2014. július 24., csütörtök

Az ateizmus neurózisa

Kétségtelenül sértően hangzó cím - persze nem kevésbé Richard Dawkins megállapításához, aki a hívő embereket téveszmésnek nevezte. Mégis, fogalmazzon bármilyen visszataszítóan az "ateisták pápája", én nem kívánok hasonló eszközhöz nyúlni, már csak azért sem, mert túlzás lenne minden ateistát lelkileg sérültnek nevezni. Miért beszélek akkor a hitetlenségről neurotikus kontextusban?

Wolfhart Pannenberg kerek perec azt mondja, ma már nem az a kérdés, miért nem tűnt el a vallás teljesen, pedig olyan sok okos érvet felhoztak ellene, hanem sokkal inkább az, "meddig maradhat fenn egy szekularizált társadalom, amely elszakította magát vallási gyökereitől". Vitatkozhatunk arról, hogy a vallás csak egy evolúciós komponens vagy sem, ami megbabonáz bennünket és muszáj követnünk, vagy a hitben tényleg az Istentől való eredet tükröződik vissza, mindenesetre feltétlen ténynek látszik, hogy az ember igenli a hit jelenlétét az életében. Tiltakozzanak ellene bármilyen hevesen, ahogy Németh Dávid írja, még a valláskritika is előbb-utóbb vallási köntösbe öltözik, másképp képtelen boldogulni. Nem véletlen, hogy "a vallás nem, illetve csak vallással helyettesíthető" - állítja Gunther Wenz.

Ha azonban a hit ennyire elszakíthatatlan része a homo religiosusnak, akkor minden olyan folyamat, ami mégis megpróbálja ezt az alapvető tényezőt kiirtani, lenyomni, megszüntetni, magában hordozza a lelki betegség lehetőségét. Az utóbbi időben több helyről is olyan impulzusok értek, melyek kapcsán szembesültem ezzel a ténnyel. Ismerek embereket, akik nem szeretik az egyházakat és a vallás semmiféle intézményes formáját, de hitetlenként, mindenféle spiritualitással leszámolva sem tudnak élni. Egyszer részt vettem egy egyházi találkozón, ahol szinte az összes felekezet tagjai és vezetői jelen voltak, az egyik református lelkész pedig felállt és az előadónak feltette a kérdést: "az emberek érdeklődnek Jézus után, de ránk nincs szükségük. Mit tegyünk?"

A kérdésen való merengés persze teljesen más irányba vinné ezt a bejegyzést, mindössze azért vetettem fel, mert egyre inkább úgy látom, a posztmodern ember vívódása jelenik meg benne, aki magát nagyon felvilágosultnak tartja, magában már "leszámolt" az egyházakkal, és mégis vágyakozik rá, hogy levegőt kapjon a szekularizáció nyomásától. Hát tényleg okozhat az ateizmus neurotikus szorongást? Gondolom, némelyeknek már a felvetés is meglepő lehet.

Valahogy divat a vallásokról úgy beszélni, hogy azok lelki görcsökhöz, "agymosáshoz" és nyomáshoz vezetnek - de sosem hallunk ilyet az ateizmusról, amit szinte mindenki, magától értetődően a haladás felvilágosult és racionális eszméjének tart. A helyzet azonban nagyon nem így fest. Dr. Ignace Lepp, aki a kommunizmus ideje alatt elkötelezett ateista volt és forradalmi íróként lett közismert, végül szakított hitetlenségével és kereszténnyé vált. Kutatóként elmélyedt abban, hogy az ateizmus lelki mozgatórugóit áttekintse, és azt találta, hogy az ateizmus éppen úgy és annyira vezethet neurózishoz, mint bármely vallás egészségtelen gyakorlata:
"Kétségtelen, hogy igen sok esetben az ateizmus szoros kapcsolatban áll az egyén lelki konfliktusaival, akár úgy, hogy ezek közvetlenül idézik elő az ateizmust, akár pedig úgy, hogy a "természeténél fogva" nem neurotikus ateizmust neurotikus jellegűvé teszik."
Lepp mindezek ellenére erőteljesen kiemeli, hogy saját ateizmusában utólag sem talált semmiféle neurózisra utaló jelet, ahogy a legtöbb ateistát megvizsgálva is arra a következtetésre jutott, hogy nem neurotikusabbak, mint a hívők többsége. Kutatásaiban azt is érzékenyen vizsgálta, hogy egy ateista esetleges neurózisa feltétlenül kapcsolatban áll-e a hitetlenségével, vagy esetleg más okokra vezethető vissza. Mindent összegezve azonban így is talált sok olyan esetet, amikor a hitetlenség lelki betegséghez vezet - legyen szó akár marxista ateistákról, racionalistákról, egzisztencialistákról vagy az ateizmus más formáiról. 

