2017. július 14., péntek

Blogszünet - addig is vegyetek könyveket!

Még az ilyen bloggernek is, mint én, jár egy rövid idő, hogy a fejét kiszellőztesse és utána provokatívabbnál provokatívabb bejegyzésekkel legyen képes fárasztani az olvasóit. Sokan kérdezik is tőlem, honnan szerzem be az olvasmányaimat, melyekből szörnyű következtetéseimet levonom? A közismert könyvesboltok mellett elárulok néhány példát, ahogyan levadászom a számomra értékes könyveket - bízva abban, hogy ti is mondtok nekem tippeket.

Egy teológiai-vallástudományi blog üzemeltetéséhez sok muníció szükséges. A teológus amúgy is olyasféle állatfaj, aki könyvkupacok között számlálja napjait - aligha hiszem, hogy akit az ilyesmi érdekel, az sokáig bírja olvasás nélkül. Persze itt is vannak fokozatok: én ezek közül is a rosszabb fajtához tartozom, aki szakadó esőben is elvánszorog a postára, ha bedobják azt a bizonyos cetlit a csomag érkezéséről. Ráadásul tipikus, hogy egyszerre több könyvet gyűrök.

De honnan is jönnek a csomagok?

Jöhetnek többféle helyről, az én esetemben ez most alapértelmezetten azon múlik, hogy magyar nyelvű vagy angol kötetekről van szó. Ha magyar a kiadvány, akkor mostanában antikváriumokat szoktam böngészni: nemcsak az antikvarium.hu oldalon vannak ám régebbi könyvek, hanem például a Libri és a Bookline oldalán is található hasonló gyűjtemény. Az Antikvárium.hu oldala leginkább azért jó ezek közül, mert akkor is meg lehet nézni a könyvek tartalomjegyzékét, ha a könyvből egyébként nincs bent példány a raktárban. Új könyvek vásárlásánál pedig többször előfordult, hogy a kisebb vagy nagyobb boltokban már elfogyott az adott könyv, de a kiadónál még volt belőle példány: tehát mindenkinek ajánlom a figyelmébe, hogy keressen rá az adott kötet kiadójának weboldalára is, ha jót akar magának.

Könyvet beszerezni természetesen lehet a különféle aukciós és csereoldalakon keresztül is, illetve például a Moly rendszer keretein belül. (Apropó, ha már Moly, akkor elárulok egy titkot a kedves olvasóimnak - ha még nem hallottak róla: évek óta vagyok szerkesztője a Moly.hu Merítés kiadványában a vallási könyvek rovatának, melynek Utak a Hegyre a címe. A rovatban minden hónapban igyekszem egy bizonyos témakörben vallási témájú könyveket ajánlani.)

Ha angol nyelvű könyveket keresel, akkor gyanítom, hogy számodra is az egyik legfontosabb kérdés a szállítás volt és lesz. Természetesen az Amazonon túl is vannak azért lehetőségek - noha az kétségkívül remek opció, hogy kényelmesen bele lehet olvasni elektronikusan is a kötetekbe, adott esetben már olyanokba is, melyek még a kiadás előtt állnak. Az Amazon egyébként is megbízhatónak tűnik, ám már többször jártam velük úgy, hogy bizonyos használt könyveket nem szállítottak Európába, így kénytelen voltam máshonnan előbányászni ezeket. Rajtuk kívül ajánlom még a BookDepository oldalát is, ahol szintén komoly méretű a választék. Ők minden könyvet szállítanak Magyarországra is, ugyanakkor többször megesett, hogy komoly ideig kellett várnom (akár két hónapot is) egy-egy kötetre. Ugyanakkor hátulütője lehet a BookDepository-nak, hogy csak új könyveket forgalmaznak: a használt kötetekkel együtt járó, gyakran jóval alacsonyabb árat esetükben el kell felejteni. Harmadikként még a BetterWorldBooks oldalát ajánlom jó szívvel: noha tapasztalatom szerint a választék kisebb, mint az előző két esetben, azért itt is van miből tallózni - ráadásul a Better World Books használt köteteket is szállít Magyarországra, tehát adott esetben igen kecsegtető opció lehet.

