2020. augusztus 29., szombat

Örök dilemmák Szalai Miklós tálalásában

Meggyőződésem, hogy egy saját hitére fogékony keresztény nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy legalább esetszerűen ne hallgasson meg a hitével szemben álló véleményeket. A kihívás mindig jót tesz nekünk, mert az adott esetben görcsösen betokosodott látásmódunkat képes megolajozni, és rákényszerít a hitünkről való gondolkodásra. Szalai Miklós két ateista érvet felvonultató könyve igazi "olajozás" ebben az értelemben: intellektuális hegymászás, amely megkívánja a diszkutálást, a vitát, a továbbgondolást.


A Létezik-e Isten? című kötet nem könnyű olvasmány. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, el kellene olvasnom még egyszer - mert vannak részek, amiket fáradtan olvastam és nem jutottak el igazán hozzám, más részek pedig egész egyszerűen nehezen befogadhatók voltak. Ez teljesen természetes, hiszen a jó könyvek már csak ilyenek: többszöri nekifutásra emészthetők.

Szalai Miklós ateista filozófus (ld. a fotón) olyan ember, akivel érdemes is szóba állni. Nem fröcsög a vallás ellen, hanem érvei vannak, miközben végig érezhető, hogy tiszteletben tartja amit kritizál. Az ilyen emberrel hosszabb távon is együtt sétálhatunk hívőként, sőt egyfajta kaland a társaságában lenni. Szalai könyve azonban sokkal többet érne egy kalandnál: a tisztességes az lenne (amire nem vagyok képes), hogy felvetéseire hosszasan, akár egy másik könyvvel válaszoljon valaki. Azok a témák, melyekről ír ugyanis, bődületesen nagy falatok - tulajdonképpen olyanok, melyek mindig is megakadtak a kereszténység (és más teisztikus jellegű vallások) torkán. Nevetséges egyetlen blogbejegyzésben reflektálni, ezért amit most írok le, ne is így tekintse az olvasóm, vegye inkább egy gondolatfoszlánynak, amihez kiragadok egyetlen példát a könyvből. Előbb azonban vázlatosan hadd feddjem fel a könyv két nagy témáját.

Az egyik a lerághatatlan csont, vagyis a "ha van Isten, miért van ennyi szenvedés?" problematikája, melyet a teodíceai megközelítések igyekeztek ugyan megválaszolni, de keresztényként is el kell ismernünk, hogy erre igazából soha nem voltak képesek. Magam is írtam korábban arról, hogy ezek az apologetikus feleletek milyen foghíjasak, és a teodiceai próbálkozások mindegyikénél kilóg az a bizonyos lóláb, mivel nem tudják a változatos szenvedés-forgatókönyvek mindegyikét lefedni, mitöbb együtt sem nyújtanak igazi választ. A másik Szalai által feldobott kérdés a hitetlenségből vett érv, melynek lényege röviden az, hogy Isten úgy várja el tőlünk a legnagyobb bizalmat és a teljes egzisztenciánkkal való felé fordulást, hogy közben csekély mértékben és elégtelen módon mutatja meg önmagát. Még egyszerűbben: ha Isten azt szeretné, hogy megismerjük Őt és egész életünkkel odaadóan kövessük, miért nem teszi nyilvánvalóbbá a létezését?

Nos, Szalai Miklós nagyon alaposan belemegy mindkét probléma részleteibe, és miközben bemutatja ennek a két "örök dilemmának" a struktúráját, a rájuk adott keresztény filozófiai válaszokat (olyan elméletalkotóktól, mint például Richard Swinburne vagy Alvin Plantinga), az ateista reflexiókat is részletesen ismerteti. A végső konklúzió mi más is lehetne egy ateista filozófiai munka végén, minthogy a szenvedésre és a hitetlenségre alapuló érvet az ateizmus jobban megválaszolja, mint a teizmus - ezért korrektebb és indokoltabb az ateizmust elfogadni az istenhit helyett, sőt még az agnoszticizmus "kellemes langymelegéből" is tisztességesebb a hitetlenség felé mozdulni.

