2014. október 29., szerda

A kutya pofája, a pap szája

Amikor az előttem ülő kockás ingének mintázatába olvad a tekintetem, már tudom, a dolog rég elveszett. Veni creator spiritus: a prédikáció halott, a szpíker még beszél. Persze mindennek a fordítottja is igaz. A jó igehirdetés úgy megmozgat, mint semmi más. Mikor és mitől billen a mérleg egyik, vagy másik irányba?

Szóval az van, hogy én is meg ti is, ha kell, ha nem, de rengeteget beszélünk. Néha már azt gondolom, le lehetne cserélni az autók hátsó felére ragasztott halacska szimbólumot egy gigantikus szájra. Duzzadt pofazacskó lettünk, sose fogy ki a szó belőlünk, de nem is ez a baj, a baj inkább az, hogy mondanivalónk az nincsen. John Stott nálam durvábban fogalmazott: "A civilizált és szabad országokban talán nincs nagyobb büntetés az emberek számára, mint hogy igehirdetést kell hallgatniuk". Nem a kívülálló nyafogása ez: Stott hisz az igehirdetés létjogosultságában, tanítja és gyakorolja is azt. A baj nem a Biblia tanítása vagy hirdetése, hanem mások untatása, amiben mesteri szintre jutott az egyház. Nem kellene ennek így lennie.

Teológus vagyok. A blogomból kiderülhet, szeretem az elméleti témákat is, melyeket mások unalmas hülyeségnek tartanak. Ha kell, belevágom a csákányt egy-egy húzósabb dogmatikai vagy apologetikai kérdésbe, agybajom pillanatnyi ingadozásának függvényében képes vagyok a fürdőkádban is vallásfenomenológiát olvasni, autóvezetés közben pedig néha eszembe jutnak masszív exegetikai problémák. De az nem jut eszembe, hogy mindezt rátukmáljam háziasszonyokra, jómunkásemberekre, vagy akár egyetemi hallgatókra, akik eljönnek a gyülekezetbe egy kis lelki ihletet meríteni, és csak lesnek, mint hal a szatyorban. Vajon minek szánták rá az idejüket egy történelmi kurzusra? (Esetleg stand-up comedyra, attitűdtől és felekezettől függően).

Mégis, vannak jó igehirdetések. Emlékszem, az egyik ilyen alkalommal meg is tértem, s azóta keresztény vagyok. A prédikátor ma már nincs köztünk, de akkor és ott azt szólta, amit szólnia kellett. Láttam és hallottam olyan igehirdetőket, akik fordulatot hoztak emberek gondolkodásába. Vajon mi volt bennük, ami a többiekből hiányzott?

A papot és a kutyát a szájáért etetik. Ha szemem elé idézem azokat a prédikátorokat, akik tudtak is beszélni, akkor olyan embereket látok magam előtt, akik egyszerűen, világosan, oldottan és valóságos tehetséggel szóltak. Benne volt ebben a kapott talentum, a befektetett munka, és a tapasztalat hármasa, amit már érdemes volt odafentről megáldani. De volt ebben még más is. Mégpedig az, hogy számukra az igehirdetés nem munka volt, amiért pénzt kaptak. Az jött át belőlük, hogy átéltek valamit a hús-vér valóságban, és ezt vitték fel magukkal a szószékre. A szavaik és az életük szinkronban álltak egymással. Botladozni képes, tökéletlen emberek voltak a szószéken kívül, és ott állva sem mutattak mást magukból.

Azt hiszem, a dolog egyik rákfenéje az lehet, hogy a prédikátoroknak van egy szószékszemélyiségük is, melyet az igehirdetés időtartamára tartogatnak, s amely egyébként egész héten ott lóg a vasárnapi öltöny mellett a ruhafogason. Valamennyire mindenkit kísér ez a dolog, aki szokott prédikálni, bevallom őszintén, engem is: naivitásnak tartom azt hinni, ha valaki szót kap egy plénum előtt, folyamatosan és vegytisztán önmagát adja. De az már nem mindegy, hogy mekkora távolság van a szószékszemélyiség és a valós között, mennyire van tisztában ezzel az igehirdető, és mennyire próbálja ezt a szakadékot megszüntetni. Vannak olyan pillanatok, amikor ez sikerül: akkor végre nem az elvárásoknak megfelelni akaró "nagytanító", hanem az őszinte tesó szólalhat meg. Az a tapasztalatom, amikor félrecsúszik a maszk, és előbukkan mögüle az igazi igehirdető, azt Isten nagyon tudja használni. Azt hiszem az emberek ezeket a perceket szeretik, talán ezekből visznek haza magukkal leginkább. Ezek a momentumok égtek bele az én feledékenységre hajló tudatomba is, ilyen szavak és mondatok ütöttek szíven, amikor megtértem. Piszok kemény munka ám ez egy prédikátornak, ami igazi alázatot, komoly önvizsgálatot, valódi elszántságot követel. Talán annyit megtehetünk értük, hogy néhanapján visszajelzünk nekik: "ezt most átjött, fiam".

2014. október 25., szombat

A lelkészek, akik nem készek

Egy érdekes előadás keretében ijesztő statisztikákat hallottam a lelkipásztorokról: egy amerikai felmérés tanulsága szerint a lelkészek 70%-ának nincs egyetlen közeli barátja sem, a lelkészfeleségek mintegy 56%-a pedig elmondhatja ugyanezt magáról. Úgy tűnik, hogy a lelkészek, noha általában egy közösség élén állnak, saját bevallásuk szerint mégis magányos emberek. Ráadásul folyamatosan érzik azt a kívülről érkező tartós nyomást, hogy tökéletes családdal kell rendelkezniük: az elvárások miatt gyakran az állandó segítségnyújtásba menekülnek.