Sokat lehetne még írni arról, milyen forrásokból érdemes könyvet beszerezni, s persze itt most előszedhetném az ebook lelőhelyeket is - most inkább a magamhoz hasonlóaknak akartam kedvezni, akik a könyv fogalma alatt megfogható, papírillatú, lapozgatható valóságot értenek és nem elektronikusan szeretnek olvasni.

A blog a következő hetekben nem fog frissülni (legközelebb augusztus elején jelentkezem) - s nektek is azt ajánlom, frissüljetek fel inkább a virtuális világon kívül! Szép nyarat kívánok!

2017. július 10., hétfő

A magyarok istene

"Majd megtudod te, ki is a magyarok istene!" - szól a népi bölcsesség, és talán nem is gondolunk utána annak, hogy itt nem feltétlenül a kereszténység Istenéről van szó, hanem valaki másról... Vajon kiben hittek az őseink? Ki a csoda volt a "magyarok istene" és mi lett vele a kereszténység felvételekor?

A nagyon ismert "életfa" - az ősmagyar hit világképének alapeleme
Megvallom őszintén, eddig még soha nem foglalkoztam a pogány ősmagyarság vallási gondolkodásával. Ennek oka egyszerű: visszariasztott a tengernyi butaság, a magyarságot igazolni akaró okoskodás, a nagy mennyiségű áltudományos irodalom és az a politikai kultúra, ami az egész kérdéskört belengi. Noha (ahogy az előző bejegyzésben írtam) a téma meglehetősen nehezen kutatható, azért különösen a 18. és 19. században voltak hangadó kutatói, akik értékelhető műveket alkottak. (Itt különösen olyan személyiségekre gondolok, mint Horváth János, Ipoly Arnold, de nekem a nem túl elismert Kandra Kabos is bejön.) Sőt, most olvasom Diószegi Vilmos egy könyvét, amit egyszerre tartok rendkívül szórakoztatónak és elborzasztónak, ami a táltosok beavatási rítusait és szokásait illeti. Egyszóval és röviden: valláskutatói szempontból igenis érdekes belenézni a magyar múlt tükrébe, mert ami onnan visszanéz ránk, az szerintem felvet egy elég izgalmas kérdést! Ezt most megpróbálom leírni, illetve elárulom azt is, miféle nyugvópontra jutottam vele kapcsolatban - de máris szabadkozok egy kissé: nem vagyok szakértő és rám fér még az olvasás, ami módosíthatja az álláspontomat.

Tudvalevő, hogy a többi nomád pusztai néphez hasonlóan a magyarok is hittek az úgynevezett égisten létezésében. Ez persze csaknem magától értetődő. Maga az ég eleve csodálkozást váltott ki a természeti emberből, hiszen odafentről - mondhatni a mennyből - hull alá az eső, a hó, de onnan sújt le a villám, ott ragyog az északi fény, nomeg éjszaka a fényes csillagok. Mi sem természetesebb, hogy az eget csodálni lehet, mert számos tünemény és rettentő dolog onnan származik.

Az ég mellett persze a pusztai emberek felismertek más típusú erőket is: a földét, amiből élet sarjad, a tengerét, az emésztő tűzlángét, és más ezekhez hasonló elemekét, amelyek egyfajta nyers erőként magasodnak az ember fölé. Mondani sem kell, ezeket a természeti erőket kezdetben imádásszerű érzelmekkel kezelték, de aztán szöget ütött a fejükben a gondolat: mi van akkor, ha ezekben a különféle dolgokban valójában ugyanaz az erő munkál? Ez elég logikus felvetés lehetett a természetimádó népek körében, hiszen a világ közvetlen megfigyelése tényleg egy nagy, mindent átfogó rendszer képzetét vetíti az ember elé. És valószínűleg így formálódott ki egy mindent átfogó és mindent irányító főistenség képzete is a vallási hiedelmeik sorában.