Tiszteletben tartva a szerző véleményét, a könyv mégis többször felvetett bennem kérdéseket, melyek illusztrációjára egyetlen pici példát szeretnék kiemelni a rengeteg közül - és nem is a legfontosabbat. A könyv utolsó szakaszában előkerül az implicit hit lehetősége, amit a teológiát olvasók inkább anonim kereszténység néven ismerhetnek. A katolikus teológus, Karl Rahner nevéhez köthető elgondolás leegyszerűsítve azt jelenti, hogy valaki úgy is lehet keresztény, hogy nem tudatosan az. Egy másik valláshoz tartozó (sőt, akár vallástalan ember) megélheti az emberi egzisztenciánkkal együtt járó transzcendenciális horizontunk elfogadását akkor is, ha tudatosan nem tartja például Jézust megváltójának. Még egyszerűbben fogalmazva, valaki akkor is követheti a keresztény életstílust, ha maga sincs ennek tudatában. Most ne vitassuk meg ezt az egyébként sokféle problémás kérdést felvető elképzelést - a téma úgy került az asztalra, hogy egyfajta megoldáskísérlet lehet Isten rejtőzködésére. 

Ha elfogadjuk, hogy például a kereszténység Istene direkt módon nem teszi magát nyilvánvalóvá mindenkinek, hanem akár embertömegeket meghagy a maguk hitében és vallási kereteiben, miközben azok életvitelükkel és gondolatiságukkal mégis Isten útján járnak, akkor ez enyhítheti azt a problémát, miszerint Isten nem teszi magát elérhetőbbé az emberiség számára. Nos, Szalai erre azt válaszolja, ha létezik egy "implicit" vagy "anonim" út is Istenhez (ami az üdvösség jutalmába torkollik) az két szempontból problémás Isten rejtőzködésére építő érv szempontjából. Egyrészt akkor mondhatjuk azt, hogy ezek az utak is egyenértékűek azzal, mintha valaki megtérne és tudatosan követné Istent, hiszen végső soron ugyanúgy Isten tetszésének megfelelőn élnek a rajta járók, mintha tudatosan keresztények lettek volna. Másrészt mondhatjuk azt is, hogy ezek az anonim utak csak másodrendűek és csak egy nehezebben megvalósuló és kevésbé teljes kapcsolatot tesznek lehetővé Istennel.

Ha az első lehetőséget választjuk, akkor nincs értelme Szalai szerint a teizmus eszméit terjeszteni és meggyőzni az istenhit erkölcsiségéről az embereket - hiszen ezek nélkül is pontosan megfelelő életet élhetnek Isten szemében. Ha a második lehetőséget választjuk, és ezek az anonim utak csak "gyengébb színvonalú" istenkapcsolatot biztosítanak, akkor Isten igazságtalan, mert bizonyos emberek csak ilyen utakon juthatnak el hozzá.

Nos, meglátásom szerint Szalai érvelése tetszetős, de egyszerre vérzik több sebből és nagyon leegyszerűsítő is. Ennek oka pedig, hogy a személyek közötti kapcsolatokat nem lehet egzakt mérőszámokkal kezelni. Nem mondhatom azt, hogy amikor valaki tudatosan megtér és követni kezdi Krisztust, az magától értetődően "jobb utat" jelent és Istennek tetsző életmódot fog követni, ahogy azt sem jelenthetem ki, hogy ha valaki "anonim keresztény", vagyis tudatosan nem döntött Isten mellett, az másodrendű úton halad. Azt hiszem az utak még akkor is egyéni preferenciák, ha próbálunk átlagot vonni belőlük és valószínűsítjük, hogy az explicit istenkövetés jobb az implicitnél. A helyzet az, hogy egy ember hitének megfelelőségét egyszerűen nem is tudjuk sehogy ellenőrizni, sőt éppen azokat óvnám ettől, akik tudatosan keresztények. Ráadásul egy kapcsolat nem lesz kevésbé értéktelen attól, hogy nem olyan közeli, mint amennyire egy tudatosan hívő ember ezt elmondhatja magáról. Mondok egy példát: vannak olyan ismerőseim, akiket nyugodtan nevezhetek "szoros ismerősi körömhöz" tartozónak. Nyilván ide tartozik a közvetlen családom, gyülekeztetem, baráti köröm. De vannak olyan ismerőseim is, akik ehhez képest csak "implicit" ismerőseim, távolabbiak, szociálisan messzebb vannak tőlem. Ez azonban semmit nem mond el a kapcsolataim minőségéről, hanem csak azok milyenségéről ad némi képet. (Bevallom őszintén, néhány szorosabb ismerősömmel gyakran nehezebb és problémásabb is a kapcsolatom, mint néhány távolabbival - gondolom ezzel nem vagyok egyedül...) Így tehát nem feltétlenül van értelme az istenhit eleve megmérhetetlen minőségét azon méregetni, hogy tudatos hívőről vagy anonim keresztényről van szó.