Lepp munkáját áttekintve arra a végeredményre jutottam, hogy a hitet és az ateizmust egymással olyan módon szembeállítani, ahol a hit megbetegítő és lelki defektusokat okozó faktor, míg az ateizmus egy modern és a kimenekülést segítő ideológia, teljesen indokolatlan. Az ateizmus éppen úgy megbetegíthet, mint bármilyen más ideológia. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a nem hívő embereket beteg neurotikusoknak kellene tartanunk: ám ahogy a fundamentalista és végletekig elkötelezett vallásosság is kitermeli magából a szorongó és lelkileg agyonterhelt embereket, úgy a militáns és fundamentális ateizmusnak is megvannak ezek a rossz gyümölcsei.

Ez pedig valahol azt is sejteti, hogy a pszichikai működését tekintve legalábbis az ateizmus is pont úgy funkcionál, mintha vallás lenne...

2014. július 21., hétfő

Isten, Einstein, nomeg az élet értelme

"Az életem céltalan volt és értelmetlen, amíg Jézust meg nem ismertem" - hangzik az ismert mondat, a hallgatók pedig automatikusan levonják a következtetést: ha valaki követni kezdi Jézust, annak egész biztosan értelmes lesz az élete. A helyzet messze nem ilyen egyszerű.

Évtizedek óta benne élek az egyházi élet sűrűjében. Kétségtelen tapasztalatom, amit fájdalmas kimondani is, hogy céltalan életet megtérés előtt és megtérés után egyaránt lehet élni. Túl sok, istentiszteletről istentiszteletre (túl)élő hívőt ismerek ahhoz, hogy a megtérést és az értelmes életet összekapcsoljam egymással. A megtéréssel egyáltalán nem szükségszerűen jár együtt, hogy az élet egy csapásra értelmessé válik. Már amennyiben értelmes élet alatt többet értünk, mint hetente egyszer eljárni egy alkalomra, és megünnepelni a vallási ünnepeket az év bizonyos időszakaiban.

Én azt látom, az életcélért meg kell küzdeni, a küzdelemhez viszont fel kell nőni. Az ember kukáskocsi vezetőként, űrhajósként, szuperhősként (ha hívő gyerek, akkor esetleg Mózesként) képzeli el a saját jövőjét, hogy aztán néhány nagy pofon után beálljon a hétköznapi taposómalomba, és az álmairól lemondva nekiálljon húzni az igát. Nem túl reményteljes perspektíva. Pedig éppen az ilyen hűséges gályázás közepén jöhet el az idő, amikor Isten az ilyen, gyermekkori vágyálmoktól letisztított, munkabírásáról már bizonyságot adó embereknek igazi életcélt mutat. Természetesen mindig akadnak kivételes személyiségek, akik egészen kicsi koruktól fogva tisztában vannak saját küldetésükkel, és tervszerűen fel is építik a sorsukat - ám ők csak erősítik a szabályt.

Jézus megismerése és az életcél megtalálása nem árukapcsolás, ahol egyikből magától értetődően következik a másik, már csak azért sem, mert igazi életutat találni Isten nélkül is lehetséges. Durván hangzik? Sokaknak talán igen, de ez a mi hibánk, akik a két dolgot szorosan egymáshoz láncoltuk. Hozzá vagyunk szokva egyfajta dualista szemléletmódhoz: ha hiszel Jézusban, akkor értelmes az életed, ha nem hiszel, akkor nem az. Ilyen szemüvegen át szemlélve természetes, hogy nincs szemünk meglátni: élnek olyan emberek a környezetünkben, akik megtalálták a feladatukat, a szerepüket az életben, noha nem hisznek, és mégis boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nagyon nehéz lenne rájuk azt mondani, hogy értelmetlen az életük, hiszen láthatóan előre jutnak saját területükön, és jól is érzik magukat a bőrükben.

Hívőként valahogy úgy képzeljük el, hogy életcélt találni csakis a hit keretein belül lehetséges. Mintha még maga Einstein is ezt mondta volna:
"Mi az értelme létezésünknek és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? Erre a kérdésre válaszolni tudni nem egyéb mint vallásosnak lenni. Te azt kérded: van egyáltalán értelme ezt kérdezni? Mire én azt felelem: aki saját és embertársai életét értelmetlennek találja, az nemcsak boldogtalan, hanem arra is alig képes, hogy éljen."
Einstein népszerű figura a keresztények táborában, szavai pedig mintha valóban azt támasztanák alá, hogy a hit és az életcél elválaszthatatlan fogalmak. Tudvalevő azonban, hogy Einstein nem a kereszténység vagy más vallási rendszer kontextusában tekintette magát vallásosnak. Később ugyanis maga írja: "Egy istent, aki alkotásait jutalmazza és bünteti; akinek akarata van, olyat, akit mi magunkon kívül megélünk, nem tudok elképzelni." Amikor a népszerű fizikus vallásosságról beszél, valami olyan kozmikus és az embert lelke mélyéig átjáró életérzésre céloz, ami felekezettől függetlenül bárkit utolérhet.

