2015. december 23., szerda

Kevés idő - sok könyv

Egy esztendő végére elérve mi sem természetesebb annál, minthogy az ember visszatekint. Röviden én is megpróbálok hátranézni, és ez most elsősorban azokra a maradandó élményt jelentő olvasmányaimra vonatkozik, melyekkel az idei évben találkoztam. Meglepő módon olyan könyv is akad közöttük, amely annak ellenére (vagy éppen azért!) maradt emlékezetes számomra, mert nem értettem egyet a szerzővel.

Az élet rövid, a jó könyvek listája meg túl hosszú. Még ha teret is engedek annak a rossz szokásomnak, hogy egyszerre több kötetet is bújok, a helyzet reménytelennek tűnik. Néha már az az ember érzése, hogy a sok könyv maga alá temeti. Ebben az évben ráadásul nekifogtam angolul is olvasni – azt hiszem minden túlzás nélkül állíthatom, egy egészen új dimenzió nyílt meg ezzel előttem. Egy olyan világ kapuit tártam szélesre, ahol tulajdonképpen bármilyen tématerületről elképzelhetetlen mennyiségű irodalom zúdulhat az ember nyakába. Mivel az idő véges, a hatalmas dömpingből szelektálni kell: 2015-ös étlapomat ezért úgy állítottam össze, hogy abban szépirodalom, lektűr, tudományos ismeretterjesztés, és persze vallástudomány és teológia is helyet kapjon. Nyilván a blogban utóbbi két kategória a legérdekesebb, ezért a következőkben ezekből szemezgetek.

Még az év elején jelent meg James Dunn „Kezdetben volt az evangélium” című munkája, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek, aki rendkívül olvasmányosan és mégis mély szakmai alapossággal megírt könyvet keres arról, hogyan íródtak a Jézusról szóló beszámolók. Dunn nem rest, hogy belemenjen kényesebb kérdésekbe, és a hazai irodalomban olyan, mélységében nem túl sűrűn tárgyalt problémákra is figyelmet fordít, mint a Jézus által elmondott anyag szóbeli terjedésével kapcsolatos kritikus felvetések. Vajon mennyire és hogyan változott meg az evangélium a Jézus halála és feltámadása, valamint a szöveg leírása közti időszakban? A könyv meglehetősen gyorsan végigolvasható, mert nem túl nagy terjedelmű, de a rövidség mögött nem felszínesség, hanem tömény és nívós tartalom rejlik.

Nagyon kíváncsian kezdtem bele, és elégedetten tettem le az annál vaskosabb „Vallástörténeti értekezés”-t, azaz Mircea Eliade munkáját, mely magyar nyelven most jelent meg először. Aki kíváncsi arra, hogyan lehet a vallásokat a szimbólumaikon keresztül megérteni, nem foghat mellé a kötettel. Eliade a hierofániákon keresztül próbálja bemutatni a vallások működését, azaz arra kíváncsi, hogy a szent dolgok, melyek a különféle hitek közepében állnak, hogyan mutatják meg magukat a különféle felfogásokban. Nagyon érdekesnek találtam, hogy a kiváló szerző megkérdőjelezi a bejáratott evolucionista felfogást, miszerint a mai, komplex vallások az egyszerűbb vallásokból fejlődtek ki: kutatásaiból az tűnik egyre világosabbnak, hogy az ősi vallások is igencsak bonyolultak lehettek, és a közkeletű elképzeléssel szemben nem voltak primitívek.

Az idén általam olvasott jó könyvek között feltétlenül helye van „A Menny története” című opusznak. Persze a könyv szerzői, azaz Colleen McDannell és Bernhard Lang nem látnokok vagy próféták, akik éles képet fognak a Mennyországból és leírják, amit ott látnak. Sokkal inkább történészek, akik arra voltak kíváncsiak, az emberiség az elmúlt évezredekben hogyan gondolkodott a boldog túlvilági létről. A nagyon alapos dolgozatból kiderül, hogy gyakorlatilag két pólus, az antropocentrikus és a teocentrikus gondolkodás váltogatta egymást. Az első inkább az emberek túlvilági boldogságának részleteiben merült el, míg a második Isten személyét helyezte a Mennyország középpontjába és úgy magyarázta annak milyenségét. A Menny története tehát valójában nem is annyira a Menny története, hanem a mi történetünk, földi embereké. Olyan tükör, ami megmutatja hogyan képzeljük el a halál utáni örök boldogságot, még ha az itt a földön rejtve is marad a szemeink előtt.

Magyarul egyelőre nem jelent meg Denis O. Lamoureux „I love Jesus and I accept evolution” című könyve, melyben az evangelikál szerző a teológia és a biológia alapos ismerőjeként azt taglalja, milyen alapon fogadhatjuk el az evolúcióelméletet hívőként. Lamoureux a problémafelvetések után első körben a teológiai dilemmák felé fordul: megérteti olvasójával azt a hátteret, melynek ismerete elengedhetetlen a teremtéstörténetek helyes interpretálásához. Nagyon tetszett, hogy mély tisztelettel fordul a Szentírás felé, és nem megmosolyogni akarja a bibliai szerzők „elavult világképét”, hanem megérteni és helyes kiindulópontként felhasználni azt. A teológiai reflexiók során ráadásul nem fél feltenni keményebb kérdéseket, melyek előkerülhetnek, ha valaki keresztényként elfogadja az evolúciót. Így például kitér Ádám történetiségének kérdésére, illetve azokra a dilemmákra is, hogyan kell az újszövetségi szakaszokat érteni, ha nem vesszük szó szerint a teremtéstörténeteket. A könyv második felében inkább a természettudományos felvetések sorakoznak, természetesen a laikus olvasó számára is érthető színvonalon. Végül még abból is ízelítőt kapunk, hogyan lehet ezt az egész kérdést evangéliumi hívőként szemlélni. Jól felépített, színvonalas és gondolkoztató könyv – ajánlom azoknak is, akik még nem mesterei az angol nyelvnek, mert könnyen érthető és igen olvasmányos!