Kívülről talán nem annyira látszik, hogy a segítő szakmák mennyi stresszel járnak együtt. Paradox módon, míg egy lelkész dolgának érzi, hogy támogassa közössége tagjait azzal, hogy lelkigondozza, tanítja, vagy akárcsak vállon veregeti őket, önmagával általában nem nagyon törődik. Miközben másoknak kezet nyújt, a saját élete szép csendben megindulhat a durva kiégés lejtőjén.

A segítő szakmák egyik rákfenéjét helfer szindróma néven emlegetik a pszichológiában. Az ilyen tudatállapotban szenvedő ember ingatag belső egyensúllyal rendelkezik, és állandóan másokat akar támogatni azért, hogy saját szükségleteivel ne kelljen foglalkoznia. Bűntudatot érez, egyrészt akkor, ha nem tud másokon segíteni, másrészt akkor, ha ő szorul segítségre. Tulajdonképpen függővé válik a segítségnyújtástól, mint munkamániától, akár a drogos a szertől, vagy az alkoholista a piától. Ami szerintem még fokozza is a helyzet tragikusságát, hogy a helfer szindrómás lelkészt nehéz betegként azonosítani: keresztény körökben az állandóan segítő embereket mártírnak tartják, akik önfeláldozó módon hajtják szét magukat a közösség javára, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Az ilyen viselkedést ahelyett, hogy gyógyítanák, inkább jutalmazzák az egyházban, ezáltal még inkább ördögi körben tartva a kiégés felé haladó lelkészt.

Meg kell mondjam, az előadás meghallgatása után az ismeretségi körömből többeket név szerint tudtam volna említeni, akik ebben a szindrómában szenvednek. Igazából már régóta nem sok haszna van annak, amit tesznek, mert pusztán a függőség hajtja őket, és nem az elhívásuk. Sajnos azt kell mondjam, hogy a szolgálatuk - a kirakat ellenére, hogy mennek embertől emberig - sokkal inkább róluk és beteg állapotukról szól, mintsem azokról, akikkel valójában foglalkozni akarnak. Rendkívül becsapós dolog ez, mert a látszat szerint odaadást, buzgalmat, szorgalmat lát az ember, ha rájuk néz, ám a dolgok mélyén az ilyen emberek önmagukat hajszolják. Úgy tűnik sokat segítenek másoknak - valójában éppen ők azok, akik segítségre szorulnak.

Szerintem jót tenne a lelkészeknek, ha őket is lelkigondozná, megállítaná, ideiglenesen "kivonná a forgalomból" úgy évente legalább egyszer valaki, akit tekintélyként fogadnak el maguk felett. A lelkésznek is kell egy lelkész, különben kész lesz, csakhogy a szónak a rossz értelmében. Vajon a lelkészek közül hányan gondoltak már erre? Eltűrnének maguk felett bármilyen tekintélyt, amely segíteni szeretne rajtuk?

2014. október 20., hétfő

A trilemma dilemmája

A legtöbb keresztény ismeri a kiváló író, C. S. Lewis „sarokbaszorítós” érvelését, amit trilemma néven is szokás emlegetni. Lewis logikai levezetése szerint Jézus személyével kapcsolatban csupán három lehetőség közül választhatunk: vagy hazug volt, vagy őrült, vagy valóban Isten, akinek mondta magát.

C. S. Lewis
A trilemmát sokan, sokféle módon megfogalmazták már, de az alapkoncepció mindig ugyanaz maradt. Az alternatívák három változatra szorítkoznak, és legyünk őszinték, tulajdonképpen nem hagynak túl sok választási lehetőséget. Elvégre ki az a bolond, aki Jézus Krisztust hazudozónak vagy elmebetegnek merné nevezni? Akkor pedig nincs más hátra, minthogy belássuk: Ő az Úr, valóban Isten Fia, akinek nevezte magát.

A trilemma azonban – legyen bármilyen vonzó a keresztényeknek – nem ennyire egyszerű, legalábbis ezt állítják a szkeptikusok. Jézussal kapcsolatban szerintük más lehetőségek is felvethetők. Lewis hármas szerkezetének gyenge pontja, hogy alapvetően azzal számol, az evangéliumokból egyenes adásban a történeti Jézus beszél olvasójához. Amit a textusokban találunk, az pontosan vagy megközelítőleg úgy hagyta el Jézus száját, ahogy le van írva. De mi van akkor, ha ez nem igaz? Képzeljük el, hogy a húsvét utáni egyház jelentősen megváltoztatta, illetve Jézus javára feltupírozva írta le az evangéliumok szövegét, hogy Jézust kedvezőbb színben tüntesse fel. Felerősítette a Krisztust magasztaló elemeket és kihagyta azokat a részeket, melyek rossz fényt vethettek volna személyére. Ebben az esetben az „Úr-hazug-őrült” lehetőségek közül úgy választjuk ki a nekünk tetszőt, hogy döntésünk hátterében olyan evangéliumok állnak, melyek elfogult és hamis anyagokon nyugszanak. Mindemellett az is elképzelhető – érvelnek a kételkedők -, hogy Krisztus feláldozta magát a népszerűségért. Amikor őrültről beszélünk, a legtöbben valamiféle dühöngő elmebetegre gondolunk. Pedig az őrületnek vannak fokozatai. Sok őrült rendkívül eszes, sőt rokonszenves, meggyőző karakter, még akkor is, ha tudata mélyén sérült és súlyos identitászavarral küszködik. Elvégre ma is vannak olyanok, akik istennek hiszik magukat, és követőkkel rendelkeznek. Nem ez történhetett Jézus esetében is? Nem lehetett őrült, de zseni egy személyben?

Nem akarom hosszasan magyarázni: megpróbáltam végiggondolni a szkeptikusok felvetéseit. De nehezemre esett elhinni őket - minden bizonnyal azért is, mert keresztény hitem miatt elfogult vagyok. Mindazonáltal nem születtem elfogultnak - Jézus túl meggyőző volt számomra, azért lettem az.  A kétkedő kérdésekkel kapcsolatban pedig nekem is kétkedő kérdéseim vannak. 