Nagyon érdekesnek találom, hogy a legtöbb nép nyelvében az ég és a menny szavak gyakorlatilag megegyeztek az égisten elnevezésével. Például a török-tatár tangri, tingri eredetileg az eget és a mennyet, de aztán az égisten nevét is jelentette. A finn jumala szó a mennyre utalt, de később a Jumala a teremtő istenség neve is, már nagybetűvel, személyesebb értelemben. Úgy néz ki tehát, hogy az altáji népeknél (köztük a magyaroknál is) az égisten lép elő főistenné.

A nagy kérdés persze az, hogy az ősi magyarok, akik a kutatók szerint egyértelműen hittek egy ilyesféle főistenben / égistenben, és előszeretettel nevezték azt a "magyarok istenének", nevezhetők-e monoteista hívőknek?  Csak ebben az égistenben gondolkodtak, vagy más isteneket is követtek? Ezt a kérdést máig nem sikerült végérvényesen tisztázni. Egyes források szerint Géza fejedelem, bár áttért a keresztény hitre, még "a régi isteneknek" is áldozatot mutatott be. Sőt, a jelek szerint amikor Álmos vezér Ungvárra bevonult, a halhatatlan isteneknek áldozott. Ezek az emlékek inkább politeizmust sejtetnek, de sok kutató meglátása az, hogy forrásaink nem megbízhatók: a történeteket szerzetesek és barátok jegyezték le, akik közül többen meglehetősen rosszindulatúan és ellenségesen álltak az ilyesmihez. Egy igen régi szövegemlék, amely a bizánci író, Theophülaktosz nevéhez fűződik, a "turkokról" (tulajdonképpen a magyarok) ezt mondja (kiemelés tőlem):
A turkok igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt, és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette (ez a Teremtő). Neki lovakat, ökröket, és juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.
Hosszasan és részletesen idézhetnék még más forrásokat is, de összességében az érdeklődő ember valami olyasféle konklúzióra jut, hogy az ősmagyarok égistenhite nem volt egyértelműen politeizmus, de tiszta monoteizmus sem. Én inkább azt mondanám, hogy tendenciáiban egyre inkább a monoteista hit felé hajlott, azaz annak felismerésére, hogy egyetlen Isten létezik. Nos, persze nagyon távol áll tőlem a magyarkodás és mindenféle párás szemű lelkesedés, de ha ez a feltevésem helytálló, az szerintem nagyon érdekes a saját történelmünk ismeretében. Az embernek az a benyomása ugyanis, hogy a kereszténység (amit sajnos gyakorlatilag rákényszerítettek sokakra a magyarok közül) éppen egy olyan időpillanatban érkezett meg, amikor az észjárásunk majdhogynem megágyazott neki. A magyarok istene innentől - legalábbis hivatalosan - Jahve lett, az "átállás" pedig bizonyos értelemben szinte magától értetődőnek tűnik. Az égisten eszméje mintha beleolvadt volna Jahve hitébe. Sok közmondásunk és szólásunk ma is őrzi ennek emlékét.

Mindezt persze félve írom le, ismételve magamat is, hogy mennyi spekuláció és hajmeresztő teória kapott lábra ebben a kérdésben. Nem szeretném ezek sorát gyarapítani, és a tudásom sem érzem elég mélynek ezen a területen. De amennyire át tudtam tekinteni a fent említett kutatók munkásságát, számomra ez az ideiglenes konklúzió rajzolódott ki. Lehet, hogy a magyar nép (is?) szinte fel lett készítve egy monoteista hit befogadására - mert saját gondolkodása alapján ebbe az irányba indult el. Ha tévedek, szóljatok, és meggondolom magam - ahogy az ősi mondásunk is szól: "isten engem úgy segéljen".

2017. július 6., csütörtök

Értékőrző vagy mindent felégető pusztítás?

