Ihletett új évet mindenkinek!

A rockzenész csavarja ki magát a színpadon, a színész élje át a szerepét, a költőt csókolja homlokon a múzsa... Így kell ennek lennie, sőt nem is szabad, hogy másként legyen! Egyszóval és röviden: mindenhol katartikus és ihletben fürdő embereket akarunk magunk körül látni, akik kiszolgálnak bennünket, szürke átlagosakat, ihlet nélkülieket. Ezt várjuk persze a Bibliától is, amit ugye Isten ihletett. Így aztán unalmas hétköznapjaink vergődésében néha megpróbálunk elcsenni valamiféle élménymorzsát a helyettünk is ihletett állapotban élő művészek világából. Pedig - és ez izgalmas pont a kereszténységben! - szerintem mi magunk is lehetünk ihletettek.

Boldog új ihletett esztendőt! Bevallom, az év meglehetősen erősen indult számomra: saját gyülekezetemben egy hermeneutikai klub létrehívásán dolgozom, ahol alkalomról-alkalomra azon fogunk igyekezni, hogy módszeres eszközökkel jobban megértsük a Szentírást. Ez szárazon hangzik, de biztosíthatok mindenkit, hogy nem lesz az! Természetesen fogtam néhány témába vágó könyvet és kicsit belenéztem a hermeneutika világába - ezért merem kijelenteni, hogy nem kell tartani a szárazságtól. Persze még teológiai tanulmányaim alatt sokféle szövegmagyarázati elvet próbáltak a fejembe verni, de a hermeneutika is olyan, mint minden jó tudomány: csak elkezdeni lehet, a végére érni soha, ráadásul művelni jobb kaland, mint olvasni róla.

Kutatgatás közben ismét felfedeztem egy 2017-ben olvasott könyvet Richard Briggstől (ld. fotón), melyre úgy emlékeztem, nagyon tetszett. A véleményem nem változott: azt hiszem ha én írnék könyvet, az olyasféle lenne, mint Briggs munkája. Briggs mindjárt a kötet elején beszél egy nagyon fontos hermeneutikai alapelvről, s részben ezért vettem most elő a fent hangoztatott ihletettséget. Az alapelvet így lehet egy egyszerű ábrán szemléltetni:

Az ábra magát magyarázza, de azért leírom szavakban is: ami Jézussal történt, az csak a Szentírás fényében érthető meg igazán - viszont maga a Szentírás csak annak fényében érthető, ami Jézussal történt. Tudom, ez első hallásra tautológiának tűnhet, valamiféle "ördögi körnek", ami önmagára hivatkozva saját magát magyarázza. Azon túl, hogy az ördögi kör kifejezést meglehetősen furcsa Jézus és a Szentírás kapcsán emlegetni, nem erről van szó. Sőt, Briggs helyesen világít rá arra, hogy itt nem egy körről beszélünk. A kör képzete azt juttathatja az ember eszébe, hogy végtelen ciklusban rója ugyanazokat a köröket, bármiféle előrehaladás nélkül. Ezért a fenti ábrát inkább egy spirál egyik köreként érdemes szemlélni: ugyanis valahányszor bejárjuk ezt a kört, mindig többet és többet nyerünk belőle, tulajdonképpen tehát soha nem ugyanazt a kört futjuk végig. Biztos az olvasónak is volt már számtalanszor olyan élménye, hogy újraolvasott egy korábban már ezerszer megrágott bibliai szakaszt - és úgy érezte, mintha először olvasná, számos új dolgot megértett belőle, ami korábban valahogy nem tűnt fel.

Nos, pontosan erről van szó. Persze a bibliai szöveg semmit sem változott. A lényeg az, hogy az olvasó változik állandóan: már más emberként jutunk el ugyanoda, a korábban olvasott szöveghez. Mivel más emberként olvassuk az ismerős textust, máshogyan ragadjuk meg, és sokszor mást értünk meg belőle - és ez változtatja a viszonyunkat Jézussal, Istennel és úgy általában a hitnézeteinkkel és az istenképünkkel kapcsolatban is. No persze ez nem feltétlenül jelent pozitív változást, de akkor itt jön képbe az ihletettség: az olvasó ebben a spirálmozgásban igenis megtalálhatja a maga helyét, az újabb és újabb körökben mélyülhet a kapcsolata a szöveggel, s ezáltal a Szerzővel is.

Egy német hermeneutikus, Walter Vogels kissé meredeknek tűnő, ihletettségről szóló felfogása is ezt ragadja meg. Vogels azt mondja, ha egy keresztény úgy hiszi, a Lélek jelen volt és valamiképp ihlette a bibliai szöveg leírását, akkor jelen kell legyen a bibliai szöveg olvasásakor is. Ha a "szövegteremtés" (kreáció) idején ihlette a szerzőket és redaktorokat, akkor a szövegolvasás (rekreáció) idején is megteszi ugyanezt. Vogels egyébként ezért hiszi úgy, hogy nemcsak az eredeti szövegek (autográfok) inspiráltak, hanem még a mai fordítások is azok, mert stimulálják, ösztönzik és ihletik az olvasójukat.

Én most ezzel az eszmefuttatással indítom ezt az évet és nem tagadom, jó érzés néha elkapni ebből valamit, jó dolog "ihletett olvasónak" lenni, a spirál körein úgy szaladni újra és újra, hogy újból és újból megtermékenyüljön az ember gondolkodása. Tehát akkor megint: ihletett új évet kívánok mindenkinek! Legyünk feltöltve és stimulálva, ahogy a bibliai spirálköröket rójuk!

Tovább

Az én eiszegézisem - érted-e, akit olvasol?

Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Nagy Dávid református lelkész testvérem kielemezte az előző írásomban megfogalmazottakat - és úgy éreztem, kicsit eközben engem és általa elképzelt szándékaimat, motivációimat is terítékre tette. Az "igaz hitért" állandó küzdelmet folytató Evangelikál Csoport munkássága keretében kaptam tehát egy kritikai reflexiót, ami önmagában természetes dolog, hiszen a polémia része kell legyen a teológiai párbeszédnek, a probléma inkább az, hogy kedves testvérem láthatóan sem engem, sem az írásomat nem ért. Most én is megtisztelem őt azzal, hogy válaszolok neki! Hosszú lesz, és még így is rövidnek érzem...

Nagyon szeretem a világos, egyértelmű és érthető beszédet, ezért megkísérlek kristálytisztán fogalmazni - ha már engem "eiszegetáltak", legalább érthetővé tegyem, ami a félreértést esetleg okozhatta vitapartnereim számára... (Remélem Nagy Dávid nem sértődik meg azon, hogy válaszomban végig tegezni fogom - ezt részemről a praktikum igénye diktálja, nem a tiszteletlenség!) Vágjunk is bele tehát, hiszen Dávidnak mindjárt cikkem elejével gondjai vannak. Hangot adtam ugyanis annak a gondolatomnak, hogy számomra talán az egész Biblia legproblémásabb narratívája az özönvíztörténet. Felvetésemre a következő reakciót kaptam:

"Nem igazán értem, hogy keresztyénként hogy lehet egy Igét „problémásnak” tartani. Ha valami problémás, akkor abban hiba van, helytelen, vagy téves."

Őszintén csodálkozom Nagy Dávid csodálkozásán! Mi köze a "kereszténységemnek" ahhoz, hogy egy igét problémásnak tartok? Ugyan miért ne okozhatna egy kereszténynek nehézséget a Biblia egy-egy története? Ez tényleg olyan dolog, amin meg kellene lepődni? Vajon honnan veszi Dávid, hogy a "problémás" az egyenes úton azt jelenti, hogy "abban hiba van, helytelen, vagy téves?" Teljesen követhetetlenek számomra ezek az összekapcsolások, hiszen pusztán az, hogy én egy igeszakaszt problémásnak neveztem, annak értelmezésére, megértésére és nem "hibásságára" vonatkozik, ahogy ez világosan ki is derül azok számára, akik korábbi írásaimat olvasták már Noéval kapcsolatban. Még arra is vettem a fáradtságot egyébként belinkelt és láthatóan Dávid által is ismert írásomban, hogy leírjam milyen szempontból tartom nehéznek az özönvíz történetét. Pontosan melyik állításomból vette ki azt, hogy én elvetném és nem tartanám ihletettnek ezt a szöveget? Azt már nem kívánom minősíteni, hogy ez álláspontja szerint "szembemegy a Biblia ihletettségének és tévedhetetlenségének tanával."

A következő kijelentése is hasonlóan agyaglábakon és a beleolvasás manipulatív technikáján áll, amikor ezt írja rólam:

"Tisztelem Sytka őszinteségét, hogy elmondja: nem érti jól a történet istenképét. De ha nem érti jól, milyen alapon állapítja meg, hogy a történet nem lehet úgy igaz, ahogy a Bibliában előttünk áll."

Rejtélyes számomra honnan veszi Nagy Dávid, hogy én azt említettem volna, a "történet nem lehet úgy igaz, ahogy a Bibliában előttünk áll." Akkor hogy ne legyen félreértés, most kerek perec leírom: a történet igaz, ahogy a Bibliában előttünk áll! A kérdés nem ez, hanem az, hogyan értelmezzük azt, ami a Bibliában előttünk áll! Remélem mindenki számára jól érzékelhető a két állítás közti különbség. Akik nem szó szerinti és "vegytiszta" történelmi beszámolóként interpretálják a szöveget,  hanem úgy gondolkodnak, hogy valamiféle történeti mag lehet mögötte, amit azonban egy mitikus elemekben gazdag narratíva keretében örökítettek meg, azok nem azt állítják, hogy nem igaz ami le van írva, hanem azt, hogy nem akart szikár történelmi beszámoló lenni. 