Először is, teológusként sokat kellett tanulnom arról, hogyan keletkezett az Újszövetség, az egyháztörténelemben kik milyen módon viszonyultak a megbízhatóságához, mit tartottak róla azok, akik kiálltak mellette és azok, akik hamisnak gondolták. Olvastam az apokrifokat, tanulmányoztam a szövegmásolás technikáját, belekóstoltam a görög nyelvbe. Ismerem a formakritikát és szövegkritikát, meg a többi iskola alapvető meglátásait. Dióhéjban a konklúzióm az, hogy az Újszövetség nem hamis, nem manipulált, nem torz alkotás. Még akkor is megbízható, ha sok kérdést lehet felvetni vele kapcsolatban, akkor is, ha a "húsvét utáni" egyház bizonyos elvek alapján rendezte és hangsúlyozta az anyagokat, és akkor is, ha vannak benne kritikusabb és kevésbé kritikusabb pontok, ellentmondásos részletek. Bármennyire is osztok-szorzok, ezek együttvéve sem ingattak meg abban, hogy Jézusról helyes, amit olvashatunk az evangéliumokban. Ám nem csak ezért tartanám furcsának, ha a korai egyház megszépítette volna Jézus figuráját, kitalálva a csodákat, beleolvasva saját vágyait a Mester személyébe, rózsaszín mesét gyártva és kiradírozva a számára kínos részleteket. 

Az ilyen magatartás minden porcikájában idegen attól az erkölcsiségtől, amit Pál, Péter, Jakab és a többi tanítvány írásaiban olvasunk. Az a helyzet, hogy a hamisító tanítványok ebben az esetben nemcsak hazug disznók lettek volna, hanem a világ egyik legnagyobb erkölcstelenségét úgy követték el, hogy közben Jézussal megegyező morális alapelveket és az Isten szeretetére alapozó tanításokat fektettek le írásaikban. A dolog tehát úgy fest, hogy a problémát ezzel csak arrébb toljuk, de nem válaszoljuk meg. A trilemmát ebben az esetben nem Jézusra, hanem a tanítványaira kell alkalmazni: vajon hazugok, őrültek lettek volna Jézus tanítványai? Vajon tudva saját hazugságaikat, képesek lettek volna meghalni azért? Ez nekem minden elemében nagyon-nagyon valószínűtlennek tűnik. Jézus első követőit, szemtanúit, apostolait minden ütlegelés, pofon, botozás, korbácsütés kérdés elé állította: "kiszálltok a játékból, hiszen az hazugság, vagy továbbra is vállaljátok...?". Nos, a válaszuk a mártírhalál volt. Hamisító, szépítő, manipulátorok csinálták volna végig mindezt? Válogatottan szadista halált akartak maguknak egy általuk meghamisított és megszépített szövegért? Már az ötlet is abszurd!

Marad tehát az, hogy Jézus őrült volt, csak enyhébb tünetekkel. Ezek a tünetek minden bizonnyal nagyon enyhék lehettek, mert Jézus három éve alatt olyan dolgokat tett le az asztalra, hogy azzal gyakorlatilag az egyetemes emberi történelmet felforgatta. Azonban egy szigorú egyistenhitű kultúrában olyanokat mondani, mint amilyeneket Jézus mondott... nos, azt nehéz enyhe őrületnek nevezni, de jóhiszemű tévedésnek is. Túl sokan voltak, akik állandóan ki akarták józanítani. Én tanultam valamennyire pszichológiát, de úgy találtam, nem jellemző az őrület semmilyen fokára, hogy lélektanilag vegytiszta tanításokat eredményez, mely a világ legnagyobb mozgalmához vezet.

Az az igazság, hogy C. S. Lewis hármas kategóriája alapvetően rendben van. A részletek finomítása persze nem baj: szofisztikáltabban is feloszthatjuk a trilemma lehetőségeit. De érzésem szerint minderre csak azért volt szüksége a szkeptikusoknak, hogy valamiképpen kapaszkodópontokat verjenek a viszonylag sima felületbe, ahol megpróbálhatják szétrepeszteni Lewis érvelését, így aztán nem kell Krisztust semmi esetre sem Úrnak nevezni. Rosszul látom?

2014. október 16., csütörtök

A redukcionizmus nyomora

Döglött gépbéka. De mi az, hogy "döglött"?
Az előző bejegyzés kapcsán megint eszembe jutott a kisfiú, aki fogott egy békát. Szerette volna kideríteni mitől mozog és él a béka, ezért darabokra vágta szegény jószágot. A választ azonban nem találta meg. Nem is találhatta: rossz volt a módszere.

Az előző bejegyzésem érdekes eszmecseréhez vezetett, melynek során erőteljesen előkerült az ontológiai, vagy más néven lételméleti redukcionizmus kérdése. Nem kívánom harmadjára is összefoglalni a kommentekben előkerült gondolatokat, de ha helyesen értettem meg vitapartnereim álláspontját, ez a fajta szemlélet az embert mindössze biológiai gépnek tekinti, aki neuronjainak, agyműködése és környezete kölcsönhatásából következő folyamatoknak az alárendeltje. Természetesen ebben a rendszerben az ember nem több materiális valójánál, mely halála után megszűnik, s ezzel minden véget ér.