Egyik szemem sír, a másik nevet: egy olyan témát tanulmányozgatok mostanában (némileg kényszerből), amivel korábban még sosem foglalkoztam. A magyarok ősvallásáról van szó, amelyet elődeink még a kereszténység megjelenése előtt követtek. Az igazi nehézséget az okozza, hogy a témához kapcsolódó szövegemlékeket, sőt a tárgyi anyagok jó részét is a terjedő kereszténység gyakorlatilag megsemmisítette, így a terület nehezen kutathatóvá vált.

Emlékszem, hogy kamaszként mennyire tetszett a már akkor is csaknem klasszikus sci-fi történetnek számító Nyolcadik Utas: a Halál, vagyis az Alien-széria első része. A film alapján íródott regényben van egy jelenet, amikor az űrhajó legénységének biológusa az egyik döglött földönkívüli lény tetemét vizsgálja. A kutató természetesen egyszerre érez taszító borzongást és a titkok kifürkészésére ösztönző vonzódást is az elpusztult, undorító lény vizsgálata közben. Míg az űrhajósok többsége határozottan követeli, hogy a tetemet minél gyorsabban távolítsák el a fedélzetről, mert az még holtában is veszélyes az ereiben keringő molekuláris sav miatt, a biológus amellett kardoskodik, hogy egy ilyen új faj tanulmányázásának a lehetőségét óriási ostobaság volna elszalasztani. És az olvasónak az a benyomása, hogy valahol mindkét oldal érveit meg lehet érteni. Aztán persze tudjuk, hogy a történet azokat igazolja, akik a veszélyes lénytől megszabadultak volna - ám ettől a kérdés a tudományos vizsgálatról jogos kérdés marad.

Nos, valahogy így vagyok én a fenti dolog, azaz a magyarok ősvallásának tanulmányozása kapcsán is. Amikor a magyar nép "felvette a kereszténységet" (most egy pillanatra tegyük félre, mennyire lehetséges egy hitet felvenni), akkor ez a döntés nem pusztán egy új vallás követését jelentette, hanem egy erős és erőszakos szembefordulást is az addig elterjedt pogányság eszmeiségével. A kereszténység gyakorlatilag kiszorította és megsemmisítette az ősi magyar hitvilágot, és vele együtt annak forrásait is. Természetesen fennmaradtak utalások, töredékek, kisebb-nagyobb tárgyi, szöveges vagy nyelvi emlékek, sőt bizonyos elemek tovább éltek, esetleg módosult formában be is kerültek a keresztény hitfelfogásba - de ha valaki belenéz egy témával foglalkozó szakirodalomba, pillanatok alatt azzal a panaszkodással kerül szembe, hogy tulajdonképpen lehetetlen teljes képet kapni arról, miben és hogyan hittek az őseink.

Az összeállított tabló a magyar ősvallás kérdésében, amely egyébként sem volt egyszerű (a jelek szerint eleink vallása sok mindenben a többi népéhez hasonlított), még zavarosabb manapság, mert a "keresztény pusztítás(?)" által generált bizonytalanság szerintem ahhoz is hozzájárult, hogy a tisztázatlan kérdéseket kihasználva rengeteg áltudományos maszlag, egyfajta szalonképtelen politikai kultúra és fárasztóan "magyarkodós" könyvek tucatjai is megjelenhessenek a témában. Ezeket valószínűleg mindenki ismeri vagy hallott már róluk. De még egyszer: éppen amiatt is vált lehetővé a sok butaság, mert a kereszténység megsemmisítette az anyagokat, és az egykori szerzetesek részrehajlóan írták le az ősi magyar hitvilágról szóló ismereteket.