Peter Enns Szentírással kapcsolatos analógiájáról már korábban tettem említést itt a blogban. Enns „Inspiration és Incarnation” című könyvéről mindenképpen elmondhatjuk, hogy kettős hatást váltott ki. Egyrészt a szerző a könyvben foglaltak miatt (is) elveszítette állását, másrészt a kötet bestseller lett és igencsak dinamikus teológiai vitákat váltott ki. Ez a két tény eléggé felcsigázott ahhoz, hogy beszerezzem a könyvet. Leegyszerűsítve a dolgot, a könyv alapvető állítása egy hasonlaton alapszik: ahogyan Jézus Krisztus egyszerre volt ember és Isten, és testet öltött születésekor, úgy a Biblia is ehhez hasonlóan egyszerre „inkarnálódott”, azaz öltött fizikai formát, mint isteni és emberi alkotás. Enns könyvében ebből a párhuzamból kiindulva szemlélődik, és vizsgálataiban arra is kitér, vajon az újszövetségi szerzők milyen metódusokkal használták fel az ószövetségi szakaszokat, és mennyire voltak precízek az értelmezéseikben. Végigolvasva a könyvet, én semmi olyan egetrengető durvaságot nem találtam, ami miatt Enns kemény pofonokat kapott. Persze szó se róla, a konzervatív beállítottságúaknak néhány megjegyzése csíphette a szemét.

Végül egy olyan kötetet is megemlítek, melyet részben a szerző életútja miatti kíváncsiságból vettem kézbe. Bart Ehrmanról ugyancsak tettem már említést a blogban. Ehrman újszövetséges professzorként dolgozott, ám az évek során végül elveszítette keresztény hitét. Hitehagyásának teológiai okai voltak, s igazi indokait a „God’s problem” című könyvében írta le: ezek pedig az örök vitához, a teodíceához kapcsolódó problémákban gyökereznek. Ehrman szerint a Biblia számos választ ad arra, miért élnek meg az emberek brutális gyötrelmeket – például Isten haragja sújtja őket, egymásnak okoznak szenvedést, vagy éppen azért, mert ezek a fájdalmas események a végidők jelei közé tartoznak -, de mindegyik magyarázat elégtelen, és a szerző szerint ha összerakjuk őket, együtt sem vezetnek igazi felelethez. Azon túl, hogy mélyebben beleláthattam az okokba, melyek miatt Ehrman elfordult a hitétől, akarva-akaratlanul nagyon jó bibliai teológiai könyvet is alkotott a szenvedés kérdését illetően, hiszen szisztematikusan összeszedte a Biblia válaszait. Látszik, hogy nagyon tehetséges emberről van szó, ezért nagyon sajnálom, hogy úgy döntött, ahogy, és reménykedem abban, hogy minden dilemmája ellenére egyszer majd visszatalál a hitéhez.

Én ezzel a rendkívül szubjektív válogatással kívánok a blog minden olvasójának boldog karácsonyt, és egy még boldogabb új évet! Köszönöm mindenkinek, aki ebben az évben engem olvasott, és reményeim szerint január elején ismét felveszem majd az ünnepi időszak kedvéért most letett fonalat. A blog is akkor fog frissülni legközelebb.

2015. december 20., vasárnap

Az indiánsrác és a banzáj

Ákos, szerintem te is ismered a viccet: azért veszélyes, ha a szőke nő balra indexel, mert lehet hogy nem jobbra fog kanyarodni. Te azonban sokkal kiszámíthatóbb vagy ennél. Annyira jobbra húzol, hogy szerintem még a balkanyart is jobbra veszed be. Bevallom, ennek ellenére nagyra értékelem a művészetedet, és fejből vágom a szövegeid jó részét. Éppen emiatt fáj az, ami veled történik.

Ákos, úgy gondolom, ne bonyolítsuk a felismerhetetlenségig azt, ami végtelenül egyszerű. Beszéljünk egyenesen és őszintén. Mi történt itt? Mondtál valamit a nők szerepéről, amihez hasonlót előtted egy politikus is mondott. Ez felbőszítette a Telekomot, és mivel kijelentéseddel képtelenek voltak azonosulni, egyszerűen kirúgtak. Túldimenzionált, érthetetlen és valahol szánalmas mosolygásra késztet, hogy egy multicég hitvallásra hivatkozva ilyet tesz, de ez végülis kettőtök dolga - az egyik sarokban állsz te, mint megbecsült zenész és közéleti személyiség, a másikban pedig egy privát cég, mint tőkeerős szponzor. Napnál világosabb, hogy ez egy kétszereplős történet, zenész és támogató konfrontációja, amihez semmi köze nincs senki másnak. Vagy legalábbis: ha kerek lenne ez a világ, ennek így kellett volna történnie.

Hanem a történet úgy alakult, hogy a politika igen gyorsan betette a lábát. Csak aki rettenetes ostobaságban vagy szellemi vakságban szenved, az nem látja mi történt itt. A jobboldali-konzervatív kormány viharos gyorsasággal kiállt melletted, és ahogy a Telekom beléd rúgott, azzal a lendülettel ők is rúgtak egy hatalmasat a Telekomba. Hívhatjuk ezt retorziónak vagy bosszúnak, és pontosan fogalmazunk, mert valóban erről van szó. A Bosszú Népe megmozdította csizmáját, és lendületből adott egy hatalmasat.

