Vigyorgó fejek

Meghalt Suhajda Szilárd, ott fent a hegyen. Felmászott, hogy legyőzze az Everestet, de az győzte le őt. Valószínűleg, sőt szinte biztosan soha nem fog előkerülni a holttest, így Suhajda Szilárd koporsója végül az a közeg lett, ami addig az éltető energia volt számára. Eddig a száraz tények, de szerencsére ezek értelmezésében nem vagyunk magunkra hagyva, hiszen szakértői vélemények ezreiben gázolunk az interneten.

Őszintén: az érzéseim ambivalensek. Az egyik pillanatban azt gondolom, Suhajda Szilárd magánügye mit csinált, ahogy ennek családi megfejtése sem tartozik senki másra. Az biztos, hogy nem meghalni akart, de az is tény, hogy abba halt bele, amit szeretett csinálni: és ha lejött volna a hegyről, akkor mindenki kicsit magáénak is érezte volna a sikerét, elismeréssel adózva a bátorságáért és kitartásáért. A másik pillanatban azt gondolom, őrültség volt az egész, és Suhajda intenzívebben gondolhatott volna a családjára - hát csak jobban szerette őket a csúcstámadásnál! -, no meg amúgy is mire jó az, ha egy hegymászó felküzdi magát a világ tetejére? Tényleg megér ez ennyit? Hovatovább, Suhajda azokat is veszélybe sodorta, akik utána mentek: hány és hány áldozatot szedett már ez a hegy az adrenalinfüggő hobbisták és az őket megmenteni akaró serpák személyében!

Egyszóval: van bennem egy kis ellentmondás, egy kis megtorpanás, amikor egy ilyen történetet hallok. Egyszerre vagyok együttérző, sajnálom a családját, de magát az áldozatot is, ugyanakkor kérdőjelek vannak bennem és széttárt karokkal állva azt kérdezem, hogy ez most minek kellett, ennek meg mi értelme volt?

Benned viszont, aki kommentelsz, nincs semmi vívódás, te fejtől talpig teljesen magabiztos vagy. Nincs se pro, se kontra, se érv, se ellenérv, se semmi, hiszen farzsebedben lapulnak a válaszok. Egyből rávágod Fészbúkon a Suhajdáról szóló cikkek alá a vigyorgó fejet. Röhögsz a tragédián. Ismerem az ilyen embereket, mint amilyen te vagy. Néhanapján kimegyek egy meccsre, mert szeretem a focit - ott is vagytok jó sokan, a vigyorgó kommentelők. "Fussál már apám, vonszoljad a seggedet!" - ordítasz mellettem mint tunya pocak, közben dől a szotyihéj a szádból. Mint a többi kommentelő, szerencsére te is átlátod a helyzetet és hajlandó vagy azt el is magyarázni. Jó hangosan, hogy mindenki más is értse: a lényeg az, ha az ellenfél játékosa elesik, szimulál, ha a miénket felrúgják, az égbekiáltó sportszerűtlenség. A bíró pedig egyszerűen csak hülye, mert mindig a másik csapatnak fúj. Fel kellene akasztani az ilyet, vezessen áramot inkább, ne focimeccset! Az a baj a magyar focival, hogy túl lazán kezelik az edzők ezt az egészet - de csak kapnál egy hónapot, úgy gatyába ráznád őket, hogy kezet csókolnának neked a végén, vagy esetleg más testrészedet is - mondod öblösen röhögve te, a vigyori fej a Fészbúkról. Te kattintottál nevetve Suhajda Szilárd-cikkekre a fotelből, hiszen jól átlátod a hegymászást is, például kapásból kijelented, minek ment oda a marha, amikor családja van?

Aztán persze szakértő is vagy, aki mindenhez is szakért. Vannak itt fociszakértők, autószakértők, repülésszakértők, vallásszakértők, és most Suhajda kapcsán megtudtam, hegymászás-szakértők is. Ti valahogy mindenben jók vagytok. Amikor a Hableány sétahajó elsüllyedt, a vigyorgó fejek értetlenkedve kommenteltek: hát miért nem úsztak ki az utasok a partra? És miért nem ugrottak máris utánuk a profi búvárok úgy, mint az amerikai filmekben szokták? Ne mondja már neked senki, hogy ez nem ilyen egyszerű: amire van pénz, arra van akarat is. Mindent ki lehet dumálni, pedig ennyire egyszerű az egész, gyorsabban kellett volna cselekedni. Ezért tart itt az ország, mert senki nem tesz semmit a másik emberért - mondod fejcsóválva az internet előtt ücsörögve, fájó derékkal, sört kortyolgatva. És megszakérted a hegymászást is: Suhajda ezt és így rontotta el, oxigénpalack, egy serpa útitárs, jobb ítélőképesség kellett volna neki, meg különben is jobban szerette a hegymászást, mint a családját, ez biztos, hiszen ez világos a történtekből, az ilyen ember meg dögöljön meg, nincs benned semmiféle sajnálat. Úgyhogy ha vigyorgó fejet nyomsz az egészre, az teljesen jogos, megalapozott, szakértői vélemény. Tudod mit nem értek veled kapcsolatban? Amikor keresek egy rendes kőművest, ácsot, burkolót, szerelőt, akkor egy csapásra megszűnsz szakértő lenni - helyette megy a fejvakargatás, hogy ezt meg azt nem tudod vállalni, nem tudsz biztosítékot adni a munkádra, meg különben is csak csillagászati áron tudnád vállalni... És te, a vigyorgó fej az internetről, aki a világon mindenhez tud kommentelni és nincs olyan kérdés, amihez ne szakértenél, eltűnsz a saját magadnak teremtett fekete lyukadban, amikor elvileg a te szakmádról, a te szakterületedről van szó. Nem furcsa ez?

Aztán vannak a szent szakértők is, akik megállapítják: Suhajda istenkísértést csinált, amikor felment a hegyre. Mire számíthat az, aki dacol az Istennel? Learatta amit vetett, hiszen meg van írva: amit vet az ember, azt aratja - és az ősi igazságokkal nem lehet büntetlenül szembemenni. Természetesen ha sikerült volna feljutni és lejutni épségben az Everest tetejéről, akkor most másról szólna neked a Biblia. Akkor azt mondogatnád, hogy íme milyen csodálatos példája ez annak, amikor a hit nem ismer határokat és "aki mindvégig kitart", az végül üdvözül. Hogy a bátorság milyen fontos a győzelemhez - és ezt milyen szépen megtanulhatjuk Suhajda példájából. Őszintén nem tudom, Suhajda vallásos vagy hívő volt-e vagy sem, de nehezen hiszem el, hogy bármiféle szempont lehetett számára azért felkapaszkodni az Everest tetejére, hogy kikényszerítse Isten beavatkozását. Fogalmam sincs mi játszódott le benne, hogyan élte meg belülről, ami történt, de te - szellemi emberként - valahogyan ezt is tudod. Már nem szakértő vagy, hanem próféta.

Suhajda Szilárd halála nekem érthetetlen. Én nem csinálnék ilyet. Nem érdekel a hegymászás, nem értek hozzá, nem ismerem. Félteném az életem és semmiképpen nem dobnám oda a hobbimért. De azt gondolom, van egy nagyobb hegy az Everestnél, ahova viszont tömegek másznak fel rendszeresen játszi könnyedséggel, hogy onnan tekintsenek le a többiekre. Úgy hívják, hogy Ego. Nincs az a serpa, aki oda utánuk tud menni, és onnan, ennek a hegynek a tetejéről nyomják a vigyorgó fejeket. Émelygek tőlük, ez az igazság.