Node nézzük a következő képtelen és gyermekien naiv kijelentést:

"Alapvető hibába esik bele a szerző – saját istenképe alapján akarja az igeszakaszt magyarázni, nem pedig a Biblia istenképe szerint. "

Hadd tegyek egy beismerést: a mondat első felében Nagy Dávidnak teljesen igaza is van! Valóban a saját istenképem alapján látom Istent, olvasom és értelmezem a Szentírást - ezt egyenes derékkal felvállalom. Gyakorlatilag közhely kijelenteni, mégis kénytelen vagyok megtenni, hogy mindig és mindenki, minden egyes ember - beleértve Nagy Dávidot is - a saját istenképe szerint látja, olvassa, értelmezi a Bibliát. Igen, ez még a bibliai szerzőkre is igaz volt, hiszen ők is emberek voltak. Hovatovább, ez az istenkép - lelkigondozói trivialitás következik! - állandóan változik is életünk során. Alakítja maga a Szentírás, amit arról hallunk és olvasunk, az élettapasztalataink, stb, stb... Vaskos kötetek foglalkoznak ezzel a teológiai-lelkigondozói irodalomban, itt és most csupán arra a tényszerű tévedésre kívántam rámutatni, mintha lenne egy "Sytka-féle" istenkép, nomeg egy mindenkitől független, tárgyszerű, minden porcikájában objektív "Biblai istenkép", amit egymással szembe lehet állítani. Nincs ilyen, nem létezik, mert nem is létezhet. És bizony pontosan ez az oka annak, amit például Walter Brueggemann ószövetségi teológiája olyan éleslátóan megfogalmazott, hogy a Biblia nem egységes tanúskodás, hanem tanúskodás-csomagok rendszere, hiszen időben egymástól nagyon távol álló emberek tapasztalatai is átszűrődnek a sorokon a hitünk szerint Isten által ihletett üzenetek között. Ezért érzékelni sokszor, mintha nem lenne egységes az Istenről bemutatott kép.

De most jön az igazi feketeleves, amikor a szerző még azt is megmondja nekem, hogy egy keresztény nem írhat le olyat, amit én:

"Ezzel azt a látszatot kelti, mintha az ember képes lenne becsületes és igaz módon hozzáállni az Igéhez, ráadásul, ha így tesz, mindenképpen el kell vetnie Noé történetének hitelességét, mert el tudja dönteni, hogy neki inkább igaza van, mint a Bibliának. Egy hitetlen vagy kereső ember írhat ilyet, de egy Istent feltétlen tekintélynek elismerő hívő keresztyén semmiképpen sem."

Ugyan nézzük akkor már meg ismét, mit írtam és mit állítottam, ami ilyen elutasító hangot váltott ki a kedves lelkész testvérből! A hivatkozott bejegyzésemben azt próbáltam fejtegetni, hogy Noé történetének értelmezése etikailag problémás, hiszen egy olyan istenség képét mutatja, aki az egész emberiséget (és az állatokat) fulladásos kínhalálba küldte. Most jön egy kulcskifejezés, amit pontosan így írtam: "Ha ugyanis az özönvíz elbeszélését szó szerinti történelmi eseménynek vesszük...". És akkor még egyszer felhívom a figyelmet: ha szó szerinti történelmi eseménynek vesszük (globális özönvíz), akkor és csak akkor merülhet fel igazán az etikai dilemma véleményem szerint. Ezzel szemben Nagy Dávid számomra érthetetlen módon már úgy fogalmaz, hogy én azt írtam, "mindenképpen el kell vetnie Noé történetének hitelességét". Honnan veszi ezt a zagyvaságot? Hol olvasott ilyesmit tőlem? Ha tovább olvasta volna, amit valójában leírtam, akkor észrevehette volna, hogy rögtön ezután így fogalmaztam: "Ám egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy ezt az utat kell bejárnunk." Tényleg azt veszi ki a szavaimból, hogy én teljes egészében elvetném a bibliai narratívát? Hát valóban nem derül ki Nagy Dávid számára, hogy én annak egyfajta értelmezésével szemben fogalmaztam meg kritikát?

Felhívom rá olvasóim figyelmét, hogy egészen eddig nem érintettük az ujjunk hegyével sem a tulajdonképpeni témát. Istenképekről és az én keresztényi hozzáállásomról volt szó, de a textussal semmit sem törődtünk. A szerző végre mindezen dolgok kivesézése után rátér egy fontos kérdésre, amivel talán kezdenie kellett volna: miről is szólhat az özönvíztörténet? Lévén református lelkészről, vagyis teológiát végzett emberről beszélünk, számomra kissé meglepő volt az a dilemma, amivel ezen a ponton előhozakodott:

"Feltenném a kérdést: Ha nem szó szerint értelmezzük, akkor mi értelme van az egész szakasznak? Talán képletesen kezdett építkezni Noé? "

Nem gúnyolódni akarok, minden indulat nélkül és őszintén mondom, meglepett ez a kérdés. Hát Dávid szerint tényleg semmi értelme nincs egy bibliai szakasznak, ha nem szó szerint értelmezzük? Mindenestül el kell vetnünk Isten Igéjét, amennyiben nem betű szerint kezelünk benne bizonyos perikópákat? A problémám az, hogy itt és most a tisztességes válaszadáshoz, amit meg is érdemelne lelkész testvérem, bele kellene feledkezzek az Őstörténet szövegének műfaji-teológiai elemzésébe, amire nyilvánvalóan semmilyen esélyem sincs. (Ha ő esetleg módot ad erre nekem valamilyen más formában, készségesen állok rendelkezésére!)

A következőkben azt is megtudtam, hogy "meghatározó evangelikál teológusok nem jutottak ilyen következtetésre" (kiemelés tőlem), mint amilyenre általában jutnak azok, akik az Őstörténetet elemzik. Igen, ez valószínű így van. És akkor? Pontosan miben és miért kíván ez érv lenni akármivel szemben is, amit eddig megfogalmaztam? Nem értem... Ezután a következő kirohanást olvashatjuk Nagy Dávid írásában:

"Lényegében a Szentírás tekintélyét igyekszik csorbítani azzal, hogy olyasmit állít: nem elég az Ige, szükség van a történetkritikára, irodalomkritikára, ókortörténetre, mitológiai ismeretekre, és még ki tudja mi másra, hogy „végre” fölfedezzük a több ezer éve rejtett igazságot, hogy (Uram bocsá’) a Biblia téved."

Bevallom itt ismét igen meglepődtem, hogy egy teológus "kollégám" szavait olvasom, aki minden bizonnyal tökéletesen tisztában van vele - hiszen tanulnia kellett - hogy a Bibliát nem lehet jól megérteni a kontextus ismerete hiányában. Kedves Dávid, engedd meg nekem, hogy ismét nagyon félreérthetetlen legyek: igen, úgy gondolom, a Biblia szövegének megértéséhez szükség van az általad felsoroltakra! Azt hiszem nem nekem kell ezt igazolnom, hiszen pofonegyszerű dologról van szó - sokkal inkább neked kellene számot adnod arról, ugyan miért valószínű abban bízni, hogy ismeretek hiányában biblikus kép alakul ki bárkiben a Bibliáról? Ugyancsak rejtélyes előttem miféle "rejtett igazságról" beszél itt Dávid, nomeg hogyan kerül ide ismét a gondolat, hogy a "Biblia téved". Őszintén szólva folyamatosan az az érzésem Dávid cikkét olvasva, mintha saját frusztrációját és aggodalmait - miszerint a Szentírás tévedne - rám kívánná olvasni, vagyis egyfajta módon engem eiszegetál a maga módján. A tisztesség kedvéért hozzáteszem, az a hamis görcsölés, hogy bármi áron betű szerint értelmezendő a Szentírás, mert az adja a hitelességét is, közkeletű téveszme az ultrakonzervatív-fundamentalista (és sok evangelikál) emberek között, ez nem Dávid sajátja, nem ő tehet róla, ő csak egy áldozata ennek, ahogy én is az voltam megboldogult fundamentalista koromban.

Ezután ismét rám terelődik a szó:

"Sytka érvelése, miszerint Noé bibliai elbeszélését nem lehet szó szerint értelmezi, nemcsak hogy gyenge lábakon áll, de egyenesen botránkoztató egy következetes Biblia-olvasó ember számára. Már csak azért is, mert számos alkalommal állnak ki a bibliai szereplők és maga Jézus is az özönvíz történetisége és hitelessége mellett..."