Az életcél, a lét értelmének megtalálása minden ember számára nyitott lehetőség, akár találkozik Jézussal, akár nem. Ez az, amit a művészetekben és a tudományokban épp úgy keresünk, mint a vallásban. És igaza van Einsteinnek abban, hogy igazi boldogságportfóliót senki sem tud magának összeállítani, ha saját élete értelmét nem képes megragadni. A kereszténység segíthet ebben, de én mégsem azért keresem Isten társaságát, hogy megelégítsen saját létezésem értelmével. Az már csak a hab a kegyelem tortáján.

2014. július 16., szerda

Az Ószövetség Istene egy szörnyeteg? (Ráadás és felvetés)

Kép innen
Szabados Ádám nagyszerű sorozata, mely az Ószövetség Istenének "szörnyetegségével" foglalkozott, véleményem szerint egész blogjának egyik legbátrabb vállalkozása volt. Remélem Ádám nem sértődik meg azért, mert kölcsönvettem frappáns címét, és kicsit gondolkodtam a kérdésről, mely elképesztő indulatokat szokott kavarni hívőkben és ateistákban egyaránt. A felvetett dilemma egy állításból indul ki, miszerint az Ószövetség által elénk festett Isten egy vérengző szörnyetegre emlékeztet.

Mitagadás, abszolút megértem az egész probléma érzelmi dimenzióit. Gerinctelenség lenne szépíteni, hogy az Ószövetségben olyan perikópákat olvashatunk, melyek a legkérgesebb szívű, fanatikus fundamentalista betűhívőknek is mély barázdákat húznak a homlokára. Ezekben a véres történetekben Isten - akár közvetlenül, akár Izrael haderején vagy dedikált személyein keresztül - embereket, sőt népcsoportokat söpör el a föld színéről, a pusztítás mibenlétéről pedig sokszor érzékletesen leírt textusokból értesülhetünk. Nem szeretnék az avatott teológus öntudatával fellépni, aki most szépen felvarrja a kabátra a gombot, és megmondja hogyan lehet ezt a brutalitást összeegyeztetni a szeretet Istenének imidzsével. Belátom, én sem tudom! Azonban úgy érzem, Ádám saját blogjában a jó irányba indult el. Úgy gondolom, egyelőre csak irányaink vannak, másunk nincs, de ezek az irányok valamivel érthetőbbé teszik az érthetetlent, még ha igazi választ Istenen kívül senki nem is képes adni.

Van azonban valami, amit a téma kapcsán érdemesnek tartok megemlíteni. A megfigyelés az általam igen nagyra becsült, remek ószövetséges, Walter Brueggemann munkájából származik, aki személyes véleményem szerint új szintre emelte a bibliai teológia diszciplínáját saját teológiai erőfeszítéseivel.
  
Maradva Isten brutalitásánál, általában valahogy úgy gondolkodunk erről a kérdésről, hogy Izrael a körülötte élő népeket lenézte, és félve attól, hogy eltanulja tőlük a bálványimádást, durván elbánt velük. Való igaz, hogy a zsidóság számos etnikummal, nemzettel, csoporttal került kapcsolatba. Nem tűnik önkényesnek ezek közül négy birodalmat kiemelni: ezek pedig Egyiptom, Asszíria, Babilon és Perzsia. Ez a négy nagy birodalom a többihez képest markáns szerepet játszik Izrael életében, és amikor felháborodunk Isten kegyetlenségén, akkor hajlunk arra, hogy úgy tekintsük rájuk, mint kártékony férgekre, akiket Jahve nagy elégedettséggel agyontapos. Ezt az érzést tovább erősítheti bennünk az a gyakori tévképzet, hogy Isten csakis Izraellel szeret törődni, a többi nép nem kiválasztottakból áll, ezért olyan mindegy Jahve számára mi történik velük. Ha ilyen érzelmi alapállásból szemléljük Isten, Izrael és a többi birodalom viszonyát, akkor egyrészről csak azokra a textusokra leszünk fogékonyak, melyek a birodalmak és a hozzájuk tartozók pusztulásával állnak kapcsolatban, másrészt könnyűvé válik félresiklani néhány tényen, melyek éppen azt mutatnák meg, Isten már az ószövetségi időkben is többet tervezett más népekkel, mint az ítélet.