De hadd legyek most egészen őszinte: ez a rúgás, amit a Telekom kapott a kormánytól, a te bokádat is elérte. Egyértelmű üzenetet tolmácsolt ugyanis rajongók és utálók felé: Ákos össze van nőve több szálon is a politikai elittel, és ha valaki őt bántani merészeli, hát számoljon vele, hogy a hatalom a nyakába zúdul. Nos, ez az az üzenet, ami ennek az egész felfújt hisztériának a sorai közül kiolvasható, és mivel nagyon intelligens és szenzitív embernek tartalak, kizártnak tartom, hogy éppen te ne olvasnád ki.

Ákos, bizonyos értelemben össze vagy nőve a politikával, és ez árt a művészetednek. Rajongódként írom le, hogy utálóid a szívük mélyén ettől viszolyognak a legjobban, ha a nevedet meghallják. Szerintem elképesztően jó dalokat tudsz írni, és úgy csepegteted beléjük a keresztény üzenetet, hogy a koncertjeiden a legnagyobb pogányok is önfeledten kántálják őket. Ez az, amitől a teljes magyar keresztény zene elérhetetlen messzeségben van. Neked sikerült eljutnod oda, hogy szabadon énekelhetsz a hitedről, anélkül hogy vallási fanatikusnak bélyegeznének vagy hülye szektásnak gondolnának. Igazán ragyogó eredmény, amit kár lenne a politikai kapcsolatok miatt feladni.

Van egy nótád, aminek a szövegét most különösen is aktuálisnak érzem. A refrénben így fogalmazol: "Annyi úton elindulhat az ember / Mind egyre megy / Mert jó válasz csak egy van / Egyetlen egy". Tökéletesen igazad van, és azt is tudom melyik az az egyetlen egy út, amin érdemes elindulni, még ha nagyon keskeny is. Utálnak téged, mert utat választottál, ráadásul végig akarsz menni rajta, a magad konzervatív módján.

De Ákos, ez az egyetlen egy út nem a politika útja. Ezen az úton helye van a művészetednek, és benne annak a hitnek is, amit képviselsz. Ám nincs helye a nagypolitikát átható gerinctelenségnek és erőfitogtatásnak, ami csak arra jó, hogy letérítsen téged erről az útról és befeketetítse a zenét, amit komponálsz. Egy romlott rendszerrel a hátad mögött - sajnos függetlenül attól, hogy bal vagy jobboldali az - nem lehet hitelesen egy romlatlan üzenetet képviselni.

Úgy gondolom, még egy rúgásra lenne szükség: ahogy a Telekom kirúgott téged, aztán a kormány kirúgta a Telekomot, most neked is erőt kellene gyűjtened, és kirúgni a politikát a művészetedből. Szerintem senkinek nem hiányozna, aki szeret téged hallgatni, ám esetleg a magad és az Ügy oldalára állíthatnál olyanokat, akik eddig az ellentáborhoz tartoztak. Ettől a tehertől megszabadulva lazábban mozoghatnál azon a bizonyos egyetlen egy úton.

2015. december 15., kedd

Született férjek

Az élet úgy hozta, hogy az elmúlt héten egy kommunikációelméleti megközelítést kellett tanulmányoznom arról, mennyire eltűnnek a hölgyek a férfiak árnyékában, ami a kommunikációt illeti. Akkor még nem tudtam, hogy az "ország dalszerzőjének", azaz Ákosnak a szüléssel kapcsolatos, a nőket valahol a fakanál és a szülőszoba közé pozicionáló meglátásaitól lesz hangos az internet.


Lássuk bárhogyan a férfiak és a nők szerepét a társadalomban, a teljes igazság az, férfinak lenni mindig is jobb volt. A patriarchális társadalmak a férfiakat férfias, a nőket nőies viselkedésre nevelik, és a maguk eszközeivel meg is büntetik azokat, akik ezeket a jól kimért határokat áthágják. A férfi persze legyen férfi, a nő meg nő - ezzel nekem nincs vitám -, de kétségkívül az a helyzet, hogy a férfias mintákat és tulajdonságokat általában értékesebbnek tartjuk a nőieseknél. Ezt a békát viszont már nehezen nyelem le. És az a helyzet, hogy az olyan nyilatkozatok, amilyen most Ákosé volt, mintha mégis ilyesmit kívánnának letolni a torkomon. 

Nehezen tagadható, hogy a férfiak világában élünk. Ez még akkor is igaz, ha a történelemben voltak hölgyek, akiknek sikerült "alfa-pozícióba" jutniuk, ám ők is csak kivételként erősítették ezt a szabályt. Ilyen például I. Erzsébet angol királynő: pozíciójától és mintegy negyvenöt éves uralkodásától függetlenül a parlament összes tagja férfi volt körülötte, ahogy a hadsereg összes hivatalnoka, országa összes bírája is. Férfi volt az összes püspök és érsek, minden teológus és pap, szinte minden meghatározó pozícióban lévő ember. S természetesen ha visszatekintenénk a történelemben, az összes mezőgazdasági és ipari társadalomban alapvetően férfiuralommal találkoznánk. Ez a valóság a két nem közül inkább a férfiaknak fekszik, nekik kedvezőbb, számukra optimálisabb. De éppen ezért kell a nőket felemelniük magukhoz!