Mégsem szeretném megkerülni a Szalai Miklós által felvetett kétféle út lehetőségét, és ha kényszer hatása alatt választanom kellene, akkor azt hiszem azért én inkább a másodikat választanám. Vagyis azt, hogy az implicit út minden előbb megfogalmazott finomításom ellenére is jó eséllyel kevésbé vezet stabilabb és megélhetőbb istenkapcsolathoz. Az azonban nem világos, miért lenne emiatt Isten igazságtalan? Ezt gyenge érvnek tartom. Egyrészt: ahhoz, hogy Istenről kijelenthessem, igazságtalanul cselekszik amikor nem teszi mindenki számára közvetlenül elérhetővé az istenhitet, erkölcsileg és mentálisan is Isten fölé kellene helyeznem magam, mint aki van olyan helyzetben, hogy ezt elbírálhatja. Mivel nyilván képtelenség magamat Isten fölé helyezni még hipotetikusan is, így ez automatikusan azt jelenti, hogy isteni tudás hiányában megítélni sem tudom, Isten milyen ismérvek alapján határozza meg, ki ragadhatja meg tudatosan az istenhitet és ki nem. Oké, nem mondhatom igazságosnak, de igazságtalannak sem - ám ha egy Istenről beszélünk, talán plauzibilis feltételezni, hogy tudatában van a saját döntéseinek, ami nem éppen az ateizmus logikája felé mozdítja el a döntésemet.

Másrészt ha esetleg igazam van, és az anonim kereszténység kevésbé jó megoldás, mint a tudatosan felvállalt hit, ez éppen hogy indokolttá teszi az egyház missziós erőfeszítéseit: csak ebben az esetben nem azért hirdetik a keresztények az evangéliumot és annak erkölcsiségét, hogy az üdvösséghez hozzásegítsék az "anonim keresztényeket", hanem azért, hogy egy minőségibb istenkapcsolatot tegyenek számukra elérhetővé. Még egyszer mondom: teológiai okokból nekem van vitám az anonim kereszténységgel, de a fenti gondolatmenet most nem erről szólt. Csupán azt kívántam megmutatni, hogy az erre adott ellenérveket nem látom igazán meggyőzőeknek.

Szalai Miklós remek könyvet írt olyanok számára, akik szeretnek az ilyesféle kérdéseken gondolkodni, és szeretik rágcsálni az örök dilemmák gyökereit - még akkor is, ha úgy sem jutunk soha az egész végére, és ellenérvekre folyamatosan ellenérvek érkeznek majd. Egyszóval: ha be tudod szerezni a könyvet, akkor nyugodtan vedd meg, pihend ki magad alaposan és vágj bele. Intellektuális kalandnak és a hitünkről való gondolkodás alapanyagának remek lehetőség!

2020. augusztus 22., szombat

Mennyire volt szent Szent István?

Az ünnepeknek köszönhetően alkalmam volt részt venni egy rendezvényen, ahol Szent István királyunkról hallottam érdekes dolgokat dalban, versben, prózában egyaránt. Nos, készséggel beismerem, hogy nem vagyok egy lumen a magyar történelemtudásomat illetően, mégis úgy gondolom, Szent István többször is megfordulhatott a sírjában - például akkor, amikor a kereszténységgel hozták furcsa összefüggésekbe...

A részletekre már nem pontosan emlékszem, de a lényeg még nem kopott ki a fejemből: az említett eseményen nyomatékosan és többször is elhangzott az az imádság, amivel Szent Istvánhoz fordultak. Az imában többek között arra kérték a halott királyt, hogy erősítse meg a magyarok életfáját. Legyenek ennek a fának a gyökerei nagyon stabilak, hiszen ez köt bennünket, magyarokat össze, és ennek a fának az ágai rügyezzenek, növekedjenek, óvjanak minket, hogy igaz magyar emberként továbbvihessük ennek a népnek a történelmét.