Mielőtt valaki félreérti, a hangsúly számomra természetesen nem a magyarok ősi hitvilágának szellemi értékességén van. Keresztényként úgy gondolom, nem sokat veszítettünk ezekkel a rendkívül babonás, samanisztikus-természetimádó jellegű hitnézetekkel. Ugyanakkor ha a vallásokat tanulmányozó, a történeti hátteret, a meséket és regéket megismerni kívánó ember beszél belőlem, aki például a saját nemzetét szeretné jobban megérteni, akkor úgy vagyok vele, mint az Alien-széria fent említett biológusa: kár volna mindent csak úgy kidobni az ablakon még akkor is, ha az adott dolgot veszélyesnek vagy elborzasztónak tartjuk! A csúnya bogaraktól kiráz a hideg - de mégis ismerni kell őket, hiszen tetszik vagy sem, közünk van hozzájuk. Faramuci kifejezést használva talán létezhet „értékmegőrző pusztítás” is, amikor bizonyos dokumentálásokat el lehet végezni a könyörtelen kikukázás előtt.

A probléma persze nem újkeletű és nem csak a kereszténységre jellemző. A vallások kölcsönhatásakor tipikus történelmi tapasztalat, hogy az egyik felülírhatja a másikat, és ezt a takarító hadműveletet sokszor igyekszik a legnyersebben és maradéktalanul elvégezni. Ismert történet például, amikor I. Omár kalifa seregeivel elfoglalta Alexandria városát, és emberei a legendás könyvtárat is porig égették. A kalifa ugyanis úgy gondolta, ha a könyvek mindazt tartalmazzák, amit a Korán, akkor feleslegesek, ha meg nem, akkor veszélyesek. De mindenképpen pusztulásra méltók. (A korrektség miatt hozzáteszem, hogy egyesek szerint ez a sztori egyébként utólagos kitaláció.)

A nehézséget az okozza, hogy a keresztény hit határozott terjesztése nehezen képzelhető el úgy, hogy az csak építés legyen: a megtérés a régi értékrend megszűnését is jelenti. Olyan ez, mint az özönvíz: mielőtt az új világ alapjai felépülnének, tisztára kell mosni a terepet. Ez persze taszítóan hangzik, és számos kérdéshez vezet. Vajon hogyan viszonyuljunk más hitek és a miénktől eltérő értékek "kiszorításának" kérdéséhez? Természetesen ma a kereszténység Európában nem olyan helyzetben van, mintha ez a kérdés égetően követelné, hogy megválaszolják - de például Afrikában a helyzet az, hogy a keresztény hit rengeteg helyi folklórral találkozik. Mi lenne a helyes? Nyilván azt mondjuk erre, hogy a törzsi hiteket és eszméket fel kell számolni az őszinte megtéréssel együtt - ahogy a Bibliában is látunk erre mintákat -, de ha ilyen kemény állásponton is vagyunk, jónak vagy rossznak tartjuk legalább, ha a misszionáriusokat esetleg megelőzik az etnográfusok, hogy konzerváljanak és dokumentáljanak? Érdemes-e minden furcsa bogarat áttanulmányozni, mielőtt agyontapossuk őket? Egyáltalán kell-e a mai világban még a hitet úgy "terjeszteni", hogy annak más vallások és felfogások is a martalékává váljanak? Vagy másként felvetve: az ilyesmi elkerülhetetlen mellékterméke az evangélizációnak?  

2017. július 1., szombat

A kegyetlen őszinte visszajelzés...

Nem tartom magam eget-földet rengető igehirdetőnek, de amikor még a mostaninál kevesebb gyakorlatom volt benne, én is kivettem a részem az unalmas prédikációk elmondásából. Ugyanakkor sosem volt célom unalmasan prédikálni. Így aztán volt egy testvérem, aki a gyülekezetben más füllel hallgatott engem beszélni, mint a többiek: az igehirdetés után mindig jó szándékkal elmondta nekem, mit rontottam el és hogyan lehetnék még jobb. Erre a kritizálásra én kértem meg őt, bízva abban, hogy ez tényleg a továbblépésemet fogja szolgálni.