A fentebb emlegetett kommunikációelméleti megközelítés ugyanezt támasztja alá. Cheris Kramarae, aki kutatóként foglalkozott a kérdéssel, arra az alapvető meglátásra jutott, hogy a nyelv többnyire a férfiak által létrehozott konstrukció. A forgalomban lévő kifejezések java részét férfiak alakították ki, és azokat úgy is illik használni, ahogy ők elvárják. Csak félig-meddig mulatságos a tény, miszerint az angol nyelvben 22 kifejezés van az erkölcsileg laza pasira (például hódító, Don Juan, playboy, csődör, stb...), ráadásul ezek is kedvező színben tüntetik fel őket, míg 200 szónál is több az erkölcsileg léha nőre (szajha, ringyó, kurva, szuka, könnyű préda, lotyó, kitartott, stb...), melyek mind pejoratívak. Kramarae kutatásai (melyeket itt most nem akarok ismertetni) részletesen rámutattak arra a tényre a kommunikáció kapcsán, "ha a nők részt akarnak venni a társadalomban, akkor saját modelljüket a férfiak által kialakított kifejezésrendszerhez kell igazítaniuk". Tudatosan vagy akár tudat alatt is állandóan arra figyelni, hogy egy nő úgy fejezze ki magát, hogy a férfivilág megértse, folyamatos erőfeszítést igényel és általában kétségben is hagyja a nőket afelől, hogy megfelelően használják-e a szavakat. (Ezért van az, hogy amíg a nyelvet uraló férfiak általában "egyenesen kimondják" amire gondolnak, a hölgyek inkább körülírják azt). Nagyon érdekes, hogy amikor hölgyek általában férfiasnak tekintett pozíciókba jutnak, akkor szinte ösztönszerűen a férfiakhoz alkalmazkodnak a kommunikációt illetően. Em Griffin, kommunikációelmélet szakember leír egy példát egy lelkésznőről, aki középiskolai diákokkal foglalkozik. A hölgy a következőket mondta:
"Hagyom, hogy a külsőm és a viselkedésem nőies legyen - ékszerek, rúzs, kedves és barátságos hang. Viszont a mondanivalóm tartalmát úgy állítom össze, hogy a férfiakra is hatást gyakoroljon... ...Gondosan felkészülök, tudom a forgatókönyvet, és sok példát említek a srácok világából. A lányok megtanulnak érdeklődni aziránt, amiről a férfiak akarnak beszélni, ám a férfiak csöppnyi érdeklődést sem mutatnak a nőket érdeklő dolgok iránt. Szinte soha nem utalok például a főzésre vagy olyan filmekre, mint a Thelma és Louise."
Kramarae meglátásainak "az elnémított csoport elmélete" nevet adták, ami nem arra utal, hogy a hölgyek nem tudnak beszélni (sőőőt! ;-)) - sokkal inkább arra, hogy nem szólalhatnak meg a saját hangjukon, hanem át kell kódolniuk a mondanivalójukat a férfiak elvárásainak megfelelően.

Azért írok erről ennyire hosszasan, mert úgy vélem, Ákos megjegyzése a női princípiumokkal kapcsolatosan nemcsak megállapít, hanem - akarva vagy akaratlanul - tovább mélyít egy olyan szakadékot, amely nem feltétlenül a két nem szerepei miatt létezik. Természetesen a nők és a férfiak nem egyformák, mégis a legfontosabb dologban annak kellene tűnniük: mindkét nem Isten képmását viseli magán. Nagy hiba, amikor a különbözőségből egyenlőtlenség következik, azaz az eltérő szerepek miatt alacsonyabbrendűnek tekintik a hölgyeket. Márpedig a nyelvhasználatból és a gyengébbik nem előtt álló lehetőségekből gyakran az az irány látszik, hogy itt nem a szerepek jól definiáltságáról van szó, ahol mindenki szabadon megtalálhatja a helyét, hanem arról, hogy a férfiak a maguk számára kényelmes módon akarják a világot kipárnázni. Ebben a miliőben a nőknek az a funkcionális feladatuk, hogy nyissák a sört, hozzák a távkapcsolót és jó teljesítményt nyújtsanak az ágyban. Ilyen férfiakból szerintem jóval több van, mint kellene, őket hívják pasiknak. De hol vannak a született férjek, akik nem maguk alá gyűrik a hölgyeket, hanem körülveszik őket?

Persze az, hogy akkor mi lenne a helyesebb út, sokféle és szinte végtelen vitákban tisztázható, mindazonáltal most beugrott Arthur Conan Doyle egyik klasszikus regényének vége, Az elveszett világ utolsó jelenete. A sztoriban kalandorok indulnak útnak, hogy egy fennsíkra eljussanak, ahol még élnek a már kihaltnak vélt dinoszauruszok. Az egyik főszereplő, egy Malone nevű férfi többek között azért csinálja végig az életveszélyes túrát, hogy ezzel bizonyítsa férfiasságát otthon maradt, Gladys nevű szerelmének. Végül, mire hazaér a veszélyes útról, döbbenten tapasztalja, hogy a nő időközben már férjhez ment valakihez! Malone mindezek után elkeseredetten kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy míg ő sárkányokkal harcolt és legyőzte őket szívszerelme kezének megnyeréséért, addig másvalaki ilyen simán "elhódítja" tőle a nőt? Erről aztán a szerencsés férfit is megkérdezi. A jelenet sok férfi agyába beleéghetne:

"- Legalább azt mondja meg: micsoda maga? Egyetemi tanár? Püspök? Király? Tengernagy? Miniszter?

- Dehogy kérem - felelte szerényen -, napidíjas vagyok egy ügyvédi irodában, a Johnson és Merivalnál, a Chancery Lane 41. szám alatt.

- De a kellő pillanatban itt volt, s nem a repülő sárkányok birodalmában - mondotta Gladys nem minden él nélkül, s én összetört szívvel támolyogtam ki a villa kapuján..."

2015. december 9., szerda

Amit tanulhatunk a politeizmusból...