Tovább

A harag helye

Az előző bejegyzésben felhozott Böjte-ügy kapcsán vannak olyan szálak is, melyek véleményem szerint nem mellékesek, de mégiscsak látens módon, a felszín alatt futnak. Nem Böjtét akarom megvédeni - azt ugyanis nem érdemli meg -, ám ezeknek a szálaknak a jelenlétéről tudni kell. Keresztényként leginkább azért, hogy megkeressük magunknak a "harag helyét" és tisztán lássuk, miért érdemes haragot érezni - és miért nem.

Mert lehet ugyan haragudni, Böjte vagy az egyház "viselt dolgaira", és teljesen jogos is adott esetben ez a harag, sőt néha egyszerűen a harag az erkölcsileg érvényes viszonyulás, de van ezeknél egy jobb dolog is: jól haragudni. Hülyeségnek tűnhet, de én hiszek abban, hogy ez igaz. Mármint az, hogy haragudni is meg kell tanulni, és ha ez többé-kevésbé sikerül, akkor jobban fogjuk a haragot kezelni. A fentebb említett felszín alatti szálak viszont pontosan ezt akadályozzák. 

De miféle szálakról beszélek? 

Egyrészt és elsősorban a politikáról, ami vastagon áthatja az egész ügyet. Csak a vak nem látja ezt.  Persze máris hallom a felcsattanást, miszerint nem szabad politikai térfélre vinni Böjte botlását, hiszen itt ártatlan gyerekek életéről van szó, nomeg egy intézmény működéséről beszélünk, valamint bűncselekményről - és nem politikáról. Felesleges tehát a kormányt szidni vagy az ellenzéket felhozni. A magam részéről egyetértek ezzel, csakhogy a rögvalóság nem így működik. Míg a jobboldali sajtó igyekszik minden pontját tompítani annak, ami történt (azt erőltetve milyen sok hasznos dolgot tett Böjte), az ellenzéki sajtó előszeretettel mutat rá a borzalmasabbnál borzalmasabb borzalmakra. 

Ezzel az országgal az az egyik legnagyobb probléma, hogy nagyjából mindennel ez történik. Azt hiszem mackósajtból még nincs jobboldali meg baloldali, de már régen vettem, tehát nem vagyok benne biztos... A politika olyan szinten szövi át még az apró kérdéseket is, hogy az messze túl van a túlzás minden vörös vonalán: és ami a téma szempontjából most fontos, hogy a politikai hovatartozás képes irányítani a dühünket. Meg vagyok győződve róla, hogy Böjtére sokan nem a megrontott gyerekek miatt haragszanak, hanem mert a kormány támogatja. Ugyanígy abban is biztos vagyok, sokan azért állnak ki mellé, mert a kormány is alapvetően ezt teszi. Nem maga az ügy és annak erkölcsisége számít, hanem az, hogy a bal-jobb polarizáltságban lubickoló magyar színtéren hol helyezhető el az egész a térképen. Ugyanez a helyzet az orosz-ukrán háború, a magas infláció, a tanárkérdés és minden más csiribiri-zabszalma kapcsán.

A politikai szál irányítja a haragot. Haragszom azokra a jelenségekre, személyekre, dolgokra, melyek az én politikai ízlésemtől idegenek és a "másik törzs" által favorizáltak. Ami a lényeges, hogy kiderüljön, az én oldalamon van az igazság és az erkölcs, ezért "azok a mocskok" a másik térfélen megint tévednek. A törzsi logika rendkívül elnéző a saját törzs olyan baklövéseivel és súlyosabb erkölcsi kihágásaival, amikhez hasonlókért a másik törzset legszívesebben cunamival sodortatná el.

A másik felszín alatti szál az ideológiai - valahol persze ez nem sokban különbözik a politikaitól. Mondjuk ki őszintén: tömegeknek esik jól belerúgni a kereszténységbe. Nem Böjtéért és az árvákért aggódnak - néha az az ember benyomása, valahol még örülnek is, mert végre ismét fogást tudnak találni az egyházon. Megismétlem, amit fentebb írtam: semmi nem menti, ami a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál történt. Felfoghatatlan, gyomorforgató, súlyos bűncselekményről van szó - a tettesek kapják csak meg, ami jár nekik! Mégis, az ember megsejti ezt a szálat háttérben - a jóleső, kárörvendő viszonyulást, az összedörzsölődő tenyerek hangját. Egyházi botrány! Újabb lehetőség rámutatni, milyen hülyék is a keresztények. Kéjes élvezet, és nyújt valamiféle terápiás hasznot is az egyházat gyűlölők számára.

Mit tegyünk tehát? Hogyan tudunk jogos haragot érezni, melyet nem mások irányítanak és közben - ez azért fontos - mégsem kell félretenni a politikai ízlésünket vagy ideológiai elköteleződéseinket? Mert bár kritikusan fogalmaztam fentebb, azért csak be kell ismernem, hogy magam is rendelkezem ilyesmikkel, és nem tudom úgy levetni ezeket magamról, mint egy kabátot. Lehet úgy haragudni, hogy kitartok a saját törzsem mellett - de nem törzsi logika vagy ideológiai elkötelezettség miatt érzem a haragot? Szerintem igen, vagyis: törekedni lehet rá.

Nagyon nehéz dolgunk van. A Bibliában olvasható egy sokat sejtető mondat, ami így szól: "Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek!" (Ef 4,26). Ez a kis mondattöredék egy olyan szakasz egyik gondolatfoszlánya, ami a megújult és megváltozott ember hozzáállásáról, attitűdjéről, viszonyulásairól szól. És ugye világosan kiderül belőle, hogy lehet haragudni - és lehet ebben megmaradni vétek nélkül. Nehéz persze erről úgy gondolkodni, hogy maga a biblikus harag a kereszténységben is egy teljesen mellőzött és háttérbe szorított dolog. Jézus - mint tudjuk - mindenkit csak szeret, Isten haragja meg a letűnt ószövetségi korpusz porrétege alá van temetve...

Tehát: mi jellemzi az egészséges haragot? Hadd említsek meg csak két hasznos jellegzetességet!

Szerintem a törzsi logika feletti harag egyik jele az, amikor az ember képes a saját törzsét őszintén kritika alá vonni. Böjtére nem a baloldaliaknak kell leginkább haragudni, hanem Böjte közvetlen környezetének. Az egyház hitelességét növelné, ha ilyen esetben erősen, tisztán, keményen megszólalna. Nem valamiféle undorító fröcskölésre gondolok, hanem egy éles, kontúros, mégis valahol szeretetteli kritikai hangra. Abban ugyanis nincs semmi, ha az egyházellenesek haragszanak az egyházra. Tőlük ezt várjuk. A szemünk sem rebben, ha baloldaliak gyalulják a jobboldalt, jobboldaliak odapörkölnek a balosoknak. Olyat nem látunk, hogy balról lőnek balra és jobbról lőnek jobbra. Pedig a belső kritika, a belső hang, vagy nevezzük egyszerűen önkritikának, a legmélyebbre tud menni és a leghasznosabb, ha igazán őszinte. Tudom, nem csinálom mindig jól, de én ezért írok itt a blogban sokszor egyházkritikát. Nem valamiféle gennyes sebet akarok kinyomkodni, vagy teret engedni egy értelmiségi nyafogásnak: tényleg bánt, ami kereszténység címszó alatt történik. És hiszek abban, hogy ez lehetne jobb is. Viszont túl vagyunk már az "irgum-burgumon" és az olyan szólamokon, hogy "ne bántsuk egymást, az a lényeg, hogy béke legyen" - melyek csak a felszín alatt tartják a szemetet.