Vagyis ha valaki következetes bibliaolvasó ember (a szerző állításából implicit következik, hogy ugye én nem lehetek az...), akkor egyenesen meg kell botránkozzon rajtam. Hiszen Jézus is kiállt a bibliai történet történetisége mellett... Ehhez csak két megjegyzést fűznék. Egyrészt, meglehet én Jézust sem értem jól, de ha az idézet szakaszt olvasom, sőt Jézus teljes életművét nézem, szerintem Krisztus nem azért beszélt ezekről a dolgokról, hogy az Őstörténet történetiségét bizonygassa a hallgatóinak! Pontosan miből érződik az, hogy Jézusnak olyasféle szándékai lettek volna, hogy hallgatóságának az Ószövetség történeti hitelességét bizonygassa - azaz kiálljon emellé? Ez a jézusi korpusz teljes félreértése, elsiklás a szöveg szándéka mellett. Nem utolsó sorban tipikus felvilágosodás utáni kérdésfelvetés: itt és most minket izgat ennyire a szöveg történetisége, de nem hiszem hogy Krisztust ez foglalkoztatta volna. Másrészt, én nem állítottam, hogy nincs történetisége Noé narratívájának. Én azt állítottam, nem lehet szó szerint venni úgy, ahogy le van írva. Álláspontom egyetlen rövid mondatban - ami hosszabb kifejtést érdemelne -, hogy Noé történelmi szereplő lehetett, a leírtak mögött pedig van vagy lehet történeti valóság. Jelenlegi megértésem szerint a lokális özönvizet valószínűnek tartom, a globálisat kizárom. Miért ír mégis a szöveg globális özönvízről? Nos, itt megint a saját csapdámba lépek bele, hiszen ahogy az Őstörténet műfaji elemzését sem tudom egy válaszcikkben elvégezni, úgy most ezt bemutatni sem leszek képes. (Kivéve, ha erre találunk valamiféle más módot...) Summa sumárum: a szerző megint mellé(m)beszél. 

Lássuk a végét is:

"Sajnos azt kell mondani, ezek alapján egyértelmű, hogy Sytka saját maga végez eiszegézist/belemagyarázást az Igébe, mégpedig úgy, hogy segítségül hívja az evolúció korántsem tényszerű elméletét, anakronisztikus módon más népek mítoszait, saját etikai dilemmáit, és a kreacionista teológusokkal szembeni vélt vagy valós előítéleteit."

Hogy a kotyvalék teljes legyen, az eddig megfogalmazott értelmetlen kritikák mellé most még az evolúcióelmélet is idekeveredik, amiről én a cikkben egy szót sem ejtettem. Az újfent nagyon-nagyon meglep, hogy Nagy Dávid anakronisztikusnak(!) tartja más népek mítoszainak témába emelését. Ez egészen elképesztő gondolat, hiszen köztudott és világos, hogy minden nép mítoszokat alkotott a bronzkorban és utána is. Izrael nem légüres térben élt, hanem olyan valóságban, ahol egymás után keletkeztek és hagyományozódtak a mítoszok. Ezt teljesen figyelmen kívül hagyni olyan léptékű hiba, amit szerintem egy teológus nem engedhet meg magának, ha tényleg szeretné megérteni a Biblia világát és nem utolsó sorban, a szövegét is.

Befejezésül vessünk még egy pillantást arra, amit Dávid egyfajta konklúzióként vagy summaként leír az én cikkemmel kapcsolatos kritikája végére - azt sugallva ezzel, mintha nekem ilyesféle szándékaim lennének:

"Valójában az a rossz üzenet a szekuláris ember felé, ha maguk a keresztyének mondják azt, hogy a mi Bibliánk nem megbízható, és az özönvíz története is csak egy mítosz. "

A mondatok tényleges tartalmával egyetértek. Szerintem is rossz üzenet azt sugallni, különösen is keresztényként, hogy a Biblia nem megbízható és az özönvíztörténet is csak egy mítosz. Nem világos azonban, ezt miért éppen nekem mondja, hiszen ha Dávid kicsit is közelebbről ismerne (amit nem tesz meg - hanem csak távolról kifakad velem szemben), tudhatná, hogy pontosan én vagyok az, aki a megbízható szót szereti a Bibliára alkalmazni. Számomra a "tévedhetetlen" és "tökéletes" kifejezések inkább zavart keltőek és magyarázkodásra kényszerítőek, ezért a megbízható szót szoktam használni helyettük. A "csak mítosz" megjegyzése kapcsán végül azt üzenném, hogy érdemes lehet ennek a kérdésnek is utánajárnia. A mítosz teljesen félreértett és jogtalanul alulbecsült irodalmi műfaj lett mára, ami nem a hazugságot és mellébeszélést takarja (miként az utca embere hiszi), hanem a maga belső logikája szerint működő, és bizony szívet melengetni is képes, üzenethordozó konténer. No de ez már egy másik bejegyzés témája lehetne.

Nagyon elfáradtam, többet ilyet nem teszek. :-)

Tovább

A Mindenható megbánásai

"Megbánta Isten..." - így kezdődik a Biblia egyik legnehezebben érthető kijelentése, hiszen egy mindenható esetében kézenfekvőnek tűnik, hogy nem gondolhatja meg magát. A kérdés szerintem izgalmas, és persze ismét csak olyan, hogy teljes egészében nem válaszolható meg - de jó közelítéseink azért vannak hozzá...

Ha őszinték vagyunk, léteznek olyan jelzők a Szentírásban, amiket nem szívesen emlegetünk Istennel kapcsolatban. Furcsán hangzik, hogy Isten féltékeny vagy éppen bosszúálló, esetleg valakiket gyűlöl. Nem azt mondom, hogy az ilyen címkékre nincs magyarázat, csupán azt, hogy szokatlanok és rágósabb falatok a szerető, kegyelmes, igazságos vagy mondjuk a hatalmas jelzőkhöz képest. Az olyan Isten pedig, aki megbán valamit és változtat egy korábbi döntésén, meglehetősen furcsa elképzelés. Balogh Csaba írt erről egy kiváló tanulmányt, melyben ezen a ponton egy holland professzorra hivatkozik, aki az Istennel kapcsolatos különös képzeteket egy cím alatt így foglalta össze saját tanulmányában:

"Isten árnyoldalai az Ószövetségben."

Hát igen, frappáns megfogalmazás. Hogyan kell elképzelni egy megbánó Istent? Miként létezhet, hogy egy mindenható és tökéletes Lény bármilyen értelemben is megbánja egy korábbi döntését - ahogy azt például a következő két versben olvassuk, melyek látszólag homlokegyenest ellentmondanak egymásnak:

"Megbántam, hogy királlyá tettem Sault." (1Sám 15,11)

"Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit." (1Sám 15,29)

Kálvin azt írta, hogy itt akkomodációról van szó, azaz Isten alkalmazkodik az emberi gondolkodásmódhoz, vagyis az emberi olvasók kedvéért használ olyan fogalmakat, melyeken keresztül jobban képesek vagyunk megérteni, milyen érzelmeket élhetett át Isten. Ez a vélemény azonban problémás, ha megnézzük az előbb említett két verset. Eszerint ugyanis csak az 1Sám 15,11 lenne a "hozzánk alkalmazkodó" ige - de milyen alapon abszolutizáljuk az 1Sám 15,29-et? Milyen kritérium alapján lehet eldönteni, hogy az egyik az akkomodáció miatt ilyen, de a másik az szó szerint értendő igazságot jelent ki?

A héber náham (megbán) ige ráadásul az angol és német bibliafordításokban még problémásabbnak tűnik, mert a "repentance" és "Reue" szavakkal adják vissza - ezek pedig sokkal negatívabb töltetűek a magyar megbánáshoz képest. Az ilyesféle megbánás ugyanis egy elkövetett gonosz miatti sajnálkozásra utal, ami nehezen képzelhető el egy mindenható Isten esetében. Persze Isten megbánására sokszor pontosabb a bánkódás kifejezés, azaz egyféle szomorúság, amivel emberként is könnyen tudunk azonosulni. Ám ettől a kérdés még kérdés marad: valamit megbánni és ettől kezdve másként csinálni nem tűnik isteni dolognak - szokatlan tett, hogy Jahve felülvizsgálja a saját döntéseit. Azt várnánk el egy Mindenható esetében, hogy mindig következetesen cselekedjen és sose kelljen új utakat találnia a maga számára.

Anélkül, hogy megmagyaráznám mit is jelent Isten megbánása, két érdekes jelenségre hívom fel a figyelmet vele kapcsolatban, amelyek megragadták a fantáziámat. Az egyik, hogy Isten megbánásai gyengítik azt a képet, miszerint egy végletekig determinált valóságban élünk. Ahogy a fentebb említett Balogh Csaba fogalmaz, Isten és ember kapcsolatában a jövő bizonyos értelemben részleteiben nyitott marad - ebben a nyitott jövőben pedig mozgástér kínálkozik Isten szabadsága és az ember felelőssége számára:

"Ezek a szövegek is azt sugallják, hogy Isten nem egy előre elhatározott és megváltoztathatatlan terv szerint cselekszik, hanem a jövőt nyitva hagyja és az ember reakciójának (megtérés) vagy egy közbenjáró igaz ember imádságának a függvényében alakítja azt."

A másik érdekesség, hogy az isteni megbánás mindig szoros kapcsolatban van az emberek bűneivel. Másként fogalmazva - és ez a jó hír a keresztényeknek - az istenfélő embert Jahve megbánása soha nem érinti negatív értelemben! Ebben pedig szerintem lehet egy fontos üzenetet találni: ha azt akarod, hogy Isten "kiszámítható maradjon" számodra (tudom, ez ebben a formában igencsak pontosítandó kifejezés), illetve következetesen cselekedjen, akkor maradj mellette. Ugyanez ellenkező előjellel azt is jelenti, hogy Isten olyanokkal szemben lesz kiszámíthatatlan és idegen, akik eltérnek az általa adott mércétől. Ezzel persze korántsem magyaráztam meg az isteni megbánás mikéntjét - javaslom, olvassátok el inkább ide kattintva a többször emlegetett tanulmányt!