Azon túl, hogy kiben milyen érzéseket vált ki, ha gépnek nevezik, mely nagyrészt tehetetlenül vergődik sorsa nyomása alatt, a redukcionizmus kapcsán különösen is felerősödött bennem az erkölcs kérdése, mely komoly rákfenéje a szigorúan materialista nézőpontoknak. Amikor ateistákkal vitatkoztam, gyakran dörgölték az orrom alá, hogy a kereszténységben milyen képlékeny fogalom a jó és a rossz, az erkölcs pedig ebből következően nem lehet objektív. Ezekre a felvetésekre izgalmas válaszokat keresni, a redukcionizmus közelebbi megszemlélésekor azonban azt kellett megállapítanom, ilyen kérdést feltenni is jogtalan egy redukcionistának. Hallgassuk csak meg Richard Dawkinst, aki megteszi azt a szívességet, hogy egyértelműen artikulálja a következetes redukcionizmus erkölcsi álláspontját:
"Az általunk megfigyelt univerzum pontosan olyan tulajdonságokat mutat, amit akkor várnánk, ha végső soron nincs semmilyen terv, sem cél, sem jó, sem rossz. Semmi más, mint vak, könyörtelen közömbösség. A DNS se nem ért, se nem törődik semmivel. A DNS egyszerűen csak van. És mi erre a zenére táncolunk."
Szerintem ezek a szavak erkölcsi szempontból teljesen egyértelműek. Egy redukcionista világban a cél, a terv, a jó és rossz fogalmai okafogyottá és értelmetlenné válnak. Így tehát, amikor azon a nevezetes napon terroristák földig rombolták New Yorkban az ikertornyokat, nincs semmi jogalapunk rossznak nevezni a történteket. Olyan ugyanis, hogy rossz, nem is létezik. Ezek az emberek egyszerűen DNS-ük zenéjére táncoltak. Hasonlóképpen, ha valaki életeket ment meg valamilyen hősies tett következtében, azt sem hívhatjuk jogosan jónak, mert maga a jóság nem létezik. A redukcionista világban nincs rossz és nincs jó, abszurd dolog az erkölcsi felháborodás, és ugyanennyire abszurd a vállonveregetés, mert az anyag közömbös, és nem törődik semmivel sem. Értelmetlen erők nem tehetők felelőssé azért, amit létrehoznak. A redukcionista világ nem erkölcstelen, hanem inkább erkölcs nélküli, mert a jóság mércéje semmivel sem határozható meg, hiszen értelme sincs jóságról beszélni.

Lehet, hogy nem jól értem a redukcionizmus álláspontját, de ahogy maga a kifejezés tartalmazza, tulajdonképpen mindez a redukcióból, azaz egyszerűsítésből fakad. A tudomány nagyon jó abban, hogy bonyolult rendszereket apróbb darabokra csavarozzon szét és alaposan megvizsgálja az így kapott alkatrészeket. A bevezetőben említett béka azonban belepusztul abba, ha darabokra szedik: éppen a beható vizsgálat metódusa teszi lehetetlenné magát a vizsgálatot. Nem mindig jó mindent atomjaira bontani: nem magával a szétbontással van baj, hanem azzal, ha kalapáccsal a kézben mindent szögnek nézünk, és mindent szét akarunk darabolni vele. Kiszorítjuk a szuszt fűből és fából, és ahogy látom az emberi életből is.

Mondok egy másik példát, amit ugyan nem a redukcionizmus kapcsán olvastam Ellis Potter könyvében, de szerintem jól szemlélteti mire akarok kilyukadni. Tekintsük az emberi társadalmat! Miből áll a társadalom? Nyilván csoportok halmazaiból: ezeket sokféle módon kategorizálhatjuk - beszélhetünk például földrajzi eloszlás szerint Vas megyeiekről vagy Tolna megyeiekről, vagy éppen életkor szerint gyerekekről és felnőttekről, fiatalokról és aggastyánokról. Próbáljuk lebontani jobban a dolgot, és azt találjuk, a társadalom többnyire családokra épül. A családok halmazát tovább redukálva úgy látjuk majd, egy család alapvetően a házasság intézményén nyugszik. Szedjük szét a házasságot: megállapítjuk, hogy a házassághoz (egyelőre) egy férfi és egy nő kell. Tanulmányozzuk a házasságot úgy, hogy még inkább szétbontjuk: vegyük külön a férfit! Nos, ha már ezt a lépést is megtesszük, akkor nem mondhatjuk, hogy a férfi vizsgálatával egy "fél házasság" került a nagyítólencsénk alá. Akkor sem mondhatnánk, ha a nőt vágtuk volna le a házastársi kapcsolatból. Ahogy az egyik "részegységet" eltávolítjuk az egészből, maga a házasság megszűnik létezni, értelmetlenné válik. Van valami, ami nem a férfiben van, és nem a nőben, hanem a kettő kapcsolatában. A szinergia elve erre hívja fel a figyelmet: az egész több, mint a részek összessége. Egy műalkotás, például egy szobor több egy márványtömbnél és egy vésőnél, plusz a művész kezénél. Ha ezeket külön-külön vizsgálgatjuk, soha nem értjük meg a lényegét. Érzésem szerint a redukcionizmus bicskája az ilyen szinergikus pontokat is megsemmisíti, ezért alapvetően téves.

Nem akarom azt állítani, hogy bonyolult rendszereket nem lehet redukálni egyszerűbbekké. Viszont úgy látom, a parttalan redukcionizmus képes túlszaladni a vizsgálataiban és annyira szétbontja az összetartozó elemeket, hogy éppen ezért nem fog megmagyarázni semmit sem. Álláspontom szerint sok őszinte ateista ember is küzd ezzel a nehézséggel. Ők látják az alagút végét, és érzékelik, hogy a kemény redukcionizmus végképp kihúzza a szőnyeget a lábuk alól. Ha nincs Isten, akkor nincs természetfeletti. Ha nincs természetfeletti, akkor csak az anyag van. Ha csak az anyag van, akkor minden, ami szelleminek tűnik (például a lélek), az valójában nem létezik. Nem folytatom a sort, de a végén két választás marad: az egyik, hogy redukcionisták leszünk, ám akkor az erkölcsiségnek semmi értékelhető alapja nincs, a világ kegyetlenné és élhetetlenné válik. A másik, hogy az embert többnek tartjuk a puszta anyagnál: ebben az esetben viszont magyarázatra szorul, pontosan honnan való az ember nem anyagi komponense? Erre egy ateista rendszerben szerintem nagyon nehéz választ adni. Én mindkét lehetőséget zsákutcának gondolom.

2014. október 12., vasárnap

Mi bajom a következetes darwinizmussal?