A másik, ami az egészséges haragot jellemzi, hogy megsebez, de be is kötöz - ahogy a Szentírás fogalmaz. A beteg harag csak sebeket ejt, az egészséges ugyancsak, viszont érdekelt a felépülésben is. Akárcsak egy sebész kezében a szike, felvágja az eleven húst, nézi a kiserkenő vért, a belső szervek feltárulkozását, de mindezt nem az élvezet, hanem a gyógyítás kedvéért. Nekem az olyan emberek, akik ugyan belülről kritizálják az egyházat, de sosem építik, nem tesznek hozzá semmit, nem alkotnak, nem hoznak létre valamilyen értéket, mindig gyanúsak. Nem úgy van az, hogy szétspriccelem a haragomat a kereszténység botrányait látva, aztán hátradőlök a székben és rágyújtok egy szivarra. Én nem tudnék így tenni. Nem szoktam erről írni a blogban, de a virtuális téren kívül nagyon aktív életet élek, és próbálok dolgokat megtenni, embereket tanítani, építeni, segíteni az előrejutásban - no persze nem hős vagyok, hanem egy gyakran kérdésekkel vergődő átlaghívő, de azért olyan fajta, aki valami többet akar mondani a kritikánál. 

Mert - és ez talán a legfontosabb - szeretem az egyházat és szeretem az Egyházfőt. Aki a Krisztus. Úgyhogy azt hiszem, haragudni jól akarok, még ha nem is mindig tudok. De ez a célom. És Böjtére meg a hasonló botrányokra haragszom - dühös vagyok, úgy igazán. A felháborodásom erkölcsi természetű. Szeretném, ha az egyházban lennének olyan intézmények, mint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány. Szeretem a gyerekeket és mindent támogatok, ami valóban segít nekik. És nagyon-nagyon magasról teszek rá, hogy melyik politikai oldalhoz ki hogyan tartozik ebben az ügyben. Haragszom, mert ami történt az bűn, tehát Isten szemében sem respektálható. Azt hiszem ez a harag pont ezért emelkedik felül minden háttérben futó szálon.

Tovább

Gyerekrezervátum

Nemhogy ömlik, egyenesen zubog minden csatornán, hogy a kormány számára milyen fontos a gyermekek védelme. Érdekes viszont, hogy miközben a gyermekvédelem ennyire kiemelt szempont, az utcán tüntető diákok szemébe mégis spriccel a könnygáz - persze a csípős permetnél fájdalmasabb  az iskolásoknak, hogy a gyermekvédő vezetés magasról tesz a véleményükre. Ehhez a szerfelett ellentmondásos helyzethez "remekül" illeszkedik Böjte Csaba ügye is, amely a "gyermekvédő" oldalon nem igazán vált ki erős tiltakozást: úgy látszik tehát, azért mégsem annyira fontosak a gyerekek.

Böjte Csaba egy sztárpap, vagyis egyre inkább úgy fest, csak az volt. Nem először írok vele kapcsolatban, és higgye el nekem a kedves olvasó, nem is szívesen teszem. Nem "csámcsogni" kívánok a botlásain, sem a "dühöm kiadni" vagy felsőbbrendű módon odapörkölni neki egyet. De azt nem tagadom, keresztény emberként egyszerre van bennem valamiféle felágaskodás és szomorúság. Olyan épület omlik most össze a szemünk előtt, amit inkább tovább kellett volna építeni. Meggyőződésem szerint Böjte Csaba nem járt rossz úton, amikor gyermekmentésre adta magát, a kicsik felkarolása, etetése, nevelése minden józan ember számára nemes cél és respektálható tett. Böjte az a karakter volt, akitől őszintén szólva soha nem sajnáltam a rengeteg ráfordítást, a beinvesztált pénzösszeget, a népszerűséget és felkapottságot. Azt se bántam, hogy valamiféle "szent celeb" lett belőle - mert a munka, amit végzett, egyszerűen olyan fontos és lélekemelő volt, hogy megérte populárissá tenni, felhívni rá a figyelmet, rivaldafénybe állítani. Inkább népszerűsítsék egy gyermekmentő szerzetes munkásságát, mintsem a celebkultúra bugyraiból feltörő, naplopó, semmi értéket nem teremtő sztárocskák dolgait.

Aztán kidőlt egy csontváz, most pedig még több is. Ott tartunk, hogy Böjte Csaba lett a legnagyobb akadálya a saját szervezete működtetésének.

Nemi erőszak, bántalmazás, visszaélések sora - nem részletezem, a vonatkozó hírforrásokban minden le van írva -, és szinte példátlan, másodfokon kiosztott 28 év(!) börtönbüntetés az abuzálást elkövetőnek. Mintha mindez nem lenne elég, időközben előkerültek ehhez hasonló ügyek, és ahogy Bartus László a maga szokásos bárdolatlanul szókimondó stílusában - ámde igen találó szóhasználattal - megfogalmazta: az eredetileg gyermekek védelmére és nevelésére létesített Dévai Szent Ferenc Alapítvány inkább egy "gyerekrezervátumra" emlékeztet, ahol azt csinálnak a kicsikkel, amit csak tudnak és amit nem szégyellnek. Szégyenkezésről pedig láthatóan nincs annyira szó, ahogy felelősségvállalásról sem igazán. 

Megrándíthatnám a vállam, de nem vagyok az a fajta, és nem tudok az ilyesmihez hozzászokni. Persze meglepődött sem vagyok, kivéve egy dolgot. Ez is az én hibám.

Valahogy bedőlhettem a mézes-mázos Böjte-imidzsnek, mert a "kedves szerzetes" csuhája mögött sokáig nem tűnt fel, hogy ez az ember milyen szörnyű butaságokat beszél. Most nem a szóvirágos közhelyekre gondolok a mindent elsöprő szeretetről és hasonló frázisokról, ami egy amerikai szépségkirálynő választás záróbeszédéhez illő bölcsesség, hanem amiket ebben az ügyben és más dolgok kapcsán Böjte megfogalmaz. Így például zavarba ejtő ostobaság gyerekekkel együtt imádkozni az "ártatlan Budaházy bácsiért", vagy azt mondani, hogy a "rákos daganatot" sikerült kimetszeni az Alapítványból a fenti bírósági ítélet kapcsán, a többiek pedig szinte ártatlanok ebben a helyzetben, hiszen az "egészséges szöveteket" így megvédték. Ezek olyan szintű sületlenségek, hogy egyenesen mellbevágó olvasni őket. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy maga Böjte elhiszi őket vagy csak azért mondja, mert nem maradhat néma ebben a helyzetben. Ehhez a sületlenséghez csatlakoznak még olyanok, akik nyakra-főre osztják az interneten a "boldog dévaházi árvák" sztorijait - amivel azt kívánják illusztrálni, hogy micsoda aljas dolog Böjte Csabát bántani, hiszen nagyon sok gyermeken segített. Amit persze - tegyük ezt hozzá - nem tagad senki sem, de nem is azért "bántják" Böjtét, akiken segített, hanem akik egy életre megnyomorodtak a megalázó bánásmód és akár szexuális abúzus miatt. A sikeres élettörténetek eltörlik a bűncselekményeket? Komolyan lehet így érvelni?