Tovább

Eltenni Mózest láb alól?

Vannak a Bibliában nehezen érthető szakaszok, és vannak egyenesen furcsának nevezhetőek is. Az Exodus könyvében szereplő kicsi epizód, amelyben Jahve egyszercsak rátámad legjobb szolgájára, az éppen akkor frissen misszióba küldött Mózesre, hogy megölje őt, egyszerre kimeríti mindkét kategóriát: csaknem érthetetlen és furcsa. Ráadásul mintha lenne benne egy kis felszabadításteológiai üzenet is...

Az elmúlt egy évben hárman botlottak belém, és többnyire ehhez hasonlóan szegezték nekem a kérdést: "te teológus vagy, akkor mond meg nekem, minek akarta Isten legyilkolni Mózest?". Szégyen és gyalázat, de az első pillanatokban azt sem tudtam mire gondolnak ezek a nagyon kedves testvérek. Ez mindazonáltal annyit elárulhat, hogy egy egyébként nem eget-földet rengetően fontos szakaszról van szó. Ugyan minek akarná Jahve likvidálni az egész zsidó nép nagy, ószövetségi szabadítóját? Hol ír ilyesmiről a Szentírás? Aztán persze beugrott ez a furcsa perikópa, ami az Exodus könyve elején olvasható mindössze három versben (dőlt betű és kérdőjel tőlem):

Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az Úr (Mózesre), és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának(?) az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor eltávozott tőle az Úr. Cippóra akkor a körülmetélés miatt nevezte így Mózest: Véren szerzett vőlegény. (Ex 4,24-26)

A textust számos rejtély övezi. Sok kommentár magával a szöveggel sem tud mihez kezdeni, és egyes fordításokból - sőt, állítólag magából a héber szövegből sem - világos, hogy kit metéltek körül: Mózest vagy a fiát? Sőt, Coats arra is felhívja a figyelmet, hogy a maszoréta szövegben se konkrét név, se utalás nincs a hímnemű támadási célpont azonosítására. Mindenesetre a szír fordítás Mózes nevét is beillesztette a szöveg elejére, hogy legalább az legyen egyértelmű, Isten őt támadta meg és kívánta megölni, amiben egyébként a legtöbb teoretikus egyetért.

Ez persze még nem magyaráz meg semmit. A legnagyobb zavart ugyanis mind közül maga a támadás ténye okozza, különösen a kontextus értelmében. Csaknem megrendíthetetlen írásmagyarázati alapelv, hogy egy történet exegézisekor a tágabb szövegösszefüggést is meg kell nézni a jobb megértés érdekében, ám itt a közvetlen szövegkörnyezet átgondolása inkább csak növelheti az értetlenséget. Eszerint azt olvassuk, hogy Jahve kiválasztotta magának Mózest, ráadásul mindez nagy nehezen és hosszas rábeszélés során történt (amelyben Istent nem zavarta, hogy Mózes vitatkozik vele!) végül pedig sikeresen megegyeztek a nagy küldetésben. És akkor a tárgyalások után Jahve hirtelen rátámad frissen kijelölt szolgájára, hogy legyilkolja a neki adott küldetés megkezdése előtt.

Nehezen érthető fordulat ez, amely egyébként a fenti három vers utáni történésekbe is csak erősebb magyarázkodással illeszthető. (Természetesen erről is olvastam próbálkozásokat.) Egyesek szerint Mózes elmulasztotta körülmetélni a saját fiát, a történet pedig a körülmetélkedés halálos komolyságának aláhúzása miatt került a Bibliába, mutatva hogy még a legnagyobb ószövetségi figurával sem kivételezett ebben a dologban Isten. Mások szerint maga Mózes nem volt körülmetélve (lévén Egyiptomban nőtt fel), márpedig nagy küldetését nem kezdhette úgy el a zsidó nép körében, hogy éppen a szövetség jele hiányzott a testéről. Fia helyettes körülmetélése azonban lecsillapította Jahve haragját - mondja Wellhausen. 

Ezeket a többnyire keresztény exegétáktól származó teóriákat a zsidó írásmagyarázók nem igazán preferálják, mitöbb kicsit sértőnek is érzik azt feltételezni, hogy éppen Mózes, a valaha élt talán legnagyobb figura a judaizmusban ne járt volna el szabályosan önmaga körülmetélése ügyében. Hertz főrabbi szerint Mózes megtámadását úgy kell helyesen érteni, hogy valamiféle súlyos betegségbe esett, ami fia körülmetélésének elhalasztása miatt érte utol. S mivel az archaikus zsidó felfogás szerint mind a jó, mind a rossz dolgok Istentől származnak, így ezt a betegséget is "Isten nyakába varrta" a szerző.

Nos, az ószövetségesek többségi véleménye szerint itt valóban egy igen régi történetről lehet szó, amit egyébként talán az olyan apróságok is mutathatnak, hogy Cipóra egy kovakövet (cór) használ eszközként a körülmetélés elvégzéséhez, valamint a vérjegyes kifejezés is, ami egy ősi midiánita szófordulatnak tűnik. Mindenesetre a kontextustól elég idegen történet az ősi elemeken túl arra utalhat, hogy később ideszerkesztett perikópával van dolgunk, ami azonban határozottan része a kánonnak. Ez a tény legalábbis kérdésként állhat előttünk: miért beszéli el a Biblia ezt a kis epizódot? Ahogy egy ismerősöm fogalmazott: ez is egyike azon történeteknek, amelyek nélkül a Szentírás jól meglenne magában. Ám mégis benne maradt. Miért? Ha nem is értjük pontosan a narratívát, kiolvashatunk-e belőle azért valamiféle üzenetet?

Nos, erre van egy felelet, vagy inkább egy ötlet, ha úgy tetszik. Ezt persze óvatosan tárom fel, miközben ismét szeretném nyomatékosítani: nincs biztos és végleges válasz erre az egészre. Ám nagyon érdekesnek találom Dr. Thomas Römer meglátását (amihez hasonlót fogalmazott meg Exodus-kommentárjában Carol Meyers is), miszerint az igazán biztos és világosan érthető tény a narratívában az, hogy a krízishelyzetet egy nő oldotta meg. Természetesen Cipóráról van szó. Ezt a gondolatot csak aláhúzza és tovább fokozza az a tény, hogy az Exodus könyve elejétől számolva ez már a harmadik eset, amikor egy nő menti meg Mózes életét az őt fenyegető veszélytől. Először a Mózes születésénél bábáskodó bábák segítenek rajta, majd a Fáraó leánya veszi gondjaiba a vízen úszó csecsemőt, most pedig Cipóra a megmenekülés kulcsa. Úgy tűnik tehát, hogy Izrael nagy szabadítójának puszta életét három ízben is hölgyek oltalmazzák a természeti erők (a Nílus vize), a Fáraó gonoszsága és még Jahve támadása ellenében is. Hogy ez most tudatos, búvópatakként meghúzódó koncepció a szövegben, ami a hölgyek fontosságára kíván egyfajta látens teológiai rétegként rámutatni, vagy csak egy ötletes spekulációja néhány írásmagyarázónak, azt döntse el az olvasó. Mindenesetre én érdekesnek találom.

És persze újfent kapunk egy ősi megerősítést arról, hogy mindig a nők állnak a dolgok hátterében. :-)

Tovább

A víz, az Úr... - perspektívaváltás az özönvíz közepén

Aki figyelemmel kíséri írásaimat, talán észrevette, hogy a bibliai özönvíz-narratívától legalább két éve nem tudok szabadulni. Míg a színes képeskönyvekben egyfajta látványos és kedves sztoriként ábrázolják Noé és az állatkák kalandos történetét, szerintem ez a Szentírás egyik legbrutálisabb perikópája. Rövid sorozatot is írtam már tépelődéseimről itt a blogban (ennek első részét itt találhatod). De mi van, ha más perspektívából szemlélve egészen másként hat ez a nehéz történet?

Az igazán népszerű magyarázatot ismerjük: az özönvíztörténet hátterében egy dühös Isten áll, aki tombolásában elpusztította a gonosz világot, benne minden élővel, míg végül Noé egy áldozattal le nem csillapította haragját. Isten tehát végül "lenyugodott" és elégedetten magába szívta az áldozati illatot. Ezután még azt is megígérte, hogy több ilyen pusztítást nem visz véghez az emberiség történetében. Érdekes módon, a dühös és pusztító istenség képzete mellett ennek tökéletes ellenpólusáról is sokat lehet hallani, amikor valaki az özönvízben Isten végtelen kegyelmét véli felfedezni. Meghaltak sokan, ez igaz, de hát milyen fantasztikus - szól az értelmezés -, hogy Isten megmentette a mindenki által kigúnyolt Noét és családját!

Akkor ez most fegyelmezés vagy kegyelmezés?