Csak néhány héttel ezelőtt került a boltok polcaira az ismert író, David Quammen kötete Charles Darwin életéről. A könyv tisztességes munka, de úgy tettem le, hogy Darwin személye idegen maradt előttem. Nem tudtam megbarátkozni az egyébként zseniális tudós introvertált és furcsa karakterével. Ez azonban nem olyan fontos, ami ennél sokkal fontosabb: van valami Darwin elméletében, ami emberileg nagyon taszító, és amit nehéz alaposan és körültekintően megfogalmazni. Próbát teszek rá.

Soha nem felejtem el egy élményemet, ami több mint tíz évvel ezelőtt történt velem. Három fiatal sráccal találkoztam az egyik Sziget fesztiválon, akik feljöttek a misszió által szervezett Teabuszra beszélgetni velünk, keresztényekkel. Ahogy szó szót követett, egy idő után a srácok - akik egyébként értelmes, normális, átlagos fiatalembereknek tűntek - kifejetették álláspontjukat a szerencsétlenek, a betegek, a nyomorultak helyzetét illetően. Véleményük meglehetősen radikális volt: az ilyen embereket el kell takarítani. A fogyatékosok, testileg vagy szellemileg elmaradottak az egészségeseken élősködnek, lehúzzák a társadalmat, lassítják az erősek előrehaladását. Darwin neve ugyan nem hangzott el, de az elvei visszhangoztak a srácok szájából, akik egyébként magukat nem tartották sem szélsőségesnek, sem fasisztáknak, sem furcsáknak.

Ha ilyesmit hallunk, reflexből azt mondjuk, náci eszmékről, embertelen hozzáállásról, minősíthetetlen elképzelésekről van szó, de ezek csak bizonyos embertípusokra jellemzők, marginális jelenségek, és szerencsére nincsenek markánsan jelen a köztudatban.

A darwinistáknak (neodarwinistáknak, evolucionistáknak - és bárkinek, aki világnézetét tekintve ebben a paradigmában gondolkodik) általában kinyílik a bicska a zsebükben már a téma felvetésétől is. Azt gondolják, hogy az unalomig ismert "szociáldarwinizmusozásnak" semmi köze sem az evolúcióelmélethez, sem Darwin munkásságához. Ezt csak kreacionisták, intelligens tervezettség pártiak vagy elvakult keresztények lobogtatják. Különben is: ha a darwinizmusból azt következtetjük, hogy az a gyengék kiirtására bátorít, akkor mit mondjunk a kereszténységről, mely emberek millióinak halálát okozta? Volt erőszak és halál Darwin előtt is.

Egyre inkább úgy vélem, ez a logika és reakció - bár van benne igazság - alapvetően hibás. Egyrészt én nem vagyok sem kreacionista, sem intelligens tervezettség párti, mégis hajlok azt gondolni, hogy a darwinizmus, mint ideológia veszélyes. Másrészt a helyesen megélt és jól értelmezett kereszténységből semmiféleképpen nem lehet levezetni a gyengék kipusztítását, elnyomását vagy kiszórását. Krisztus tanításainak minimális ismerete, a tanításában rejlő hangsúlyok kristálytisztán az Isten- és emberszeretetre nevelnek, felemelve az elnyomottat, a szociálisan vagy mentálisan, esetleg fizikálisan hátrányban élőt. Az azonban, hogy ne támogassuk a gyengét, mert az megrontja az emberi társadalmat, a helyesen végiggondolt darwinizmusból igen könnyen következik. Idézzük magát Darwint, aki maga is foglalkozott a kérdéssel:
"Menedéket építünk a bolondoknak, a csonkoltaknak és a betegeknek, így aztán a civilizált társadalmak gyenge tagjai továbbörökíthetik fajtájukat. Senki, aki valaha is foglalkozott háziállatok tenyésztésével, nem fog kételkedni benne, hogy ez mennyire kártékony az emberi fajra nézve. Senki nem lehet olyan tudatlan, hogy legselejtesebb állatait hagyja szaporodni." (Charles Darwin: Az ember származása)
Rossz érzés olvasni ezeket a mondatokat. Kár lenne persze felesleges túlzásokba esni. Szélsőséges lenne azt állítani, hogy minden darwinista embernyúzó, könyörtelen szörnyeteg, aki képtelen a másikon segíteni. Nem szükséges, hogy valaki ilyenné váljon darwinistaként, de a helyzet az, hogy a darwinista világkép jó olaj a tűzre, hogy ez bekövetkezzen. Ismétlem: tudunk arról, hogy a kereszténység nevében milyen aljasságokat követtek el - de ezt csak úgy tehették, hogy kiforgatták Krisztus tanításait. Azonban Darwin világszemléletét nem kell kiforgatni ahhoz, hogy levezessük belőle a gyengék kiszórását és elnyomását: a természet könyörtelen logikája önmagában és magától értetődően elvezethet ehhez a gondolathoz.

Darwin életrajzi kötetéből kiderül, hogy a természetes kiválasztódás nagyon felkavaró gondolatnak számított saját korában, és nem csak amiatt, mert a gyengék felemelésével szemben foglalt állást. Céltalanná, értelmetlenné tette az életet, amiért nemcsak a fanatikus hívők, hanem tudósok is gyűlölték - köztük még olyanok is, akik magát az evolúcióelmélet számos vonását (leszámítva a természetes kiválasztódást) lelkesen követni kezdték. A fentebb említett Quamenn így fogalmaz:
"Manapság hajlamosak vagyunk elsiklani a darwini elmélet sugallta borzalmas gondolat felett... Sértette az embereket. Megakadályozta a megértést. Manapság a legtöbben nincsenek tisztában azzal, hogy 1882-ben, Darwin halálakor és még két generáción keresztül mélységesen kételkedtek az evolúciót magyarázó mechanizmusban, idegenkedtek tőle és lényegében elutasították, az evolúció hívei pedig kevésbé visszataszító alternatívák után puhatolóztak."
Szeretném ismét kiemelni, hogy mindezt egy egyébként nem evolúcióellenes könyvben, hanem a HVG kiadó által frissen megjelentetett szekuláris műben olvashatjuk! 