Hans-Christoph Piper Prédikációelemzések című könyvének már a megnevezése is beszédes. A könyvben Piper többek között említést tesz az 1957-es lutheráni zsinat határozatáról, melynek szándéka az volt, hogy mind az igehirdetőkhöz, mind az igehallgatókhoz szóljon. A zsinat szerint a prédikációt nemcsak elmondani, de utólag kiértékelni is szükséges, mégpedig ha lehetséges, a hallgatók bevonásával! Piper azonban azt is leírja, hogy ez a zsinati határozat gyakorlatilag visszhang nélkül maradt a későbbiekben. Ennek egyik nyilvánvaló oka, hogy míg a prédikátorok a kritikától tartanak, addig a kiértékelést végző gyülekezet attól tart, hogy akaratlanul is megbántja a prédikátort a kritikáival. Ez a patthelyzet aztán oda vezet, hogy a prédikátor végülis izolálódik a gyülekezetétől, ahogy a gyülekezet is izolálódik a prédikátortól. Minden marad a régiben: az igehirdető hirdeti az igét, ami vagy jó, vagy nem, de ezt közvetlenül sosem tudja meg, mert félnek neki elmondani.

Nem kifejezetten a prédikációról kívántam írni, csupán illusztrációként hoztam fel ezt a témát arra, hogy jelezzem: sok betegségtünet azért jellemző az egyházban, mert valójában fogalmunk sincs arról, hogy amit csinálunk, az működik-e vagy sem. Próféciák hangzanak el, de vajon vizsgálja azt valaki, hogy ezek adott esetben beteljesednek-e? Evangélizációs rendezvényeket tartunk, sokszor elképesztő anyagi ráfordítással és tetemes munkával - ám létezik-e pontos és őszinte visszacsatolás ezek hatékonyságáról? Ima- és böjtláncok zajlanak konkrét témák kapcsán, de figyeli azt valaki, hogy mennyi a meghallgatott és meg nem hallgatott imák aránya?

A monitorozás, mint tevékenység talán trivialitásnak, banális és magától értetődő dolognak tűnik, pedig megszámlálhatatlan élményem van arról, hogy ha létezik is ilyesmi, általában nem megy elég mélyre. Úgy látom, ahol megpróbálkoznak a feedback (visszacsatolás) lehetőségével, ott is félnek azt velejéig őszintén használni. A monitorozás nem statisztika arról, hányan jöttek el egy rendezvényre és mondták utána jól neveltségüknek köszönhetően, hogy tetszett nekik, hanem hogy a rendezvénnyel kitűzött célokat mennyire sikerült elérni. Ha velejéig őszinték vagyunk, akkor szerintem be kell ismernünk, hogy tulajdonképpen félünk az eredmények objektív vizsgálatától, mert abból az derülhet ki, hogy elvétettük a célt, hogy igazán hatást gyakoroljunk az emberekre. Viselkedéskutatók szerint egy ember akkor él át igazán mélyreható változást, ha az egyszerre "három dimenzióját" érinti: a gondolkodását, az érzéseit és a viselkedését. Ha a gyülekezetből kilépve valaki jóindulatúan odaveti, hogy "köszönöm a meghívást, jól éreztem magam", az persze egyáltalán nem rossz reakció, csak ahogy mondani szoktuk: kevés az üdvösséghez. Mivel a vélemény hízelgő, könnyű sikerként elkönyvelni, sok év alatt pedig felhalmozni rengeteg ehhez hasonló élményt és utána lobogtatni referenciaként, hogy mennyi embert elértünk, ráadásul azok mennyire jól érezték magukat.

A valóság az, hogy szó sincs itt emberek eléréséről. Igazán akkor lenne jogos azt mondani, hogy egy embert elértünk, ha a gondolkodása, az érzelmei és a viselkedése karakterisztikusan más irányt vettek. Az az ember, akit megszólított az evangélium, nem a meghatottságig és a jó érzésekig jut el, hanem a megváltozásig. Ilyen azonban nagyon ritkán fordul elő, mert az emberek többsége egyáltalán nem akarja, hogy bárki - különösen "a vallásosak" közül - bárhogyan is elérje. Elképesztően kemény falat kell tudni átütni ehhez.