Ne felejtsük el, itt valakik egy évtizeden át rendszeresen bántalmaztak gyermekeket nevelői minőségben, nem is egyet, mert nem elszigetelt esetről van szó és nem egyszeri alkalomról. Kínozták, rettegésben tartották őket, fizikailag és érzelmileg abuzálták. Világossá vált, hogy a nevelőként dolgozók egy része is inkább nevelésre szorult volna - ehelyett azonban hatalmat adtak a kezükbe a szervezeten keresztül. Erre Böjte másik reakciója mindösszesen az volt, hogy most nem ítélkezni kell, hanem imádkozni.

Hát igen, ebben azért van valami, az már biztos! Tényleg imára van szükség: Böjte Csabának jó szerzetesként hason csúszva kellene bűnbánatért könyörögnie Isten előtt, és vele együtt másoknak is. Aztán az ámen kimondása után - ha nem akarja, hogy a hitelessége végképp porrá omoljon és az életművének tekinthető szervezetet elnyelje a Nagy Erkölcsi Fekete Lyuk - azonnal lemondani, nyilvánosan megfogalmazni erős bocsánatkéréseket és rábízni a szervezet vezetését vezetni képes emberekre. Ilyen kaliberű bukásoknál ez az elvárható minimum, ami persze az egész esethalmaz jogi hátterét még nem fogja megoldani önmagában. Az ájtatos szólamoknak most nincs helye, csak röhejessé teszik a szörnyűséget és még több kárt okoznak. Az igazi gyermekvédelemre pedig láthatóan nem az óvodákban, hanem a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál van szükség.

Tovább

Köszönöm, Mr. Keller!

Nem szerettem soha temetésen beszélni, nem szerettem soha halottakról megemlékezni, nem szerettem soha ha bárhogyan is érintve érzem magam az elmúlás gondolatától. Mégis, lehetetlen és talán illetlenség is lenne most szó nélkül elmenni az ismert new yorki lelkipásztor, tanító, teológus, azaz Timothy Keller (1950-2023) halála mellett, aki - minden pátoszos giccs nélkül mondom - tényleg hatalmas űrt hagyott maga után.

Van néhány olyan karakter az egyházban, akire a szemlélődő ember mindenképpen felfigyel, tekintet nélkül arra, hogy miféle kegyességi irányzat, vérmérséklet, teológiai meggyőződés áll hozzá a legközelebb. Ilyen volt számomra Billy Graham is, akit szemlátomást mindenhol elfogadtak, akire mindenhonnan figyeltek és akit sok helyre beengedtek - a nagyegyházakban éppen úgy, mint a kisebbekben.

Timothy Keller valami hasonló karakter volt. Megkerülhetetlen, és ezt a legtöbben nem is bánták, mert nem akarták megkerülni: inkább meríteni volt érdemes belőle. Azt tapasztaltam, mindenfelé szerették, olvasták, követték. Az elmúlt években azon a Főiskolán ahol tanítok, egyre másra hivatkozási alappá váltak a művei. Gondolatai visszaköszöntek az előadásokban, bevethető és idézhető bölcsességekké lettek teológiai diskurzusok során. Keller New Yorkban pásztorolta a Redeemer Presbiteriánus Gyülekezetet, vagyis egy nyüzsgő, eleven, szekuláris amerikai nagyváros közepén sikerült a vállán vinnie egy több ezer fős közösséget. Miközben minden nyomás ellenére hűségesen megmaradt a biblikus szemlélet, a megalkuvásmentes hit mellett, maga is nyüzsgő, eleven, aktív és alkotó ember volt. Talán ez az, amit őszintén csodálok benne, sőt talán egy kicsit irigylem is azt az attitűdöt, amivel képes volt intellektuálisan igényes módon hívő ember lenni: a "Gyülekezet a központban" szerzőjeként egy olyan munkát tett le az asztalra, amelyben önmaga látásmódját is felfedte arról, hogyan szereti a nagyvárosi közeget, melyben boldogulnia szükséges. Keller nem alkudott meg a hitében, nem engedte azt felhígulni, ám közben érteni akarta a szekuláris nagyvárosi közeget, kapcsolódási pontokat keresett vele és másokat is erre buzdított. Csupán apróság, mégis szemléletes, hogy saját bevallása szerint az ateista, liberális, konzervatív hetilapokat, napilapokat is böngészte - vagyis mindenkihez és mindenhogyan utat keresett, s azt hiszem elmondhatjuk, hogy ezt az utat sokszor meg is találta.

Hasonló élmény jelentett számomra a "Hit és a kételkedés" című könyve, melyben határozottan beszél a hitbeli kétségekről és érzékeny témákat sorjáz, melyekhez érzékenyen is nyúl hozzá. Sokat merítettem ebből a művéből, mert egyrészt olyan dolgokat írt, amelyekkel magam is találkoztam, másrészt ugyanaz az egyszerre biblikus, mégis megérteni akaró szándék hatja át, mint az összes többi művét. Nem csodálom, hogy Keller neve megjelenik a BioLogos oldalán is, amely az evolutionary creation megközelítését képviseli - vagyis azt a lehetőséget, miszerint az evolúció és a hit nem zárja ki egymást.

Nem meglepő, ha egy mértékadó keresztény nyitott gondolkodású, egy idő után megjelennek körülötte olyanok is, akik helyette kezdik behúzni a féket. Keller kapcsán egyesek már túlzónak is érezték a kultúrával való kapcsolatkeresését - de véleményem szerint nem volt igazuk. Az idő és az elért eredmények nem őket igazolták. Timothy Keller egyszerre volt konzervatív teológus és nyitottan gondolkodó személyiség. Mindkettőt hitelesen képviselte, kommunikálta, jelenítette meg. Azt hiszem nyugodtan mondhatjuk, hogy áldott és sikeres volt a maga pozíciójában, és példaértékű a gyakran szekértáborokra szakadt egyház számára, hogyan lehet integratívan viszonyulni a valósághoz. Ő most elment, de amit alkotott, itt maradt nekünk, itt maradt velünk.

Köszönünk mindent, Mr Keller! Isten nyugosztaljon!

Tovább

2050

A szépséges magyar nyelv vallási szótárának leglejáratottabb kifejezése talán a "világvége" szó: mert azon csak röhögni tudunk. Túl sokan jövendölték meg túl sokszor - aztán hétfő reggel mindig mehettünk vissza dolgozni. Ám mi van akkor, ha manapság egyre több olyan hang szólal meg "világvége ügyben", mely nem a holdkórosoké, a laposföld-hívőké vagy valamelyik vallási szélsőség csatornájáé? Hanem adott esetben az MTA köztiszteletben álló doktorának hangja, vagyis Szathmáry Eörs evolúcióbiológus véleménye, aki másokkal egyetemben 2050 körülre prognosztizálja az emberiség összeomlásának pontját. Kapcsoljuk a Jelenések könyvét!