A hihetetlenül semmitmondó ünnepi hablatty, amiben egy több mint ezer éve meghalt királyt szólítanak fel cselekvésre egy dolog. De azért az életfa és szegény Szent István egy lapon emlegetése, nos, az már valami más lépték. Szegény Szent István ha élne, ebbe biztosan belehalt volna! Hiszen meglehetősen nyilvánvaló a magyar történelemből, hogy az István segítségével megjelenő kereszténység komoly erőfeszítéseket tett az ősmagyar-pogány vallásosság teljes megsemmisítéséért és végső kisöpréséért. A mai vallástudomány számára éppen az okozza a fő nehézséget az ősmagyar hit kutatásában, hogy minden írásos-tárgyi emlékét az István által behozott szerzetesek módszeresen megsemmisítettek. Az életfa pedig abszolút pogány szimbólum, a sámánisztikus ősi hitünk egyik központi motívuma. Arra kérni Szent Istvánt, hogy áldja meg az ősmagyar életfát nagyjából olyan, mintha Szűz Máriához fohászkodna valaki, hogy zsírozza meg a bordélyházak bejárati ajtajait, hadd menjenek egyre könnyedebben szobára a kuncsaftok a lányokkal.

Felülemelkedve ezeken a nonszensz dolgokon azonban felmerült bennem a kérdés, vajon mennyire nevezhető valóban szentnek Szent István király? Természetesen az alapvető tudnivalókat mindannyian ismerjük vele kapcsolatban, hiszen sokat hangoztatják, hogy ő aztán tényleg keresztény király volt, aki magát a kereszténységet is elterjesztette Magyarországon. Karácsony János egyháztörténeti könyve kerek perec így fogalmaz:

"Ő szívvel-lélekkel keresztény volt s mivel a keresztény vallás parancsainak megtartását másoktól is követelte, nemsokára trónralépte után a somogy- és zalamegyei magyarok föllázadtak ellene."

Persze aki kötekedni akar, most rámutathat a fenti idézet ellentmondásos voltára, hiszen egy szívvel-lélekkel keresztény ember nem fogja követelni senki mástól a "keresztény vallás" parancsainak megtartását - mert a hit nem követeléseken keresztül működik. Ám ne feledjük, nem a szekuláris posztmodern világban járunk, hanem a középkorban. Bármennyire nehéz is félretenni egy liberális demokratának a mai viszonyokat, ahol mindenki össze-vissza abban hisz amiben akar, István és korszakának megértéséhez ez elengedhetetlenül szükséges. Egyébként valami hasonló igaz az Ószövetségre is: egy izraelita aligha dönthette el, milyen vallású szeretne lenni. Többnyire azt tette, amit a király mondott és a szellemi irányokat tekintve arra ment, amerre Izrael mint nemzet maga is haladt. Azt látjuk tehát, a nép többnyire együtt mozdult. Ha Jahve felé haladtak, akkor egységesen követték, ha bálványimádásba csúsztak, maga a nép hajlott rossz irányba. (Vannak persze itt-ott kivételek, mint amilyen például Ákán egyéni hangvételű sztorija a kánaánita hódítások ideje alatt.)

Szent Istvánról tudható, hogy a keresztény hit védelmében többször is fegyvert ragadott, püspökségeket alapított, papokat hozatott az országba, a szentmise hallgatására egyenesen kötelezte a népet, a vétkezőket pedig "világ büntetésekkel sujtotta." Őszintén bevallom: egyáltalán nem szimpatikus számomra Szent István karaktere, hihetetlen messze áll tőlem a személyisége, de ez valószínűleg a kettőnk között lévő történelmi távolság miatt van így, hiszen egészen más világban élek, mint amilyet ő megteremteni próbált.

Ugyanakkor minden történelmi hátteret figyelembe véve sem értem azt a nemzeti lelkesedést, ami István királyt körbeveszi. Világos, hogy István aktivitása nélkül egészen más lenne Magyarország, vagy talán ha nem is ő, de hasonló módszerekkel és megoldásokkal egy másik király révén került volna a kereszténység hozzánk. Ez azonban nem teszi befogadhatóbbá és rokonszenvesebbé mindazt, ahogyan István a keresztény hitről gondolkodott és azt elterjesztette. Épp úgy nem, ahogyan Luther Márton antiszemitizmusát sem fogom elfogadni csak azért, mert Luther korában az antiszemitizmus viszonylag elfogadott jelenségnek számított, és hát maga Luther mégis egy hatalmas reformátor volt. Nem és nem: az antiszemitizmus az antiszemitizmus, bárki követi el, a tűzzel-vassal hitterjesztés és a keresztény hitre kényszerítés pedig pontosan az, aminek látszik. Számomra a kereszténység "módszerei" akkor elfogadhatók, ha Krisztus retorikájával, érzéseivel és gondolatiságával vannak telítve - pedig ő sem a mai demokráciákban, hanem egy meglehetősen bárdolatlan ókorban élt.