Itt most előszedem egyik kedvenc vesszőparipámat, amit én csak kegyetlen őszinteségnek nevezek. A kegyetlen őszinteség programja borzasztóan egyszerű: kimondani az igazságot, vagy amit annak hiszünk, bármennyire is fáj. Ez a visszacsatolás esetében szerintem különösképpen igaz. Nyilván, a kegyetlen őszinteség nem azt jelenti, hogy állandóan tépjük magunkat és sopánkodunk a kudarcok miatt. Nem kell elhallgatni a jó dolgokat sem. A gyülekezetemben van egy lány, akinek közelről néztem végig a felépülését: senki sem "térítgette", nem noszogatták, nem próbálták kézrátétellel gyógyítani csodatevő emberek. Csak szerettük és meghívtuk, hogy álljon be a zenekarunkba játszani. Közben ő megtért, de úgy igazán. Ennyi volt. Ma ez a hölgy, aki szörnyű betegsége miatt néha önmagáról is alig tudott, csupa ragyogás. Szó szerint visszatért belé az élet. De a legszebb az egészben, hogy képtelen lennék akár egyetlen embert is megnevezni, akinek ez köszönhető. Egyébként erre vagyok a legbüszkébb! Attól tartok ugyanis, ha egy konkrét ember állna a gyógyulása hátterében, abból könnyen lehetne karizmatikus szupersztárt faragni, amire az emberi gyarlóság könnyedén rávesz minket. Onnan kezdve lett volna egy csodatévő emberünk és vele együtt egy technikánk, ahogyan gyógyulni kell. Így azonban marad az, hogy volt egy borzasztóan beteg lány, most pedig van egy kicsattanóan egészséges. A hitem azt súgja, ezt nyugodtan nevezhetem isteni csodának, mert ami a két állapot között történt, az az is volt.

A lényeg azonban, ha ez a lány nem gyógyult volna meg, hiába imádkozzuk szanaszét magunkat, hiába böjtölünk és sírunk, alkalmazunk ördögűzéstől az olajjal való megkenésig mindent - akkor a kegyetlen őszinteség hangja az lett volna, hogy nincs gyógyulás. Nem belemagyarázva, hogy "kicsit jobban érzi azért magát", vagy "ki tudja azt, hogy mi történik ilyenkor a szellemvilágban". Mindannyian tudjuk, hogy az ilyen mondatok többnyire a szellemi kábítószerezés újabb adagjának belövését jelentik. Ezzel akarjuk magunkat egy olyan valóságba röpíteni, ami csak a mi fejünkben létezik, de kellemesebb egy varázsvilágban kószálni, mint a rögvalóságban. És ettől a szertől sokan már most is függővé váltak.

A kegyetlen őszinteség úgy veszi számba a történéseket és úgy végzi el a kiértékelést, hogy abban nem hajlandó megalkudni semmi ilyesmivel. Ha a betegek nem gyógyultak meg ima hatására, akkor nem gyógyultak meg. Ha egyáltalán senki nem tért meg egy evangélizáción, akkor egyáltalán senki nem tért meg. Ha az alkoholfüggő nem engedi el az üveget, noha régóta böjtölünk érte, akkor nem engedi el. Tisztában vagyok azzal, hogy óriási lélekjelenlét kell sokaknak az ilyen könyörtelen szembenézéshez. Nem könnyű dolog beismerni, hogy adott esetben a sikereink soványabbak a vártnál, holott elképesztő energiát fektettünk egy-egy projektbe. De attól nem leszünk áldottabbak, hogy nem létező eredményeket halmozunk fel a magunk igazolására. Így csak a levegőbe ugrunk, hogy megkapaszkodjunk egy pókhálóban, amit kiálló szikladarabnak vizionáltunk - és lezuhanva megint összetörjük magunkat.

Kinek van kedve a kegyetlen őszinteség programjához? Nekem igen, és várom, hogy csatlakozzanak hozzám!