Eltekintve a globális özönvíz történeti realitását övező vitáktól, ha valaki lelki szemei elé képzel egy ekkora katasztrófát, az már a képzelet szintjén is vérfagyasztó lehet. Az iszonyatos tragédia árnyékában már-már abszurdnak tetszik bármiféle szempontból is örömet érezni. Dér Katalin nálam jobban fején találta a szöget frissen megjelent könyvében:

Cinikus dolog kijelenteni - mégis eleget halljuk prédikációkban a templomok szószékeiről -, hogy a vízözön kegyelem, kegyelmi tett volt, csak mert volt nyolc túlélője, akik, úgymond, a mi elődeink. Mintha a világháborút, a Gulágot, a holokausztot tartanánk örömteli eseménynek, csak mert voltak túlélőik. Önmagában a vízözön nem kegyelem volt, hanem tragédia, brutális isteni büntetés, a szerző mégis úgy írja le, hogy a sorok között a mélyben, titokzatos búvópatakként végighúzódik rajta a kegyelem.

Képletszerűen tehát a vízözön nem más, mint egy rakás ítélet + a háttérben megbúvó kevés kegyelem. Ám ha ez igaz, akkor vajon eredményt hirdethetünk és mondhatjuk azt, hogy a fenti két szélsőséges szemléletmód szerint az első a helyes? Mondjuk mostantól azt, hogy az özönvíz története egy dühös Isten ámokfutása, aki rájött saját teremtésének csődjére, és félelmetes indulatában lesöpört mindent az asztalról?

A válasz egy így feltett kérdésre szerintem csakis a nem lehet. Az özönvíztörténetben ugyanis annyira lefoglal bennünket maga a tragédia, az egész világ szenvedése, az élet pusztulása, hogy talán egyáltalán nem fordítunk figyelmet Isten szenvedésére és jellemére. Nekünk az özönvíz főként Noéról, a bárkáról, az állatokról, a sok vízről és a szivárványról szól, pedig lehet, hogy perspektívaváltásra lenne szükség. Lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy mindez ítélet vagy kegyelem, hanem valami teljesen más, ami Isten és az ember személyéhez kapcsolódik.

Miért gondolom ezt? Többek között azért, mert maga a szöveg sem ír arról, hogy Isten tele lett volna méreggel és dühében pusztította el a világot. Ha érzelmi okokat keresünk Isten tettének mozgatórugóiként, akkor a textus alapján sokkal inkább a csalódottságot, a szomorkodást és a bánkódást jelölhetnénk meg. Isten egy pillanatra sem leli örömét a történtek miatt, és nem is kívánja "kitombolni" magát. Sőt, az erőszak és pusztítás a történetben inkább az emberiséghez kapcsolódik, mely miatt a föld "telve volt gonoszsággal" (Gen 6,11). Míg mi alapvetően úgy értelmezzük, hogy Isten az erőszakos és az emberek szenvednek az Ő ítélete miatt, mintha a Biblia éppen ennek az ellenkezőjét írná le: az emberek erőszakosak, és Isten szenved emiatt. Szerintem helyesen írja ezen a ponton az ószövetséges Jerome F. D. Creach, hogy népszerű az élet megsemmisítésének metódusát egyszerűen temérdek zubogó vízként elképzelni, ám valójában a narratíva ennél többet kíván mondani: ami ebben a mérhetetlen pusztulásban történik, az gyakorlatilag a teremtés aktusának inverze, mondhatni "fordított teremtés". A visszaszorított vizek előtörnek és elborítják a szárazföldet (éppen ellenkezőleg, mint ahogy a teremtéskor történt), valamint a lenti vizektől elválasztott fenti vizek is leszakadnak, míg végül a világ visszahull a káoszba, amelyből kiemelkedett.

Ami magánál a pusztulásnál is érdekesebb számomra, az Isten "jellemfejlődése". Félve írom le ezt a szót, hiszen csaknem kikezdhetetlen dogmatikai tétel, hogy Isten változhatatlan. Tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. És mégis úgy tűnik, mintha a szöveg szerzőjét izgatta volna az a kérdés, hogy  valóban rendíthetetlen-e Isten minden döntésében. Vajon képes megváltoztatni Isten az álláspontját? Képes magára hagyni azt a világot, amit maga alkotott? Ha ezeket a kérdéseket tartjuk szem előtt, amit talán Izrael is, amikor leírta ezt a sztorit, az csaknem filozofikus felvetésekhez vezethet. Istent annyira monolit, változatlan és "műanyag" darabnak képzeljük, hogy emiatt nagyon nehezünkre esik elképzelni az ellenkezőjét: hogy Isten dinamika, személyiség, aki folytonos mozgásban van. Az özönvíz történetéből éppen az derül ki, hogy Isten nem érzéketlen, hanem véleménye formálható és formálódik is. Éppen az emberről jelenti ki a szöveg a vízözön előtt és a vízözön után is, hogy "gonosz a szíve minden gondolata" (Gen 6,5 és 8,21). Az ember az, aki a pusztítás után lényegileg semmit sem változott. Mi értelme volt akkor az egész "özönvizesdinek", ha az ember ugyanolyan maradt? Nos, a provokatív válasz úgy szól, hogy bár mi emberek nem változtunk, de Isten hozzáállása megváltozott. A történet elején Isten megbánja, hogy embert teremtett, a végén pedig Noé áldozatának hatására úgy dönt, mostantól mégsem pusztítja el. Mintha az egész katasztrófa mondanivalója erről szólna: a kiszámíthatatlanul viselkedő ember valójában nagyon is kiszámítható, és változatlanul gonosz marad, míg a kiszámíthatónak tartott és változatlannak tűnő Isten valójában nagyon is kiszámíthatatlan, és még arra is hajlik, hogy meggondolja magát.

Mindez persze meglehetősen bicskanyitogató magyarázat lehet egyeseknek - minél inkább merevnek képzelik Istent, annál nagyobb ellenkezést válthat ki az ilyesfajta okoskodás. Ám úgy tűnik, Izrael feltette ezt a kérdést magának és meg is adott rá egyfajta választ. Brueggemann megkapóan ezt mondja erről:

Egy ilyen merész feltételezés problematikus lehet minden olyan statikus teológiai látásmód számára, amely azt akarja kifejezni, hogy Isten mindig megjósolhatóan ugyanúgy cselekszik.

Érdemes azt is megemlíteni, hogy a kegyelem kifejezés is ebben a történetben fordul elő először az egész Bibliában. Ez lehet talán az a kis búvópatak, ami a sok zúduló víz alatt azért biztató módon meghúzódik....

Tovább

Kenyér és utána cirkusz?

Egy érdekes magyarázatkísérletre bukkantam, mely Jézus "kenyérszaporítós csodájának" történeti hitelességéhez kötődik - egyfajta apologetikai eszmefuttatásnak is tekinthetjük. Az érvet Kereszty Rókus és Puskás Attila katolikus teológusok fejtik ki röviden, igencsak nagyformátumú könyvükben. Most más tollával fogok ékeskedni.

Azt hiszem jogosan nevezhetjük figyelemreméltónak, ha egy textus mind a négy evangéliumban olvasható. Nos, Jézus kenyérszaporítással kapcsolatos csodája éppen ilyen sztori - Máté és Márk esetében ráadásul több verziót is találunk(?), ráadásul a történet egy meglepő fordulattal zárul:

"És (Jézus) azonnal arra kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és menjenek át előre a túlsó partra Betszaida felé, amíg ő elbocsátja a tömeget."
(Mk 6,45 és Mt 14,22)

A kérés meglehetősen meghökkentő Jézus részéről. Miért is akarta ilyen váratlanul és nagy lendülettel "leválasztani" tanítványait a jóllakott emberektől? János evangéliumának változata mintha válaszolna erre, amikor leírja, hogy az emberek a kenyérszaporítás csodáját látva hogyan reagáltak:

"Ekkor Jézus tudva, hogy majd odajönnek és megragadják, hogy királlyá tegyék, ismét eltávozott egy hegyre, de csak ő egyedül" (Jn 6,14-15)

A szerzőpáros elképzelése szerint Krisztus - akarata ellenére - egyfajta messiási felkelést szított fel, és az ettől való "menekülés" érdekében távozott sietve tanítványaival a helyszínről. Ez egyébként arra is magyarázat lehet, hogy miért éppen a kenyérszaporítás után követelik tőle a farizeusok, hogy akkor legyen szíves csodával bizonyítani messiási mivoltát.

Ahogy De la Potterie megjegyzi, nem lehet azonban egyszerre állítani a pusztai felkelés történetiségét és a kenyérszaporítás legendaszerűségét. Ezt ugyanis sok mai történész megkísérli, és valahogy úgy képzeli a szituációt, hogy a történelmi "tények" szerint a jámbor tömeg tagjai Jézus példája alapján megosztották egymással az ennivalójukat. Ám nem valószínű, hogy egy ilyen köznapi dolog drasztikusan lázba hozta volna a tömeget, ami elől menekülni kellett. Egy kis kempingezés és majszolgatás kevésnek tűnik ehhez. Ugyanakkor egy valódi kenyérszaporítás kiválthatott olyan rajongásig fokozott reakciókat, melyek egyfajta messiási felkelés hangulatát árasztották. Az a hit ugyanis, hogy a Messiás lesz az "új Mózes" azzal a hiedelemmel is párosult, hogy valamiképpen megújítja a pusztai manna csodáját. (Erre például a 2Báruch nevű apokrif iratban történik is utalás!) Tehát a valódi kenyérszaporítás több szempontból is illik a képbe, míg egy teljesen legendaszerű elképzelés kevésbé - szól az érvelés. Kenyér és cirkusz, mégpedig rögtön egymás után: ezt akarhatta a nép - és ezt nem akarhatta Jézus, stábjával együtt.