Képtelen vagyok leírni Brueggemann okfejtését, melyet fejezeteken keresztül nagyon precízen kibont, de Isten és a többi nép viszonyát átgondolva megkockáztatja felvetni a lehetőséget: Istennek nem az ítélet az utolsó szava, már az Ószövetségben sem. Egyiptom és még a vérengzésben túlzásokba eső Asszíria rehabilitációjáról, leszereléséről ugyanis többször is említés történik. Ézsaiás az ítélet mellett azt hangsúlyozza, Isten végül saját népéhez sorolja majd ezt a két, egyébként ellenséges birodalmat is, melyek adott esetben túllépték saját kompetenciahatáraikat, és szembeszálltak Jahve akaratával. Minden ellenszegülés ellenére az utolsó szó mégis pozitívan cseng majd. A harmadik birodalom Babilon, mely valóban nehezen képzelhető el a rehabilitáció folyamatában, noha olvashatunk arról, ahogy Nebukadneccar felismeri és elismeri Isten nagyságát. Perzsia jelenléte a birodalmak fentebb felsorolt négyes klubjában valamennyire ellensúlyozza ezt, hiszen az ország fogékony partnernek bizonyul a zsidók fogságból való hazatérését illetően. Perzsia, mint idegen nép általában is pozitív szereplő, ahogy Brueggemann írja: "összehasonlítva Jahvenak az egyiptomiakkal, az asszírokkal és a babiloniakkal való szövevényes és bosszús történetét, Jahve perzsákkal való története nélkülözi a drámát".

Egy-egy mondatban ez tehát a négy legnagyobb domináns szuperhatalom sorsa, melyek markáns szerepet játszanak az Ószövetség nagyszínpadán. És ha áttekintem a fentieket, én úgy látom, mindebből nem feltétlenül kell olyan egyoldalúan lehangoló konzekvenciát levonnunk, mint amire talán gyakran hajlunk bizonyos szövegrészek elolvasásakor. Négyük közül Babilon húzza ki a legrövidebb gyufát, Asszíria és Egyiptom sztorijában több a pozitív elem, ráadásul  történetük pozitív jövőképpel zárul, míg Perzsia végig pozitív marad. Ez a mérleg véleményem szerint egyáltalán nem rossz, ha a birodalmak teljes történetének perspektívájából szemlélődünk.

Mielőtt valaki az orrom alá dörgölné, tisztában vagyok azzal, hogy ez az okfejtés önmagában nem ad magyarázatot az Ószövetségen végigsöprő erőszakhullámra, amit nem is kívántam megindokolni. Én is tele vagyok kérdéssel, sőt képes vagyok felháborodni, Istennel vitatkozni, és kevés válaszom van. Annyiban azonban kicsit árnyalni kívántam a képet, hogy az Ószövetség világát meghatározó és komoly erőtényezőt jelentő népek esetében túlzó csakis azt észrevenni, hogy Isten a leradírozásukban gondolkodott. Isten és a többi nép viszonya már akkor is sokkal komplexebb volt és erősen kétoldalú: ítéletet és ígéretet egyaránt hozott magával. Helytelen lenne szemet hunyni felette, amikor Isten keze felfoghatatlanul véresen lecsap, de ugyanilyen helytelen lenne tudomást sem venni arról, amikor ez a kéz vállon vereget. Magammal kapcsolatban azt érzem, ha valaha is szeretnék ennek az elképesztően nehéz kérdésnek az útján kis lépésekben előrehaladni, először a két véglet közti egyensúlyi pontot kellene megtalálnom. 

Ha van kedvetek, segítsetek nekem ebben!

2014. július 13., vasárnap

A kiválasztottak rasszizmusa

Izrael volt a kiválasztott nép: ez egy olyan tény, amit minden erőfeszítés nélkül ki lehet olvasni az Ószövetségből. Kiválasztottnak lenni esély és veszély egyszerre. Esély arra, hogy a kiválasztott megmutassa a nem kiválasztottaknak a helyes utat, de veszélyt is rejt magában. A kiválasztottak szeretnek a többiek fölé nőve jobbnak és különbnek látszani. Az elmúlt hetek közéleti történései alapján sajnos ezzel kellett szembesülnöm...

Az Ószövetség finoman szólva sem nevezhető egységesnek, ami Izraelnek a különféle nemzetekhez való viszonyát illeti. Valamikor elképesztően brutális és ellenséges ez a viszony, és egyenesen más népek elpusztítására vonatkozik, számomra nagyon nehezen megmagyarázhatóan. Máskor pedig elfogadó és barátságosan invitálja az idegeneket Jahve közelébe. A teológusok véleménye megoszlik abban, hogy ez az inkoherencia milyen okokban keresendő és a bibliai hagyományanyag többrétegűségén, a redakción és más paramétereken át sokféle komplex okkal magyarázható. Ám összpontosítsunk akár az ellenséges, akár az elfogadó oldalra, hangsúlyozva bármelyik jellegzetességeit, annyiban valószínűleg egyetérthetünk, hogy Izraelnek rendeltetése volt a világban.