Az elmúlt napokban valamiképpen több formában és több alkalommal is elém került a gondolat, hogy a monoteista hitek (azaz többnyire a zsidóság, a kereszténység és az iszlám) mennyire türelmetlenek tudnak lenni. A politeista hitek és kultuszok ebben a tekintetben valóban jobbak nálunk?

A Szent Bertalan-éji mészárlás
A válasz - nem szívesen írom le - teljesen egyértelműen igen. A politeista hitvilágok teológiájából nagyobb türelem következik, mint a monoteista ideológiákból. Nem kell professzornak lenni ahhoz, hogy ezt észrevegyük, elég felütni néhány történelemkönyvet. Persze máris hozzáteszem: tudok a hindu kasztrendszer erőszakosságáról, van fogalmam buddhista mészárlásokról és más, politeista hitrendszerekhez kapcsolható, türelmetlen cselekményekről. Ám az az igazság, ha ezeket mind összeszámoljuk és tekintetbe vesszük a politeista vallások világra gyakorolt befolyását, valamint az őket követők számát, még mindig bőven előttünk járnak a türelem és tolerancia kérdésében.

A monoteista hitekről szerzett történelmi ismereteink egyértelműen azt mutatják, hogy ezek a hitek alaphangon türelmetlenek és intoleránsak. Köztük bizony a kereszténység is.

A legtöbb keresztény, akit én ismerek, szereti folytonosan kiemelni az egyház mártírjait, akik a hitük miatt vesztették életüket. Akár az első századok véres keresztényüldözéseiről van szó, akár mondjuk a második világháború hősi áldozatairól (például Dietrich Bonhoefferről), vagy éppen az elmeháborodott ISIS-harcosok által kivégzett keresztényekről - mindig rámutatunk a saját hőseinkre. Kétségtelen, azok az emberek, akik bátran felvállalták a hitüket, kiálltak a meggyőződésük mellett, amikor a kést a torkukra szorították, hősöknek és példaképeknek nevezhetők. Jól tesszük, ha felhívjuk rájuk a figyelmet, és fejet hajtunk előttük. Nem kell elfeledkeznünk arról sem, hogy a konstantini fordulat előtti évszázadok keresztényüldözési hullámaiban az erőszakos császárok hogyan végezték ki egykori testvéreinket. Ezek a keresztények megelőznek engem hitben, és azt hiszem nyugodt lélekkel leírhatom, ezzel a legtöbben így vagyunk. Szó sincs arról, hogy bármi is elhalványítja ezeknek az embereknek az érdemeit!

De mégis, minden tiszteletadás mellett, ha minden egyes mártírunk minden csepp vérét lemérhetném, azt kellene mondanom, az arányok messze nem nekünk kedveznek. Csak egyetlen példát említek, amit Yuval Noah Harari ír le gondolatébresztő könyvében. 1572 augusztus 23-án a francia katolikusok megtámadták a francia protestánsok közösségeit. Öt- és tízezer(!) közé teszik az általuk kegyetlenül lemészárolt protestáns áldozatok számát, akiket egyetlen nap leforgása alatt kivégeztek. Amikor a pápa meghallotta a Franciaországból érkező híreket, annyira megörült, hogy ünnepi misét is celebrált az események tiszteletére, és megbízta Giorgio Vasarit, hogy a Vatikán egyik termét díszítse ki a mészárlás alapján készült freskóval. (Ez a terem ma nem látogatható.) Ezt a tömeges gyilkosságot nevezik a történelemkönyvekben a Szent Bertalan-éji mészárlásnak. Ebben az esetben persze a keresztények egyszerre voltak tettesek és áldozatok, elkövetők és mártírok, de a kemény tapasztalat sajnos az, hogy az esetek többségében nem így alakult a helyzet: felmérhetetlen ember halt meg leírhatatlan kínok között teológiai okokból, sokuk pedig nem is volt keresztény.

Amiért ezt a példát választottam, hogy rámutassak az arányokra: ezen az egyetlen egy éjszakán több kereszténnyel végeztek más keresztények, mint amennyivel a politeista római császárok a Római Birodalom teljes fennállása alatt! Az első évszázadok sokszor emlegetett több évszázados keresztényüldözése elmarad egyetlen, kiragadott véres nap eseményei mögött. És ezt a véres napot nem a politeista, bálványimádó római császárok okozták a hívőknek, hanem azok okozták egymásnak!

Bármennyire is fáj kimondani, de évezredek tapasztalata azt mutatja, a legalapvetőbb ellenségünk nem a világ, a muzulmánok, vagy más ideológiát követők. A kereszténységnek a legnagyobb kárt maga a kereszténység képes okozni.

Ez a hozzáállás persze a monoteista türelmetlenségből is táplálkozik. Bármennyire is tévesnek és hamisnak véljük a politeista hitvilágokat, az elvitathatatlan tőlük, hogy sokkal nagyobb vallási toleranciára képesek. A sokistenhívő embernek a saját fejében ugyanis (most függetlenül attól, ez mennyire helyes vagy sem) éppen a hite miatt sokféle istenséget, vagyis hatalomforrást kell elrendeznie és egymással békében tartania. A politeizmus lényegéből adódóan nyitottabb, mert hozzászokott ahhoz, hogy a tekintély többféle hatalom között oszlik meg és nem egyetlen, kizárólagos centrumra összpontosul. 

Ugyancsak megkönnyíti a politeista vallások dolgát, hogy többnyire ciklikus időképpel rendelkeznek. A világegyetem eseményei újra és újra ismétlődnek, ezért az egyes történelmi pillanatoknak nincs olyan nagy súlyuk, mint egy lineáris (kezdőponttól a végpont felé haladó) szemléletben. Ha valami nem sikerült, majd sikerül "a következő körben", hiszen ami megtörtént, megtörténik majd újra. Ezzel szemben a monoteista hitek a történelem megismételhetetlenségében és egyirányúságában hisznek. Ez jóval nagyobb feszültséget is képes generálni. Nem lehet hibázni, mivel nincs lehetőség javítani, ami elmúlt, soha többé nem történik meg ismét.