A helyzet az, hogy az evolúció, ami természeti jelenségként és mechanizmusként működik a világban, mára világnézetté nőtte ki magát. A természet gyönyörű, a törvényei is lenyűgözhetnek bennünket, de az ideológia, ami felépült körülötte, bizonyos szempontból bizony taszítja az embert. Isten nélkül a világ számomra hideg és értelmetlen. Azt hiszem megéreztem valamit abból a rossz érzésből, amit a szigorú darwinizmus potenciálisan magában rejt.

2014. október 8., szerda

Néha jó lenne, ha nem volna Ószövetség...?

Vannak, akik sóhajtoznak utána, még ha látens módon is teszik, belül szégyellve magukat. Mások ki is mondják, amit gondolnak: könnyebb lenne az élet, ha a Bibliából eltűnhetne az Ószövetség... Vastag, bonyolult, furcsa, véres, erőszakos. Isten elvont figurája nem csak érthetetlennek, hanem kegyetlennek is tűnik saját Fia mellé állítva.

Jézus Krisztus szupersztár. Ő az a Mester, akiben még az elkötelezett szekuláris is kénytelen meglátni valamit, amire bólintania kell. A humanizmus ikonja, aki felemeli a megkövezést elkerülő, lábai előtt porba hulló prostit. Megsimogatja a gyerekek fejét, a kortendenciákra fütyülve felértékeli a hölgyek szerepét, és még a más nemzetiségűek irányába is korrektséget mutat. Egyik kezével a szegényt és elnyomottat cirógatja, a másikba pedig ostort ragad, hogy dühösen megalázza a nyerészkedőket, szétszórva őket a kacatjaikkal együtt. Szinte hihetetlen, de Jézusnak még ez a nyersebb oldala is vonzó, ahogy kora egyházát kritizálja, keményen beszól a klérusnak, lelkileg gatyába rázza a dolgokat, ellenfelei pedig együttes erővel sem tudják kibillenteni. Talán attól is olyan szimpatikus, hogy megtesz mindent, amit sokszor mi is megtennénk, ha lenne bennünk annyi spiritusz, mint amennyi Benne van. Utat mutat, ideált, helyes ösvényt, amit kétezer év óta senki nem volt képes meghaladni.

Jézus csodálatra méltó, és akik csodálják, jól teszik.

Jól meglennénk mi Jézussal, de az Apjával gondjaink vannak. Eleve nagyon elvont, megfoghatatlan, nehezen értelmezhető. Mint valami fogalom, amit mindenki máshogyan ért, Jahve Elohim úgy lebeg az emberi fejek gondolatvilágában, valahol a büntetve lesújtó viharisten és a jóságos nagypapa közti skála végpontjai között. Hamis a kép, de Jézus fiatalos, rendszergazda külsejű szakállas figurája mégis valamiképpen jobban realizálható, mint a forgószél, felhőoszlop, tűzoszlop mögé rejtőző, vagy éppen a világ folyamatain át közvetetten ható Isten képe. Az Ószövetség istenségéről mutatott ábrázolás hátrányban indul Jézus Krisztus barátságos tekintetéhez képest.

De vajon mellőzhető?

Megpróbálták kidobni. A gnoszticizmus nézetrendszerének alapjain állva Marcion az ószövetségi Istent Demiurgosznak, azaz egyfajta gonosz teremtőnek tartotta. Ha azt hiszi valaki, hogy ez sok-sok évszázaddal ezelőtt volt divat, tévedésben van. Néhány éve jártam egy budapesti közösségben(!), ahol az Ószövetséggel kapcsolatban a vezetők megjegyezték: annak semmi köze a kereszténységhez, el kell felejteni, nincs szükség ilyen brutalitásra és vérontásra, elég nekünk Jézus. Személyes ismerősi körömben is akadt, akit nagyon taszít az "Ószövetség Istene és mondanivalója", de Krisztust ugyanakkor szeretné "megtartani magának".

Nem tudom jó hír vagy rossz. A helyzet az, hogy nem választhatunk az Ó és az Újszövetség között. Ha valaki az Ószövetségre szavaz és az Újat nem fogadja el, az még lehet judaista zsidó. De ha valaki Jézusra szavaz, és kereszténynek tartja magát, az az Ószövetségre is szavaz. Nem lehet Krisztust leválasztani az előzményekről, nem tehetjük meg azt, hogy követjük a Fiút, de az Apját nem akarjuk. A két világot egy határozott és szétszakíthatatlan zsinór köti össze egymással, ezt a kötelet pedig részben maga Jézus fonta, amikor kiállt az előzmények mellett.

Noha nem dönthetünk arról, hogy kell vagy sem nekünk az Ószövetség, de dönthetünk róla hogyan viszonyulunk hozzá. Meghatározhatjuk azt a paradigmát, hogy milyen irányból, milyen attitűddel és milyen eszközökkel fogunk neki a megértéséhez. Ebben számomra az egyik legfontosabb alapelv a megközelítés módja. Szent Ágoston klasszikus mondata szerintem helyes: "az új az óban el van rejtve, az ó az újban fel van tárva" (novum in vetere latet, vetus in novo patet). A kereszténység, az én hitem, az én paradigmám nem az Ószövetségen, hanem az Újszövetségen áll. Számomra Jézus szavai és tanításai az elődlegesek. A régihez az új felől közelítve más fényben látom a leírtakat, mint ahogy látják a zsidóságban vagy az ateizmusban. Még az olyan, a huszonegyedik században totálisan feleslegesnek tűnő részek, mint az áldozati rendszer mély ismertetése is értelmet nyer, hiszen a Jézus áldozatával való összevetésekor élesebben kirajzolódik utóbbi jelentősége.