A választott nép küldetésének kiindulópontja pedig - az Ószövetség minden nyíltan erőszakos passzusa ellenére - pozitív volt: "Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége" (Gen 12,3). Ezt mondja Isten Ábrahámnak, az egész Biblián átvonuló, hatalmas sztori legelején. A terv tehát az lett volna, hogy Izrael népe ezt az áldást képviselje és közvetítse a nemzeteknek, ám erre nem volt képes. Walter Brueggemann helyesen jegyzi meg:
"Izrael elhívatása a világ válsága mellé van helyezve, egy válság mellé, amely azért keletkezik, mert a nemzetek nem fogadták el szerepüket egy olyan világban, ahol Jahve az uralkodó."
Szó se róla, hihetetlenül nehéz feladatot kaptak a zsidók. A népek nem igényelték Jahve jelenlétét, Izrael pedig nem is tudta azt közvetíteni, sőt hajlott arra is, hogy bizonyos történelmi kontextusokban feladja a saját megbízatását. Az Ószövetség prófétai művei másról sem szólnak, minthogy ostorozzák a kiválasztott nemzet köreiben tapasztalható korrupciót, a társadalmi és politikai igazságtalanságokat, a megromlott szellemi állapotot, ami súlyos következményeket vont magával Izraelre vonatkozóan.

Ha a "választott nép" fogalmát újszövetségi környezetben értelmezzük, akkor a "második menetben" már a keresztényeké lesz a főszerep. Nekünk is az lenne a dolgunk, hogy hívjuk a népeket Jahve-hoz, feltárva előttük az evangélium szépségét, Jézus tanításainak és személyének mindent felforgató hatását. Nem kell az egekig magasztalnunk az apostoli idők kereszténységét, de annyit kiolvashatunk a tetteikből, hogy a kereszténység üzenetét minden nemzet felé nyitottan hirdették. Ha kiválasztottnak tartjuk magunkat, szerintem az a legkevesebb, hogy ezzel az attitűddel fordulunk másokhoz.

Az elmúlt hetekben azonban megint rá kellett döbbenjek, hogy a környezetemben élő keresztényekben nagyon mély gyökerei vannak a rasszizmusnak. Amikor arról olvastam a hírekben, hogy roma embereket ötvenezer forintos büntetésre ítélnek azért, mert hiányzik a lámpa a biciklijükről, az én drága keresztény testvéreim kapásból előszedték a teljes fegyvertárat, ami a cigányok milyenségének ledorongoló elemezgetését illeti. A homoszexuálisok felvonulása után egyre másra szembesültem - keresztényektől is - a mocskolódó, kénköves ítéletet előrevetítő megjegyzésekkel, de egyetlen egyet sem láttam, ami arról szólt volna, mit lehetne tenni a melegek érdekében. Amikor pedig Izraelben kirobbant a jelenleg is zajló konfliktus a Hamasz egyébként valóban kegyetlen akciói kapcsán, a keresztények körülöttem nyíltan vagy kisebb társaságban az összes arab ember mélyen rasszista minősítésébe fogtak - az "olyanok ezek, mint a cigányok" és az "Isten majd jól leveri őket" tartalmú megjegyzésekkel tarkítva.

Az újszövetségi istenadta nép, a kiválasztottak szent papságának jó része bizony keményen rasszista. Nemhogy Krisztus jó illatát nem árasztja magából, hanem orrfacsaró bűz dől belőlük, amit a világ intelligensebb fele egyre nehezebben képes tolerálni. És ez még akkor is igaz, ha a romák, az arabok, a homoszexuálisok életvitelében egyébként bőven találhatunk kapaszkodópontokat. Vajon tényleg az lenne a dolgunk, hogy más nemzetiségű, más felfogású emberekbe rúgjunk egy nagyot? Ezzel a küldetéssel bízott meg bennünket a Jóisten? Mi lesz akkor, ha egyszer a mi fenekünk válik célponttá?

2014. július 9., szerda

Csúcspontok a vallások etikai gondolkodásában

"A vallások nagyon hasonlítanak egymásra abban, hogy közös etikai alapelvekről szólnak" - hangzik a népszerű vélemény sokak szájából. Keresztény oldalon az ilyen kijelentések után azonnal érkezik a korrekció: "Ez nem igaz, a vallások alapvetően különböznek, a jézusi erkölcs az igazi, amit követni kell". Tényleg ugyanazt állítják a vallások az erkölcsről?

A válasz igen és nem, nem és igen. A vallások etikai gondolkodásában kétségkívül vannak hasonlóságok, és ugyanennyire állíthatjuk, hogy különbségek is. Azt azonban mégsem merném kijelenteni, hogy az etikai kérdések tekintetében a hasonlóságokat és a különbségeket összemérve egymással, pontosan középen, egyensúlyban állna a mérleg. Szerintem a vallások bizonyos etikai kérdésekben hasonló véleményen állnak, de etikai alapvetésük teljesen eltérő. Mindez pedig azért van, mert más és más található az etikai rendszerük centrumában.