Mindez persze nem tűnik szívet melengetőnek egy hozzám hasonló keresztény számára. A monoteizmus alkatilag, strukturálisan és teológiai okokból is türelmetlenebbnek tűnik, pedig nem feltétlenül kellene annak lennie. Hogy mennyire az vagy mennyire nem az - javarészt a mi döntéseinken és hozzáállásunkon múlik. De ilyen történelmi előzmények után egyáltalán komolyan felvethető a kérdés, hogy lehetséges monoteistának és vallásilag türelmesnek lenni? A válaszom az, hogy szerintem igen, ez lehetséges. Egy valakit biztosan tudok, akinek ez sikerült. Úgy hívják, Jézus Krisztus.

Ha az Ő személyére gondolok, sokféle címke eszembe jut: Messiás, Pásztor, Isten Fia, Megváltó és ezekhez hasonlók. Számomra ezek mind nagyon pozitív jelentéssel telített megjelölések. Ami ennél fontosabb: a Türelmetlen Inkvizítor nincs közöttük. Pedig Jézus egész biztosan monoteista volt. Néha asztalt borogatott vagy szorongatta a korbácsot - benne van a pakliban -, de nem akart senkit felnyársalni és egész munkásságából sem szabadna ilyesminek következnie. Éppen azok állandó nemtetszését vívta ki hozzáállásával, akik alig várták, hogy belé mártsák a szegeket. Jézus felülmúlta a monoteista hívőket, köztük a saját követőit is, ezért én inkább benne hiszek, és nem a kereszténységben. Lehet, hogy azon a bizonyos Szent Bertalan-éjjelen is jobb lett volna, ha a mészárszéket megrendezők inkább az evangéliumokat lapozgatják a kard forgatása helyett, és találkoznak azzal a Mesterrel, aki Péternek azt mondta, tegye vissza a hüvelybe a kardját. Akkor most lenne egy szebb freskó a Vatikánban, amit nyugodtan mutogathatnának a nagyérdeműnek.

2015. december 6., vasárnap

Hazudni tudni kell?

Aligha lehet olyan normális embert találni, aki ne gondolná azt, hogy a hazugság általában véve bűn. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ha ellenkezőképpen vélekednénk, akkor nem nagyon tudnánk felépíteni egy élhető társadalmat. Mégis, ennek az ellenkezője is igaz: az abszolút igazmondás elviselhetetlen, és éppen úgy leépíti a körülöttünk lévő világot, mint a folytonos hazudozás. Ráadásul úgy tűnik, még a Szentírásban is találunk példákat arra, hogy hazudni bizonyos helyzetekben nemhogy nem bűn, de még erény is. Akkor most mi is az igazság: hazudni jó vagy rossz?

Mindenki ismeri az Exodus könyvének legelején olvasható sztorit, amikor a gonosz fáraó arra kéri a bábákat, ha héberekhez mennek ki segédkezni a szülés alatt és fiúgyermek születik, azt azonnal öljék meg. Ellenben ha lány, azt nyugodtan életben hagyhatják. Ám a bábák istenfélők voltak, és életben hagyták a héber fiúgyermekeket is. Amikor a fáraó megkérdezte őket, hogy a parancsával szemben miért tesznek így, a következőt válaszolták:
"Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek. Mire a bába odaér hozzájuk, már meg is szültek." (Ex 1,19)
Mindannyian tudjuk, hogy ez a válasz persze alapvetően hazugság, illetve csúsztatás volt a maga nemében. Persze lehetett benne igazság is: tényleg előfordulhatott, hogy a héber asszonyok életerősebbek voltak az egyiptomiakhoz képest, ám az igazi indok az olvasó előtt nem marad rejtve, ez pedig egyértelműen a bábák istenfélelme volt. A szöveg ezután kifejezetten kiemeli, hogy Isten éppen ezért a hazugságért áldja meg a bábákat, ezzel pedig jóvá is hagyja az egész eljárást.

Nos, a Bibliában van még néhány hasonló epizód, a kérdés pedig természetesen ezek után az, hogy keresztényként minden körülmények között szó szerint igazat kell mondanunk, vagy sem? A kivételes helyzetek, melyek különleges szituációkban adódhatnak, mindenképpen erkölcsi dilemmaként kerülhetnek elénk. Egyesek úgy vélték, a hazugság minden körülmények között tilos, semmiféle erkölcsi ok nem igazolhatja, még ártatlan emberek életét sem menthetjük meg úgy, hogy támadójukat szándékosan félrevezetjük. Mások azon az állásponton voltak, hogy igenis vannak kivételes helyzetek, amikor lehet hazudni, vagy éppen kikerülni az igazság elmondását. Az első csoportba olyan személyiségek tartoztak, mint Szent Ágoston vagy Aquinói Tamás, esetleg Immanuel Kant. A másodikba például Platón, Alexandriai Kelemen vagy Aranyszájú Szent János.

Noha a teljes elutasítás hívei alapvetően zárkózottak ebben a kérdésben, azt még ők is elismerik, hogy vannak szituációk, amikor nem kötelező (sőt, nem szabad!) megmondanunk valakinek az igazat: ezek közül a legegyértelműbb az ártatlant fenyegető jogtalan támadás elhárítása.

Hogyan kell tehát "erkölcsösen hazudni", vagy azért mégiscsak finomabban megfogalmazva: "etikusan nem megmondani az igazat"?