Ne felejtsük el, hogy voltak az emberiség történetében olyan korszakok, amikor rengetegen éppen az Újszövetség kegyelmes Krisztusát szerették volna kihajítani az ablakon. Túlságosan lágyszívűnek, éppen ezért elfogadhatatlannak tartották. Ha abban a korban éltem volna, talán egy papirusz fölé görnyedve írom le a jelen gondolatok ellenkezőjét, kiemelve hogy az újszövetségi Krisztus-képre mekkora szükség van. Vajon túlzás azt állítani, hogy az Ószövetséget azért is látjuk olyan durva fényben, mert egy olyan nyugati milliő keretei között olvassuk, amiben hozzászoktattak bennünket a jelen kor lágyabb szemüvegéhez?

2014. október 5., vasárnap

A buddhista és a keresztény

Blogom egy korábbi írásában felvetettem egy véleményem szerint érdekes témát, mely Buddha és Krisztus születésének történetével kapcsolatos, főként ami a két elbeszélés azonosnak tűnő elemeit illeti. Mivel a kérdés nem hagyott nyugodni, elhatároztam, hogy tanulmányt írok róla, ehhez pedig egyfajta kutatómunkába fogtam. Logikus, hogy Buddha életéről és születéséről a legrövidebb úton a buddhológusok tudnak igazán jó válaszokat adni, akik az eredeti páli nyelvű iratokat is ismerik. Ezért felkerestem az ország egyik legfelkészültebb buddhistáját, hogy kérdéseket tegyek fel neki. A beszélgetés nagy élményt jelentett számomra.

Dr. Pressing Lajos professzor úrral kapcsolatban - aki nagyon kedvesen fogadott egy személyes konzultáció keretében - nem is az lepett meg, hogy mélyen ismeri a buddhizmust: sokkal inkább az, hogy egy buddhistához képest milyen jól ismeri a kereszténységet. Amikor kettőnk eszmecseréje alatt már az Újszövetség görög szavairól vagy az egyháztörténelem zsinatairól beszélgettünk, akkor magamban el kellett ismernem, hogy bizony a legtöbb keresztény nem tud ennyi mindent a saját hitéről, mint amennyit egy hozzánk képest kívülálló tud rólunk.

A professzor úr elmondta, nagyon szereti olvasni az evangéliumokat, noha elismeri, hogy ezt buddhista szemüvegen keresztül teszi. A buddhizmus pedig nem is annyira vallás vagy filozófia, mint inkább életprogram, mondjuk úgy módszer az emberi tudat formálására. Persze szerepet játszik benne egyfajta hit, filozófia, szemléletmód, de Lajos úgy véli, nem a dogmatikusság a lényeg. Szerinte Krisztus evangéliuma eredetileg útmutatás akart lenni, mely inspirálja az embert a helyes életre, és nem dogmatikai rendszer, amivé az évszázadok során vált az egyház kezében. Pedig Jézus többek között azért is jött el, ami egyébként Buddha célja is volt: a becsontosodott, kiüresedett és formálissá vált vallási rendszer helyett spirituális tartalmú tanítást adni, mely "életet lehel" a vallásba. Ahogy Jézus küzdött a farizeusok törvénykezésével, úgy küzdött Buddha a brahmanizmussal (a hinduizmus ősi változata). S bár egyikük sem akart "új vallást" létrehozni, ahogyan a zsidóságtól elszakadva létrejött a kereszténység, úgy a brahmanizmus sem volt képes befogadni Buddha elképzeléseit, és kialakult a buddhizmus. Úgy látszik, a reformok és a reformátorok az élet minden területén hasonló cipőben járhatnak.

Lajos véleménye szerint a buddhizmus és a kereszténység nem keverhető össze: nincs szükség szélsőséges szabadelvűségre, hogy laza módon egybemossuk a kereszténység és a buddhizmus állításait egymással, de a két vallás eszmeiségében több a közös pont, mint amire bármelyik oldalon is gondolnának. Ahol pedig közös pontok vannak, ott még akkor is le lehet ülni egy asztalhoz párbeszédet folytatni, ha egyébként teljesen más világnézeti alapokon állunk, melyekhez a jövőben is ragaszkodni fogunk.

Elképesztően érdekes beszélgetés volt! Nem mondom, tudtam volna vitatkozni a professzorral. Nekem a buddhizmus gyakorlatai, a meditálás, a technikák és az egész szisztéma nagyon idegenek és furcsák. Ebben biztosan az is benne van, hogy nyugati ember vagyok, nomeg teljesen más hitet követek. De vita helyett inkább érdeklődve hallgattam, ahogy kifejti kérdéseimre a válaszokat. Nem éreztem "szellemi veszélyt", hogy itt engem egy hamis út követője meg akarna győzni, vagy buddhista elemekkel kívánja "beszennyezni" a Krisztusba vetett hitemet. Sajnos keresztényként iszonyú sok olyan hatás ér bennünket, melyek arra nevelnek, hogy a más vallásúak ördögiek, hamisak, gyanúsak, ezért kerülendők, kivéve ha azért állunk szóba velük, hogy meggyőzzük őket, legyenek keresztények. A beszélgetés célja egy ilyen koordináta rendszerben csakis a megtérítés lehet, és nem a másik megismerése. Ugyan minek ülne már le egy asztalhoz két különböző vallás követője? Hát abból csak szinkretista torzulások jöhetnek ki!

Éppen ezért sok keresztény gyakorlatilag semmit nem tud arról, hogy egyáltalán miben és miért hisznek az emberek. Úgy szocializáltak bennünket, hogy beszélgetni valakivel egy ilyen helyzetben csak azért érdemes, hogy az illető feladja saját elveit, és követőjévé váljon a miénkének. Nos, jó érzés volt számomra, hogy kiléphettem ebből a szűk keretből és egyszerűen csak meghallgathattam valakit, aki másképpen gondolja, mint én gondolom. Rendkívül sokat lehet tanulni abból, hogyan lát valaki bennünket a hitvilágunkon kívül. A beszélgetés végén egyikünk álláspontja sem változott meg. A professzor úr maradt buddhológus, én maradtam elkötelezett keresztény teológus. Mégis, úgy álltunk fel az asztal mellől, hogy nem néztünk összeszűkült szemekkel a másikra. Szerintem bármikor leülnénk ismét, hogy folytassuk.