Biztosan sok olvasóm ismeri azt a diasort, amikor egy légifelvételen egy amerikai város egyik kertesházát mutatják, aztán a kamera távolodni kezd, már az egész várost látjuk felülről, s repülünk még messzebbre, így aztán a komplett Egyesült Államok műholdképe is terítékre kerül. A fotók nem állnak meg itt: beülünk egy képzeletbeli űrhajóba és már a Föld bolygót látjuk messziről, azután egész Naprendszerünket, de zuhanunk tovább a végtelen űrbe, s már saját spirálgalaxisunk egyik karja tölti be a képernyőt - és így megyünk egyre messzebb és messzebb, sok-sok fényév távolságra a saját otthonunktól... 

Megrázó ez az egész, és akit mégsem ráz meg, az nem érti miféle valóságban van része. És akkor azt sem fogja érteni, amiről Szathmáry professzor (ld. fotón) ebben a friss interjúban beszél, jelesül hogy a mi kis bolygónk valósága hamarosan összeroppanthat bennünket. De szívesen mondanám most azt, amit minden "világvégés" ostobaság kapcsán menetrendszerűen bedobhat az ember: hogy ez az egész csak hülyeség, pánikkeltés, túltolt bicikli, vallásosan fanatizáltak felesleges aggodalma vagy valamilyen politikai lobbitevékenység van csak a háttérben. Ám ha elolvassuk elejétől a végéig az interjút, aligha fogjuk ezt gondolni.

Szathmáry sokféle értékes gondolatot fogalmaz meg - nem is tudok kiemelni belőle egyet -, de az általam most "világvégének" nevezett összeomlás nagyjáboli idejét 2050 körülre prognosztizálja:

"Nagyon sokan a 2050 körüli időpontra teszik a totális összeomlást, és szerintem ez nagyjából korrekt számítás, ha csak nem történik valami komoly és gyors változás. De ha történhetne ilyen, annak már azért látszania kéne."

Szomorú és talán pánikkeltőnek tűnő gondolat is ez, de ahogy ő fogalmaz, a tudomány nem a kedélyállapotunk javítására szolgáló eszköz, hanem arra való, hogy tisztában legyünk a dolgokkal és azok kimenetelével. 

Több okból is írok most erről. Egyrészt azért, mert egy olyan társadalomban élek - beleértve az egyházat is - ami az ideje nagy részében elfoglalja magát számos, ehhez képest századrangú témával. Fidesz vagy ellenzék? Orbán vagy Gyurcsány? Baloldal vagy jobboldal? Homoszexualitás vagy heteroszexualitás? Van haladás vagy nincs? Liberális demokrácia vagy konzervatív megoldások?  Ezekhez csatolhatjuk hozzá az egyházhoz köthető dilemmákat is: paphiány, szervilizmus, meleg lelkészek, progresszív teológia, felhígított hit, meg sok minden más, amikkel egyébként én is foglalkozok itt a blogban.

Na de emberek, mit számítanak ezek, ha a jelek szerint tényleg jön felénk egy üstökös? 

Másrészt azért is dobom fel ezt a sötét labdát, mert valóban eszembe jut erről az egészről a keresztény apokaliptika. No persze nem kívánok obskúrus fejtegetésekbe bocsátkozni arról, mi felel meg a vágtató lovaknak, a trombitaszónak és a kelyheknek az éppen zajló eseményekből - inkább az egész hangulata, atmoszférája, légköre az, ami az ilyen interjúk révén egy hívő agyában bekapcsolja a Jelenések-gént. Soha nem voltam világvége rajongó, időpontszámolgató, félelemgenerálásban érdekelt hívő, sőt aki ismer az jól tudja, hogy nagyon rühellem az ilyesmit. Egy apró bibliai megjegyzés azonban most felrémlett bennem Szathmáry interjúja kapcsán: amikor a Szentírás úgy beszél az "utolsó idők" (eszkhaton) jelenségeiről, hogy azokat "szülési fájdalmakhoz" hasonlítja. Nyilván mindeni tudja, ahogy közeledik a szülés ideje, az ilyen fájdalmak sokasodnak - az analógia erre akar rámutatni. A vajúdás régóta tartó kísérőjelenség ebben a világban. A gyakoriság az, ami felhívja magára az ember figyelmét: amikor két "fájási roham" időben már egyre szorosabban követi egymást. Mintha most ezt látnánk. Az emberiség lélekszáma nemcsak növekszik, hanem gyorsuló ütemben nő, ahogy a problémák is sokasodnak, s már nem kell eltelnie több generációnak, hogy bizonyos rossz gyümölcsök beérjenek. Félfogról odavetett közhelyként szokás mondogatni, hogy "felgyorsult világban élünk" - de nemcsak mi gyorsulunk egyre jobban, hanem az események és azok kimenetele is. Nos, a szülési fájdalmak közötti megrövidült idő az, ami most eszembe jutott minderről, és ez hozta be az ablakon számomra most kissé a világvége-hangulatot. 

Mindazonáltal persze - őszintén megmondom - egyelőre inkább olvasgatnám szívesebben a Jelenéseket, minthogy megnézzem élőben. De persze jöjjön, aminek jönnie kell, s ha jönnie kell, valószínű jönni is fog.

Tovább

Meleg vagy magyar?

Jól tudjuk azt a dogmatörténet révén, hogy a kereszténységen belül akár egyetlen szó is képes felfordulást  kiváltani (gondoljunk csak a klasszikus filique-vitára) - vagy azt is mondhatnám, kevés népség tud annyit veszekedni a szavakról és azok pontos jelentéséről, mint a teológusok. A teológia részben a szavak művészete, hiszen többnyire a hitünket érintő diskurzusokról, akár filozófiai megfontolásokról, kifejezések körbejárásáról is szól. Nem mindegy az ugye, hogy "meleget" vagy "magyart" mondok, amivel most éppen a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hívta fel magára a figyelmet. Tök feleslegesen.

Ami történt, azt persze a napilapokból is meg lehet tudni, de hogy ne kelljen sokat keresgélni, tömörítve ideírom a lényeget. Történt ugyanis, hogy egy bizonyos Kiss Judit Ágnes (ld. fotón) "Szó" című versének (amely bekerült egy tizedikes irodalomkönyvbe) egyik sorában orvul kicserélték a "meleg" szót "magyar"-ra. Az eredeti vers így szólt:

„Maradj, mert meg kell védeni / Kinek nincs is hova, / Legyen szegény, hajléktalan, / Zsidó, meleg, roma”

És ez lett belőle:

„Maradj, mert meg kell védeni / Kinek nincs is hova, / Legyen szegény, hajléktalan, / Zsidó, magyar, roma.”

Mondani sem kell a szerzőt nem kérdezték meg az egészről, nem értesítették, még azt sem tudta, hogy iskolai tankönyv része lett a saját költeménye. A Katolikus Pedagógiai Intézet azzal védekezett, hogy a kortárs versek az interneten sokféle verzióban keringenek. Ami nyilván nevetséges válasz, hiszen - ha már kortárs a szerző - a leglogikusabb és magától értetődően illendő is az a megoldás lett volna, ha a költőt felkeresik és tájékoztatják. Hogy nem ez történt, az nyilvánvalóan nem szimpla hanyagság (bár ismerve néhány tankönyv színvonalát ezt is el tudja képzelni az ember), hanem nagy eséllyel szándékos tett. 