A katolikus teológiában szokás megkülönböztetni kárt okozó hazugságot (mendacium perniciosum), tréfából történt hazugságot (mendacium jocosum) és szükséghazugságot (mendacium officiosum). Aquinói Tamás szerint az első típus halálos bűn, de a többi már nem, ámbár lehetőség szerint utóbbi kettőtől is tartózkodni kell. Egy másik alternatíva "az igazságot okosan elrejteni valamiféle felismerhetetlenné tevéssel" - ez a gyakorlatban többféleképpen értelmezhető állítások használatát jelenti. De hogyan lehet az igazságot "okosan elrejteni"? A kérdésre alaphangon kétféle választ szoktak adni.

Az egyik a kétértelmű beszéd, ami azáltal lesz ilyen, hogy többjelentésű szó szerepel benne, vagy a mondatok szerkezete olyan, hogy többféleképpen értelmezhető. Erre jó példa egyébként Szent Atanáz esete, akit üldöztek és mivel üldözői sem tudták hogyan néz ki, éppen neki tették fel a kérdést: "Messze van-e Atanáz?" A szent így felelt: "Nagyon közel van". Végülis igazat mondott, de üldözői úgy értelmezték a szavait, hogy nem önmagáról beszél, így továbbmentek. Aki a kétértelmű beszédet használja tulajdonképpen teljesen kifejezi, amit gondol, csak  nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy a hallgató egy másik értelemben fogja fel a szavait. A másik technika a hallgatólagos fenntartás, ami az adott körülmények között a szó szerinti jelentéstől eltérően is érthető. Erre rengeteg saját példát tudna mindenki mondani, egy jó részük a szinte kötelező udvariassági gesztusokhoz kötődik. Ha vendégségben a háziasszony megkérdezi, ízlik-e a főztje, dicsérni szoktuk még akkor is, ha egyébként csapnivalónak tartjuk. Ha a titkárnő közli a telefonba, hogy "az igazgató úr most nem ér rá", holott valójában nem erről van szó, csupán egy udvariassági formáját alkalmazza a nemet mondásnak, akkor is ezzel a fajta "kamuformulával" élünk. Ehhez hasonló, ha egy paptól például olyasmit kérdeznek, hogy arra csak a gyónási titok megsértésével tudna válaszolni, akkor mondhatja azt is: "Nem tudom". Mindezek persze szó szerint hazugságnak minősíthető esetek, csakhogy konvencionális hazugságok, ezekkel a konvenciókkal pedig mindenki tisztában is van, ezért nem is tartjuk végül őket igazi hazugságoknak.

Nos, a témát még nagyon sokáig lehetne boncolgatni, de az már ennyiből is látható, hogy a hazugság és igazmondás kérdése nem bináris módon működik. Az összefüggések és a rendkívül szövevényes társadalmi életünkből adódó szituációk nagyon sok komplex problémát vetnek fel, ahol ember legyen a talpán, aki képes elkerülni a fentiekben felvetett "hamisító technikákat". Ehhez az egész társadalmunk túlságosan is szemfényvesztő, ami lehetetlenné teszi, hogy mindig az abszolút igazat mondjuk. Egyébként gyorsan hozzáteszem: alaphangon nagyon utálom a hazugságot, és ezzel a bejegyzéssel sem az volt a célom, hogy bárkit "kitanítsak" arra, hogyan kell rafináltan és ügyesen hazudni.

Ám azt is látom, hogy ebben a világban gyakorlatilag lehetetlen mindig, minden körülmények között és mindenkinek a valóságot megmondani. És le merem írni azt is, ha valaki ezt nem így gondolja, az naiv idealista, aki nem a valóságban él. Még ha vonakodunk is beismerni, a szó szoros értelmében nagyon sokat hazudunk egymásnak, gyermekeinknek, feletteseinknek, a hatóságoknak - mindenkinek, beleértve önmagunkat is. Jó lenne, ha nem kellene ennek így lennie, de szerintem itt és most lehetetlen egy bonyolult társadalmat felépíteni hazugság nélkül. Természetesen mindez nem mentség, hanem kényszerű állapot. Hiszen az is biztos, hogy akkor is hazudunk, amikor arra semmi szükség, és nem bújtatunk - például - zsidó családokat a nagypapa szekrényében, akik az őket üldöző német katonák miatt kerültek oda. Nem mindegy, hogy valaki alkalmanként legurít egy pohár sört, vagy alkoholista: nem ugyanaz, ha valaki irányában a fentebb említett hallgatólagos fenntartást gyakorlom, vagy a hazugság életformaként határozza meg az életemet.

Lehet tehát jól hazudni, vagy az erről szóló okfejtés csupán a hazugságot, mint életgyakorlatot akarja alattomos módon elfogadtatni velünk? A színtiszta igazság az, hogy a társadalmunk elkerülhetetlen hazugságokra épül, és ebben a kontextusban úgy kell megtalálni a helyünket, hogy miközben abszolút tiszták sosem leszünk, azért ne merüljünk nyakig a mocsokban sem.

2015. december 2., szerda

A házasság (5) - konklúzióim és egy rövid áttekintés...

A vázlatos áttekintés végén szeretném még egyszer egyben látni azokat a lényegesebb pontokat, amelyek a házasság kapcsán eddig felmerültek, illetve rámutatni arra a lassan kibontakozó tendenciára, ami úgy tűnik ellenkezőjére vette a figurát, ami a házasságot illeti...