A tanulmány pedig valamikor elkészül, és azt hiszem érdekes adalékokkal szolgál majd azzal kapcsolatban, miért is hasonlít egymásra Buddha és Krisztus karaktere.

2014. október 1., szerda

Miért jó Istennel vitatkozni? Miért, jó Istennel vitatkozni? - vita Istennel (5)

Egy fragmentumot, egy töredéket, egy próbálkozást zárok most le, de ezt abban a hitben teszem, hogy akik olvasnak, továbbgondolják majd az előző négy részben leírtakat. Amit kétségkívül kijelenthetünk: a bibliai szereplők tudtak vitatkozni Istennel. De mire jó ez nekünk? Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből?

Naiv kérés, de könnyű nem teljesíteni: legyünk őszinték Istennel. Szerintem Ő többre becsül egy őszinte ateistát, mint egy hajbókoló képmutatót. Tiszta beszédre van szükség, a tiszta beszédnek pedig része a vita. A Vele kötött szövetségi kapcsolat a jogalapot is megadja ehhez, hiszen a szövetség mindkét felet kötelezi - még akkor is, ha jellemzően csak az emberi oldalt szoktuk kihangsúlyozni. A szövetség embert és Istent egyaránt feltételek elé állítja, ha pedig valamelyik oldalon kétségek merülnek fel a szövetség másik tagjának viselkedésével kapcsolatban, éppen az lenne a különös, ha ez kritikus szó nélkül maradna.

Az arányok azonban fontosak. Noha ebben a nyúlfarknyi sorozatban Izrael ellentanúság-tételéről írtam, hangsúlyozni kell, hogy az igazi lényeg - Brueggemann és a Szentírás szerint is - a szöveg alapvető tanúságtétele. Ha Istenre gondolunk, ha Róla beszélünk, esetleg Hozzá szólunk, szerintem az alapvető hozzáállást az alapvető tanúságtétel attitűdje kell, hogy meghatározza. Ezt az evidenciát azért próbálom ilyen markánsan hangsúlyozni, mert úgy látom mindkét oldalon rosszul kezelik: míg a keresztények nem tudnak és nem is akarnak Istent illetően kritikába bocsátkozni (mintha az ellentanúság-tétel nem is létezne), addig az ateisták állandóan csak az Ószövetség "brutális és érthetetlen Istenét" veszik észre (mintha csak az ellentanúság-tételből állna a szöveg). Mindkét próbálkozásnak megvan a maga helye, de kevés önmagában. Hívőként nem tagadhatjuk le, hogy Jahve brutális és érthetetlen, de nem ennyi az, ami kimeríti az istenképünket, sőt az istenfogalmunk nem ezen alapul.

Izrael tudott Isten negatívságáról. Tudott az alapvető és az ellentanúság feszültségéről, diszharmóniájáról. Nyilvánvaló, hogy valahol zavarta is őket. De megmaradtak a szövetséges Isten mellett. Megesett ugyan, hogy elfordultak Jahve tiszteletétől különféle bálványok felé, de történelmi távlatból szemlélve mégiscsak Jahve népeként vonultak be az Ószövetségbe és a történelembe. Ez pedig azt jelenti, hogy Izrael minden kendőzetlen retorika ellenére, mely Jahve rejtettségéről, kiszámíthatatlanságáról, erőszakosságáról szólt, több okot látott arra, hogy kitartson Isten mellett, minthogy megvonja Tőle a bizalmat. Az okokról hosszan lehetne vitatkozni, de ezt a tényt nem lehet tagadni. Az ellentanúság nem kioltotta a hitet, hanem kiegészítette, teljesebbé tette.

Az alapvető és az ellentanúság közötti feszültségről Brueggemann azt mondja, hogy az akut és folyamatos, szerinte azonban ez a megoldatlanság az Ószövetség valódi hitéhez tartozik. A megélt hit a két tanúságtétel közötti állandó mozgásból ered, mint ahogy a vitorláshajó siklik két part mentén a vízen, hol az egyik, hol a  másik parthoz közeledve. Az egyik part csúcspontja Isten dicsőítése és a meghódolás, a másik part csúcspontja az önérzetes panasz és a kritika. A lényeg az, hogy a két part közti mozgásban a hajó mindig középen maradjon. Szerintem ez valahol még a húsvéti eseményben is megjelenik: nagypénteken Jézus panaszkodva és fájdalmasan felkiált, egyfajta csalódottsággal kérdezve, miért hagyta el az Isten? Nagypéntek brutális és felfoghatatlan szenvedése, no meg a vasárnap érthetetlenül dicsőséges feltámadása mégsem áll szemben egymással, hanem kerek egészt alkot.

És hogyan összegeztem mindezt személyesen, a magam hitével kapcsolatban? Foghíjasan, kérdésekkel telve.

Őszintének lenni Istennel szemben mindenképpen helyes magatartás, azt hiszem. Ha azt érzem az életemben, hogy Isten sehol sincs, nem segít, nem válaszol az imákra, következetlennek tűnik, vagy igazságtalannak, akkor - bármilyen furcsa is ezt kimondani - ez teljes összhangban áll azok tapasztalatával, akik az ószövetségi ellentanúság-tételt leírták. A személyes életem ellentanúság-tétele koherens a bibliai kijelentéssel, és nem számít istentelen lázadásnak, ha ezt felismerem. Persze nem könnyű megemészteni, hogy Isten lehet ilyen. Mindazonáltal senkinek nem kívántam szellemi gyomorrontást okozni - a témát azért rángattam elő, mert nagyon időszerűnek érzem. Mi lenne, ha a gyülekezetek szószékeiről, a keresztény irodalom lapjairól és más tematikus keresztény forrásokból egy olyan istenképet kezdenénk sugározni, amelybe az ellentanúság-tétel is belefér?