Nem tudom Szent István mennyire volt szent, ha ezt a szót a bibliai kontextus szerint értjük. Mindazonáltal a rajongást iránta itt és most, a huszonegyedik században meglehetősen abszurdnak tartom.

2020. augusztus 15., szombat

Nem frankó!

 "Úgy hozta az élet..." - ezekkel a szavakkal kezdte megfogalmazni bejelentését Hodász András arról, hogy  befejezi a Papifrankót és gyakorlatilag megszűnik létezni a közéletben - legalábbis az interneten, de gyaníthatóan nem csak ott. Egyébként majdnem pontosan fogalmazott, csak az "élet" szót ki kell cserélni "magyar katolikus egyház"-ra, vagy esetleg "Erdő Péter"-re. Hodász elnémult, mert elnémították, pedig olyasvalaki volt, aki nemcsak beszélt, de végre mondott is valamit. Az ilyesmit láthatóan utálja a katolikus egyház, ami remekül képes saját maga ellenségévé válni.

Többször írtam már Hodász Andrásról itt a blogban: volt, hogy kiálltam mellette, amikor papfóbiás kirohanásban volt része, de az is előfordult, hogy vitattam az általa megfogalmazottakat, mert számomra elfogadhatatlan katolikus teológiai eszméket védett. Akárhogyan is, Hodász András pontosan ilyen személyiség: vagy lelkesen mögé áll az ember vagy hevesen szembeszáll vele - de mindenképpen odafigyel rá, mert ő egy "odafigyelős" alkat, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Míg a katolikus egyház egyáltalán nem érdekli az embereket, a templomok üresek, a szertartások hidegek, és teljes papfogyatkozás van, addig András atya pezsgést hozott ebbe a nagy semmibe. A kimért középszerűség és a langymelegség viszont olyasmi, ami messze áll tőle.

Azt láthatóan meghagyja a saját egyházának.

Bár a híradásokból nem teljesen egyértelmű, mégsem kell túl erős fantázia kitalálni mi történt pontosan. Ami tudható, az is azt a gondolatot erősíti, hogy Hodászt akarata ellenére intették csendre, a csendre intés pedig a hazai katolikus egyház legmagasabb köreiből érkezhetett. Ennek nyilván politikai okai is vannak: mivel a katolikus egyház meglehetősen szervilisen viselkedik a hatalom irányában, nem tetszik nekik egyetlen olyan hang sem, ami nem a "központi akarat" tónusában szólal meg. Láthatóan az sem zavarja őket, hogy András atya hangját nemcsak a katolikusok, sőt nem is kifejezetten csak a keresztények, hanem olyan emberek is szívesen hallgatták, akiknek semmi közük a hithez, valláshoz, egyházhoz. Hodász oldalát, cikkeit, nyilatkozatait ezrével követték, bibliai idézeteit tömegek olvasták, előadásait rengetegen nézték meg - és tetszett nekik.

A kereszténység számára csaknem örök dilemma és mindig visszatérő kérdés, hogyan lehetne a világot megszólítani, hogyan lennénk képesek releváns hanggá válni a szekuláris közegben, hogyan hívhatnánk fel magunkra és az evangéliumra a figyelmet. Hodász Andrásnak ez sikerült, ráadásul remekül művelte és ezáltal nemcsak a katolikus egyházat, hanem a keresztény hitet is népszerűsítette a lehető legszélesebb nyilvánosság körében. Megvolt a maga véleménye és azt nem félt felvállalni, de nemcsak közéleti kérdésekben szólalt meg, hanem próbált utat találni az emberekhez a populáris kultúra dolgaiban is. Nem voltam internetes csatornái rajongója, aki napi szinten követi a fejleményeket, ám azért viszonylagos rendszerességgel figyeltem a munkásságát. Az őszinte véleményem az, hogy az egyháznak több Hodász Andrásra lenne szüksége.

A saját egyháza pedig ahelyett, hogy örülne a saját papja népszerűségének, és megbecsülné azt a kommunikációt, amire az itthoni katolikus egyház még csak megközelítőleg sem képes, most belefojtja a szót.  Rémeket látok, de még azt is el tudom képzelni, hogy hamarosan áthelyezik majd valami "Isten háta mögötti" plébániára - ez már bevált módszer a pedofil atyák esetében, egy önállóan gondolkodó papnál sem okozhat gondot. András atya csendre intése ugyanannak a betegségnek a tünete, ami a kereszténységet tulajdonképpen végigkísérte a történelem során: ilyen az, amikor az egyháznak nem kell félnie sem az ördög romboló munkájától, sem a gonosz világi befolyástól. Megoldja maga, hogy leépítse a saját sorait.