Lehet, hogy most többen elmosolyodnak és azt mondják, csupán egyetlen szóról beszélünk, nem kell itt szőrszálat hasogatni és bolhából elefántot csinálni. Pedig én nem egy szóról beszélek - a kérdéses meleg és magyar kifejezések csak illusztrációk. Nem az számít, hogy csak egyetlen szóról van szó, hanem a szándék az, ami itt és most jelentős.

Jól tudja, aki engem olvas, hogy nem szeretek semmilyen biciklit semmilyen irányban túltolni. És ha más túltolja, az bizony engem zavar. Az elmúlt időszakban többször is bírálat alá vontam azokat a teológusokat és szerzőket, akik próbálták bizonygatni, hogy a Biblia látásmódjába beleférhet a homoszexualitás támogatása vagy éppen ehhez az egész kérdéskörhöz a szeretet felkiáltásával teljesen elfogadónak mutatkoztak. (Példák erre itt és itt.) A helyzet az, hogy nem férhet bele és ezt becsületesen ki kell mondanunk. A Szentírás alapvetően elutasító a melegséggel szemben, ezt nincs hova ragozni.

De olyat ne csináljunk, amit már nem kell, főleg a kultúrharc hevében. Verset hamisítani, elsumákolni az eredeti szerző megkeresését, aztán magyarázkodni nem fair dolog. Félő, ha nem tisztességesen képviseljük a véleményünket, magát a képviselt véleményt sem lehet majd komolyan venni. Azt hiszem ez eddig olyan világos, mint az egyszeregy. Az igazi kérdőjel azonban akkor kerül a táblára, ha az ember végigolvassa Kiss Judit Ágnes egész versét. Ebben az esetben fog igazán csodálkozni a hamisításon. Mert ez bizony egy jó kis vers, szólal meg bennem a laikus, versekhez nem értő, de átlagos emberi érzékenységgel bíró műkedvelő. Ráadásul olyan, amiben baloldali és jobboldali, hazafias érzelmű és a hazájával küszködő egyaránt találhat gondolatot magának. Összességében azonban mégis van egy félreérthetetlen üzenete az egész műnek: mégpedig az, hogy maradjunk itt és minden bonyodalom, kihívás, krízis ellenére és építsük tovább ezt az országot.

Nem hiszem, hogy tévedek ha azt mondom, ez egy olyan konklúzió, amit főleg a kormánypárti és nemzeti oldalon nagyon is osztanak. Kiss Judit Ágnesről nem szeretnék konformizmust feltételezni, szerintem nem az, hanem csak leírta és rímekbe öntötte az érzéseit. Nem hiszem, hogy direkt politikai szándékok motiválták ebben. De ettől még eltalálta a hazafias érzelmű emberek érzékenységét. S bizony ez jó eséllyel igaz lehet a kormányhoz húzó katolikus egyházra is.

Ám ha ez a helyzet, akkor pláne visszhangos a kérdés: megérte akkor hamisítani, de most őszintén?

Tovább

A gyülekezet nem étterem

Jézusról két dolgot egészen biztosan tud mindenki: az egyik, hogy keresztre feszítették és meghalt, a másik pedig hogy nagyon szeretett példázatokban beszélni. Most utóbbi lesz nekünk a fontos, mert amikor Krisztus példázattörténeteket mondott, gyakran élt a hasonlatok erejével, ugyanakkor minden hasonlat erősen korlátozott érvényű - és ezt Jézus láthatólag nagyon jól tudta. Monostori Tibor egyik friss videója egy szerintem nagyon hatásos hasonlatot használ a református egyház minőségbiztosítási politikája kapcsán - de szerintem nem számol annak korlátaival.

A hasonlatra használt bibliai kifejezés egyrészt a héber másál, másrészt pedig a görög parabolé (néha magyarul is szoktuk parabolának nevezni). A másál nemcsak egy szó, hanem végső soron egy műfaj megnevezése is, s mint ilyennek, a hasonlatnak ugyancsak vannak műfaji szabályai. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy egy hasonlat vagy gondolati párhuzam mindig csak egy-egy pontján működik, de sosem szabad teljes általánosságban kezelni. 

Mondok egy példát. Jézus ugye beszél arról, hogy legyünk olyanok mint a gyermekek, mert ha ezt nem tesszük, nem lesz miénk a Mennyek Országa. Nyilvánvaló, hogy amikor Jézus a gyermekeket követendő példaként állítja elénk, nem arra gondol, hogy infantilisan viselkedjünk, hisztériázzunk, vagy úgy általában gyerekesen álljunk a valóság dolgaihoz. A hasonlat csak egy vagy néhány ponton áll meg, de abban a pillanatban, ha extrapoláljuk valamiféle abszolút módon, eszméletlen hülyeségek következnek Jézus tanításából - amit Ő egész biztosan nem akart mondani. 

A hasonlatok mindig csak bizonyos hatókörrel rendelkeznek és nem szabad túltolni őket.

Monostori Tibor legújabb videójában mond egy egyébként szerintem korrekt kis példát, amikor a református egyházban tapasztalható visszaélésekről és a problémák kezelésének hiányáról beszél. Azt állítja, hogy rossz úgy érvelnünk, miszerint a pasaréti közösségben olyan sok ember olyan sokféle áldást kapott már - amikor többen megsérültek ugyanebben a gyülekezetben. Ennek kapcsán hozza fel saját kis példázatát az ÁNTSZ-ről. Hiszen ha egy étteremben koszosak az eszközök, nincsenek meg a minőségi alapanyagok, és vannak akik megbetegszenek az ételek fogyasztásakor, akkor épeszű ember nem mondhatja azt, hogy "de olyan sokan jóllaktak ebben az étteremben, és a személyzet is annyira lelkesen főz mindig". Az ÁNTSZ minden bizonnyal bezárja a helyet és komoly vizsgálat következik. Nos, a hasonlat alapján Tibor úgy véli, ha lenne valamiféle minőségbiztosítási eljárás a református egyházban, akkor simán be kellene zárni legalább fél évig a közösséget és akár évtizedes kivizsgálásra is szükség lenne.

Első reakcióként szeretnék egyetérteni Monostori Tiborral! Mert amiről itt beszél, az alapvetően igaz: felelős emberek felelős módon csak úgy tudnak működtetni egy szervezetet, hogy létezik minőségbiztosítás is a rendszerben. Ha egy bélyeggyűjtő klubnál komplexebb egy intézmény, teljesen abszurd és méltatlan úgy üzemeltetni, hogy nincsenek beépítve a minőségbiztosításra jellemző változók a működésébe. Ilyenek például, hogy állandóan monitorozni lehet a működés módját, az emberek különféle módokon visszajelezhetnek a szervezetben tapasztalt élményeikről, a vezetőknek pedig kutya kötelességük kiértékelni minden ilyen visszajelzést. Jómagam egy Főiskolán dolgozom, ahol bőségesen vannak ilyen változók alkalmazva, sőt külön munkatársak csak ezzel foglalkoznak. Igaza van Tibornak, amikor ezt számon kéri, és hát legyünk őszinték, az egyházak nem igazán jeleskednek a minőségbiztosítás területén, az biztos. Főleg a neoprotestáns szférában jellemző, hogy egyes közösségek inkább úgy működnek, mint afféle "vallási kiskirályságok", ahol a lelkész szinte uralkodóként gyakorolja a hatalmát és neki senki nem mondhatja meg mi merre hány méter.