Etikai rendszerekből nagyon sokféle létezik, ezek pedig együtt élnek velünk, egymás mellett léteznek és kölcsönhatásban is állnak egymással. Ahogy tapasztaltam, az emberek talán kevés dolgon tudnak annyira összeveszni egymással, mint amikor megpróbálják kifejezni, pontosan mit értenek jó és rossz alatt. Az ilyen viták pillanatok alatt kisiklanak, a felek pedig magukban előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, hogy nem is lehet a kérdést eldönteni, mindenki másként látja mi lenne a jó és mi lenne a rossz, tehát az egész erkölcs teljesen szubjektív, relatív, változó. 

Félreértés ne essék: én sem kívánok egyfajta nagy kinyilatkoztatásba fogni, hogy a gordiuszi csomókat átvágva rendet tegyek az etikai kérdések terén uralkodó zűrzavarban. Egy ötletet azonban felvetek, mely egy fogalomhoz kapcsolódik. A fogalom a summum bonum latin kifejezés, melyet magyarul "legfőbb jó"-nak fordíthatunk. A summum bonum egy etikai gondolkodásmód csúcsértéke, mely az adott rendszer középpontjában áll. Úgy is mondhatom, ha valakinek van egy elképzelése jóról és rosszról, ezek a fogalmak is valamihez képest értendők, ez a valami pedig a legfőbb jó, a vaskályha, ahonnan az adott etikai paradigma kiindul, ami köré minden más etikai elve csoportosul. Mondok erre egy-két példát!

Gondoljunk a fasiszta ideológia etikai rendszerére! A nácik gondolkodásmódjában a legfőbb jó a német (árja) faj nemesítése volt. Minden más kulcspont az ideológiai elképzeléseikben ennek a szolgálatában állt. Az árja faj hatalomra juttatása, mint csúcsérték a fasiszták esetében azt jelentette, hogy minden etikus és jó, ami ennek a központi értéknek az erősödését elősegíti. Ezért lesz etikus kiirtani azokat, akik nem árják, és ezért lesz jó az, ha német leginkább csak némettel házasodik.

Másik példa az orvosi etika, melynek csúcsértékében az emberi élet megóvása és védelme áll - ahogy a hippokrátészi eskü szövege is kimondja. Az ilyen etikai rendszer számára nincs annál nagyobb etikai tett, mint emberek életét megmenteni, megóvni, fenntartani. Az orvosok summum bonumja ezért minden más erkölcsi kérdést ahhoz a legfőbb erkölcsi kiindulóponthoz mér, ami az emberi élet szentségével kapcsolatos. Ha megóvjuk egy ember életét, akkor tesszük a legfőbb jót, és minden jó, ami ezt a legfőbb jót szolgálja. Könnyen belátható, hogy aki komolyan veszi az orvosi etikát, az ütközni fog például az előbb leírt fasiszta etikával.

Valamiképpen a vallásoknál is ezt észlelem. Vannak persze olyan értékek - az emberi élet, a szegények segítése, a világbéke és ehhez hasonlók -, melyek a vallások nagyobb részében fontos etikai alapelveknek minősíthetők. Ezek az értékek azonban véleményem szerint az adott vallás etikai gondolkodásának peremén állnak. Meglehet, hogy némelyikük közelebb van a centrumhoz, míg más értékek kevésbé, de úgy látom, a vallások saját summum bonumja mégiscsak eltér egymástól. Egy kereszténynek valószínűleg az lesz a legfőbb jó, ha Jézus akaratát keresi és Jézus tanításai szerint él. Ez természetesen nem kompatibilis egy muzulmán elképzeléseivel, sem egy buddhistáéval: itt most nem csupán dogmatikai eltérésekről beszélek, hanem arról, hogy más és más áll a vallások etikai epicentrumában. Összefoghatok a Krisna-tudatú srácokkal abban, hogy együtt levest osszunk a hajléktalanoknak - van olyan pont az én hitemben is, ami örömét leli a rászorulók támogatásában. Ettől azonban az én hitem és az övék etikai szinten is eltér egymástól; pusztán a levesosztás olyan aktus volt, ami mindkét vallás etikai rendszerének peremén megtalálható. A perem azonban nem a lényeg - akkor sem, ha a posztmodern világban nem szívesen koncentrálunk a vallások etikai magjára, és inkább a közös pontokat hangsúlyozzuk. A legtöbben talán azt mondanák, a szeretet lehetne minden etikai rendszer summum bonumja - ám a vallások eltérően gondolkodnak a szeretetről is.