Nyilván járathatjuk az agyunkat más alternatívákon is. Mindenesetre frappánsnak találtam Kereszty és Puskás felvetését, ami a kortörténet általános ismeretébe is beleillik, amit a Messiásvárásról tudunk.

Tovább

Pál esete a szűzlányokkal

Az első korinthusi levél hetedik részében van valami, ami sok szempontból kritikus gondolatok feltevésére ösztönzi az embert. Pál többnyire a házasságról, a párkapcsolatról, az elkötelezett és még nem elkötelezett nőkről beszél, s bár igyekszik óvatosan fogalmazni, őszintén szólva olyan érzésem van, hogy túllőtt a célon.

Most talán sokan meglepődtek. Hogyan írhatok ilyesmit Pálról? Az apostolok legnagyobbjáról, aki radikálisan megtért, bejárta a fél világot, korának egyik legjobb egyetemét végezte, három kultúrában is - zsidó, római, hellén - otthon érezte magát. Veréseket, üldözéseket szenvedett a hite miatt, végül mártírként halt meg, s nem utolsó sorban letett tizenhárom mértékadó levelet az asztalra, melyek milliókat ihlettek gondolatokra. Egy ilyen ember előtt fejet hajtani szokás, nem kérdőre vonni.

Pedig nem akarom én bántani Pált, hogyan is akarnám? Gúny nélkül mondom, hogy ő egy megérdemelten magasra emelt idol, egy popsztár a kereszténységben, akinek szépen ragyog a fénye, s nem is érdemtelenül. De éppen ezért esik talán nehezünkre emlékeztetni magunkat, hogy Pál is ember volt. Emberként pedig akadtak botlásai, rossz döntései, nemcsak megtérése előtt, hanem utána is. A fentebb említett első korinthusi levélben valami olyat ír, amit nem tudok megemészteni.

Pál azt mondja a még házasság előtt álló, minden bizonnyal szűz lányoknak (akik adott esetben megszakították jegyességüket), hogy jobban teszik, ha nem is mennek férjhez. Úgy összességében, ha az ember végigolvassa ezt a szakaszt, egyértelműen olyan hangulatot áraszt, ami arról szól, a házasság helyett jobb ha egyedül van az ember, sőt ezt választva jár el helyesebben. Természetesen Pál nem volt a házasság ellen, erről szó sincsen. Ettől függetlenül nem túl kedves megjegyzés részéről már az sem, hogy megnyugtatja a házasulandót: "nem követ el bűnt", aki házasságot akar kötni. Már miért követne? Miért van szükség ilyen megjegyzésekre?

Nos, számomra félreérthetetlennek tűnik, hogy Pál egyedüllétet szorgalmazó tanácsa eszkatológiai észjárásában gyökerezik. Az idő "összetorlódott" (ahogy a görög szöveg szüsztelló igéje írja szenvedő alakban), eltűnik "a világ arculata", azaz küszöbön áll a világvége, ismét eljön Jézus és lezár mindent. Egy ilyen vészterhes pillanatban, mely igencsak közel van, nem érdemes házasodni és családot alapítani.

Ugye mindannyian tudjuk: Pál apostol tévedett, hiszen Jézus nem tért vissza. Ne varrjuk ezt egyedül az ő nyakába, hiszen a felfokozott eszkatológiai várakozás általános jellemző volt abban a korban. Nos, általában ez az a pillanat, amikor a magyarázók jó része felhívja a figyelmet arra, hogy Pál kihangsúlyozta: amit mond, nem az Úr parancsa, hanem az ő személyes tanácsa. Ezt írja:

"A szüzeket illetően nincs külön parancsom az Úrtól, tanácsot azonban adok, mint olyan, aki az Úr irgalma folytán hitelt érdemel." (1Kor 7,25)

Ez a megállapítás mintha valamennyire tompítaná Pál balul elsült megjegyzését. De vajon mennyire tompítja?

Azt kell mondjam, a kommentátorok egy része ezen a ponton meglehetősen zavarba ejtő elmélkedésbe keveredik. Egyesek felhívják a figyelmet arra, hogy Pál állítása, miszerint "nincs parancsa az Úrtól" csupán azt jelenti, hogy Jézus nem hagyott hátra semmiféle utasítást erre a helyzetre. Ettől függetlenül a Pál által adott tanács nem szimpla emberi szó, hanem Istentől ihletett, hiszen amit tanácsol, az "Úr irgalma folytán hitelt érdemel". Így véli MacDonald vagy éppen Orr és Walther, míg Schrage azt is hozzáteszi, hogy az "apostol tanácsa nem csak annyit nyom a latban, mint a többi keresztyéné". Úgy tűnik tehát, a kommentátorok egy része úgy gondolja, Pál eszkatológiai megjegyzése magától Istentől jön. Bevallom, furcsa ezt így átgondolni, hiszen ez azt jelentené, hogy maga Isten bátorított embereket saját, be nem következett közeli visszatérése kapcsán az egyedüllétre. Ennek semmi értelme nincs, de a fent említett kommentátorok ezt valahogy nem vették észre.

A másik lehetőség, hogy itt Pál tényleg arra gondol, hogy óvatosan kell fogalmaznia, mert maga Isten nem parancsolta neki, hogy ezt mondja. Azon túl, hogy ez felvet egy-egy érdekes kérdést a szöveg ihletettségével kapcsolatban, egy másik dilemmához is elvezet. Amennyiben Pál tudatában volt annak, hogy nem Isten kéri tőle, hogy ezt a "jótanácsot" adja a házasságban még nem élő szüzeknek, ám mégis tekintéllyel tanította őket, az tönkretehette emberek életét. Vajon mit mondanék annak az időközben megöregedett lánynak, aki mondjuk az én tekintélyes, apostoli szavamra nem ment volna férjhez, mert elhiszi nekem, hogy közel a vég?

Prior, Bruce és más magyarázók megpróbálkoznak még egy lehetőséggel. Ők valahogy úgy látják, Pál igazából nem is Jézus második visszajövetelére gondol, hanem a korinthusiakat érintő keresztényüldözésekre, illetve valami olyan körülményre, amiről mi semmit sem tudunk. Bevallom őszintén, ezt igen erőltetett magyarázatnak érzem: hogyan számolhatunk valamivel, amiről a kommentátor saját bevallása szerint sem tudhatunk semmit? Vajon amikor Pál úgy fogalmaz, hogy az idő feltorlódott, és e világ arca elmúlik, akkor valamilyen ismeretlen lokális problémára utal? Nekem ez életszerűtlennek tűnik, különösen annak fényében, amit az első egyház felfokozott apokaliptikus látásmódjáról tudunk.

Összefoglalva mindezt, valójában két út tűnik járhatónak: az első szerint Pál szavai - noha Jézus nem hagyott hátra parancsot ebben a kérdésben - Istentől ihletettek. Ezt nehéz elfogadni, mert Isten nem tévedhet és nem bátoríthat egyedüllétre Jézus közelgő visszatérése miatt, noha tudja, hogy az nem következik be. A másik út járhatóbbnak tűnik: itt Pál véleményét olvassuk. Ebben az esetben viszont felvethető a kérdés, hogy miképpen viszonyuljunk a szöveg ihletettségéhez, illetve ha Pál esetleg tévedett ebben a kérdésben, mi a garancia arra, hogy nem tévedett másban?

Tudom, ez egy provokatív elágazás. Nem a megbotránkoztatás a célom, hanem az igazság keresése. Kíváncsi vagyok a véleményeitekre: hátha van valami, amire nem gondoltam, vagy amit rosszul értettem meg.

Tovább

A hatnapos teremtés művészi kompozíciója

Lassan már lerágott almacsutkának érzem, ha leírom: a teremtés hat napjának szó szerintisége vitatott kérdés a keresztény teológiában. Nem kívánok hosszas elemezgetésbe belefutni korszakokról, réselméletről és más teóriákról, inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a hatnapos kreacionizmus és az irodalmi értelmezés ebben a dologban legalábbis egyetért: a hat napot szó szerint hat napnak kell venni.

A két felfogás barátsága azonban ezen a ponton véget is ért. Míg a hatnapos kreacionisták alapvetően történelmi kronológiaként kezelik a szöveg hat napos leírását (azaz kis túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten vasárnap "nekiállt világot teremteni", majd szombatig azt befejezte), addig az irodalmi értelmezést követők irodalmi szerkezetként látják a hat napot - még akkor is, ha a kozmogenezis sorrendje egybeeshet mindkét álláspont felfogásával. Utóbbi csoport a szöveg szimmetriájára hivatkozik - és szerintem nekik van igazuk. Miről van szó?

Képzelje el az olvasó, hogy építkezésbe fog: egy családi házat szeretne felhúzni frissen vásárolt telkén. A ház alapja már le van rakva, most tartunk a ház tulajdonképpeni kivitelezésénél. Hogyan fogunk eljárni? Nyilvánvaló, hogy először felhúzzuk a falakat, kialakítjuk a ház szerkezetét, a szobákat, aljzatbetonozást végzünk, szerelvényezünk, festünk, hideg- és melegburkolatokkal látjuk el az épületet. És ha mindennel végeztünk, csak ezután jöhetnek a bútorok, szekrények, polcok, lakberendezési tárgyak. Igen, ezek a lépések időben is követik egymást, alapvetően azonban logikai sorrendet takarnak, a kivitelezés metódusát tárják elénk. Nem azért nem csináljuk másként, mert időben ez lehetetlen lenne. Azért teszünk így, mert másként nem lenne logikus házat építeni. Úgy is fogalmazhatunk: elsőként kialakítjuk a tereket, megalkotjuk az élethez szükséges kereteket (szobáinkat), majd ezeket a kialakított tereket feltöltjük elemekkel.