Az előző bejegyzésekben a teljesség igénye nélkül arról szerettem volna írni, hogy az elkötelezett, monogám házasság a társadalom javára válik, sőt, véleményem szerint ez a legjobb együttélési forma. A nemiség is legharmonikusabban a házasság keretein belül tud kiteljesedni. Ha megpróbálnám nagyon röviden összefoglalni a lényeget, én ezeket a pontokat találom a legfontosabbaknak:
  1. a társadalom fenntartásáról gondoskodni kell, ám szinte egyetlen kultúrában sem nézik jó szemmel a házasságon kívüli gyermekvállalást.
  2. a monogám hajlam a család egybentartását szolgálja. A család minden kultúrában létezik. Ez a legegészségesebb színtere a gyermek nevelésének.
  3. az a legjobb, ha a gyerekek anyai és apai mintákat is látnak maguk előtt, valamint a vér szerinti szüleik nevelik őket. Ebben kézenfekvő a házasság, mint együttélési forma.
  4. teológiai értelemben a jó házasság három személy kapcsolata, azaz Isten is része. Az ideális párkapcsolatban megjelenik az a szeretet, ahogy Krisztus szerette az övéit és életét adta értük.
Az ember azt gondolná, ha a házasság a legjobb együttélési forma, akkor az emberek - akár vallásosak, akár nem - pusztán a józan eszükre hallgatva is erre törekszenek, és mindent megtesznek azért, hogy a házasságot ne bontsák fel. Az élettársi kapcsolat logikusan és jellemzően kevésbé termékeny, mint a házasság (általában kevesebb gyerek születik), mivel a felek eleve amellett tették le a voksukat, hogy bármikor könnyedén kiléphessenek a kapcsolatból - ezt pedig egy gyermek sokkal nehezebbé teheti. A házasság tehát azért is tűnik a legjobb együttélési formának, mert egy szilárd, zárt, egymás felé elkötelezett kontextusban nőhetnek fel a legbiztonságosabban utódok, akik gondoskodnak a társadalom fennmaradásáról.

Ha átrohanunk néhány történelmi korszakon, akkor a házassággal és nemiséggel kapcsolatos gondolatok sokféleségével találkozhatunk. A kereszténység a római kor erkölcsiségének hanyatlása idején indult el, és józanságra, tisztaságra szólított fel a házasság kapcsán. Ám az első keresztények hajlamosak voltak arra is, hogy átessenek a ló túloldalára. Egyfelől felszólítottak a libertinus irányzatokkal szembeni állásfoglalásra, másfelől viszont a testet megvető gnosztikus gondolatoknak is teret adtak. Nisszai Gergely például azt állította, a kétnemű emberiség, melynek tagjai csak szexuális egyesülés útján képesek szaporodni, a bűn felől értelmezhető magatartást tanúsítanak a szexualitásban. Az ilyen észjárásnak az lett a következménye, hogy már a házasságon belüli szexre is ferde szemmel néztek, és afféle "bocsánatos bűnnek" tekintették. A középkorban Aquinói Tamásnál már jött egy kis "enyhülés": ő már a nemi érintkezést nem, "csak" a nemzés kizárását tartotta bűnnek... (Ugyanakkor érdekes, hogy éppen a középkorban az egyház a házasságok védelme érdekében(!) elfogadta a szervezett prostitúciót. Egyébként pont Aquinói Tamás fogalmazott úgy, hogy az ilyesmi "olyan nélkülözhetetlen, mint a palotákban a szennyvízcsatorna"). 

A reformáció élesen szembefordult a szexualitást elítélő gondolatokkal: kiderült, nem a szexualitás utáni vágyban, hanem létünknek Istentől való elszakítottságában van a bűn gyökere. Luther azt mondta, a házasság a "tisztátalanság elleni gyógyszer", míg Kálvin - egyetértve Luther megállapításával - a házasság kölcsönösség-jellegét hangsúlyozta, valamint a férfiúi önfegyelmet emelte ki.

A mai kor szekularizmusában meg azt látjuk, hogy a nemiség szinte központi kérdéssé vált a nyugati világban, egyben külön is szakadt a házasságtól. Egyben a fogyasztói társadalom ismérve is: kereskedelmi termék lesz, a kereslet és kínálat része. Ma a szex portéka, termékeket eladni segítő marketingtermék, amivel könnyedén manipulálhatók vagyunk.

Nos, ez a szó szerinti nyargaló tempó persze nem tette lehetővé, hogy alaposan kielemezzem a nemiség és a házasság összefüggéseit, de az áttekintésből az én lelki szemeim előtt egy olyasfajta tendencia bontakozik ki, ami egy szigorúbb, már-már prűd hozzáállás után mostanság átlendült egy "mindent szabad" és "csakis a teljes szabadság az elfogadható" címkékkel jellemezhető irányba. És igen: ezt nem konzervatívként is így érzem. Mindez nyilván a szellemi ingamozgás törvénye: ahogy a felvilágosodás előtti korokban az inga kilendült az egyik irányba, ami a szigorú és prűd hozzáállást illeti, úgy a felvilágosodás utáni évszázadokban az inga a másik oldalra mozdult, és ez magától értetődően a határok felszámolását hozza magával. Félre ne értsen senki: nem azt mondom, hogy ami régen volt, úgy volt jó, ahogyan volt, de azt sem, hogy ami ma van, az lenne a kívánatos.

Egy azonban biztosnak tűnik számomra, mégpedig az, hogy akárhogy is mozog ez a bizonyos inga a két végpont között, a jó házasságnál jobb találmányt az emberiség még sosem tudott kifejleszteni - annak gyökerei pedig olyan alapvetőek, hogy már a Szentírás első lapjaira is felkerültek.

Én tehát maradok a házasság mellett, és azt szeretném, ha ezt az indokolatlanul meggyengült intézményt sikerülne újra igazán népszerűvé tenni. Azt hiszem, az egyháznak óriási szerepe és felelőssége van ebben.