Félre ne értsen senki: nagy kedvvel és szívesen elbeszélgetnék élőszóban egy buddhista, hindu vagy muzulmán teológussal, sőt egész biztosan találnánk olyan etikai pontokat, melyekkel kapcsolatban mindannyian hevesen bólogatnánk. Néha vannak is ilyen vallásközi találkozók. Az átlagos nem hívő ember ezekből nagyjából annyit lát, hogy a vallások milyen aranyosan képesek szót érteni egymással: na ugye, hogy végülis ugyanazt állítják. A hívő ugyanezt a szituációt a gyanakvás szemszögéből értékeli, és máris szinkretizmustól, összemosástól tart. Egyik félnek sincs igaza. Amit ilyenkor látunk, az párbeszéd a peremkérdésekről. Az egyébként üdvözlendő békés eszmecseréket látva azonban tudni kell, hogy a vallások etikai gondolkodásának leglényegesebb pontjai nem azonosak. Ezt pedig nem tiszteletlenség hangsúlyozni, ha a másik felé mutatott tolerancia is ott van a mag közelében.

2014. július 6., vasárnap

A teológia hitetlenséghez vezethet?

Mint egy cigarettásdoboz oldalán a dohányzás károsságára felszólító figyelmeztetés, úgy hangzik az intelem, amikor többen felhívják a figyelmet a teológia veszélyeire. A túlzott foglalkozás a teológiával elvezethet ahhoz, hogy az ember búcsút mond a hitének. Vajon mennyi igazság van ebben? Veszélyes egy elkötelezett hívőnek teológiával foglalkoznia?

Igen, az. Nagyon is. Kérdés, ez vajon miért is okoz meglepődést és felháborodást. Amikor sok évvel ezelőtt elkezdtem intenzív és mélyreható módon teológiát tanulni, hamar szembekerültem azzal, hogy megroppan néhány tartóoszlop, ami a hitem bizonyos területeit illeti. Bevallom, akkor volt bennem félelem és időbe telt, mire képes voltam ezt feldolgozni. Azt hiszem ilyen szempontból túl vagyok a nehezén: átkereteztem a dolgokat, és rájöttem arra is, a teológia hitet megingató potenciálja legalább annyira pozitív, amennyire veszélyes.

Egyébként is, legyen az ember liberálisan vagy konzervatívan gondolkodó, higgyen abban, hogy a teremtést szó szerint vagy szimbolikusan kell értelmezni, Krisztus valósággal vagy csak a jelképek szintjén van jelen az úrvacsorában, a világ vége küszöbön áll vagy még nagyon messze van - nos, minden felfogásnak és teóriának megvan a maga veszélye. A teológia soha nem állította magáról, hogy veszélytelen. Nem hallottam, nem olvastam sehol, hogy a teológiai képzést vezető - és legalábbis az én iskolámmal kapcsolatban nagyon határozottan állíthatom: mélyen és elkötelezetten istenhívő - oktatók letették volna a szent esküt, ők itt azért vannak, hogy hájjal kenegessék a tanulók lelkét. Sokan várják ezt a teológiától: elmegyek, elvégzem a stúdiumokat, és olyan leszek mint Mózes. Nem csodálom, hogy ezek az emberek sírva görnyednek össze a végén. De honnan is vették, hogy a teológia majd csodatévő hitbuzgalmárokat farag belőlük?

Nem, emberek, nem így működik ez. A teológia kikezdi a hitet, de nem azért mert szörnyen istentelen, hanem mert ez a dolga. Kimozdítja a biztonságosnak hitt alapokat, felpofoz jobbról és balról, kérdőjeleket rajzol a homlokokra. És ha kibírod állva az ütéseit, akkor egy idő után azt veszed észre, nem is rossz ez. Fájnak a sebek, szakad az izzadtság, de mégis ott állsz a ringben, versenyben vagy, akcióban. Persze vannak periódusok, amikor az ember csutkára elfárad. Legszívesebben felgyújtaná a könyvespolcot a "sok okoskodással" kapcsolatban, rühelli a tényt, hogy egyértelműnek látszó dolgokban sincs összhang, megkérdőjelez az égvilágon mindent a hitében. Ám a nagy tipródásban ha hátranéz, azt látja, mégiscsak előrébb jutott valamicskét, megragadott ezt-azt és érettebb, felnőttebb lett a hite. Megérti azt is, spirituális gondolkodás nélkül nem jó élni, Istennel foglalkozni kell, gondolkodni Róla és beszélni Hozzá.

A teológia érdekes és lebilincselő, és bármennyire is szidjuk sokszor, újra visszatérünk, hogy foglalkozzunk vele. Ha nem várunk el tőle olyat, amit nem is akar nyújtani, szerintem nem kell, hogy hitetlenséghez vezessen.

2014. július 3., csütörtök

Gandhi a harmadosztályról

A kereszténység exkluzivitást hirdet: nincs rajta kívül semmiféle más út, ami az igazsághoz vezethet. Ha keresztény vagy, csak akkor haladsz a jó irányba, ellenkező esetben véged. Ez egy rendkívüli állítás, és mint tudjuk, a rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékot követelnek. Ezt a rendkívüli bizonyítékot azonban ma nem tudjuk felmutatni - az exkluzivitáshoz azonban továbbra is ugyanúgy ragaszkodunk.