A Genezis teremtésleírása pontosan ilyen szimmetrikusnak tűnik. Hat napról beszélünk, melyből az első három napot joggal nevezhetnénk a "szétválasztás műve" jelzővel, míg a második három nap a "benépesítés műve" nevet kaphatná. A teremtés hat napja tehát valahogy így alakul:

Első nap: világosság és sötétség
Második nap: égbolt, alsó és felső vizek
Harmadik nap: szárazföld és tenger, növények
Negyedik nap: égitestek elhelyezése
Ötödik nap: tengeri állatok, madarak elhelyezése
Hatodik nap: szárazföldi állatok, ember

Színekkel próbáltam jelölni az egymással összetartozó napokat. Az irodalmi értelmezés szerint tehát Isten először - ahogy egy ház építésénél mi is eljárunk - megalkotja a tereket, a kereteket, majd később betölti azokat teremtett dolgokkal. Az első naphoz az égbolti szférák tartoznak, amihez a negyedik napi elemek, az égbolt elemei tartoznak. A második nap a vizekről szól, amihez az ötödik nap elemei illeszkednek. Végül a harmadik nap a szárazföldre összpontosít, melyhez a szárazföldi élet való. Isten "bebútorozza" a teremtett világot és kulcsrakészen átadja a saját képére és hasonlatosságára teremtett alkotásának: az embernek.

Ez az irodalmi keret több szempontból is jobb a hatnapos kreacionizmushoz képest. Mindenekelőtt olyan szimmetriára hívja fel a figyelmet, mely nem erőltetett, hanem természetes módon következik a szöveg szerkezetéből. Ahogy Blocher írja, a fenti szerkezetben "nem okoznak értelmezésbeli nehézséget" a két teremtéselbeszélés (Gen 1 és 2) közötti sorrendbeli eltérések sem. Végül nem kell felesleges tudományos spekulációkba és magyarázatokba bonyolódni az égitestek teremtésével kapcsolatban: bár a kreacionizmus megteszi ezt, az irodalmi értelmezési keretben ez szükségtelen. A Napnak a negyedik nap "rublikájában" kell szerepelnie, mert a fenti szerkezetben nem is lehet máshol! Ez azonban irodalmi elrendezés és nem tudományos, melyben a sorrend kötöttsége magából a kompozícióból következik.

Blocher józanul felhívja a figyelmet, hogy az irodalmi értelmezést nem szabad azért elfogadnunk, mert kényelmes: mellette voksolni akkor tisztességes, ha maga a szöveg kínálja ezt a lehetőséget. A szöveg pedig bizony ezt kínálja. Bevallom őszintén, ez a fenti szimmetriára alapozott szemléletmód még mindig meglep eleganciájával. Nem igénytelen, nem kerüli meg a tisztességes átgondolást, de mentes minden erőlködéstől és kényszeres magyarázkodástól, ami sokszor jellemzi a teremtés leírásának értelmezését. Ráadásul olyan jelenség, ami még mindennapi tapasztalatunkkal és gyakorlatunkkal is egybevág: aki építkezett valaha, tudja hogy így van.

A bibliai szerző igazi művész volt. Precízen, átgondoltan és csodálatra méltóan komponálta meg a szöveget, akár egy zenemű kiváló darabját. Azt hiszem a sok vita mellett újra és újra érdemes erre felhívni a figyelmet!

Tovább

A barbár nyelveken szólók...

A nyelveken szólás jelensége igazi dogmatikai problémaforrásnak számított az elmúlt évtizedekben. Embereket, gyülekezeteket, felekezeteket sodort parázs vitákba, komoly szóharcokhoz, sőt szakadásokhoz vezetett. Aki gyakorolta, szellemibbnek tűnt a többiekhez képest, aki ellenezte, rajongástól túlfűtöttnek nevezte a nyelveken szólókat. Nem vállalkoznék arra, hogy az idegen kifejezéssel glosszoláliának nevezett megnyilvánulásról széles körű teológiai panorámaképet adjak, de egy aprócska szócska kapcsán eszembe jutott valami arról a lelkületről, ami a jelenséget körülvette.

Az ajándék egy dolog, a keresztény jellem egy másik. Soha, senki nem tanított arra és nem is mondta nekem, hogy a nyelveken szólás ajándékát nélkülöző hívő alacsonyabb rendű lenne a többiekhez képest. Sem szószékről, sem házicsoportban, sem négyszemközti beszélgetésekben nem emlékszem arra, hogy ilyesmit hallottam volna. Vannak azonban dolgok, melyeket nem szükséges tanítani, sőt határozottan kimondani sem kell ahhoz, hogy az ember eljusson bizonyos következtetésekre. Ha olyan közegben éled meg a hited, ahol a nyelveken szólás mondhatni hozzátartozik a mindennapok liturgiájához, ez a tény önmagában kiválthatja belőled, hogy kisebbrendűségi érzésed lesz, amíg meg nem kapod. Mint amikor bekerülsz operarajongók körébe, akik mindenféle zeneművekről, előadókról, az opera korszakairól beszélgetnek, te pedig csak nyújtogatod a nyakad, egy kőkorszaki hülyének érzed magad és egyre inkább elönt a szégyen saját műveletlenséged miatt. Az ilyen ember előtt két lehetőség áll: vagy kiműveli magát az opera világának tekintetében, vagy előbb-utóbb megutálja az egészet.

A korinthusi gyülekezetben valami ehhez hasonló is lejátszódhatott. Pál soraiból kiderül, hogy ezek a kedves tesók a nyelveken szólást különösen szellemi tevékenységnek érezhették, az apostol pedig leírt nekik egy mondatot, melyben a beszéd érthetőségére hívja fel a figyelmet:

"Így ti is, ha a nyelvetekkel nem fejeztek ki világosan érthető szót, miképp lesz érthető, amit mondotok? Csak a levegőbe fogtok beszélni.  Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen. Hogyha azért nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen előttem" (1Kor 14:9-11)

Itt és most nem kívánok mélységes exegetikai elemzésekbe belemenni, pusztán a dőlt betűvel kiemelt "idegen" szócskára akarom felhívni a figyelmet! Cserháti Sándor kommentárja hívta fel a figyelmem arra, hogy a legtöbb (nem csak) magyar fordítás kifejezetten elveszi az itt olvasható görög szó jelentését. Bárki megnézheti, hogy az eredetiben valójában a barbarosz, azaz "barbár" kifejezés olvasható, ami már abban a korban is többet jelentett idegennél. Aki az akkori római-görög civilizáción kívül élt, nem csupán idegennek számított, hanem vadnak, durvának, kegyetlennek is. Ez a megbélyegző és erőteljes kifejezés tehát Pál olvasói számára azt is jelenthette, hogy a közösségben érthetetlen nyelveken szólás nem szuperszellemivé, hanem éppenhogy "barbárrá", kívülállóvá változtat a másik ember előtt. A trendi szemléletmóddal ellentétben, miszerint a nyelveken szóló ember mégiscsak szellemibb társaihoz képest, ez elég mellbevágó szókép lehetett a levél olvasóinak.

Elképzelhető, hogy Korinthusban az ilyesféle ajándékkal rendelkezők nagyon szelleminek és "felsőbbrendűnek" érezték magukat - Pál azonban mintha arra figyelmeztetne, hogy egy igazán érett közegben a karizmatikus testvérek nem azt várják el, hogy az "elmaradottak" felemelkednek az ő szintjükre, hanem ők beszélnek érthetően mindenkihez. Az igazán szellemi ember (bárkit is értsük a sokszor elcsépelt kifejezés alatt) ugyanis nem a hihetetlen karizmájáról lesz ismerős, hanem arról, hogy mindig hajlik a térde...

Elgondolkoztam azon, hogy egy olyan egyházi közegben, ahol domináns jelenségek is előfordulnak - legyen ez a nyelveken szólás vagy attól teljesen független elem - mennyire felelős maga a környezet abban, hogy egy avatatlan kirekesztettnek érzi magát? Az operarajongós példához visszatérve, kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a témába belecsöppenő, teljesen kívülállót ahelyett, hogy az operáról szóló emelkedett társalgást hallgatná, megpróbálják bevonni az opera világába - és ezáltal a társaságba is. A probléma megoldása szerintem abban van, amiben nem túl erősek a mai gyülekezetek: odamenni a "kezdőkhöz", szóba állni a vendégekkel, beszélni az érdeklődőkkel. Nem várhatjuk el, hogy egy avatatlan majd saját erejéből betör a mi szubkultúránk köreibe, különösen ha mi "barbár" módon érthetetlenné is tesszük magunkat előtte. A jézusi etika inkább úgy kívánja, hogy mi kommunikáljunk azok szintjén, akiket szeretnék ezekben a körökben viszontlátni.

Tovább

Ó, ember... mi van az óemberrel?

Pál apostol ellentmondást nem tűrő módon jegyzi meg híres soraiban, a Római levél hatodik részében: ha valaki Jézust követi, óembere Krisztussal együtt meg lett feszítve, ezért meghalt a bűnnek és új természetet kapott. Sokszor éreztem ellentmondásosnak ezt a sarkos véleményt, és talán nem vagyok ezzel teljesen egyedül. Konkrétan, bár láttam magamban az új természetet, de nem éreztem teljesen halottnak a régit sem.