2020. augusztus 10., hétfő

Isten a részletekben lakozik...

A közhelyekhez többféle úron-módon tudok közelíteni, és gyakran hangulat kérdése éppen melyik utat választom: közömbösséget mutatok feléjük, ideges leszek tőlük vagy esetleg bólogatok rájuk. A közhelyekkel nem is az a probléma, hogy nem igazak (mert többnyire azok), és nem is az, hogy unalmas már hallani őket, hanem valami sokkal rosszabb. Erre most egy internetes beszélgetés alatt döbbentem rá - pedig korábban is tudtam, ám aha-élményem még nem volt ezzel kapcsolatban.

A román-francia író, Eugene Ionesco mondta egyszer, hogy "a banalitás a nem-kommunikáció tünete". Másként fogalmazva, a közhely valójában nem kommunikáció, hanem inkább kommunikáció-hiány. Amikor közhelyeket mondunk, valójában bár a tényszerűség szintjén kommunikálunk (jár a szánk), ám a tartalom szintjén nem mondunk semmit. Tapasztalatból tudjuk, hogy a közhelyek gyorsan válnak unalmassá és lezsibbasztják az embert. Salamon jut eszembe, aki a Prédikátor könyvének első fejezetében arról ír, hogy a világ jelenségei, mint a Nap és a vizek, körbe-körbe mennek, ezért minden dolog túlságosan ismerős és fárasztó. Ám ami ennél is rosszabb, hogy a klisék és közhelyek igazi szemfedőként működnek. Gyakran lezárják a tovább kérdések útját, gátat képeznek a megismerés és felderítés, a továbblépés és fejlődés előtt. Egy "jól" irányzott közhely kerek egész válasznak tűnik, miközben csak takaróként funkcionál. A valódi és az ember életében komoly súllyal bíró kérdések mögött általában számos további probléma húzódik meg - amire a közhely csapja rá az ajtót. Amiért kifejezetten nehéz a közhelyek mögé nézni, az pont azért van, mert a közhelyek jórészt igazak, és az igazságot a legtöbben nem szeretik tovább firtatni: az igazság valami, amihez el kell jutni és amivel utána az a dolgunk, hogy elfogadjuk. Az igaz dolgokat nem babráljuk tovább, hanem csak nyugtázzuk őket.

Szerintem mindannyian jól tudjuk, hogy a kereszténység kommunikációjában rengeteg a közhely. Úgy vélem ez bizonyos mértékig azért bocsánatos bűn, mert mindenki használ közhelyeket. Az abszolút eredetiség mítosz és nem realitás. Közhely alatt most nem feltétlenül a népszerű toposzokra gondolok csupán (mint amilyenek például a kánaáni-nyelvezettel megfogalmazott szófordulataink, vagy éppen a dicsőítő dalokban visszatérő panelek), hanem az olyan lekerekített válaszokra is, melyekkel akkor szeretünk élni, amikor valójában magunk sem tudjuk mi a válasz egy adott kérdésre. Ehelyett bemondjuk a megszokott és bevált, gyakran az előítéleteken vagy akár a saját vallási hagyományainkon alapuló feleleteket.