"A keresztény emberek jámbor életében semmit sem találtam, amit ne lelhettem volna fel más hiten lévő emberek életében is. Más életekben is fölfedezhettem ugyanazt a megújulást, amiről a keresztények között hallottam beszélni. Filozófiai szempontból semmi rendkívüli nem volt a keresztény hitelvekben." - mondta annak idején Gandhi. Mindez nem csak az ő véleménye volt, és ahogy elnézem, az emberek tulajdonképpen ma sem értik, mi olyan fantasztikus a kereszténységben, hogy minden mást hátrahagyva csatlakozzanak hozzá. Gandhi nem utálta a keresztény hívőket, sőt kifejezetten szimpatizált Krisztussal. Szavait egyszerűen félretolhatjuk annyival, hogy ez csak egy emberséges hindu álláspontja, aki bár önfeláldozó lélek volt, nem értette a lényeget, ráadásul egy hamis vallás követőjeként lépett fel. Ám ahogy Philip Yancey írja, még ha nem is fogadjuk el, akkor sem tudjuk egykönnyen kiverni őt a fejünkből - túlságosan széles ecsetvonással jelölte meg a történelmet ahhoz, hogy ne vegyünk róla tudomást.

Gandhi szerint tehát nincs a keresztényekben semmi különös. Van valami sajátságosan szívbemarkoló abban, hogy mindezt pont egy hindu mondta. (Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor Gandhi dzsainista volt, ami persze nem érintetlen a hinduizmustól). A hinduizmus alapelvei szerint nem térít úgy, ahogyan mi tesszük, hanem magába olvaszt: ez az egyik oka, hogy erősen szinkretista. Nem kell, hogy ez tetsszen nekünk, nyugodtan nevezhetjük elvtelen kompromisszumnak is, azt azonban meg kell látnunk, hogy egy ilyen rendszer nagyfokú toleranciára is hajlamos. Ha egy ostoba radikalista, ajkán csöpögő gyűlölettel mondja azt, hogy a kereszténység nem jobb más vallásoknál, akkor legyintünk és könnyedén rámutatunk: persze, hogy így beszél, nem is lehet másként. Gandhi azonban legtöbbünket megszégyenítő és toleráns ember volt, nem fékeveszett fanatikusként ejtette ki száján az idézett szavakat, csupán őszintén fogalmazott. Ezért fáj annyira, amit mondott. Nyitott gondolkodású, alaphangon konstruktív személyiségként is azt tapasztalta, hogy a kereszténységben láthatók nem különböznek a máshol láthatóktól, akkor pedig nem méltó az exkluzivitásra.

A keresztények nem tudják igazolni, hogy miért pont náluk pattog a labda, és úgy tesznek, mintha az elmúlt kétezer évben mindenki sötétben tapogatózott volna rajtuk kívül. Igazolás alatt természetesen nem teológiai eszmefuttatást, dogmatikai levezetéseket vagy a Szentírás bizonyos passzusainak idézését értem. Én ugyan igaznak tartom ezeket, de a hittudományi fejtegetések egy kívülálló számára nem relevánsak, esetleg nem is érti őket, meg egyébként nem is érdekli. Az kellene inkább, hogy az igazság kiüljön az arcunkra. Kibuggyanjon a szavainkból, láthatóvá váljon a tekintetünkből, tapinthatóvá legyen, ahogy a dolgunkat tesszük. Krisztusnál mindez csodálatosan működött, a követőinél szinte már az elején megfeneklett. Pedig a cselekedetekre váltott igazság rábeszélés nélkül is képes meggyőzni Krisztusról. Ahogy a Passióban vívódik Pilátus és azt kérdezi a feleségétől: "De hát mi az igazság?", a válasz mindent összefoglal: "Ha magadtól nem ismered fel, senki nem mondhatja azt el neked". Nos, ez a felismerés marad ma el, mert a kereszténységet elnézve nem tükröződik rajta vissza semmi olyan, amit fel lehetne ismerni a Mesteréből. Az a mindenről meggyőző hitelesség nem csillan vissza, ami ebben az ijesztően sovány indiai emberben megvolt.

Gandhi mindent megtett azért, hogy azonosuljon a szegényekkel. Egyetlen példaként érdemes megemlíteni, hogy kizárólag harmadosztályon volt hajlandó utazni, szorongva a mosdatlan parasztok és állataik között, zsúfoltságban és szennyben. Egyszer rákérdeztek, miért teszi ezt. "Mert negyedik osztály nem létezik" - jött a válasz. Szégyenkezve kell elismernem, Gandhi hinduként élt meg keresztény alapelveket úgy, hogy lehetségesen tudatában sem volt azoknak, és úgy, ahogy a keresztények többsége sosem volt képes. Minek tagadni, ebbe én is beletartozom.