"Új ember vagyok" - lobogtatják sokan a címkét, de őszintén szólva szavaikon és viselkedésükön sokszor semmi ilyesmi nem látszik - a megfeszített óember képe helyett jobban illik rájuk, hogy ideiglenes fegyverszünetet kötöttek régi természetükkel. A felszín alatt azonban látens módon dolgoznak bennük a régi ösztönök és beidegződések, és csak idő kérdése, hogy régi énjük mikor tör elő a sötétből.

Az óember-újember szimbolikája egyértelműnek tűnik a páli értelmezésben: előbbi a megtérés előtti régi, utóbbi a megtérés utáni új természetet jelenti. Ha mindezt egyfajta definícióként elfogadjuk, hogyan kell értelmezni az óember megfeszítését? Miként lehetséges, hogy a régi természet "kereszthalála" után is előbukkanhat?

Nem meglepő módon nincs egységes magyarázat a hozzáértők körében. Egyesek azt állítják, ahogy a fizikai halál esetében megszűnik az ember öt érzékszervének működése és érzéketlenné válik környezete ingereire, úgy a szellemi értelemben keresztre feszített óemberünk is ehhez hasonlóan lesz élettelen. Azaz, az új ember, a Krisztust követő hívő érzéketlen a bűnre, nem reagál a kísértésre, ahogy egy döglött kutya sem moccan, ha valaki jól belerúg. Egy bizonyos C. J. Vaughan így ír a kérdésről:

"Halott ember nem vétkezhet... Te pedig halott vagy... Légy olyan érzéketlen, érzéstelen, mozdíthatatlan a bűnnel szemben, akár a halott ember"

Vaughan ezzel a véleményével nincs egyedül. Számos más tanító ugyanezen az állásponton van. A megfeszített óemberű hívő valóban érzéketlen lenne a bűnre? John Stott kommentárjában három erős érvet hoz fel ezzel a véleménnyel szemben:

1. Mindez nem fér össze Krisztus halálának jelentésével. Mit értett Pál azon, hogy Krisztus "meghalt a bűnnek egyszer és mindenkorra"? Nyilván nem azt, hogy Jézus érzéketlenné vált a bűnnel szemben, mert ez azt jelentené, hogy korábban fogékony volt rá és a bűnnek élt. Ez dogmatikai nonszensz.
2. Pál a levélben arra inti az olvasóit, hogy ne hagyják a bűnt uralkodni testükben és ne engedelmeskedjenek a gonosz kívánságoknak. Ha az ember érzéketlenné válna a bűnnel szemben, az ilyesféle felszólításokra semmi szükség nem lett volna.
3. A legerősebb érv nem meglepő módon személyes tapasztalatunk. Akármit is jelent "meghalni a bűnnek", mindannyian tudjuk, hogy ezen a téren sebezhetőek vagyunk és igen fogékonyak. Messze esünk attól, hogy érzéketlennek nevezhessük önmagunkat.

Stott szerint a hiba ott keresendő, hogy a Krisztus - óember - meghalni analógiát a szó legteljesebb értelmében párhuzamként vesszük saját valóságunkkal. Egyszerűen tudni kell, hogy a bibliai hasonlatokat mely pontokon kell értelmezni és összekötni a realitásokkal, és melyeken nem. Jézus példáját hozza fel, aki arra kéri a benne hívőket, hogy legyenek olyanok, mint a gyermekek. Nyilvánvaló, hogy ez a kérés sem arról szól, hogy a gyerekek minden vonását utánozzuk (éretlenségüket, szeszélyes viselkedésüket), hanem alázatos hozzáállásukban legyenek minták számunkra.

Ehhez hasonlóan a "meghaltunk a bűnnek" esetében sem kell a halottak minden vonásának megjelennie egy keresztényben, hogy a párhuzam a páli képben érthető legyen. Pál analógiájában sokkal inkább arra utal, hogy Krisztussal a keresztségünk által egyesültünk, és így "résztvevői" lettünk az ő halálának. Én ezt egy kicsit a megigazulás kérdésével kötöm össze: igazzá az ember kétféle módon lehet. Az egyik, hogy önmaga erejéből eléri ezt az állapotot, a másik hogy Isten igaznak nyilvánítja. Nem nehéz kitalálni, hogy az utóbbiról van szó. Valami ilyesmit jelenthet az óember halála is. Nem mi vagyunk azok, akik képesek bűntelenek lenni, hanem Isten lát bennünket Krisztuson keresztül megigazultnak, akivel azonosultunk a keresztségben.

Lehet, hogy ez a bejegyzés több kérdést vet fel, mint amennyit megold. A Római levél Pál egyik legkomplexebb alkotása, a rendszeres teológia egyik alapvető irata. Meg sem kísérlem ezt az összetett teológiai kérdést néhány sorban kibontva megmagyarázni. Mindenesetre szerintem nem kell felesleges aggodalmat éreznie senkinek, aki küzdelmeket vív régi természetével. Az ilyesféle belső harcok azt is mutatják, hogy az emberben új természet dolgozik, hiszen emiatt ismeri fel a régit és tudja felvenni a kesztyűt vele szemben. Bizakodásra adhat okot, hogy ebben a küzdelemben nem vagyunk magunkra hagyva.

Tovább

Nyáladdal szolgáld az Urat!

A minap hallottam a sztorit: egy keresztény üzletembert utolért a derék adóhatóság. Ez a tény már önmagában boldogtalanná teheti az embert, hát még akkor ha vaj van a füle mögött... Nos, hívő emberként olyan megoldást választott, amihez indokot a Bibliában keresett: megjátszotta az ostobát, hogy a hatóság ne büntesse meg - mondván, hogy Dávid király is hülyét csinált magából, ezzel mentve az életét. Jó indok a kamuzásra, ha a Szentírás mögé bújunk?


Dávid kétségtelenül az egyik legkedveltebb hős a Könyv szereplői közül, akár zsidó, akár keresztény olvasóról van szó. A Biblia "Isten szíve szerint való" embernek nevezi, ami persze nem jelenti azt, hogy Dávid abszolút értelemben tökéletes életet élt volna. Így például egyik alkalommal az őt üldöző Saul király elől egészen a zsidók ellenségeinek számító Ákishoz, Gát királyához menekült. Ott persze azonnal felismerték, sőt királynak nevezték (noha hivatalosan még az őt üldöző Saul volt a király), Dávid azonban megrémülve a helyzettől eldöntötte, hogy megjátssza a hülyét. A bibliai szöveg egész pontosan így ír:

"És félkegyelműnek tettette magát előttük, eszelősként viselkedett köztük, firkált az ajtószárnyakra, nyálát pedig a szakállára csurgatta. Akkor ezt mondta Ákis az udvari embereknek: Hát nem látjátok, hogy ez az ember bolond? Minek hoztátok ide? Nincs itt elég bolond, idehoztátok még ezt is, hogy a bolondját járja előttem? Egy ilyen kerüljön a házamba?" (1Sám 21:14-16)

Mondhatni, Dávidnak nem sok lehetősége volt: ha Saul elfogja, kivégzi. Arra számított, ha Izrael ellenségeihez menekül, oda talán nem mennek utána - viszont ha felismerik, akkor ott is meghal. Ezért adta az idiótát, amit olyan hitelesen játszott el, hogy Ákis és brigádja bevette a dolgot. Dávid megúszta a kalandot és két zsoltárt is írt: a 34. és 56. zsoltárokban Istennek ad hálát, aki átsegítette ezen a helyzeten.

Vajon ez a bibliai történet feljogosít bennünket arra, hogy adott szituációban színészkedjünk és például az adóhatóság felé eljátsszuk az ostobát?

Utánanéztem többféle kommentárban, hogy az igemagyarázók hogyan értékelik a fenti történetet. Többségük elfogadhatatlannak érezte Dávid viselkedését, még akkor is, ha azt ravaszságnak és a szorult helyzetből való frappáns kimenekülésnek mondanánk. H. Rossier szerint emberünk "természetes bölcsességének" engedett, és amikor azt gondolta, megmenekülhet Saul elől, csak az egyik ellenségét cserélte fel egy másikra. Ahogy DeRothschild megjegyzi, Dávid valószínűleg tisztában volt azzal, hogy az elmebetegeket akkoriban sérthetetlennek tekintették: úgy gondolták, ha már Isten lesújtott rájuk egy ilyen komoly betegséggel, akkor védelmet kell élvezzenek. Ezzel szemben egy kommentár úgy vélekedik, hogy bár a fenti sztori Dávid életének legmélyebb pontja, Isten adta neki az ötletet, hogy az őrülteknek kijáró védelem alá helyezze magát. Sőt ellenségei még azt is hirdették, hogy ő a király...

A kérdés természetesen etikai problémákat vet fel. Szabad hülyét csinálni magunkból, ha elég szorult a helyzet? Csorgassuk mi is a nyálunkat, firkálgassunk, színleljük a tompát? De mi számít "szorult helyzet"-nek? Amikor a zsidókat bújtatók ártatlan képpel hazudtak az őket faggató náci katonáknak, azt valószínűleg legtöbbünk valóban durva szituációnak tartja. De mi legyen az adóhatósággal? :-)

Tovább