Ugyanakkor a Tibor által használt ÁNTSZ-hasonlat kapcsán azért felmerült bennem a kérdés: vajon tényleg megfelelő hasonlat-e egy gyülekezet működését egy étterméhez hasonlítani? Megáll a gyülekezet-étterem analógia a lábán?

Szerintem nem, mármint ha egy gyülekezet kicsit is a helyén van. Most hagyjuk, hogy nincs ideális működésű gyülekezet, soha nem volt és soha nem is lesz, és azt is hagyjuk, hogy néhány gyülekezet tényleg képes úgy működni, mint egy étterem. Minden hiba ellenére azonban az étterem-hasonlat legalább két ponton nem áll meg. 

Az egyik, hogy az étteremben vendégek fordulnak meg ideiglenesen, akik idegenek a személyzet és egymás számára is. A pénzükért cserébe jóllakatják őket, aztán végleg távoznak, sőt valahol bizonyos óra után muszáj is elmenniük, hogy az asztaluk felszabaduljon. Szolgáltatást kapnak, és el is várható, hogy ha már csomót fizetnek, a szolgáltatás színvonalas legyen. Egy gyülekezet viszont emberek bizalmi kapcsolatán alapuló hálózat, ahol nem az a cél, hogy az oda érkezők szolgáltatásban részesüljenek egy számukra idegen klérustól, aztán többet ne is lássák egymást, hanem az, hogy mindenki gazdagítsa az alkalmat a jelenlétével. A gyülekezet inkább olyan, mint egy otthon, ahol egy nagy család él együtt. Vagyis - ellentétben az étteremmel - itt mindannyian felelősek vagyunk azért, amiből mindenki kap. Ha a gyülekezet étterem lenne, akkor ez nagyjából úgy működne, hogy a megérkezők maguk is részt vesznek a főzésben: bemennek a konyhába és együtt dolgoznak a szakácsokkal, aztán együtt ülnek le velük enni. De ha ez így van, onnantól kezdve legalábbis nem olyan egyértelmű meghatározni pontosan kinek hogyan és miben áll a felelőssége. Nyilván, a vezetőket ez nem menti fel semmi alól és nekik nagyobb felelősséget kell viselniük (ők a szakácsok) - de az a tapasztalatom, hogy amikor emberek megsértődnek azon hogyan bántak velük, mindig kiderül, hogy ebben ők is hibásak voltak, nem csupán a vezetők. Ezt viszont soha nem emeljük ki, mert mindig sokkal egyértelműbb és magától értetődőbb a vezetőkre mutatni - még akkor is ha a levesbe a sót nem a szakács borította bele. Naná, a vezetőnek pozíciójánál fogva igenis "el kell vinnie a balhét", de azért ez nem jelentheti azt, hogy csakis ő a felelős a történtekért. Egy étterem esetében, ahol koszosak az eszközök és mérgezett az étel, mindez fel sem merülhet, mert ott a vendégek nyilván semmiről sem tehetnek.

A másik, hogy egy ÁNTSZ vizsgálat egzakt megfigyeléseken, méréseken, matematizált és számszerűsített adatokon nyugszik. Pontosan ki lehet mutatni, hogy egy ételmintában milyen mennyiségben koncentrálódik mérgező anyag, ezt jegyzőkönyvbe tudjuk venni és pontosan rögzíteni.  Másként fogalmazva elég precízen meghatározható a mulasztás mértéke. Az emberi lélek viszont nem így működik, és a lelki sérüléseket sem lehet egzaktul kezelni. Mit jelent az pontosan például, hogy valaki "megsértődik"?  Miért sértődött meg? Nem köszöntek neki elég hangosan? Azt vette sértésnek, hogy a lelkész rászólt valami miatt? A prédikációban olyan dolgok hangzottak el, melyek sértik a teológiai ízlését? Nyilvánosan megalázták a gyülekezet előtt? Beszólt, hogy szerinte túl hangos a zene, és elutasították a panaszkodását? És ha tényleg megsértették, az nem lehetséges, hogy ő volt túlérzékeny? Mindig és automatikusan igaza van annak, aki megsértődik? Hogyan lehet ezt eldönteni?

Félreértés ne essék, nem papi pedofíliáról, erőszakos abúzusról vagy egy ember nyilvános porig alázásáról beszélek! Nyilván a legvilágosabb és legegyértelműbb eseteket leszámítva - amelyek már csaknem büntetőjogi kategória alá esnek - azt kell mondanunk, teljesen szubjektív ki mit él meg sértésként. Vannak emberek, akiknek vízilóbőrük van és minden beszólás lepereg róluk vagy akár vissza is vágnak ha piszkálják őket. Mások olyanok, hogy ha valami nem úgy működik egy gyülekezetben, ahogy szerintük kellene, megsértődnek, elmennek máshova és mindenhol elpanaszolják milyen szörnyű helyről is érkeztek. Óriási a szórás, a mai kor pedig véleményem szerint eleve hiperérzékeny és ezzel még fokozza is a problémát. Ma már az emberek azon is megsértődnek, ha a másik embernek nem az a kedvenc színe, mint nekik. Házasságok bomlanak fel egy hétköznapi veszekedés után. Tanárként tisztában vagyok azzal, ha vállon veregetnék egy hallgató lányt a Főiskolán, akár fel is jelenthetne szexuális zaklatásért. És mindannyian tudunk a popkultúrában zajló érzékenységről - hogy csak egy példát említsek, egyik kedvenc íróm, Agatha Christie klasszikus krimijében már nem tíz kicsi néger szerepel, hiszen az durva sértés a feketék érzékenységével szemben. Nos, ebben a koordináta-rendszerben kell elhelyezni az egyházban zajló eseményeket is.

Nem érzéketlen szeretnék lenni, mert magamról is tudom, hogy meg tudok sértődni. Nem akarom lebecsülni az ekkléziogén neurózis által okozott valós sebesüléseket. Nem kívánok áldozatokat hibáztatni. Látom én is a problémákat, és azt gondolom, a megoldás felé mutató utakból több is van, ezeken pedig el kell indulnunk. Egyrészt szükséges lenne a fentebb már említett minőségbiztosítási szisztéma kidolgozása, működtetésre, kontrollja minden felekezetre és gyülekezetre nézve. Megjegyzem, egy ilyen rendszernek nemcsak az "egyszerű gyülekezeti tagokat", de azért a vezetőket is védenie kell - mert ők is emberek, még az is lehet, hogy néha-néha nekik van igazuk... Másrészt szerintem jó lenne ebben a fene érzékeny világban arról is tanítani egyre többet és többet, hogy mit jelent életeseményeket jól feldolgozni, megbirkózni azzal, ha kritikát kapunk, kitartani egy közösség mellett akkor is, ha valami ott nem tetszik, megtanulni őszintén beszélni egymással, közösen felelősséget vállalni a gyülekezet állapotáért - és így tovább... A gyülekezeteink nem éttermek, mert ott nem szolgáltatásban részesülünk, hanem egymás felé szolgálunk. A gyülekezeteink otthonok, ahova behúzódhatunk és bár vannak családi balhéink, közben azért mégis tudjuk és tudnunk kell, hogy ugyanahhoz a családhoz tartozunk. Így lett ez kitalálva.