Jó példa erre, amikor valaki megkérdezi mit jelent imádkozni. A kérdés maga is banális és triviális, teljesen magától értetődő. A válasz az esetek többségében valami olyasmi lesz, hogy "az ima beszélgetés Istennel" vagy "imádkozni azt jelenti, hogy Istenhez beszélni". Ennyi tehát. Vágjuk zsebre és kész. Rendben, de mit jelent az a fogalom, hogy "beszélgetés" egy természetfeletti Lény esetében? Hogyan beszél hozzánk Isten? Ezek szerint Neki is van torka, hangszalagja, garatürege, stb...? Honnan tudhatom, hogy tényleg Isten szólít meg engem és mondjuk nem a saját lelkiismeretem? Ha minden szavamat hallja Isten, akkor miért kellenek dedikált pillanatok, ha hozzá szeretnék szólni? Lehet, hogy mindezt most kötekedésnek veszi az olvasóm, pedig ha a megszokott fogalmainkat alkalmazzuk egy olyan nem megszokott Személyre, mint Isten, akkor ezek teljesen maguktól értetődő kérdések. Ehhez hasonló, aprópénzre és magyarázatra soha nem váltott kijelentések, amikor arról beszélünk, hogy ragadjuk meg Istent, fogadjuk be Jézust a szívünkbe vagy éppen kérjük, hogy Isten akarata legyen meg. Ezeket a fogalmakat, félmondatokat, kijelentéseket általában maguktól értetődőnek tekintjük. Közhelyekké váltak, egyben válaszok is akarnak lenni, és a legtöbbek számára úgy funkcionálnak, hogy elzárják az utat a további kérdésektől. Nem az a gond, hogy feltétlenül hamisak volnának - sőt, jó részük a hitünk szempontjából igaz, csak további kérdéseket is felvet. Amikor például Isten akaratáról beszélünk, mint aminek a megvalósulását kívánatosnak tartjuk, pontosan hogyan képzeljük el ezt az akaratot? Azt ugyanis az emberi fogalmak szintjén megszoktuk, hogy nekünk van akaratunk, törekvésünk, szándékaink - ezek mindig valami hiányállapotból indulnak ki, és valami elérésére, betöltésére, megvalósulására vonatkoznak. De egy önmagában egész Lény, mint Isten, miben szenved hiányt és minek a betöltésére vonatkozik az akarata? Természetesen ezeken a kérdéseken sokat agyaltak a skolasztikától napjainkig és születtek is rá mindenféle válaszok, melyek többnyire tovább fokozták az Istenről eddig is antropomorfnak számító képzeteinket.

Nem akarom letagadni, hogy azért itt számolni kell olyan adottságokkal is, amelyeket soha nem fogunk átlépni. A nyelvünk korlátai és Isten végtelensége miatt képtelenek leszünk bizonyos dolgokat kikezdhetetlen precizitással kifejezni (ezért is használnak a vallások előszeretettel metaforikus megoldásokat és szimbólumokat, amikor ezekről a kérdésekről beszélnek), ahogy vannak olyan kérdések is, melyeknek soha nem jutunk el a végére. Ugyanakkor a közhelyek gyakori használata nemcsak a korlátainkból, hanem őszintén szólva a restségünkből is fakadnak. Egyszerűbb egy mindenki által ismert, bejáratott panelt használni - ezzel meggátolva a további kérdések szárba szökkenését -, mint részletekbe menő diskurzust folytatni. A közhelyek igazi baja tehát az, hogy nem engednek teret, hogy eljussunk önnön korlátainkig - már a korlátok előtt is korlátokat állítanak fel. A közhely lehetetlenné teszi, hogy elsétáljunk a falig, hogy legalább megsejtsük hol vannak a határok. Torlaszt képez az útszakasz közepén, jóval az út vége előtt.

Ha már közhely, ismerjük a mondást: az ördög a részletekben lakozik. Hát nem csak az ördög lakozik ott. Isten és az ő dolgai is a részletekben vannak. Sőt, minden olyan jelenség, dolog, entitás, ami mértékadó ebben a valóságban, csak a részletek szintjén érthető meg igazán.

2020. augusztus 4., kedd

Szolgálat és hatalom - ebben a sorrendben

Hónapokkal ezelőtt közszemlére került, hogy Németh Sándor már nemcsak egy szép villa tulajdonosa (amin egyesek szörnyülködnek, mások természetesnek veszik), hanem már saját televíziótársasága is van. A gyülekezet tulajdonában lévő ATV ugyanis szépen átvándorolt az ő személyi tulajdonába - gyakorlatilag ajándékként, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
 
A szókimondó Puzsérnak megint igaza van: a neoprotestáns prosperitás teológia valahol tényleg arról szól, mintha kifordítaná Jézus példázatát a gazdagról és a szegény Lázárról. Ha ezen a világon hatalmas nagy, menő ember vagy és kőgazdag - a túlvilágon is az leszel. Míg a Bibliában a kocka gyakran fordul  a másik oldalára a gazdagok és szegények evilági, valamint örök állapota tekintetében, a prosperitás teológiájában mindig ugyanarra az oldalára esik. Az alapelv egyszerű, mint a százas szög és nagyon vonzó is. Ha itt remekül hasítasz, odaát ugyancsak vár a jutalom és a bőség. Ezért tulajdonképpen - mondja Puzsér egy adag kesernyés cinizmussal - Németh Sándor talán észre se veszi majd, ha egyszer az élete véget ér. Az egyik pillanatban megszűnt földi gazdagság csak egyszerűen átfordul a mennyeibe és ott folytatódik. A földi dicsőség szimplán átfolyik az égibe. Mint a pénzben és jólétben úszó amerikai tévéprédikátorok: nem is tudják majd, hogy meghaltak, csak lesz egy hatalmas villanásuk, és minden megy tovább még magasabb szinten.

