen. Az újszövetségi gyülekezetek összejövetelei alapvetően arra épültek, hogy a jelenlévők kölcsönösen építik egymást és nem passzívan végigülik az alkalmakat: "Hogy van hát atyámfiai? Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre legyenek" (1Kor 14:26). Ahogy a szerző írja:
"A Szentírásban elénk táruló rendszeres gyülekezeti összejövetelek minden tag számára lehetővé tették a részvételt Krisztus testének a felépítésében (Ef 4:16). Nem volt olyan vezető, aki kiemelkedett volna a többiek közül, vagy központi szerepet játszott volna. A mai gyakorlattal ellentétben, nem mindig ugyanaz az ember végezte a tanítást hétről hétre a gyülekezet összejövetelén, hanem minden egyes tagnak joga, kiváltsága és kötelessége is volt, hogy szolgáljon, amikor összegyülekeznek".
A könyv hangsúlyozza, hogy az egykori istentiszteletek menetét bár szabályok irányították, de nem volt egy adott ember dominanciája alá vetve. A mai intézményes keretek viszont már a gyülekezeti termek, épületek, templomok kialakításával is arra ösztönöznek, hogy az emberek java része egyetlen pontra - a szószékre - összpontosítson és egy rendezvény programjának vesse alá magát az aktív részvétel helyett. Ehhez hasonlóan intézményesült az úrvacsora gyakorlata és szinte minden más is.

A könyvnek ezek az állításai úgy vélem, még nem fognak túl nagy viharokat kavarni - logikusnak hangzik, hogy egy kisebb létszámú közösségben megvalósítható, egy több száz fős gyülekezetben pedig ha még ha akarnánk se kivitelezhető, hogy a tagok mindannyian aktívak legyenek, kötetlenül beszéljenek-kérdezzenek, prófétáljanak - egyszóval aktív közösségi formában éljék meg a hitüket. A könyv második fele azonban még ennél is tovább megy, amikor az állítja, az intézményesülés történelmi folyamatában a legnagyobb lökést egy mesterségesen meghúzott töréspont hozta: amikor kialakult a laikusok és a klérus rétege. Ez azt jelentette, hogy megjelentek fizetett keresztény szolgálók, akik "értettek a hithez" és ők kezdtek tanítani, vezetni, irányítani szinte mindent az egész Testben. Mellettük pedig megmaradtak a laikusok, a nem annyira hozzáértők, akik háttérbe szorultak és egyszerűen elfogadták a klérus véleményét. Frank Viola úgy látja, hogy az Újszövetség alapján semmi szükség fizetett lelkészekre, papokra, plébánosokra, egyházi tanítókra, mert ez csak a klérus-laikus réteg szakadékát tágítja és az Újszövetség ezt a felosztást sosem támogatta. A kérdés persze azonnal felmerül: a Biblia ír presbiterekről, pásztorokról, vénekről - akkor hogyan kell mindezt érteni? Nos, a kötet részletesen foglalkozik ezzel a témával (terjedelmi okokból nem szeretném felvezetni a kérdést) és az eredeti görög szöveg és a kontextus alapján meg is magyarázza ezek szerepét.

Bevallom őszintén, ambivalens érzésekkel tettem le a könyvet, bár hazudnék, ha nem árulnám el, hogy a szerző alapvető meglátásaival a természetes gyülekezeti struktúra és a szoros testvéri közösség kérdését illetően kifejezetten szimpatizálok. Nagyon tetszett a könyvben, hogy bár erősen provokatív témákkal foglalkozik, mégis a lelkisége, a hangvétele kifejezetten normális és építő. Azt hiszem, ez még inkább fogja bőszíteni azokat, akiknek teológiai ellenvetéseik lesznek a leírtakkal kapcsolatban... Bár az előzőekben direkt a vitaindító és bicskanyitogatónak tűnő gondolatokat idéztem, a könyv nagy része nem ezekkel foglalkozik, hanem igen üdítő módon az Újszövetséget elemzi és bemutat több olyan természetes gyülekezetet, melyek jelenleg hálózatként működnek a világban. Ezek a gyülekezetek - még ha botladoznak is néha és csinálnak ügyetlen dolgokat - igyekeznek visszatérni a kisebb létszámú, újszövetségi közösségek mintájához, ahol nem volt szigorú hierarchia, nem voltak szakik és hozzá nem értők, hanem mindenki hozzátehette a közösségi élethez, ami a sajátja. Érdemes ezeket a részeket kiemelt figyelemmel olvasni.

A könyv botrányt fog okozni, ebben biztos vagyok. Ha a jelenlegi egyháztörvényekre, az átalakulásokra, kihívásokra gondolunk, melyek az egyházat mostanság érik, vajon lehetetlenség, hogy egy ilyen munka is része annak a folyamatnak, ami az állóvíz felkavarását generálja? Szerintem nem. Viola művét olyan fontosnak és bátornak érzem, hogy a következő bejegyzésben is még vele kívánok foglalkozni - egyben leírnám néhány kritikámat is a kötettel kapcsolatban. Addig is várom a ti véleményeteket!

(Frank Viola: A gyülekezet újragondolása, Imádság Háza, 250 oldal)