Tovább

Sebeket okozó sebesültek

Van egy csúnya kifejezés, de akármilyen bántóan is hangzik, meg kellett alkotni: úgy hívják, hogy "ekkléziogén neurózis". Ez az egyik legszabatosabb megnevezés, amit az ember manapság hallhat, amikor az egyház által okozott sérülésekről beszélünk. A Felszabtér egy több részből álló interjúsorozatot közölt le a zeneművész Rabovay Júliával, amit érdemes elolvasni és érdemes átgondolni is, merthogy pontosan az egyházi sérülések állnak a középpontjában.

Sajnos én már felnőtt emberként kaptam el a bárányhimlőt, így volt alkalmam mintegy három héten keresztül intenzíven szenvedni a magas láztól, a kiütések viszkető és égő érzésétől, valamint az állandó tortúrának nevezhető napi tisztítókezelésektől. Azt mondják a nagyokosok, gyerekként ez a betegség jobban elviselhető, de egy felnőtt embert nagyobb léptékben megkínoz, ráadásul sokkal komolyabb esélyei vannak a szövődményeknek. Nos, ez biztosan igaz. Ha meg kellene fogalmazni mi a legrosszabb a bárányhimlőben, akkor talán azt mondanám, hogy nincs olyan testfelülete az embernek, ami ne égne a fájdalomtól: ráadásul akármi és akárhogyan is érintkezik a bőrével, máris fájni fog. Emlékszem voltak olyan napjaim a betegség ideje alatt, amikor ruha is alig volt rajtam, mert már az is fájt, ha valami egyáltalán hozzám ért.

Az egyház által okozott sérülések pontosan így működnek. Ezek spirituális bárányhimlők, melyek az embert teljes felületén kiütik. És akkor bizony minden és mindenhol fáj meg viszket. Ha éppen az a szervezet bánt, ami Jézus eredeti szándékai szerint a védelem, az otthon, a gyógyulás szándékával jött létre, azt nem lehet eléggé elkeserítőnek nevezni. Mindezt csak azért írom, mert világossá és egyértelművé kívánom tenni: elolvasva Rabovay Júlia történetét, egy pillanatra sem becsülöm le az ekkléziogén neurózist, amin keresztülment. Azok, akik valamiféle konzervatív hitvédelembe csomagolva tulajdonképpen a saját világszemléletüket és szabályaikat kívánják másokra ráerőltetni - természetesen "Jézus nevében" - súlyos bűnt követnek el és tönkreteszik a náluk sokszor kisebb, védtelenebb, befolyásolhatóbb hívőket. Nincs ezt hova szépíteni. A jelenség létezik, valós, siralmas, elbagatellizálni komoly vétség. Magam is átéltem ilyesmit, illetve most is rendre találkozok olyan hívőkkel, akiken átment hasonló úthenger.

S ahogy a bárányhimlőre, úgy az ekkléziogén neurózisra is valamiféle "gyógyszeres megoldást" kell használnunk. De mi a jó "gyógyszer" egyházi sérülésekre? Nehéz kérdés, egy azonban biztos: van olyan is, ami nem használ. A Felszabtér cikksorozata kapcsán sajnos pontosan ez jutott eszembe. Ha megsebesít valakit az egyház, arra nem az egyház szidalmazása, lehúzása, szétkritizálása lesz a gyógyszer - ebben biztos vagyok. Ha ismersz egy hatalmával visszaélő lelkészt, arra nem a lelkészkedés megszüntetése, kigúnyolása, cinikus lesajnálása lesz a balzsam. Elhiszem, sőt fontosnak tartom, hogy aki átél egyházi sérüléseket, megtalálja azokat a színtereket, platformokat, ahol ezt szabadon és őszintén kibeszélheti magából. A gyógyulás egyik fontos mozzanata a kibeszélés, kimondás, a dolgok nevén nevezése. Ezt hívjuk lelkigondozásnak, ami általában két személy, a lelkigondozó és a lelkigondozott között zajlik, mondhatni "biztonságos környezetben", de nem kint a közbeszéd nyílt terepén. Vannak persze olyan esetek, amelyeket nagyobb közönség elé is érdemes kitenni - ám véleményem szerint csak akkor, ha az ekkléziogén neurózisban szenvedő ember már túl van személyes sérelmei feldolgozásán, már átbillent a zeniten, vagy legalábbis érzelmileg már képes bizonyos távolságot tartani a rossz élményeitől. Honnan lehet tudni, hogy ez a helyzet? Tapasztalatom szerint onnan, hogy az ilyen élettörténetek fókuszpontjai már nem a sérüléseken, hanem a megoldáskeresésen állnak, valamiféle kiutat szeretnének mutatni, valahogyan fellebbentik a fátylat arról, hogyan lehet a gyógyulás felé elindulni. Ahogy olvastam Rabovay Júlia történetét, szerintem ő tud távolságot tartani. A probléma nem is ez, hanem a kontextus.

Rabovay Júlia története persze nagyon tanulságos és biztos vagyok benne, hogy igaz. Bár vannak olyan kijelentései, melyek szerintem a történetétől függetlenül aggályosak, a legrosszabb számomra az a keret amibe a sztori beágyazódik: mert az összességében nem a megoldás felé mutat. Megpróbáltam áttekinteni a Felszabtér idevágó cikkeit. Ha meg kellene fogalmaznom egy konklúziót arról, milyennek tűnik a kereszténység a személyes sztorik és interjúk alapján, akkor nagyjából azt mondanám, a kereszténység egy embereket tönkretevő, megbetegítő, eleven roncsokat teremtő társadalmi produktum. Az egyház a visszaélések terepe, a bevett felekezetek (különösen a nagyegyházak) romboló atmoszférájú helyek, amiket leginkább kerülni érdemes. Valami hasonló volt a bajom mindig is az ide tartozó Perintfalvi Rita írásaival és munkásságával: egy jó szó nem sok, annyit nem képes mondani az egyházáról, aminek a tekintélyét felhasználva teremti meg saját egzisztenciáját.

Különös igazság, hogy a sebesültek másoknak is okozhatnak sebeket. Itt is ezt látom. Elolvasva az interjúkat, persze találhatunk számos értékes meglátást, frappáns gondolatot és szókimondóan őszinte pillanatot, melyek emberi sorsokból fakadnak. Az összkép azonban igen sötét: az életutak végső konklúziója önkéntelenül valahogy úgy cseng az olvasó fülében, hogy az interjúkban szereplő embereket megkárosította a kereszténység, amiben amúgy sincs szinte semmi jó vagy örömteli. Nos, ez  a látens és újra visszatérő üzenet viszont önmagában megbetegítő és elrettentő. Nem mondom, a keresztény embernek bőven van miért a saját portája előtt sepregetni, de miközben ezt teszi, azért tudnia kell, hogy az egyház mégiscsak az otthona.

Tovább