De nem Németh Sándor és a magántulajdonába került ATV most az, ami engem érdekel. Ezt a történést mindenki magyarázza és értelmezze a fantáziája és ízlése szerint - ahogy teszik is a vele egyetértők és az őt kritizálók.

Ha már Puzsért emlegettem, egy másik gondolatmenete mélyebben fején találta a szöget, amit nem Németh Sándorról mondott, mégis mélyen valóságos és sok köze van a keresztény szolgálatunkhoz, közvetve azért persze illeszkedik a prosperitás teológiájának fentebb említett felfogásához is. Ez egy másik alapelvről vagy életigazságról szól, amit nekünk hívőknek talán fontos nagyon is a szemünk előtt tartani. A kereszténység ugyanis egyszerre szolgálat és hatalom. Nemcsak a lelkészeknek vagy valamilyen felelős pozícióban állóknak, hanem valahol akár mindannyiuknak is - például amikor gyereket nevelünk keresztény édesapaként vagy édesanyaként, vagy egyszerűen csak mint idősebb emberek példaként állunk egy gyülekezet fiatalabb generációja előtt. Az életünk és egyházi munkánk során akarva-akaratlanul ér utol bennünket a hatalom és szolgálat kettőse.

S bár a kereszténység szolgálat és hatalom egyszerre, az már korántsem mindegy melyik melyikért létezik, melyik előzi meg és követi a másikat. Vannak olyanok, akik a szolgálatot részesítik előnyben, és természetesen felveszik az ezzel óhatatlanul együtt járó hatalom terhét is. Szolgálhatok az egyházban az emberek felé, miközben nem élek vissza a szolgálatom nyújtotta hatalmammal, sőt akár a szolgálat javára fordítom azt. Ám olyanok is akadnak, akik pont fordítva csinálják: a hatalom kedvéért viselik a szolgálat terhét. Mint amikor valaki azért megy tanárnak, mert élvezi az ezzel együtt járó tekintélyszerepet és hatalmi helyzeteket, és nem feltétlenül segíteni szeretne a tudásgyarapodásban. Hozzáteszem: olyat is láttam, amikor valaki a szolgálat-hatalom sorrendet szép lassan felcserélte a hatalom-szolgálat kombóra, és talán még ő sem vette észre, hogy ez megtörtént vele, hanem mintegy hozzátorzult ahhoz az uralmi szituációhoz, amiben működött. 

Nem törvényszerű dolog, hogy minél nagyobb hatalma van valakinek, elkerülhetetlenül megfordítja majd a szolgálat-hatalom sorrendjét, de az esély komoly az ilyesmire - mégpedig a büszke és romlott természetünk miatt, amit csak táplál az ilyesmi. A sodrás nagyon erős és szerintem az embert akkor viszi el magával véglegesen, amikor már nem tud más emberek szavára hallgatni. Ez az egyik biztos jele annak, hogy a hatalom megelőzte a szolgálatot - vagy másként fogalmazva, hogy a szolgálat már leginkább a hatalom megmaradását szolgálja, és nem azokat, akikért adatott. Persze az ilyen ember is lehet rátermett és ügyes, mondhat, taníthat, tehet helyes dolgokat - miközben a cérna azért már belül megszakadt. 

De vajon vissza lehet fordítani megint a sorrendet, ha a hatalom kedvéért teszi valaki a szolgálatát? Irgalmatlan nehéz, de szerintem ez lehetséges. Megint Dávid király jut eszembe az Ószövetségből, aki tisztában volt vele, hogy királyként elegendő parancsokat osztogatnia és hatalmának köszönhetően mindaz amit kér, megvalósul. Így tette magáévá Bethsabét és ölte meg a férjét, Uriást. De ugyanez az ember egy próféta szavára meg tudta hajtani a fejét - persze azok egy valódi próféta valódi szavai voltak. Nem a királyi trón adta Dávid nagyságát és a szolgálatával együtt járó hatalom, sem a szép zsoltárok vagy a hódítások, hanem ezek a pillanatok: amikor látjuk összetörni, mint egy saját bukása tudatában lévő és azt felismerő embert. Ez a vonzó benne, így lesz ő egy közülünk. Azt hiszem, ha valaki már túl magasra jut a hatalomban, a kivezető utat belőle csak akkor találhatja meg, ha túl mélyre ereszkedik hozzá.